Nietzsche és Krisztus új embere

Friedrich Nietzsche azt mondta: Aki megöl egy oroszlánt, hős. Aki megöl egy pillangót, kegyetlen. A morálnak csak esztétikai kritériumai vannak.

Amikor Nietzsche ezt írta, valószínűleg igaz is volt a 19. századi társadalom általános kultúrájára. Azóta eltelt pár száz év, s a trend affelé mozdult, hogy a haszonállattól kezdve, az oroszlánig sajnálatot vált ki az emberek jelentős részéből az, ha mindenféle elkerülhetetlen helyzeten kívül valaki megöl egy másik élőlényt. A filozófust az az empátia és kegyelem zavarta, ami homályosan és csírájában megvolt az emberiségben mindig is. Végtelenül zavarta frusztrálta az ellentmondás az idealista morál és a valóság között. Mégjobban zavarta a krisztusi erkölcs megvalósíthatatlansága a világban, s az, hogy láthatóan mennyire kibékíthetetlenül szemben áll a világgal, s annak bármilyen manifesztációja zsákutcába fut és hátráltatja a hatékony működését a világban mind az egyénnek, mind a társadalomnak. Nietzsche eltökélt célja volt kiírtani az emberből az utolsó morzsáját is ennek a kegyelemnek, hogy végre hatékony fajjá válljon a földön. Ez volt az Übermensch, az ember feletti ember ideája. S mikor Nietzsche idegösszeomlásában hosszan ölel egy lovat, melyet ostoroznak a torinói utcán, akkor kiderül, hogy valójában ő sem akarta azt az új, kegyetlen embert, amit megálmodott.

Amikor aztán Hitler és a nemzetiszocializmus ezt az új embert megpróbálta megvalósítani az 20. század derekán végül ők is kudarcot vallottak, s maga Hitler úgy mentegeti tetteiket 1945-ös végrendeletében:

"(...) senkiben sem hagytam kétséget, hogy ezúttal nem pusztán Európa árja népei gyermekeinek milliói fognak éhen halni, nem pusztán több millió felnőtt férfi halhat majd meg, nem pusztán nők és gyermekek százezrei éghetnek el a városok utcáin és halhatnak meg a bombázásoktól, hanem a tulajdonképpeni bűnösöknek is, bár humánus eszközök által, de bűnhődniük kell."

Hitler a koncentrációs táborokra, mint humánus eszközre hivatkozik. Habár egész életében a nietzschei ember megalkotása volt a célja, amely nem ismeri a gyengeséget, könyörületet és az irgalmat, végül halála előtt mégis a humánum, az emberség torz kicsiny szikrájának illúziója ad némi megnyuvást a lelkiismeretének. A nácik akarták, de elviselni még magukban sem tudták az új kegyetlen embert, amit megálmodtak.

Mind a nietzschei emberfeletti ember, mind Krisztus hívei új embert jelentenek. Mindkettő új embere azonban a másik idea szöges ellentéte. A nietzschei ember a teljesen Krisztus nélküli ember, a krisztusi emberből pedig teljesen hiányzik a nietzschei ember. Nietzsche új embere erős, határozott, a maga ura, irgalmat nem ismer, felfelé tör, saját sorsának kovácsa, mindent uralni akar. Krisztus új embere gyenge, kiszolgáltatott, teljesen átadja magát, végtelenül irgalmas mindenkivel szemben, fejét lehajtja, saját sorsát az Istenre bízta, semmit sem ural. Nietzsche embere magabiztosan és büszkén néz az ég felé, Isten akar lenni. Krisztus embere bűntudatteli szégyenében hajtja le fejét a Mindenható színe előtt, Istené akar lenni.

Ez a harc dúl a világmindenség kezdete óta minden emberben, de abban a pillanatban, hogy Krisztus megjelent, már győzött. Ahogy Nietzsche rogyott térdre a torinói ló mellett, úgy rogy térdre majd minden erő és hatalom végül Isten igazsága előtt. Ahogyan Pál apostol írja:

"Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket: és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket" (1Kor 1:26-28)

A kereszténység fanatizmus

A kereszténység valójában fanatizmus. Fanatikus szeretet Isten igazsága és az embertársaink iránt. Fanatikus önfeláldozás. Ahogy Pál mondja:

“ Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk. Mindegyikünk a felebarátja kedvét keresse, mégpedig annak javára és épülésére. Hiszen Krisztus sem a maga kedvére élt, hanem amint meg van írva: „A te gyalázóid gyalázásai hullottak énreám.”” ( Róm 15:1-3)

Krisztus nem kevesebbet vár el, mint mindent.

“Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.”( Mt 10:39)

Teljes önfeladás. Ahogy ismét Pál apostol fogalmaz: Többé nem én élek, hanem Krisztus él énbennem. (Gal 2:20) Semmi önös, semmi én. A Biblia a szeretetről úgy ír, hogy nem keresi a maga hasznát, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. (1Kor 13.) Krisztus nem kevesebbet vár el tőlünk, mint mindent. Az egész lényünk, az egész életünket. Nem éri be kevesebbel, mint a legtöbb. Kompromisszum nem létezik. S ha ezerszer bukunk el, ezerszer próbáljuk újra. Mert nem érjük be kevesebbel, mint a tökéletes. Akkor is ha fáj, akkor is ha beleroskadunk. Akkor is ha lehetetlen. Mert ezerszer elbukni és ezerszer újrakezdeni is jobb, mint alább adni és kompromisszumot kötni a világgal. S ha hosszabb-rövidebb időre az ember benne is marad, végül gyötri a Szentlélek szikrája belülről a tökéletesség felé való törekvésre. Aki a kompromisszumban megnyugszik, mi több boldog, abban sosem volt meg igazán az Atya szeretete. Ilyen egyszerű. Egyszerű és emberfelettien nehéz. Ettől isteni és nemes. Ezért Krisztus igája édes, s terhe könnyű. ( Mt 11:30)

A világot meg nem szeretni

Pajor Tamás azt mondja a '80-as évekbeli "rock and roll" életérzéséről:

"Ez egy halálsikoly, ami minden tabut szét akar dúlni azért, hogy emberek figyeljenek rám mert szar a világ. Az egész velejéig hazug, és ezért mindenkit megakarok sérteni."

Van a lázadásban mindig valami nemes, akkor is, ha annak manifesztációja egyáltalán nem nemes. A körülöttünk lévő világ megkérdőjelezése, határainak feszegetése rendszerint abból a helyes felismerésből származik, hogy a világ alapvetően romlott, hazug, ócska és akinek egy szemerkényi lelkiség is adatott, hányingerrel és szorongással viseltetik a világban elfogadott fősodratú normalitással szemben. A drogos, az alkoholista, bármilyen függő motivációja egy látens istenkeresés. A keresztény hit a világ és az Isten szembenállásról szól. A világnak a fejedelme a Sátán (Jn. 12:31), s aki ennek a világnak barátja az Istennek ellensége lesz (Jakab 4:4), mondja a Biblia. János apostol egyenesen úgy fogalmaz:

"Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van." (1Jn.  2:15-17)

A narkósok, alkoholisták, függők, punkok, lázadozók, forradalmárok, depressziósok, reményvesztettek, lecsúszottak és kitaszítottak már eljutottak arra a biblikus alapérzésre, hogy nem szeretik ezt a világot, az nem a barátjuk. Nem érzik benne jól magukat, vagy egyenesen megvetik annak egész esszenciáját és minden gazságot és igazságtalanságot, ami benne van. Csak a megoldás hiányzik, hogy a világ alternatívája Isten. Ezért keresik a menekülést máshol, másban. Pajor Tamás is úgy fogalmaz egykori életmódjáról, hogy " én nem akartam nem belepusztulni, hanem inkább bele akartam pusztulni." Rendszeres jellemzője ennek az Istent nem ismerő, de a Szentlélek csíráját már magában hordozó világmegvetésnek, hogy végül inkább a nem-lét is jobb, mint bármilyen lét, amit ebben a világban megismerhet az ember. Pajor személyes tragédiája - ahogyan sajnos sokaké-, hogy fizikai szerek függőségéből nem az Isten megszabadításában volt része (noha ő annak értelmezte), hanem egy másik függőségbe, Németh Sándor és a Hit Gyülekezete addikciójába került. A világ velejéig hazug volta, ami korábban frusztrálta, többé már nem. Ő is részesévé vált a marketinges művigyorral eladott, békés, családi idillben és csupa áldásos evilági boldogságban fürdőző bárgyú újfarizeusok táborának. 

Az intézményes egyházak a világot gyűlölők, világból menekülők sokaságát nem megmentik Krisztus mindent felszabadító szelleme által, hanem pont hogy a világot szerettetik meg velük. Egy új csomagolásban eladja nekik ugyanazt a terméket, amitől egyszer már megcsömörlöttek. De csak Krisztusban van vigasz. Nem Krisztus által a világban van vigasz és boldogság. A keresztény mainstream azt akarja eladni, hogy a világban boldog lehetsz, élhetsz nagyjából ugyanúgy, mint mindenki más, csak mellé Isten "brandjét" és pár szokást bekell iktatnod, s nem csak egy boldog polgári életed lehet, mint bármelyik pogánynak, mellé még az örökkévalóságot is megnyerted. Ennél aljasabb, diabolikusabb hazugság azonban kevés létezik. 

"Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha e világból valók volnátok, a világ szeretné a magáét, de mivel nem e világból valók vagytok, hanem én választottalak ki titeket a világból, azért gyűlöl titeket a világ. Emlékezzetek arra az igére, amelyet én mondtam nektek: Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak..."(Jn. 15:18-20)

Ezt mondja Jézus. Ő ezt ígéri cserébe azért, ha az igazságát magunkévá tesszük és követjük, nem a marketinges mosolyú középosztálybeli sztereotip idilli életet. "Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!" (Fil. 1.21) mondja Pál apostol. A narkósok, depressziósok, lecsúszottak sokasága az utóbbit előbb vagy utóbb átérzi, ahogy Pajor is inkább beleakart pusztulni. A válasz azonban nem az Isten billogjával ellátott világi idill és boldogság, hanem, hogy " az élet Krisztus". Így fogalmazza ezt meg Pál: Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem(Gal. 2:20). Amit a Római levélben úgy részletez a keresztény testvéreinek: "Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk." (Róm 15:1) Többé nem mi élünk, nem magunkért élünk. A mi boldogságunk mások boldogsága. Mások bánata a mi bánatunk. Krisztusban nincs tapsikolós, szélesvigyorú vigasság. Ahol nem fáj, ott nincs a Lélek. Ahogy a sebet sem tisztítja a fertőtlenítő fájdalom nélkül. Jézus Krisztus az életet bizonyos értelemben nem könnyebbé, hanem sokkal nehezebbé teszi. A világ nem elviselhetőbb, még elviselhetetlenebb lesz. Viszont mind a szenvedés, mind az öröm benne, már nem evilági lesz. Ettől pedig minden kín és szomorúság, derű és boldog pillanat nemesebb lesz, mint, amit a világban bármi is adhatna. Ahogy Jézus Krisztus mondja: " Az én igám édes, az én terhem könnyű". (Mt 11:30)

A világ illúzió, csak az igazi, ami nincs

A materializmus teljes tagadása nem holmi spiritizmus, hanem a metafizikai szolipszizmus. Ennek értelmében a világ nem más, mint egy illúzió, de legalábbis az egyén semmi másban nem lehet biztos, mint, hogy ő maga, - pontosabban tudata/szelleme/lelke-, létezik. A körülötte lévő megannyi valóságérzékelés csupán saját elméjének projekciója, víziója, illúziója is lehet. Ha belegondolunk olyan tudományos eredményekbe, melyek bizonyítják, hogy például a színek nem mások, mint eltérő rezgéshullámok, melyeket csupán a mi agyunk dekódol vizuális megjelenéssé, akkor nem is tűnik olyan ördögtől valónak a szolipszizmus elmélete.

Teológiailag nézve kétségtelen, hogy minden Istenben és Istenből van. Ebben az esetben az bizonyos, hogy végső soron csak Isten létezik és minden más benne történik. A bűneset azzal megy végbe, hogy az embernek "megnyílik a szeme " és "olyanokká válnak, mint az Isten, jó és rossz tudójává" (1 Móz. 3.). A szolipszizmus értelmezésében ez az illúzió kezdete, ahol nem azt látjuk, ami a valóság, a körülöttünk lévő Isten, hanem, amit saját magunk kreálunk és projektálunk, hiszen "olyanokká lettünk, mint az Isten" és saját magunknak is teremtettünk egy közös illúzióvilágot, melyben nem Isten többé a centrum, hanem csupán az, ami saját magunkból való. A feladatunk pedig az, hogy saját magunkat feladjuk és megtörjük a magunk által kreált projekciókat. Ne magunk értelmére támaszkodjunk, hanem a hit által Isten magasabb szellemébe. Megkell halunk kicsit a saját világunkkal együtt, hogy újra a nagy egész igazságban lelhessük meg az életünk. Ezért mondja Jézus: "Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt." (Lk 9:23-25)

Echart mester, a középkori teológus-filozófus a negatív teológia jeles képviselője. A negatív teológia alatt annyit értünk, minthogy Isten olyan megfoghatatlan, hogy általunk felfogott jelzőkkel le nem írható, csak azzal a felismeréssel, hogy minden, amit látunk, érzünk és tapasztalalunk és megértünk, az már tudjuk, hogy nem Isten. Egyvalamiben lehetünk biztosak, hogy a fizikailag érzékelt és értett dolgok mik biztosan nem. Nem Isten. Ahogy Echart mester is mondja Istenre vonatkozó hasonlatában: a Nap olyan ragyogóan fénylik fent az égen, hogy képtelenek vagyunk belenézni, mert elvakít a fényessége. Csak abban lehetünk biztosak, hogy, amit képesek vagyunk látni, az nem maga a Nap.

 

1956-ról és a jobboldal oroszokhoz fűződő viszonyáról

 

A nacionalizmus szembenállása a jobboldallal az Ororszországhoz fűződő viszony tükrében

Amikor 1789-ben kitört a francia forradalom, a francia törvényhozás két részre volt tagolható. A forradalom megannyi fajta támogatójára és a régi rend híveire. Előbbiek a bal, utóbbiak a jobb oldalán foglaltak helyet a parlamentnek. Innen ered a baloldal és jobboldal kategóriája a politikában. A baloldalon voltak a liberálisok, szocialisták, nacionalisták. A jobboldal pedig a konzervatívokat jelentette. Elsőre talán különösnek tűnhet napjainkban, hogy a nacionalisták vagyis a nemzetiek, szembenálltak a konzervatív, tradícionalistákkal. Azonban eredendően a nemzeti függetlenségi mozgalmak és a nacionalizmus nagyon is baloldali, progresszív jelenség volt, amely a tradícionális, soknemzetiségű, konzervatív társadalmi berendezkedésű birodalmakat szétrombolta. Egy konzervatív számára a nemzetiség sokadlagos kérdés volt, s elsősorban az értékrend és a hierarchikus államhoz való lojalitás határozta meg az identitását. A nacionalizmus csak sokkal később, a 20. században csapódott a jobboldalra, a konzervativizmus mellé, mikor az egyéb baloldali ideológiák, a marxizmussá fajult szocializmus, majd a liberalizmus a nemzeti identitás ellen fordult.

A legutolsó pillanatig minden baloldali törekvésnek ellenálló feudális Orosz Birodalom 1917-ben elesett. Több száz év felvilágosodását kihagyva, azonnal szélsőbaloldali, kommunista diktatúra vette kezdetét. A több száz évnyi gazdasági és társadalmi progresszíó hiánya azonban olyan gyökeréig hatolóan jobboldalivá konzerválta az orosz népet, hogy azon a kommunizmus bicskája meghajlott. A marxizmusból hamar bolsevizmus lett, a proletár élcsapatból pedig parasztság. Felületes olvasónak ezek között nem tűnik fel a tátongó ideológiai szakadék, amelyben az orosz bolsevizmus ( Sztálin alatt végérvényesen) az orosz cári imperializmus és a hagyományos orosz népi kultúra vörös csillaggal letakart továbbélésévé torzult. Nyugat-Európa marxistái ezt hamar érzékelték és ennek ellenében hozták létre a Frankfurti Iskolát, ami a valódi, kulturális marxizmust képviseli. Ebben az értelemben az a bizarr helyzet állt elő, hogy a kommunizmus jelszavaival és jelképeivel, de a Szovjetunió az Orosz Birodalom torz szellemi örökösévé vállt és politikafilozfófiai értelemben jobboldali lett.

Amikor a II. világháború 1945-ben véget ért, egy amerikai spenglerianus, strasserista, szélsőjobboldali, Francis Parker Yockey hasonlóképpen vélekedett és arra a következtetésre jutott, hogy a nacionalizmust háttérbe szorítva, egy nemzetközi szélsőjobboldali szövetségre van szükség, mely a Szovjetunióval és a keleti blokkal összefog a konzervatív értékeket pusztító, progresszív baloldali Nyugat ellen. Yockey nem csak filozofált, de tevékenyen kémkedett is a szovjeteknek, amiért az FBI végül elfogta, majd öngyilkosságot követett el. Francis Parker Yockey filozófiája nagy hatással volt az 1960-as években születő Új Jobboldalra és ebből adódóan később az Alt-Right-ra, amelyek ma eszmei alapjait szolgáltatják nem csak a Republikánus Pártnak, de megannyi európai szélsőjobboldali pártnak is, ide értve most a Fideszt is. Az USA dominálta globális hegemónia kora után a világ újra polarizálódik és több hatalmi tömb alakul ki. Ezek a törésvonalak ismét a klasszikus értelemben vett jobboldali és baloldali felfogások mentén történnek. A progresszió, vagy a konzervatív társadalmi és államstruktúra eszméje mentén. Ebben az új hidegháborúban Ororszország most már nyíltabban foglalta el a helyét ugyanott, ahol a Szovjetunió állt az elsőben. Ahogyan eredetileg 1789-ben is, olybá tűnik a nacionalizmus ismét nem a jobboldalon foglal helyet, s száz évnyi románca a konzervativizmussal véget ér. A (szélső)jobboldali nemzetközi unió ideája, mely szövetségben áll a progresszív Nyugat-ellenes Oroszországgal és Kelettel mára közelfogadott koncepcióvá vállt a magukat konzervatívnak, jobboldalinak tituláló politikai csoportosulások körében. Francis Parker Yockey koncepciója végül győzött.

Tolsztoj a tiszteletről

 

A jobboldal szuverenitásfelfogásáról

Orbán Balázs kijelentése az 1956-os forradalom és az orosz-ukrán háború vonatkozásában, természetesen teljesen elfogadhatatlan, a több hírportálon megjelent idézetet tekintve. Minden ilyen idézethez jár viszont egy kontextus és egy univerzum, amiben megszületett. A Fidesz univerzuma 30 éve épül és létezik, és noha sokak számára szinte evidenciává vált, hogy Orbán 5 évente szöges ellentmond magának és változtatja a nézőpontját, ebben az univerzumban 30 éve teljesen koherens ez az ideológia. Ennek oka nem kizárólag az, hogy mindenki teljesen hülye és nem képes belátni az ellentmondásokat, hanem az is, hogy nincsenek ellentmondások, ha valaki behatóan követi az univerzum világszemléletét. Minden egyes politikai tömörülésnek, sőt egyéneknek megvannak a maguk univerzumaik, amiben minden dologra koherens válasz van. Ha valaki mélyrehatóan beleássa magát a magyar társadalom 1990 utáni szociológiai alakulásába, ezen belül a jobboldali és orbáni személyes és politikai események lélektanába, akkor anélkül, hogy fideszessé vállna is, megérti, hogy valóban létezik egy 30 éve koherens értelmezése a történéseknek. Aki ebben az univerzumban él és baráti, elvtársi beszélgetést folytat egy műsorban, hamar tömörít és fogalmaz úgy, hogy az univerzumon kívüliek számára teljesen más jelentéssel fog bírni. Aki a fideszes univerzumban benne, vagy legalábbis érti, annak a kotnextusában ez a mondat inkább hangzott annak, hogy az USA 1956-ban minket átvert, és ma nem játszanánk el furkósbot szerepét, a geopoltikai csatáiban, miközben kivérzünk, ahogy az urkánok teszik(Legalábbis fideszes/szélsőjobboldali értelmezésben biztosan).

De ez nem mentség. Ne feledjük, a jobboldaliság nagyon sok esetben nem feltétlen jelent nacionalizmust. A nacionalizmus elsősorban baloldali eszme volt, mely a felvilágosodáskor segített lebontani a tradícionális (jobboldali) birodalmakat, szétaprózva azokat a nemzeti identitás mentén. A jobboldaliság sokkal inkább egy konzervatív értékrend, hieararchikus társadalmi struktúra, és bizonyos identitásoktól, ideológiáktól való teljes elzárkózás. A 20. századtól a nacionalizmussal szembefordult többi baloldali eszme közös ellenségképe miatt a jobboldaliság a nacionalizmussal frigyre lépett, ám nem minden esetben. 1944 márciusában, mikor a Nagynémet Birodalom katonailag megszállta hazánkat, azt rengeteg jobboldali vezető politikus a Horthy-rendszerben üdvözölte, vagy nem tartotta problémának. Megengedhetőnek vagy egyenesen hazánk jövőjének zálogaként tekintett erre az eseményre a kommunizmussal szemben.

Amennyiben a Keletet, Oroszországot látja ma a jobboldal a normális, tradícionális társadalom és állammodell zálogának a radikális baloldali-liberális őrületbe vesző Nyugattal szemben (amiben van logika a maguk szemszögéből), akkor könnyen elképzelhető az 1944-es német megszálláshoz hasonló viszonyulás a magyar jobboldal részéről, egy orosz hadi esemény kapcsán, egy megfelelő világpolitikai szituációban. Sokadszorra is: a NER-el nem az a probléma, hogy ellentmondásos, hazug és ál-jobboldali, hanem az, hogy nagyon is következetesen az.

(Kép: Német csapatok a budai várban a Margarethe hadművelet keretében 1944. március 18.-án)

Katolikus és protestáns tévedések a szexualitással és annak hiányával kapcsolatban

 A katolicizmus ott vét hibát, hogy a pogány Rómától örökölt intézményi struktúrájéba próbálja erőszakolni az ilyen és ehhez hasonló mesterséges intézményrendszerekkel szöges ellentétben álló Isteni Szellemet. Ennek egyik látványos mellékterméke a cölibátus intézménye. Remek példája annak, hogy eszmei szinten valami nagyon is magasztos krisztusi nívó van acceptálva, miközben a gyakorlatban szörnyű következményei lesznek. Szörnyű következményei lesznek, mert kötelező. Ezért megannyi elfojtás, megfelelés, elnyomott frusztráció és ebből fakadó emberi tragédiák sorozata lesz az eredmény, megannyi esetben.

A protestanzimus ott vét hibát, hogy teljes egészében szembe megy ezzel a felfogással, és a nagycsaládos, sokgyermekes, a házasságot az emberi kapcsolatok csúcsaként értelmező nézettel állt elő. Pedig Jézus aligha nevezhető ennek a szószólójának, mikor a tanítványokkal beszélget erről:

"Erre így szóltak hozzá tanítványai: „Ha ilyen a férfi helyzete az asszonnyal, akkor nem jó megházasodni.” Ő azonban így válaszolt: „Nem mindenki képes elfogadni ezt a beszédet, csak az, akinek megadatott. Mert vannak nemzésre alkalmatlanok, akik így születtek, és vannak nemzésre alkalmatlanok, akiket az emberek tettek ilyenekké, és vannak olyanok, akik önmagukat tették nemzésre alkalmatlanná, a mennyek országáért. Aki el tudja fogadni, fogadja el!” (Máté 19:10-12)

Ahogyan Pál apostol is azon véleményen van, hogy " jó ha a férfi asszonnyal nem érintkezik" (1.Kor. 7:1) Továbbá így folytatja:

"A nőtlennek arra van gondja, ami az Úré: hogyan járjon az Úr kedvében. A nős azonban világi dolgokkal törődik: hogyan keresse felesége kedvét, ezért meg van osztva. A nem házas asszony és a szűz arra gondol, ami az Úré, hogy testben és lélekben szent legyen, míg a férjes nőt világi dolgok kötik le: hogyan járjon férje kedvében. Ezt javatokra mondom, nem azért, hogy tőrbe csaljalak, hanem hogy a feddhetetlen életre és az Úrhoz való osztatlan ragaszkodásra segítselek titeket."(1.Kor. 32-35)

Világos tehát, hogy a mindennemű szexualitástól mentes létállapot az, ami a legnemesebbként jelenik meg a Bibliában. Jézus maga is azt mondja: Senkiben nincs annál nagyobb szeretet, mint, aki életét adja barátaiért" (Jn. 15:13) Nem feleséget, férjet, gyermeket, családot mond, akikért és amiért már a legalapvetőbb pogány is éltetét adja, s még a legtöbb állatfajnál is ösztönből fakadó kötelesség. Hanem a vérségi és ösztönszintű érzelmeken túlmutató, saját szabad akaratból, magunktól választott emberi kapcsolatot emeli ki, a legmagasztosabbnak.

Magasztos szellemi-lelki értékeket azonban nem lehet törvénnyel kötelezni, kikényszeríteni. Nem lehetséges, hogy megkövetelje egy egyház, közösség, hogy bizonyos feladatokat csak akkor végezhetsz, ha úgy élsz, ahogyan a legnemesebb. A Lélek fordítva működik, és magától munkálja ki bizonyos emberekben a magasztos életminőséget, hozzáállást, és az ilyen emberek organikusan kitűnnek a közösségekben, s spontán látnak el feladatokat, amelyekre ők tűnnek a legalkalmasabbnak. Az ember azonban sosem akarja alávetni magát az Istennek és hagyni, hogy csak a Szentlélek működjön. A katolikusok mérhetetlen terheket, frusztrációkat adnak azok lelkére, akik Isten dolgaival akarnak elhivatottan foglalkozni, de ugyan nem a szent nemtelenség állapotában vannak, míg a protestánsak ugyanilyen terheket, frusztrációkat sóznak azokra, akik a szexualitástól mentes Krisztusnak szentelt szellemiség állapotában vannak, de a közegükben rendszerhibának tűnnek, ahol a házasság és a család az emberi élet tetőpontja. Hol kevesebb a szabály, szokás, törvény, ott több az egyéni lélek, s hol kevesebb az egyéni lélek ( lelki szegénység) ott az Isten országa.

1792

A 19 éves, vukovári Jelena Pančićot 1991. november 18.-án vitték magukkal a szerb csapatok, miután elfoglalták a várost. Nagy eséllyel megerőszakolták, és még Kelet-Szlavóniában megölték, vagy valamely Szerbia területén található gyűjtőtáborban lelte a halálát.

" Minden nap úgy fekszem és úgy kelek, hogy Jelenára gondolok. Gyakorlatilag 33 éve nem alszom, nekem még mindig 1991 jár a fejemben, és ez így is marad, míg meg nem találom a lányomat. Megtudnék bocsájtani a gyilkosának ha bocsánatot kérne, de tovább lépni nem tudok." - nyilatkozza Milka Pančić, Jelena édesanyja a Vecernji.hr-nek. Egyes információk szerint négy másik fiatal nővel együtt Daljba vitték őket, Jelena volt a legfiatalabb, azonban ennél többet nem sikerült kideríteni több, mint 30 év alatt. Annak ellenére sem, hogy Pančić személyesen járt többször is Belgrádban, ahol Aleksandar Vučić szerb elnök is segítséget ígért. A Jugoszláv Néphadsereg archívumait azonban senkinek nem áll érdekében megnyitni. Sem Jelena, sem másik három társát nem sikerült sohasem megtalálni. " Remélem valaha megtalálják, de már 77 éves vagyok és attól tartok nem élem ezt meg. Sok szülő ment el a másikvilágra úgy, hogy sohasem tudta meg gyermeke sorsát. Ettől félek én is a legjobban."- zárja Jelena édasanyja.

Ez egy történet az 1792 közül. Ennyi eltűntet tartanak nyilván a horvát hatóságok, akiket a honvédő háború után sem élve, sem halva nem találtak meg. Sokuk szülője, férje, felesége, gyermeke, barátja a mai napig reménykedik, hogy valahol élnek még szeretteik. Legtöbbjüknek azonban biztos információja van róla, hogy csak holtestek megtalálására és a végtisztesslg megadására van remény. Közülük a leghíresebb Jean-Michel Nicolier a francia önkéntes, akit a szerbek a vukovári kórházból vittek el, további 200 emberrel együtt, és a II. világháború utáni első szisztematikus népírtás, a Vukovár melletti Ovčarai mészárlás áldozata lett. Brutálisan megkínozták és holttestét a Dunába dobták, mely a mai napig nem került elő. Az eltűnt személyekre minden év augusztus 30.-án emlékeznek.

Az Olimpia és a törzsi, nacionalista ösztönök

Amikor középiskolás voltam, minden lány buzgón igyekezett a legkülönfélébb módon kicsinosítani magát és a legszebbnek vélt ruhadarabokat felvenni a szalagavatónak nevezett kispolgári műúrias veretésének alkalmára. Tették mindezt azért, hogy mindenki lássa milyen szépek, a szüleik pedig szintén ragyogó szemekkel csodálták is őket és gondoltak arra, hogy na, látja mindenki, szülő és diák egyaránt, hogy az ő lánya a legszebb. Persze rohadtul nem nézte senki az ő lányát, mert mindenki a sajátját nézte és mindenki a sajátjáról gondolta, hogy mindenki nézi, hogy az a legszebb. Így természetesen senki nem emlékszik senki másnak a gyerekére, hogy hogy nézett ki, csak arra a hamis tudatra, hogy a sajátja volt a legszebb és biztos mindenki azt nézte.

Azért jutott eszembe ez, mert hasonló a helyzet az olimpiákkal és úgy általánosságban minden nagyobb sporteseménnyel is. Pogány törzsi büszkeség érzése az, ami egy-egy megnyert érem után a nemzet sportokat követő részében feléled. Láthatja az egész világ, hogy azért mikben jó ez a kicsi ország. Persze pont nem érdekel más országokat, hogy Magyarország mit nyert és mennyit. Ahogyan a magyaroknak sincs fogalma arról, hogy teszem azt Bulgária, vagy Albánia mit művelt az Olimpián. Mindenki a saját érdemeit nézi és várja, hogy csodálja más. Pont, mint a szülők a szalagavatón. Annyiban azonban még drámaibban szürreális a helyzet, hogy a szalagavatót egyszer kell túlélni, de Olimpia négy évente van, ez pedig azt eredményezi, hogy a saját előző "szalagavatónkra" sem emlékszünk. 10 évre visszamenőleg mi magunk sem tudjuk, hogy kire és mennyi éremre és milyen sportágban kéne büszkének lenni magunkra, ránk a világnak. Mérhetetlenül hitelét veszti ez a nacionalista jellegű veretés, mikor 100 év alatt 3-4 olimpikont tud megnevezni az átlagember, miközben több száz érmet kiosztanak csak egy alkalommal. A valódi sportérték velejéig leértékelődött és az Olimpia egy cirkuszi, tömegek ösztöneire ható show lett, ahol az egyszeri ember büszkének érezheti magát olyasmire, amihez semmi köze azonkívül, hogy ugyanazon állampolgárság szerepel az igazolványában, mint annak, aki elérte a sportteljesítményt.

Persze tudjuk, hogy ezek mélyen gyökeredző, gyarló, törzsi ösztönök, amelyek háborúk és valós konfliktusok híján a sportba csatornázódtak bele. Természetesen ha a tömeg nem képes krisztusivá vállni sokkal szerencsésebb ha állatias reflexióit inkább ebben éli meg, mint valódi harcokban. A klubok a footballban, a kézilabdában például a törzsi, ősi közösségi élményeknek a manifesztációi, míg a nemzetközi megmérettetések az egész nemzetre kiterjedő nacionalista háború torz másolatát képzik. Legalábbis elméletben, mert a gyakorlatban még ezen állati ösztönöktől vezért képet is sikerült hiteltelenné tenni, tekintve, hogy egy klubcsapatban már nem az adott település emberei mérettetik meg magukat, hanem gyakran magyart is nagyítóval kell keresni benne. Félreértés ne essék, a sportolók azt teszik, amit sportolóként kell nekik és sportkörökben ezek valóban hatalmas elismerések. A tömegemberek zömének törzsi-nacionalsita illúziója azonban már egy sokkal problémásabb lelki folyamat. De ezek a klubok már inkább kapitalsita pénzen megvásárolt projektek, de paradox módon mégis lokális és nemzeti érzületet és büszkeséget kapcsolunk egy üzleti projekthez, ami felettébb bizarr. Bizonyos értelemben az Olimpiai megmérettetés is egy projekt, mert adómilliárdokból épül fel az a struktúra, ami miatt kijut valaki az Olimpiára és adómilliók mennek el rá, hogy díjjazzák sikerüket. S a máskor 50 forintot emelkedő kilós kenyéren is háborgó magyar emberek zöme minden ellenvetés nélkül, örömmel és büszkén fogadja el a tényt, hogy milliói mentek rá, hogy "dicsőséget szerezzenek nekünk és megmutassák a világnak" . Csak persze ezen dicsőségnek csupán az illúzója marad és a világot sem érdekli ez, mert mindenki a saját lányát nézte a szalagavatón, hogy az a legszebb.

Keresztény univerzalizmus avagy létezik-e örök pokol?

Isten azelőtt ismer bennünket, hogy egyáltalán megteremtene. Ahogyan már Jeremiásnak is mondja az Úr: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek." (Jer 1: 5) Mivel az egész kozmoszt, annak minden fizikai törvényével, és magával az idővel együtt is Isten teremtette, nyilvánvalóan idő felett is áll. Tehát Isten már annak tudatában teremt meg egyáltalán bármely lelket, hogy annak előre ismeri a sorsát, döntéseit és életének végkifejletét. Felmerül a kérdés, hogyan fér ez összes az örök pokol létezésével?

Mivel mindenekelőtt csak Isten létezett, ezért minden, amit teremtett az belőle teremtetett és benne is áll fenn. Az örök pokol egy olyan hely, amely azt feltételezi, hogy Istenen belül konstans létezik egy "lyuk", egy nem-Isten szféra, amely teljesen ellentmond annak, hogy Isten végső soron tökéletes legyen. Ellentmond Isten végtelen szeretetétnek és kegyelmének is, ha hagyja, hogy lelkek örök szenvedésben leledzenek, miközben annak tudatában teremtette meg őket, hogy elkerülhetetlenül tudta ezen végzetüket. Maga Pál apostol írja Timóteusnak, hogy Isten olyan "aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére." (Tim. 1:2). Ha a Biblia szerint Isten akarja, hogy mindenki üdvözüljön, de létezik az örök pokol, akkor ez esetben Isten nem képes az akaratát érvényesíteni, vagyis nem mindenható. A Biblia három fő dolgot állít Istenről: mindent tudó, mindenható és a legteljesebb szeretet egyben. Az örök pokol létezése minden esetben legalább az egyik tulajdonságát kizárja. Mi hát a megoldás a Jézus által is sokat emlegetett halál utáni gyehenna problémájára?

Nos, kezdetben, az ókeresztény körökben egyáltalán nem volt ilyen kőbevésett és elfogadott az örök pokol dogmája, mi több, az ideiglenes, javítócélú, megtisztító létsík volt az uralkodó nézet. A legjelesebb egyházatyák közül, mint Origenész, Alexandriai Kelemen, Nüsszai Gergely, mind az ideiglenes, tisztítótűz állapotát hirdették. Ezek a görög kultúrkörben, az ógörögöt anyanyelvi szinten beszélő teológusok vonatkozásában azért sem meglepő, hiszen a Bibliában használt αιών (aion) szó egyáltalán nem jelent feltétlen örökkévalóságot. Márpedig ez a szó áll azon a helyen, amelyeket "örök szenvedésnek" és hasonló, pokolhoz köthető létállapotnak írnak le napjaink fordításaiban is. Pedig az aion egy határokkal rendelkező időszakot jelent az ógörög nyelvben. Több írásban is, (pl. Homérosz) az emberek földi életének leírására használja, de gyakran jelenik meg korszakok leírása esetén is, mint Krisztus előtt, vagy utáni szakasz. A probléma gyökere valahol ott keresendő, mikor az evangéliumokat latinra fordították és megszületett az első latin nyelvű Biblia, a Vulgata. Ebben már az aion fordítása az aeternam lett. Ennek a szónak pedig a latin jelentése valóban "örök". Ettől kezdve a 4. században jelenik meg Augustinustól kezdve az örök pokol felfogása, majd dogmája, amit végül a reformáció során sem vizsgáltak kellőképpen felül a keresztény egyházak.

Mára abban a paradox helyzetben találjuk magunkat, hogy keresztény felekezetek ágálnak az örök szenvedés és végtelen pokol álláspontja mellett, a kegyelem számunkra érthetetlen, hitből fakadó, Isten végtelen szeretetének lehetősége ellen, mely valóban minden általa teremtett lényt az üdvösség gyönyörével ajándékoz meg végső soron. Márpedig ha a Szentírás Istenképét vesszük alapul, amely előre tud mindent, mindenre hatalma van és bármire képes, s végtelen szeretet ő maga, akkor aligha vethetjük el ennek a lehetőségét, mi több a Biblia is több helyen utal erre:

"Mert ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is. Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy a Krisztusban is mindnyájan életre kelnek. Mindenki a maga rendje szerint: első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi. Azután jön a vég, amikor átadja az az uralmat Istennek és Atyának, amikor eltöröl minden fejedelemséget, minden hatalmat és erőt. Mert addig kell uralkodnia, míg lába alá nem veti valamennyi ellenségét. Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál. Mert Isten mindent az ő lába alá vetett. Amikor pedig azt mondja, hogy minden alá van vetve, nyilvánvaló, hogy annak kivételével, aki neki alávetett mindent. Amikor pedig majd alávettetett neki minden, akkor maga a Fiú is aláveti magát annak, aki alávetett neki mindent, hogy Isten legyen minden mindenekben." (1.Kor.15: 21-28)

Itt Pál gyönyörűen írja le azt a folyamatot, ahogy az Isten terve beteljesül, s minden alárendelődik az ő tökéletességének, s mindent befog tölteni. Csak Ő lesz, "minden a mindenekben". Ez pedig meg nem tért szenvedő lelkek létét csakúgy kizárja, mint azt a szférát, ami egy nem jóságokkal teli pokoli szféra lenne. De Pál még így folytatja ezt a szakaszt:

"Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük?" (1.Kor 15: 29)

Itt az apostol már azon hívekről beszél, akik már elhunyt emberekért keresztelkednek, azok üdvösségének reményében, melyet az apostol egyáltalán nem zár ki vagy ítél el kardinálisan. Ahogyan Jézus kereszthalála után is "alászállt a poklokra" és ott hirdette az evangéliumot már fizikailag halott lelkeknek. Természetesen kardinális különbség van a Jézus élete előtt élt (ergo őt meg nem ismerhető) emberek és a Jézus után, annak tudatában meghalt emberek között, azonban már láthattunk a Bibliában mégiscsak példát arra, hogy földi élet vége után nyerjen valaki üdvösséget. Jézus is azt mondja: 

"Most megy végbe az ítélet e világ felett, most vettetik ki e világ fejedelme. Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket." (Jn. 12:31-32.)

A mindenek szó itt πάντας, aminek jelentése valóban "mindenki/ összes/egész". Vagyis Jézus itt utal arra a korábban Pál által említett folyamatra is, amiben Isten alá rendelődik folyamatában minden, s melynek egy szakaszában e világ pusztulása után az összes embert és teremtett létezőt magához emeli.

Fontos kiemelni azonban, hogy ez a keresztény univerzalizmus semmiképpen sem valamiféle tét nélküli vélemény. Nem jelenti azt, hogy Jézus hiába halt volna meg értünk, s a megtérés, a megszentelődés és a bűnös élet elhagyása ne lenne égbekiáltóan szükséges. A pokol igenis valóságos, létező létállapot, amelyet mindenki, minden erejével elakarna kerülni ha ismerné milyen, még akkor is ha célja nem a büntetés, hanem a saját magunk bűneivel és romlottságával való szembesítés, ebből fakadó kínszenvedés és lelki gyötrelem, melyet nem hordozott el Krisztus halálával az érintett pokolrajutó helyett. Fontos megállapítani, hogy valószínűleg időtlen létállapotról beszélünk a mi földi felfogásunkban, ahol a mi álltalunk ismert idő nem létezik, ennél fogva valóban örökkévalóságnak élhetjük meg az ottani tapasztalatokat. S bár ezen tapasztalatnak a célja, hogy megtisztítson lelkileg, ez korántsem kellemes módja annak, ha már a tűz hasonlatot alkalmazza Jézus is. " A mi Istenünk emésztő tűz" - jelenti ki Pál a zsidókhoz írt levélben (Zsid. 12:29). Senki nem kívánhatja az emésztő tűz végtelennek látszó gyötrelmét, ahelyett, hogy Jézus Krisztus útját járva, itt a földön, egyértelműen időhöz kötve éli meg a krisztusi élet lelkiismereti, s egyéb szenvedését ebben a bukott világban.

Sokan fogadják el, hogy a valóban örök pokol elmélete nem összeegyeztethető Isten szeretetével, mindenhatóságával és mindentudásával, de óvva intenek attól, hogy ezt híreszteljük, hiszen a pokol bűntől visszatartó ereje kárba vész és nem térnek meg annyian. Azonban nem a félelem Istenét ismerjük, aki fenyegetéssel és büntetés kilátásával térít magához. Ugyan miféle megtérés az, amely csak a szenvedés félelme okán nem követi el a vágyott bűnöket, s nem pedig az Isten iránti hála és szeretet érzése készteti arra az életre, amelyre a Mindenható hívott el bennünket. " Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét" (2. Tim. 1:7)", Isten valódi szolgálata, s a valódi megtérés az, ha az ember önként, őszintén szereti, csodálja és rajong azért a jóságért, ami Istent jelenti, s ha kell szenved értük, mert helyesnek véli akkor is, ha nincs kilátásban végtelen gyötrelem ennek ellenkezője esetén sem. Isten nem a rettegéssel és félelemmel vonzza magához a lelkeinket, hanem tökéletességének és hatalmasságának, végtelen kegyelmének és bölcsességének csodájával, amely vagy így, vagy úgy, de megment mindenkit, még magát a Sátánt is, az "aionok, aionjának" végén az Ő hatalmas dicsőségére, és végül csakis a mi mindenható Atyánk lesz a minden a mindenekben.

Horváth Martin

Disszidens Vlog- Keresztény anarchizmus, Krisztus és a hatalom/ intézmények viszonya

 

Aki a korszellemmel házasodik, hamar megözvegyül

 A karszalag fesztiválokon kívül ritkán jelez jót.

EP- és önkormányzati választás élő eredményváró műsorunk

Trianon után létrejött dacos magyar nacionalizmus

1920. június 4.-én igazságtalan döntés született. Akkor is ha kilépve a nacionalista sértettségből látjuk, hogy a korábbi magyar vezetés lehetett volna körültekintőbb, s volt része abban, hogy Trianonig fajuljanak a dolgok. De arra semmiféle mentsége sincs a nyugati hatalmaknak, hogy ilyen igazságtalanul, több millió magyarral együtt húzzák meg a határokat, s bár a nemzetállamok létrejöttére hivatkoztak, többnemzetiségű, magyar kisebbségekkel vegyített soviniszta torz-államokat kreáltak. Nincs mentség arra, hogy nagyobb mértékben vették el egy Osztrák-Magyar Monarchia egységeként, részben szuverén ország területét, mint a főbűnös hatalmakat. Nincs mentség arra sem, hogy az ugyanolyan bűnrészes Ausztria még kaphatott területet a velejéig meggyalázott Magyarországtól.

Nem csoda, hogy az 1920-as években konszenzus született a magyar társadalomban. Egy szomorú és beteg társadalmi konszenzus, de sajnos teljesen érthető. A sértett, elkeseredett, dacos magyar nacionalizmus. A magyar nacionalizmus addig Petőfi és Kossuth nyomdokain egy forradalmi, nemzeti-liberális, feudalizmus ellenes nacionalizmus volt. Másik részben ott voltak a jobboldalon a feudalizmus haszonlesői, az arisztokratikus konzervatívok, akiknek mélyen tisztelt királyát Petőfi versében fel akarta akasztani. Trianon után ez a kettő látszólag kibékíthetetlen tábor egyesült. A plebstől a dzsentriken át, a paraszti, népi nacionalizmuson keresztül az arisztokratikus, elitista konzervativizmusig mindenkin úrrá lett a sértett, elkeseredett, dacos nacionalizmus. Az új magyar nacionalizmus maga mögé utasított és idézőjelbe tett minden korábbi áramlatot és még a Horthy-rendszer szociáldemokratái, sőt kommunistái is beálltak mögé. A sértett düh, az elkeseredett mindenki ellenünk van érzése lett az új magyar nacionalizmus, az új társadalmi konszenzus.

Ezt próbálta írmagjával együtt eltörölni 1945 után a kommunizmus, s a Kádár-rendszer valóban jó munkát végzett ez ügyben. Míg a kommunista blokk többi országa valamiféle nemzeti-kommunista rendszereket épített, mint Románia vagy Csehszlovákia, vagy speciális nacionalizmust kreált, mint a történelem nélküli NDK, vagy a jugoszláv és a szovjet patriotizmusként definiált hazafiasság, addig Magyarország a teljes hazátlanság, identitásmegtagadás, öngyűlölet mocsarába zuhant. Nem csak a beteg Trianon utáni nacionalizmust semmisítette meg, de polgári-konzervatív létszemlélet csíráit is, s az egészséges hazaszeretet is majdnem sírba küldte. Ennek ellenére az 1990-es választáson a konzervatív MDF nyert, a KDNP-vel és a Kisgazdákkal kiegészülve. De a Kádár-rendszer identitásától megfosztott, csak a gyomrával gondolkodó ösztönlényi tömege, hamar lehúzta a közéletet a mocsárba. A Fidesz még a '90-es években próbálkozott a nyugati típusú, szalonképes jobbközép és nemzeti-liberális ideákkal, de csakhamar belátta, hogy a pálinkagőzös népi-konzervatív Kisgazda és MIÉP-es lelkülettel nem veheti fel a versenyt. Nem vehette fel, hisz ez a lelkület képviselte egyedül a sértett, dühös, dacos, traumatizált nacionalizmusunkat. Azt, amely traumát a '90-es évek igazságtalan politikai és gazdasági kizsákmányolása újból felszított, mint egy szunnyadó parazsat.

A 2000-es évek végére az akkori Jobbik és a radikalizálódó Fidesz által tört fel a mélyből az addig elnyomott, és kollektív tudattalanban szunnyadó keserű és bosszús, beteg nacionalizmusunk, ami Trianon után született. A NER megalkotta ismét ezt a társadalmi konszenzust, amelyben ez a nacionalizmus a magyarság alappillére. Azzal a különbséggel, hogy mára él velünk egy fél lakosságnyi tömeg, amely a Kádár-rendszer ideológiai szőnyegbombázása után, képtelen értelmezni ezt a konszenzust, de nem csak ezt, hanem mindent, ami szellemi és túlmutat a napi betevő materiális béklyóján. Az új politikai formációk legnagyobb reménye, hogy mindkét tábort végre sikerüljön megszólítani. De nincs annál szörnyűbb, mintha valaki dacos, traumatizált nacionalizmust akarja vegyíteni a teljes identitását vesztett kishitű materialistával. Ha a magyar társadalom jövője végleg ezen a két rétegen fog múlni, akkor az fájni fog. Jobban, mint Trianon.

A világ egy híd menj át rajta de ne építs rá házat

 "A világ egy híd, menj át rajta, de ne építs rá házat."- mondja Jézus egy apokrif iratban. Eszembe jutott ez, mert meglehetősen sok kereszténytől hallom, hogy reméli még sokára hal meg, még szeretne élni, dolgokat csinálni. Nagy céljaik vannak, szó szerint építik a házukat, karrierterveket szövögetnek, családot alapítanak és elképzelik a boldog öregkort az unokákkal. Kérdés, hogy ez miben más, mint amit bármelyik másik Krisztust nem követő pogány szeretne és tesz? Semennyiben.

A jelen világ azután jött létre, hogy az Éden a bűn által, létromlásba került és a pokolba tartó zuhanás közben Isten kegyelméből egy hálót húzott, az ideiglenes fizikai világot, ahol még van esélyünk, mint a szitán megkapaszkodni és felismerni az igazságát és megmenekülni. Ennek ismeretében ugyan ki akarná kiélvezni az ideiglenes világot, amely sokkal romlottabb, szenvedésekkel és igazságtalanságokkal teli, ellenben az eredeti Édenhez képest, s főképp az eljövendő Mennyországhoz képest, amelybe elvileg hívőként tart? Miért akarna valaki babkonzervet enni, ha ott van előtte az egészséges és tápláló, friss főfogás? Bizonyosan nem értették és nem érzik a " főfogás" nagyságát és zamatát, azok, akik kiakarják élvezni ezt a jelen világot, ebben nagy terveket szövögetnek és boldogságukat lelik benne.

A valódi Lélekkel bíró ember itt nem tervez. Csak utazik. Átmegy a hídon, talán szemléli a tájat, olykor tetszhet is neki, de nem akar megállni és életét egy hídon tölteni.

"Jézus azonban így felelt: A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania."

Mondja Jézus Lukács 9:58ban ezt. Maga az Úr mutat példát benne, hogy nem kell egzisztenciális célokkal foglalkoznunk, vagy kényelmet, örömünk keresni ebben a létben.

"Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség." - jelenti ki Pál apostol, majd így folytatja: "Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak." (Fil 1:21; Fil 1: 23-24). Valódi krisztusi hitével ő már a túlvilágra gondol, az itteni halál és a jövendő élet bizakodással, örömmel tölti el. Azonban fontos, hogy nem valamiféle szuicid jelenségbe csap át, hiszen belátja a rárótt kötelességet és feladatot, amelyet mások között végez, s szükség van rá itt. Ettől azonban még nem a világban leli örömét, s nem fél meghalni, ahogy Krisztus urunk sem félt.

Az élet egyetlen értelme itt, hogy ráébredjünk arra, hogy van Isten, s kicsoda is az Isten, s hogyan élhetnénk minél hasznosabban az ő Lelke és akarata szerint. Ez pedig nem más, minthogy másokat is ráébresszünk Isten igazságára akár szavakkal, akár tettekkel, a kegyelem és szeretet magasztos viselkedésével minden embertársunk iránt. S ezt cselekedni, amíg végig nem érünk a hídon, ahol a célnál gyönyörűbb lesz a legapróbb fűszál is, mint a legszebb kilátás a hídról.

Isten nevében a Sátán szolgálatában

"Megkeresni hagytam magamat azoknak, akik nem is kérdeztek felőlem; megtaláltattam magamat azokkal, akik nem is kerestek. Ezt mondom: Itt vagyok, itt vagyok, a népnek, amely nem nevemről neveztetett" - mondja az Isten ezt a zsidóknak, a kiválasztott népnek, mely nevét viselte, az Ószövetség korában, Ézsaiás 65. fejezetében.

Már jóval Jézus születése előtt nyilvánvalóvá válik, hogy nem azok hordozzák szívükben leginkább Istent, akik annak nevében járnak kelnek a világban. Az Ószövetségben ez még egy nép volt, hogy aztán csakhamar kiderüljön, Isten inkább lel táptalajt pogányok megannyi népe között, mintsem azok között, akik nyíltan az Övéi. Pál apostol erre emlékezteti a Rómában élő megtért zsidó közösséget, mikor felidézi; " Először Mózes mondja: „Egy olyan néppel teszlek féltékennyé, amely nem az én népem, értetlen néppel haragítlak meg titeket.” (Róm 10: 19).

"Kizárnak benneteket a zsinagógákból, s eljön az óra, amikor az, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz vele az Istennek. Így fognak veletek bánni, mert nem ismerik sem az Atyát, sem engem. " (Jn. 16: 2-3). Ezt már Jézus mondja tanítványainak. A zsidó vezetők, farizeusok és a saját dogmáikhoz és kultúrájukhoz, szokásaikhoz ragaszkodó társadalom nem tudta elviselni Jézust és tanait és a legkegyetlenebb halálba taszították. Ebben a sorsban osztozott a legtöbb tanítványa is, vagy a korai keresztények, ám már nem feltétlen a zsidók által! Izrael, mint nép, a farizeus, mint klérus, a zsinagóga, mint bármely templom, ezután univerzális allegóriává válik. Minden nép, minden vallási vezetés és minden intézményesült egyház kitaszítja, megveti, és lenézi az igaz, őszinte, lelkiismeretből fakadó hittel rendelkező embereket.

"Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ." - int Jézus János 15.-ben. Itt már nem egy nép, nem egy vallás jelenik meg Isten lelkét viselő emberek ellenségeként, hanem maga a világ. Amit negatív kontextusban korábban Izraelnek, papoknak vagy zsinagógának hív a Biblia, azok mind ugyanannak " a világnak" a különböző aspektusai. A világé, melynek " fejedelme a Sátán" (Jn. 12: 31). Izrael, a papság és a zsinagóga itt univerzális szimbólum minden korban, minden helyen az aktuális keresztény társadalomra, a vallási vezetőkre és egyházakra, melyek a világhoz igazodnak. A Szentírás hatalmas tanulsága, hogy az Isten emberei a legnagyobb harcot azok ellen vívják, és azok által szenvedik el a Sátán legtöbb csapását, akik magukat Isten fiainak tartják és az ő nevében cseleksznek. Róluk beszél Jézus a Máté 7:21-23-ban:

„Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!”

Mikor Izrael képviselte Istent, ezerszer megtagadta azt, majd Isten is úgy döntött, más népek körében ismereti meg magát. Mikor a farizeusok jelentették a papságot, azok saját emberi tradíciókra és dogmákra cserélték az Isten lelkét és gyalázták azokat, akikben valóban Ő lakozott. Ma keresztény egyházak tömkelege jár el Isten nevében és dörgölőzik politikai oldalakhoz, mindkét oldalon, vagy csak saját szokásaik, liturgiáik kispolgári világuk posványába zárkóznak el. Ahogy Mircea Eliade a neves vallástörténész megállapítja; mára a keresztény egyházak pontosan ugyanabba az állapotba jutottak, mint a farizeusok judaizmusa, ami ellen Jézus fellépett. S Jézus példázata, a farizeusokról és megvetett és lenézett egyszerű emberről, akár szólhatna a legtöbb nyakkendős bárgyú gyülekezeti tagról.

„Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus odaállt előre, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, mindenemből tizedet adok. – A vámos megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a mellét verte és könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek! – Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, az nem. Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik.”

A Sátán Isten nevében ténykedik ravaszan, leghűbb szolgái pedig éppen azok, akik Isten leghűbb szolgálóinak vallják, s hiszik magukat. De élnek a világban megannyian, akiknek Isten Lelke munkál a szívükben valóban. Itt járnak kelnek közöttünk nap, mint nap, akik sokszor lecsúszott, megtört, megnem értett emberek, vagy csak oly egyszerűen és naivan élnek, mint a gyermekek, akiké valóban az Isten országa. (Márk 10:14). Itt élnek, s tűrik, viselik el a legnagyobb megaláztatást, vagy kitaszítottságot nem csak a romlott többségi társadalomtól, de éppen azoktól is, akik magukat Krisztus követőinek mondják. Azonban "Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is." (Mt 5:10-12)

Kommunista-e Kína és miért igen?

2008 vége volt, éppen a gazdasági világválság lendületes lefelé tartó meredek hullámának javában voltunk. A GDP-k az egész világon meredeken zuhantak, vagy éppen egy-egy hídról és emeletről a munkanélkülivé váló emberek közül is jó páran. Csak egy legény volt a vidéken az országok között, akinél ez nem mutatkozott meg: Kína. Miközben az egész Nyugati világ sorra múlta alul a mínuszos eredményeit, Kína még gazdasági növekedést is produkált és nem egy tőzsde tette át székhelyét Sanghajba. Akkoriban éppen nyitogattam csippám a kora kamaszkoromban a világmegértése felé és Alex Jones videókat néztem a leendő Világállam kiépüléséről, amelyben ott szerepelt Kína, mint a globális totalitárius diktatúra utópisztikus modellje, amit majd az egész világra kiterjesztenének. Az utcán kiépülő megfigyelőkamerák és az orwelli elnyomás megannyi zord, bizarr és rideg nyalánksága, egy országban, amit még mindig a nagybetűs Kommunista Párt irányít vasmarokkal. Miközben a radikális jobboldal (akkor még Fidesz nélkül) a keleti nyitás mágikus bűvöletében égett. Nem idegen a jobboldaltól a keleti autokratikus rendszerek iránti szimpátia, és a jobboldal eredeti társadalomképéből eredendően következik is. Nem volt a kis szélsőjobbos énemnek gondja Oroszországgal, vagy Iránnal, amelynek akkori elnökéhez Vona Gábor akkor elvileg egy levelet is címzett, melyben az Iráni Forradalmi Gárdát kívánta behívni választási megfigyelőnek a 2010-es választásokra. Ezek mind a maguk körében tradicionális (jobboldali) rendszerek voltak. De Kína az sántított, kilógott a képből és a szélsőjobboldali mozgalmaknál tett rövid kiruccanásaim alatt úgy éreztem csak én nézem ferde szemmel ezt a Kína-fétist. Kína, mint a Nyugati romlás és gazdasági kitettségünk alternatíváját és egyensúlyának megteremtőjét. Egy totalitárius kommunista dísztópia, mint a posztkommunisták és újmarxisták EU-jának ellenpólusa a jobboldali berkeken belül. Magányosnak éreztem magam még jobberként is a véleményemmel és azóta is csak egyszer hallottam Toroczkait szkeptikusan megnyilvánulni Kínával kapcsolatban, de az már 10 évvel később volt. Miközben világossá vált, hogy Oroszország messze van a kommunizmustól, de még a Szovjetunió sem volt baloldali sem egyáltalán, Kína esetében súlyosabb problémák maradtak bennem.

Kapcsolódó cikk: Szláv szellemtől szétszabdalt szocializmus

Mi van ha Kína mégsem kommunista?

Nézzük kicsit távolabbról, ugorjunk egy kicsit a Védákhoz. Igen, tudom, hogy az India és ez egy Kínáról szóló írás, de lesz értelme ígérem. A Védikus irodalom több ezer évvel ezelőtt fektette le a dharma fogalmát, egy mindent átfogó világerőt, melyből minden létező származik és mindent áthat. Ez volt a hinduizmus elődjének elvont, személytelen istenségfogalma. Aztán persze a korabeli hindu panteont kibővítették megannyi istenséggel, akik a dharma törvénye alatt, de az emberek felett léteznek. Aztán a hinduk eljutottak oda, hogy fő Isteneket neveznek meg, abból is hármat, akik kifejezetten fontosak a világunkban. Majd végül oda, hogy minden istenség valójában egy Isten, csak annak különböző aspektusai. Mi több, személyes, tudatos létező, mely akár a dharmával is egyenlő, ha nem tudatosan teremtette a dharma kozmoszt alkotó törvényét. Így lett a hinduizmus a világ legspeciálisabb, de legcsodálatosabb, filozófiailag kitermelt monoteizmusa, miközben a pogány politeizmusát mindvégig integrálta ebbe a speciális egyistenhitbe. Egész Ázsiára jellemző volt ez a hinduizmus kezdetén létező elkent, elvont, személytelen nagy átfogó energia értelmezés. Kínában ez jelentette a tao-t. A tao volt az ő dharmajuk. Ellentétben az indiaiakkal, a kínaiakat azonban nem érdekelte a logika továbbfejtése. A taoizmus végleg megrekedt ebben a kezdeti bölcs, maszatolós pogány állapotában. Klasszikus értelemben sohasem érett vallássá, teológiává és metafizikává. A kollektivista kínai néplelket olyan mértékben nem foglalkoztatta a metafizika, hogy a taoizmus csökevényét is inkább belső elmélyedésre használta, de a filozófia és az erkölcs fókusza az államigazgatás helyességére és a társadalom helyes működésére, az állam és társadalom praktikus kapcsolatára fókuszált. Így született meg a konfucionizmus, amely deklaráltan hadat üzent a metafizikának és a praktikus és hatékony államszervezet és társadalmi működés titkát kereste. Erkölcsisége fókuszában kizárólag ez áll. Ezredévek teltek el, de Kínát nem hatotta meg a metafizika, nem érdekelte igazán sohasem, s nem motoszkált bennük az a minden pogányt is szíve mélyén izgató vágy, hogy megismerje a megismerhetetlent. Kínában mintha nem létezett volna igazán sohasem a minden ember lelkében tátongó Isten formájú űr kitöltésére vonatkozó vágy. Ők itt és most, a láthatóban, a matériában, a fizikai világban akartak valamit elérni. Élni, jónak lenni, hasznosnak lenni. 

A hinduizmus már megvetette ezt a világot és érezte, hogy az Isten, ahová tartozunk és (ha reinkarnációk sorozata révén is) de vissza kell térnünk, szemben áll az anyagi világgal. " Aki a világnak barátja akar lenni, az Istennek ellensége lesz" - írja a Biblia (Jak:4:4). Ezt pedig még a messzi Indiában is érezték jóval a Biblia keletkezése előtt is. S mikor Buddha, aki megalkotta az Isten és metafizika nélküli hinduizmust, a maga elvonuló, aszketikus világszemléletében, még mindig tartotta magát ehhez. Buddha nem tudta mi van "odaát", vagy van e bármi, de azt érezte, hogy ha semmi, az is tisztább és jobb, mint ez a romlott fizikai világ, amelyből meg kell szabadulni. Eközben Kínában kibékültek a világgal és praktikusak akartak benne lenni. Ami egy hegységgel odébb már a szamszára ördögi kereke volt, a romlott, megvetendő létezés, az Kínában a tao energiájának törvényszerű, elfogadható, se nem jó, se nem rossz velejárója, amiben élni, boldogulni kell. A középkorban még a taoizmust is irtani kezdték, hiszen még az is túl metafizikai volt, az is túl szellemi, túl sok nem pragmatikus erkölcsiséget tartalmazott. A konfucianizmust emelték államvallássá. Kína államvallása egy olyan vallás lett, ami nem vallás, hanem a "hogyan legyél joviális állampolgár" etikai kódexe. 

 „Aki taoval szolgálja az emberek urát, az nem igázza le hadsereggel az égalattit, hiszen ez a tette könnyen ellene fordulhat. Mert amerre hadsereg járt, csak tüske és tövisbozót terem, s a nagy háborúk nyomában mindig ínséges esztendők járnak. Az igazán jó hadvezér célhoz ér és megállapodik, s nem vetemedik arra, hogy erőszakot alkalmazzon.(...)A remek fegyverek: a szerencsétlenség eszközei. A létezők (vu) mind gyűlölik ezeket, az tehát aki, a taót birtokolja nem él velük” 

Írja Lao Ce a Tao te King c. művében, mely a taoizmus " Bibliája". Ebből a pár sorból megérthetjük miért volt még a taoizmus is elfogadhatatlan a hatalmukat féltő kínai uralkodó dinasztiák számára. A konfucianizmus ezzel szemben puszta állampolgári együttműködés etikai tanácsadása volt. Azonban olyan szinten hagyta végül hidegen a kínai társadalmat még ez is, hogy az 1600-as évek végére mindennemű vallásosság szinte teljesen eltűnt, mint társadalmat domináló tényező. Kínában egyedül a buddhizmus telepedett meg, mint importtermék a vallások között. Az indiai társadalom számára Buddha tanítása olyannyira spiritualitásmentes volt és annyira nem metafizikai, hogy kivetette magából és ma olyan kisebbség a buddhista Indiában, mint a zsidók és a keresztények. Ezzel szemben, pont ezen okokból fogadta örömmel Kína. Azonban Kína még Buddha nemes világmegtagadó értékein is hígított és a kínai ősi mítoszok, és gyógymódok, babonás varázspraktikák világával vegyítette, ezzel megalkotva egy teljesen új buddhizmust. Kínában a vallás értelmezhetetlen és értelmezhetetlen is volt mindig. Babonák, filozófiák és erkölcsi tanítások átláthatatlan egyvelege és káosza alkot, melyből mindenki úgy csipeget, ahogy akar. Ezt nevezi a nyugati tudomány jobb híján kínai univerzalizmusnak. Ebben a világban azonban az Isten, a metafizikai közeledés valami magasabb spirituális létező felé, lelkiismereti kiállás a többséggel, társadalommal és az állammal szemben sohasem jöhetett szóba. Az kínai kommunistáknak azt a szellempusztító munkát szinte el sem kellett végezni, mint európai elvtársaiknak, mert a kínai társadalom és kultúra olyan szinten kollektivista és etatista volt, minden egyéni lelkiismereti kiállás nélkül, hogy szinte magától értetődő volt a kommunista rezsim győzelme. Ez most nyilván egy erős túlzás és egy sinológus biztosan a haját tépné, ahogy nem tagadom, hogy kisebb csoportokban, egyéni szinten ez rengeteg kivételt képzett. Azonban a társadalmi, kulturális szinten ennek az individuális, ne adj Isten spirituális önkifejeződésnek sohasem jelentek meg igazán nyomai. Mao Ce Tung az 1960-as évek Nagy Kulturális Forradalmával persze így is hatalmas pusztítást végzett a még meglévő taoistákon és egyéb kínai vallásos mozgalmakon, de tény, hogy a kommunista, materialista elnyomás egyáltalán nem volt olyan drasztikus, mint Európában, ahol valóban metafizikai nézeteket és egyéni erkölcsiségeket kellett gyökerestől kiirtania. 

Részben ez  a személyes metafizikai vágy és a kollektivista, mindig központi hatalom alá rendelődő évezredes tradíció az oka annak, hogy a kommunizmus nem csak könnyen megvetette a lábát Ázsiában, de mára ott is maradt fent még stabilan. Kínával nem csak az a probléma, hogy kommunista-e, hanem ha nem is kommunista, tradicionális társadalmi rendszere és kultúrája egy jobboldali, konzervatív ember számára eleve kommunizmusnak, kozmopolita masszának és a legbealkonyodottabb Nyugat antitradícionális multikulturalizmusának kell tűnjön. Félre értés ne essék, nincs gond ezzel a kultúrával, nem kívánnám megváltoztatni erővel, vagy magas lóról beszélni és lenézni ezt a társadalmi hozzáállást. Mindenki úgy él és abban, ahogyan jónak látja és egy társadalom változása is csak belülről mehet végbe, önszántából. Azonban ez a tény éppen elég, hogy meglehetősen bizarr legyen a jobboldaliak, nacionalisták és keresztény kultúrájukra oly büszke konzervatívok barátkozása Kínával. Ha Kína nem kommunista, egy keresztény-konzervatív számára akkor sem tűnhet keblünkre ölelendő barátnak és növekvő világbefolyását nem üdvözölheti ujjongva, akármekkora fertőben is úszik a Nyugat.

Mi van ha Kína mégis kommunista?

Henry Kissinger az Egyesült Államok politikai tanácsadó zsenije az 1970-es évek derekán elkövetett egy történelmi baklövést. A Szovjetunió elleni rivalizálásban úgy döntött, kihasználja a Szovjetunió és Kína konfliktusát és éket ver a két kommunistának magát valló ország egysége közé azzal, hogy nem Tajvant, hanem a Kínai Népköztársaságot ismeri el az USA legitim Kínának. Ezzel végül a demokratikus Tajvan helyett a kommunista Kína került az ENSZ Bizottsági Tanácsának legnagyobb hatalmú elitjébe az USA, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió mellé. A Kínai Népköztársaság kiszabadult a politikai karanténból. Jó aktuálpolitikai trükknek tűnt, hogy az ENSZ-ben vétójogot kapjon a rivális kommunista, egy akkor teljesen jelentéktelen, szegény, komolyan vehetetlen ország, amit a Kulturális Forradalom legyalult. Akkor még senki nem tudta megjósolni, hogy az új pártfőtitkár Theng-Hsziao-Ping olyan cselhez folyamodik, amire a világ nem számított. Ping reformokat vezetett be és Kínát a világ leggyorsabban fejlődő gazdaságává tette. A Nyugat a maga gőgjével arra számított, hogy a gazdasági fejlődés automatikusan vonja magával a demokrácia kialakulását és a kommunista rezsim bukását. Ám a magánszektor és a gazdasági csoda mégsem tette ezt. Fukuyama még 1992-ben is a történelem végét vizionálta és a liberális demokrácia globális diadalát jósolta. Azóta Fukuyama is megjárta a maga kanosszáját és hamut szórt fejére hatalmas, nyilvánvaló tévedése miatt. Theng-Hsziao-Ping ugyanis reformer volt, de nem abban az értelemben, hogy a kommunizmust lebontsa. Terve nyíltan az volt, hogy Mao kommunista eszméihez mindvégig hű marad Kína, de átmenetileg kapitalista taktikát alkalmaz. " Legyőzni az ellenséget a saját fegyverével" és " kapitalistának tetteti magad, míg akkora gazdasági befolyást nem szerzel így, hogy utána globálisan kiterjeszthesd a gazdasági béklyóba kötött országra a kommunista világforradalmat". 40 év államkapitalizmus után is Kína egy központilag irányított totalitárius állam a Kínai Kommunista Párt ellenőrzése alatt, amely az elburjánzó magánszektort igyekszik megvagdosni az ideológia nevében. Olybá tűnik Kína talán nem tett le mégsem a kommunizmusról, és a kapitalista jólét nem zabálta fel az eszméiket évtizedek után sem. " A Nyugat legnagyobb hibája az volt, hogy nem vette észre, hogy a kínai kommunisták valódi kommunisták"- mondta Chenggang Xu kínai közgazdász. A csel bevált és a kapitalisták lehet legyőzettethetnek a saját fegyverükkel, s ha eljön az idő, felfedheti magát a valódi Kína, ahogyan Theng-Hsziai-Ping mondta, s akinek elveiből egy tapodtad sem engedett a Párt azóta. 

Jelenleg a világ közel 200 országának döntő többségének Kína a legnagyobb kereskedelmi partnere, holott ez a 2000-es évek közepén is elképzelhetetlennek tűnik. A Nyugati világ a kommunista párt szigorú irányítása alatt álló kereskedelmi hálózatokról rendel ruhát, tárgyakat, és a kémprogramként működő TikTok a legnagyobb közösségi médiája. Új hidegháború hajnalán állunk, ahol Kína mint leendő szuperhatalom néz farkasszemet az egyre jobban gyengélkedő, saját maga mocskába merülő USA-val. Egész Ázsia, Afrika, Oroszország, Dél-Amerika és Európa túlnyomó többsége is gazdasági vazallusa a vörös óriásnak. Annak a vörös óriásnak, mely Mao arcképe alatt tartja katonai parádéit a sarló kalapács árnyékában. Annak a vörös óriásnak, mely mesterséges intelligenciával figyeli és pontozza állampolgárait egy professzionálisan kiépített megfigyelőrendszeren keresztül. Ahol a telefonod automatikusan kapcsol be egy sajátos csengőhangot, ha tartozásod van az állam felé, hogy a tömegben mindenki jól hallja, hogy te egy adós vagy. Ahol keresztény szervezeteket kegyetlenül elnyomnak, koncentrációs táborokat tartanak fent és végeznek ki, ha nem mutatsz elég lojalitást a Párt és az Állam felé. Ehhez pedig a nyugati új baloldaliak ideológiai terrorjától tartó, hagyományait, keresztény értékeit féltő jobboldal felállva tapsol és serkentené a folyamatot. A félelem jogos, hogy nyugati kitettségünk gazdaságilag veszélyes. A gazdasági kitettségünk révén az egyre meredekebb radikális baloldali ideológiai tébolyba kerülő nyugat valóban gazdasági zsarolással kényszerítene térdre konzervatív társadalmakat. Kína egyenlőre ilyennel nem fenyeget senkit. A belpolitikába való bele nem szólás édes mézesmadzagjával kecsegtet. Valójában Kína már inkább nacionalista, mintsem kommunista, csakúgy, mint Vietnam, Kuba, vagy Laosz...ringatják magukat ebbe a vízióba a jobboldaliak. Azonban ismerve Kína több évtizede meghatározott politikai terveit, melyekhez láthatóan tartja magát, miféle bizonyosságunk lehet erről? Amíg Kína egy Népköztársaság, amíg egy totalitárius kommunista rémálom a társadalma, amíg a vezetője a Kínai Kommunista Párt névre hallgató professzionális gépezet, ugyan mi oka hinni a keresztény-konzervatívoknak a legkeresztényellenesebb, konzervatív értékeket sárba tipró ideológia nevében fellépő emberek szép ígéreteinek? Mennyire tűnik csupán vágyvezérélt lázálomnak, hogy ördögökkel űzzük ki az ördögöt és vörös csillaggal győzzük le a vörös csillagot?