Keresztény anarchizmus II.- Újszövetség

Első rész itt olvasható: Keresztény anarchizmus I.- Ószövetség

Miután megvizsgáltuk, hogy az Ószövetségben is már fellelhetőek a nyomai annak, hogy az állam és a hierarchikus intézményrendszer nem ideális és összeegyeztethető Isten tervével ebben a világban, nézzük meg jobban mit mond az Újszövetség is erről, amely Jézussal és az apostolokkal már sokkal részletesebben beszél erről. (Aki esetleg nincsen tisztában azzal, mit értünk anarchizmus alatt, az kattintson az előző részre, ahol az Ószövetséget vizsgált rész elején részletesebben kifejtettem.)

Jézus Krisztus a megtestesült Isten az evangéliumok elején már egyértelmű iránymutatást ad abból, hogy Ő maga, hogyan áll a világi hatalom kérdéséhez, mikor a 40 napos pusztai elvonulása során a Sátán kísértései között találkozik vele:

 "Majd magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, és ezt mondta neki: Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem. Ekkor így szólt hozzá Jézus: Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Mt 4: 8.10)

Kevés velősebb útbaigazítás létezik annál, minthogy az emberré lett Isten maga válaszolja a politikai, hatalmi pozícióval való lehetőségre azt, hogy a Sátán kísértését látja benne és egyedül Isten szolgálatára szólít fel. Nem nép szolgálatára, mint egy modern demokrácia, de nem is akar király, vagy vezető lenni itt, ebben a romlott világi porfészekben. Jézus nem kíván beleszólni a jelenlegi országok, birodalmak, társadalmak rendszerébe (ahogyan azt későbbiekben az egyház teszi). Jézus Krisztus egyéni lelkekért jött, ő az egyént formálja és az egyének egymást. Nem felülről formál intézményeken át Isten, hanem belülről szíveken át, és a közösséget alulról, ember-ember közötti viszonnyal. Krisztus király és az eredeti görög nyelvben, minden esetben a Mennyek Országa valójában Királyság szóra fordítható az ország helyett. Azonban Krisztus nem itt király a mulandóságban, hanem az örökkévalóságban. Ennek itt és most nincs helye és relevanciája, még maga Jézus Krisztus számára sem, nem, hogy bárki más embernek. Az országok irányítása, vezetése, politikai hatalom államalakulatokban, mind a Sátán műve a jelen világban. Ehhez Krisztusnak és Kirsztust követni igyekvő embereknek, sem egyházaknak nem volna szabad, hogy köze legyen, sem most, sem bármikor.

Lev Tolsztoj a keresztény anarchizmus első képviselőjeként a Hegyi Beszédre helyezi a legnagyobb hangsúlyt. A Hegyi Beszéd a Biblia egyik, ha nem a legfontosabb része. Ebben felszólít Jézus arra, hogy ne alkalmazzunk erőszakot, sőt az ellenségeink szeretetére és megbocsájtására (Mt. 5:43-45), ami teljesen összeegyeztethetetlen az állam működésével. Gondoljunk akár az ország katonai védelmére, vagy az állam belső rendjét szavatoló erőszakszervezetekre. Továbbá felszólít, hogy ne ítélkezzünk (Mt 7:1), ami ismét csak kibékíthetetlen a fennálló világi jogrend működésével. Ugyanúgy érdekesség, hogy mikor Jézus azt mondja " egyáltalán ne esküdjetek: sem az égre, mert az Isten trónusa, sem a földre..." (Mt. 5:31), márpedig az eskütétel az alkotmányra, nép szolgálatára, koronára miegymás, a legelső dolog, ami egy világi hatalomban történik uralkodóval, képviselővel, bármilyen közhivatalt vállaló személlyel.

Világos, hogy Krisztuson kívül nincsen más király, Istenen kívül nincs más Úr, akinek egy keresztény szolgálhat. Ugyan Jézus azt tanítja " adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené" (Lk. 20:25) ezzel nem legitimálja a császárt, csupán arra ad utasítást, hogy ne szegüljenek szembe az ideiglenesen létező világi hatalommal feleslegesen. Azonban sem a császár, sem más néven futó világi hatalom nem közvetítője Istennek. Ezen az sem változtat, hogy mikor Jézus Pilátusnak felel: "
Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek? Jézus így válaszolt: Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked: ezért annak, aki engem átadott neked, nagyobb a bűne"  (Jn. 19:10-11)
Nem csak arra vonatkozik itt Jézus kijelentése, hogy a római császártól kapott "fentről" hatalmat, mint helytartó Izrael földje felett, de egyben arra is, hogy Isten engedélyzi, hogy ez a helyzet a világban előálljon és névleges hatalmat gyakoroljanak most gyarló emberek. Azonban ez továbbra sem jelenti azt, hogy Isten jóváhagyása egyet jelentene azzal, hogy ez Isten akaratának közvetítése is. Ahogyan Isten jóváhagyja és engedélyezi a Sátán lázadását is, majd a bűnesetet, nem jelenti azt, hogy ezen események jók lennének. Noha végeredményében majd a nagy egész szempontjából végső soron azzá áll össze az egész teremtési és megváltási folyamat végére. Pilátus vagy a római rend uralkodásának isteni jóváhagyottsága csupán annyiban jó, hogy hozzájárul Jézus megöléséhez, amely végső soron az emberiség megváltását eredményezi. Ettől azonban még messze nem lesz jó maga az a hatalom, melyet Isten felhasznált ez ügy érdekében. Istennek az akaratát akkor sem közvetítik uralkodók és világi hatalmak, ha ők maguk Istenre hivatkoznak. Noha a korábbi ószövetségi részben taglaltuk, hogy Isten végül (eredeti akaratával ellentétben) enegdélyezi Izrael állammá alakulását és a királyság bevezetését, a későbbiekben már semmiféle biblikus alapja nincs annak, hogy valaki Isten akaratát tudná egyáltalán elméletben közvetíteni hatalmi pozícióból, hierarchikus módon. Jézus Krisztussal és a Szentlélekkel megszűnik minden addigi hierarchia is, ahol a papság, vagy kiválasztottak révén jutott el Isten megértése és az üzenete a többi emberhez. Jézus Krisztus megváltó halálára és az ezzel elkövetkezendő, hitből fakadó közvetlen Isten és ember közötti lelki kapcsolatra utal már az Ószövetségben Jeremiás, mikor ezt írja: "És többé nem lesz szükség rá, hogy az egyik ember a másikat, testvér a testvérét így tanítsa: Ismerd meg az Urat, mert mindnyájan ismerni fognak a legkisebbtől a legnagyobbig - mondja az Úr-, mert megbocsájtom bűneiket és vétkeikre többé nem emlékezem." (Jer. 31:34)

Pál apostol a Róma 13-ban értekezik részletesebben a világi hatalomról, amelyet a hatalmat akaró keresztények nagy mankóként használnak. Itt Pál azt mondja:

"Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, Istentől rendeltetett.Aki tehát nem engedelmeskedik a hatalomnak, az Isten rendelkezésével fordul szembe; akik pedig szembefordulnak vele, azok maguknak köszönhetik ítéletüket.Mert nem a jó cselekedet miatt kell félni az elöljáróktól, hanem a rossz miatt. Azt akarod, hogy ne kelljen félned a hatalomtól? Tedd a jót, és dicséretet kapsz tőle,mert Isten szolgája ő neked a jó elősegítésére." (Róm. 13:1-4)

Ez a szakasz azonban nem értelmezhető az egész levél kontextusa és történelmi helyzete nélkül. Itt Pál válasza egyértelműen kiderül a későbbiekben, hogy az adófizetés helyességére vonatkozik. Tágabb értelemben a korabeli gyülekezet passzív, esetleg aktív ellenállására a fennálló hatalommal szemben. Maga a korai keresztény közösségek kiindulási alapja a világi hatalom felé negatív, ami valamilyen ellenállást óhajtana kifejteni felé. Pál itt arra hívja fel a figyelmet, hogy a keresztényeknek nem evilág politikai, társadalmi megváltoztatása a célja és feladata, ezért az ilyen jellegű aktív politikai ellenállástól tartózkodjanak. Nem kell a rendszert megdönteni, nem az országot kell megmenteni, hanem lelkeket.

Másrészt itt Pál úgy tűnik valamiféle pozitív hangnemben beszél a világi hatalomról, amely Istentől származik és végre is hajtja Isten ítéletét rajtunk. Azonban ne feledjük, hogy egy olyan korban írja ezt, mikor ez a hatalom keresztényeket visz tömegével arénákba élve széttépetni oroszlánokkal és aktívan üldözi, gyilkolja a hívőket. Itt tehát az Isten rendeltetése semmiben nem másabb, mint a Jézust kivégző római politikai hatalom rendeltetése. Az állam dícsérete pedig a jócselekedetekért nem a világi haszon és kézzelfogható pozitívumok, hanem az üldözés, kivégzés a jót cselekvő keresztények számára. Ezt csak megerősíti Péter apostol, amikor hasonlóan beszél másutt:

"Engedelmeskedjetek minden emberi rendnek az Úrért, akár a királynak mint a legfőbb hatalomnak. (...) Ti, szolgák pedig teljes félelemmel engedelmeskedjetek uraitoknak, ne csak a jóknak és méltányosaknak, hanem a kíméletleneknek is. Mert kegyelem az, ha valaki Istenre néző lelkiismerettel tűr el sérelmeket, amikor igazságtalanul szenved. De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott verést? Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében. Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát adott nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek." (1.Pt 2:18-21)

Itt már világosan látszik, hogy a fennálló hatalomnak való engedelmesség és ennek a hatalomnak a "dícsérete" nem más, mint lehetőség a szenvedésre és az üldözésre, ahogyan Krisztust is üldözte, megkínozta, majd megölte a hatalom. A vele való hasonulás lehetősége pedig hatalmas dicsőség egy keresztény számára, ha méltónak találtatik arra a sorsra, amit maga az emberré lett Isten szenvedett el. Ebben segít a világi hatalom öntudatlanul Istennek, eképpen telejsíti be Isten rendelkezését és eképpen kell érteni azt, ha valaki dícséretet kap a jóért a fennálló hatalomtól. A Sátán gonoszságát és megnyilvánulásait használja Isten szüntelen, hogy fejlesszen, megerősítsen embereket, úgy tartozik a politikai hatalom is ebbe a sátáni repetoárba, amit Isten képes felhasználni a maga akarata szerint, s dicsőségben, jutalomban részesíteni a híveket. Amely dícséret igazságtalanságot, szenvedést és halált jelent a legjobbak számára, mellyel elnyerhetik az üdvösség koronáját. Minden más a hatalomtól csak a bűn útja.

Az életigenlés cáfolata

 Teljes cikk: https: Az életigenlés cáfolata

Jézus allegórikus csodái és tanításai

Órigenész az óegyház nagy teológusa, exegétája a Biblia három szintű értelmezését vallotta. A szöveg első szinten történelmi, második szinten erkölcsi és harmadik szinten allegorikus, szellemi bölcsességet rejt. Ennek értelmében a Bibliában leírtak jelentős része nem csak történelmi feljegyzés, de morális, erkölcsi tanítás is, és az igazán elmélyedt, lelki emberek számára misztikus, mély, allegorikus formában átadott szellemi bölcsesség az Isten lényegéről. Tehát miközben az Egyiptomból való szabadulása a zsidó népnek egy történelmi tény, (2.Móz. 14.) közben a lélek (mint a nép) felszabadulása is a bűn (pogány hatalom) rabságából. Az égő csipkebokor (mely lángol de nem ég el) képében megjelenő Isten (2.Móz. 3:1-6) is allegorikusan a sivárságban megjelenő fényesség, amit Isten jelent a világba, amely éget, sokszor fáj, de el nem pusztít. 

Órigenész továbbá azt is tanította, hogy az Ószövetségi történetek jelentős része - noha valós, történelmi esemény-, mára az Újszövetség fényében leginkább allegorikusan értelmezhető erkölcsi és lelki tanításokként érvényesek egy keresztény számára. Vagyis miközben Illés próféta esete a Baál-papok kivégzésével valós történelmi esemény(1Kir. 18:20-40), Jézus Krisztus tanításának fényében ezt csak is metaforikus értelemben lehet példás számunkra, ahogyan Izrael is megölte a pogány kultuszt végző papokat önmagában, úgy kell saját magunk lelkében megölnünk minden pogány vágyunkat és gondolatunkat. Megannyi hasonló példa van még, melyben Izrael és a zsidó nép a saját lelkünkkel azonosítható és különböző behatások az aktuális külső és belső diabolikus kísértéseknek felelnek meg. Az Újszövetség (a Jelenések könyvét leszámítva) allegórikus értelmezésben háttérbe szorul és sokkal egyértelműbb, tisztább tanítások állnak rendelkezésünkre. Noha Jézus példabeszédei egyértelműen a metafóra és az allegória eszközeit használják, mégis ez esetekben magától Jézustól és a leírtak alapján tudjuk, hogy itt és most egy nem szó szerint értendő szakasz következik. Azonban Jézus cselekedetei és más történeti események továbbra is számos mélyebb, allegorikus értelmezést tartogatnak számunkra. Korábban már említettem, hogy mikor a tanítványok megkezdik apostoli pályafutásukat és mindegyikük elkezd "nyelveken szólni"(ApCsel. 2:1-13), és minden nép a saját nyelvén érti őket, sokkal mélyebb jelentéssel bír.  Minden egyes emberhez a maga "szeretet-nyelvén" a megfelelő hangnemben, stílusban, empátiával, alázattal és leginkább a neki legmegfelelőbb cselekedetbe ágyazva történt meg Krisztus evangéliumának hirdetése és átadása. 

Jézus csodatételei azok azonban, amikben mindig valami mély szimbolika bújik meg. Elég arra gondolnunk, hogy Jézus több esetben is gyógyít vakokat, mégis a születésétől fogva vak ember gyógyításánál (Jn. 9:1-12) extra szimbolikus technikákat alkalmaz, az adott helyhez, emberekhez, és kontextushoz illően. Tudjuk, hogy Jézus csodatételéhez elég volt más esetben akár csak megérinteni hittel Jézus ruháját (Mt. 9:20-22), vagy csak hinni benne, ebben az esetben a vak ember szemére anyagot és sarat ken, majd megkéri, hogy mossa le a tóban. A csoda csak ezután válik nyilvánvalóvá. A vakság meggyógyítása itt (is) egyértelmű szimbolikája a szellemi-lelki vakság meggyógyításának és lélekkel való "látás" kezdetének Isten keze/közbenjárása által. Maga a sár a mocskosságot, a bűnt jelképezi, ami fedi és eltakarja a lelket, hogy felismerje maga előtt Istent. Még a keleti filozófiák is alkalmazzák ezt a szimbolikát ( tanítás annak, kinek szemét csak kevés por fedi). Ennek a lemosása a vízben, a megtisztulás folyamata ugyanazzal a vízzel, ami a keresztség és a lelki újjászületés szimbólima is, egyértelmű többletet ad itt a látás eljövetelének és a vakság megszűnésének. 

Jézus és a tanítványok, mikor 5000 embert vendégelnek  meg (Jn. 6:1-15) szintén allegorikusan ad nagyon sokat számunkra. Öt kenyerük volt és két haluk, mégis Jézus mind az ötezer embernek osztott mindből. Majd a étkezés végén így szól Jézus: Szedjétek össze a maradékot! És a tanítványok még 12 kosár kenyeret hoznak vissza. Ha matematikai feladványként nézzük akkor nem túl racionális esettel van dolgunk, de Jézus itt is többre tanít ezzel a cselekedettel bennünket. Bármi, ami az ember szeretetből ad, nem lehet kevés. Ha szeretetet adsz, neked attól nem lesz kevesebb és még csak limitje sincs, hány embernek és milyen formában lehet adni szeretetet. Ha az ember szeretetből ad, noha ad valamit, nem lesz neki kevesebb, hanem csak másnak több. S közben még annak, aki eredetileg adott is marad. Mert bármennyit ad is az ember Krisztus agapé szeretetével, az kevesebb nem lesz csak exponenciálisan növekszik, s végül mindenki, aki kapja, s aki adta is, többel távozik, mintha ezt nem tették volna. Ahogyan mi magunk is többek leszünk, s többel folytatjuk földi utunkat, ha a Biblia eseményeit nem csak és kizárólag egy síkon, hanem mélyebb tanításainak rétegeiben is értelmezni tudjuk. 

Az Irán gyűlöletről és Izrael imádatról

 Két szempont az Irán-Izrael konfliktushoz

1. Irán a nyugati médiában az 1979-es iszlám forradalom óta úgy van beállítva, mintha maga lenne a patás ördög, ahol velejéig romlott, gonosz emberek zsarnokoskodnak őrült törvényekkel. Ezzel szemben Irán nem csak perzsa-indoárja etnikai és kulturális hátterével lóg ki az arab országok tengeréből, hanem síta iszlám kulturájával is, mely jelentősen megkülönbözteti a szunnita muszlim országoktól. Mindez azért fontos, mert ezen tényezők együttesen játszottak szerepet abban, hogy Irán az egyik lehető legkulturáltabb ország a régióban. Míg Szaúd-Arábiában és az Egyesült Emírségekben és a többi öböl-menti USA-csatlós országban abszolút monarchiák vannak, családtagoknak kiszervezett minisztériumokkal, betiltott pártokkal és választások nélkül. Sőt legutóbbi időkig a nőknek még állampolgárság sem jutott. Azzal szemben Irán - noha kétségtelenül a vallási fanatizmus egy vállfaját képviseli-, korlátozott, szabályzott keretek között, de többpártrendszerrel rendelkezik, léteznek ellenzéki pártok és nem feltétlen az ajatollah (legfelsőbb vezető) által pártolt elnökjelölt nyer a választásokon. Amely választásokon nőknek ugyanúgy szavazati joga van. Mindezt a Koránból levezetve, a síta iszlám sajátos perzsa értelmezéseként. Ha a Nyugatnak valóban fontosak lennének a liberális értékek, szabadságjokon, akkor egy ilyen önerejéből kinőtt muszlim modellt támogatna, segítene és terelgetné emberséges irányba, a szunnita arab országok kőkorszaki primitiv vallás és társdadalomfelfogásához képest ahonnan önmagától elmozdult. De a szép szavak mögött a geopolitka nyers, minden nemes ideát földbegyalázó realitása áll.

2. Keresztény szempontból természetesen az iráni rezsim működése is vállalhatatlan minden szempontból. Azonban iszonyatosan hatalmas szerepet játszik Izrael feltétlen támogatásában a Nyugat számára, elsősorban a nyugati jobboldal számára a 19. században létrejött teológiai irányzat, a diszpenzácionalizmus. Ez az amerikai protestantizmusból kinőtt értelmezés többek között azt vallja, hogy Isten kettős üdvösségi tervvel rendelkezik, s a zsidó népre külön megváltási terv vonatkozik, s rájuk nem érvényesek az Újszövetségben foglaltak. Ez az irányzat felrúgta az ókereszténység óta meglévő szellemi alapot, mely a keresztények közösségét és az egyházat az ószövetségi zsidó nép és Izrael szellemi örökösének tekintette. Vagyis a Jézus utáni keresztény közösség, a Jézus előtti kiválasztott nép analógiája, ezen hívők közössége, az egyház pedig Izrael szimbolikájának folytatása. Hiszen Jézus maga is "mennyei Jeruzsálemről" beszél és többször is használja ugyanazokat a helyszíneket szimbolikusan a keresztény végső üdvösség szempontjából, amik az Ószövetségben konkrét, történelmi zsidó helyszínek voltak. A zsidók külön irányú üdvössége nem csak teljes Zsidókhoz írt levél tartalmával összeegyeztethetetlen, amely az Újszövetségben a zsidó teológia szempontjából magyarázza el miért veszíti érvényét a korábbi judaista hozzáállás, s tölti be helyesen a korábbi jövendöléseket Jézus, de olyan cselekedetekre is rávehet keresztényeket, amikkel lehetetlen lenne azonsulni helyes krisztusi lelkülettel. Mint olyan modern államok, mint a jelenlegi Izrael teljeskörű támogatása, aminek működését, tetteit ugyanúgy nem lehet összeegyeztetni a keresztény értékekkel, ahogy Irán rendszerét sem.

Isten, mint apa

A magyar Bibliafordítások kivétel nélkül megmaradtak a mára avittas "Atya" megnevezésnél, amely roppant rideg, távolságtartó külsőt kölcsönöz a megnevezettnek. Az Újszövetségi ógörögben, Jézus által beszélt arámiban, de más nyelvekben - például angol Bibliában-, is a "apa" kifejezés szerepel. Isten azt várja, hogy így hívjuk: apa. Ez az elsőre talán bizarr, mégis elképesztő misztérium teljesen egyedülálló, és a kereszténység sajátja. A jelentősebb világvallások hatalmas energiát fektetnek abba, hogy az ember képes legyen eljutni a szakralitás magjához, valamiféle valós kapcsolatba, élménybe kerülni az abszolútummal, különböző testi, lelki, tudati, meditációs technikákon, ceremóniákon, rítusokon stb. keresztül. Jézus Krisztus azt üzeni, ezek a taktikák, praktikák mind feleslegesek és pusztán a hit által, olyan közel kerülhetünk Istenhez, hogy az, mint egy szerető, gondoskodó, megértő szülő jelenik meg.

A kereszténység azt állítja, hogy Isten manifesztálódott a világban, emberként, emberi testben és személysiégben, és a benne való hit, tanításainak követése, mély lelki átélése majd a számunkra logikailag felfoghatatlan megváltó váltsághalálában való hit által a szakralitás centrumába, a szentek szentjébe juttat be és Isten, szerető édasapánk közelségében és képében lesz ott nekünk. Azzal, hogy Isten fiában hiszünk, mi magunk is Isten fiaivá, lányaivá, gyermekeivé válunk. Az Ószövetség istenképe nem más Istenről ír, mint az Újszövetségé, csak még nem tört át a gát, ami Jézus által történik, még nem ismerhették meg Istent személyesen a maga valójában, ezért messzi, érthetetlen, zord kép rajzolódik ki. Jézussal ez a gát áttörik és mindenki a hit által Istent szerető apjaként kaphatja meg. Ezért van, hogy mikor Jézus halálakor a templom kettéhasad, a "szentek szentjének" nevezett szentély, mely addig szimbolikusan elvolt takarva, leszakad és mindenki számára láthatóvá válik, nem csupán a beavatottak részére. Nincsenek többé beavatottak, mindenki beavatott, aki nyitott szívvel, lélekkel, elmével közelít Isten felé. Szegény megboldogult László András filozófus sem értette ezt a misztériumot és értetlenül állt a buddhista filozófiából merített tengernyi tudásával az előtt, hogy miképpen lehet a kereszténységben bárki beavatott. Rítusok, tűzpróbák és évtizedek technikák elsajátítása nélkül. S valóban, minden más világvallásban ez blaszfémia, mégis ez a kereszténység ereje és csodája. Nincsen más vallás, amely eljuttatna arra mélységesen személyes, lelkileg intim viszonyba a teremtő abszolútummal magvával, mint a kereszténység. S miközben ilyen közelségbe kerülünk a Teremtővel, megérezzük annak lényét és esszenciáját, így semmijen más vallásban nem is érezhetjük egyszerre ilyen távolinak, gyarlónak és kicsinynek magunkat ehhez a megismert igazsághoz képest. A keresztény hit egyszerre végtelenül személyes, intim, borzasztóan közeli, apai viszony Istennel, miközben őt ismerve, sosem látott perspektívából döbbenhetünk rá önön kicsinyes, romlott természetünkre.

Ez a kettőség harcol szüntelen a hívőben az óember és újember harcaként. Ez a varázslatos dinamika, mely magaslatokat és mélységeket ad nap, mint nap. Ami csodálatos átszellemülések és hihetetlen bukások hosszú spiráljaként halad a megszentelődés útján, mely kettőség és dilamma meg nem szűnik e világ végén, mikor " az Isten eltöröl minden könyet az szemekről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak" (Jel. 21:4). Addig is Isten közeli, szerető apaként terelget bennünket ezen az úton legbensőbb bizalmasunként, mely a teremtés egyik legnagyobb csodája, hogy megadja nekünk ezt a kiváltságot már akkor, mikor mi még bűnösök vagyunk, s fel nem is foghatjuk teljesen ennek sem a lényegét, sem a jelentőségét.

A teremtett világ és az ember három halmazállapota

1. Az Éden nem ( vagy nem csak) konkrét földrajzi hely, hanem a jelenleg létező világot megelőző, Isten esszenciájához közelebb álló létállapot. Ebben a létállapotban minden létezett, ami ma is, de más minőségben és formában. Ahogyan a víznek is három halmazállapota van, úgy a teremtett világnak is. A hasonlat kedvéért az Éden legyen a jég. Ezért az Édenben még nem voltak érvényesek több esetben azok a fizikai, vagy természeti törvények, melyek ma, nem volt jelen az evolúció stb. Példának okáért, minden létforma kizárólag növények termésével és levelével való táplálkozásra volt alkalmas ( Ter. 1: 29-30).

2. Ádám és Éva nem csak és kizárólag személyek, hanem egyben minden valaha élő ember összessége. Az ókeresztény origenészi teológia szerint minden ember létezett ebben a preegzisztens (jelen lét előtti létben) és mindannyiunk beleegyezett valamely mértékben az eredendő bűn döntésébe, vagyis az Isten nélküli, önálló élet melletti választásba. Kálvin később szintén úgy magyarázza, hogy Ádámban és Évában már jelen volt az összes valaha élt, élő, élni fogó ember "lélek-magva". Így ez a jelen világ és minden következménye mindannyiunk személyes felelőssége is.

3. Mivel az ember felelősségére bízta Isten az egész teremtett világot (Ter. 2:15) az ember minőségbeli bukásával (kvázi az emberhez hozzáláncolva) és Istentől való eltávolodásával, az egész teremtett világ is elbukott és létrejött a mi általunk is ismert, jelen, fizikai világ. Ezért írja Pál apostol később, hogy: " a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig." (Róm 8:21-22) Ez a jelenlegi világunk a víz halmazállapotainak hasonlatánál maradva legyen a folyékony víz.

4. Mivel Isten rendje felborult az ember bukásával, a kibillent rendet helyre kell állítani. Az ember azonban romlottságában képtelen saját magától erre. Pál még azt is mondja, hogy azt sem tudjuk, hogyan kell imádkoznunk helyesen és az Isten Lelke fohászkodik helyettünk. (Róma 8:26) Ezért az ember bűnének árát Isten maga tölti le az ember helyett, ő fizeti be a számlát helyettünk, mikor hús és vér formában teljesen emberré lesz Jézus Krisztus képében és a mi bűneinket magára véve vállalja a halált. Aki pedig ebben hisz, annak a " számlája rendezve lett", s az öröklét vár rá, a jelen világ múlandóságából kilépve. Hatalmas, emberi ésszel fel nem fogható misztérium ez.

5. A jelen világ végén, elérkezik az Új ég, Új föld és Új teremtés, melyben ismét visszaintegrálódik a teremtett világ az Isten esszenciájával átitatott állapotba. Ám nem az Éden állapotába, ahonnan kiindult, hanem annál sokkal több lesz. Isten szellemétől teljesen átitatva. Ez a Mennyek Országa, ahol Isten lesz minden, a mindenben (1Kor. 15:28). A halmazállapot példánkkal élve, ez a világ végő, " gőz" formájú állapota.

6. Jézus Krisztus a feltámadásával "ízelítőt" nyújt ezen elkövetkezendő, megújult, végső állapotunkról. Mikor Jézus feltámad, a testére nem hatnak már a jelen világ fizikai törvényei, ugyanakkor nem valamiféle szellem, mely kiesett a világból, hanem meghaladta azt, több annál. Ezért képesek a tanítványok Jézust fizikailag is megérinteni, vagy Jézus képes táplálkozni is (Jn. 20:19-25) mikor másutt még alakjának formáját sem teszi felismerhetővé (Mk. 16:12) vagy éppen ott és akkor jelenik meg, ahol akar. A feltámadáskor mindannyian ebben a szellemi testben fogunk részesülni, ahogyan maga a körülüttünk lévő világ is új szintre lép, új formába öltődik körülöttünk az Új ég és új föld képében. (Jel. 21:1)

7. A hit misztériuma által részesülünk Krisztus feltámadásának dicsőségéből majd, azonban addig is részesülünk Krisztusból már itt e földi világban is, hiszen részint eggyé váltunk szellemileg vele. "Élek de már nem én, hanem Krisztus él énbennem"(Gal. 2:20)- mondja Pál apostol, ahogyan kifejti azt is, hogy minden hívő Krisztus láthatatlan testének része. (1. Kor. 12: 12-27). Krisztus feltámadásának dicsőségében való részesedés azonban nem érhető el Krisztus földi megpróbáltatásainak valamilyen arányú részesedése nélkül! Az emberré lett Isten és az ő tagjai ebben a világban paradox hibák. Az eljövedő dicsőséges létállapot hírnökei egy még romlott, más "halamzállapotú" világban. Rendszerhiba a jelen világ szemszögéből, melyre úgy reagál, akár a fehérvérsejtek az idegen betolakodókra a szervezetben. Ezért hagyja Jézus azt a fontos tanítást minden kereszténynek, akik őszintén, szívvel és lélekkel kívánják oda adni magukat neki: " Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ. Gondoljatok a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Ha az én tanításomat megtartották, a tieteket is megtartják." (Jn 15:18-20)

Női princípium a Bibliában

 Az emberi lény férfi vagy női princípiummal teremtetett. A idea férfi világhoz való viszonya leginkább a ráció és a logika útján történik. Megérteni akarja a körülötte lévő valóságot, ok-okozati összefüggéseket. A idea nő világhoz való viszonya inkább az intuíció és az érzelmek. A körülötte lévő valóságot nem annyira mélyen megérteni, mint inkább megélni akarja belső intuitíciói alapján és érzelmei révén. S bár a megértés elengedhetetlen ( amennyire lehetséges) Isten tekintetében és Krisztus küldetését nézve is, legalább annyira intuitív átadásról is szól a hit. Mert lehet érteni, hogy Jézus Krisztus váltsághalála révén ad lehetőséget az üdvösségre az eredendő bűnben dagonyázó emberiség számára, ezt teljesen felfogni aligha. A hit kulcsa éppen ez a minden emberi logikán túlmutató hit és átadás ennek a cselekedetnek az igazságában. S bár úgy tűnhet a tanítványok és megannyi próféta révén, hogy a Biblia meglehetősen férficentrikus, legalább ennyire szól a nőkről és a női megéléséről Istennel kapcsolatban.

A tanítványok megannyi kérdést tesznek fel a Mesternek, válaszai legtöbbször példázatok, melyek sosem konkrétak a kérdés tekintetében, amit így meglehentne érteni, ám logikusak, de legalább annyira intuitívak is, melyekben érezni kell a történetből fakadó igazságot. Mária hitt, mikor Jézus megfogant és ebben a hitben nevelte fel, majd kísérte el a legmélyebb anyai fájdalmával a keresztig, anélkül, hogy átlátta volna ennek teljes miértjét. Magdalai Mária sem értette, főleg abban a korban Jézus kegyelmét, amivel kimentette az őt meggyilkolni készülő, túllogikázott törvények alapján cselekvő farizeusok karmaiból, ám érezte a végtelen kegyelem nagyszerűségét, ami Jézus tetteiből és szavából sugárzott, s ő is a keresztig kíséri. Megannyi asszony hitt, bízott és fejezte ki csodálatát a Krisztusban megnyilvánuló igazság előtt, anélkül, hogy teljesen átlátták volna az isteni küldetés okát, s Jézus mindinkább igazat ad nekik, akár a farizeusok, akár a tanítványok logikai ellenvetésével szemben. Mikor a tanítványok félelmükben még bújkálnak, pár megnevezetlen asszonynak van hite elmenni Jézus sírjához a keresztrefeszítés után, hogy gondoskodjanak róla. Nekik is jelentik ki először a feltámadás csodáját, s a nők viszik hírül ezt a tanítványoknak, akik azonban annyi csoda láttán, logikailag még mindig kételkednek ebben. A hit legalább annyira egy bizonyos szintig megértés, mint ezen szint után intuitív átadás és bizalom a mindennapok cselekedeteiben. Ugyanúgy szüksége van minden egyes embernek, mind a férfi, mind a női valósághoz való viszony megélésére és ahhoz, hogy Isten szellemében járjunk, amit ugyan sokszor nem értünk miért, de érezzük, hogy helyes.

"Majd az asszony felé fordulva ezt mondta Simonnak: Látod ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba, és nem adtál vizet a lábam megmosására, ő pedig könnyeivel öntözte lábamat, és hajával törölte meg. Te nem csókoltál meg, ő pedig mióta bejöttem, nem szűnt meg csókolni a lábamat. Te nem kented meg olajjal a fejemet, ő pedig drága olajjal kente meg a lábamat. Ezért mondom neked: neki sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret. Az asszonynak pedig ezt mondta: Megbocsáttattak a te bűneid." (Lk. 7:44-48)

Nietzsche és Krisztus új embere

Friedrich Nietzsche azt mondta: Aki megöl egy oroszlánt, hős. Aki megöl egy pillangót, kegyetlen. A morálnak csak esztétikai kritériumai vannak.

Amikor Nietzsche ezt írta, valószínűleg igaz is volt a 19. századi társadalom általános kultúrájára. Azóta eltelt pár száz év, s a trend affelé mozdult, hogy a haszonállattól kezdve, az oroszlánig sajnálatot vált ki az emberek jelentős részéből az, ha mindenféle elkerülhetetlen helyzeten kívül valaki megöl egy másik élőlényt. A filozófust az az empátia és kegyelem zavarta, ami homályosan és csírájában megvolt az emberiségben mindig is. Végtelenül zavarta frusztrálta az ellentmondás az idealista morál és a valóság között. Mégjobban zavarta a krisztusi erkölcs megvalósíthatatlansága a világban, s az, hogy láthatóan mennyire kibékíthetetlenül szemben áll a világgal, s annak bármilyen manifesztációja zsákutcába fut és hátráltatja a hatékony működését a világban mind az egyénnek, mind a társadalomnak. Nietzsche eltökélt célja volt kiírtani az emberből az utolsó morzsáját is ennek a kegyelemnek, hogy végre hatékony fajjá válljon a földön. Ez volt az Übermensch, az ember feletti ember ideája. S mikor Nietzsche idegösszeomlásában hosszan ölel egy lovat, melyet ostoroznak a torinói utcán, akkor kiderül, hogy valójában ő sem akarta azt az új, kegyetlen embert, amit megálmodott.

Amikor aztán Hitler és a nemzetiszocializmus ezt az új embert megpróbálta megvalósítani az 20. század derekán végül ők is kudarcot vallottak, s maga Hitler úgy mentegeti tetteiket 1945-ös végrendeletében:

"(...) senkiben sem hagytam kétséget, hogy ezúttal nem pusztán Európa árja népei gyermekeinek milliói fognak éhen halni, nem pusztán több millió felnőtt férfi halhat majd meg, nem pusztán nők és gyermekek százezrei éghetnek el a városok utcáin és halhatnak meg a bombázásoktól, hanem a tulajdonképpeni bűnösöknek is, bár humánus eszközök által, de bűnhődniük kell."

Hitler a koncentrációs táborokra, mint humánus eszközre hivatkozik. Habár egész életében a nietzschei ember megalkotása volt a célja, amely nem ismeri a gyengeséget, könyörületet és az irgalmat, végül halála előtt mégis a humánum, az emberség torz kicsiny szikrájának illúziója ad némi megnyuvást a lelkiismeretének. A nácik akarták, de elviselni még magukban sem tudták az új kegyetlen embert, amit megálmodtak.

Mind a nietzschei emberfeletti ember, mind Krisztus hívei új embert jelentenek. Mindkettő új embere azonban a másik idea szöges ellentéte. A nietzschei ember a teljesen Krisztus nélküli ember, a krisztusi emberből pedig teljesen hiányzik a nietzschei ember. Nietzsche új embere erős, határozott, a maga ura, irgalmat nem ismer, felfelé tör, saját sorsának kovácsa, mindent uralni akar. Krisztus új embere gyenge, kiszolgáltatott, teljesen átadja magát, végtelenül irgalmas mindenkivel szemben, fejét lehajtja, saját sorsát az Istenre bízta, semmit sem ural. Nietzsche embere magabiztosan és büszkén néz az ég felé, Isten akar lenni. Krisztus embere bűntudatteli szégyenében hajtja le fejét a Mindenható színe előtt, Istené akar lenni.

Ez a harc dúl a világmindenség kezdete óta minden emberben, de abban a pillanatban, hogy Krisztus megjelent, már győzött. Ahogy Nietzsche rogyott térdre a torinói ló mellett, úgy rogy térdre majd minden erő és hatalom végül Isten igazsága előtt. Ahogyan Pál apostol írja:

"Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket: és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket" (1Kor 1:26-28)

A világot meg nem szeretni

Pajor Tamás azt mondja a '80-as évekbeli "rock and roll" életérzéséről:

"Ez egy halálsikoly, ami minden tabut szét akar dúlni azért, hogy emberek figyeljenek rám mert szar a világ. Az egész velejéig hazug, és ezért mindenkit megakarok sérteni."

Van a lázadásban mindig valami nemes, akkor is, ha annak manifesztációja egyáltalán nem nemes. A körülöttünk lévő világ megkérdőjelezése, határainak feszegetése rendszerint abból a helyes felismerésből származik, hogy a világ alapvetően romlott, hazug, ócska és akinek egy szemerkényi lelkiség is adatott, hányingerrel és szorongással viseltetik a világban elfogadott fősodratú normalitással szemben. A drogos, az alkoholista, bármilyen függő motivációja egy látens istenkeresés. A keresztény hit a világ és az Isten szembenállásról szól. A világnak a fejedelme a Sátán (Jn. 12:31), s aki ennek a világnak barátja az Istennek ellensége lesz (Jakab 4:4), mondja a Biblia. János apostol egyenesen úgy fogalmaz:

"Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van." (1Jn.  2:15-17)

A narkósok, alkoholisták, függők, punkok, lázadozók, forradalmárok, depressziósok, reményvesztettek, lecsúszottak és kitaszítottak már eljutottak arra a biblikus alapérzésre, hogy nem szeretik ezt a világot, az nem a barátjuk. Nem érzik benne jól magukat, vagy egyenesen megvetik annak egész esszenciáját és minden gazságot és igazságtalanságot, ami benne van. Csak a megoldás hiányzik, hogy a világ alternatívája Isten. Ezért keresik a menekülést máshol, másban. Pajor Tamás is úgy fogalmaz egykori életmódjáról, hogy " én nem akartam nem belepusztulni, hanem inkább bele akartam pusztulni." Rendszeres jellemzője ennek az Istent nem ismerő, de a Szentlélek csíráját már magában hordozó világmegvetésnek, hogy végül inkább a nem-lét is jobb, mint bármilyen lét, amit ebben a világban megismerhet az ember. Pajor személyes tragédiája - ahogyan sajnos sokaké-, hogy fizikai szerek függőségéből nem az Isten megszabadításában volt része (noha ő annak értelmezte), hanem egy másik függőségbe, Németh Sándor és a Hit Gyülekezete addikciójába került. A világ velejéig hazug volta, ami korábban frusztrálta, többé már nem. Ő is részesévé vált a marketinges művigyorral eladott, békés, családi idillben és csupa áldásos evilági boldogságban fürdőző bárgyú újfarizeusok táborának. 

Az intézményes egyházak a világot gyűlölők, világból menekülők sokaságát nem megmentik Krisztus mindent felszabadító szelleme által, hanem pont hogy a világot szerettetik meg velük. Egy új csomagolásban eladja nekik ugyanazt a terméket, amitől egyszer már megcsömörlöttek. De csak Krisztusban van vigasz. Nem Krisztus által a világban van vigasz és boldogság. A keresztény mainstream azt akarja eladni, hogy a világban boldog lehetsz, élhetsz nagyjából ugyanúgy, mint mindenki más, csak mellé Isten "brandjét" és pár szokást bekell iktatnod, s nem csak egy boldog polgári életed lehet, mint bármelyik pogánynak, mellé még az örökkévalóságot is megnyerted. Ennél aljasabb, diabolikusabb hazugság azonban kevés létezik. 

"Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha e világból valók volnátok, a világ szeretné a magáét, de mivel nem e világból valók vagytok, hanem én választottalak ki titeket a világból, azért gyűlöl titeket a világ. Emlékezzetek arra az igére, amelyet én mondtam nektek: Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak..."(Jn. 15:18-20)

Ezt mondja Jézus. Ő ezt ígéri cserébe azért, ha az igazságát magunkévá tesszük és követjük, nem a marketinges mosolyú középosztálybeli sztereotip idilli életet. "Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!" (Fil. 1.21) mondja Pál apostol. A narkósok, depressziósok, lecsúszottak sokasága az utóbbit előbb vagy utóbb átérzi, ahogy Pajor is inkább beleakart pusztulni. A válasz azonban nem az Isten billogjával ellátott világi idill és boldogság, hanem, hogy " az élet Krisztus". Így fogalmazza ezt meg Pál: Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem(Gal. 2:20). Amit a Római levélben úgy részletez a keresztény testvéreinek: "Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk." (Róm 15:1) Többé nem mi élünk, nem magunkért élünk. A mi boldogságunk mások boldogsága. Mások bánata a mi bánatunk. Krisztusban nincs tapsikolós, szélesvigyorú vigasság. Ahol nem fáj, ott nincs a Lélek. Ahogy a sebet sem tisztítja a fertőtlenítő fájdalom nélkül. Jézus Krisztus az életet bizonyos értelemben nem könnyebbé, hanem sokkal nehezebbé teszi. A világ nem elviselhetőbb, még elviselhetetlenebb lesz. Viszont mind a szenvedés, mind az öröm benne, már nem evilági lesz. Ettől pedig minden kín és szomorúság, derű és boldog pillanat nemesebb lesz, mint, amit a világban bármi is adhatna. Ahogy Jézus Krisztus mondja: " Az én igám édes, az én terhem könnyű". (Mt 11:30)

A világ illúzió, csak az igazi, ami nincs

A materializmus teljes tagadása nem holmi spiritizmus, hanem a metafizikai szolipszizmus. Ennek értelmében a világ nem más, mint egy illúzió, de legalábbis az egyén semmi másban nem lehet biztos, mint, hogy ő maga, - pontosabban tudata/szelleme/lelke-, létezik. A körülötte lévő megannyi valóságérzékelés csupán saját elméjének projekciója, víziója, illúziója is lehet. Ha belegondolunk olyan tudományos eredményekbe, melyek bizonyítják, hogy például a színek nem mások, mint eltérő rezgéshullámok, melyeket csupán a mi agyunk dekódol vizuális megjelenéssé, akkor nem is tűnik olyan ördögtől valónak a szolipszizmus elmélete.

Teológiailag nézve kétségtelen, hogy minden Istenben és Istenből van. Ebben az esetben az bizonyos, hogy végső soron csak Isten létezik és minden más benne történik. A bűneset azzal megy végbe, hogy az embernek "megnyílik a szeme " és "olyanokká válnak, mint az Isten, jó és rossz tudójává" (1 Móz. 3.). A szolipszizmus értelmezésében ez az illúzió kezdete, ahol nem azt látjuk, ami a valóság, a körülöttünk lévő Isten, hanem, amit saját magunk kreálunk és projektálunk, hiszen "olyanokká lettünk, mint az Isten" és saját magunknak is teremtettünk egy közös illúzióvilágot, melyben nem Isten többé a centrum, hanem csupán az, ami saját magunkból való. A feladatunk pedig az, hogy saját magunkat feladjuk és megtörjük a magunk által kreált projekciókat. Ne magunk értelmére támaszkodjunk, hanem a hit által Isten magasabb szellemébe. Megkell halunk kicsit a saját világunkkal együtt, hogy újra a nagy egész igazságban lelhessük meg az életünk. Ezért mondja Jézus: "Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt." (Lk 9:23-25)

Echart mester, a középkori teológus-filozófus a negatív teológia jeles képviselője. A negatív teológia alatt annyit értünk, minthogy Isten olyan megfoghatatlan, hogy általunk felfogott jelzőkkel le nem írható, csak azzal a felismeréssel, hogy minden, amit látunk, érzünk és tapasztalalunk és megértünk, az már tudjuk, hogy nem Isten. Egyvalamiben lehetünk biztosak, hogy a fizikailag érzékelt és értett dolgok mik biztosan nem. Nem Isten. Ahogy Echart mester is mondja Istenre vonatkozó hasonlatában: a Nap olyan ragyogóan fénylik fent az égen, hogy képtelenek vagyunk belenézni, mert elvakít a fényessége. Csak abban lehetünk biztosak, hogy, amit képesek vagyunk látni, az nem maga a Nap.

 

Keresztény univerzalizmus avagy létezik-e örök pokol?

Isten azelőtt ismer bennünket, hogy egyáltalán megteremtene. Ahogyan már Jeremiásnak is mondja az Úr: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek." (Jer 1: 5) Mivel az egész kozmoszt, annak minden fizikai törvényével, és magával az idővel együtt is Isten teremtette, nyilvánvalóan idő felett is áll. Tehát Isten már annak tudatában teremt meg egyáltalán bármely lelket, hogy annak előre ismeri a sorsát, döntéseit és életének végkifejletét. Felmerül a kérdés, hogyan fér ez összes az örök pokol létezésével?

Mivel mindenekelőtt csak Isten létezett, ezért minden, amit teremtett az belőle teremtetett és benne is áll fenn. Az örök pokol egy olyan hely, amely azt feltételezi, hogy Istenen belül konstans létezik egy "lyuk", egy nem-Isten szféra, amely teljesen ellentmond annak, hogy Isten végső soron tökéletes legyen. Ellentmond Isten végtelen szeretetétnek és kegyelmének is, ha hagyja, hogy lelkek örök szenvedésben leledzenek, miközben annak tudatában teremtette meg őket, hogy elkerülhetetlenül tudta ezen végzetüket. Maga Pál apostol írja Timóteusnak, hogy Isten olyan "aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére." (Tim. 1:2). Ha a Biblia szerint Isten akarja, hogy mindenki üdvözüljön, de létezik az örök pokol, akkor ez esetben Isten nem képes az akaratát érvényesíteni, vagyis nem mindenható. A Biblia három fő dolgot állít Istenről: mindent tudó, mindenható és a legteljesebb szeretet egyben. Az örök pokol létezése minden esetben legalább az egyik tulajdonságát kizárja. Mi hát a megoldás a Jézus által is sokat emlegetett halál utáni gyehenna problémájára?

Nos, kezdetben, az ókeresztény körökben egyáltalán nem volt ilyen kőbevésett és elfogadott az örök pokol dogmája, mi több, az ideiglenes, javítócélú, megtisztító létsík volt az uralkodó nézet. A legjelesebb egyházatyák közül, mint Origenész, Alexandriai Kelemen, Nüsszai Gergely, mind az ideiglenes, tisztítótűz állapotát hirdették. Ezek a görög kultúrkörben, az ógörögöt anyanyelvi szinten beszélő teológusok vonatkozásában azért sem meglepő, hiszen a Bibliában használt αιών (aion) szó egyáltalán nem jelent feltétlen örökkévalóságot. Márpedig ez a szó áll azon a helyen, amelyeket "örök szenvedésnek" és hasonló, pokolhoz köthető létállapotnak írnak le napjaink fordításaiban is. Pedig az aion egy határokkal rendelkező időszakot jelent az ógörög nyelvben. Több írásban is, (pl. Homérosz) az emberek földi életének leírására használja, de gyakran jelenik meg korszakok leírása esetén is, mint Krisztus előtt, vagy utáni szakasz. A probléma gyökere valahol ott keresendő, mikor az evangéliumokat latinra fordították és megszületett az első latin nyelvű Biblia, a Vulgata. Ebben már az aion fordítása az aeternam lett. Ennek a szónak pedig a latin jelentése valóban "örök". Ettől kezdve a 4. században jelenik meg Augustinustól kezdve az örök pokol felfogása, majd dogmája, amit végül a reformáció során sem vizsgáltak kellőképpen felül a keresztény egyházak.

Mára abban a paradox helyzetben találjuk magunkat, hogy keresztény felekezetek ágálnak az örök szenvedés és végtelen pokol álláspontja mellett, a kegyelem számunkra érthetetlen, hitből fakadó, Isten végtelen szeretetének lehetősége ellen, mely valóban minden általa teremtett lényt az üdvösség gyönyörével ajándékoz meg végső soron. Márpedig ha a Szentírás Istenképét vesszük alapul, amely előre tud mindent, mindenre hatalma van és bármire képes, s végtelen szeretet ő maga, akkor aligha vethetjük el ennek a lehetőségét, mi több a Biblia is több helyen utal erre:

"Mert ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is. Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy a Krisztusban is mindnyájan életre kelnek. Mindenki a maga rendje szerint: első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi. Azután jön a vég, amikor átadja az az uralmat Istennek és Atyának, amikor eltöröl minden fejedelemséget, minden hatalmat és erőt. Mert addig kell uralkodnia, míg lába alá nem veti valamennyi ellenségét. Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál. Mert Isten mindent az ő lába alá vetett. Amikor pedig azt mondja, hogy minden alá van vetve, nyilvánvaló, hogy annak kivételével, aki neki alávetett mindent. Amikor pedig majd alávettetett neki minden, akkor maga a Fiú is aláveti magát annak, aki alávetett neki mindent, hogy Isten legyen minden mindenekben." (1.Kor.15: 21-28)

Itt Pál gyönyörűen írja le azt a folyamatot, ahogy az Isten terve beteljesül, s minden alárendelődik az ő tökéletességének, s mindent befog tölteni. Csak Ő lesz, "minden a mindenekben". Ez pedig meg nem tért szenvedő lelkek létét csakúgy kizárja, mint azt a szférát, ami egy nem jóságokkal teli pokoli szféra lenne. De Pál még így folytatja ezt a szakaszt:

"Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük?" (1.Kor 15: 29)

Itt az apostol már azon hívekről beszél, akik már elhunyt emberekért keresztelkednek, azok üdvösségének reményében, melyet az apostol egyáltalán nem zár ki vagy ítél el kardinálisan. Ahogyan Jézus kereszthalála után is "alászállt a poklokra" és ott hirdette az evangéliumot már fizikailag halott lelkeknek. Természetesen kardinális különbség van a Jézus élete előtt élt (ergo őt meg nem ismerhető) emberek és a Jézus után, annak tudatában meghalt emberek között, azonban már láthattunk a Bibliában mégiscsak példát arra, hogy földi élet vége után nyerjen valaki üdvösséget. Jézus is azt mondja: 

"Most megy végbe az ítélet e világ felett, most vettetik ki e világ fejedelme. Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket." (Jn. 12:31-32.)

A mindenek szó itt πάντας, aminek jelentése valóban "mindenki/ összes/egész". Vagyis Jézus itt utal arra a korábban Pál által említett folyamatra is, amiben Isten alá rendelődik folyamatában minden, s melynek egy szakaszában e világ pusztulása után az összes embert és teremtett létezőt magához emeli.

Fontos kiemelni azonban, hogy ez a keresztény univerzalizmus semmiképpen sem valamiféle tét nélküli vélemény. Nem jelenti azt, hogy Jézus hiába halt volna meg értünk, s a megtérés, a megszentelődés és a bűnös élet elhagyása ne lenne égbekiáltóan szükséges. A pokol igenis valóságos, létező létállapot, amelyet mindenki, minden erejével elakarna kerülni ha ismerné milyen, még akkor is ha célja nem a büntetés, hanem a saját magunk bűneivel és romlottságával való szembesítés, ebből fakadó kínszenvedés és lelki gyötrelem, melyet nem hordozott el Krisztus halálával az érintett pokolrajutó helyett. Fontos megállapítani, hogy valószínűleg időtlen létállapotról beszélünk a mi földi felfogásunkban, ahol a mi álltalunk ismert idő nem létezik, ennél fogva valóban örökkévalóságnak élhetjük meg az ottani tapasztalatokat. S bár ezen tapasztalatnak a célja, hogy megtisztítson lelkileg, ez korántsem kellemes módja annak, ha már a tűz hasonlatot alkalmazza Jézus is. " A mi Istenünk emésztő tűz" - jelenti ki Pál a zsidókhoz írt levélben (Zsid. 12:29). Senki nem kívánhatja az emésztő tűz végtelennek látszó gyötrelmét, ahelyett, hogy Jézus Krisztus útját járva, itt a földön, egyértelműen időhöz kötve éli meg a krisztusi élet lelkiismereti, s egyéb szenvedését ebben a bukott világban.

Sokan fogadják el, hogy a valóban örök pokol elmélete nem összeegyeztethető Isten szeretetével, mindenhatóságával és mindentudásával, de óvva intenek attól, hogy ezt híreszteljük, hiszen a pokol bűntől visszatartó ereje kárba vész és nem térnek meg annyian. Azonban nem a félelem Istenét ismerjük, aki fenyegetéssel és büntetés kilátásával térít magához. Ugyan miféle megtérés az, amely csak a szenvedés félelme okán nem követi el a vágyott bűnöket, s nem pedig az Isten iránti hála és szeretet érzése készteti arra az életre, amelyre a Mindenható hívott el bennünket. " Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét" (2. Tim. 1:7)", Isten valódi szolgálata, s a valódi megtérés az, ha az ember önként, őszintén szereti, csodálja és rajong azért a jóságért, ami Istent jelenti, s ha kell szenved értük, mert helyesnek véli akkor is, ha nincs kilátásban végtelen gyötrelem ennek ellenkezője esetén sem. Isten nem a rettegéssel és félelemmel vonzza magához a lelkeinket, hanem tökéletességének és hatalmasságának, végtelen kegyelmének és bölcsességének csodájával, amely vagy így, vagy úgy, de megment mindenkit, még magát a Sátánt is, az "aionok, aionjának" végén az Ő hatalmas dicsőségére, és végül csakis a mi mindenható Atyánk lesz a minden a mindenekben.

Horváth Martin

A világ egy híd menj át rajta de ne építs rá házat

 "A világ egy híd, menj át rajta, de ne építs rá házat."- mondja Jézus egy apokrif iratban. Eszembe jutott ez, mert meglehetősen sok kereszténytől hallom, hogy reméli még sokára hal meg, még szeretne élni, dolgokat csinálni. Nagy céljaik vannak, szó szerint építik a házukat, karrierterveket szövögetnek, családot alapítanak és elképzelik a boldog öregkort az unokákkal. Kérdés, hogy ez miben más, mint amit bármelyik másik Krisztust nem követő pogány szeretne és tesz? Semennyiben.

A jelen világ azután jött létre, hogy az Éden a bűn által, létromlásba került és a pokolba tartó zuhanás közben Isten kegyelméből egy hálót húzott, az ideiglenes fizikai világot, ahol még van esélyünk, mint a szitán megkapaszkodni és felismerni az igazságát és megmenekülni. Ennek ismeretében ugyan ki akarná kiélvezni az ideiglenes világot, amely sokkal romlottabb, szenvedésekkel és igazságtalanságokkal teli, ellenben az eredeti Édenhez képest, s főképp az eljövendő Mennyországhoz képest, amelybe elvileg hívőként tart? Miért akarna valaki babkonzervet enni, ha ott van előtte az egészséges és tápláló, friss főfogás? Bizonyosan nem értették és nem érzik a " főfogás" nagyságát és zamatát, azok, akik kiakarják élvezni ezt a jelen világot, ebben nagy terveket szövögetnek és boldogságukat lelik benne.

A valódi Lélekkel bíró ember itt nem tervez. Csak utazik. Átmegy a hídon, talán szemléli a tájat, olykor tetszhet is neki, de nem akar megállni és életét egy hídon tölteni.

"Jézus azonban így felelt: A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania."

Mondja Jézus Lukács 9:58ban ezt. Maga az Úr mutat példát benne, hogy nem kell egzisztenciális célokkal foglalkoznunk, vagy kényelmet, örömünk keresni ebben a létben.

"Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség." - jelenti ki Pál apostol, majd így folytatja: "Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak." (Fil 1:21; Fil 1: 23-24). Valódi krisztusi hitével ő már a túlvilágra gondol, az itteni halál és a jövendő élet bizakodással, örömmel tölti el. Azonban fontos, hogy nem valamiféle szuicid jelenségbe csap át, hiszen belátja a rárótt kötelességet és feladatot, amelyet mások között végez, s szükség van rá itt. Ettől azonban még nem a világban leli örömét, s nem fél meghalni, ahogy Krisztus urunk sem félt.

Az élet egyetlen értelme itt, hogy ráébredjünk arra, hogy van Isten, s kicsoda is az Isten, s hogyan élhetnénk minél hasznosabban az ő Lelke és akarata szerint. Ez pedig nem más, minthogy másokat is ráébresszünk Isten igazságára akár szavakkal, akár tettekkel, a kegyelem és szeretet magasztos viselkedésével minden embertársunk iránt. S ezt cselekedni, amíg végig nem érünk a hídon, ahol a célnál gyönyörűbb lesz a legapróbb fűszál is, mint a legszebb kilátás a hídról.

Isten nevében a Sátán szolgálatában

"Megkeresni hagytam magamat azoknak, akik nem is kérdeztek felőlem; megtaláltattam magamat azokkal, akik nem is kerestek. Ezt mondom: Itt vagyok, itt vagyok, a népnek, amely nem nevemről neveztetett" - mondja az Isten ezt a zsidóknak, a kiválasztott népnek, mely nevét viselte, az Ószövetség korában, Ézsaiás 65. fejezetében.

Már jóval Jézus születése előtt nyilvánvalóvá válik, hogy nem azok hordozzák szívükben leginkább Istent, akik annak nevében járnak kelnek a világban. Az Ószövetségben ez még egy nép volt, hogy aztán csakhamar kiderüljön, Isten inkább lel táptalajt pogányok megannyi népe között, mintsem azok között, akik nyíltan az Övéi. Pál apostol erre emlékezteti a Rómában élő megtért zsidó közösséget, mikor felidézi; " Először Mózes mondja: „Egy olyan néppel teszlek féltékennyé, amely nem az én népem, értetlen néppel haragítlak meg titeket.” (Róm 10: 19).

"Kizárnak benneteket a zsinagógákból, s eljön az óra, amikor az, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz vele az Istennek. Így fognak veletek bánni, mert nem ismerik sem az Atyát, sem engem. " (Jn. 16: 2-3). Ezt már Jézus mondja tanítványainak. A zsidó vezetők, farizeusok és a saját dogmáikhoz és kultúrájukhoz, szokásaikhoz ragaszkodó társadalom nem tudta elviselni Jézust és tanait és a legkegyetlenebb halálba taszították. Ebben a sorsban osztozott a legtöbb tanítványa is, vagy a korai keresztények, ám már nem feltétlen a zsidók által! Izrael, mint nép, a farizeus, mint klérus, a zsinagóga, mint bármely templom, ezután univerzális allegóriává válik. Minden nép, minden vallási vezetés és minden intézményesült egyház kitaszítja, megveti, és lenézi az igaz, őszinte, lelkiismeretből fakadó hittel rendelkező embereket.

"Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ." - int Jézus János 15.-ben. Itt már nem egy nép, nem egy vallás jelenik meg Isten lelkét viselő emberek ellenségeként, hanem maga a világ. Amit negatív kontextusban korábban Izraelnek, papoknak vagy zsinagógának hív a Biblia, azok mind ugyanannak " a világnak" a különböző aspektusai. A világé, melynek " fejedelme a Sátán" (Jn. 12: 31). Izrael, a papság és a zsinagóga itt univerzális szimbólum minden korban, minden helyen az aktuális keresztény társadalomra, a vallási vezetőkre és egyházakra, melyek a világhoz igazodnak. A Szentírás hatalmas tanulsága, hogy az Isten emberei a legnagyobb harcot azok ellen vívják, és azok által szenvedik el a Sátán legtöbb csapását, akik magukat Isten fiainak tartják és az ő nevében cseleksznek. Róluk beszél Jézus a Máté 7:21-23-ban:

„Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!”

Mikor Izrael képviselte Istent, ezerszer megtagadta azt, majd Isten is úgy döntött, más népek körében ismereti meg magát. Mikor a farizeusok jelentették a papságot, azok saját emberi tradíciókra és dogmákra cserélték az Isten lelkét és gyalázták azokat, akikben valóban Ő lakozott. Ma keresztény egyházak tömkelege jár el Isten nevében és dörgölőzik politikai oldalakhoz, mindkét oldalon, vagy csak saját szokásaik, liturgiáik kispolgári világuk posványába zárkóznak el. Ahogy Mircea Eliade a neves vallástörténész megállapítja; mára a keresztény egyházak pontosan ugyanabba az állapotba jutottak, mint a farizeusok judaizmusa, ami ellen Jézus fellépett. S Jézus példázata, a farizeusokról és megvetett és lenézett egyszerű emberről, akár szólhatna a legtöbb nyakkendős bárgyú gyülekezeti tagról.

„Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus odaállt előre, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, mindenemből tizedet adok. – A vámos megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a mellét verte és könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek! – Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, az nem. Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik.”

A Sátán Isten nevében ténykedik ravaszan, leghűbb szolgái pedig éppen azok, akik Isten leghűbb szolgálóinak vallják, s hiszik magukat. De élnek a világban megannyian, akiknek Isten Lelke munkál a szívükben valóban. Itt járnak kelnek közöttünk nap, mint nap, akik sokszor lecsúszott, megtört, megnem értett emberek, vagy csak oly egyszerűen és naivan élnek, mint a gyermekek, akiké valóban az Isten országa. (Márk 10:14). Itt élnek, s tűrik, viselik el a legnagyobb megaláztatást, vagy kitaszítottságot nem csak a romlott többségi társadalomtól, de éppen azoktól is, akik magukat Krisztus követőinek mondják. Azonban "Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is." (Mt 5:10-12)

Május idusa

A május kezdete régen is a tavasz, a nyár, a világosság és az élet ünnepével kapcsolódott össze. Leghíresebb pogány ünnep ekkor a kelta Beltane volt, melyen a napot és a világos, nyári időszak, a termékenység kezdetét ünnepelték. Ezt a Wicca és egyéb újpogány vallások hívei a mai napig megtartják, leszámítva azon részeit a Beltane-nek amit a büntetőtörvénykönyv sért. Így emberáldozatokat már nem szokás végezni, nem úgy, mint az 1. században, melynek leghíresebb tanúja Lindow-i férfi, akinek holtesttét egy mocsárban találták meg. A kelta rituálén három különböző istennek áldozták fel a druidát, ezért háromféle kivégzést is kapott. ( Érdekes, hogy itt is a pogányok Krisztus ismerete nélkül mennyire ráéreztek már az életet hozó váltsághalál erejére, és az istenség hármasságának misztériumára). Első körben fejbe verték ( a mennydörgés istenének), majd egy fára felakasztották (a fákat kicsavaró vihar istenének) és végül a mocsárba fojtották arccal lefelé a testet a patakok istenének tiszteletére.

Szerencsére keletebbre a pogány népszokások kevésbé voltak brutálisak és csupán a májusfa állítás maradt meg, mint híres szokás. Ezt a magyarországi katolikus egyház igyekezett egy légből kapott, kreált legendával igazolni utólag, miszerint Jakab apostollal történt meg egyszer, hogy hű segítőjét, egy szűzi leányt a pogányok megvádoltak paráznasággal, majd a leány egy száraz kóró mellé térdelve imádkozott, s a száraz kóró kihajtott, bizonyítva igaz hitét és tisztaságát. A történet nem rossz, de mind tudjuk, hogy mint a legtöbb pogány magyar szokás, sokkal prosztóbb lelkületben gyökeredzik és nem nehéz kitalálni, hogy eredendően mit szimbolizált az, ha az udvarlók versenyeztek, hogy egy lánynak megmutassák kinek van nagyobb valamiből és kinek ágaskodik magasabbra.

Május 1. még a híres munkásmozgalmi eredményekről híres. A szegény, szerencsétlen melós népréteget ezen ünnep jelszavával aztán minden aljas, mocskos ideológia kihasználta, s a nácik és a kommunisták egyaránt hatalmas parádékat szerveztek, ahol az emberek a legalantasabb funkcióit élhette ki. Ettől később az egyházak is elhatárolódtak, s a katolikus egyház Szent Józsefet a munkások védőszentjévé tette és ezen a napon hangoztatta is ezt. Aligha hisszük, hogy egy vatikáni döntés nyomán a metafizikai térben József, Jézus nevelőapja új funkciót kapott volna védőszentként, de mindenesetre figyelemre méltó a katolikusok indoklása. Ebben elhatárolódnak a proletár, materialista, modern munkásmozgalmi jelszavaktól és céloktól és az iparosodás előtti, saját készségéből, szorgalmából és tehetségéből élő kétkezi szakemberekre helyezi a hangsúlyt. Így élt József és erre tanította a kis Jézust is, akiből szintén szorgalmas, becsületes mesterember lett. Jelezve, hogy a Megváltás nem a semmibe merengő ideológusok, filozófusok, belterjes értelmiségiek útján vezet, hanem a mindennapok egyszerűségében és a tényleges tettekből, egyszerűségből, szerénységből és alázatból csírázik ki.