Tizenéves korom végén a
hinduizmus volt az, amelybe beleástam magam, hiszen a legtovább fejlődött és
legmélyebb filozófiai rendszerrel rendelkező, eredetileg pogány vallás volt. Természetesen
a Bhagavad-gíta és Swami Prabhupada magyarázati elengedhetetlenek voltak ekkor
számomra, de hamar kiderült számomra, hogy a hinduizmus három fő ágának, csupán
egyik (vaisnavizmus) ágához tartozó alág, amivel most találkozom. A
hinduizmusra egy élet sem lenne elég, olyan régi, terjedelmes és szövevényes
rendszere van, ahol az Abszolútumot annyi féleképpen értelmezik, ahány ember
van. Mégis volt egyetemes felfogás és filozófiai rendszer, mely keretet
alkotott. A hindu „szentháromságban” a Trimurtiban megjelent Brahma (teremtő),
Visnu (megtartó) és Shiva (pusztító) aspektusa, amely a világ és az élet
körforgását jelentette. Ezek az egy Isten különböző aspektusai, arcai voltak,
melyek más-más korszakban másképpen hatnak a világra. Mind Visnunak, mind
Shivának megannyi avatarja, vagyis megtestesülése volt a Földön. Vagyis az
Isten inkarnálódott valamilyen materiális formába, hogy a világba befolyást
gyakoroljon, segítsen, vagy tanítson. Leghíresebb és legfontosabb
megtestesülése Krisna volt. Mégis a hinduizmusnak hihetetlen filozófiája
nyűgözött le, amelyhez képest az európai filozófia csak kisinasnak tűnt.
Végtelenül komplex és mély ontológiai magyarázatokkal és elemzésekkel
rendelkezett. Ahogyan én magam is már rég gondoltam, az Isten volt a létezés
szinonimája, melyben minden egyéb helyet foglalt. Az emberiség azonban önként
elszakadt Istentől, hogy saját maga tapasztalja meg a létezést, s alávetetett a
„lelki világból”. Így jött létre a jelenlegi, anyagi világunk, amelyben a
létezés megannyi formáját átéli egy lélek a reinkarnáció folyamatával, melyben
eljut a megfelelő szellemi és lelki tudásig, tapasztalásig, amikor felismeri
helyzetét és vissza akar és képes integrálódni az Abszolútumba, az egy
Istenhez. Ezt pedig különböző lelki és fizikai gyakorlatokkal lehet segíteni,
hogy az ember megfelelőbben összhangba kerüljön az Istennel. Ilyenek voltak a
hindu mantrák és meditációk. Ez volt az első alkalom, hogy úgy láttam, van
értelme és egyáltalán lehetséges esélye, hogy az ember személyesen tegyen és
kerüljön kontaktusba valamiféle magasabb, metafizikai valósággal. Korábban a
végtelen determinista hozzáállásom végett ezt elvetettem, s már évek óta nem is
kommunikáltam az Istennel. Habár a determinizmusomat ez nem zárta ki, elvégre
oka és célja lehet előre eltervezve annak is, hogy én most mantrák és
meditációk révén összhangba akarok kerülni magasabb metafizikai síkokkal. Mivel a hinduizmus
végtelenül toleráns, nem korlátolja magát be, s a Krisna-tudatú hívők hivatalos
véleménye más vallásokról az volt, hogy Isten ott is testet ölthetett és az
ottani népeknek a legmegfelelőbben adta át a tanításait. Ezen okból Jézust
ugyanúgy az egy Isten egyik inkarnációjának tekintették, mint megannyi mást
mitológiai és történelmi alakot. Ebből adódóan a Bibliát is elkezdtem/elkezdtük
olvasni, s nagyon sok hasonlóságot is lehetett az Újszövetségben felfedezni a
hindu tanításokkal. Nem hittem el teljes egészében sem Krisna, sem Jézus
történetét. Úgy véltem az utókor kiszínezte, varázslatosabbá tette ezeket az
egyszerű emberi történeteket, akikben Isten hatott és munkált. Ez Krisna
esetében hamar nyilvánvaló volt, hiszen az indiai legendárium számos történetet
tart számon, a több helyen egyszerre jelen lévő, sőt hatalmas csajozógép
Krisnáról. Egyértelmű volt, hogy mindenki a magam – legtöbbször minden
magasztosságtól mentes-, vágyát projektállta bele Krisnába és szövődött így
tovább a legendáriuma. Végtelenül szánalmasnak tűnt egy olyan abszolútum, amely
úgy manifesztálódik a világban, hogy megsokszorozza magát és bújócskát játszik
így, vagy a latin macsók stílusában kavar egyszerre több nővel. Jézusnál nem
különben mitikus mesének tűnt a szűzen fogantatás kérdése, aminél még mindig
logikusabb volt Hitler elképzelése, hogy egy római katona ejtette teherbe
Máriát. A megváltással viszont nem tudtam semmit sem kezdeni. A hindu
terminológiában teljesen ismeretlen volt egy avatár halálával járó üdvösségi
lehetőség. Egyáltalán az egész folyamat nem illett bele a képbe. Miért Jézus
halála után van üdvössége az emberiségnek? Miért szükséges ez a halál ehhez? S
miért éppen így oldja meg a mindenható Isten ezt, mikor végtelen hatalma révén
bármilyen más megoldást is találhatna az üdvösség lehetőségének megadására?
Valamint ez a lehetőség nem eleve fennáll? A hinduizmusban a reinkarnáció
folyamata révén automatikusan közelítünk így vagy úgy az üdvösség felé az
életeken át tartó fejlődéssel. Akkor Jézus mit csinál? A kettő nem fért össze,
s ha Jézus csakugyan egy avatar a sok közül, akkor miképpen mondhat ellent az
üdvösség módjáról alkotott logikája a többi avatarral, akik Indiában voltak? A
gyökeresen eltérő logika, gyökeresen eltérő Istent és általa alkotott kozmikus
rendet feltételez. Márpedig, hogy több Isten nem lehet, a legalapvetőbb
filozófiai-logika megállapítás volt onnan kezdve, hogy a létezés szinonimáját
nevezzük Istennek, s minden csak Ő benne, belőle létezik. Ez esetben viszont az
egyiknek igaznak kellett lennie, a másiknak viszont nem. Vagy Jézus megváltás
története egy logikailag több helyen sántító fantazmagória, vagy a hinduizmus
teljesen logikusnak tűnő felépítménye nem ismer valami olyat, amely borítja az
egész elméletét az üdvösség útjáról. Utóbbi ezerszer is logikusabbnak tűnt,
viszont emberi koncepciók és emberi logikák voltak, azok pedig nem tudnak
minden tényezőt számításba venni a korlátokhoz kötött elméjükkel. Még Krisna is
csak úgy felel a Bhagavad-gítában a dharma és a reinkarnáció működéséről szóló
kérdésre, hogy nem tudja emberi elmének elmagyarázni olyan összetett. Tény,
hogy Isten tekintetében számos faktor van, amit emberként nem tudunk felfogni
és ismerni, s ha Krisna csajozós történeteit is beleszőtték a misztikumba, mi a
garancia arra, hogy a többi filozófiai okfejtés kőbevésett bizonyosság?
Egy keresztény ismerősöm, akkor kérdéseimre azt modnta: bűnbeesésnél ( mely a
hindu lelki világ önkéntes elhagyására rímelt), az ember leromlott létállapotba
került, olyannyira, hogy önmagától nem képes a helyes dolgok átlátására és
felismerésére. A saját vágyaink, ösztöneink annyira elvakítanak és tudatilag is
olyan korlátozott helyzetben vagyunk, melyben nem áll módunkban belátni a jót. Ehhez
a tanítások önmagukban nem elegek. Az Istennek emberré kellett lennie és
meghalnia, hogy a kozmikus egyensúlyt valamelyest helyreállítsa. A bűnbeesésnél
a „mérleg” kibillent és csak a teremtő Abszolútum halála bír olyan súllyal,
amely visszabillenti egyensúlyba ezt a mérleget, hogy onnantól már esélye
legyen az embernek befogadni a jóról szóló tanításokat és esélye legyen az
üdvösségre. Csak az ebben való hit tud áttörni olyan lelki gátakat, melyek
leomlasztják azt a falat ember és Isten között, hogy valódi spirituális és
lelki kapcsolat jöhessen létre. A válasza megdöbbentett. Volt már benne logika,
noha nem láttam át. Viszont a lényege is pontosan ez volt. Átadni magadat egy
nem teljesen érthető dolognak, ami által leomlanak a falak. Az ember egojának
és saját tudati korlátainak gátjait lebontani. Ez volt a hit és az volt benne a
logika, hogy nem volt benne látszólag teljesen logika és érthetőség. Azonban a
hinduk is hasonlóan fogadták el Krisna magyarázatát a dharma és a reinkarnáció
működéséről. Miért lenne hát a két dolog más?
Egyik este Swami
Prabhupada egyik könyvét olvastam Krisna történeteiről, miközben az ágyamon
feküdtem a lámpafénynél. Egy történet úgy szólt, hogy Krisna járja a vidéket, s
megkérdezi az egyik szembejövőt, hogy hiszi-e, hogy ő az Isten. A válasz nem,
dehogy, miért lenne ő az Isten, hisz az hatalmasabb annál, hogy itt emberi
formában flangáljon. Megkérdezi a következőt, aki hasonló véleményen van. Majd
egy banánt szüretelő bácsihoz ér, akit szintén megkérdez „ hiszed-e, hogy én
vagyok az Isten?”. A bácsi igennel felel, s azt mondja: Miért ne lehetnél te az
Isten? Az Isten mindenható, azt tesz és úgy tesz, amit csak jónak lát. Ha jónak
látta, hogy ebbe a picinyke magba végül egy egész banánfát elrejtsen, miért ne
dönthetne úgy, hogy egy emberbe is beletegye önmagát. Villámként hatolt át az
agyamon a felismerés. Az Isten mindenható és mindenre képes. Logikája nem
emberi, olyan dolgokat is logikusnak láthat, melyet mi itt, a korlátolt
elménkkel nem fogunk fel, sőt nem látunk logikusnak. Teljesen világos volt,
hogy az Isten, ha akarja, és ő úgy látja a leghelyesebbnek (hiszen csak számára
áll rendelkezésre minden ismeret ehhez), akkor képes magát belehelyezni egy
emberbe. Az Isten igenis logikus, hogy képes legyen emberré lenni. Az Isten
igenis logikus, hogy képes úgy üdvözíteni, hogy a halála által billen helyre a
kozmikus egyensúly, s van lehetőség a jó megismerésére és az üdvösségre.
Felismerésemnek ebben a pillanatában leomlottak a gátak és leomlottak az addigi
tudati falak és korlátok. „Jézus lehetséges, hogy Isten”- cikázott az agyamban
a felismerés. S abban a pillanatban, ahogyan egy töredéknyi időre is de
elhittem, s valósággá vált számomra, hogy Jézus volt az Isten, valami
megmagyarázhatatlan borzongás, kellemes, de mindent magával ragadó elementáris
ereje futott végig a testemen. Egész testemben megborzongtam, libabőrös lettem
s olyan gyengeség érzet hatolt belém, mint még soha, miközben olyan mindent
eluraló lelki melegség és erő költözött belém, amit korábban nem éreztem.
Szemeim fátyolosak lettek az érzés grandiózus erejétől. Magam mellé, az ágyam
végére tekintettem az éjjeli lámpa fényénél, és úgy éreztem, mi több tudtam,
hogy ott áll mellettem Jézus Krisztus. A testem mintha szellem lett volna,
végtelen könnyed lebegő érzés lett úrrá rajtam, miközben szemeimből a könnyek
patakokban kezdtek ömleni. Ott voltam a lakótelepi panellakás
harmadik emeletének kis szobájában és földöntúli zokogás lett úrrá rajtam. Ott
volt velem Krisztus. Tudtam és éreztem. Ott volt, akit olyan régóta kerestem.
10 év telt el az első ködös „kapcsolatfelvételem” óta az iskolába menet a
homályos Istenképhez, akit mindenféle elméleteken át, ezoterikus fasiszta
filozófiákon keresztül, okkult tanokon és a keleti nézetekig kutattam, és
most ott volt végre teljes valójában, a szívemben és körülöttem. Nem a homályos
teória, nem a filozófiai konstrukció, nem az elvont fogalom, hanem személyesen
a mindenség Atyja, a teremtő igazi Isten.