Kommunista-e Kína és miért igen?

2008 vége volt, éppen a gazdasági világválság lendületes lefelé tartó meredek hullámának javában voltunk. A GDP-k az egész világon meredeken zuhantak, vagy éppen egy-egy hídról és emeletről a munkanélkülivé váló emberek közül is jó páran. Csak egy legény volt a vidéken az országok között, akinél ez nem mutatkozott meg: Kína. Miközben az egész Nyugati világ sorra múlta alul a mínuszos eredményeit, Kína még gazdasági növekedést is produkált és nem egy tőzsde tette át székhelyét Sanghajba. Akkoriban éppen nyitogattam csippám a kora kamaszkoromban a világmegértése felé és Alex Jones videókat néztem a leendő Világállam kiépüléséről, amelyben ott szerepelt Kína, mint a globális totalitárius diktatúra utópisztikus modellje, amit majd az egész világra kiterjesztenének. Az utcán kiépülő megfigyelőkamerák és az orwelli elnyomás megannyi zord, bizarr és rideg nyalánksága, egy országban, amit még mindig a nagybetűs Kommunista Párt irányít vasmarokkal. Miközben a radikális jobboldal (akkor még Fidesz nélkül) a keleti nyitás mágikus bűvöletében égett. Nem idegen a jobboldaltól a keleti autokratikus rendszerek iránti szimpátia, és a jobboldal eredeti társadalomképéből eredendően következik is. Nem volt a kis szélsőjobbos énemnek gondja Oroszországgal, vagy Iránnal, amelynek akkori elnökéhez Vona Gábor akkor elvileg egy levelet is címzett, melyben az Iráni Forradalmi Gárdát kívánta behívni választási megfigyelőnek a 2010-es választásokra. Ezek mind a maguk körében tradicionális (jobboldali) rendszerek voltak. De Kína az sántított, kilógott a képből és a szélsőjobboldali mozgalmaknál tett rövid kiruccanásaim alatt úgy éreztem csak én nézem ferde szemmel ezt a Kína-fétist. Kína, mint a Nyugati romlás és gazdasági kitettségünk alternatíváját és egyensúlyának megteremtőjét. Egy totalitárius kommunista dísztópia, mint a posztkommunisták és újmarxisták EU-jának ellenpólusa a jobboldali berkeken belül. Magányosnak éreztem magam még jobberként is a véleményemmel és azóta is csak egyszer hallottam Toroczkait szkeptikusan megnyilvánulni Kínával kapcsolatban, de az már 10 évvel később volt. Miközben világossá vált, hogy Oroszország messze van a kommunizmustól, de még a Szovjetunió sem volt baloldali sem egyáltalán, Kína esetében súlyosabb problémák maradtak bennem.

Kapcsolódó cikk: Szláv szellemtől szétszabdalt szocializmus

Mi van ha Kína mégsem kommunista?

Nézzük kicsit távolabbról, ugorjunk egy kicsit a Védákhoz. Igen, tudom, hogy az India és ez egy Kínáról szóló írás, de lesz értelme ígérem. A Védikus irodalom több ezer évvel ezelőtt fektette le a dharma fogalmát, egy mindent átfogó világerőt, melyből minden létező származik és mindent áthat. Ez volt a hinduizmus elődjének elvont, személytelen istenségfogalma. Aztán persze a korabeli hindu panteont kibővítették megannyi istenséggel, akik a dharma törvénye alatt, de az emberek felett léteznek. Aztán a hinduk eljutottak oda, hogy fő Isteneket neveznek meg, abból is hármat, akik kifejezetten fontosak a világunkban. Majd végül oda, hogy minden istenség valójában egy Isten, csak annak különböző aspektusai. Mi több, személyes, tudatos létező, mely akár a dharmával is egyenlő, ha nem tudatosan teremtette a dharma kozmoszt alkotó törvényét. Így lett a hinduizmus a világ legspeciálisabb, de legcsodálatosabb, filozófiailag kitermelt monoteizmusa, miközben a pogány politeizmusát mindvégig integrálta ebbe a speciális egyistenhitbe. Egész Ázsiára jellemző volt ez a hinduizmus kezdetén létező elkent, elvont, személytelen nagy átfogó energia értelmezés. Kínában ez jelentette a tao-t. A tao volt az ő dharmajuk. Ellentétben az indiaiakkal, a kínaiakat azonban nem érdekelte a logika továbbfejtése. A taoizmus végleg megrekedt ebben a kezdeti bölcs, maszatolós pogány állapotában. Klasszikus értelemben sohasem érett vallássá, teológiává és metafizikává. A kollektivista kínai néplelket olyan mértékben nem foglalkoztatta a metafizika, hogy a taoizmus csökevényét is inkább belső elmélyedésre használta, de a filozófia és az erkölcs fókusza az államigazgatás helyességére és a társadalom helyes működésére, az állam és társadalom praktikus kapcsolatára fókuszált. Így született meg a konfucionizmus, amely deklaráltan hadat üzent a metafizikának és a praktikus és hatékony államszervezet és társadalmi működés titkát kereste. Erkölcsisége fókuszában kizárólag ez áll. Ezredévek teltek el, de Kínát nem hatotta meg a metafizika, nem érdekelte igazán sohasem, s nem motoszkált bennük az a minden pogányt is szíve mélyén izgató vágy, hogy megismerje a megismerhetetlent. Kínában mintha nem létezett volna igazán sohasem a minden ember lelkében tátongó Isten formájú űr kitöltésére vonatkozó vágy. Ők itt és most, a láthatóban, a matériában, a fizikai világban akartak valamit elérni. Élni, jónak lenni, hasznosnak lenni. 

A hinduizmus már megvetette ezt a világot és érezte, hogy az Isten, ahová tartozunk és (ha reinkarnációk sorozata révén is) de vissza kell térnünk, szemben áll az anyagi világgal. " Aki a világnak barátja akar lenni, az Istennek ellensége lesz" - írja a Biblia (Jak:4:4). Ezt pedig még a messzi Indiában is érezték jóval a Biblia keletkezése előtt is. S mikor Buddha, aki megalkotta az Isten és metafizika nélküli hinduizmust, a maga elvonuló, aszketikus világszemléletében, még mindig tartotta magát ehhez. Buddha nem tudta mi van "odaát", vagy van e bármi, de azt érezte, hogy ha semmi, az is tisztább és jobb, mint ez a romlott fizikai világ, amelyből meg kell szabadulni. Eközben Kínában kibékültek a világgal és praktikusak akartak benne lenni. Ami egy hegységgel odébb már a szamszára ördögi kereke volt, a romlott, megvetendő létezés, az Kínában a tao energiájának törvényszerű, elfogadható, se nem jó, se nem rossz velejárója, amiben élni, boldogulni kell. A középkorban még a taoizmust is irtani kezdték, hiszen még az is túl metafizikai volt, az is túl szellemi, túl sok nem pragmatikus erkölcsiséget tartalmazott. A konfucianizmust emelték államvallássá. Kína államvallása egy olyan vallás lett, ami nem vallás, hanem a "hogyan legyél joviális állampolgár" etikai kódexe. 

 „Aki taoval szolgálja az emberek urát, az nem igázza le hadsereggel az égalattit, hiszen ez a tette könnyen ellene fordulhat. Mert amerre hadsereg járt, csak tüske és tövisbozót terem, s a nagy háborúk nyomában mindig ínséges esztendők járnak. Az igazán jó hadvezér célhoz ér és megállapodik, s nem vetemedik arra, hogy erőszakot alkalmazzon.(...)A remek fegyverek: a szerencsétlenség eszközei. A létezők (vu) mind gyűlölik ezeket, az tehát aki, a taót birtokolja nem él velük” 

Írja Lao Ce a Tao te King c. művében, mely a taoizmus " Bibliája". Ebből a pár sorból megérthetjük miért volt még a taoizmus is elfogadhatatlan a hatalmukat féltő kínai uralkodó dinasztiák számára. A konfucianizmus ezzel szemben puszta állampolgári együttműködés etikai tanácsadása volt. Azonban olyan szinten hagyta végül hidegen a kínai társadalmat még ez is, hogy az 1600-as évek végére mindennemű vallásosság szinte teljesen eltűnt, mint társadalmat domináló tényező. Kínában egyedül a buddhizmus telepedett meg, mint importtermék a vallások között. Az indiai társadalom számára Buddha tanítása olyannyira spiritualitásmentes volt és annyira nem metafizikai, hogy kivetette magából és ma olyan kisebbség a buddhista Indiában, mint a zsidók és a keresztények. Ezzel szemben, pont ezen okokból fogadta örömmel Kína. Azonban Kína még Buddha nemes világmegtagadó értékein is hígított és a kínai ősi mítoszok, és gyógymódok, babonás varázspraktikák világával vegyítette, ezzel megalkotva egy teljesen új buddhizmust. Kínában a vallás értelmezhetetlen és értelmezhetetlen is volt mindig. Babonák, filozófiák és erkölcsi tanítások átláthatatlan egyvelege és káosza alkot, melyből mindenki úgy csipeget, ahogy akar. Ezt nevezi a nyugati tudomány jobb híján kínai univerzalizmusnak. Ebben a világban azonban az Isten, a metafizikai közeledés valami magasabb spirituális létező felé, lelkiismereti kiállás a többséggel, társadalommal és az állammal szemben sohasem jöhetett szóba. Az kínai kommunistáknak azt a szellempusztító munkát szinte el sem kellett végezni, mint európai elvtársaiknak, mert a kínai társadalom és kultúra olyan szinten kollektivista és etatista volt, minden egyéni lelkiismereti kiállás nélkül, hogy szinte magától értetődő volt a kommunista rezsim győzelme. Ez most nyilván egy erős túlzás és egy sinológus biztosan a haját tépné, ahogy nem tagadom, hogy kisebb csoportokban, egyéni szinten ez rengeteg kivételt képzett. Azonban a társadalmi, kulturális szinten ennek az individuális, ne adj Isten spirituális önkifejeződésnek sohasem jelentek meg igazán nyomai. Mao Ce Tung az 1960-as évek Nagy Kulturális Forradalmával persze így is hatalmas pusztítást végzett a még meglévő taoistákon és egyéb kínai vallásos mozgalmakon, de tény, hogy a kommunista, materialista elnyomás egyáltalán nem volt olyan drasztikus, mint Európában, ahol valóban metafizikai nézeteket és egyéni erkölcsiségeket kellett gyökerestől kiirtania. 

Részben ez  a személyes metafizikai vágy és a kollektivista, mindig központi hatalom alá rendelődő évezredes tradíció az oka annak, hogy a kommunizmus nem csak könnyen megvetette a lábát Ázsiában, de mára ott is maradt fent még stabilan. Kínával nem csak az a probléma, hogy kommunista-e, hanem ha nem is kommunista, tradicionális társadalmi rendszere és kultúrája egy jobboldali, konzervatív ember számára eleve kommunizmusnak, kozmopolita masszának és a legbealkonyodottabb Nyugat antitradícionális multikulturalizmusának kell tűnjön. Félre értés ne essék, nincs gond ezzel a kultúrával, nem kívánnám megváltoztatni erővel, vagy magas lóról beszélni és lenézni ezt a társadalmi hozzáállást. Mindenki úgy él és abban, ahogyan jónak látja és egy társadalom változása is csak belülről mehet végbe, önszántából. Azonban ez a tény éppen elég, hogy meglehetősen bizarr legyen a jobboldaliak, nacionalisták és keresztény kultúrájukra oly büszke konzervatívok barátkozása Kínával. Ha Kína nem kommunista, egy keresztény-konzervatív számára akkor sem tűnhet keblünkre ölelendő barátnak és növekvő világbefolyását nem üdvözölheti ujjongva, akármekkora fertőben is úszik a Nyugat.

Mi van ha Kína mégis kommunista?

Henry Kissinger az Egyesült Államok politikai tanácsadó zsenije az 1970-es évek derekán elkövetett egy történelmi baklövést. A Szovjetunió elleni rivalizálásban úgy döntött, kihasználja a Szovjetunió és Kína konfliktusát és éket ver a két kommunistának magát valló ország egysége közé azzal, hogy nem Tajvant, hanem a Kínai Népköztársaságot ismeri el az USA legitim Kínának. Ezzel végül a demokratikus Tajvan helyett a kommunista Kína került az ENSZ Bizottsági Tanácsának legnagyobb hatalmú elitjébe az USA, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió mellé. A Kínai Népköztársaság kiszabadult a politikai karanténból. Jó aktuálpolitikai trükknek tűnt, hogy az ENSZ-ben vétójogot kapjon a rivális kommunista, egy akkor teljesen jelentéktelen, szegény, komolyan vehetetlen ország, amit a Kulturális Forradalom legyalult. Akkor még senki nem tudta megjósolni, hogy az új pártfőtitkár Theng-Hsziao-Ping olyan cselhez folyamodik, amire a világ nem számított. Ping reformokat vezetett be és Kínát a világ leggyorsabban fejlődő gazdaságává tette. A Nyugat a maga gőgjével arra számított, hogy a gazdasági fejlődés automatikusan vonja magával a demokrácia kialakulását és a kommunista rezsim bukását. Ám a magánszektor és a gazdasági csoda mégsem tette ezt. Fukuyama még 1992-ben is a történelem végét vizionálta és a liberális demokrácia globális diadalát jósolta. Azóta Fukuyama is megjárta a maga kanosszáját és hamut szórt fejére hatalmas, nyilvánvaló tévedése miatt. Theng-Hsziao-Ping ugyanis reformer volt, de nem abban az értelemben, hogy a kommunizmust lebontsa. Terve nyíltan az volt, hogy Mao kommunista eszméihez mindvégig hű marad Kína, de átmenetileg kapitalista taktikát alkalmaz. " Legyőzni az ellenséget a saját fegyverével" és " kapitalistának tetteti magad, míg akkora gazdasági befolyást nem szerzel így, hogy utána globálisan kiterjeszthesd a gazdasági béklyóba kötött országra a kommunista világforradalmat". 40 év államkapitalizmus után is Kína egy központilag irányított totalitárius állam a Kínai Kommunista Párt ellenőrzése alatt, amely az elburjánzó magánszektort igyekszik megvagdosni az ideológia nevében. Olybá tűnik Kína talán nem tett le mégsem a kommunizmusról, és a kapitalista jólét nem zabálta fel az eszméiket évtizedek után sem. " A Nyugat legnagyobb hibája az volt, hogy nem vette észre, hogy a kínai kommunisták valódi kommunisták"- mondta Chenggang Xu kínai közgazdász. A csel bevált és a kapitalisták lehet legyőzettethetnek a saját fegyverükkel, s ha eljön az idő, felfedheti magát a valódi Kína, ahogyan Theng-Hsziai-Ping mondta, s akinek elveiből egy tapodtad sem engedett a Párt azóta. 

Jelenleg a világ közel 200 országának döntő többségének Kína a legnagyobb kereskedelmi partnere, holott ez a 2000-es évek közepén is elképzelhetetlennek tűnik. A Nyugati világ a kommunista párt szigorú irányítása alatt álló kereskedelmi hálózatokról rendel ruhát, tárgyakat, és a kémprogramként működő TikTok a legnagyobb közösségi médiája. Új hidegháború hajnalán állunk, ahol Kína mint leendő szuperhatalom néz farkasszemet az egyre jobban gyengélkedő, saját maga mocskába merülő USA-val. Egész Ázsia, Afrika, Oroszország, Dél-Amerika és Európa túlnyomó többsége is gazdasági vazallusa a vörös óriásnak. Annak a vörös óriásnak, mely Mao arcképe alatt tartja katonai parádéit a sarló kalapács árnyékában. Annak a vörös óriásnak, mely mesterséges intelligenciával figyeli és pontozza állampolgárait egy professzionálisan kiépített megfigyelőrendszeren keresztül. Ahol a telefonod automatikusan kapcsol be egy sajátos csengőhangot, ha tartozásod van az állam felé, hogy a tömegben mindenki jól hallja, hogy te egy adós vagy. Ahol keresztény szervezeteket kegyetlenül elnyomnak, koncentrációs táborokat tartanak fent és végeznek ki, ha nem mutatsz elég lojalitást a Párt és az Állam felé. Ehhez pedig a nyugati új baloldaliak ideológiai terrorjától tartó, hagyományait, keresztény értékeit féltő jobboldal felállva tapsol és serkentené a folyamatot. A félelem jogos, hogy nyugati kitettségünk gazdaságilag veszélyes. A gazdasági kitettségünk révén az egyre meredekebb radikális baloldali ideológiai tébolyba kerülő nyugat valóban gazdasági zsarolással kényszerítene térdre konzervatív társadalmakat. Kína egyenlőre ilyennel nem fenyeget senkit. A belpolitikába való bele nem szólás édes mézesmadzagjával kecsegtet. Valójában Kína már inkább nacionalista, mintsem kommunista, csakúgy, mint Vietnam, Kuba, vagy Laosz...ringatják magukat ebbe a vízióba a jobboldaliak. Azonban ismerve Kína több évtizede meghatározott politikai terveit, melyekhez láthatóan tartja magát, miféle bizonyosságunk lehet erről? Amíg Kína egy Népköztársaság, amíg egy totalitárius kommunista rémálom a társadalma, amíg a vezetője a Kínai Kommunista Párt névre hallgató professzionális gépezet, ugyan mi oka hinni a keresztény-konzervatívoknak a legkeresztényellenesebb, konzervatív értékeket sárba tipró ideológia nevében fellépő emberek szép ígéreteinek? Mennyire tűnik csupán vágyvezérélt lázálomnak, hogy ördögökkel űzzük ki az ördögöt és vörös csillaggal győzzük le a vörös csillagot?

Az orosz kommunizmus fasiszta lélektana pár pontban

 - Bár a legtöbb ellenzéki orgánum úgy viselkedik, mintha most derült volna ki, hogy Oroszország visszaréved a Szovjetunió narratíváiba, érdemes megjegyezni, hogy Putyin már 2005-ben történelmi tragédiának nevezte a Szovjetunió összeomlását és már 2000(!)-ben visszavezették a szovjet himnusz dallamát, új szöveget pedig ugyanaz a Szergej Mihalkov írta, aki 1944-ben Sztálin felkérésére a szovjet himnuszt.

- A neomarxista Frankfurti iskola az 1930-as években megállapítja, hogy a Szovjetunió valójában nem kommunista, hanem egy vörös rongyokba bújtatott orosz imperializmus. Sztálin után a szovjet rendszer ( a vallásellenességét leszámítva, ami később szintén puhult) semmiben nem különbözött egy totalitárius berendezkedésű konzervatív birodalomtól. A szimbólumok és a jelszavak hivatkoztak csak a kommunizmusra ( ezek is jobbra tolódtak néha, mint Nagy Honvédő Háború vagy Magyarországon a Hazafias Népfront).

- A Frankfurti iskola volt, amely a "valódi kommunizmust" szorgalmazva megállapította, hogy Nyugaton a kultúrába oltva kell az elveiket egy pre-woke módon hirdetni.

- Ennek a Frankfurti iskolának volt magyar tanítványa az a Lukács György, akinek a '70-es években a Budapesti iskolában több, későbbi prominens ellenzéki, később SZDSZ-es politikus is tanítványa volt. Ez a "liberális" SZDSZ későbbi Nyugat imádó woke előtti woke politikáját is megmagyarázza.

- Francis Parkey Yockey az amerikai fasiszta az 1950-es években szintén megállapítja, hogy a Szovjetunió egy szólamokban kommunista, de valójában fasiszta impérium, mellyel az európai szélsőjobboldaliaknak össze kell fogni a valóban kommunista szellemiségtől fertőzött Nyugat ellen.

- Ha valaki szimpatizált a Kádár-rendszerrel, ma pedig konzervatív többhöz sorolja magát - bár ellentmondásoktól korántsem mentes-, nem egy paradoxon. Ha valaki megnézi a korabeli "szocialista etika" társadalmi ajánlásait és ideáit, a szexualitás kérdésében, a társadalmi szerepek, a család kérdésének tekintetében egy bigott konzervatív erkölcsöt fog találni. Még a szélsőjobboldali Jobbik is a Kádár-rendszer passzusaiból kölcsönözte annak idején a "cigánybűnözés" kifejezést.

- Noha ezáltal megérthető a jobboldaliak bizonyos szintű Oroszország szimpátiája, azt még koránt sem legitimálja. Attól, hogy 1956-ban gyakorlatát tekintve nem egy kommunista birodalommal csaptunk össze, hanem egy orosz imperialista elnyomóval, nem szépít a helyzeten. Az orosz imperializmus legalább olyan borzalmas, mint bármilyen más elnyomás. A török, Habsburg, német és amerikai imperializmus sem volt sohasem kommunista, de a magyar nemzet javát egyik sem szolgálta.

- Bár az ukrán kormány politikája teljesen jogosan háboríthat fel sok magyart, s még ha meg is értjük Oroszország indokait ebben a háborúban, ne feledjük, hogy amelyik ország azt mondja, hogy hiba volt kivonulni Magyarországról (is) 1990-ben, az bármikor juttatná Magyarországot is a mostani Ukrajna sorsára.

- A 2000-es évek végéig érteni véltem még a jobboldalon meglévő Oroszország imádatot, hiszen minden szovjet nosztalgiája ellenére is tett gesztusokat ( bocsánat kérés '56-ért, áldozatok koszorúzása) az orosz vezetés, hogy egy új Oroszországgal állunk szemben, a mostani totálisan re-szovjetizált szemléletben ez közel sem egyértelmű.

- Kínával kapcsolatban már a 2000-es évek végén is szkeptikus voltam, hiszen kommunista szellemiségét sokkalta jobban megőrizte, mint ahová a Szovjetunió valaha is eljutott. S bár szeretnek azzal érvelni, hogy Kína nem terjeszti az ideológiáját olyan agresszíven, mint a Nyugat, koránt sem biztos, hogy ez örökké így marad. Az 1980-as években előre megfontolt taktikai döntése volt a Kínai Kommunista Pártnak, hogy a kapitalizmussal győzik le a kapitalistákat. S ha ne adj Isten, úgy fordulnak vissza Mao kulturális forradalmához, ahogy az oroszok a szovjet narratívákhoz, akkor egy ilyen Kínának gazdaságilag kiszolgáltatott országként létezni, nem lesz egy leányálom

Jogtiprással védett jogtisztelet a jogtipró ellen

Jens Stoltenberg a NATO főtitkára, jó pár NATO tagállammal egyetemben, olyan javaslattal állt elő az USA számára, mely szerint Ukrajna kihagyhatná a katonai szövetségbe való csatlakozás lépcsőit és folyamatát és NATO-tagországgá válna gyorsítva. Igaz, hogy ennek a NATO alapszabálya szerint egy sor kritériumnak kell megfelelni. Nem lehet egy ország korrupt, antidemokratikus veszélyeztetettségű és legfőképp, ami a legfontosabb, nem állhat háborúban éppen senkivel! Stoltentberg, mint a NATO elsőszámú embere azt javasolja, hogy vegyük semmibe az általa vezetett nemzetközi szövetség fél évszázados, minden tagország által elfogadott alapszabályzatát. Nem is értem Bosznia miért nem NATO-tagország még. Diszfunkcionális, velejéig korrupt, antidemokratikus. Pontosan, mint Ukrajna, azzal a különbséggel, hogy éppen nem áll háborúban senkivel. Lehet az a gond, hogy a NATO csatlakozásnak nem az összes kritériumát sérti.

Nem kérdés, hogy Oroszország egy múltjában ragadt, rozsdás, ütött kopott brutális agresszor. Éppen ezért nem várunk tőle semmi jót. Ahogy Kínától a cyberpunk hangulatú, sötét, embertelen diktatúrától sem várok mást, csak a legrosszabbat. De attól a Nyugattól, ami erkölcsi elvek megfogalmazásában a legmesszebbre jutott és - bár messze van még hova fejlődni-, sokkal nagyobb csalódás emiatt, ha ugyanolyan alantasan viselkedik, mint bármely más óemberibb civilizáció. Stoltenbergék javaslata az, hogy úgy védjük meg a demokratikus és jogtisztelő világot, az antidemokratikus és jogtipró Kelettől, hogy pofán köpjük a demokratikusan meghozott jogszabályainkat mi is.

Ennek a rendszeres Nyugati önarconköpésnek az eredménye, hogy 20 év Afganisztán után békésen térnek vissza a tálibok a kormányba, hogy szélsőjobboldali populista maszlagokba keresnek menedéket az emberek és, hogy olyan beteg ruszofíliák alakulnak ki, mint a magyar jobboldalé. Mert ha mindenki cinikus és semmibe veszi a szép eszméket és a jogot, akkor a Kelet legalább ebben hitelesebb. Csalódni nem lehet abban, amiben sosem bíztál. A Nyugat viszont egy hatalmas csalódás.

Erkölcs és hatalom nincs együtt

Erkölcs és hatalom nem létezik együtt. Az USA évtizedeken át hitette el a világ nagy részével, hogy a szabadság és a demokrácia hírnöke, védnöke a bolygón. Aztán a kétes indokoltságú iraki háborúval, de legkésőbb a csúfos afganisztáni kivonulással, Ukrajna előre deklarált cserbenhagyásával végérvényessé vált: a király meztelen. Mára nem csak az nyilvánvaló, hogy aljas hatalmi és geopolitikai törekvéseit rejtette a Nyugat mézes-mázas köntösbe, de azzal a beismeréssel, hogy saját állampolgárait sem képes/hajlandó kimenekíteni Ukrajnából, egyértelmű, hogy nem csak erkölcsileg bukott meg, de világi hatalmában is. A Trump jelenség, mind az elborult PC-kultúra erre adott reakció. Az LGBTQ és egyéb radikálbalos hullámok, ennek a nyilvánvalóan elveszett erkölcsi talapzatnak a befoltozására tett kétségbeesett próbálkozások, mellyel az USA társadalma csak még mélyebbre vergődik, mint egy kapálózó ember a futóhomokban.

Az Európai Unió mely még az USA által propagált liberális szabadság hírnöke, de Európától ez a kapálózás még nevetségesebb, hiszen maga is az USA elhazudott ideológiai lepellel letakart geopolitikai játszmájának súlytalan terepe csupán. Fogatlan oroszlánként fúj ide, vagy oda, s harsogja egy nála nagyobb bukó birodalom, bukott, s hazug sallangjait, miközben saját rebellis keleti tagállamaival sem tud mit kezdeni.

Oroszország már régóta ismeri ezt a színjátékot. A bolsevik forradalom óta játszotta el, hogy egy világraszóló nemes ideológia nevében tevékenykedik a földgolyón, miközben csak vörös rongyokba csavart orosz imperializmust folytatott. S ezt teszi ma is a demokrácia köntösében cinikus gúnnyal, s nem titkoltan kiparodizálva azokat. Mindenki tudja, hogy katonai akcióiban semmi nemes nincs, csak rideg hatalmi logika, de közben folyton rámutat: az USA is ezt tette Koszovóban, a Közel-Keleten.

Kína is hamar eljutott oda, hogy az állampárt nevén kívül, nem sok kommunista van benne. Mao hatalmas arcképe alatt alakult át kemény nacionalista, tekintélyelvű, államkapitalista impériummá. S nem érdekli ez a paradoxon sem a kínai lakosságot, sem Kínát, hogy mit gondol erről a külvilág.

De nem volt ez másként sohasem. Mindig is a nyers, hatalmi ösztön irányította a világot mindenütt. Aztán Európa a kereszténység álarcát felvéve játszotta geopolitikai hódításait, de az iszlám világ is ezt tette kezdettől fogva. Ahogyan a pogromokat rendező hindu nacionalista kormánypártok, vagy a muszlimokat mészárló buddhista államok is. S, ahogyan elinfálták a vallásokat ilyen módon, úgy törtek utat helyettük az ideológiák. Ma, a 21. században annak vagyunk tanúi, ahogy a birodalmak végleg elinfálják ezeket az ideológiákat is. S a király meztelen, nem marad más csak a rideg hatalmi logika. Elérkeztünk ismét az ókorba, mikor kendőzetlenül és őszintén öltek, hódítottak a birodalmak és teljhatalmú vezetőik kényük-kedvük és megalomán földi vágyaik szerint. Ahogyan Hamvas Béla írja a Titkos jegyzőkönyvben "Hát nem voltunk mindig bestiák? Ember! - álnok hazugság, bigott képmutatás". Mindig is bestia volt világ, bármily idealista eszmét is tűzött a hatalom zászlójára. Azt csupán lejáratta, s teszik némelyek még ma is, az utolsó felvonását játszva ennek a színjátéknak. Ha valami reményteljes, hogy az embereknek most már, - sok ezer év kihagyás után- nyilvánvalóvá kell váljon, hogy a hatalom és az erkölcs, az idea, sohasem járhat együtt. Hogy a bestiát mely a világot alkotja, s alkotta titkon vagy nyíltan mindig is, azt magunkban kell legyőznünk. Csak önmagunkban tudjuk elérni a változást, csak önmagunkat tudjuk legyőzni, s egymáshoz való viszonyunkban elérni, hogy a Lélek győzedelmeskedjen a matéria ördögi logikája felett. Az igazság mindig belülről fakad, a gonosz támad felülről, hatalmi rendszereken és törvényen és befolyáson keresztül. Akkor is, ha ezt az igazság köntösében is viszi véghez.

(Kép: Egy orosz ortodox pap éppen megáldja a hadsereg fegyvereit)

Sárkány Zsombor- Mi lesz veled Európa?

A globális szerepek a 21. század eleje óta nagyban átrendeződtek. Feltörtek olyan térségek és országok amik korábban nem tartoztak a világ élvonalába és magunknak követelték a nagyhatalom jelzőt és a vele járó státuszt. Ennek a csoportnak legkézzelfoghatóbb és legfényesebb példája Kína.. Mindenki a kínai gazdasági sikertörténetről beszél, elemzők hada esik neki a menyei királyságnak grafikonokkal és táblázatokkal felfegyverezve.

Azonban egy lényeges kérdést nem nagyon teszünk fel se mi, se az úgynevezett vezetőink. Mi fog történni a trón fosztott Európával? Egyértelmű, hogy a felemelkedő új szuperhatalmakkal nem tudja kontinensünk tartani a gazdasági versenyt. De második kérdésünk az után, hogy mi lesz velünk az kéne legyen, hogy érdemes-e ebben a versenyben részt venni ?
Nem mindegy ugyanis, hogy valaki úgy növeli a tömegét, hogy hájat növeszt vagy úgy ha izmokat. Az agyon dicsért fejlődő országok hiába húznak fel végtelen mennyiségű szénerőművet és hiába építenek annál is több szennyező gyárat csak hájat gyűjtenek magukra, és aki elhízik az bizony megbetegszik. Kontextusaiba kell helyezni a világ többi részének gazdasági fejlődését és a grafikonok meg a táblázatok mellet azt is kell látnunk, hogy a környezet ennek igencsak a kárát látja. Ezen a téren viszont nálunk európaiaknál a labda. Az Unió talán az egyedüli olyan állam szintű szerveződés ami alapelvének tűzte ki a környezet védelmét és a természeti erőforrások fenntartható használatát. Azonban ezt az elit nem így látja, vezetőink továbbra is részt szeretnének venni a globális hízóversenyben mialatt a környezetvédelemből származó előnyöket kéne kibontakoztatni. Az idegen hatalmak gazdasági befolyása alól csak ez adhat kibúvót. Nem, nem veszünk továbbra is részt a játszmában és ezért nem is a vezetőink hanem mi polgárok tehetünk a legtöbbet. A fogyasztási szokásaink a munkahely vagy szakma választásunk, mind segíthetnek nagyszerű kultúráink és társadalmaink autonómmá tételében és a globális gazdaságtól való függés csökkentésében. És ha valakik a világon az európaiak  igazán megtehetik hiszen ellentéten sok fejlődő országgal, a környezeti adottságok és az, hogy igyekszünk vigyázni is rájuk ezt maximálisan lehetővé teszik. Én személy szerint nem a nehéziparban vagy a pénzügyi szolgáltatásokkal való virtuális kereskedelemben látok esélyt a fennmaradásra, hanem a hagyományok szerint (nem indrusztriális módszerekkel és mértékben) dolgozó mezőgazdaságban, az iparunk megújuló, tiszta energiával való ellátásában. Ez adhat Európának még egy esélyt mielőtt az egyik óriás finoman szólva az érdekszférájába von minket szőröstől bőröstől.

Sárkány Zsombor