Disszidens Vlog- Keresztény anarchizmus, Krisztus és a hatalom/ intézmények viszonya

 

Aki a korszellemmel házasodik, hamar megözvegyül

 A karszalag fesztiválokon kívül ritkán jelez jót.

EP- és önkormányzati választás élő eredményváró műsorunk

Trianon után létrejött dacos magyar nacionalizmus

1920. június 4.-én igazságtalan döntés született. Akkor is ha kilépve a nacionalista sértettségből látjuk, hogy a korábbi magyar vezetés lehetett volna körültekintőbb, s volt része abban, hogy Trianonig fajuljanak a dolgok. De arra semmiféle mentsége sincs a nyugati hatalmaknak, hogy ilyen igazságtalanul, több millió magyarral együtt húzzák meg a határokat, s bár a nemzetállamok létrejöttére hivatkoztak, többnemzetiségű, magyar kisebbségekkel vegyített soviniszta torz-államokat kreáltak. Nincs mentség arra, hogy nagyobb mértékben vették el egy Osztrák-Magyar Monarchia egységeként, részben szuverén ország területét, mint a főbűnös hatalmakat. Nincs mentség arra sem, hogy az ugyanolyan bűnrészes Ausztria még kaphatott területet a velejéig meggyalázott Magyarországtól.

Nem csoda, hogy az 1920-as években konszenzus született a magyar társadalomban. Egy szomorú és beteg társadalmi konszenzus, de sajnos teljesen érthető. A sértett, elkeseredett, dacos magyar nacionalizmus. A magyar nacionalizmus addig Petőfi és Kossuth nyomdokain egy forradalmi, nemzeti-liberális, feudalizmus ellenes nacionalizmus volt. Másik részben ott voltak a jobboldalon a feudalizmus haszonlesői, az arisztokratikus konzervatívok, akiknek mélyen tisztelt királyát Petőfi versében fel akarta akasztani. Trianon után ez a kettő látszólag kibékíthetetlen tábor egyesült. A plebstől a dzsentriken át, a paraszti, népi nacionalizmuson keresztül az arisztokratikus, elitista konzervativizmusig mindenkin úrrá lett a sértett, elkeseredett, dacos nacionalizmus. Az új magyar nacionalizmus maga mögé utasított és idézőjelbe tett minden korábbi áramlatot és még a Horthy-rendszer szociáldemokratái, sőt kommunistái is beálltak mögé. A sértett düh, az elkeseredett mindenki ellenünk van érzése lett az új magyar nacionalizmus, az új társadalmi konszenzus.

Ezt próbálta írmagjával együtt eltörölni 1945 után a kommunizmus, s a Kádár-rendszer valóban jó munkát végzett ez ügyben. Míg a kommunista blokk többi országa valamiféle nemzeti-kommunista rendszereket épített, mint Románia vagy Csehszlovákia, vagy speciális nacionalizmust kreált, mint a történelem nélküli NDK, vagy a jugoszláv és a szovjet patriotizmusként definiált hazafiasság, addig Magyarország a teljes hazátlanság, identitásmegtagadás, öngyűlölet mocsarába zuhant. Nem csak a beteg Trianon utáni nacionalizmust semmisítette meg, de polgári-konzervatív létszemlélet csíráit is, s az egészséges hazaszeretet is majdnem sírba küldte. Ennek ellenére az 1990-es választáson a konzervatív MDF nyert, a KDNP-vel és a Kisgazdákkal kiegészülve. De a Kádár-rendszer identitásától megfosztott, csak a gyomrával gondolkodó ösztönlényi tömege, hamar lehúzta a közéletet a mocsárba. A Fidesz még a '90-es években próbálkozott a nyugati típusú, szalonképes jobbközép és nemzeti-liberális ideákkal, de csakhamar belátta, hogy a pálinkagőzös népi-konzervatív Kisgazda és MIÉP-es lelkülettel nem veheti fel a versenyt. Nem vehette fel, hisz ez a lelkület képviselte egyedül a sértett, dühös, dacos, traumatizált nacionalizmusunkat. Azt, amely traumát a '90-es évek igazságtalan politikai és gazdasági kizsákmányolása újból felszított, mint egy szunnyadó parazsat.

A 2000-es évek végére az akkori Jobbik és a radikalizálódó Fidesz által tört fel a mélyből az addig elnyomott, és kollektív tudattalanban szunnyadó keserű és bosszús, beteg nacionalizmusunk, ami Trianon után született. A NER megalkotta ismét ezt a társadalmi konszenzust, amelyben ez a nacionalizmus a magyarság alappillére. Azzal a különbséggel, hogy mára él velünk egy fél lakosságnyi tömeg, amely a Kádár-rendszer ideológiai szőnyegbombázása után, képtelen értelmezni ezt a konszenzust, de nem csak ezt, hanem mindent, ami szellemi és túlmutat a napi betevő materiális béklyóján. Az új politikai formációk legnagyobb reménye, hogy mindkét tábort végre sikerüljön megszólítani. De nincs annál szörnyűbb, mintha valaki dacos, traumatizált nacionalizmust akarja vegyíteni a teljes identitását vesztett kishitű materialistával. Ha a magyar társadalom jövője végleg ezen a két rétegen fog múlni, akkor az fájni fog. Jobban, mint Trianon.

A világ egy híd menj át rajta de ne építs rá házat

 "A világ egy híd, menj át rajta, de ne építs rá házat."- mondja Jézus egy apokrif iratban. Eszembe jutott ez, mert meglehetősen sok kereszténytől hallom, hogy reméli még sokára hal meg, még szeretne élni, dolgokat csinálni. Nagy céljaik vannak, szó szerint építik a házukat, karrierterveket szövögetnek, családot alapítanak és elképzelik a boldog öregkort az unokákkal. Kérdés, hogy ez miben más, mint amit bármelyik másik Krisztust nem követő pogány szeretne és tesz? Semennyiben.

A jelen világ azután jött létre, hogy az Éden a bűn által, létromlásba került és a pokolba tartó zuhanás közben Isten kegyelméből egy hálót húzott, az ideiglenes fizikai világot, ahol még van esélyünk, mint a szitán megkapaszkodni és felismerni az igazságát és megmenekülni. Ennek ismeretében ugyan ki akarná kiélvezni az ideiglenes világot, amely sokkal romlottabb, szenvedésekkel és igazságtalanságokkal teli, ellenben az eredeti Édenhez képest, s főképp az eljövendő Mennyországhoz képest, amelybe elvileg hívőként tart? Miért akarna valaki babkonzervet enni, ha ott van előtte az egészséges és tápláló, friss főfogás? Bizonyosan nem értették és nem érzik a " főfogás" nagyságát és zamatát, azok, akik kiakarják élvezni ezt a jelen világot, ebben nagy terveket szövögetnek és boldogságukat lelik benne.

A valódi Lélekkel bíró ember itt nem tervez. Csak utazik. Átmegy a hídon, talán szemléli a tájat, olykor tetszhet is neki, de nem akar megállni és életét egy hídon tölteni.

"Jézus azonban így felelt: A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania."

Mondja Jézus Lukács 9:58ban ezt. Maga az Úr mutat példát benne, hogy nem kell egzisztenciális célokkal foglalkoznunk, vagy kényelmet, örömünk keresni ebben a létben.

"Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség." - jelenti ki Pál apostol, majd így folytatja: "Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak." (Fil 1:21; Fil 1: 23-24). Valódi krisztusi hitével ő már a túlvilágra gondol, az itteni halál és a jövendő élet bizakodással, örömmel tölti el. Azonban fontos, hogy nem valamiféle szuicid jelenségbe csap át, hiszen belátja a rárótt kötelességet és feladatot, amelyet mások között végez, s szükség van rá itt. Ettől azonban még nem a világban leli örömét, s nem fél meghalni, ahogy Krisztus urunk sem félt.

Az élet egyetlen értelme itt, hogy ráébredjünk arra, hogy van Isten, s kicsoda is az Isten, s hogyan élhetnénk minél hasznosabban az ő Lelke és akarata szerint. Ez pedig nem más, minthogy másokat is ráébresszünk Isten igazságára akár szavakkal, akár tettekkel, a kegyelem és szeretet magasztos viselkedésével minden embertársunk iránt. S ezt cselekedni, amíg végig nem érünk a hídon, ahol a célnál gyönyörűbb lesz a legapróbb fűszál is, mint a legszebb kilátás a hídról.

Isten nevében a Sátán szolgálatában

"Megkeresni hagytam magamat azoknak, akik nem is kérdeztek felőlem; megtaláltattam magamat azokkal, akik nem is kerestek. Ezt mondom: Itt vagyok, itt vagyok, a népnek, amely nem nevemről neveztetett" - mondja az Isten ezt a zsidóknak, a kiválasztott népnek, mely nevét viselte, az Ószövetség korában, Ézsaiás 65. fejezetében.

Már jóval Jézus születése előtt nyilvánvalóvá válik, hogy nem azok hordozzák szívükben leginkább Istent, akik annak nevében járnak kelnek a világban. Az Ószövetségben ez még egy nép volt, hogy aztán csakhamar kiderüljön, Isten inkább lel táptalajt pogányok megannyi népe között, mintsem azok között, akik nyíltan az Övéi. Pál apostol erre emlékezteti a Rómában élő megtért zsidó közösséget, mikor felidézi; " Először Mózes mondja: „Egy olyan néppel teszlek féltékennyé, amely nem az én népem, értetlen néppel haragítlak meg titeket.” (Róm 10: 19).

"Kizárnak benneteket a zsinagógákból, s eljön az óra, amikor az, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz vele az Istennek. Így fognak veletek bánni, mert nem ismerik sem az Atyát, sem engem. " (Jn. 16: 2-3). Ezt már Jézus mondja tanítványainak. A zsidó vezetők, farizeusok és a saját dogmáikhoz és kultúrájukhoz, szokásaikhoz ragaszkodó társadalom nem tudta elviselni Jézust és tanait és a legkegyetlenebb halálba taszították. Ebben a sorsban osztozott a legtöbb tanítványa is, vagy a korai keresztények, ám már nem feltétlen a zsidók által! Izrael, mint nép, a farizeus, mint klérus, a zsinagóga, mint bármely templom, ezután univerzális allegóriává válik. Minden nép, minden vallási vezetés és minden intézményesült egyház kitaszítja, megveti, és lenézi az igaz, őszinte, lelkiismeretből fakadó hittel rendelkező embereket.

"Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ." - int Jézus János 15.-ben. Itt már nem egy nép, nem egy vallás jelenik meg Isten lelkét viselő emberek ellenségeként, hanem maga a világ. Amit negatív kontextusban korábban Izraelnek, papoknak vagy zsinagógának hív a Biblia, azok mind ugyanannak " a világnak" a különböző aspektusai. A világé, melynek " fejedelme a Sátán" (Jn. 12: 31). Izrael, a papság és a zsinagóga itt univerzális szimbólum minden korban, minden helyen az aktuális keresztény társadalomra, a vallási vezetőkre és egyházakra, melyek a világhoz igazodnak. A Szentírás hatalmas tanulsága, hogy az Isten emberei a legnagyobb harcot azok ellen vívják, és azok által szenvedik el a Sátán legtöbb csapását, akik magukat Isten fiainak tartják és az ő nevében cseleksznek. Róluk beszél Jézus a Máté 7:21-23-ban:

„Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!”

Mikor Izrael képviselte Istent, ezerszer megtagadta azt, majd Isten is úgy döntött, más népek körében ismereti meg magát. Mikor a farizeusok jelentették a papságot, azok saját emberi tradíciókra és dogmákra cserélték az Isten lelkét és gyalázták azokat, akikben valóban Ő lakozott. Ma keresztény egyházak tömkelege jár el Isten nevében és dörgölőzik politikai oldalakhoz, mindkét oldalon, vagy csak saját szokásaik, liturgiáik kispolgári világuk posványába zárkóznak el. Ahogy Mircea Eliade a neves vallástörténész megállapítja; mára a keresztény egyházak pontosan ugyanabba az állapotba jutottak, mint a farizeusok judaizmusa, ami ellen Jézus fellépett. S Jézus példázata, a farizeusokról és megvetett és lenézett egyszerű emberről, akár szólhatna a legtöbb nyakkendős bárgyú gyülekezeti tagról.

„Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus odaállt előre, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, mindenemből tizedet adok. – A vámos megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a mellét verte és könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek! – Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, az nem. Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik.”

A Sátán Isten nevében ténykedik ravaszan, leghűbb szolgái pedig éppen azok, akik Isten leghűbb szolgálóinak vallják, s hiszik magukat. De élnek a világban megannyian, akiknek Isten Lelke munkál a szívükben valóban. Itt járnak kelnek közöttünk nap, mint nap, akik sokszor lecsúszott, megtört, megnem értett emberek, vagy csak oly egyszerűen és naivan élnek, mint a gyermekek, akiké valóban az Isten országa. (Márk 10:14). Itt élnek, s tűrik, viselik el a legnagyobb megaláztatást, vagy kitaszítottságot nem csak a romlott többségi társadalomtól, de éppen azoktól is, akik magukat Krisztus követőinek mondják. Azonban "Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is." (Mt 5:10-12)

Kommunista-e Kína és miért igen?

2008 vége volt, éppen a gazdasági világválság lendületes lefelé tartó meredek hullámának javában voltunk. A GDP-k az egész világon meredeken zuhantak, vagy éppen egy-egy hídról és emeletről a munkanélkülivé váló emberek közül is jó páran. Csak egy legény volt a vidéken az országok között, akinél ez nem mutatkozott meg: Kína. Miközben az egész Nyugati világ sorra múlta alul a mínuszos eredményeit, Kína még gazdasági növekedést is produkált és nem egy tőzsde tette át székhelyét Sanghajba. Akkoriban éppen nyitogattam csippám a kora kamaszkoromban a világmegértése felé és Alex Jones videókat néztem a leendő Világállam kiépüléséről, amelyben ott szerepelt Kína, mint a globális totalitárius diktatúra utópisztikus modellje, amit majd az egész világra kiterjesztenének. Az utcán kiépülő megfigyelőkamerák és az orwelli elnyomás megannyi zord, bizarr és rideg nyalánksága, egy országban, amit még mindig a nagybetűs Kommunista Párt irányít vasmarokkal. Miközben a radikális jobboldal (akkor még Fidesz nélkül) a keleti nyitás mágikus bűvöletében égett. Nem idegen a jobboldaltól a keleti autokratikus rendszerek iránti szimpátia, és a jobboldal eredeti társadalomképéből eredendően következik is. Nem volt a kis szélsőjobbos énemnek gondja Oroszországgal, vagy Iránnal, amelynek akkori elnökéhez Vona Gábor akkor elvileg egy levelet is címzett, melyben az Iráni Forradalmi Gárdát kívánta behívni választási megfigyelőnek a 2010-es választásokra. Ezek mind a maguk körében tradicionális (jobboldali) rendszerek voltak. De Kína az sántított, kilógott a képből és a szélsőjobboldali mozgalmaknál tett rövid kiruccanásaim alatt úgy éreztem csak én nézem ferde szemmel ezt a Kína-fétist. Kína, mint a Nyugati romlás és gazdasági kitettségünk alternatíváját és egyensúlyának megteremtőjét. Egy totalitárius kommunista dísztópia, mint a posztkommunisták és újmarxisták EU-jának ellenpólusa a jobboldali berkeken belül. Magányosnak éreztem magam még jobberként is a véleményemmel és azóta is csak egyszer hallottam Toroczkait szkeptikusan megnyilvánulni Kínával kapcsolatban, de az már 10 évvel később volt. Miközben világossá vált, hogy Oroszország messze van a kommunizmustól, de még a Szovjetunió sem volt baloldali sem egyáltalán, Kína esetében súlyosabb problémák maradtak bennem.

Kapcsolódó cikk: Szláv szellemtől szétszabdalt szocializmus

Mi van ha Kína mégsem kommunista?

Nézzük kicsit távolabbról, ugorjunk egy kicsit a Védákhoz. Igen, tudom, hogy az India és ez egy Kínáról szóló írás, de lesz értelme ígérem. A Védikus irodalom több ezer évvel ezelőtt fektette le a dharma fogalmát, egy mindent átfogó világerőt, melyből minden létező származik és mindent áthat. Ez volt a hinduizmus elődjének elvont, személytelen istenségfogalma. Aztán persze a korabeli hindu panteont kibővítették megannyi istenséggel, akik a dharma törvénye alatt, de az emberek felett léteznek. Aztán a hinduk eljutottak oda, hogy fő Isteneket neveznek meg, abból is hármat, akik kifejezetten fontosak a világunkban. Majd végül oda, hogy minden istenség valójában egy Isten, csak annak különböző aspektusai. Mi több, személyes, tudatos létező, mely akár a dharmával is egyenlő, ha nem tudatosan teremtette a dharma kozmoszt alkotó törvényét. Így lett a hinduizmus a világ legspeciálisabb, de legcsodálatosabb, filozófiailag kitermelt monoteizmusa, miközben a pogány politeizmusát mindvégig integrálta ebbe a speciális egyistenhitbe. Egész Ázsiára jellemző volt ez a hinduizmus kezdetén létező elkent, elvont, személytelen nagy átfogó energia értelmezés. Kínában ez jelentette a tao-t. A tao volt az ő dharmajuk. Ellentétben az indiaiakkal, a kínaiakat azonban nem érdekelte a logika továbbfejtése. A taoizmus végleg megrekedt ebben a kezdeti bölcs, maszatolós pogány állapotában. Klasszikus értelemben sohasem érett vallássá, teológiává és metafizikává. A kollektivista kínai néplelket olyan mértékben nem foglalkoztatta a metafizika, hogy a taoizmus csökevényét is inkább belső elmélyedésre használta, de a filozófia és az erkölcs fókusza az államigazgatás helyességére és a társadalom helyes működésére, az állam és társadalom praktikus kapcsolatára fókuszált. Így született meg a konfucionizmus, amely deklaráltan hadat üzent a metafizikának és a praktikus és hatékony államszervezet és társadalmi működés titkát kereste. Erkölcsisége fókuszában kizárólag ez áll. Ezredévek teltek el, de Kínát nem hatotta meg a metafizika, nem érdekelte igazán sohasem, s nem motoszkált bennük az a minden pogányt is szíve mélyén izgató vágy, hogy megismerje a megismerhetetlent. Kínában mintha nem létezett volna igazán sohasem a minden ember lelkében tátongó Isten formájú űr kitöltésére vonatkozó vágy. Ők itt és most, a láthatóban, a matériában, a fizikai világban akartak valamit elérni. Élni, jónak lenni, hasznosnak lenni. 

A hinduizmus már megvetette ezt a világot és érezte, hogy az Isten, ahová tartozunk és (ha reinkarnációk sorozata révén is) de vissza kell térnünk, szemben áll az anyagi világgal. " Aki a világnak barátja akar lenni, az Istennek ellensége lesz" - írja a Biblia (Jak:4:4). Ezt pedig még a messzi Indiában is érezték jóval a Biblia keletkezése előtt is. S mikor Buddha, aki megalkotta az Isten és metafizika nélküli hinduizmust, a maga elvonuló, aszketikus világszemléletében, még mindig tartotta magát ehhez. Buddha nem tudta mi van "odaát", vagy van e bármi, de azt érezte, hogy ha semmi, az is tisztább és jobb, mint ez a romlott fizikai világ, amelyből meg kell szabadulni. Eközben Kínában kibékültek a világgal és praktikusak akartak benne lenni. Ami egy hegységgel odébb már a szamszára ördögi kereke volt, a romlott, megvetendő létezés, az Kínában a tao energiájának törvényszerű, elfogadható, se nem jó, se nem rossz velejárója, amiben élni, boldogulni kell. A középkorban még a taoizmust is irtani kezdték, hiszen még az is túl metafizikai volt, az is túl szellemi, túl sok nem pragmatikus erkölcsiséget tartalmazott. A konfucianizmust emelték államvallássá. Kína államvallása egy olyan vallás lett, ami nem vallás, hanem a "hogyan legyél joviális állampolgár" etikai kódexe. 

 „Aki taoval szolgálja az emberek urát, az nem igázza le hadsereggel az égalattit, hiszen ez a tette könnyen ellene fordulhat. Mert amerre hadsereg járt, csak tüske és tövisbozót terem, s a nagy háborúk nyomában mindig ínséges esztendők járnak. Az igazán jó hadvezér célhoz ér és megállapodik, s nem vetemedik arra, hogy erőszakot alkalmazzon.(...)A remek fegyverek: a szerencsétlenség eszközei. A létezők (vu) mind gyűlölik ezeket, az tehát aki, a taót birtokolja nem él velük” 

Írja Lao Ce a Tao te King c. művében, mely a taoizmus " Bibliája". Ebből a pár sorból megérthetjük miért volt még a taoizmus is elfogadhatatlan a hatalmukat féltő kínai uralkodó dinasztiák számára. A konfucianizmus ezzel szemben puszta állampolgári együttműködés etikai tanácsadása volt. Azonban olyan szinten hagyta végül hidegen a kínai társadalmat még ez is, hogy az 1600-as évek végére mindennemű vallásosság szinte teljesen eltűnt, mint társadalmat domináló tényező. Kínában egyedül a buddhizmus telepedett meg, mint importtermék a vallások között. Az indiai társadalom számára Buddha tanítása olyannyira spiritualitásmentes volt és annyira nem metafizikai, hogy kivetette magából és ma olyan kisebbség a buddhista Indiában, mint a zsidók és a keresztények. Ezzel szemben, pont ezen okokból fogadta örömmel Kína. Azonban Kína még Buddha nemes világmegtagadó értékein is hígított és a kínai ősi mítoszok, és gyógymódok, babonás varázspraktikák világával vegyítette, ezzel megalkotva egy teljesen új buddhizmust. Kínában a vallás értelmezhetetlen és értelmezhetetlen is volt mindig. Babonák, filozófiák és erkölcsi tanítások átláthatatlan egyvelege és káosza alkot, melyből mindenki úgy csipeget, ahogy akar. Ezt nevezi a nyugati tudomány jobb híján kínai univerzalizmusnak. Ebben a világban azonban az Isten, a metafizikai közeledés valami magasabb spirituális létező felé, lelkiismereti kiállás a többséggel, társadalommal és az állammal szemben sohasem jöhetett szóba. Az kínai kommunistáknak azt a szellempusztító munkát szinte el sem kellett végezni, mint európai elvtársaiknak, mert a kínai társadalom és kultúra olyan szinten kollektivista és etatista volt, minden egyéni lelkiismereti kiállás nélkül, hogy szinte magától értetődő volt a kommunista rezsim győzelme. Ez most nyilván egy erős túlzás és egy sinológus biztosan a haját tépné, ahogy nem tagadom, hogy kisebb csoportokban, egyéni szinten ez rengeteg kivételt képzett. Azonban a társadalmi, kulturális szinten ennek az individuális, ne adj Isten spirituális önkifejeződésnek sohasem jelentek meg igazán nyomai. Mao Ce Tung az 1960-as évek Nagy Kulturális Forradalmával persze így is hatalmas pusztítást végzett a még meglévő taoistákon és egyéb kínai vallásos mozgalmakon, de tény, hogy a kommunista, materialista elnyomás egyáltalán nem volt olyan drasztikus, mint Európában, ahol valóban metafizikai nézeteket és egyéni erkölcsiségeket kellett gyökerestől kiirtania. 

Részben ez  a személyes metafizikai vágy és a kollektivista, mindig központi hatalom alá rendelődő évezredes tradíció az oka annak, hogy a kommunizmus nem csak könnyen megvetette a lábát Ázsiában, de mára ott is maradt fent még stabilan. Kínával nem csak az a probléma, hogy kommunista-e, hanem ha nem is kommunista, tradicionális társadalmi rendszere és kultúrája egy jobboldali, konzervatív ember számára eleve kommunizmusnak, kozmopolita masszának és a legbealkonyodottabb Nyugat antitradícionális multikulturalizmusának kell tűnjön. Félre értés ne essék, nincs gond ezzel a kultúrával, nem kívánnám megváltoztatni erővel, vagy magas lóról beszélni és lenézni ezt a társadalmi hozzáállást. Mindenki úgy él és abban, ahogyan jónak látja és egy társadalom változása is csak belülről mehet végbe, önszántából. Azonban ez a tény éppen elég, hogy meglehetősen bizarr legyen a jobboldaliak, nacionalisták és keresztény kultúrájukra oly büszke konzervatívok barátkozása Kínával. Ha Kína nem kommunista, egy keresztény-konzervatív számára akkor sem tűnhet keblünkre ölelendő barátnak és növekvő világbefolyását nem üdvözölheti ujjongva, akármekkora fertőben is úszik a Nyugat.

Mi van ha Kína mégis kommunista?

Henry Kissinger az Egyesült Államok politikai tanácsadó zsenije az 1970-es évek derekán elkövetett egy történelmi baklövést. A Szovjetunió elleni rivalizálásban úgy döntött, kihasználja a Szovjetunió és Kína konfliktusát és éket ver a két kommunistának magát valló ország egysége közé azzal, hogy nem Tajvant, hanem a Kínai Népköztársaságot ismeri el az USA legitim Kínának. Ezzel végül a demokratikus Tajvan helyett a kommunista Kína került az ENSZ Bizottsági Tanácsának legnagyobb hatalmú elitjébe az USA, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió mellé. A Kínai Népköztársaság kiszabadult a politikai karanténból. Jó aktuálpolitikai trükknek tűnt, hogy az ENSZ-ben vétójogot kapjon a rivális kommunista, egy akkor teljesen jelentéktelen, szegény, komolyan vehetetlen ország, amit a Kulturális Forradalom legyalult. Akkor még senki nem tudta megjósolni, hogy az új pártfőtitkár Theng-Hsziao-Ping olyan cselhez folyamodik, amire a világ nem számított. Ping reformokat vezetett be és Kínát a világ leggyorsabban fejlődő gazdaságává tette. A Nyugat a maga gőgjével arra számított, hogy a gazdasági fejlődés automatikusan vonja magával a demokrácia kialakulását és a kommunista rezsim bukását. Ám a magánszektor és a gazdasági csoda mégsem tette ezt. Fukuyama még 1992-ben is a történelem végét vizionálta és a liberális demokrácia globális diadalát jósolta. Azóta Fukuyama is megjárta a maga kanosszáját és hamut szórt fejére hatalmas, nyilvánvaló tévedése miatt. Theng-Hsziao-Ping ugyanis reformer volt, de nem abban az értelemben, hogy a kommunizmust lebontsa. Terve nyíltan az volt, hogy Mao kommunista eszméihez mindvégig hű marad Kína, de átmenetileg kapitalista taktikát alkalmaz. " Legyőzni az ellenséget a saját fegyverével" és " kapitalistának tetteti magad, míg akkora gazdasági befolyást nem szerzel így, hogy utána globálisan kiterjeszthesd a gazdasági béklyóba kötött országra a kommunista világforradalmat". 40 év államkapitalizmus után is Kína egy központilag irányított totalitárius állam a Kínai Kommunista Párt ellenőrzése alatt, amely az elburjánzó magánszektort igyekszik megvagdosni az ideológia nevében. Olybá tűnik Kína talán nem tett le mégsem a kommunizmusról, és a kapitalista jólét nem zabálta fel az eszméiket évtizedek után sem. " A Nyugat legnagyobb hibája az volt, hogy nem vette észre, hogy a kínai kommunisták valódi kommunisták"- mondta Chenggang Xu kínai közgazdász. A csel bevált és a kapitalisták lehet legyőzettethetnek a saját fegyverükkel, s ha eljön az idő, felfedheti magát a valódi Kína, ahogyan Theng-Hsziai-Ping mondta, s akinek elveiből egy tapodtad sem engedett a Párt azóta. 

Jelenleg a világ közel 200 országának döntő többségének Kína a legnagyobb kereskedelmi partnere, holott ez a 2000-es évek közepén is elképzelhetetlennek tűnik. A Nyugati világ a kommunista párt szigorú irányítása alatt álló kereskedelmi hálózatokról rendel ruhát, tárgyakat, és a kémprogramként működő TikTok a legnagyobb közösségi médiája. Új hidegháború hajnalán állunk, ahol Kína mint leendő szuperhatalom néz farkasszemet az egyre jobban gyengélkedő, saját maga mocskába merülő USA-val. Egész Ázsia, Afrika, Oroszország, Dél-Amerika és Európa túlnyomó többsége is gazdasági vazallusa a vörös óriásnak. Annak a vörös óriásnak, mely Mao arcképe alatt tartja katonai parádéit a sarló kalapács árnyékában. Annak a vörös óriásnak, mely mesterséges intelligenciával figyeli és pontozza állampolgárait egy professzionálisan kiépített megfigyelőrendszeren keresztül. Ahol a telefonod automatikusan kapcsol be egy sajátos csengőhangot, ha tartozásod van az állam felé, hogy a tömegben mindenki jól hallja, hogy te egy adós vagy. Ahol keresztény szervezeteket kegyetlenül elnyomnak, koncentrációs táborokat tartanak fent és végeznek ki, ha nem mutatsz elég lojalitást a Párt és az Állam felé. Ehhez pedig a nyugati új baloldaliak ideológiai terrorjától tartó, hagyományait, keresztény értékeit féltő jobboldal felállva tapsol és serkentené a folyamatot. A félelem jogos, hogy nyugati kitettségünk gazdaságilag veszélyes. A gazdasági kitettségünk révén az egyre meredekebb radikális baloldali ideológiai tébolyba kerülő nyugat valóban gazdasági zsarolással kényszerítene térdre konzervatív társadalmakat. Kína egyenlőre ilyennel nem fenyeget senkit. A belpolitikába való bele nem szólás édes mézesmadzagjával kecsegtet. Valójában Kína már inkább nacionalista, mintsem kommunista, csakúgy, mint Vietnam, Kuba, vagy Laosz...ringatják magukat ebbe a vízióba a jobboldaliak. Azonban ismerve Kína több évtizede meghatározott politikai terveit, melyekhez láthatóan tartja magát, miféle bizonyosságunk lehet erről? Amíg Kína egy Népköztársaság, amíg egy totalitárius kommunista rémálom a társadalma, amíg a vezetője a Kínai Kommunista Párt névre hallgató professzionális gépezet, ugyan mi oka hinni a keresztény-konzervatívoknak a legkeresztényellenesebb, konzervatív értékeket sárba tipró ideológia nevében fellépő emberek szép ígéreteinek? Mennyire tűnik csupán vágyvezérélt lázálomnak, hogy ördögökkel űzzük ki az ördögöt és vörös csillaggal győzzük le a vörös csillagot?

Ördögi szépség

"Ne a külső dísz legyen a ti ékességetek, ne a hajfonogatás, arany ékszerek felrakása vagy különféle ruhák felöltése, hanem a szív elrejtett embere a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével: ez értékes Isten előtt." (1 Péter 3:3)

Etikai szempontból a szépségipar, kozmetikumok piaca továbbra is állatok millióit ítéli szenvedésre, gyötrelmes életre, megcsonkításra minden évben, hogy valaki végül berúzsozhassa az ajkát valamikor. Gazdaságilag nézve a globális kapitalizmus kizsákmányoló embertelen rendszerének fenntartásának egyik fő mozgatórugója. Gyártásukhoz és előállításukhoz szükséges vegyi anyagok csakúgy szennyezik a környezetet, mint a globális szállítási láncok, amelyek ezen termékek millióiért égetik a kerozint a légkörben, hogy sötétebb jövőt és nyomorgó életet generáljon azok utódainak, akik hiúságból kihúzhatták a szemüket. Objektívan nézve a legtöbb esetben szimpla optikai csalás, ordító vizuális hazugság. Erkölcsileg nézve kizárólag a hiúság, az ego-növelése/simogatása a mozgatórugója, a szexuális párzási ösztön tudattalan kiélésén kívül, amint az állatok is ékesítik magukat szaporodás előtt. Mint ilyen alantas motiváció, végérvényében a Sátántól való.

(Kép: Lea Ypi-Szabadon c. művének részlete)

 

Május idusa

A május kezdete régen is a tavasz, a nyár, a világosság és az élet ünnepével kapcsolódott össze. Leghíresebb pogány ünnep ekkor a kelta Beltane volt, melyen a napot és a világos, nyári időszak, a termékenység kezdetét ünnepelték. Ezt a Wicca és egyéb újpogány vallások hívei a mai napig megtartják, leszámítva azon részeit a Beltane-nek amit a büntetőtörvénykönyv sért. Így emberáldozatokat már nem szokás végezni, nem úgy, mint az 1. században, melynek leghíresebb tanúja Lindow-i férfi, akinek holtesttét egy mocsárban találták meg. A kelta rituálén három különböző istennek áldozták fel a druidát, ezért háromféle kivégzést is kapott. ( Érdekes, hogy itt is a pogányok Krisztus ismerete nélkül mennyire ráéreztek már az életet hozó váltsághalál erejére, és az istenség hármasságának misztériumára). Első körben fejbe verték ( a mennydörgés istenének), majd egy fára felakasztották (a fákat kicsavaró vihar istenének) és végül a mocsárba fojtották arccal lefelé a testet a patakok istenének tiszteletére.

Szerencsére keletebbre a pogány népszokások kevésbé voltak brutálisak és csupán a májusfa állítás maradt meg, mint híres szokás. Ezt a magyarországi katolikus egyház igyekezett egy légből kapott, kreált legendával igazolni utólag, miszerint Jakab apostollal történt meg egyszer, hogy hű segítőjét, egy szűzi leányt a pogányok megvádoltak paráznasággal, majd a leány egy száraz kóró mellé térdelve imádkozott, s a száraz kóró kihajtott, bizonyítva igaz hitét és tisztaságát. A történet nem rossz, de mind tudjuk, hogy mint a legtöbb pogány magyar szokás, sokkal prosztóbb lelkületben gyökeredzik és nem nehéz kitalálni, hogy eredendően mit szimbolizált az, ha az udvarlók versenyeztek, hogy egy lánynak megmutassák kinek van nagyobb valamiből és kinek ágaskodik magasabbra.

Május 1. még a híres munkásmozgalmi eredményekről híres. A szegény, szerencsétlen melós népréteget ezen ünnep jelszavával aztán minden aljas, mocskos ideológia kihasználta, s a nácik és a kommunisták egyaránt hatalmas parádékat szerveztek, ahol az emberek a legalantasabb funkcióit élhette ki. Ettől később az egyházak is elhatárolódtak, s a katolikus egyház Szent Józsefet a munkások védőszentjévé tette és ezen a napon hangoztatta is ezt. Aligha hisszük, hogy egy vatikáni döntés nyomán a metafizikai térben József, Jézus nevelőapja új funkciót kapott volna védőszentként, de mindenesetre figyelemre méltó a katolikusok indoklása. Ebben elhatárolódnak a proletár, materialista, modern munkásmozgalmi jelszavaktól és céloktól és az iparosodás előtti, saját készségéből, szorgalmából és tehetségéből élő kétkezi szakemberekre helyezi a hangsúlyt. Így élt József és erre tanította a kis Jézust is, akiből szintén szorgalmas, becsületes mesterember lett. Jelezve, hogy a Megváltás nem a semmibe merengő ideológusok, filozófusok, belterjes értelmiségiek útján vezet, hanem a mindennapok egyszerűségében és a tényleges tettekből, egyszerűségből, szerénységből és alázatból csírázik ki.

 

Lajka- Egy kutya fél élete

Az űrhajózás napján sűrűn megemlékeznek Jurij Gagarinról, az első emberről az űrben, első műholdakról, magyar honban Farkas Bertalanról és holdrasszállás is szóba kerül. Azonban ahhoz, hogy ezen eseményekig eljuthatott az emberiség, elsősorban nem embereknek köszönheti. A Szovjetunióban- amely az űrversenyben az 1950-1960-as években előbbre járt az amerikaiaknál- 57 kutyával hajtott végre kisebb-nagyobb űrexpedíciót. Míg az amerikaiak az emberszabásúakat részesítették előnyben, a szovjetek úgy gondolták, hogy a kutyák sokkal inkább alkalmasak arra, hogy hosszabb ideig, türelmesen viseljék a szűk, zárt térben való létet, ami elengedhetetlen volt a korabeli űrkapszulákat figyelembe véve. Ezek az állatok az emberiség előbbre jutásáért "dolgoztak" és ez alatt pár katona és kutató igyekezett emberséget mutatni irántuk, egy alapvetően embertelen rendszerben.

A szívósságuk miatt, kizárólag kóbor, keverékkutyákat alkalmaztak és fizikai felépítésük (műszerek elhelyezhetősége végett) miatt nőstény kutyákat részesítettek előnyben. Talán a közhiedelemmel ellentétben az 57 kutya döntő többsége végül egészségesen túlélte a küldetéseiket. Sokuk többször is látta onnan a bolygónkat, ahonnan az emberek zöme egyszer sem. Ennek ellenére kegyetlen fizikai és mentális tortúrán kellett átesniük mindannyijuknak a kiképzés és a bevetés során. Az űrkutyák 60%-nál székrekedés és vesebetegségek léptek fel, azonban "nyugdíjazásuk" után nem merültek fel hosszú távú egészségügyi problémák és életüket jobb környezetben élték le valamelyik kutató családjánál, annál mint ahonnan pályafutásuk indult. Maréknyi kutya volt csupán, ahol valamilyen technikai probléma nyomán felrobbant a szerkezet, amiben az állatok utaztak. Egy kivétel akadt; Lajka. Az első kutya esetében mindenki pontosan tudta, hogy nincs mód arra, hogy visszatérjen, így Lajka útja kezdettől fogva egyirányúra volt tervezve. 

Lajka feltehetőleg 1954-ben született és életét moszkvai kóbor kutyaként élte, mikor 3 éves korában befogták és a szovjet űrprogramba bekerült. A mindössze 6 kg-os szukakutya kiváló strapabírással vette a kiképzését, ahol kezdetben kis dobozokba zárták 15-20 napra is, majd az űrkabin hangjait imitáló szimulátorba zárták és végül centrifugába rakták. A legtöbb űrkutyához hasonlóan a mozgásszegény mindennapok miatt ő is székrekedéssel és a stressztől vizeletürítési problémákkal küzdött. Egy rostokban és energiában kifejezetten gazdag zseléhez szoktatták hozzá, amit az űrben is képes fogyasztani. A kilövés dátumát Nyikita Hruscsov pártfőtitkár mindenképpen november 7. előtt, a nagy kommunista forradalom ünnepnapja előtt akarta meghatározni, ezért a decemberre elkészülő Szputnyik 3 nem jöhetett szóba, csak a visszatérésre teljesen alkalmatlan Szputnyik 2. Ekkoriban persze eleve nem tudtak szinte semmit az űrutazás élő szervezetre gyakorolt hatásáról - ezért is zajlottak az állatkísérletek-, így Lajkának, mint úttörő, első kutyának fogalmuk sem volt mennyi esélyt adhatnának egy fiktív visszatérésre sem. Bár a láncokkal mozgásában korlátozott kutya korántsem nevezhető komfortos utazónak, igyekeztek kényelmesebbé tenni a helyzetét egy ventilátorral, amely  15 celsius fok felett automatikusan bekapcsolt, hogy hűtse az állat testét és a terv szerint utolsó kocsonyás tápláléka egy elaltatására szánt méregadag lett.  

Az akcióért Vlagyimir Zazdovszkij és Oleg Gazenko tábornok felelt, akik közül előbbi, a küldetés utolsó fázisa előtti napon Lajkát hazavitte, és családjával, gyerekei körében töltött egy napot. Zazdovszkij a szovjet űrgyógyászat történetéről szóló könyvében azt írja:

" Egész életében kóbor kutya volt, nélkülözések között, azt akartam, hogy legyen egy napja, ahol igazán kutya lehet és szerető közeg veszi körül, ahol gyerekekkel játszhat. Lajka mindig olyan nyugodt és elbűvölő volt... valami kedveset akartam tenni érte, olyan kevés ideje maradt az életből"

Lajkát 1957. november 3.-án megmosdatták és felszerelték minden szükséges műszerrel a Bajkonuri Űrállomáson és a Szputnyik 2 kabinjába helyezték. Az egyik technikus később így nyilatkozott: " Mikor Lajkát a kabinba helyeztük, mielőtt bezártuk volna, az orrára csókot nyomtunk és jó utat kívántunk neki, tudva, hogy nem éli túl a repülést."

A hajnali kilövés perceiben a műszerek azt mutatták, hogy Lajka pulzusa gyorsan megugrott és a gyorsítás után a 240-es számot is elérte. A súlytalanság állapotában 3 óra elteltével megnyugodott, de háromszor annyi időbe telt, mint a földi tesztek során, ami jól mutatja a valódi űrrepülés stresszének mértékét. A műszerek szerint Lajka ezután is izgatott volt, de később evett. A kilövés következtében nem minden működött megfelelően így a kabin hőszigetelése is csődöt mondott, így hamar 40 celsius fok fölé melegedett. Lajka a negyedik orbitális körénél lehelte ki lelkét a túlmelegedés következtében. A Szputnyik 2 még hónapokig, 1958.április 14.-éig keringett a Föld körül, mikor visszazuhant a földre és elégett a légkörben Lajka maradványaival együtt. 

Lajka később szobrot és emléktáblát is kapott Csillagvárosban, az orosz űrhajósokat kiképző bázison. Számtalan bélyeg, boríték, de még cigaretta is született Lajka képével. Az 1964-ben készült A világűr meghódítóinak moszkvai emlékművén is helyet kapott, megannyi kozmonauta társaságában. Lajka alighanem a világtörténelem egyik leghíresebb kutyájává vált. Későbbi társai szerencsésebbnek voltak mondhatók. Oleg Gazenko tábornokot élete végén is gyötörte a bűntudat Lajka halála miatt és 1998-ban azt nyilatkozta:

" Az állatokkal végzett munka mindannyiunknak szenvedést okozott. Úgy kezeltük őket, mint beszélni nem tudó gyerekeket. Minél több idő telik el, annál jobban sajnálom. Nem kellett volna... Nem tanultunk eleget ebből a küldetésből ahhoz, hogy igazolni tudjuk vele Lajka halálát."

Talán ez a minden dolgozót megviselő bűntudat vezetett oda, hogy később még a visszatérésre alkalmas kabinokba is helyeztek olyan mechanizmust, ami meghibásodás esetén, zuhanás alkalmával katapultálja az állatokat, esélyt adva a túlélésre. 1960. december 22-én azonban ez is meghibásodott, mikor Krasavkával a fedélzetél 214 km-es sebességgel zuhanni kezdett a Vostok. Még életben volt, mikor becsapódott. Két napba telt, hogy képesek legyenek a roncsot a - 43 fokos hidegben kinyitni, mikor kutyaugatást hallottak. Bebugyolálták és fagyási sérülésekkel szállították Moszkvába, ami után Oleg Gazenko tábornok nyugdíjazta és fogadta örökbe. Krasavkának több kölyke is született és az eset után még 14 évig élt Gazenko családjával. 

Az élet a halál a halál az élet

Húsvétkor két szöges ellentétben álló ünnep zajlik párhuzamosan egymás mellett, amit próbálnak magukat keresztényként aposztrofáló emberek is összeegyeztethetőnek, mi több természetesnek beállítani. A nyuszi és a tojás, locsolkodás néphagyomány ha úgy vesszük valóban természetes. A természetet élteti. A teremtett valójától lesüllyedt, eltávolodott biológiai, anyagi természetet. A nyúl mint a szexuális szaporaság jelképe, a locsolás, mint megtermékenyítés, s az érte kapott tojás, mint magzat szimbóluma. Ősi termékenységi rituálé. Az új élet ünnepe. Minden, ami ellen Krisztus eljött, s meghalt. Nagypéntek éppen nem az élet, hanem a halál ünnepe. Az a materiális világi élet, melyet a pogány ünnepel, az Krisztusnak inkább a halál, s a halála a valódi élet kezdete. A feltámadás is az új élet ünnepe, azonban egy új, szellemi, metafizikai síkon.

Az ember Isten képmására teremtetett, tehát ugyanúgy hármas osztatú ( szellem, lélek, test) akárcsak Isten a Szentháromság által. Az állat csak testet és lelket kapott, az ember szellemet is, mely képes metafizikai, spirituális szubsztanciákkal kapcsolatot tartani, azt felismerni. Az állat öntudatánál van, de ösztönök vezérlik, ösztönök, melyek által a romlott világnak van kiszolgáltatva. Ezért él az evés, ivás, szaporodás ördögi körében. A pogány s materialista ember pontosan ugyanezt élteti és folytatja. Megöli magában a szellemet, mely kiemeli az állatvilágból és istenivé teheti. A materiális életet Krisztus megveti, míg a szellemibe utat mutat. Utat az ösztönök és anyagi logikák világából kifelé az ő feltámadásával. Míg a pogány rituálé számára a hús-vér magzat jelenti az életet, a krisztusi létben maga az Úr hús-vér halála és “ eltűnése” az igazi élet reménysége. Jól látható, hogy a matériai híveinek a fizikai síkon lévő öröklét jelenti a célt, ezért is balzsamozták be magukat a kommunista vezérek, s bíztak földi halhatatlanságukban azzal, hogy testük örökké megtekinthető a haláluk után is. Ezzel szemben Isten örökléte pontosan abban rejlik, hogy a sír végül üres.

Most. De inkább soha.

 "Ahogy történt- ahogy történhetett volna..."

Ezzel a felütéssel indul a Most vagy Soha. Ha pedig kognitív funkcióink nem sérültek, akkor hamar rájövünk, hogy ez a két dolog kizárja egymást. Vagy így történt, vagy nem. Ez a disszonancia pedig végigkíséri az egész filmet. A márciusi ifjaknak végig kell menni a történelmi eseményeken az ominózus 15.-ei napon, miközben ha a fiktív szál valóságos lett volna, akkor semmi esély nem lett volna rá, hogy úgy cselekedjenek ahogy. Példának okáért, ha Petőfit és szerelmét leakarták volna lőni a lakásukba, majd üldözik őket, akkor nem lett volna logikus, hogy mindezt egy pillanat alatt elfelejtve, Petőfi felpattanjon a Nemzeti Múzeum talapzatára és jól láthatóan kiálljon a tömeg elé, míg kedvesét lazán a tömegben hagyja, akit később el is rabolnak az üldözőik. Persze csak azért, hogy pár perc múlva szabadon engedjék, hiszen mind tudjuk, hogy Szendrey Júliát nem ölték meg 15.-én, és Petőfinek bizony végig kell mennie a történelmi útvonalon. Irracionális Petőfinek azért néha eszébe jut, hogy van egy nője, akit elhagy néha a tömegben, de különösebben nem zavarja, nagy lány az, tud magára vigyázni. Olyannyira, hogy közelharcokat vív és hárít el mesterlövész kísérleteket, nehogy urát eltalálják. Ura, Petőfi persze nem veheti észre a mellette becsapódó golyót, hiszen pontosan tudjuk, hogy ilyesmi nem történt. Egy pillanatig nem tudunk izgulni sem Petőfiért, sem Szendrey Júliáért mert tudjuk, hogy nem lesz semmi bajuk, mert ez nem nem így történt. Egyébként ha Petőfi olyan egydimenziós ripacs lett volna, mint a filmben, akkor nem lett volna kár, ha likvidálják, bár ezzel a jellemmel egy Munkáspárti gyűlést nem tudna összerántani, nemhogy ezreket.

A Petőfiről szóló film, sokkal jobb lett volna Petőfi nélkül. A többi karakternek még vannak emberi motívumai, és bár egydimenziósra vannak megírva, a szikrát ott rebesgeti, hogy egész élvezhető történet is kijöhetett volna ebből akár. Már ha nincs ott az iskolás sztereotípiákban élő, heroikus, valóságban sohasem létező idealizált Petőfi, aki olyan mint önmaga paródiája. Ez a Petőfi annyira nem emberi, hogy valószínűleg pátoszosan megy reggel budira is és a jövőben megírandó verseinek egysorosait puffogtatja. Rákay Philip megcsinálta a minden évben kötelező kisiskolás színdarabot '48-ból, és B-kategóriás film elemeket szőtt bele. Hiába mondja, hogy más történelmi filmekben is vannak fiktív karakterek, azok többnyire nem a főszereplők. A Titanicban sem a kapitány jól dokumentáltan soha meg nem történt szerelmi életét nézzük végig, és a Szabadság Szerelemben sem Nagy Imre történelmileg igazolhatatlan akciójeleneteit látjuk. Golyók elől eltérő, irracionálisan viselkedő Petőfi és közelharcot vívó Szendrey Júlia helyett lehetett volna egyszerű, fiktív emberek drámáját, karakterfejlődését és forradalomhoz fűződő viszonyát bemutatni, a háttérben, néha messziről felbukkanó szavaló Petőfivel. Hitelesebb lett volna, s átélhetőbb és kevésbé hamisított volna történelmet is nevetségesen. Ennek a potenciálnak a nyomai villanásnyira felbukkannak a filmben, így sajnos nem tudom olyan egyszerű félmosollyal elengedni, mint a teljesen röhejes Elkxrtukat. A film első sorára reagálva tehát: A Most vagy Soha rohadtul nem jó film, de akár úgy is lehetett volna...

Hamvas Béla a modern nőről

 " A görög szobor tárgya az isteni ember. A leányszobor tárgya az isteni leány. Ez a szobor az isteni nő. S amikor a leány levetkőzik, ez a mágikus aktus nem egyéb, mint a szobrász mágikus mozdulata, amikor leszedi a nőről az emberi-anyagi függönyt, fellebbenti és mutatja az isteni nőt. A misztikus fürdő nagyon hasonlít a halálhoz, amikor a psyché ruháját itt hagyja, s lefürdi magáról azt, ami lényét takarja.(...) A görög mítosz beszéli, hogy az istenek királynője, Héra, minden évben visszafürdi leányságát, hogy urának Zeusnak újra meg újra feláldozza. Héra istennő tudta, ha lefürdi magáról a természetet és Psychévé válik, ismét ős-nő lesz, ős-szűz, szűz, mint a fény, mint a csillag. Visszatér a nő eredetéhez, magára veszi a nő legelső alakját, legelső lényét, megújulva és megistenülve tér vissza. A titánnak és a szirénnek a lét zsákmány. Amiért él, hogy a világból örömet raboljon össze. Ez az öröm mindig érzéki, természeti, anyagi és testi. Az Első Lélek akár aranyra, akár hatalomra, akár dicsőségre, akár művészetre, akár tudásra, akár a másik nemre veti magát, kivétel nélkül mindig azt hiszi, hogy valamit fel kell halmoznia, s azt hiszi, hogy ez a halmozás, ez a gazdagság a gyönyör, az élvezet. Az Első Lélek azért él, hogy az életet felfalja ezért érzéki és ezért ragadozó. Aki azt hiszi, hogy a mai férfi és nő viszonya titáni és sziréni, téved. Egész Európa kezdettől fogva a férfi és nő között nem ismer más viszonyt, csak a titánit és szirénit. Ez a valódi európai ember, a merő titáni sexus, amely a másik nemben csak gyönyört lát, s azt zsákmánynak tartja. Semmi egyebet nem kell tenni, csak jól odafigyelni, amikor az európai ember nőre néz amikor megnézi. Ez a nézés már érintés. Gyönyört néz. Kitapogatja. A nő pedig valósággal fürdik ebben a nézésben s ami itt történik, az a misztikus fürdőnek éppen az ellenkezője: magára fürdi mindazt, amit a márványleány lemos. Fel lehet tenni a kérdést, hogy ki a férfi eszménye? Lilith, a szirén, a csábító, akinek lénye ájultság, szédület, részegség, izgató, lenyűgöző, kábító ez a bűbájos. Nő itt nem is jelentett soha mást, mint azt, aki az érzéki gyönyör jelképe. Csak arra való, hogy testi varázsát kirabolják aztán mehet a kolostorba (Hamlet) vagy a börtönbe (Faust). A nő szirén. És azzá lett. Saját isteni eredetéhez méltatlan, aki ősi szépségéhez úgy viszonylik, mint a parvenü a pénzhez; tőkének érzi, amit használatra ad ki, a szépség kapitalistája, tehetségének kizsákmányolója az isteni nő merő anyag lett szentségtörők kezében, s a világ legirracionálisabb csodáját csatornába mártja, garasra váltja fel, és legyektől nyüzsgő piacon árulja. A szirén az a nő, aki saját isteni psychéjét az anyagnak elárulja."

(Hamvas Béla: Láthatatlan történet, részlet)

Kegyetlen kegyelem

 Az, hogy a politika és a hatalom velejéig romlott egy tény. Illúzió efelől nincs és nem is volt. A hatalom azért jár együtt mindig ezzel a féktelen romlottsággal, mert az ember alaptermészete is romlott és önmagától (Isten nélkül) jóra képtelen. Ha pedig ez a romlott jellem befolyással párosul szükségszerűen hatványozódik és halmozódik a romlottság. Ezért is kell mindig, mindenkor a keresztényeknek messze elkerülni és ódzkodni a hatalomtól, államtól, politikától. A két dolog nem csak szétválasztandó, de kibékíthetetlen ellentétben áll egymással. Aki mást mond, a Sátán malmára hajtott vizet. Keresztény politizálás, keresztény demokrácia és egyéb ideológiák, rendszerek nem létezhetnek. A keresztény rész szívét zabálja fel az utána következő ezen maszlagok esetében.

Az eredendő bűn révén minden ember ugyanolyan romlott, ezért egyik a másik embernek nem lehet hierarchikusan feljebb való, mert ugyanolyan bűnökkel és tévedésekkel teli, mint a másik. Egyedül Istené a dicsőség, egyedül övé a hatalom. Isten és ember viszonyában létezik hierarchia, ember és ember között csak beteges, tévútra vezető káosz, amiben az adott politikus, diktátor, állami intézmény Isten szerepét akarja lemásolni. Ezért is kell várni " amíg eljön az aratás és a konkolyt szét lehet válogatni a búzától". Nem a mi dolgunk ítélkezni, hiszen egyedül Isten látja annak teljes életét és lelkét, motivációit. Amikor a köztársasági elnök kegyelmet gyakorol, akkor Istent játszik. Ha a világi törvénykezés valakit elítélt, azt ugyanolyan világi személy miképpen mentheti fel? Mit ér a jog, ha egy személy önkényesen bárkit kivonhat hatálya alól? Egyedül Isten adhat kegyelmet, s meg is teszi, ismerve és látva az adott személy valódi bensőjét és indítékait.

A népegyházak rég elbuktak, mikor a politikával románcra léptek, a reformátusok duplán is, mikor végleg elmosódott a határ a NER minisztere és az egyházuk vezetője között. Eddig a katolikusok birtokolták a pedofil címkét a köztudatban, a NER és Krisztus szellemétől kiherélt protestáns csatlósaik elérték, hogy univerzalizálják ezt minden keresztényre a közvéleményben. " Az Atya ítél, a Szentlélek meggyőz, a mi dolgunk, hogy szeressünk"- mondta Billy Graham. Ebből a keresztények zöme mégis az ítélkezést és a kontraproduktív győzködés útját választja. Ezekhez működik túlnyújtott kézként az állam, ezért fonódtak vele össze. Mert ítélni a joggal és győzködni a propagandával tud az állam, Istent játszva. Egyedül szeretni nem képes az állam. Akik pedig Krisztus nevében beszélnek és cseleksznek, sokkal súlyosabb ítélettel méretnek majd meg az Úr színe előtt, mint mások. Mind a hatalom, mind az ösztönös dühben fortyogó tömegek indítékai bűnben gyökeredznek most. Egyedül Isten döntheti el lesz-e kegyelem a kegyelmezőknek, és a kegyelmezők iránt kegyelmet nem ismerőknek.

Náci mentalitás a nácik ellen

Ha feltételezzük, hogy létezik néplélek, mint kollektív szellemi konstrukció, ami természetesen nem minden emberre érvényes, de nagy általánosságban a tömeg gondolkodása jellemezhető vele, akkor a németek kapcsán rendszerint a precizitást szoktuk először felhozni. Ezzel szemben azonban szerintem sokkal fajsúlyosabb a szélsőséges mentalitás. A német társadalom nagyon sok kérdésben képtelen árnyalatokban gondolkodni.

Győzelem vagy halál. Ez volt a nemzetiszocialisták attitűdje. De nem csak ez ügyben nem léteztek árnyalatok számukra, hanem a zsidókérdésben sem. Ellentétben Európa összes más fasiszta ideológiájával ( falangizmus, hungarizmus, rexizmus stb) a nácik képtelen voltak határvonalat húzni a politikában és gazdaságban - egyébként történelmi és szociológiai okokból-, túlsúlyban lévő zsidó származású emberek és az egyszerű hétköznapi vallásos avagy kulturálisan teljesen asszimilálódott, de vérségileg zsidó átlagember között.

Ugyanezt a mentalitást vitték tovább csak ellenkező előjellel, mikor a nácik bukása után végtelen nagy bűntudatukban nem voltak már képesek különbséget tenni egyszerű nemzeti, kulturális identitás, patriotizmus, hagyománytisztelet és a nácizmus között. Ezért minden leheletnyit is konzervatív dolog azonnal szélsőjobboldali és náci lett a közvélemény szemében és tűnt el a nemzeti és tradicionális dolgokhoz való ragaszkodás szépen lassan a német közéletből.

Az AFD, - amely Németország második legnagyobb pártja - pár tagja részt vett egy Wannseei konferenciára ( a náci vezetők itt döntöttek a zsidók deportálásáról és a végső megoldásról 1942-ben) hajazó gyűlésen, ahol a bevándorlók deportálása volt a téma. Az áthallás jogos, azonban van még egy ilyen párhuzam a történettel kapcsolatban, nevezetesen, hogy a Zöldek és a szocialisták kapva kaptak az alkalmon és elindítanák az AFD betiltását és feloszlatását. 1933-ban egy magányos holland kommunista felgyújtotta a Reichstagot, Hitler pedig kapott is az alkalmon és betiltotta Németország második legnagyobb pártját, a kommunista pártot. Most a náciktól legjobban rettegő progresszívek és liberálisok élnének újra ezzel az eszközzel. Ha a nácik teszik, ha a náciveszély miatt teszik, végső soron a németek mindig úgy akarnak cselekedni, mint a nácik. Mert nem az ideológia a meghatározó, hanem az attitűd, ami mögötte van, és aki nem képes árnyaltan gondolkozni, csak végletekben, annak vége mindig tragédia lesz, bárminek a nevében is teszi azt.