Francis Fukuyama tétele a történelem végéről megdőlt. Ma ez már tény. Samual P. Huntington elmélete a civilizációk összecsapásáról pedig egyre inkább kezd kirajzolódni a valóságban. A kérdés inkább az, mégis miféle civilizációk azok, melyek összecsapnak? A Kelet-Nyugat ellentét rég nem ideológiai alapú. Nem a kommunizmus és a demokrácia, a tervgazdaság és a kapitalizmus versengése ez. Jóval mélyebb, zsigeribb létezőkről van itt szó már. Kollektív, társadalmi identitás és egzisztenciális válságnak vagyunk a tanúi mindkét oldalon.
Az USA-központú nyugati kultúra és társadalom létválságának oka, hogy retteg szembenézni a fájdalommal és a kétellyel a létezés iránt. Pedig az élet része a kétely, a fájdalom, az elkeseredettség, kétségbeesés, olykor a düh. A Nyugat minden hasonló negatív, kényelmetlen momentumtól és megéléstől retteg. Mind ismerjük a giccses, mézes-mázas vigyorgó sikeres amerikai álomban élő család sztereotipikus miliőjét. A kapitalista self-made man-ek világát, az önbizalom trainereket, a life coachokat, a higgy magadban ezoterizmust. A Nyugat fél szembenézni azzal a legégetőbb kérdéssel, hogy mégis mi a francért vagyunk ezen a világon? Miért létezünk egyáltalán? Van-e ennek értelme? És ha van, akkor micsoda? A Nyugatnak nagyon rég nincsenek erre válaszai, de rég nincs kérdésfelvetés sem. Homokba dugott fejek vannak, művigyor, kirakatélet, felszínes boldogság a fogyasztói társadalom sakktábláján valahol, és tökéletes fogaskerék lét a kapitalizmus gépezetében. De minden egyén lelke szomjazik a szellemre, és lelki, egzisztenciális válaszokra, a legbelül maró létkérdésekre. Az lelki és szellemi hullámvasutak és tapasztalatok hiányában viszont az emberi lélek válságba kerül, önmaga létének értelmével de még önmaga jelentésével sem lesz tisztában. Ennek az identitásválságnak a legkülönfélébb megnyilvánulásait tapasztaljuk Nyugaton és vérmesen őrli fel a társadalmat és a kultúrát is ez a válsága.
A Kelet - ebbe elsősorban Oroszországot, Kelet-Európát, Kínát de akár bizonyos mértékig a Közel-Keletet is értve) problémája éppen fordított. A Kelet társadalma nem fél a keserűségtől, a fájdalomtól, a bizonytalanságtól. A Kelet társadalma hosszú idő óta pontosan ezekben él. Nem, hogy nem fél ezektől, egyenesen dagonyázik a keserűség, fájdalom, harag önsajnálatában. Történelme során egyrészt az egyén mindig is gyalázatosak kiszolgáltatódott a fennálló hatalmi rend kénye kedvének, ezért az individuum, mint olyan, nem igazán tudott kifejlődni. Az egyén a maga önazonosságát sokkalta inkább találta meg a kollektívában, a tömegben, a nemzetben, a birodalomban. S ha bár már ez a társadalmi kép is beteg, balszerencséjükre a saját kollektívájukkal is csúnyán elbánt a történelem. Kollektívájukban való önazonosságuk is megaláztatott és lerombolódott. A Kelet ezután a kollektív sértettség, fájdalom és féktelen dac, harag és revans vágy elkeseredett kultúrája lett. Elkeseredett kapálódzás a hamis büszkeség után, mely egyéni, lelki szinten valójában sohasem létezett.
