Estado Novo- a portugál NER

Nem régiben a sok NER megfejtés egyikeként olvastam, hogy valaki Francisco Franco Spanyolországához hasonlította. A logikát értem és kétségtelen, hogy a NER ezerszer inkább hasonlítható a francoi Spanyolországgal, mintsem az antiszemita, forradalmi ideológiájú Harmadik Birodalommal, ahogyan azt a liberális oldalon szeretik, azonban Spanyolország sokszor elfeledett és lenézett "kistestvérénél" sokkal pontosabb párhuzamra találtam. Ez pedig az 1933 és 1974 között fennálló Portugália, azaz az Estado Novo. 

Mint minden történelmi hasonlat, ez is sántít valahol és messze nem tökéletes. Azonban ha már történelmi párhuzamokat akarunk vonni a NER-el, akkor az egyik legjobb az Estado Novo példája. A történelmi helyzet természetesen teljesen más és a társadalmi, geopolitikai viszonyok merőben eltérnek, de a létrejöttének alapjai a két rendszernek, hasonlóak. 

A NER a Harmadik Magyar Köztársaság válságos, ingatag, morálisan és gazdaságilag teljesen szétzüllött, reményvesztett, rendszerváltás utáni világban és reményeiben végletekig csalódott társadalmának romjain nőtt ki és jelentette be 2010-ben Orbán Viktor, hogy " nem egy új kormány, hanem egy új rendszer" született. A választást és az idáig vezető utat pedig forradalomnak minősítette. Ezt a nemzeti forradalmat és új rendszert pedig nem is volt rest azonnal alkotmányos alapokra fektetni és 2011 tavaszán elfogadni Magyarország új alaptörvényét. Az államigazgatás intézményei és a gazdaság gyökeres átalakítása és lojálissá tétele pedig rögtön kezdetét is vette. A Nemzeti Együttműködés Rendszere hangzatos kiáltványokon hirdette minden intézmény falán, hogy új világ jött el és a nemzeti-keresztény rendszer egy erős, hagyományaira és értékeire büszke Magyarországot épít, az aljas, viszontagságos liberális métely korszakának romjain. 

Az Első Portugál Köztársaság a 20. századi, monarchiát követő köztársasági próbálkozásokhoz hasonlóan csúfos kudarccal zárult. Társadalmilag, morálisan és gazdaságilag megingott és labilis államalakulat volt, amiben a portugálok döntő többsége nem bízott, nem hitt, annál inkább megvetette és kívánta pusztulását, ahogyan ugyanebben a Weimari Köztársaság is hasonló cipőben járt a németek körében, ami így könnyen jutott Hitler kezére. A portugálok mediterrán virtusa viszont nem lacafacázott sokat a választásokkal és a katonai vezérkar már 1926-ban egy könnyed puccsot szervezett a Portugál Köztársaság ellen és a katonai junta bevezette a "nemzeti diktatúrát". Igazán katonás megoldás volt ez, de katonai vezetőkhöz méltóan nem gondolták túl a dolgokat azon túl, hogy "rend lesz". Mert bizony a gazdasághoz annyira nem értettek és a puszta erő kevésnek is bizonyult annak megzabolázására, így Portugália fő anyagi gondjai nem oldódtak meg. Ennek okán 1928-ban pénzügyminiszterré tették António Oliveira Salazart, aki híresen jó pénzügyi szakember hírében állt, miközben megvesztegethetetlen jobboldali volt, nyakas katolikus erkölcsiséggel és konzervatív értékekkel. Salazar valóban gatyába is rázta egyhamar a portugál gazdaságot és tekintélye pár év alatt mind a politikai, katonai körökben, mind a társadalomban hatalmasra nőtt. Salazar hasonló problémával szembesült, mint bármilyen messiásjelölt a jobboldalon Magyarországon is. A mindenkinek való megfelelés kényszerű paradoxonának. Emlékezhetünk még, hogy 2006 után miféle brigádok szaladgáltak a budapesti utcákon, akikben csak a balliberális oldal és a posztkommunisták gyűlölete volt a közös. Kezdve a mérsékeltebb nemzeti konzervatívoktól, a szélsőjobboldal megannyi ágán keresztül a királyságpártiakon át, az újmagyar vallású fejedelemséget kiáltó sámánokig. Aztán szépen lassan a Fideszbe és a NER-be végül mindannyian vagy így, vagy úgy, de megtalálták helyüket. Budaházytól, Bede Zsolton át, az ortodox, konzervatív zsidókig. Orbán-rendszere lett a legtöbbek számára a legkisebb közös minimum. Salazarnak a királyságpárti revizionistákkal, a nacionalista köztársaságpártiakkal, a fasiszta és náci szimpatizánsokkal kellett valahogy közös nevezőre vergődnie. Ezt pedig viszonylag ügyesen lavírozta ki az 1932-es új alkotmánnyal és lett első, diktátori rangú miniszterelnöke a frissen alakuló Új Államnak azaz az Estado Novonak, 1933-ban. 

Az Estado Novo formálisan köztársaság maradt, ahogyan az 1926-os puccs előtti (de közjogilag utána sem rendezett) Első Portugál Köztársaság. Salazar a miniszterelnök volt, de gyakorlatban diktátori befolyással. Köztársasági elnöke pedig szintén volt, mérhetetlenül szimbolikus rangként. Személye pedig mindig Salazar akaratától függött. Salazar viszont nem Orbán Viktor volt, s nem állt mögötte addigra 20 évnyi politikai pályafutás, így nem volt egy saját Fidesz sem a háta mögött. Ezért az Estado Novo-val egyetemben létrehozta a Nemzeti Unió nevű pártot. A Nemzet Unió tömörítette magában azt a széles jobboldali világnézeti spektrumon elhelyezkedő tömegeket, akiket a Salazarban való hit kötött össze. Kivételt képeztek természetesen a legelszántabb monarchisták, akik a korabeli Mi Hazánk lehettek volna, ha pártalapítása lehetőségük lett volna. Ez azonban a '30-as évek Estado Novo-jában nem volt lehetséges. Kezdetben az egyetlen legális párt a Nemzeti Unió volt. 

A portugál Nemzeti Uniónak nem volt kifejezetten ideológiája, filozófiája. Sokkalta inkább egy "életérzés" volt ez, ami adott világnézeti halmazon belül lévő embereknek, csoportoknak a legkisebb rossz, vagy a legracionálisabb még működő formáját jelentette az elveik megvalósulásának. A 20. század közepén sokkal inkább a kommunizmusellenesség volt az, ami összefogó erőt képzett a Nemzeti Unióban. Konkrét ideológia helyett, sokkal inkább valami/ valakik ellen határozta meg magát. Ennek az ellekultúrának az építóanyaga pedig az antikommunizmus, antiliberalizmus, szabadkőművesellenesség, antiprogresszivizmus volt. Fontos kiemelni, hogy a korabeli áramlatokkal ellentétben Salazar és rendszere sohasem volt antiszemita, a zsidóságot semmiféle negatív kontextusban nem illette. Az olasz fasizmust és Franco Spanyolországát sok tekintetben példának látta, a hitleri Németországgal és a nemzetiszocializmussal nem volt kibékülve. Feloldhatatlan ellentét volt Salazar makacs feudális, katolikus, konzervatív társadalmi nézetei és a neopogány, forradalmi, tudományos és olykor szocialista rigmusokkal kooperáló nácizmus között. 

Az Estado Novo a második világháború után enyhülésre kényszerült és engedélyezte az ellenzéki pártokat. Azok azonban csak jelképes, szimbolikus gőzlevezetői voltak a rendszernek valódi parlamenti jelenlét és befolyás nélkül. Ahogyan kimondatlanul a mindenféle baloldali vagy épp összellenzéki összefogások is tengették a mindennapjaikat a parlamentben a NER alatt. Salazar Portugáliájának bukását éppen a saját maga régóta fennálló belső, morális rothadása okozta. Salazar eszmeisége, ami egy puritan katolikus értékvilágot kívánt az egész társadalomra projektálni - függetlenül attól, hogy ezt a társadalom kérte-e-, azt eredményezte, hogy a jóléti, szociális szolgáltatásokat, de az emberek számára érezhető gazdasági fejlődést is messzemenően háttérbe szorították. A maradék Portugál Birodalom nagyságánák kétségbeesett védelme emésztette fel erejüket azzal, hogy a gyarmatok függetlenségét igyekeztek minden erővel meggátolni. A portugálok pedig belefáradtak az évtizedes harcba és háborúba külső ellenségeik ellen, akkor is valótlan, akkor is ha valós volt. Puritán katolikus erkölcs ide vagy oda, 1968-ban a rendszert megrázta egy pedofilbotrány is, ami a Nemzeti Unió magasabb rangú tagját érintette. Salazar maga ugyan 1970-ben meghalt, rendszerét még fenntartották kétségbeesetten pár évig, mikor is fellázzadt ellene az a bázis, amire a jobboldali militarista szellemisége legjobban támaszkodott, ez pedig a katonaság volt. 1974-ben baloldali érzelmű katonatisztek a szegfűforradalomnak nevezett tömegtiltakozásokkal együtt végül véget vetettek az Estado Novo-nak és pillanatok alatt tűnt el az évtizedek óta fennálló monolit úgy, hogy jobboldali pártok egészen azóta nem rúgnak labdába a Portugál nagypolitikában. 

A jobboldal halála

A jobboldal nem a NER bukásával omlott össze, még csak nem is ebben az évszázadban. A jobboldal már a 20. század elején az utolsókat rúgta, mint valódi, hiteles és komoly társadalmi befolyással rendelkező világszemlélet. Amit jobboldalnak hívunk azóta pedig valójában nem is az. Ez nem feltétlen baj. Azonban ha már jobboldali megújulásról beszélnek sokan, jó lenne tisztázni egyáltalán mit is jelent a jobboldal. Miközben a centrizmus gyakorlati semmit sem gondolásának lagymatag trendjében vannak oly sokan, s hangoztatják, hogy a jobboldal és a baloldal idejétmúlt fogalmak, ennél nagyobb félreértése a világnak nem is lehetne. A jobboldal és a baloldal egy világnézeti, metapolitikai fogalom, amely a világhoz, élethez, társadalomhoz való hozzállást jelenti. Nem pártokat és nem is ideológiákat. Nem kell természetesen egyik vagy másik világnézeti oldal "vívmányait" vallani maximálisan, azonban ismerni, hogy mit is jelentenek ezek a fogalmak és milyen szemléletmódok tartoznak hozzájuk, annál inkább. Ahogyan Konfuciusz mondta: Ha egy dolgot tehetnék a világért, a fogalmak tisztázása lenne az. 

Ha valaki olvasott már kicsit is René Guénontól vagy Julius Evolától, akkor hallhatott arról a tradícionalista megállapításról, hogy ami 1789 után van az baloldali, és, ami előtte volt az jobboldali. Ez a kissé túlzónak ható megállapítás valóban abból ered, hogy a jobboldal és a baloldal politikai fogalmai az 1789-es francia forradalomból erednek, mikor a francia képviselőház jobboldalán a konzervatív, régi rendet támogatók ültek, baloldalon pedig a forradalmi társadalmi újitást szorgalmazók. Innen jön tehát, hogy a konzervatív, régi értékek, társadalmi rendszer megőrzésére törekvők jobboldaliak, míg a progresszív újítók baloldaliak. Mivel kezdetben ez a régi rendszer, maga a szakrális, isteni jóváhagyásból erdeztetett uralkodó és arisztokrácia uralma volt, a demokrácia teljes elvetésével, vallási identitás mentén szerveződő és domináló többnemzetiségű birodalmakkal, ezért - Guénon és Evola gondolatmeneténél maradva-, minden, ami ettől eltér az már baloldali elhajlás. Ha ezt komolyan vesszük, akkor mára meglehetősen kevés jobboldali maradt, akik a demokráciát, választásokat, köztársasági formát, nemzetállamok létét is elvetik, mindezt konzervatív és vallási okokból. Ez a fajta társadalomszervezési és világszemlélet általános és normális volt gyakorlatilag a szervezettebb emberi társadalmak kialakulásától az ókortól kezdve a 19. századi felvilágosodási hullámig mindenütt a világon. Azonban legkésőbb a Nyugati kultúrkörben az I. világháború végével szinte teljesen megszűnt. Minden, ami utána van, az baloldali társadalmi és politikai irányzat.

Ezt az egyébként nagyon jó megállapítást kiegészítve, a jobboldalnak és a baloldalnak van egy sokkal mélyebb, filozófiai olvasata és definíciója. Ha a gyökerénél fogjuk meg a kérdést, akkor a jobboldal számára a világ abszolútum, az egyén pedig relatívum. A baloldalnak fordítva, az egyén az abszolútum, a világ realtívum. Magyarán a jobboldal számára a világnak van egy adott rendje (isteni, természeti) amihez az egyénnek alkalmazkodni kell és így, ennek a rendnek szellemében épül fel a társadalom. A baloldal számára pedig az egyén szükséglete felülír mindent, és az egyének vágyaihoz, igényeihez kell igazítani a minket körülvevő világot. Ezek a vágyak és igények kezdetben az alacsony társadalmi státuszú néprétegek jogaihoz kötődtek, mára ezek aztán eljutottak akár a woke-al a minket körülvevő biológiai alapvetések megkérdőjelezéséig a transz-identitások képében. Tehát a nemesi kiváltságok, a társadalom hierarchikus felépítésének megkérdőjelezéséből eljutottunk a nemzeti, vallási hovatartozások megkérdőjelezésén át, egészen a nemi, biológiai fogalmak megkérdőjelezéséhez. Majd később a technológia és a transzhumanizmus közeledtével eljutunk az emberi lény alapfogalmának megkérdőjelezéséhez is. A fokozódó, permanens progresszíó következtében a jobboldalnak nem volt más választása, mint alkalmazkodni a körülményekhez és végül engedni a saját elveiből. Elsőként a választójoghoz, demokráciához füződő viszonyában, hiszen miután a forradalmi hevület elérte, hogy általános legyen mindenütt a választás és, hogy pártok juthatnak hatalomra a demokráciának nevezett társadalmi kísérlet keretében, nem tudtak volna még annyi befolyást sem gyakorolni, ha ebből kimaradnak. Így elsőként a politikai szerkezet átalakításához alkalmazkodtak és engedtek a maguk hierarchikus irányítású felfogásából. A jobboldaliság legnagyobb problémája és csapdája így kezdetektől fogva az, hogy ha a hitelesen képviseli az elveit, akkor az a társadalmi többséget nem nyeri meg - tekintve, hogy a társadalom többségének egyetértéséhez kötött államberendezkedést kárhozhatja-, viszont ha olyan dolgokat kezd képviselni, ami a társadalom többségének szimpatikus, az szükségszerűen nem jobboldali téma és hozzáállás. Ezt a problémát elsőként Mussolini és a fasiszták ugrották meg jól, akik a populizmust használva egész sikeresen hatottak a tömeg érzései úgy, hogy végül a maguk hierarchikus, birodalmi víziója és koncepciója lett támogatott szélesebb néprétegek által. Így meghekkelve a baloldal választójogi csapdáját. 

Miután a hitleri nemzetiszocializmus (aminek bal-jobb tengelyen való elemzése egy külön téma lehetne) megmérgezte ezt a jobboldali populista trendet, a jobboldaliság 1945 után gyakorlatilag majdnem teljes visszavonulót fújt Nyugaton. Elindult a jobboldal fogalmának teljes, totális és szándékos félreértelmezése. Ez pedig a gazdasági jobboldal fogalmának dominanciáját jelentette. 1945 után olyan általános, az eredeti jobboldaliság értékeivel szembehelyezkedő konszenzus született, hogy nem volt más módja két oldal megkülönböztetésének, mint a gazdasági vetületű értelmezés. A baloldali az állami beavatkozás híve inkább, míg a jobboldal a piaci kapitalizmus szószólója. Minden eddigi és értelmes definíciónk szerint pedig ez a különbség teljesen értelmezhetetlen. Szellemi értelemben mindkét oldal baloldali. Az, hogy gazdasági, anyagi, materiális, praktikai szempontból vizsgáljuk kizárólag a társadalomszervezést, már önmagában baloldali szellemi megközelítés, mely az egyéni igényt helyezi fókuszba. A gazdasági jobboldal ha úgy tetszik, a baloldaliság legnagyobb trükkje, ami egy olyan baloldali világnézet, ami valami korcs logika mentén jobboldalinak nevezheti magát. Így elorozva a fogalmat és elszívva a levegőt valódi, baloldaliságra veszélyt jelentő jobboldali tendenciák elől. A kapitalizmus és a szabad piac, a piac láthatatlan önrendező keze olyan fogalmak, amivel az eredeti jobboldaliság köszönőviszonyban sincs. Eredendően a jobboldal gazdasági struktúrához való hozzáállása feudális, a hierarchikus szakrális hatalmi rendhez lojális kisebb gazdasági centrumok kezében öszpontusoló anyagi javakat preferáló koncepció. Ebben a gazdaság nem cél, csak eszköz, mely a fennálló - szerinte szent és szakrális eredetű-, hatalom céljait szolgálja ki. Ez pedig semmiképpen nem szabad piac. Még archaikusabb példákat nézve, vagy a jobboldali birodalmak jobb napjait figyelembe véve, másik lehetőség, hogy egy decentralizált, alacsonyabb néprétegeket is bevonó gazdasági koncepció lehetséges, mint a céhek. Azonban a céhek is bevannak csatornázva és felügyelve, koordinálva a jobboldali hatalom által, nem pedig a céhek szabadon saját anyagi haszonszerzésük mindent felülíró mámorában azt tesznek és úgy versenyeznek ahogy akarnak, mindegy mi a hatása a nagyobb közösségre. A gazdasági jobboldal a legaljasabb trükkje a baloldaliságnak, amiben jobboldalnak hívhat valamit, ami nem az. Ez pedig Nyugaton az utóbbi időkig mainstreammé vált. Miközben kulturális és szellemi kérdésekben ez a "jobboldal" teljesen átadta a terepet a szellemi baloldaliságnak. A Republikánus párt az USA-ban fél évszázadon át képviselte ezt, s ma sem enegdett gazdasági téren ebből a tévútból, de a német CDU-n keresztül az összes magát jobboldalinak, keresztény-konzervatívnak aposztrofáló nagy európai párt ide sorolható. Ez a kapitalista téboly pedig megmérgezte a kulturálisan jobboldali témákkal kacérkodó frakciókat is, mint a már említett Republikánusok, a magyar Fidesz, a német AFD, a francia Nemzeti Front és a többi, mára szélsőjobboldalinak hívott koncepciót. 

Ha már szélsőjobboldal, akkor ez mindig is a populista jobboldaliságra utalt, ahol - mint már említettük-, Mussolinitől fogva arra törekedett a jobboldalibban gondolkodó réteg, hogy bizonyos trükkökkel a legszélesebb társadalmi réteg szimpátiáját megnyerje egy olyan koncepció számára, ahol a széles társadalmi rétegnek viszont nem osztanak lapot, és az eredeti jobboldali hierarchikus, birodalmi, antidemokratikus irányba tereli a társadalmat. Ha nem nézzük azt, hogy a gyakorlati, praktikai hatalomra jutás trükkjei baloldaliak, akkor ezeket a formációkat nevezhetjük még leginkább jobboldalinak. Ugyan a jobboldal eredeti nacionalizmusellenessége már nem érhető tetten, ennek történelmi okai vannak. A nacionalizmus kezdetben remek fegyver volt a baloldal kezében, hiszen ezzel szakították szét a többnemzetiségű jobboldali birodalmakat, de később teherré vált a fokozódó progresszíó számára és a nemzeti identitás betársult minden más konzervatív érték mellé, amit megkell haladni és eltüntetni. A nemzeti identitást jóesetben a jobboldaliság sohasem üldözte, csak nem emelte piedesztára, így felkarolta azt, minthogy birodalmak hijján, nemzetállamokba kényszerülve ez az identitás valóban felértékelődött a régi rend értékei közül, amit a baloldal támad. A nemzeti konzervativizmus így egyfajta furcsa torzszülött jobboldaliságként jelent meg, ami már a baloldal által átalakított világ kényszerű következménye. Leszámítva, hogy ezen (szélső)jobboldali formációk még mindig hajlamosak a baloldal által kreált gazdasági jobboldaliság kapitalista tébolyára, még két fontos problémájuk van. 

Az egyik jobboldalisággal nem összeegyeztethető atribútumuk a túlkompenzálás. Ez a túlkompenzálás azt jelenti, hogy betegesen nem akarják, hogy hasonlítsanak a 20. század sikertelen és lejáratódott jobboldali mozgalmaira. Tehát ne lehessen őket fasisztának, vagy nácinak nevezni, hiszen az a köztudatban már egy nagyon rossz brand és nem lehet vele széles szavazóréteget kiépíteni. Emiatt az antiszemitizmus látszatát is kerüli, de ezt már úgy teszik, hogy konkrét filoszemitizmusba csap át. A zsidó-keresztény kultúrkörre való hivatkozással, Izrael kritikátlan támogatásával és a cionizmus teljes mellszélességű pártolásával teszik ezt. Nem szükséges antiszemitának lenni a jobboldaliságnak sőt, faji és etnikai szempontok sohasem domináltak a jobboldalban eredetileg, azonban ugyanezen okból teljesen irracionális a pozitív viszonyulás ilyen foka is a zsidóság kultúrájához és a cionizmushoz. Ez alapvetően semmilyen módon nem kötődik az eredeti jobboldalisághoz, csupán a baloldal kultúrális boszorkányüldözésének ellencsapása és előre menekülő megelőzése. Bővebben itt: Nácizmustól megtisztított fasizmus újjáéledése

A másik jelentős probléma, hogy a baloldal permanens progressziója már olyan régóta tart és olyan messze lökte a társadalmat az eredeti jobboldali kiindulóponttól, hogy a mai szélsőjobboldali formációk nem is nevezik meg ideális célnak ezt az állapotot. Ezt vagy nem merik megtenni, mert népszerűtlen, vagy ők maguk is szellemi fogságában vannak a több száz éve tartó baloldali szellemi leuralásnak. Ezért a populista jobboldal maximum a baloldali progresszió előző fázisait tűzi ki jobboldali ideának. Magyarán, ami az 1960-as években még forradalmi, baloldali és újító, antikonzervazív volt, mint a férfi és női szexualitás nyíltsága, a miniszoknya stb. az mára a baloldal előrehaladó folytonos változásában már konzervatívnak számít. Toxikus nemi szerepnek, patriarchálisnak és a ciszhetero emberek dominanciájának. Ezrét a jobboldal ezt a korszakot jelöli meg ideának. Tipukus példa erre az Alt-right, ami az '50-es, '60-as évek amerikáját tűzi ki példaképnek. Pedig a szexuális forradalom, a miniszoknya és társai eredendően mérhetetlenül nem konzervatív értékek, s a korabeli konzervatívok ellenérzéseket is tápláltak a szexus ilyen mértékű popkulturális bálványozása ellen. Mára ott tartunk, hogy konzervatívnak lenni elég ahhoz, hogy nyílt homoszexuális kapcsolatban éljen valaki, s a mai szélsőjobb felkarol, mint ideális példa, hiszen nem transzgender koncepciója van az illetőnek, csak "klasszikus" homoszexualitása. Amennyiben a progresszió továbbgyűrűzik, eljutunk oda, hogy jobboldalinak nevezik azt, aki transzszexuális és saját maga éli ezt meg, nem pedig transzhumanista és félig gép. Ez úgyszintén már a baloldali szellemi behatás eredménye és csapdája. Eképpen a jobboldal mindig a baloldaliság előző megvalósult fázisához akar csak visszatérni, nem pedig a valódi jobboldali világképbe. 

Mindezeket végigvéve leszögezném, hogy az írás nem a fent taglalt jobboldaliság védelmében íródott, csupán a fogalmak tisztázásának és a helyes világkép értelmezésének vágyával. Keresztényként elkell ítélnünk minden olyan próbálkozást, amely a hitet, Istent bármilyen politikai, filozófiai oldal mellé is kívánja rendelni. A jobboldalban és a baloldalban egyaránt megjelennek Isten atribútumai, ahogyan mindkettőben jelen van annak teljes elutasítása is ha önmagában nézzük. A jobboldal a tekintély és a rend (mely megvan Istenben) a baloldal pedig a kegyelem és a szolidarítás (mely megvan Istenben), ezek azonban csak egyszerre érvényesülhetnek Krisztusban, szétválasztva semmiképpen nem Isten felé vezetnek. A jobboldal annak a világnak a rendjéhez igazodik és tartja szentnek, amely egy leromlott világ, s a Sátán a fejedelme. A baloldal pedig Isten nélkül akar utópiákban Mennyországot alakítani torzan, ebben a leromlott világban. Mindkét út a pusztulásba és a sötétségbe vezet. De ehhez fontos tudnunk és értenünk mit is jelentenek ezek a világnézetek és milyen okból, merre tartanak. Csak ezután lehetséges kiszabadulni a fogságukból és felülemelkedni rajtuk és ezek szintéziseként meglátni, hogy Krisztus az egyetlen út és az egyetlen jó oldal, melyre választásunk van. 

A népi-proli nacionalizmus gőgős sznob centrista polgáriságra

A népi-paraszti pálinkás, disznótoros dzsentri konzervativizmust felvátja a a centrista, polgári urbánus urigyerekek nagytőkés jobboldalisága. A centrizmus és a "polgári Magyarország" elsőre szimpatikus, kecsegtető szlogenek, de ha megszemléljük a mögötte lévő tartalmat, krisztusi lelkület szempontjából ugyanolyan messze vannak az ideálistól. A pálinkagőzös népi proliságra alapuló dac-nacionalizmus és a mesterségesen nagytőkéssé avanzsált dilettáns proletárok rendszere mélységesen lejáratott olyan szavakat, mint keresztény és konzervatív. Most jönnek a burzsoák, akik nem mesterségesen lettek feltőkésítve, hanem már évtizedek óta budai és Balaton környéki villáikban, szállodahálózatok élén és multinacionális vállalatok vezetőségében szocializálódtak és márkás, fehér sportcipőikben szabadidejükben sem érinthették a pálnkagőzös proletárok mocskos világát. A "polgár" jelző ösztönös feljebbvalósági tudatával és kulturális gőgjével folytatják a keresztény szempontból továbbra is aranyborjúként való bálványimádás határába fulló Szent Koronára esküdözéséket. Közben a magát centristának valló értelmiségi sznobizmusban tengődők vígan tapsolnak nekik, míg langymeleg centrizmusukban annyi mindent akarnak mérsékelten összefogni, hogy már nem állítanak igazán semmit és annyi mindenkit akarnak közös nevezőre hozni,hogy saját hitük és elveik képviseletéből végül semmi nem marad a közös nevező oltárán. A népi-proliságot váltja az ezt minden keresztényi empátiát nélkülözve lenéző, magát feljebb valónak gondoló kávéházi sznobság és a gőgős, magukat feljebb valónak gondolt, mérsékelt és polgári jelző mögé bújt, mindent és végül semmit sem állító urimuri korszaka.

Miközben mindkét irányzat keresztény jelzővel házal eltérő mértékben és jelentéssel, a valódi krisztusi szellem a pálinkagőzős népi proliság ösztönvilágából ment meg, de semmiféleképpen nem mérsékelt vagy centrista, hanem Krisztus éppenhogy radikális.

"Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból." (Jel. 3:15-16)

Magyarország az ellenreakciók csapdájában, avagy mégegyszer és utoljára a NER-ről és annak bukásáról

20 évet a 20 évért. Így hangzott a Jobbik 2010-es szlogenje, ami revansot akart venni a rendszerváltás utáni posztkommunista évtizedekért. Ha nem is úgy, ahogy gondolták, de megkaptuk. A magyar társadalom a "bármi jobb, mint ez" hangulatában van politikailag, több mint 30 éve. Egymást váltogató kormányok kerültek hatalomra a rendszerváltás után, mert a népharag mindig az aktuális kormányt súlytotta. Ezt a NER megtörte és a haragot átirányította nemzetközi, külső tényezőkre, végül újfent felülkerekedett a kormányra való harag indulata és a "bármi jobb, mint ez". Az elmúlt 10 évben temérdek NER-t kritizáló írás jelent meg itt a blogon, most még egyszer és utoljára egy elemzés a NER létrejöttének és bukásának okairól, és az azt megdöntő korszellemről. Avagy Magyarország az ellenreakciók csapdájában.

Van egy alapvető állításom, amivel sokan vitatkoznak évek óta: a magyar társadalom döntően nem jobboldali. Legalábbis annak kulturális, szellemi értelmében biztosan nem. A nemzeti-keresztény-konzervatív attitűd mélységesen messze áll a Kádár-rendszer langymeleg antinacionalsita, vallástalan baloldali posványában évtizedekig vígan lubickoló, majd ennek a rendszerváltás után a posztkommunistákat a liberálisokkal karöltve rendszeresen a legtöbb szavazattal jutalmazó társadalomtól. A 2010-es fülkeforradalom és a NER eljövetele nem a magyar társadalom radikális jobboldali fordulatát jelentette, csupán fennálló rendszerben való mélységes egzisztenciális és morális csalódás juttatta Orbánt és a Fideszt a kétharmados monopolhelyzetbe. A NER eljövetelével viszont az egész társadalom átlett verve, több szinten. 

A magyar társadalom döntő többsége egyáltalán nem konzervatív abban az értelemben, ahogyan Lengyelországban, vagy Horvátországban konzervatívok és nacionalsiták az emberek. Még a vidéki, falusi emberek döntő többsége sem kifejezetten vallásos, a keresztényi értékrendet mindennapjaiban figyelembe sem veszi. Még csak olyan kulturális keresztény szempontból sem, amire a politika alapoz (élő valós hitről pedig ne is beszüljünk). A Kádár-rendszer majd a rendszerváltás utáni posztkommunista 20 év velejéig öngyülölővé, saját nemzetük iránt cinikussá tette a magyar társadalom jelentős hányadát. Számukra a NER ideológiai és államszervezési irányelvei vagy kifejezetten ellenszenvesek, vagy legjobb esetben is közömbösek voltak. 

A magyar társadalom kisebbik hányada, körülbelül másfél millió ember valamilyen okból valóban magát nemzeti, keresztény-konzervatívnak aposztrofálta a rendszerváltás utáni évtizedekben. Ez a réteg a rendszerváltásban csalódva, a posztkommunisták hol nyílt, hol a mélyállamban, gazdaságban, kulturában megmaradt hatalmát látva egyre frusztráltabbá és radikálisabbá vált. A rendszerváltás valós elmaradását szemlélve, szépen lassan az egész liberális demokráciával és az EU-val, - mely mindezt a posztkommunista hatalomátmentést lehetővé tetté és asszisztált ahhoz-, egyre jobban szkeptikussá, vagy kifejezetten ellenségessé vált. S míg a magyar társadalom többsége továbbra is langymeleg kádári gyökerű technikai baloldaliságában tengődött, a társadalom kisebb hányadát kitevő jobboldaliak egyre radikálisabbá váltak, ezzel együtt pedig Orbán és a Fidesz is. 2010-re az átjárás lehetetlenné vált ezen tömbök között világnézetileg és mélységes szakadék tátongott szellemiségében a magyar társadalom magát jobboldaliként aposztrofáló rétege és a többségi társadalom között. Orbán pedig ezt pontosan tudta, ezért túl sok konkrétummal nem kecsegtette a 2006 utáni elégedetlenségi hullámban esélyesen rá szavazó tömegeket. Ha Orbán nyíltan előre elmondja, hogy mit tervez, mi lesz a NER, hogy gyakorlatilag hellyel közzel az akkori szélsőjobboldali Jobbik programját kívánja megvalósítani, valószínűleg sohasem szavaztak volna rá annyian, hogy a régi választási rendszerben is kétharmados felhatalmazást kapjon és új rendszert alapíthasson. A Gyurcsány utáni elégedetlenségi hullámban tömegével Fideszre szavazó nem jobboldali, pusztán egzisztenciális okokból szavazó közömbösek, így hatalomra juttattáka  NER-t. Mondván " bármi jobb, mint ami most van". Mindenki eldöntheti valóban jobb lett-e ez a bármi.

De a Fidesz jelentős részét alkotó magukat mérsékelt, konzervatív tömegeit is átverte Orbán. Mindenki azt hitte, hogy a szélsőjobboldali szavazatokért cserébe tesz a Fideszhez köthető kulturális holdudvar látványos gesztusokat, a párt irányvonala pedig a klasszikus jobbközép irányzat. Tévedtek. Orbán és szűk köre sokkal jobban hasonlított a radikális jobboldali irányvonalra, és a Fidesz többségét kitevő mérsékelt jobbközép szavazókat és tagokat verte át és használta fel a NER kialakításához. A NER első ciklusának végére ez lassan mindenki számára világossá vált, azonban a jobbközép bázis számára ez valóban még a "jobb, mint bármi, ami eddig volt" hangulatát jelentette. Így sokáig kritikájukat ellhallgatva, de asszisztáltak a rendszerhez. Miközben a radikális jobboldaliak közül is szépszámmal áramlották át a NER hívei közé látva a világnézetük sok fontos pontjának megvalósulását. A korábban kizárólag nemzeti radikálisok által hangoztatott kulturális, szimbolikus és sokszor valódi gyakorlati témák még soha annyira nem voltak nyíltan felvállalva és a hatalomba ültetve korábban, mint a NER alatt. Ezért cserébe pedig az alapvetően antiszemita húrokon pendülő szélsőjobboldal hajlandó volt szemet hunyni és elnézni a  Fidesz amerikából importált Izrael-barát, cionista, zsidó-keresztény kultúrára építő elemeit is. 

A NER mindenkit egy kicsit átvert. Átverte a közömbös, nem jobboldali tömegeket, hogy hatalomra jutassa magát, átverte a jobbközép mérsékelteket, hogy kiépítse magát és átverte a nemzeti radikálisokat is sok kérdésben, hogy kiépült rendszerét fenntartsa. De a NER sorsa igazán akkor pecsételődött meg, mikor végül saját magát is átverte. A 2020-as évekre Magyarországból egy populista jobboldaiak által csodált kis szigetet kreált, egy ideológiai inkubátorban nevelt és árucikként importraszánt mintadarabot. Nyugat-Európa jobboldali populistáin keresztül az USA jobboldalán át, Oroszországon keresztül Keletig mindenütt elsimerésre talált és áhítattal nézték a megvalósult Nyugat alternatívájaként létrejött illiberális demokrácia modellt. Azt a modellt, amit Orbán eladásra szánt és ezzel a mintával elakarta foglalni az egész EU-t és a Nyugati világot, átformálva a saját képére, átformálva úgy, ahogy egész Magyarországgal tette. A NER pedig elhitte, hogy egy olyan ezeréves birodalom lehet, amely miután legyőzte belhoni ellenségeit, most megvívhatja ezt egész Európával, amelyben segítségére van már az USA, Ororszország és az EU-n belüli nagyra nőtt ellenzékben lévő elvtársai. S míg Orbán elhitte, hogy ők az egész Nyugati világot rángató pók, a kiépült háló budapesti centrumában, addig elfelejtette saját országát kormányozni. A NER megbonthatatlan monstrumának hitében pedig haszonelvű hiénak csimpaszkodtak rá a torz posztfasiszta rendszerre, amelyen keresztül saját meggazdagodásuk zálogaként tekintettek, s magukat sérthetetlenek hitték, hisz egy sérthetetlen hitt rendszer védelme alatt állnak. S miközben markáns propagandával hirdette itthon és külföldön önmagát, mint a kereszténység és a nemzeti-konzervatív világnézet őrlángja a sötétségben, addig a kereszténységgel és a konzervativizmussal összeegyeztethetlen kokainos kurvázásokban, önmagukkal meghasonlott melegorgiákon való részvéetelekben és pedofilgyanús esetekben keveredett bűnrészesség gyanújába a  rendszer. Talán Orbán úgy gondolta, hogy a világméretű ideológiai harc közben nem érnek rá önkritikára, mert az csak gyengítené őket. Talán olyan mértékben összefonódott a NER a morális és gazdasági bűnőző csoportjaival a háttérben, hogy ha akar sem tudott volna megválni tőlük valódi rendszerszintű megrogyás nélkül. Mindenesetre végül a rendszer meghasonlott önmagával. Gazdasági teljesitmény hiányában az érdekből mellé álló közömbös, semmiben nem hívő tömegek elpártoltak, a radikális irányt mindig is kisebb rosszként elfogadó jobbközép bázis pedig végleg kiábrándult. A NER-nek sem ideológiai, sem gyakorlati hitelessége nem volt már, egyedül ezeknek a mítosza maradt. 

NER-nek két főbűne volt. Az egyik praktikai. Ez pedig a konszolidáció hiánya. A NER évről évre egyre radikálisabbá vált csak, egyre többet követelt, egyre több szektort akart leuralni és, amit leuralt azt is egyre szélsőségesebb ideológiával, habitussal, retorikával töltötte fel. A másik szellemi, sokkal nagyobb vétek. Ez pedig, hogy ezen radikalizációja közben folyamatosan élt vissza és járatott le olyan értékeket, mint a kereszténység vagy a konzervatív értékek sokasága. Alapvetően jobb sorsa érdemes értékeket mocskolt be egyre jobban és jobban és áldozta be hitelességüket folyton a hatalom oltárán. Az, hogy a NER nem lett olyan legalább étvizedeken át fennálló rendszer, mint a Horthy-rendszer vagy a Kádár-rendszer, külföldi példákat nézve pedig az olasz fasiszták regnálása, Franco tábornok Spanyolországa, vagy akár a brezsnyevi Szovjetunió, annak oka a folytonos konszolidációra való képtelenség és a saját értékeivel való meghasonlás. A náci Németország sem volt képes konszolidációra, 12 év alatt romba is dőlt és magával rántott maga körül mindent. Idehaza a Rákosi-rendszer volt konstans agresszióban, miközben maga kommunista elveit is arcon köpte szüntelen. 10 évet sem kellett várni, hogy elsodorja a népharag. 

Tartom az állításom, a magyar társadalom sosem volt többségében jobboldali és most sem az. A NER mindvégig egy jogi és PR trükkökkel fenntartott csalás volt, ami fogjul ejtette az államot. Ideje és ereje lett volna a társadalom átformálására, de ehhez alkalmatlan és dilettáns káderrendszere volt. Persze azzal sem állnánk jobban ha sikerül, sőt. Viszont a NER valamit állított magáról, ez tagadhatatlan. Orbán és a Fidesz nem rejtette véka alá, hogy jobboldali, nemzeti-keresztény identitást vállal magára, akkor is ha ezt sokan sokféleképpen értették 2010 előtt. Ennek tudatában szavaztak rá kétharmaddal, vagy ezzel valamilyen formában azonosulva, vagy az " ez is jobb, mint ami van" kompromisszumával. Végzetes tévedés és a társadalomra borzalmasan toxikus, hogy az egész NER valójában egy ellenreakicó volt az azt megelőző posztkommunista-liberális 20 évre. Dacos, dühös bosszú ellenkultúrája. Önmagában nem volt értelmezhető, csak az azt megelőző évtizedekre adott revansként. A mindig is kisebbségben lévő, lenézett, sokszor megalázott és traumatizált jobboldali réteg bosszújaként a rendszerváltás utáni 20 évért. 

Ami a Tisza felemelkedését illeti, sajnos ebből a toxikus, dacból és bosszúból építkező ellenreakció hullámból ugyanúgy, vagy inkább sokkal jobban építkezett. A " bármi jobb, mint ami most van" indulathullám kizárólagossága jutatta hatalomra, s míg elmondhatjuk, hogy a Fidesz 2010 előtt azért annyit állított magáról, hogy jobboldali, keresztény-konzervatív, addig a Tisza teljes identitása homályban maradt és tényleg a bármi lehet lutrijával került korlátlan hatalommal kormányra. A NER a posztkommunista 20 év ellenreakciója volt, a Tisza az elmúlt 16 év NER ellenreakciója lett. Magyar Péter személye és az őt segítő emberek jelentős részéből okulva talán értelmezhetjük ezt akár úgy is, mint a NER-en belüli klikkek háborúját, amelyben az atlantista Fidesz megpuccsolta az EU-ellenes Fideszt. Ahogyan Brezsnyev és klikkje is megpuccsolta Hruscsovot 1964-ben, csak ahhoz nem kellett pártot alapítani és nem kellett a színes skálán mozgó identitású, vagy éppen teljesen identitástalan tömegek szavazata. Magyar Péter és sokan mások is hangoztatják a letűnt '90-es évekbeli Fidesz "Polgári Magyarország" szlogenjét. Ez mint homályos identitáshalmaz felsejlik, s a NER eddigi népi, vidéki, proli nacionalizmusát a budai ficsúrok kivagyisága, kulturális sznobizmusának illúziója váltja, amit magáévá tehet a kultúrától valójában mélységesen messze álló dacos ellenreakcióból táplálkozó értéksemleges tömeg. A liberálisok és baloldaliak, akik mind a Szent Koronára esküt tevő, Székely Himnuszt éneklő Tiszára szavaztak pedig átlettek verve, ahogyan a Fidesz is átverte a mérsékelt jobbközép szavazókat 2010-ben. Ami örök, az a féktelen düh, harag és az önálló értékeket sosem valló identitástalan tömeg mérhetetlen indulatú ellenreakciója. Amely hatalomra emelte a NER-t, s most a Tiszát. A liberálisból nacionalistává váló Orbánt, majd a fideszesből demokráciamentő ellenzékivé váló Magyar Pétert. Tették ezt mindkét esetben olyan vehemenciával és indulattal, amelyben verbális terrorként feszítettek keresztre mindenkit, aki nem értett teljesen egyet az aktuális korszelem áradásával. Keresztényként azonban a korszellem sohasem lehet a vezérfonalunk, s rég tudjuk Jézus után, hogy " az én országom, nem e világból való". Nem ragadhat el minket a "bármi jobb" hamis indulatillúziójának érzülete, amivel a világi hatalom bűnös posványába segítünk arrogáns politikusokat ha keresztény billoggal látják el magukat azok, ha nem. A világ reménysége nem a mi reménységünk. A zsidók politikai vezért vártak Messiásként, s midőn kiderült, hogy Jézus Krisztus  nem az, féktelen dühükben megölették. Jézus Krisztus reménysége nem e világ reménysége, ebben a világban nincsen valódi reménységünk. A mi reménységünk az élő Isten, Jézus Krisztus, aki nem próbálta meg megjavítani hatalom útján ezt a hiábavalóság alá vetett világot. Ne legyen hamis reményünk, ne legyenek hamis bálványaink. Sem a világi remény, sem a félelem, sem a bosszú, sem harag nem lehet a megalkuvásunk tárgya és nem ülhetünk fel az aktuális korszellem indulatainak hullámvasútjára. A mi céljaink és reményeink nem itt vannak. Ahogy Jézus mondja:

 "A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot"(Jn.16:33)

A magyar társadalom gyermeki állapota

Havas Henrik szerint Magyar Péter egy új Nagy Imre, aki a gonosz diktatúra pártjának része volt, a gépezetet ő is jóidejig hajtotta, majd eljött a történelmi pont, a forradalom, mikor a lelkiismeretére hallgatott és a forradalom sodrásával ment, majd mártírhalált halt azok által, akik közé tartozott. Kövér László ezzel szemben Károlyi Mihályt látja benne, aki a konzervatív urak közé tartozott, a fennálló rendszer oszlopos része és haszonélvezője volt, majd meggondolatlanul a forradalom élére állt és tönkretette az ezeréves Magyar Királyságot, rövid káoszos uralma után aztán véres terror és országcsonkítás következett.

Mindkét nézet más kiindulópontból indul ki, Kövér a helyes rend árulóját látja, Havas a gonosz rendszer megtért mártírját. Az egyetlen, ami közös a két analógiában az, hogy mindkettő feltételez a társadalomban egy forradalmat. Csak az ehhez való viszony más. Azonban sokkal közelebbi példaképek is vannak a Tisza jelenségre, mint a pátoszos őszirózsás, vagy '56-is forradalmaink. Ez pedig nem más, mint a fülkeforradalom 2010-ben. Magyar Péter nem Nagy Imre, Magyar Péter nem Károlyi Mihály. Magyar Péter a magyar társadalom jelentős részének a kétségbeesett reménysugár képe. Borzalmasan keserű remény ez, a kilátástalanság, a kiégés és a nihilizmus reménye. A " bármi jobb, mint ami most van" életérzés manifesztációja a Tisza. Régóta halljuk megannyi embertől, hogy "bármi csak ne az Orbán". 2010 előtt - sokszor ugyanezek az emberek által- volt híres a " bá
rmi csak ne a Gyurcsány". A bármi jobb, mint aki/ami van egy hihetetlenül veszélyes, traumatizált lelkület segélykiáltása, amely nélkülöz mindenfajta racionalitást, mérlegelést, objektív érvek és ellenérvek mentén való gondolkodást, amely a demokrácia velejárója lenne.

A "bármi jobb, mint xy" hullám hozta el a NER-t, s lássanak csodát, a legtöbb emberben nem szilárdult meg évek után az a gondolata, hogy, nos hát valóban jobb lett, mint a Gyurcsány alatt. Erős szkepszissel fogadom egy új "bármi jobb, mint Orbán" mentalitásból jövő rendszerváltással kapcsolatban azt, hogy végül másképp alakulna. Amennyiben nem nézzük a racionalitást, mérlegelünk és objektíven végignézzük az érveket, ellenérveket a vágyvezérelt reményképek ellénben. Magyar Péterből lehet Nagy Imre, vagy Károlyi Mihály is még. A közös azonban marad, a forradalom, ami csúfosan elbukott. És el is fog bukni, amíg a társadalom nem kezd önállóan gondolkodni, tenni, akarni, kiállni és elhinni azt, hogy saját magától képes nyomást gyakorolni és eredményt elérni a hatalommal szemben, és ezt nem egy hőn vágyott, ikonizált személytől várja el. A magyar társadalom még apakomplexusban él, lelkileg gyermek, amely a megoldást szinte mindenre a szülőtől várja. Személyektől, kormánytól, államtól. Amíg a társadalom nem lesz felnőtt, addig ez a három dolog mindig, óhatatlanul visszafog élni a hatalmával. Mert semmilyen politikus, sem kormány, sem állam, nem az apánk és nem az anyánk. Ők nem a gyereküket látják bennünk és nem is szeretnek. Szintén gyakran hallott mondtat, hogy "velünk bármit megtehetnek mert hagyjuk". A helyzet az, hogy a fő probléma még nem ez, hanem, hogy a magyar társadalommal bármit megtehetnek, mert erre is vágyik.

Az orosz kommunizmus fasiszta lélektana pár pontban

 - Bár a legtöbb ellenzéki orgánum úgy viselkedik, mintha most derült volna ki, hogy Oroszország visszaréved a Szovjetunió narratíváiba, érdemes megjegyezni, hogy Putyin már 2005-ben történelmi tragédiának nevezte a Szovjetunió összeomlását és már 2000(!)-ben visszavezették a szovjet himnusz dallamát, új szöveget pedig ugyanaz a Szergej Mihalkov írta, aki 1944-ben Sztálin felkérésére a szovjet himnuszt.

- A neomarxista Frankfurti iskola az 1930-as években megállapítja, hogy a Szovjetunió valójában nem kommunista, hanem egy vörös rongyokba bújtatott orosz imperializmus. Sztálin után a szovjet rendszer ( a vallásellenességét leszámítva, ami később szintén puhult) semmiben nem különbözött egy totalitárius berendezkedésű konzervatív birodalomtól. A szimbólumok és a jelszavak hivatkoztak csak a kommunizmusra ( ezek is jobbra tolódtak néha, mint Nagy Honvédő Háború vagy Magyarországon a Hazafias Népfront).

- A Frankfurti iskola volt, amely a "valódi kommunizmust" szorgalmazva megállapította, hogy Nyugaton a kultúrába oltva kell az elveiket egy pre-woke módon hirdetni.

- Ennek a Frankfurti iskolának volt magyar tanítványa az a Lukács György, akinek a '70-es években a Budapesti iskolában több, későbbi prominens ellenzéki, később SZDSZ-es politikus is tanítványa volt. Ez a "liberális" SZDSZ későbbi Nyugat imádó woke előtti woke politikáját is megmagyarázza.

- Francis Parkey Yockey az amerikai fasiszta az 1950-es években szintén megállapítja, hogy a Szovjetunió egy szólamokban kommunista, de valójában fasiszta impérium, mellyel az európai szélsőjobboldaliaknak össze kell fogni a valóban kommunista szellemiségtől fertőzött Nyugat ellen.

- Ha valaki szimpatizált a Kádár-rendszerrel, ma pedig konzervatív többhöz sorolja magát - bár ellentmondásoktól korántsem mentes-, nem egy paradoxon. Ha valaki megnézi a korabeli "szocialista etika" társadalmi ajánlásait és ideáit, a szexualitás kérdésében, a társadalmi szerepek, a család kérdésének tekintetében egy bigott konzervatív erkölcsöt fog találni. Még a szélsőjobboldali Jobbik is a Kádár-rendszer passzusaiból kölcsönözte annak idején a "cigánybűnözés" kifejezést.

- Noha ezáltal megérthető a jobboldaliak bizonyos szintű Oroszország szimpátiája, azt még koránt sem legitimálja. Attól, hogy 1956-ban gyakorlatát tekintve nem egy kommunista birodalommal csaptunk össze, hanem egy orosz imperialista elnyomóval, nem szépít a helyzeten. Az orosz imperializmus legalább olyan borzalmas, mint bármilyen más elnyomás. A török, Habsburg, német és amerikai imperializmus sem volt sohasem kommunista, de a magyar nemzet javát egyik sem szolgálta.

- Bár az ukrán kormány politikája teljesen jogosan háboríthat fel sok magyart, s még ha meg is értjük Oroszország indokait ebben a háborúban, ne feledjük, hogy amelyik ország azt mondja, hogy hiba volt kivonulni Magyarországról (is) 1990-ben, az bármikor juttatná Magyarországot is a mostani Ukrajna sorsára.

- A 2000-es évek végéig érteni véltem még a jobboldalon meglévő Oroszország imádatot, hiszen minden szovjet nosztalgiája ellenére is tett gesztusokat ( bocsánat kérés '56-ért, áldozatok koszorúzása) az orosz vezetés, hogy egy új Oroszországgal állunk szemben, a mostani totálisan re-szovjetizált szemléletben ez közel sem egyértelmű.

- Kínával kapcsolatban már a 2000-es évek végén is szkeptikus voltam, hiszen kommunista szellemiségét sokkalta jobban megőrizte, mint ahová a Szovjetunió valaha is eljutott. S bár szeretnek azzal érvelni, hogy Kína nem terjeszti az ideológiáját olyan agresszíven, mint a Nyugat, koránt sem biztos, hogy ez örökké így marad. Az 1980-as években előre megfontolt taktikai döntése volt a Kínai Kommunista Pártnak, hogy a kapitalizmussal győzik le a kapitalistákat. S ha ne adj Isten, úgy fordulnak vissza Mao kulturális forradalmához, ahogy az oroszok a szovjet narratívákhoz, akkor egy ilyen Kínának gazdaságilag kiszolgáltatott országként létezni, nem lesz egy leányálom

Népszavahihetőség

Népszavahihetőség. Nincs is jobb, mint mikor egy ellenzéki lap tolja elsőként az arcodba a kormánypropagandát

 

A NER előtti közélet 1. Média

 

Mivel a tavalyi évet egy NER előtti listával indítottuk, így idén sem lesz ez másképpen. Mivel az emberek memóriája igencsak rövidtávú tud lenni, illetve rengeteg zoomer cseperedett már fel, akiknek a magyar közéletet és politikát maga Orbán Viktor és rendszere jelenti, így ideje megnézni milyen is volt a világ előtte. Igencsak sokat kritizálják a NER felállása óta a médiaviszonyokat, amelyek tagadhatatlanul nagyrészt átalakultak. Így első körben nézzük is, milyen volt a 2010 előtti média és annak hatása a társadalomra. Nem a tulajdonviszonyok érdekelnek, nekem édesmindegy, hogy Mészáros, vagy Soros tartaná a kezében az egészet is. A lényeg, hogy milyen hatást gyakorolt tömegek mindennapjaira, közgondolkodására, lelkületére. 

1. Mónika show és Balázs show

Muszáj volt Mónikával indítani, hiszen olyannyira meghatározta a 2000-es évek mindennapjait, hogy a mai napig is keringenek a neten részletei, sőt, beépültek a társadalom nyelvi eszköztárába kifejezések az adásokból. A mémek és coubok formájában fennmaradt részletek, azonban soha nem fogják átadni azt az érzést, milyen haza érni iskolából, munkából délután, és meghallani a Mónika show intróját ( ami eredetileg a Venus-Élem az életem c. dalának instrumentális részlete. Maga a dal egyébként legalább annyira prosztó és proli, mint maga a műsor volt). Egyébiránt megmerem kockáztatni, hogy a magyar televíziózás történetének legkártékonyabb hatású darabjával állunk szemben. A műsor alapötlete eleve az, hogy behívnak a stúdióba szerencsétlen sorsú embereket, akik nyilvánvalóan körülményeik, szocializációjuk és rengeteg tényező végett rettentő alávaló minőségű életet folytatnak. A lényeg, hogy ő magukat, a problémáikat, hőzöngéseiket, vitáikat, verekedéseiket nézze az átlagember. Az átlagember, akiről tudni kell, hogy szintén nem valami nívós életet él szintén, de legalább a legalját, minden délután, munkából hazaérve látva azt érezheti, hogy ő valaki. Valaki fölött áll. Kollektívan nyugtatott meg milliókat a Mónika show által nap, mint nap bemutatott színvonal arról, hogy a helyzete úgy jó ahogy van. Az átlagembernek változni szellemileg, lelkileg, életvitelében nem kell. Közösen nevetni szerencsétleneken, akik nálunk is alávalóbbak, annál inkább. Oroszlánrésze van ennek a műsornak ( és a Balázs shownak), hogy a magyar társadalom zöme abba a posványba kényelmesen elringatta magát, amiben volt. Ráadásul nem csak elringatta, hanem még lejjebb is csúszott. Azokhoz, aljasodott, akiken nevet. Addig mondogatták rengetegen mémből a Mónika és Balázs show szállóigévé lett magyartalan buta mondatait, míg szépen, lassan, tudattalanul beépült a köznyelvbe. A züllés spiráljának ékes példája ez a két műsor. A NER előtti Magyarország leghatékonyabban kártékony elemei, amik még a NER után is éreztetni fogják a hatásukat emberek sokaságán. 

2. Big Brother és Való Világ 

Ugyan a Való Világnak még most is vannak szériái, de közel sem olyan társadalmi hatást váltanak ki, mint 2002-ben a Big Brother, majd nem sokkal utána az első Való Világ. Magyarország első országos valóságshowit tényleg túlzás nélkül egy ország nézte. Rémisztő visszagondolva, hogy milyen katartikus lázban úszott esténként a társadalom. Az egymáshoz fűzött viszonyunkat még nem a pártpolitikai törzsiség szabta meg igazán, hanem, hogy BB-t nézel, vagy VV-t. Aztán Pongo-s vagy, vagy Renátós, vagy Évis. Avagy Majkás vagy Okis. Bár lényegét tekintve ugyanaz a fertelmes törzsiség. Abban szánalmasabb, hogy még a világról alkotott képünket, országról gondolt jövőképünket sem tudjuk hozzá társítani. Csak esténként képernyőn látott random idegenek bálványozásában merült ki. A lényege ugyanaz volt, mint egyébként a Mónika shownak és társainak. Nézz idegen embereket, szánalmasabb gondokkal és a magad fejlődésével ne foglalkozz cserébe. Azt persze meg kell jegyezni, hogy minden ezek után következő Való Világ mélységes sötét zuhanás volt ezekhez képest. Rideg egymás mellé rakni 2002 és 2020 valóságshow-ját. Ne feledjük, ezt az igénybeli zuhanást a Mónika showban ordibáló prolikon való szórakozás termelte ki lassan. Persze nem kell ezeket sem mentegetnünk, ez is a pokol aljassága volt nívóban. Csak, mint tudjuk, a "pokolban a zuhanás örök" Ezek is sötét, aljas lelkületű műsorok voltak, sőt ez az első kettő, fényévekkel nagyobb behatást gyakorolt a magyar társadalomra. 

3. Heti Hetes

Nincs még egy műsor, amivel leírható lenne az egész NER előtti közállapot, mint a Heti Hetes. Minden, ami ellen az Orbán-rendszer és általánosságban a magyar jobboldal kikel, ellenez és, mikor arra a szent küldetésre gondol, hogy "ezek nem jöhetnek vissza többé", akkor valami olyasmi hangulatra gondol, mint ez a műsor. A belpesti balliberális értelmiség illusztrációja volt ez a szélsőjobboldali körökben a menóra hét ágának is gúnyolt közszereplő. Abban pár évben, mikor még az első-Orbán-kormány alatt futott kíméletlenül kritizálták (egyébként joggal), az akkori hatalmat. Majd a műsor fennállásának további éveiben a szocialista-liberális kormányok alatt, már kevésbé, vagy egyáltalán nem mutatta ennek nyomát. Sokszor inkább a baloldal szószólóinak szerepét játszották el. Természetesen voltak viták a résztvevők között, olyan mértékben, ami manapság egy fideszes sajtóban elképzelhetetlen. Az is tény, hogy egy kereskedelmi televízión futott és nem volt célja a politikai pluralizmus a műsornak. Önmagát teljesen objektívnak és függetlennek tartotta világnézetileg, de hangsúlyosan írja le, milyen balliberális zsongás volt a valamire való magyar közéletben és közösségi szereplők körében, akik magukat függetlennek tartották. Volt valami mérhetetlen arrogancia, ami az egészet körbelengte és nem csoda, ha "kinyílt a bicska" a vidéki, konzervatív érzelmű emberek zsebében. A műsor tematikája egyébként jó volt, azóta is azt próbálja utánozni minden Szabadfogás, Kötöttfogás és Öt. Azonban világnézetileg sokkal sokszínűbb társaságokkal, holott szinte mind NER-ellenes. Ez pedig pozitív, reménykeltő a NER utáni jövőre nézve. 

4. Legyen ön is Milliomos!

Egy műsor, ami azért valljuk be, kicsit hiányzik. Nem csak azért mert, akkor még abba a kényelmes illúzióba ringathattuk magunkat, hogy Vágó István egy kultúrember, aki soha nem állna például egy DK nevű baloldali szűk látókörű szekta élvonalába, hanem mert üde színfolt volt, a mai vetélkedők színvonalához képest. Hiába rombolta az RTL azzal a pár talkshow-val a tömegek szellemi nívóját, ezzel talán, valamennyit ellensúlyozott. A későbbi vetélkedőket elnézve, grandiózusan magasabb színvonalon állt. Nem kellett semmin ugrálni, habos süteményt az arcba nyomni és hasonlók, hogy vetélkedőnek minősüljön valami, ahogyan napjainkra ide süllyedt. Egyszerű kérdések és válaszlehetőségek. Pusztán attól, hogy az emberek nézték otthonaikban ülve, akkor is ragadt rájuk valami információ. Esetleg maguk is törték a fejüket jó páron. Ami, tagadhatatlanul jobb program, mint gumiruhába öltöztetett celebek szánalmas vergődését nézni, vagy az "tudás központú" kvízműsor mai verzióját az Észbontót, ahol szándékosan sötét embereket, hívnak be, hogy kiröhögd, mennyire alap kérdéseket sem tudnak. Hasonló tematikában a rivális csatornán is futott Multimilliomos és társai. Egy olyan tendenciát indított be, ami pozitív volt. Ez a műsorfajta határozottan szomorú, hogy eltűnt. 

5. Esti Showder Fábry Sándorral

Az egyszemélyes Showder Klub, még a Showder Klub előtti időkből, mikor gyerekek tömegei várták otthon, hogy a számukra érthetetlen politikai poénok után még megnézhessék a dizájncentert lefekvés előtt. Az RTL mivel rideg piaci alapokon működött - és ez most pozitívumára van értve-, képes volt egyszerre népszerűvé tenni, az egyértelműen balliberális Heti Hetes bagázst és a nem titkoltan jobber Fábry műsorát. Fábry legalább annyira nem rejtette véka alá merre húz a szíve világnézetileg, mint a Heti Hetes, csak éppen az ellenkező oldal irányába. S, ahogyan az előbbi műsornak, úgy Fábrynak is megvoltak a maga ízléstelen pillanatai, mikor ordított róla, hogy a Fidesznek drukkol. Az egész NER előtti közélet pozitívumának legyen mindemellett mondva, hogy egyszerre tudott Fábry és a Heti Hetes is sikeres lenni. És, sokak számára mindkettő követendő műsor volt, még ha egyiken, vagy másikon néha húzta is a száját. De hát ilyen a világ, ki erre, ki arra húz inkább. Ellenben ma végletesen széthúzott a társadalom és humoristából is Bödőcsön kell nevetni, ha ellenzéki vagy, ha pedig kormánypárti, akkor nem szabad nevetni sem. Maximum gúnyosan Bayer Zsolt alázó, vállalhatatlan kijelentésein. 

6. Irigy Hónaljmirigy Show

Szívem szerint egy fájdalmas sóhajjal kezdeném, bármit is akarok írni erről. Utólag belegondolva szinte hihetetlen, hogy mekkora hatást gyakoroltak az emberek mindennapjaira ezek. Gyakorlatilag pedig semmi más nem történt, mint az aktuális populáris rádiós dalokat vették és ráírtak valami paródia szöveget. Zömét egy komplett stáb írta, ők csak elripacskodták a műsorukba pár hetente. Gyerekként ezeken az éppen aktuális témakörű adásokon jót lehetett vigadni. Meg akkor nagyon viccesek voltak a dalbetétek is. Csak ahogy cseperedik az ember és visszanézi/hallgatja ezeket, hát lefagy a vigyor az arcáról. Akkoriban a secunderszégyen fogalma nem dívott, de pontosan ez illik arra a tényleges szó szerinti infantilis ripacskodásra, ami ezekben zajlott. Riasztó belegondolni, hogy a felnőttek emlékeim szerint legalább ugyanolyan jól mulattak ezeken. Iskolákban és munkahelyeken első téma volt másnap, hogy mi volt a tegnapi "mirigyben". Rettenetesen alávaló humornak szánt valamit testesített meg és terjesztett olyan sikeresen, ami generációkat rontott meg azzal, hogy a humor és a paródia kifejezések, számára egyet jelentenek a középsulis nagyszünetben összedobott, rögtönzött vicceskedések színvonalával. 

7. Banánhéj, avagy túlélni Bagi-Nacsát

Ha már humor, meg kell említeni még a Bagi-Nacsa duót is. Műsorukban egyesítették a Fábry Show, az Irigy hónaljmirigy és értelmesebb paródiák és talkshow-k elemeit. Mindegyiket szerény emlékeim szerint, valamivel nívósabban. Fő attrakciójuk mégis minden esetben a híres közéleti szereplők utánzása volt. Mondani sem kell, hogy manapság a TV2 ilyesmit nem engedne a képernyőre. Egyrészt mert fideszest parodizálni bűn, ellenzékit meg azért, mert még ismertté teszik ezáltal is. Ekkoriban azonban oldalaktól függetlenül, politikusok, színészek, énekesek, bemondók, mindenki sorra kerülhetett egytől egyig, akit kilehetett parodizálni. Akkoriban még (az alább látható videón is) az aktuális miniszterelnök Medgyessy Péter is elment egy adásra. Orbán Viktor hogy elmenne e hasonlóra, az költői kérdés. Persze miután elfogytak a közszereplők, így a parodizálni valók is és még pár műsoros próbálkozás után eltűnt a páros a nagy reflektorfényből. Azóta pedig Fábryval karöltve lettek a NER csatlósai, így bebiztosított humoros műsoruk van állami adókon, amit alig néz valaki. Így van pár műsor amiben szerepelnek, de sem politikai objektivitással, sem humorral, sem nézettséggel nem vádolhatók. 

8. Frei Dosszié

A humortól elkanyarodunk, mert a Frei Dossziénál nyomasztóbb egy gyerek számára, talán csak az Akták c. műsor főcíme volt ijesztőbb. Az viszont nem volt akkora hatással a társadalomra, hogy itt megemlítsük, így maradt Frei és az ő hihetetlen történetei. Olyannyira hihetetlen, hogy ki is derült, valóban kamu interjút forgatott egyszeriben legalábbis biztosan. Nevezetesen éppen az akkor első kormányával regnáló Orbán Viktor miniszterelnökre kérdezett rá egy "bérgyilkosnál", hogy mennyiért és hogyan ölné meg. A tény önmagában botrányt keltett. Aztán végül kiderült, hogy a bérgyilkos nem is bérgyilkos, hanem egy fizetett statiszta volt. Frei hitelén ez sokat koptatott, de a műsora nem állt le és inkább távolabbi országokat utazott körbe, hogy ott folytassa az oknyomozást. Ugye messziről jött ember azt mond, amit akar szokták mondani. Lehet itt is ez volt a megfontolás. Mindenesetre valamiért a fél országot továbbra is feszülten érdekelték azok, a minden esetben grandiózusnak beállított történetek, amiket Frei tolmácsolt. És valahogy a történetben mindig volt egy magyar, aki éppen arab felhőkarcolókat épített, buddhista kolostorban meditált, vagy Che Guevara rokona volt szegről végről Kubában. Minden hülyeségével együtt, inkább ez is negatív, hogy a műfaj kikopott. Oknyomozó újságírás, még ha nem is feltétlen a hazai ügyeket feszegeti, úgy igazán a nyilvánosság előtt nincs. A Direct36-ot is csak nagyon elvetemült ellenzékiek ismerik. Meg persze ismét ott van, hogy ha a távoli történeteknek is csak a fele igaz volt, már értelmesebb és ismeretekben gazdagítóbb műsor volt, mint bármi napjainkban. 

9. Napló

Hasonló a helyzet a Napló esetében is. Ez már zömében magyar közéleti eseményekkel és témákkal, személyekkel foglalkozott. Nem ásott a dolgoknak igazán mélyére, a célja mindössze egy 10 percben összefoglalható, tömör, velős bemutatása volt egy témának, eseménynek. Aki kicsit is olvasottabb volt, annak sok újdonságot nem jelentett a műsor, mégis azoknak a tömegeknek, akik a munka után csak a verekedős showműsorokra számíthattak,  az esti hírek után egy remek gyorstalpaló volt, hogy legalább tisztában legyen az őket körülvevő országgal és világgal. Olyan tekintetben hiánypótló volt, hogy még a Magyar Gárda és egy cigány vajda között is összehozott egy találkozót. Az, hogy világnézetileg két ellentétes oldalon álló, konfliktusoktól terhelt viszonyú felet egy kereskedelmi televízió leültessen beszélgetni, pedig mostanság lehetetlen. Pláne, ha a TV2-ről van szó. 

10. Napkelte

Némiképpen kakukktojás, mert töredéke nézte csak a lakosságnak ezt a műsort, mint az előzőek bármelyikét. Ellenben a nyugdíjas korosztályban hasított. Márpedig a választásokon már akkor is ez a réteg volt a mérleg nyelve. Másrészt tűpontosan írja le, mi volt a probléma a NER előtti kulturális és médiaközeggel. Tökéletesen festette le a rendszerváltás után és 2010 előtt, milyen volt a magyar közmédia, államapparátus helyzete. Tömören: egy rakat exkommunista funkcionárius és szimpatizáns,  a '80-as évek retorikájába és szellemiségébe beragadva arrogánsan néz le és burkoltan gúnyolódik mindenen, ami az ő világnézetükbe nem fér bele. Ékesen mutatja, hogy a köztévé, már akkor sem volt független, objektív és a közé volt a legkevésbé. Exkomcsi és balliberális (itt komoly átfedés van) emberek hesszelő platformja volt, ahol az ember, a díszletekkel, az arcokkal, a fogalmazásokkal, a tartalommal együtt, abszolút úgy érezhette, mintha nem is lett volna rendszerváltás. Nem kis alapot adva annak a jobboldali nézetnek, hogy gyakorlatilag nem is történt rendszerváltás és a kulcspozícióban ugyanazok maradtak és a háttérből óriási befolyásuk van, valamint, hogy a liberálisok ezekkel összefonódott, szellemi örökösök. Ezek pedig sajnálatos módon nem voltak légből kapott gondolatok, kicsit sem. Drasztikusan fogalmazva, a Napkelte ágyazott meg a NER kulturális bosszújának és adott alapot annak, hogy a közmédiát úgy darálják be ahogy, és irtsák ki az írmagját is nem csak a rég befészkelt baloldaliaknak onnan, hanem még a kicsit is objektív embereknek is.

10+1. Győzike Show

Nem tudtam megállni, hogy ne biggyesszem ide még utoljára Győzikét. Ugyan semmi újat nem tudok róla elmondani, mint, amit fentebb már ne fejtettünk volna meg más műsorok esetében, de mégis olyan hatással volt a 2000-es évek közepén a magyar nézőközönségre, amitől olyan pozícióra tett szert, hogy innen hiba lenne lehagyni. Ugyanaz volt a logika, mint a Mónika vagy a Balázs Show esetében. Úgy néz ki, aminek a neve Show-al kezdődött akkoriban, az rossz ómen volt. A különbség, hogy itt mindig ugyanazt a pár embert kellett nézni olyan alantas szituációkban, melynél jobbnak, különbnek érezhette magát az átlagember. Itt bónuszként az a morális mocsok is közrejátszott, hogy tudatosan árusította ki valaki, aljas szégyenkezni valónak a családját egy ország elé. Nem mellesleg oroszlánrészt játszott közre a cigányságról kialakuló összes negatív sztereotípia megerősödéséhez, ami az évtized végére tragikus mértéket öltött. Hatása szintén abban a szomorú társadalom romboló jelenségbe érhető tetten, hogy Győzike mind magyartalan, mind sok esetben cigánytalan kifejezései váltak a magyar közbeszéd szerves részévé. Generációk nőttek fel már úgy, hogy a "dikk" és "dicsak" és "ezt kell csinálni-e" és társai már alapvető szókészletük részei. A 2000-es évek szórakoztató műsorai kismértékben olyan hatást gyakoroltak a magyar nyelvre, mint annak idején Kazinczy. Ebben pedig, van valami rohadt szomorú. 

10 év NER és 5 értékes NER-ellenes dal

Az 5 szánalmas NER-ellenes dal bemutatása után, sokkal nehezebb dolgom akadt, mikor a kreatív, mondanivalóval rendelkező darabokat próbáltam összerakni. Nem azért, mert ne lenne 5 értékes szerzemény, hanem mert mindegyik két, maximum 3 előadóhoz kötődik. Igyekeztem több helyről meríteni, de így sem kerülhettük el, hogy egy előadótól ne legyen több is a listán. Sajnos a kreatív, értékes és mondandóval rendelkező tartalom nem olyan populáris, hogy sok zenélni tudó ember számára jelentsen utat. Több punk szerzemény is fontolóra volt véve, de nagy sajnálatomra nem igazán tudtam elég nívósnak értékelni őket. A Központi Hatalom bár aktívan NER-kritikus, mégis szövegvilága inkább egy trollkodás, mint komolyan vehető alkotás. Az olyan nagy öregek, mint a HétköznapiCsalódások ebben évtizedben szintén nem tudták megütni a lécet. Egy olyan együttes, mely a '90-es évek csalódottságát úgy foglalta refrénbe az Én városom c. műben, hogy " Mecsek alján az élet, ugyanolyan, mint máshol, kelet-európai vergődés lett a nyugat-európai lázból, Mecsek alján az élet ugyanolyan, mint bárhol, túl közel van a szakadékhoz a Mennyországtól távol", az az együttes, most egy " Geci Orbán, geci kormány, geci ország, geci világ" és " SorosSorosSorosSorosSoros" refrénnel tudott szolgálni a NER ellen. De új rendszer, új rendszerkritikus együttesek. Nézzük mire futotta.

1. Kozmosz: Az okosak földje

A Kozmosz első albuma már 2012-ben debütált, tehát igen korán belevetették magukat a NER-kritikus punkba. Nagyon nehéz volt tőlük kiemelni egy dalt, mely a listára kerülhet, hiszen az egész album egy NER-ellenes hadjárat, mi több, maga az egész együttes az. Mégis az Okosak földje volt az a szám mely nem véletlen lett a leghíresebb daluk talán. Egyértelműen a NER-ben érlelt nóta ez, melynek mondanivalója itt mindennél aktuálisabb, hiszen reflektál az Orbán-Gyurcsány ellentétre, ahogyan a szokásos külső ellenség propaganda hadjáratra is, mégis sokkal több ez a szám. Gyakorlatilag egy egész magyar történelmen átívelő önkritika ez a magyar társadalomnak, mely társadalom habitusának csak egy állomása és szükségszerű következménye a NER. A problémákat mélyebben keresi, mint abban, hogy " tolvaj Viktor, Mészáros lop, Stadion, Stadion!". De hiszen a problémák sokkal mélyebben is vannak, bennünk. Mindannyiunkban. A szám úgy energikus és ad reményt az értelmes mondanivalójú magyar punk zenének, hogy közben egyáltalán nem bunkó, tróger és frusztrált. Ha a magyar punk jövőjéről beszélünk, akkor az legyen ilyen, vagy minimum a Kozmosz nyomvonalán kell haladjon. Sajnos az együttes 2015-ben feloszlott, azonban ilyen olyan formációként a fő bandatagokkal tovább él. Ezek azonban, ahogyan  a másik kettő Kozmosz album sem, már nem ütik meg úgy a színvonalat. De egyáltalán nem rosszak. Viszont a 2012-es Okosak földje c. album teljes anyagát nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek.

2. Apa Zenél + WNTS: Magyar vagyok

Apa Zenél itt helyrehozta az előző listában szereplő szánalmas Baszódjál meg KDNP c. dalt. Persze az is elment volna egy trollságnak, a listába sokkal inkább azért került be, mert ilyen proli trollságra ugrottak sokan. De a lényeg, hogy a WNTS hangszerelésével egy most én meg nem mondom milyen stílusban, de kellemesen hallgathatóan reflektál a dalszöveg kreatívan az egész magyar jobboldal, mindenkori, de legfőképp mai mentalitására. Azt a számomra kedves stílust tette ráadásul magáévá, mikor valaki nem nyíltan kritizál, hanem az irónia és a szarkazmus eszközeivel teszi nevetségessé a rendszer uralkodó mentalitását. A torz 21. századi nacionalizmusunk így cinikus köntösben lesz kiparodizálva és mutatja be annak nevetséges, eltúlzott, visszás és kétszínű oldalait is, miközben a NER korszakának legautentikusabb politikusai, közéleti szereplői mind felvonultatnak valamilyen formában a dalban. Amúgy ismét nehéz volt választani, hiszen az Apa Zenél és a WNTS formációk külön is rengeteg antiNER számmal rendelkeznek, de úgy éreztem ez elég átfogó és univerzális. Leghíresebb mégis a WNTS-től a Köszmédia, melyet azért szintén érdemes meghallgatni, illetve a formációk többi számait is. 

3. Dé:Nash: V4 KRÚ

Dé:Nash relatív új a "szakmában", 2018 végén jelent meg a Turul c. számával, mely elsőre sokaknál problémát okozott, hogy komolyan gondolja vagy sem. Sokan szerintem úgy jártak, mint mikor a Belga Nemzeti Hip-Hop c. számát az akkori nemzeti radikális Pannon Rádió kezdte lejátszani mert nem érezte az iróniát benne. Nos, Dé:Nash szintén ezzel az iróniával kooperál és nagyon jól teszi. Egyértelmű, hogy ez az általam egyébként nem annyira kedvelt stílus, egyáltalán nem kompatibilis a konzervatív, nacionalista szellemiséggel. Két olyan szubkultúra mely összeegyeztethetetlen. Ettől olyan pikáns Dé:Nash és ebben van ereje is. Bármit is énekeljen el ebben a stílusban, ordít róla, hogy paródia. És annál nagyobb ereje és értéke nincs is egy rendszert kritizáló számnak, mint mikor nem kell nyíltan kimondani, hogy mi nem tetszik, nem is kell szarkasztikusan felnagyítani a dolgokat, egyszerűen elég ugyanazt elmondani, amit hivatalosan mond a hatalom és ha ez megfelelően van tálalva, pontosan elég, hogy érezzük mekkora baromság, amit képvisel a rendszer. Mesés kis világ, mikor kormánypropaganda szövegekkel lehet hülyét csinálni a kormányból és a koncerteken "hajrá Fidesz!"-t kiáltó tömeg valójában ezzel megalázza a pártot.

4. Dé:Nash és Krúbi: Keresztes hadjárat

Itt jött el az, amit a bevezetőben is írtam, hogy nem lehetett elkerülni, hogy egy előadótól ne legyen két szám. Ugyanakkor ez egy közös produkció Krúbival, aki ugyan nem utazik a dalaival igazán a  politikában, itt mégis megteszi ezt. A keresztes hadjáratra ugyanúgy illik, ami az előbb az összes Dé:Nash számról lett írva. Itt azonban nem csak groteszkül tálalja a kormánypropagandát, hanem azt mondja el, amit eközben valójában jelent az, vagy, amit valójában gondol magáról a NER, de minimum sugall és az egyszerű jobber fejében ez él. Nevezetesen, hogy itt most ez a rendszer valami heroikus, történelmi csoda, olyan nagy ország és kontinens védő uralkodók és hadvezérek szellemi örököse, akikek mindenki tisztel.  A keresztény kultúra, a fehér társadalom, a tradícióihoz ragaszkodó szuverén nemzetek utolsó védőbástyája, mely eksztatikus harcát vívja a minden értéket elpusztítani szándékozó világ ellen. Ezt a képet festi le a szám, és attól olyan erős, hogy közben végig magunk előtt látjuk a csepeli pacalzabálókat, pocakos szotyizó kormányfőt és a kokós Habony Árpit és érezzük, hogy a beállított képnél szánalmasabban távol már nem is lehetne a valóság. Ezeknek a groteszk daloknak pedig, ami még értéke, hogy az egészen valahol nevet. Senki nem dühös, senki nem bosszankodik. Valahol érezzük közben, hogy az élet súlypontjai valahol máshol vannak és még rengeteg perspektívája van a boldogságnak, mint, amit a politika adhat. Azon csak nevetni érdemes, az is már egy boldogság perspektíva. 

5. Luke Benz: Abszurdisztán 

Nem győzöm hangoztatni mennyire nem szeretem a trappet vagy a newschool hip-hopot, de hát mit tegyen az ember ha ez a korszellem és ebben alkotnak most a tehetséges előadók is. Persze a műfaj kínál azért rengeteg lehetőséget, csak zeneileg nem tudom értékelni. Szerettem én régen az Akkezdet Phiait vagy Anonim MC-t is, de ha valaki tehetségesen tud szöveget alkotni, akkor a new version is megadja ezt a lehetőséget neki, én pedig hajlandó vagyok eltekinteni a zenei primitivizmusától a dalnak a költészet oltárán. Így van ez Luke Benz alkotásával is, aki olyan rímeket, szótagszámokat alkot meg és olyan ütemben csinálja mindezt, hogy ha nem kapcsolom be a feliratot a videón, akkor nem is fogom fel a fél tartalmát. ( Ezt a műveletet ajánlom is, amúgy mindenkinek). Ha valami ortó tucat trap lenne a szokásos szánalmas mondandójával, akkor is értékelném a tehetséget, de mivel egy a műfajban egyedülálló módon felépített rendszerkritikát rejt a szöveg, így még pozitívabb. 

10 év NER és 5 szánalmas NER-ellenes dal

Minden rendszernek megvan a maga ellenkultúrája. Ez az ellenkultúra a legtöbb esetben aztán a humor, vagy a zene eszközével tud a fennálló hatalom ellen a legnagyobb hatást gyakorolni. A Kádár-rendszer kritikája is leginkább olyan zenékben csapódott le, mint az akkori Beatrice, vagy Hobo. Aztán ott van a rendszerváltás utáni 20 év, melyben nehéz lenne megszámlálni is mennyi együttes szakosodott a fennálló rend és a társadalom kritikájára. Most pedig itt van nekünk a NER és 10 éves évfordulója alkalmából sajnos alig tudunk összeszedni olyan NER-kritikus muzsikákat, amit objektív és értelmes ember valamilyen módon ne hallgatna kínosan. Pedig adott bőven okot az Orbán-korszak arra, hogy világnézetileg, kulturálisan jól elkülöníthető ellenreakciója fejlődjön ki. De ahogyan a politikában, úgy a zenei térfélen is ez egy nagyon szűk, perifériára szorult rétegnek sikerült ( róluk itt van szó ). Most jöjjön a nagyközönség ingerküszöbét és sokszor az ellenzéki tüntetések hallgatóinak fülét megütő szégyenválogatás.

1. Nem tetszik a rendszer

Nem kellett sokáig várni a NER-nek, hogy tüntetések kezdődjenek ellene és csakhamar himnuszt is keresett magának a szerveződő hősies ellenállás már 2011-ben. A főhős ebben a szerepben Karsay Dorottya volt. Az akkor 26 éves Dorottya tökéletes archetípusa volt mindannak, amit a libsitinikről sztereotip módon gondolhat egy ember. Mögötte volt a CEU, Kaliforniai Egyetem, emberi jogok diploma és szociológia, Amnesty International munkatárs. Akkor persze ezek még nem voltak annyira az emberek fejébe vésve, mint ellenség, de annyira az sem vésődött bele az emberek fejébe, hogy mi is ez a NER. A dal ezért nem hozta el a világforradalmat. Egyrészt mert ha ma indulna is egy roppant lightos, sokszor keservesen odaerőszakolt rímekkel komponáló átlag "dobbantani akarok ebből az országból" Budapest belvárosi tinihiszti hangulata van az egésznek. Másrészt pedig akkor a legtöbb embernek ez még taszítóbb volt, mint maga Orbán az 1 éves országlása után. A kedvenc jelenetem mikor fapofával bemutat a kamerának hosszan, majd unottan néz ki a kávézó ablakán a diktatúrába fulladó pesti utcákra, jelezve ezzel végképp azt az attitűdöt, mely mentalitásra a nagykörúton kívül, mindenki kapát-kaszát ránt. 

2. DopeMan: BAZMEG! 

Ha maga az előadó és a cím nem lenne elég ahhoz, hogy tudjuk, hogy itt nem éppen Széchenyi István rendszert változtató reformjait önti ódába a szerző, akkor is a helytelenül leírt káromkodás nyomatékosítja ezt. Nem egészen egy évvel a Karsay Dorottya totális homályba veszése után jött Dopeman és úgy gondolta, hogy a Himnuszt egy picit megspékeli az aktuális társadalmi, politikai, rendszerkritikai észrevételeivel. A Himnusz stórfája és a négyszer is utána elmondott " bazmeg" aztán sokaknál kiverte a biztosítékot, főleg az akkor még karakterrel bíró Jobbik szavazóbázisában, akik mára átvándoroltak Orbán apu védőszárnyai alá. Dopeman 2 évvel később még a nemzeti szimbólum meggyalázásáért bíróságra is lett citálva a dal miatt. Nem kell talán mondanom, hogy miért nem mozgatta meg ez sem a társadalmat igazán, mindannak ellenére, hogy hírhedt lett a nóta. Még az sem segített pedig rajta, hogy Dopeman lett a 2012-ben a Milla (?) vagy valami mára hamvába halt formáció által rendezett alternatív köztársasági elnök választáson a győztes. Persze ne feledjük, hogy csak is azért lett ez a derék ember az alternatív köztársasági elnök, mert az online szavazás nyertesét, Bartos Cs. Istvánt már a szervezők is komolytalannak és vállalhatatlannak tartották. A helyzet persze nem lett jobb Dopeman papával sem. Végül ők sem döntötték meg a rendszert és a bazmegolós himnusz sem lett az ellenzék himnusza.

3. Puszi Együttes: Mit loptál ma Kolbász Viktor?

Leírni is kínos volt ezt a címet. Őszintén szólva nem is raktam volna be a válogatásba, ha ennyit tudok róla, olyan szánalmas hatása van, mind a címnek, mind magának a "számnak". Viszont mivel ellenzéki tüntetéseken egy időben rendszeresen előkerült, kénytelen voltam jelentőséget tulajdonítani ennek. A mindössze 1 perces dal ( hála Istennek tovább nem kínoz minket) 2014-ben látott napvilágot. Ezt már nem ismert közszereplő, vagy nagy szervezetek pénzelt hátszele dobta össze. Házi készítésű, igazi underground móka ez, ahonnan egyébként az értékes mondanivalóval bíró dalok szoktak jönni. De ez nem az a fajta. Gyakorlatilag egy prolihőzöngés. Ha lemennék Kiskunlacházára, beülnék a helyi presszóba olyan 50-es alkoholisták közé, és azt mondanám írjanak egy dalt, kb ugyanezt kapnánk. Hasonló kultúrközegben, mint az említett fiktív úriemberek, aztán nagyon hamar életre kelt a dal és az interneten imádták megosztani azok az emberek, akik miatt biztosan nem mennénk el egy tüntetésre. Ha véletlen odatévedek jóhiszeműen és felharsan ez a dal, melyet a közönség tud, akkor pedig sietve távozok. Egy szó, mint száz, ebből sem lett himnusza az ellenzéknek. De miután hisztis liberális lányok, bazmegoló gengszterek bevonzották a maguk közegét, a színtiszta boomer prolik is helyet kaptak a NER-ellenes zenei palettán. 

4. Apa Zenél: Baszódjál meg KDNP!

2015. Bele kellett törődni, hogy a NER első ciklusában nem döntöttek rendszert és jaj, súlyos következményei vannak ennek. Megérkezett a vasárnapi boltzár. Rég érte akkora csapás a magyar társadalmat, minthogy egy napon hétvégén ne tudjon vásárolni. Kevés olyan érvet hallottam a boltzár ellen, melyek nyomósak lettek volna. Én is töltöttem alkoholizálós éjszakákat akkoriban (is) úgy, hogy vasárnap hajnali 1-kor még a Tescoba mentünk munícióért, de hát letudtam volna erről mondani a társadalmi szolidaritás jegyében azért, hogy a boltosok, pénztárosok, árufeltöltők is lehessenek egy hétvégi napon tutira a családjukkal vagy ahol akarnak. Persze nem ezt hangsúlyozta a propaganda, hanem ocsmány farizeuskodó keresztény mázzal indokolták az Úr napját. Ami, olyan emberektől, mint, akikből a NER áll, rohadtul visszataszító. Ezért is született meg ez a remek nóta, ami nem kevés antiklerikális érzelemmel dolgozik. Ez pedig összehozta az előző számért rajongó prolikat és a legelsőért rajongó liberális ifjakat, meg mindenkit, aki nem akart lemondani a hajnali 1-es La Fiesta túráról. Mivel az egész dalt kizárólag olyan indokok, érzelmek és vágyak szülték, melyek Maslow-piramis legalján helyezkednek el, így szükségszerűen szánalmas. Persze szükségszerűen pont ezért is lett népszerű széles körben. Csak hát, valahogy az MTA tagok megint kimaradtak ebből az antiorbán himnuszból is és a "Baszódjál meg KDNP és külön Semjén Zsolt" nem terelte be az értelmiséget az ellenzéki táborba nagy arányban. 

5. G Ras - A lázadás éve

A "lázadás éve" kifejezés eredetileg magától Viktor fővezértől származik és így vizionálta év elején a nemzeti erők előretörését Európa szerte. Ahogyan aztán Viktor számításai sem jöttek be egy fikarcnyit sem a 2017-es nagy európai nacionalista lázadásról, úgy G Ras itthoni lázadása is pont ugyanannyi sikerrel járt. A dalban egyébként van értékelhető rész, például a zenei alap. Ami, külföldi kölcsön beat, szóval ez sem a lázadók érdeme. A problémája viszont ugyanaz majdnem, mint a Nem tetszik a rendszer c. klasszikusnak. Elhiszem, hogy azoknak a CEU-s kitűzőt magukra rakó, 20-on éves koruk elején járó, LMBTQ zászlóval a falukon élő embereknek, akik a 4-es 6-os vonalán kívülre csak az Aurórába merészkednek ki, azoknak bejött ez a szám, viszont ezen túl ismét problémás. Csak még pár frappánsnak szánt, de annál kevésbé kreatív rímmel lett megáldva, kicsit prosztóbban, mint a Nem tetszik a rendszer és sajnos G Ras stílusa és megjelenése pár ligetvédőn kívül senkiben nem tett vonzó benyomást még annyira se, mint talán anno Karsay. Miután a lázadás évében az égvilágon semmi nem történt, G Ras aztán megírta 2018-ben a Szabadság éve c. nótát, mely a szavazásra buzdított és a NER bukását vizionálta. Persze a harmadik kétharmad után annyira sem jött ez be, mint a lázadás éve. Nem is lett még akkora pályafutása sem a Szabadság évének, mint ennek. Azóta pedig, mintha az rendszernek nagyon keményen megmondós műfajról letettek volna.