A rendszerváltás 30. évfordulóján megkíséreljük végigvenni, levezetni és megérteni, hogy miképpen történt a magyar rendszerváltás és az új, Harmadik Magyar Köztársaság 20 évét korszakról korszakra átvesszük, hogy megértsük mi miért történt és mi vezetett a 2010-es új rendszerváltáshoz.
1988-1990
1982-ben meghalt Leonyid
Brezsnyev a hidegháború és a szocialista tömb egyik legikonikusabb alakja,
akinek nevéhez köthető a „brezsnyevi-pangás” időszaka, azaz a langyos,
lábvízszerű, rozsdás fogaskerekeken külföldi hitel olajából nyöszörgő
szocialista gazsasági éra. A hitelspirál viszont, ami a nyöszörgést még
működtette egy óriási fekete lyukként szívta magába az egész kommunista tömböt
és a folyamatosan gyorsuló örvényen ott csücsült Magyarország is. Az örvény
forgását reménytelenül megállítani próbáló moszkvai vezetés először Andropovot,
majd Csernyenkot nevezte ki a szovjet birodalom első emberének. Vénséges agg
koruk és becsontosodott őskonzervatív mentalitásuk biztosította a keleti
blokkot, hogy még kicsit kitolják az elkerülhetetlen változást. Aztán Andropov
közel 2 év után halt meg, Csernyenko aztán egy évet sem bírt ki a Szovjetunió
élén. 3 év alatt, 3 pártfőtitkárt temettek díszesen a Kreml árnyékában és úgy
hírlik egy moszkvai polgár viccelődött is az utolsón, hogy „lassan bérletük
lesz a moszkvaiaknak a pompás temetésekre”. Ez a fickó akkor még nem sejtette,
hogy Gorbacsov megválasztásával, - akinek már félig a lába fekete lyuk
eseményhorizontjába lógott-, hamarosan az egész szovjet rendszer haláltusáját
és temetését nézhetik végig az első sorból.
Magyarország egy kis bolygó volt ebben
a KGST nevű galaxisban, amely sok más országgal együtt forgott a Moszkva nevű
központi csillag körül, melyet épp beszívott az örvény és ezzel együtt az egész
kötelékrendszerét húzta le magával. Kádár számára is egyértelmű volt már
1982-ben, hogy valamit tenni kell és már ebben az évben beléptették hazánkat az
IMF-be. Nem is lehetett nagyobb beismerése a szocialista tervgazdálkodás
csődjének, mint, hogy a nyugati, kapitalista hitelezőnél pitizik a
gulyáskommunizmus. De nem volt mit tenni, annál is inkább hiszen a
Kádár-rendszer a többi „bolygóhoz” képest is két végén égette a gyertyát és
dupla beleadással lökte magát az örvény sötét közepe felé. Kellett ezt azért
tennie mert az ’56-os forradalom után az egész magyar fércszocializmus logikája
az volt, hogy ha alacsony az életszínvonal, akkor reprodukálódik egy új
forradalom. Szóval ha beledöglünk is, de dupla olyan jó színvonalat kell hozni
a magyar prolinak, mint a többi szocialista ország. S minthogy a szocializmus
gazdasága a nyöszörgő, rozsdás fogaskerék, így sokkal-sokkal több hitel kellett
a magyar nyöszörgés olajozására. Gorbacsovval aztán az egész központi „vörös
óriás” zuhanórepülésnek indult és a kis magyar szocializmus a ’80-as évek
második felétől végérvényesen sodródott elanyátlanodva a maga lefolyójában. Az
ellenzéki hangok egyre erőteljesebbek lettek, az elő-SZDSZ-sekből álló
mozgolódások sűrűsödtek és 1987-ben megalakult az első hivatalos ellenzéki párt
az MDF. Ezután pedig 1988-ban gombamód alakultak meg a pártok, hol a történelmi
magyar pártok újra, de inkább teljesen új, látszólag a semmiből kinövő
antikommunista szervezetek. A kommunista párton belül és kívül is mindenki
számára nyilvánvaló lett, hogy ami eddig volt az nem tartható többé. A süllyedő
hajón három csoportra osztódtak a karakterek. Az ellenzéki újonnan alakult
pártok, akik a hajót minél hamarabb elsüllyesztették volna és egy új általuk
összetákolt hajón akarták az utasokat tovább vezetni a történelem háborgó
óceánján. A második csoport az MSZMP-n belüli ellenzék, az úgy nevezett reformisták
voltak, akik mint a süllyedő hajón lévő patkányok megérezték a veszélyt és
igyekeztek beszállni az első csoport új hajóépítésébe, hogy azon túléljenek. A
harmadik pedig a reménytelen naiv reformkommunisták voltak, Grósz Károly
miniszterelnök vezényletével, akik szerint belehet foltozni ezt a hajót, picit
újratervezni, de aztán mehet tovább. A magyar társadalom pedig, mint a Titanic
c. filmben az egyik úr, nézte kanapéból, borozgatva a feléje közeledő
vízzuhatagot, amolyan „lesz, ami lesz” alapon.
Kétségtelen, hogy az egész
rendszerváltás minden nyomorúsága ebben az utóbbi ténymegállapításban
keresendő. Az, hogy a társadalom „minden mindegy” alapon ölbe tett kézzel nézte
végig, ahogy hataloméhes csoportok helyette döntenek, akarom mondani marakodnak
a jövőjük felett, maga volt a tragédia. A magyar társadalom úgy élte át ezt az
egész rendszerváltást, hogy nagyjából nem is nagyon akarta. De ha már volt
akkor legyen. Ezzel pedig kiírta magát a társadalom abból, hogy saját maga
dönthessen saját maga sorsa felől. Természetesen az egész, több évtizedes
Kádár-rendszer arról szólt, hogy az embereknek eszébe se jusson saját magától
dönteni. Sőt, a magyar történelemnek nagyon kevés és rövid időszaka volt,
melyben az önálló civil döntések szerepet kaptak és megnyilvánultak. Így a
Magyar Népköztársaság bukása az esélytelen reformkommunista vezetés, az ő ellene
fellázadó saját elvtelen, saját irháját mentő kommunista pártbéli tagsága, az elvtelen
kommunista tagság által szocializált nyugatmámorban úszó értelmiség, egy Soros
pénzelte kolesszoba és múltba révedő, konzervatív ideológiai Necc party
jobberein múlott, hogyan megy végbe. Grósz ’88 tavaszától igyekezett egy „demokratikus
szocialista” fordulatot meghozni, melyben a gazdaságot is óvatosan, de
reformálni kívánták. Ehhez már Kádárt is felmentették addigi pártfőtitkári
pozíciójából, de a szimbolikus, zéró hatalommal bíró elnöki posztot neki adták.
Azonban Grósz-ék mutatványa nem volt több a magyar Gorbacsovi nyitásnál és a
vége is ugyanolyan hatékony volt. Felgyorsította a rendszer zuhanását a fekete
lyukba. A tüntető ellenzéket még ebben az évben rendőrökkel elvitették,
megverették de ez már csak közösségi élményként szolgált a rendszer
ellenségeinek, másra nem volt jó. Grósz kommunista volt és az egész
szocializmus groteszkségét jellemzi, hogy ő ezzel kisebbségben volt a
kommunista pártban. Ez 1989-re egyértelműen ki is derült. AZ MSZMP vezetősége
sem igyekezett nagyon megmenteni, megreformálni a szocialista rendszert
Magyarországon. Egyértelműen látták a világtrenden, hogy itt valószínűleg előbb
vagy utóbb de bukik ez a mutatvány. S mivel a párt tagságának zöme saját
pozíciószerzés, hatalomvágy és önös ambíciók miatt volt a kommunista párt
tagja, nem volt nehéz ugyanezen motivációikkal teljesen mást képviselni. Azért
lettek kommunisták, mert akkor így lehetett előbbre jutni, ez érte meg. Eljött
az idő 1989-re, hogy belássa ezen emberek zöme, hogy most a demokrácia és a
nyugatpártisággal teremhet babér nekik a jövőben. Mikor Pozsgay az MSZMP
prominens tagja kijelentette, hogy „’56 nem ellenforradalom volt, hanem
népfelkelés” és ezzel pozitív színben tüntette fel azt, Grósz kikelt magából,
hogy ilyen kijelentéseket nem lehet csak úgy tenni, azt csak is a párt központi
bizottsága határozhatja meg, mi volt ’56. Grósz maga lepődött meg a legjobban,
hogy milyen köpönyegforgató, elvtelen bagázsból áll az alatta lévő kommunista
párt, s hogy rajta és pár cimboráján kívül nincsenek is igazi kommunisták benne,
mikor az MSZMP Központi Bizottsága is úgy döntött: ’56 népfelkelés volt. Grósz
még egy kicsit riogatott új fehérterrorral, de aztán kénytelen volt belátni,
hogy neki itt nincs több szerepe és lemondott, átadva ezzel a vezetést az
egykori marxista-leninista párt többségének, akik közt nem volt se marxista, se
leninista. Igazán sohasem, de már vállaltan is.
Elérkezett a Level 2. 1989-ben az
új magyar rendszer alapjai már csak a kommunistákat a kommunista pártból
kiszorító „kommunisták” között és a nyugatmajmoló értelmiség, a jobboldali
konzi nosztalgiások, és a 20 évvel később a konzi nosztalgiások habitusát
átvett, új rendszert is meghekkelő koleszszoba között dőlt el. Ehhez
természetesen kisgazdák, kereszténydemokraták, szocdemek és egyéb kis
történelmi pártok a háttérből szurkoltak. Ez a harc pedig az Ellenzéki
Kerekasztal nevű tárgyalásokon ment vége, ahol kiizzadták közösen, hogy milyen
legyen az új magyar jogállam. Az MSZMP nevű saját pártideológiáját eláruló
pártelnökség célja nagyjából kimerült abban, hogy őket ne számoltassák el az eddig
fennállt rendszer bűneiért, mi több, az elvtelen módon összeüzérkedett
hatalmukat és vagyonunkat büntetlenül átmenthessék az új rendszerbe. Ehhez
persze megtettek mindent. Varázsütésre jópofizást adtak elő az ellenzékkel,
engedték Nagy Imrét újra temetni, mely esemény alatt az ellenzék képviselői
olyan szabadon szapulhatták a régi rendszert, ahogy addig soha, közben maga az
MSZMP vezetősége is igyekezett szolidan, de egyre kedvesebben nyilatkozni Nagy
Imre és ’56-ról. 1989 július 6.-án Kádár János – addigra minden pozíciójától
megfosztott egykori pártfőtitkár- halálának napján, a Legfelsőbb Bíróság
rehabilitálta Nagy Imrét utólag. Horn Gyula a köpönyegforgató álkommunisták
egyik legkarakteresebb alakja, megnyittatta a nyugati határt a német menekültek
előtt és szimbolikusan drótkerítést vagdosott, ugyanott ahol annak idején ’56-ban
a pufajkások (melyeknek ő is tagja volt ifjúként) bosszúja elől menekülő magyar
forradalmárok is átszöktek. Ez a pár, ránézésre is álságos, hányadék kétszínű,
gerinctelen gesztus pedig elég volt ahhoz, hogy végül a már csak papíron
kommunista pártot mindenki hagyja, hogy áttapétázzák nyugati beütésű,
demokratikus szocialista párttá és egy logó váltást és egy névből kidobott „M”
betű után a korábbi állampárt összes vagyonával és kapcsolatrendszerével
médiába, közigazgatásba, gazdasági életben szépen átgaloppozzon az új, Harmadik
Magyar Köztársaságba. Abba a Harmadik Magyar Köztársaságba, melyet
szimbolikusan október 23.-án, az 1956-os forradalom évfordulóján kiáltottak ki,
meggyalázva ezzel ’56 forradalmárjainak jelentős részének emlékét és
szellemiségét. Olyan kérdések, mint az előző rendszer aktív résztvevőinek elszámoltatása,
vagy legalább közéletből való kitiltása, az állami vagyon reprivatizációja,
azaz jogos tulajdonosainak, vagy annak örököseinek való visszaszolgáltatása
azon földeknek, cégeknek stb.-nek, amit a kommunisták erőszakkal vettek el
annak idején, csak és kizárólag a kispadról szurkoló FKGP és társai köréből
merültek fel. Természetesen szélbe kiáltott, haszontalan szó formájában. Melyet
nem halott meg, vagy nem is akart a rendszerváltó ellenzék. Az a rendszerváltó
ellenzék, amely ezzel bemocskolta önmagát, bűnrészessé, tettestárssá téve
önmagát. Az előző rendszer elvtelen opportunistáit, akik szó nélkül
kiszolgáltatták az országot a szovjeteknek egy kis hatalomért cserébe, engedték
simán átmenni az új rendszerbe, hogy ezek az emberek új elnyomóknak
szolgáltathassák ki szó nélkül az országot további kis hatalomért. Mindezt az
ellenzéki pártok akkoriban azért hagyták, hogy nekik is jusson végre gyorsan
egy kis hatalom. Itt igazából mindenkinek a mézes bödönbe ragadt a keze. Csak
Grósz meg a Thürmer és maréknyi elvtársuk maradt hű a maga kis elcseszett
elveihez, akik nem léptek be az újonnan alakuló MSZP-be se, hanem inkább
újraszervezték a kommunista pártot. De a rendszerváltás utáni magyar államot ugyanolyan emberek irányították, mint a rendszerváltás előttit. Hol a régi, hol új, de elvtelen, haszonleső, saját érdekükért nemzetüket szembeköpő emberek irányították a Magyar Népköztársaságot és utána a Magyar Köztársaságot is. Lényegi változás kulturális, szellemi, mentalitásbeli téren nem történt.
Persze az egész tragédiája, hogy
a magyar társadalmat ez nem érdekelte. Nem érdekelte, mert a rendszerváltás
kizárólag gazdasági természetű indíttatásból történt. Társadalmi, morális,
elvi, ideológiai meggyőződés nem állt mögötte a társadalomban. Nekik mindegy
lett volna, ha Grószék reformkommunista államot is csinálnak, vagy ha marad a
Kádár-rendszer. A társadalommal csak úgy megtörtént a rendszerváltás. Nem szólt
bele. Nem is kívánt beleszólni, mi legyen az ország sora. Nem is érdekelte
igazán mi lesz. Neki jó volt, ahogy volt. De ha más lett, hát majd ahhoz is
alkalmazkodik, ahogy tette évszázadokon át ez a társadalom. Szomorúan csak is a
gazdasági csőd húzta a fekete lyuk örvénye felé a szocialista rendszert
Magyarországon. A társadalom morálisan rég a fekete lyuk kellős közepén, annak
eseményhorizontjában csücsült, ahol meg is áll az idő. Semmi nem szimbolizálja
ezt jobban, minthogy Nagy Imre újratemetésén hatalmas tömeg vett részt, majd
pár héttel rá, az őt kivégeztető Kádár János temetésén szintén hatalmas tömeg
búcsúztatta az egykori pártfőtitkárt. Mindent elmond ez arról, miért nem örült
igazán senki sem a Harmadik Magyar Köztársaság kikiáltásának, miért nem próbált
abból megalakulása után senki sem működő, jobb, élhetőbb államot faragni és,
hogy miért temettük el olyan könnyen és nem siratta meg senki sem, sőt sokan
észre sem vesszük, hogy már rég meghalt az a rendszer is, amire
leváltottuk egykor a szocializmust. Folytatása következik...
Horváth Martin
A sorozat további részei:
