Szarajevó szafari

"Nem tudom, milyen ördög szállt meg aznap" - kezdi búcsúlevelét Padrag O. a Szerb Köztársasági Hadsereg mesterlövésze, mielőtt öngyilkos lett Belgrádban, és így folytatja- " Megláttam a kislány arcát. Láttam, hogy mosolyog, mintha nem is lenne körülötte ez az egész őrület. És az őrület egyszer csak elkapott. Miért mosolyog? Ezt gondoltam. Rám mosolyog? Én itt vagyok, itt szenvedek ebben az élet nélküli életben, és ő meg mintha kihívóan mosolyogna. Hogy merészel ilyen boldognak és vidámnak lenni?- gondoltam. Nem, ezt nem teheted velem - mondta egy pokoli hang bennem és éreztem, hogy az ujjam a ravaszra vándorol, és elkezdi húzni...Állj le, áll le! - üvöltöttem magamban, de az ujjam nem engedelmeskedett. Nem is céloztam, csak megéreztem a puska ütését. Aztán eldobtam, és ömlött rólam az izzadság. Olyan volt, mint egy rossz álom. Fogtam a távcsövet, és a kút felé irányítottam: a kislány a földön feküdt, véres volt, az anyja mellette állt, arcát eltorzította az üvöltés, ami kiszakadt belőle."

A szerb katonát 10 éven át gyötörte a lelkiismerete, mire végzett magával. Nem úgy annak a több, mint 500 nyugati "turistának", akiket nem is a lakóhelyükön lévő háború kényszerített embertelen háborús helyzetbe. Ezio Gavazzeni: Hétvégi orrvlövészek című oknyomozói könyve több ponton is megrázó. Maga a puszta tény, amely témában nyomoz. Gazdag és befolyásos ügyvédek, orvosok, bírók, cégvezetők, akik az afrikai szafarik világát és az veszélyeztetett állatok trófeáit megunták, súlyos összegeket fizettek a szerb hadseregnek, hogy a délszláv háborúban ostromlott Szarajevó, Mostar, Tuzla és megannyi ostrommlott városban ártatlan civilekre lőhessenek.

" A gyerekek jelentették a legértékesebb trófeát..." - számol be egy tanú a beteges hobbiról. Egy kísérő így egészíti ki: Minden vadász haza akarja vinni a trófeát. Ebben az esetben lehetetlen volt odamenni, az áldozatokhoz, hogy elrakjanak a testéből egy darabot, fület, ujjat, hajcsomót (...) A trófea a töltényhüvely volt, amelyen a kísérő színnel jelölte, hogy milyen célpontot találtak el vele: világoskék és a rózsaszín volt a kisfiúk és kislányoknak.

A Balkáni konfliktust régóta kutatva gyakran futok bele abba a meghökkenésbe Európa békésebb részeiről, hogy mégis, hogyan történhetett meg ez az 1990-es években, Európában. Etnikai tisztogatás, kínzások, csecsemőgyilkosságok, haláltáborok, tömegsírok. Egyfajta ki nem mondott ítélkezés és lenézés párosul ebben a Balkán sokat szenvedett, szedett-vedett kultúrájú és sorsú népeihez, akik meglehetősen barbárnak tűnnek a fejlett Nyugat civilizációjához képest. Az igazság azonban nem a földrajzi helyben és kultúrában keresendő, hanem abban, hogy emberek vagyunk. A Biblia legelső lapjain már Káin és Ábel történetében megismerjük, hogy a nagy bukás utáni emberi lény alapvetően gonosz, önző és aljas és ennek következményeként gyilkos.

"Ti atyátoktól, az ördögtől valók vagytok, és atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. " (Jn. 8:44)

Mondja Jézus már a farizeusoknak. S az igazság az, hogy jobb ha minél hamarabb realizáljuk, hogy minden ember megfelelő élethelyzetben, körülmények között képes a legaljasabb gyilkosságokra. Lehet ez a hatalom mámorával járó beteg hobbi, lehet ez a haza vagy valamely szent ügy védelme, vagy legalapvetőbb esetben saját magunk vagy saját családunk védelmének indoka. De kivétel nélkül mindenkiben ott él Káin, ott él a kegyetlen embergyilkos. Az ember ha hatalmat kap, elméje eltorzul, istenné akar válni, lelkében Bábelt épít és élet és halál ura kíván lenni. Ez mindannyiunkban ott van, ott szunnyad, ott lappang minden egyes nap. Miért történhetett meg a modern Európában a délszláv háború rémségeinek zöme? Nem a Balkán miatt, nem a kultúrák ellentéte okán. Kizárólag romlott emberi mivoltunk okán, s megtörténhetett volna bárhol máshol is, s megtörénhet a jövőben is. S, ahogyan a " Szarajevó szafari" gyilkos turistái mutatják, fogadó készség mindig, mindenütt van a legbestiálisabb bűnökre. Köztiszteletben álló orvosok, jogászok, vállalkozók. Azok az emberek, akiket tisztel a társadalom, akik jó tanulók és szorgalmasak voltak, akiket kezdettől fogva példának és mintának állítanak elénk. Ők voltak képesek ártatlan gyerekek homlokára célozni szórakozásból, majd másnap nagyokat nevetni a családi ebéden és lefektetni saját gyereküket, és reggel bemenni alkotni a jogot, ítéletet hozni, operálni, részvényeket elemezni. Velejéig romlott és bűnös, aljas az ember szívének mélye. Csak az Isten kegyelme képes megmenteni, ahogyan Pál apostol fogalmaz: nem érdemből, hanem csak is kegyelemből.

Horvátországi-háború (1991-1995)- Vihar utáni "csend"

 A Horvátországi-háború befejezésének 30. évfordulója alkalmából írt sorozatunk következő része.

1995 augusztus közepén egész Horvátország ünnepel, a területének zömét bitorló Szerb Krajinai Köztársaság majdnem egészét visszafoglalták, a bábállam fővárásának kikiáltott Knin várán horvát nemzeti lobogó leng, és Thompson is megtartotta első Győzelem Napi koncertjét. S miközben az egész ország győzelmi örömmámomrban úszik, 15 horvát anya fájdalmas levelet kap kézhez; gyermeke hősi halált halt és életét áldozta a szabadság oltárán. Augusztus 5. ma a legnagyobb horvát ünnepnap, a Győzelem Napja. Azonban kevesen tudják, hogy Knin visszafoglalása és a Vihar-hadművelet után még rengeteg horvátnak kellett meghalnia mire valóban végetért a háború. 

Szerb ellentámadás a Vihar-hadművelet után

Bosansko Grahovo, egy látszólag jelentéktelen hercegovinai kisváros körül a Boszniai Szerb Köztársaság hadserege (VRS) gyülekezik nagy erőkkel, a hirhedt sebrenicai mészáros Ratko Mladic vezetésével. A horvátok az 1991-es nagyszerb invázió óta egy fő célt tűzte ki maguk elé, elvágni a Szerbia és Horvátország területén éktelenekdő Szerb Krajinai Köztársaság közötti utánpótlási vonalat, a Belgrád-Banja Luka- Bosanski Grahovo- Knin utat. 1992 nyarán csúfos kudarc zárta ezt a kísérletet a Banja Luka előtti szakaszon Posavina felől. Ezután helyezték a hangsúlyt a hercegovinai hadszíntérre, ahol kínkeservesen tudták 1994-ben megközelíteni, majd 1995 júliusában elfoglalni Bosansko Grahovot. Ezzel pedig elvágták az összeköttetést Knin, ezzel együtt pedig a Szerb Krajina 80%-át kitevő régió és a boszniai szerbek és Belgrád között. Ez volt az előfeltétele a híres neves Vihar-hadműveletnek, ami eredményezte az utánpótlás hiányában lévő, meggyengült szerb krajinai hadsereg pár nap alatt bekövetkező kapitulációját. Ebbe azonban a szerbek nem nyugodtak bele és az örömittas óvációban úszó Horvátországot pár nappal a győzelem után, 1995. augusztus 12.-én váratlan támadás érte. Ratko Mladic és katonái első ugrásként Bosankso Grahovot támadták meg és igyekeztek visszafoglalni, hogy onnan ellentámadást indítsanak Knin irányába és visszaállítsák a Szerb Krajinai Köztársaságot és az összeköttetést az anyaországgal. Rahem Ademi (egyébként koszovói albán) tábornok visszaemlékezése szerint erős és eltökélt támadással álltak szemben és a szerbeknek sikerült elvágni a Livno-Knin kommunikációs vonalat, így a Bosankso Grahovot védő 141. dandár magára maradt az elkeseredett rakétazáporban és ágyúzásban, majd az azt követő gyalogsági rohamban. A dandár tagjai közül legtöbben újoncok voltak, akik  - már csak életkoruk miatt is-; csak igen kevés harci tapasztalattal rendelkeztek. Sokuk apját vagy bátyját veszítette el az 1991-es invázióban és az azt követő harcokban. 15 horvát katona szintén az életét áldozta a Bosankso Grahovoi csatában, ahol sikeresen akadályozták meg a szerbek Knin felé való ellentámadását és védték meg a Vihar-hadműveletben kivívott győzelmet. 

A Mistral-hadművelet és a Nyugat-Boszniai pufferzóna

Zágráb és a HV nem tétlenkedett ezután és azonnal elkezdte szervezni a Mistral-hadműveletet, aminek lényege egy pufferzóna kialakítása volt Horvátország és a szomszédos Boszniai Szerb Köztársaság között, ezzel elvéve a lehetőségét annak, hogy a boszniai szerbek újabb támadást indíthassanak a Horvát Köztársaság frissen visszaszerzett területe felé. Az akcióban nem csak a HV, hanem a Zágrábból irányított boszniai horvát hadsereg, a HVO is részt vett. Valamint a későbbiekben csatlakozott hozzá segítségként a boszniai muszlim hadsereg is, az Arbih. A cél Jajce és Drvar visszafoglalása volt, melyeket 1992-ben veszítettek el. Ante Gotovina vezetése alatt Nyugat-Boszniában 2500 négyzetkilómétert foglaltak el (és részben vissza) a VRS-től. A HV-HVO csapatok egyesülése a fronton a bosnyák Arbihhel viszont nem volt probléma mentes és az 1992 és 1994 között külön véres háborút vívó fél rövid időre ismét összetűzésbe keveredett, amiből nem egy halott került ki, mire újra rendezték soraikat. Végső soron a Mistral 2 minden célját elérte és szeptember közepére olyan messze tolta a vissza a horvát területektől és a Horvát Köztársaság határától a szerbeket, hogy azok nem tudták komolyan fenyegetni azt. Mindemellett rekordméretűre növelték a Zágrábból irányított, de facto horvát államot Boszniában, a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság területét. Ez azonban fel is borította a horvát entitás etnikai összetételét és annyi szerb került a fennhatósága alá, ami borítékolható volt, hogy hosszú távon fenntarthatatlan.

A módosult horvát ellenőrzés alatt álló területek (kékkel) Bosznia térképén 1995 szeptemberében

Szerb bosszú a civilek ellen

Az érintett területekről a szerbek nagy mértékben evakuáltak szerb civileket, mielőtt a horvátok elfoglalták volna azt, így egy menekültválság alakult ki a Bosznia Szerb Köztársaság területén. A megoldást a Banja Lukai vezetés a területén élő horvát kisebbségen való bosszúban látta. Banja Luka és környékén horvát civilek tízezreit lakoltatták ki egyik napról a másikra, hogy helyet biztosítsanak az evakuált szerbeknek. A horvát családok hanyatt-homlok menekültek át a Száván, a Horvát Köztársaság területére, mindenféle ladikon, amit találtak vagy eszkabáltak, hogy a szerbek bosszújától megóvják magukat. Miután katonailag nem tudtak már revansot venni a Mistral-hadműveletért, így a szerb ellenőrzésű területek horvát kisebbségén élték ki a szerbek a bosszújukat. A horvát túlélők a braniteljskiportalnak a következőképp számoltak be a '95 őszi horvátellenes vérengzésről:

"a szerbek kimerültségig verték a horvátokat, késekkel elvágták a karjuk és lábuk inait, majd órákig hagyták őket vérezni, levágták a húsukat, késekkel megszúrkálták őket, levágták az orrukat, fülüket és nemi szervüket, feltépték a hasukat, eltörték a bordáikat, majd fabotokkal és csákányokkal ölték meg őket." (portal.braniteljski-forum.com)

A Száva partján tömegével érkeztek a horvát menekültek Horvátország területére egy jelentős menekültválságot előidézve újból. Eközben Kelet-Szlavóniában, Horvátország egyetlen megszállás alatt álló részén, - amire korlátozódott a maradék Szerb Krajinai Köztársaság-, 2 év kihagyás után, újból ágyúzni és bombázni kezdték Eszéket. A várost, amit ugyan félig betudtak keríteni, de elfoglalni sohasem. Ez utóbbi már nem is volt cél 1995 szeptemberében, csak és kizárólag a bosszú. 

Végső hadműveletek

Mindezeket figyelembe véve Zágráb és a HV úgy döntött, végleg pontot kell tenni a szerb fenyegetés végére. 1995 szeptember 18.-án indította meg a HV az Una-hadműveletet, aminek a célja az Una és Száva folyokón átkelni Nyugat-Boszniába ( az eddigi támadási iránytól ellenkező irányba) és észak felől nyomást gyakorolni a Boszniai Szerb Köztársaságra. A hibás hírszerzési adatok és a VRS közelmúltbeli vereségei okán súlyosan alábecsült katonai képességei miatt, csúfos kudarcba fulladt. A támadás mindösszesen 1 nap alatt meghiúsult és verte vissza a szerb VRS a HV-t a folyó horvátországi oldalára. Az Una-művelet volt az egyetlen horvát hadművelet 1994 novemberétől, ami nem járt sikerrel. Fájdalmas bukását gyorsan orvosolandó, kidolgozták a Déli Ugrás-hadműveletet. Ez már a "jól bejáratott" hercegovinai horvát területekről indított támadás volt a HV, HVO és az Arbihhel közösen. A cél immár Banja Luka, az utolsó szerb szatelitállam fővárosának fenyegetése volt. Banja Luka volt a legnagyobb, nem Szerbia területén lévő szerb város. A horvátországi Knin bukása után az egyetlen katonai és politikai központja a szakadár szerbeknek. Ráadásul a Kninből ide menekült Szerb Krajinai Köztársaság kormánya is itt székelt. Ante Gotovina vezetésével így 1995 október 8.-án kezdetét vette a Déli Ugrás-hadművelet, amivel már nem bírt a meggyengült VRS sem. Gotovina és a horvát csapatok mindössze 20 km-es távolágra kerültek Banja Lukátol a boszniai szerbek fővárosától. Banja Lukaban - csakúgy, mint 2 hónappal korábban Kninben-, pánik lett úrrá és a kormány és az helyi szerbek menekítésének előkészületeit kezdték meg. Gotovina tábornok az ostromra készült, azonban az USA megfenyegette Zágrábot, hogy amennyiben Banja Lukat is megostromolja a HV, akkor a horvát csapatok le lesznek bombázva. Tudjman elnök a száját húzva, de parancsba adta Gotovinának (aki dühében állítólag őrjöngött), hogy a hadműveletet le kell állítani. Október 11.-én a horvát egységek megálltak és október 12.-én tűzszünetet kötött mindegyik fél. 

Slobodan Milosevic szerb (balra), Franjo Tudjman horvát (középen) és Alija Izetbegovic bosnyák (jobbra) elnökök Daytonban

Még a HV feláll Eszék-Vinkovci vonalon és tervet készít Kelet-Szlavónia, a maradék szerb ellenőrzésű Horvátországi terület visszafoglalására, erre azonban nem kerül sor. 1995 november 11-én aláírják az Erduti-megállapodás, melyben Szerb Krajina végleg megszűnik és Kelet-Szlavónia 2 éves átmeneti időszakkal visszaintegrálódik Horvátországba. December 14.-én pedig Franjo Tudjman horvát, Alija Izetbegovic bosnyák és Slobodan Milosevic szerb vezetők aláírjáka  Daytoni-megállapodást, mely végleg lezárja a balkáni konfilktust. Ezzel Bosznia-Hercegovina sorsa is rendeződik, ahol egyszerre létezik két entitásként a Boszniai Szerb Köztársaság és a Bosznia-Hercegovinai Föderáció. Utóbbi a horvátok és bosnyákok uniója. Ezzel a legtöbbet valójában a horvátok veszítettek, akiknek nem csak, hogy nem sikerült a horvátok lakta hercegovinai részt integrálni Horvátországba, de a saját entitást, Herceg-Boszniai Horvát Köztársaságot is fel kellett oszlatni, a HVO-val együtt 1996-ban. Azóta Bosznia diszfunkiconális, a két entitás egymással kibékíthetetlen politikai csörtékben pang, és mai napig ENSZ-békefenntartók tartják meg a törékeny békét. Sokakban felmerült azóta amerikai részről is, Bosznia jobban járt volna, ha hagyják, hogy Banja Lukát elfoglalják a horvátok. A horvátok háborújának utolsó aktusaként végül 1998. január 1.-én Kelet-Szlavónia is a sokat szenvedett Vukovárral, a horvát hősiesség szimbolikus városával visszatér Horvátországba. Ez volt az utolsó határmódosítás, abban az országban, ahol az egész délszláv háború legkorábban kezdődött 1991 márciusában. A szerb rendfenntartók végül csak 2004-ben hagyják el a területet végleg. Az Erduti-megállapodás részeként Kelet-Szlavónia vér nélküli visszaszerzésének ára, az ottani szerbek kollektív amnesztiája volt. Így azok, akik civileket lőttek le, kínoztak meg, vertek agyon a háború alatt, mind szabadon élhetnek. Rengeteg asszony találkozik nap, mint nap korábbi erőszaktevőjével, férjük, fiaik gyilkosával az utcán, a boltban. Sokak számára ez a háború sohasem ért véget, és a mai napig tart...

A cikksorozat további részei:

Horvátországi-háború (1991-1995) I. - Előzmények: Usztasáktól Jugoszláviáig
Horvátországi-háború (1991-1995) II.- Dicsőséges védekezés a túlerővel szemben
Horvátországi-háború (1991-1995) III.- Vance-terv és eszkalálódás Boszniában
Horvátországi-háború (1991-1995) IV.- Újjáéledő horvát hadszíntér és a horvát-bosnyák vérfürdő
Horvátországi-háború (1991-1995) V.- A Vihar-hadművelet és a háború vége

Horvátországi-háború (1991-1995) - Külföldi önkéntesek a fronton

HOS- a Horvát Védelmi Erők rövid története

A Vihar-hadművelet emberséges lezárása két férfi szemével
A lány aki megjárta a Horvátországi-háború összes frontját

A Horvát Védelmi Erők rövid története

1992. augusztus 10.-én egy fülledt nyári napon Split belvárosában egy piros lámpa előtt egy furgon várakozik. Egy helyi rendőr az autót félreállítja, mert valamilyen folyadék szivárog a raktérből. Mikor az ajtót kinyitja, elborzad a látványtól. Egy tucat feketeruhás katona szitává lőtt holtteste fogadja kupacogba rakva. Köztük Blaž Kraljević vére folyik ki a furgonból a forró spliti aszfaltra. Így ért véget a HOS története.

1991 márciusában már javában ropognak a fegyverek Horvátországban. A helyi jugoszláv erők által felfegyverkezett szerb civilek horvát rendőröket és horvát szomszédaikat ölik, miközben a hadsereg nélküli, még nem független ország vezetése diplomáciai megoldásokat keres. Egy kis szélsőjobboldali ellenzéki párt a HSP vezetősége úgy dönt, nem nézi tovább Tudjman elnök tétlenségét és a külföldi horvát emigráció adományaiból fegyvereket vásárol és megalakítja az első civil önvédelmi szervezetet a Hrvatska Obrambene Snage-t (Horvát Védelmi Erők) vagyis a HOS-t. Egyenruhájuk, rangjelzéseik és jelszavuk (Za Dom Spremni- A Hazáért készen) az usztasáktól lett kölcsönözve. Vitatott történelmi áthallások ide vagy oda, a HOS tagjai halált megvető bátorsággal veszik fel a harcot a szerb erők ellen. A horvát lakosság körében hatalmas népszerűségre tesznek szert ott, ahol megjelennek. Tudjan lépéskényszerbe kerül és megalakítja a kormány hivatalos önvédelmi egységét ZNG-t májusban. A Jugoszláv Néphadsereg nyári inváziója után a ZNG és HOS egymástól függetlenül, de közös ügyért harcol és védik a frissen fügetlenedett Horvát Köztársaságot. Tudjmant és a horvát vezetést zavarja a tőlük független szabadcsapat tevékenysége, ezért 1991 szeptemberében a HOS katonai vezérkarát felrobbantják autójukban fényes nappal Zágrábban. A HOS-t irányító párt a HSP vezetőségét államcsíny gyanújával perbe fogják. Horvát civilek özönlenek az utcára tiltakozni a döntés ellen, ennek hatására szabadon engedik őket és a vádakat később ejtik. Még ugyanebben a hónapban nagyszabású felvonulást tart a zágrábi Jelasics téren a HOS. A bemutató után mindannyian Vukovárba mennek a város védelmére. Siniša Glavašević a híres horvát újságíró, - akit később a szerbek ölnek meg egy disznótelepen a többi vukovári civillel együtt-, Vukovár novemberi bukásakor azt írja: "Ha nincs a HOS, Vukovár már szeptemberben elesett volna." Az 1992-es tűzszünet nemzetközi feltétele, hogy a HOS-t megkell szüntetni és integrálni a Horvát Hadserebe. A nyugati közvélemény a soraikba áramló külföldi neonácik miatt követeli ezt (akiknek száma jóval marginálisabb volt, mint ahogy a nyugati média azt bemutatta), Tudjmannak pedig jól jön, hogy miközben a Nyugat kegyeit elnyeri, megszünteti riválisát. 1992 tavaszára a HOS integrációja befejeződik.

Eközben az eszkalálódó boszniai hadszíntérre költözik át a HOS, ahol legálisan működhet tovább. A boszniai horvátok és muszlimok közösen lépnek be tömegesen a HOS-ba, hogy a szerbek ellen harcoljanak. Eközben Tudjman horvát elnök titokban találkozik Milosevic szerb elnökkel és Bosznia felosztásáról értekeznek. Azzal a Miloseviccel, akinek bábállama a Szerb Krajinai Köztársaság Horvátország egyharmadát birtokolja és horvátok ellen hajt végre etnikai tisztogatást. Zágráb azt alkalmazza, amit ő ellene alkalmaznak és Boszniában létrehozza saját bábállamát a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaságot, hogy a horvátok lakta régiókat kiszakítsa Boszniából és Horvátországba integrálja. Ennek a tervnek Blaž Kraljević a boszniai HOS vezetője élesen elenáll. A HOS a horvát-bosnyák konföderációban hisz, és közös szövetséget és harcot hirdet a szerbek ellen. Eközben a HVO a Zágrábból kézivezérelt Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság hadserege a bosnyákok ellen kezd fellépni. Az a pikáns helyzet áll elő, hogy a neonácinak titulált HOS nem hisz az etnikai tisztogatásban és az etnikailag meghúzott Nagy-Horvátország víziójában, míg a Nyugat által támogatott horvát kormányzat éppen erre készül. Blaž Kraljević így nyilatkozik:

"Személy szerint szeretném Horvátországot a Drináig látni, de ki fogja eldönteni ezt, ha nem az itteni emberek. Bosznia népe dönti el, amikor véget ér a háború. Ami a HSP-t és a HOS-t illeti, mindazok, akik nem szélsőségesek és nem tapad vér a kezükhöz, itt maradhatnak és élhetnek, és mi megvédjük őket. Megvédjük a szerbeket, bosnyákokat és horvátokat minden külső ellenségtől, mert mi az emberek mögött állunk. Ami a rólunk alkotott külső véleményeket illeti, Németország vagy az Egyesült Királyság érdekei számunkra itt teljesen lényegtelenek, mert engem csak az itteni emberek érdekelnek."

A HOS hatalmas népszerűségre és befolyásra tesz szert Bosznia-Hercegovina horvát és bosnyák lakosságú részein. A HVO-ból tömegesen lépnek át a HOS-ba a katonák. Tudjman és a zágrábi kormány geopolitikai érdekeit ez súlyosan sérti. 1992. augusztus. 9-én Mate Boban a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság vezetője meghívja Kraljevićet és a boszniai HOS vezetőit tárgyalni a helyzetről. Mikor a HVO ellenőrzőpontjához érnek, a HVO katonák előrántják fegyvereiket és szitává lövik a kis Daihatsut, benne Kraljevićel a többi HOS-ossal. Felismerhetetlenségig szétlőtt holtestüket egy furgonba tuszkolják és elindulnak, hogy az Adriai-tengerbe tobják őket titokban. Útjuk végül csak a spliti kereszteződésig jut, ahol a járőr észreveszi az úttesre csorgó vért. Kraljević és a vezetőség hiányát nem tudja pótolni többé a HOS és végül Boszniában is feloszlatják, horvát tagjait a HVO-ba, muszlim tagjait a bosnyák Arbih-be integrálják. 2 hónappal később kitör a horvát-bosnyák háború, ami totális káoszt és a korábbinál is óriásibb mértékű kegyetlenséget hoz, az immár háromosztatú (szerb, horvát, bosnyák) háborúba. Amely végül teljesen értelmetlen vérfürdőnek bizonyul, mellyel a horvátok nem nyernek semmit, csak veszítenek. Politikailag, területileg és emberéletekben egyaránt.

Miután 1994-ben a kölcsönös népírtások után békét köt a horvát és a bosnyák fél, hogy közösen harcoljanak a szerbek ellen, Tudjman roppant álszent módon a legmagasabb horvát katonai kitüntetéssel jutalmazza posztomusz Blaž Kraljevićet. A többi egységgel ellentétben a HOS tagjainak veterán státuszt sem adnak, erre csupán a 2000-es években kerül sor, egy baloldali kormány alatt. Katonai jelvényeiket a hivatalos tárlatból törölték, múzeumokban nem ejtenek róluk szót, mintha sohasem léteztek volna. Mégis ma ha valaki Horvátországban jár egy megemlékezésen, vagy koncerten, szinte kizárólag HOS zászlókkal, polókkal, felvarrókkal, falfestményekkel találkozik. Kultusza olyan szinten van még a Z generáció körében is, mintha a ZNG, HVO és más egységek sohasem léteztek volna. Hiába ölték meg, fogták perbe, vagy taszították hivatalosan feledés homályába őket, a horvát társadalomban óriási tisztelet övezi a HOS-t mind a mai napig, mert az emberek valahol érzik, - a HOS minden retorikai és ideológiai visszásága ellenére-, hogy kiknek voltak elveik ott, ahol mindenki másnak csak érdekei.

Horvátországi-háború(1991-1995) IV.- Újjáéledő horvát hadszíntér és a horvát-bosnyák vérfürdő

Előző: Vance-terv és eszkalálódás Boszniában

  IV.- Újjáéledő horvát hadszíntér és a horvát-bosnyák vérfürdő

A Maslenica-hadművelet és a bosnyák pokol

Horvát katonák a Maslenica-hadművelet alatt

Miközben az egész világ a kibontakozó horvát-bosnyák konfliktusra figyel, s legfőkébb a szerbek

röhögnek a markukba, addig Tudman és a HV új tervet sző a Horvátországi hadszíntéren. Az RSK-erőinek nem sok komoly dolga akadt egy ideje és úgy gondolta Szerb Krajna vezetősége is, hogy a horvátok most a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság gondjaival és a bosnyákokkal vannak elfoglalva. Ennek megfelelően hatalmas meglepetésként érte őket 1993 januárjában, mikor Zadar mellett hatalmas erőkkel, a tűzszünetet megsértve megindul a Maslenica-hadművelet. Ez volt a Horvát Hadsereg első, rendes katonai akciója, rendes hadtestekkel, megfelelő (Nyugatról beszerzett) fegyverekkel és felszereléssel. Az RSK erőinek nem sok esélyük volt felucsodni a hirtelen támadástól és a HV kilóméterekkel tolta vissza Zadar mellől az RSK erőit és Szerb Krajna határát. A horvát erők elérik a stratégiailag fontos Maslenica-hidat és rögtönzött pontonhíddal visszaállítják az összeköttetés az eddig elvágott déli országrész és Közép-Horvátország között. Ez nem csak a Dalmáciában lévő egységeiknek és úgy általában a civileknek jelentett nagy fellélegzést (akiknek szigetről szigetre kellett hajókon ellátmányt szállítani addig nagyon macerás módon), hanem a közelgő boszniai hadműveletekhez is elengedhetetlen volt az ellátás biztosítása ezen az útvonalon. Bár Milosevic megígérte Szerb Krajnának, hogy ha nagyobb támadás éri őket azonnal csapatokat csoportosít át hozzájuk, ezt a Krajna és Szerbia közötti boszniai káosz miatt nem engedhette meg magának. Ismét az önkéntesekhez folyamodik és Arkan több száz "tigrise" érkezik Horvátországba az RSK megsegítésére. Az ENSZ békefentartói tiltakoznak és nemzetközileg is elítélik Horvátország tűzszüneti megsértését, azonban ez csak a felszín. A Nyugati hatalmak minden bizalma ekkor Horvátországban van, mely az egyetlen potenciális erőnek tűnik, hogy véget vessen a Balkánon kialakult káosznak, ezért hallgatólagosan szemethunynak a hadművelet felett, ami akár a boszniai hadszínteret is lezárhatja. Arkan Tigrisei és az RSK-sok ellen a hírhedt spliti Rafael Vitez Boban zászlóalj érkezik ( a kvázi HOS-ként működő HV egység) és Marko Skejo legelszántabb usztasa szimpatizáns katonái néznek farkasszemet a legszélsőségesebb szerb paramilitárisokkal. A Maslenica-hadművelet eredményeit hónapokon át, egészen 1993 végéig igyekeznek védeni Skejo "HOS-osai", amely végül is sikerrel jár. Ez időszak alatt az utánpótlás zavartalanul tud eljutni Dalmácián keresztül Herceg-Boszniába a HVO-hoz, ahol épp a pokol alakul ki. A Vance-Owen terv, ami a bosnyák kantonokat lakosságuk etnikai többsége szerint igyekezett besorolni vagy a Boszniai Szerb Köztársasághoz, vagy a Herceg-Boszniai Horvát Köztársasághoz (ami ekkorra bejelenti de facto független állammá válását Bosznia-Hercegovinától) vagy a maradék bosnyák Boszniához, csúfos véget ér. A Vance-Owen terv hagy egy engedményes kiskaput, amit a felek lecsillapítására szán, mégpedig, hogy a kantonok hovatartozása nem végleges, amennyiben a kanton etnikai arányai megváltoznak. Ez pedig a balkáni logikában kinyitja Pandora-szelencéjét és mindenki etnikai tisztogatással, népírtással igyekszik elérni a számára fontos kanton entikai arányainak megváltozását. A vegyes horvát-bosnyák kantonok sorsa itt megpecsételődik és mind az Arbih igyekszik kiírtani vagy elűzni a horvát lakosságot, miközben a HVO ugyanezen ügyködik a bosnyákok ellenében. A horvát-bosnyák háború a tetőfokára hág. Boszniába a muszlim testvériség jegyében pakisztáni, afgán és arab dzsihadista önkéntesek érkeznek az Arbih megsegítésére. A horvát lakosságot a korábbinál is elképzelhetetlenebb kínok várják. A dzsihadista önkéntesek nem válogatnak a taktikáikban és olyan módszerekkel tisztítják meg a horvátoktól a kantonokat, mint az élve elégetés, karóba húzás, kerékbetörés. A középkori barbarizmus az amúgy sem szofisztikáltságáról ismert HVO-sokat is radikalizálja. Megjelennek a bosnyákokat foglyul ejtő koncentrációs táborok és a muszlimgyűlölet az egekbe szökik. A helyzeten nem segít, hogy a neonáci önkéntesek közül többen élvezik a helyzetet és olyan emberek, mint az egyébként néger(!) svéd Jackie Arklöv brutális kínzásoknak teszi ki a foglyokat. Az identitásválsággal küzdő Arklöv horogkeresztes övcsatjával veri véresre az ártatlan bosnyák nőket, kényszeríti Allah-hoz imára a civileket, mielőtt agyonlőnő őket, miközben az éppen felvirágzó skandináv black betal dalait bömbölteti kazettás magnóján. A HVO-sok később elhatárolódnak tőle és ő maguk is őrültnek titulálják, azonban annak semmi nyoma, hogy komolyan tettek volna ellene a '93-as vérfürdő idején. (Arklöv később hazamegy Svédországba és megússza tetteit, csak később 1999-ben tartóztatják le két svéd rendőr megöléséért, s azóta is börtönben van. Egy 2004-es interjúban úgy nyilatkozik, a horvátok oldalán való vérengzés "maga volt a megtestesült fasiszta álom számára".) Eközben a HVO jelentős területeket szerez Közép-Boszniában és a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság nagysága eléri csúcspontját. Horvátországi HV csapatokat is egyre többször csoportosítanak át a dzsihádisták elleni harchoz Bosznia területére. Josic Julien a magyar ex-légiós is ezen harcok közben veszíti el egyik lábát aknára lépve. ( Érdekesség, hogy Bihácsi régióban, Szarajevóban és az Észak-Nyugat Boszniai régióban a HVO és az Arbih szövetségben marad és nyoma sincs konfliktusnak).  Azonban az amerikai tisztviselők mélységesen csalódnak a zágrábi vezetésben, hogy így járnak el az új béketervükkel kapcsolatban, a Nyugat ismét hátat fordít Zágrábnak és komoly retorziókat helyez kilátásba.

A horvátok által szétlőtt Mostari Öreg-híd

Medak-zseb hadművelet és a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság kifulladása

Erről mit sem sejtve a Tudman, és a HV újabb hadműveletet tervez Horvátország területén. A korábbi tűzszüneti megsértésüknek miután nem volt semmi következménye a Nyugat részéről, most úgy döntenek újra próbálkoznak. Ennek oka, hogy a Maslenica-hadművelet után az Szerb Krajna hatalmas bosszú ágyúzásba és bombázásokba kezd. A frontvonalon lévő Gospic brutális károkat szenved de a főváros Zágráb sem marad ki a rakétaesőből több alkalomal sem. Miután a HV beazonosítja, hogy a rakétatámadások kiindulópontja egy Gospictól délre található RSK-támaszpont Medak falu mellett, annak elfoglalására törekszik. 1993 szeptemberében a HV ismét megindul Gospic irányából délre és behatol újra Szerb Krajna területére. Az RSK visszaszorul, de a HV katonák brutális pusztítást végeznek. Sokuk éppen a szerbek által elfoglalt szülőfalujukat foglalja vissza és amit ott látnak, megvadítja őket. Saját szüleik, testvéreik, barátaik oszladozó tetemeit találják otthonuk kertjében fákon lógva és kegyetlen mészárlást végeznek a faluban lakó szerb civilek ellen. Medakot és a rakétatámadások gócpontját elfoglalja a HV, de ezt már a békefenntartó UNPROFOR nem nézi tétlenül. Csorba esett a becsületükön a Maslenica alatt, így most a francia és kanadai békefenntartók ellentámadást intéznek a Szerb Krajnába vonuló horvátok ellen. Kaotikus állapotok alakulnak ki, ahol az UNPROFOR egységei megindulnak a HV ellen, miközben a békefenntartó erők mögött az RSK csapatai foglalják vissza a területeket. Ez nehéz helyzet elé állítja a horvát vezetést, akik ugyan nem akarnak a békefenntartókkal összetűzésbe kerülni, de látva, hogy az RSK visszanyomul mögöttük, sőt szintén támadni kezdni hátulról a horvát egységeket, úgy döntenek mégis tűzpárbajban vesznek részt, nemhagyva elveszni a katonai sikert. A kanadai és francia békefenntartók egy darálóban találják magukat, ahol egyik oldalról a horvátok, hátulról az RSK lő, s végül senki nem tudja ki kicsoda a káoszban. Mire híre jut Zágrábba ennek, Tudman azonnal leállítja a hadműveletet és visszavonulót fúj a HV-nak. Szerencsére komolyabb UNPROFOR veszteségek nélkül ér véget a csata. Az elfoglalt területet nem adják oda Horvátországnak, sem Szerb Krajnának, egy speciális ENSZ-által igazgatott demilitarizált zóna lesz. Ezzel az akcióval azonban Horvátország végleg elveszíti a Nyugat kegyeit és az nem tűri tovább boszniai terjeszkedését.

James Calvin kanadai ezredes, aki két tűz közé szorult az ENSZ-csapatokkal

Az, hogy a horvát vezetés ismét nagyobb erőket vet be hazai területen nem segíti a HVO ellátásának növelését Heceg-Boszniában, ahogy az sem, hogy a közvélemény szemében ugyanolyan barbároknak tűnnek már, mint a szerbek, s ugyanúgy szatelitállamon és eltartott külföldi hadseregen keresztül végez brutális dolgokat a bosnyákok ellen. A HV tisztek egy jelentős része Boszniában van, és nem hivatalos HV egységek is a HVO mellett, de ha Horvátország nem akar ugyanolyan nemzetközi megítélés alá esni, mint Jugoszlávia, akkor ezt bekell fejeznie. Továbbá Törökország és megannyi arab állam jelentős támogatásokról biztosítja a muszlim bosnyákokat, ezzel pedig az Arbih már nem egy szervezetlen pár AK-val a kezében rohangáló hülyegyerek szintjén van. 1993 legvégére hatalmas veszteségeket szenvednek el a horvátok a bosnyákoktól. A Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság területe nem csak vissza esik a horvát-bosnyák konfliktus előtti szintre, de valamivel még kevesebb is annál. Ez és a az USA nyomása elkerülhetetlenné teszi, hogy Tudman letegyen Nagy-Horvátország, minden horvátot egy államban tömörítő víziójáról és 1994 februárjában a Washingtoni-egyezmény keretében Tudman és Izetbegovic békét köt. A horvát-bosnyák háború véget ér. A feladat ezután közös erővel a szerbek visszaszorítására törekedni. Későbbi években a Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi törvényszék elítéli a horvát kormányt, hogy a HV-t idegen ország területére vezényelte, a HVO-t irányította és több horvát tisztet is elítélnek a bosnyákok elleni atrocításokért. Leghíresebb Slobodan Praljak, aki a hágai bíróságon, mikor bűnösnek nyílvánították, kamerák keresztüzében látványos öngyilkosságot követ el tiltakozásul az ítéletért, 2017-ben)

A '94-es pangás és Bihács lehetetlen helyzete

1994 fordulópont a háború szempontjából minden fél számára. Horvátországnak összekell szedni az erejét, új fegyverzettel és a modern hadviselés szabályai közé szabott HV-val megkell erősödnie. Minden erejével Szerb Krajna elfoglalására készül, toborzásba kezd és rengeteg gyakorlatot hajt végre. A bosnyákok most fejlődnek rendes haderővé és mind a horvátok, mind a bosnyákok a sebeiket nyalogatják véres konfliktusuk után. Nem egyszerű az együttműködés karóbahúzások és kegyetlen mészárlások után. Jugoszlávia szintén kifullad. Az országot az ENSZ kizárta soraiból, megannyi Nyugati szankciót nyög, az infláció az egekben. Belgrád és a többi szerb nagyváros utcáit rendszeres háborúellenes tüntetések rázzák meg. A szerb karhatalomnak rengeteg erejét emészti fel a pacifista fiatalok leverése. A Nagy-Szerbia álmát dédelgető Belgrád felismeri, hogy a villámháborúnak szánt konfliktus kicsúszott a kezei közül és a továbbiakban képtelen menedzselni már mind a boszniai VRS-t, mind a horvátországi RSK-t. Ezeket javarészt a szerb alvilág látja már csak el. Amely természetesen a politikai vezetés felső szintjeivel is összefonódott. Milosevic két tűz közé kerül. Olyan radikálisoknak engedte át az állam irányítását, akiknek nem mondhat hirtelen nemet, ráadásul ő szította a tüzet. Azonban ha tovább folytatja a háborúskodást egész Jugoszlávia belerokkan, a lakosság pedig erőszakkal dönti meg lassan hatalmát az elégedetlenségében. A Boszniai Szerb Köztársaság még csak-csak erőben van, de Szerbiától és a boszniai hadszíntéren minden ellátmányt felélő VRS-től jóval messzebb lévő Szerb Krajnai Köztársaság viszont lassan az összeomlás szélén áll. Ezt a bábállamot nem évekre tervezték és nem arra, hogy valóban államként funkcionáljon, ráadásul ilyen kevés ellátmánnyal háborút vívjon. 1994-re Szerb Krajna 430 000 lakosából mindösszesen 36 000 volt nem munkanélküli vagy nyugdíjas. Fizetésüket és nyugdíjukat sem Szerbia állja már az elértéktelenedett dínárral, hanem az ENSZ békefenntartói etetik és látják el őket dollárral. (Ezt később elég nehéz lenne elképzelni Ukrajnában a Donbass esetében). Az RSK haderő átlagéletkora az 50 év felé közelít. A fiatalok vagy meghaltak már, vagy elmenekültek Szerbiába. Milosevic jól tudja, hogy még pár jelentős horvát offenzívát jelen állapotában Szerb Krajna nem él túl, ezért az egyeszségre törekszik. Knin, Szerb Krajna vezetése azonban elárulva érzi magát, nem ezért harcoltak eddig és a békéről hallani sem akarnak. Szerb Krajna Nyugat-Szlavóniai része (melyet félig elfoglaltak a horvátok 1991 végén) viszont külön egyezséget próbál kötni a horvát kormánnyal arról, hogy átengedi fizetség fejében a stratégiailag fontos A3-as autópályát nekik. Kninből azonnal leszámolnak a Nyugat-Szlavóniai vezetéssel. Miközben Kelet-Szlavónia még mindig a romokban hever, Vukovár és a többi település felújítására nem jutott pénz, azonban ők vannak szomszédságban közvetlen Szerbiával, ezért külön szeretnének ahhoz csatlakozni. A belső konfliktusok nem javítják Szerb Krajna helyzetét (a miniszterelnök Hadzic és az elnök Babic között folytonos a konfrontáció) magát a Knini vezetést is végül megpuccsolják és új elnöke lesz az országnak 1994-ben. Az új vezetés vészmegoldásokat keres, ennek egyik eszköze pedig, hogy Szerb Krajna egyesüljön a Boszniai Szerb Köztársasággal, aminek jobban állnak mind katonai, mind egyéb anyagi dolgai. A tárgyalásokat megkezdik, de ez jelenleg a Boszniai Szerb Köztársaságnak inkább teher. A koncepció szerint Szerb Krajna egyesül a Boszniai Szerbekkel, majd azok politikai úton végül Szerbiával. Így létrehozva egy eredeti tervhez képest sokkal kisebb, ám mégis a balkán szerbeiben többségét magában foglaló Nagy-Szerbiát.

Nagy-Szerbia "B-terve" Szerb Krajnával és a Boszniai Szerb Köztársasággal

Boszniában az Arbih ugyan megerősödött, de továbbra is tudja a Szarajevói vezetés, hogy a horvátok nélkül ők ezt a háborút nem nyerhetik meg a szerbek ellen. Ahhoz viszont, hogy a horvátok segítsenek nekik, felkell mutatni valami önálló, jelentősebb katonai sikert. Ezzel nem csak valóban fontos szövetségesnek tűnnek, akiket nem csak megmenteni kell a horvátoknak, de azt is jelzi, hogy nem éri meg úgy besegíteni, ahogy a horvátok korábban a saját érdekükben területfoglalással tették, mert komoly erőt képviselnek a bosnyákok is. A realitást nézve nem sok olyan terület van, ahol a bosnyákok sikert érhetnének el a szerbek ellen, de a fő Boszniától elzárt Bihácsi Köztársaság helyzete már igencsak égető. Ha Bihácsból a bosnyákok képesek eredményeket elérni, az azt is jelentheti a horvátoknak, hogy a Szerb Krajnai köztársaság és a Boszniai Szerbek közé zárt Bihács az ő első számú ellenségük ellen is ér valamit, Szerb Krajna ellen. Erre a legjobb megoldás, ha a Szerb

A Bihácsi Bosznia helyzete

Krajna által eltartott, a Bihácsi Köztársaságon belül sokadik fraktálként megjelenő Nyugat-Boszniai Szerb Köztársaságot megszűntetik a területükön. A két szerb bábállam közá zárt bihácsi bosnyákok váratlan támadást intéznek a Nyugat-Boszniai Köztársaság ellen 1994 augusztusában. Az offenzíva sikeres, Nyugat-Bosznia szerb vezetői Szerb Krajnába menekülnek és a miniállam megszűnik létezni. Nem sokkal később a horvát és bosnyák tárgyalások megkezdődnek egy közös hadműveletről. A horvát vezetés bízik a bihácsiak elszántságában, és ha képesek kitörni onnan délre, vagy csak lekötni a szerb erőket, akkor a horvátok délről, észak felé haladva a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság területéről indulva képesek lehetnek Boszniában Knin mögé kerülni, elérve és elvágva a Szerbiából érkező utánpótlási útvonalát a bábállamnak. 1994 őszén azonban Szerb Krajna hatalmas rakétazáport zúdít Bihácsra, a boszniai VRS-el első közösen összehangolt katonai akcióval az "országban", visszaállítja a Nyugat-Boszniai Szerb Köztársaságot, melyet nem sokkal korábban a bihácsiak megszűntettek. Ez azonban már nem töri meg a közös szándékot és 1994 novemberében kezdetét veszi a HV-HVO-Arbih közös hadművelete, a '94 Tél akció. A cél Bihács felszabadítása a szerb gyűrűből, másodlagos cél (ez a horvátoknak elsődleges) Knin mögé kerülni és elvágni az utánpótlási útvonalát a Szerb Krajnai Köztársaságnak. A közös horvát és bosnyák erők jelentős sikereket érnek és bár Bihács egy tapottat sem mozdul ki a gyűrűből, a horvátok jelentős területeket foglalnak el a szerbektől, megközelítve a Knini ellátási útvonalat, azonban el nem érik azt. Az eredmény reménytkeltő, bár elsődleges céljait nem éri el, a haderők kifulladnak, a front befagy. Josic Julien a magyar ex-légiós utolsó harca a horvátok oldalán, ahol elege lesz az évek óta tartó, politikai intrikák által átszőtt kegyetlen vérfürdőből, miután észreveszi, hogy egykori légiós barátját ölte meg, aki a szerb önkéntesek oldalál harcolt. Így ír erről: 

"Légiós barátom feküdt elöttem. A seb, ami az arcán végighúzódott tőlem származott. Éreztem arcomon végigfolyó keserű könnyeim ízét... Ez volt életem legutolsó és legmegrázóbb harca, amit ugyan megnyertünk, de én vesztettem. Elég volt!"

Mindenki vár, erőt gyűjt, miközben a Vance-terv tűzszüneti egyezménye Horvátország területén is hamarosan lejár. (Folytatása következik)

Horváth Martin

Következő: Vihar-hadművelet és a háború vége

Horvátországi-háború (1991-1995) III. - Vance-terv és eszkalálódás Boszniában

Előző: II. Dicsőséges védekezés a túlerővel szemben

 III. - Tűzszünet és eszkalálódás Boszniában

A Vance-terv és a boszniai horvátok helyzete

A Szerb Krajnai Köztársaság területe

Za dom Spermni! - kezdődik Thompson legendás háborús dala, melynek címe Bojna Cavoglave. Marko Perkovic a Thompson nevet arról az antik fegyverről kapta, amivel harcolt és védte faluját Dalmáciában, Cavoglavét. A korabeli VHS felvétel hatalmas lelket öntött a horvátokba, mikor megjelent 1992 januárjában, erre pedig szükségük is volt az reménytelennek tűnő nemztetközi helyzetben. Az USA-ban azonban új elnöki kabinet került hatalomra, a demokrata Bill Clinton, akik előző, republikánus vezetésükkel ellentétben már sokkal nagyobb külpolitikai lehetőségeket láttak egy szétesző, s egyre inkább ortodox történelmi testvériségen alapuló oroszbaráttá váló Jugoszlávia ellenében. Noha az USA el nem ismeri Horvátországot, a nemzetközi mozgolódás megindul és Cyrus Vance ( ő volt a küldöttség vezetője is, aki a magyar Szent Koronát visszahozta 1978-ban) amerikai diplomata az ENSZ-en keresztül benyújt egy tűzszüneti, ideiglenes rendezési tervet. Ez a Vance-terv. Lényege, hogy a harcokat befagyasztják, a JNA kivonul az elfoglalt területekről, melyek már Szerb Krajnai Köztársaság névre hallgatnak és oda ENSZ békefenntartók érkeznek. Horvátország erre várt, s beleegyezik a tervbe. A helyzet pikantériája, hogy mire ez a megállapodás létrejön, már a JNA volt kiffuladóban és a horvátok hajtottak végre sikeres ellenoffenzívákat, amiket így Nyugat és Kelet- Szlavóniában leállítanak. A HOS vezetése őrjöng, de nekik is megvannak számlálva a napjaik. Sem Tudman, sem a nemzetközi közösségneknek nem érdeke, hogy szélsőjobboldali paramilitáris egységek flangáljanak a fronton tovább. Vinkovciban a helyi HOS bázisául szolgáló ház, a benne tartózkodókkal együtt tisztázatlan körülmények között felrobban 1992 márciusában. Ez sok összeesküvés-elméletet szül és tovább nő a bizonytalanság a zágrábi vezetés és a HOS között. Egy új törvénytervezettel 1992 közepéig a HOS egységek vagy beolvadnak a HV-be, vagy leszerelnek. Akkor még nem tudták, de egy harmadik út is állt, előttük, erre később visszatérünk. 

A Szerb Krajnai Köztársaság etnikai viszonyának változása másfél év alatt az etnikai tisztogatások következtében

A britek még mindig figyelembe veszik Belgrád helyzetét és sokuk szerint Jugoszláviának nagyobb szüksége volt erre a fegyverszünetre, mint Horvátországnak. Az EU elismeri Horvátország függetlenségét. A Vance-terv életbe lép 1992 januárjában, de gyakorlatban természetesen nem úgy zajlik, ahogyan elképzelték. A JNA ugyan kivonul Szerb Krajnából, azonban minden fegyverzetüket és felszerelésüket hátrahagyják, amit birtokba vesz a frissen megalakuló Szerb Krajnai Hadsereg (RSK-erők). Innen lehet tippelni, hogy a fegyverropogások a határmenti zónákban egyáltalán nem szűntek meg. Hiába érkeznek az ENSZ békefenntartói (UNPROFOR), semmiféle gátját nem képzik az RSK-sok tömeges népirtásainak az elfoglalt területeken. 1992 elején a Zadar melletti Skabrinjában, majd több helyütt Gospic mellett és Kelet-Szlavóniában is tömeges népírtást követnek el az RSK erői horvát civilek ellen. Szerb Krajna egy folyamatosan fenyegető góc marad Horvátország testén, ami annak 1/3-át birtokolja. A horvát alkotmányt módosítják és jelentősen növelik a kisebbségi jogokat, részleges autonómiát biztosítva a horvátországi szerb többségű területeknek (Krajnai és Glini autonóm körzet) de ez a szerbeket már nem hatja meg. Szerb Krajna természetesen egy önállóan létezésre alkalmatlan bábállam, amelyet az Észak-Boszniai főutvonalon ( és Kelet-Szlavóniát közvetlen a Vajdaság felől) látják el Szerbia felől utánpótlássa, élelmiszerrel és mindennel, ami egy ország működéséhez szükséges. Szerb Krajna Jugoszlávia nem hivatalos tagállamaként funkcionál, és Belgrád túlnyújtott keze horvát területeken, ami csak erőt akart gyűjteni a fegyverszünettel, hogy újra lecsapjon és továbbnyúljon. Viszont a Belgrád és Knin közötti utánpótlási útvonal biztonságába a történelem közbeszólt. 

Bosznia etnikai térképe: kék-szerb, zöld-bosnyák-narancs-horvát

Az 1991-es év során a legtöbb hadműveletet a JNA erői, az akkor Jugoszlávia tagállamát képező Bosznia területéről indította. A friss bosnyák öntudattal rendelkező muszlimok szintén a függetlenné válással kacérkodtak, de látva Horvátország helyzetét, nem akartak szembeszegülni Belgráddal. Sokkal nagyobb probléma, hogy Bosznia majdnem fele szerb etnikumú, míg a nyugati, Hercegovinai területet horvátok lakják. Ezek a horvátok pedig 1991 végén nem igazán örültek annak, hogy a JNA végiggaloppozik a területükön, hogy az anyaországukat megszállják. Sokan közülök barikádokat állítottak a JNA erői ellen, akik nem egy esetben már hercegovinai területen megölték a horvátokat. Tömegesen menekültek a hercegovinai horvátok a háború súlytotta Horvátországba, ami nem volt képes ellátni őket, a jelentős belső emigráció mellett. Zágráb azonban úgy döntött inkább katonai kiképzésben részesíti őket és létrehozza belőlük a  Horvát Hadsereg, a HV boszniai ágát, így született meg a HVO. Már 1991 végén a boszniai horvátok elégedetlenek voltak a Szarajevói vezetéssel, amely nem védi meg őket a szerb agresszióval szemben, így kikiáltották a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaságot, amely úgy funkcionált, mint Horvátországban a szerb SAO-k, még de facto állammá válásuk előtt. Ennek az entitásnak lett a hivatalos hadereje a Zágrábból irányított HVO. Erre válaszul a boszniai szerbek is megalakítják a Boszniai Szerb Köztársaságot. Boszniában csak a bosnyák lakta területek maradnak teljes mértékben, ami a középső (az is sok esetben vegyes horvát-bosnyák) részeket jelenti. Illetve fontos megemlíteni az Észak-Nyugati részen a Szerb Krajna és Boszniai Szerb Köztársaság közé szorult bosnyák entitást, ami Bihácsi Köztársaság néven önállósul elvágva a fő Boszniától. Hogy még balkánibb legyen a helyzet, a Bihácsi Köztársaságon belül a szerbek még létrehoznak egy de facto államot, ami nem a Bihácsi Köztársaság része, Nyugat-Boszniai Köztársaság néven. Ezt egy szerb autókereskedő vezeti. Emellett jelentős horvát népesség él még Szlavónia alatt, Észak-Kelet Boszniában, ami szintén Herceg-Bosznia része lesz és megjelenik a HVO. Herceg-Bosznia de facto Horvátország része, Zágrábból kap utasításokat, fegyvereket, ellátmányt és a hadseregét is onnan irányítják. A Mostar székhelyű Herceg-Bosznia és Zágráb pedig igencsak szeretne egyesülni. Ennek oka nem csak az a sérelem, hogy a szavakban a horvátokat támogató bosnyák elnök, Izetbegovic nem védte meg saját boszniai területén a horvát lakosságot a JNA agressziójától. Az 1992 márciusában asztalra tett Carrington-Cutileirov tervet, mind a horvát, mind a szerb, mind a bosnyák fél elfogadta. Ez jelentős jogokat biztosított a horvát kisebbségnek is Hercegovinában és Bosznia más területein, valamint a horvát többségű kantonokat is a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaságnak ítélte. Ezt azonban Izetbegovic váratlanul felrúgta az amerikai külügyminiszterrel való találkozása után. (Az USA már ekkor is inkább a bosnyákokat igyekezett támogatni a horvátok helyett.) Miután Izetbegovic váratlanul megszegte az egyezményt és elvetette a horvát kisebbség jogainak lehetőségét Boszniában, Tudman és Izetbegovic között teljesen elmélyült a bizalmatlanság. 

Boszniai offenzívák

A Vance-egyezmény alól csak a Dubrovniki Köztársaság képzett kivételt, mivel itt nem volt őshonos a szerb kisebbség, ezért a HV azonnal megkezdni a szerb erők kiszorítását onnan 1992 tavaszán. 1992 áprilisában Bosznia is kikiáltja a függetlenségét, lesz, ami lesz alapon. Ebben a pillanatban a Jugoszláviából felfegyverzett Boszniai Szerb Köztársaság erői (VRS) megtámadja a bosnyák területeket. Miután a Horvátországi területről kiszorítják a szerb erőket Dubrovnik mellől a horvátok, azzal a lendülettel át is ugranak Boszniába ( Herceg-Boszniai rész) és a HVO-val közösen megtámadják a VRS erőit, akiket jelentősen hátrébb szórítanak, nagyobb területet adva a Herceg-Boszniai Horvát entitásnak. Mivel Bosznia területe jogilag nem Horvátország, így a HOS jelentős egységekkel költözik át ide, ahol nem tiltották be őket, hogy folytassák saját usztasa-szellemiségük szerint a szerbek elleni harcot. (Más egységek, mint a legnagyobb spliti Vitez Rafael Boban HOS hadtest, gond nélkül lép át a HV-be, de zászlóikat, egyenruhájukat megtarthatják. Ahogyan a neonáci önkéntesek is csak egy uniformist cserélnek és tovább folytatják a harcot, immár hivatalos HV színekben). Zágráb úgy dönt, hogy számára mégis a legfontosabb, hogy elvágja Szerb Krajna utánpótlási útvonalát, így a HV és a HVO erőkkel Észak-Kelet Boszniában nagyszabású hadműveletet indít délre, hogy elfoglalják a fő útvonalat. Így nem csak Szerb Krajnát vágnál el Szerbiától és tudnák megsemmisíteni, hanem a Boszniai Szerb Köztársaság tetemes részét is. A bosnyákok abban a helyzetben találják magukat, hogy az alig felszerelt muszlim katonaságukkal (Arbih) csak nézik, ahogy a szerbek és a horvátok területeket foglalnak el Boszniában. A HV és a HVO veszélyesen közel kerül a Banja Luka-Knin ellátási vonalhoz, ezt pedig a szerbek nem hagyhatják, így a VRS óriási erőket mozgosít meg és a horvátok egész háború alatti legcsúfosabb vereségét okozzáka  Koridor-hadművelettel, amivel visszaszorítják a HV-t és a HVO-t, borzalmas károkat okozva nekik 1992 nyarán. A bukás akkora, hogy ebben a régióban Tudman nem is próbálkozik többet és inkább Nyugat-Boszniára helyezi a támogatás hangsúlyát. Eközben újabb választásokat tartanak Horvátországban az új alkotmány értelmében, melyet ismét Tudman és a HDZ nyer meg fölényesen, s várakozásokon alul teljesít a HOS-t létrehozó HSP. De a HSP-re még nagyobb kihívások várnak.

A Koridor-hadművelet dicsíretére az egyik első "turbofolk" számot írják a szerbek

HOS és HVO ellentét

Blaz Krajlevic boszniai HOS-osokkal

A HOS már korábban is összetűzésben állt a Zágrábi vezetéssel, ez az ellentét pedig a Tudman túlnyújtott kezeként szolgáló boszniai HVO esetében ismét egyre inkább előkerül. A HOS az Usztasa ideológia értelmében a bosnyákokat muszlim horvátnak tartja, akikkel szorosan együttműködne egy horvát-bosnyák konföderáció létrehozásában. Ez a szövetség olyan szoros, hogy a boszniai HOS vezetője, Blaz Krajlevic külön bejáratú vendég Izetbegovic bosnyák elnök hivatalába. Ebben az időben a rosszul felszerelt Arbih helyett, gyakorlatilah a HOS látja el Bosznia hivatalos haderejének szerepét. Izetbegoviccal egyeztetve hozza meg a döntéseket egy-egy hadművelet előtt. Ezzel szemben Tudman nem bízik Izetbegovicban és egy etnikailag tiszta Nagy-Horvátországot szeretne megteremteni, amelyhez a horvátok lakta boszniai részeket elakarja csatolni a HVO-val Boszniától. Akár a bosnyákokkal való összetűzés árán is. A HVO inkább védekező hadműveleteket folytat, melyben a horvátok lakta Herceg-Boszniai Horvát régiót védik a szerb VRS erőivel szemben. Míg a HOS a bosnyák igényeket is figyelembe véve támadó jellegű csapásokat indít szerb területeken ellen. 

"Mi vagyunk Bosznia-Hercegovina hadserege. Én személy szerint szeretném látni Horvátországot a Drináig, de ki fogja ezt eldönteni, az itt élő emberek, Bosznia népe, amikor a háború véget ér. A HSP és a HOS tekintetében mindazok, akik nem szélsőségesek és nem véres a kezük, itt maradhatnak és élhetnek, mi megvédjük őket. Megvédjük a szerbeket, bosnyákokat és horvátokat minden külső ellenségtől, mert a nép mögött állunk." (Blaz Krajlevic)

A két horvát egység különbsége a horvátországi szakasznál is jobban kirajzolódik és 1992 végére olyan szinten okoz problémát Zágráb terveinek, hogy ismét a jól bevált recepthez nyúlnak. A HOS-t megkell szüntetni Boszniában is. Krajevic hiába bizonyította Kelet-Szlavónia védelménél kiváló katonai tudását, Izetbegoviccal való szoros szövetsége a központi horvát érdekeket sértik, ezért 1992 augusztusában máig tisztázatlan körülmények között tűzpárbaj tör ki a HVO és a HOS egységei között, amelynek végén Krajlevicet a HVO-sok megölik. Bár Tudman hagyta jóvá Kraljevic meggyilkolásának parancsát, bizarr módon, később 1996-ban posztomusz Petar Zrinski renddel tünteti ki harci vitézségért. Krajlevic hiányát nem tudja a HOS pótolni, és az indulatok is egyre inkább elszabadulnak, hiszen '92 őszétől kezdve egyre többször alakul ki harc a vegyes horvát-bosnyák területeken a HVO és a bosnyák Arbih között. A HOS tagok képtelenek ebben a helyzetben, főleg vezetés nélkül mit tenni ezért szépen lassan oldalt választanak. A muszlim HOS tagok az Arbihkba, míg a horvátok zömével a HVO-ba kezdenek átszivárogni. 1993 elejére az utolsó hivatalosan önálló HOS egység is megszűnik. S miközben a bosnyákok külön harcolnak a szerbekkel, a horvátok a szerbekkel, Közép-Bosznia vegyes régióiban kirajzolódik pluszban a horvát-bosnyák háború is. 1993 januárjában Cyrus Vance ismét úgy dönt, hogy megpróbálkozik azzal, ami egyszer már működött. A horvátországi etnikai régiókhoz hasonlóan leteszi az asztalra a Vance-Owen tervet, amely Bosznia háromosztatú etnikai régiói szerint igyekszik besorolni a bosnyák, a horvát, vagy a szerb területeket. Vance szándéka itt is a tűzszünet elérése volt, de nem tudta, hogy ezzel a pokol legsötétebb bugyrainak nyit utat, miközben Horvátországban is rombadőlni látszik hamarosan a több-kevesebb sikerrel fenntartott tűzszünet. (Folytatása következik)

Horváth Martin

Következő: IV.- Újjáéledő horvát hadszíntér és a bosnyák vérfürdő

3+1 eset, mikor a Nyugat precedenst teremtett a hazug háborúkra

1991-ben vált az USA és ezzel a NATO, a tágabb értelemben vett Nyugat, egyeduralkodóvá a földgolyón. Egyedüli pólusként rögtön megmutathatta, hogyan képzeli el ideáit és elveit egy válsághelyzetben, ugyanis a délszláv háború volt az első konfliktus, amit az USA kizárólagosan dominált nemzetközileg. A Nyugat pedig rögtön megmutatta, hogyan köpi arcon saját nemzetközi egyezményeit és eszméit geopolitikai taktikák miatt. Nézzünk 3+1 esetet, a '90-es évekből, amikor a Nyugat megteremtette a precedenst Oroszország és mások számára, hogyan kell szép szavakkal elfedni saját magunk meghazudtolását. Ennek eredményét ma pontosan látjuk. Ha maga a Nyugat is semmibe vette saját egyezményeit és elveit, akkor más sem fogja komolyabban venni ezeket. 

1. Jugoszlávia fegyverembargója

1991. június 25.-én Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét Jugoszláviától. Ekkorra már hónapok óta folytak a harcok Horvátországban a JNA( Jugoszláv Néphadsereg) által felfegyverzett szerbek ellen. Mivel Horvátország nem volt független állam, így hadserege sem volt. Fegyveres erőit egyedül a horvát rendőrök és két civil önkéntesekből álló csapat (ZNG, HOS) jelentette. Horvátország szuverenitását sem az USA, sem az Európai Közösség nem ismerte el. Jugoszlávia a hidegháború alatt jó szövetségese volt a Nyugatnak. Ez a reflex diktálta, hogy annak egyben tartása legyen prioritás. Ennek okán az ENSZ teljes fegyverembargót vezetett be Jugoszlávia egész területére (mivel senki nem ismerte el, így Szlovénia és Horvátország területét is beleértve). Azaz legálisan lehetetlen volt külföldről fegyverekkel támogatni a horvátokat, Európa harmadik legfelszereltebb hadseregével szemben. Míg a JNA-nak a fegyverembargó semmiféle problémát nem jelentett, hiszen bőségesen rendelkezésre álltak minden harcászati eszközből. Így teremtett a Nyugat lehetőséget arra, hogy Belgrád gyorsan lerendezze a szabadságra vágyó népeit. Ezt meglehetősen brutális harcmodorral, pusztítással, civilek elleni erőszakkal, etnikai tisztogatással, népírtásokkal érte el. Miközben a ZNG és a HOS képzetlen és alig felszerelt egységei hősiesen dacoltak a túlerővel szemben, miközben szembenéztek azzal a kilátással is, hogy nemzetközi elismerésük nélkül, ők Nyugaton terrorszervezetnek fognak minősülni, aminek komoly következményei lesznek a jövőben, ha túlélik a harcokat is. 

Miután az Európai Közösség és az USA  lehetőséget teremtett a II. Világháború utáni első nagy faji vérengzéseknek, lassan ráeszméltek, hogy a nagyszerb nacionalizmus inkább Oroszország felé fog húzni, így Jugoszlávia egyben tartása elhibázott döntésnek bizonyult számukra geopolitikailag. Így nagyon gyorsan szélkakasként változott meg a Nyugat álláspontja a kérdésben és 1992 januárjára a legtöbb ország elismerte Horvátország létezését és tűzszünetet csikartak ki. ( Pár hónappal később Bosznia-Hercegovinát már szélsebesen ismerték egy független országnak, amelynek függetlenségi népszavazása 63%-os lakossági beleegyezéssel történt. Ennek egyetlen szépséghibája, hogy a Boszniai alkotmány szerint vagy mind a három nemzetiség( bosnyák, szerb, horvát) képviselőjének belegyezése, vagy a lakosság minimum 70%-os egyetértése szükségeltetik egy ilyen érvényes jogi aktushoz. Egyik sem történt meg, így Bosznia függetlensége, még a bosnyák törvények szerint sem volt legitim. A Nyugatot ez nem zavarta.)

2. A békefenntartóság haszontalansága

1992 tavaszára megalakult az UNPROFOR és a nemzetközi békefenntartók bevonultak Horvátország szerbek által elfoglalt régióiba (Szerb Krajnai Köztársaság). Mivel a Nyugat elsődleges szempontja geopolitikai volt, és a tűzszünettel elérték első lehetséges céljukat, valamint a Boszniában kibontakozó konfliktusra és érdekeikre terelődött a figyelmük, ezért a Krajnai békefenntartás többnyire alibi szerep volt. Az 1992-es évben több tucat etnikai tisztogatás történt horvát civilek ellen a Szerb Krajnai Hadsereg részéről. Bár már javában a Nyugat által kirendelt országok csapatai állomásoztak a területen, nem sok dolgot tettek több száz civil lemészárlása ellen.

Gondolnánk, hogy akkor katonai konfliktusok elsimításában inkább jeleskedtek és éberen őrizték a tűzszünetet. Ez azonban szintén nem szolgálta geopolitikai érdeküket, mert a horvátok mellé pártolt USA eredményeket szeretett volna látni a szerbekkel szemben, ezért tűzszünet és békefenntartók által felügyelt szerb zóna ide vagy oda, az amerikai és német támogatottságú új horvát hadsereg gyakorlatilag akkor és ott kezdett támadásba 1992 és 1995 között, amikor csak akart és ott ahol akart. Feltéve, ha egyeztetett erről a megfelelő nyugati nagykövetségekkel előtte. Az USA első zágrábi nagykövete Peter Galbraith volt, aki nem csak a horvátországi hadműveletekre hunyta le a szemeit, de Bill Clinton kifejezett kérésére 1994-ben több esetben is amerikai fegyverszállítmányokat engedett át Horvátország területén, hogy Boszniába jussanak a boszniai horvátok és bosnyákok katonai megsegítésére. Ezzel totálisan megsértve a pár éve az USA által szorgalmazott és még érvényben lévő ENSZ fegyverembargóját. Egy Galbraith elleni képviselőházi kivizsgáláson kívül ez semmilyen következménnyel nem járt. Becsületére váljék, hogy 1995-ben a Horvátországból menekülő több százezer szerb konvojába betársult a nagykövet, hogy tiltakozzon és meggátolja a menekülő civilek elleni horvát atrocitásokat. 

3. Jugoszlávia NATO-bombázása

A Délszláv háború első, nagy szakasza lezárult 1995 végén a Daytoni-megállapodásokkal. 1995 folyamán amerikai vezénylettel a NATO bombázást hajtott végre Boszniában a szerb csapatok ellen, miután korábbiakhoz képest is ipari mértékűre növekedtek a szerbek által elkövetett népirtások. Ez még teljes összhangban volt a Nyugati világ alapszerződéseivel, ugyanis az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyásával és felkérésére történt. Ez pár évvel később már nem működött.

1998-ban eszkalálódott a konfliktus Koszovóban az albánok és a szerbek között. Mivel Koszovó sohasem volt független ország, csak autonómiája volt Szerbián belül, így nem rendelkezett katonai egységekkel (csakúgy, mint a horvátok és a bosnyákok sem 1991-1992-ben) azonban, mivel még csak tagköztársaság sem volt, saját rendőrsége sem volt. AZ UCK, az albán katonai felszabadító szabadcsapat kizárólag alvilági fegyvercsempészetre és brutális terrorakciókra, gerillacsapásokra hagyatkozott a szerb jugoszláv erők és rendőrség ellen. Az, hogy az albán fegyveresek terrorszervezetnek minősüljenek a Nyugati világ szemében nem lehetett elkerülni, ennek ellenére gyakorlatban efelett ismét szemet hunytak és támogatták őket. Miután a szerbek a Patkó-hadműveletben megpróbálták kiszorítani az albánokat Koszovóból és temérdek mészárlást követtek el albánok ellen, az USA meglátta a lehetőséget, hogy erkölcsi ürügyet találjon a katonai beavatkozásra. Ismét az ENSZ Biztonsági Tanácsától kért engedélyt a NATO beavatkozásra, de mivel Kína és Oroszország BT tagként nem egyezett bele, így nem kapott a NATO ilyen felhatalmazást. Ez az USA-t és szövetségeseit nem érdekelte és az egész nemzetközi jogot arcon köpve kezdte meg Jugoszlávia brutális bombázását, amiben nem csak szerb katonai pontok estek áldozatul, de a belgrádi TV és Rádió székháza, dolgozói, megannyi civil országszerte. 

Az ENSZ alapokmánya tiltja az erőszak alkalmazását, kivéve ha önvédelemből történik, vagy a BT VII. fejezete így határoz. Jugoszlávia 1999-es NATO bombázása esetében egyik sem állt fent. Következménye mindössze azért nem lett, mert az USA szuperhatalmi pozícióban van és nincs, aki ellensúlyt képezzen ellene. 

4. Az albánok bosszújának hallgatólagos jóváhagyása

Miután a szerb csapatok kivonultak Koszovóból, mert a brutális bombázás hatására Belgrád feladta céljait, a KFOR vette át a katonai ellenőrzés helyét a térségben. A KFOR ugyanolyan békefenntartó hadtest volt Koszovóban, mint az UNPROFOR korábban Horvátországban és Boszniában. Hatékonysága sem sokban különbözött az 1999-es évben. 

Koszovóba albánok tízezrei tértek vissza és a szerbek elleni évtizedes bosszú fűtötte őket. Kifejezetten érdekes, hogy jóadag cigányellenességel is társult, hiszen a roma népesség a szerbek pártját fogta a háborúban. A helyi, évtizedek óta ott élő szerb és roma (zömében idősek) hamar rettegni kezdtek a bosszúszomjas albánoktól. Gracko faluban a szerbek kifejezetten kérték, hogy a KFOR a biztonságuk érdekében állomásozzon a településen. A NATO ígérete ellenére ez sosem történt meg és Prizen és Pec városához hasonlóan tömegmészárlásban ölték meg az idős szerb és cigány lakosokat az albán fegyveresek. Emellett illegális börtönöket tartottak fent, ahol kínzásoknak vetették alá a civileket, amiket a KFOR éves késéssel számolt csak fel. A Nyugat elfogult szimpátiája okán, és a bimbódzó új albán térségbeli geopolitikai szövetségese hálájáért cserébe, hagyott több száz szerb és roma civilt szisztematikusan bosszúból lemészárolni, már jóval a háború és a békekötés után. 

Források:

https://irp.fas.org/congress/1996_rpt/bosnia.htm

https://www.hrw.org/reports/1999/kosov2/#_1_10

https://muse.jhu.edu/article/13713

Népek, amik nem is biztos, hogy léteznek

 Alapvetően nem kérdőjelezem meg senkinek sem az identitását, s a virágozzék minden virág elvét vallom nemzetiség és kultúra tekintetében. Az autonómiát, minden náció önrendelkezését, szabadságát tartom legfontosabbnak és mélységesen elítélem a centralizált államiságot. Tisztességes nemzeti anarchista elvekkel, az önálló, decentralizált etnikai közösségek, akár etnikailag homogénen, akár keveredve nem csak elfogadhatóak de a legszebb útnak látom. Mindezek ellenére akad pár olyan nemzetiség, nép, amelynek ha racionálisan végignézzük létrejöttét és jelen létezését, erősen elgondolkodhatunk azon, vajon biztosan nevezhetjük e őket önálló etnikumnak. 

Belarusszok és ukránok

A beloruszok és az ukránok népiképp kivétel, hiszen tagadhatatlanul léteznek, de hamar rájövünk, hogy azért létezésük, identitásuk megélése és alapja igencsak problémás tud lenni. Mindkét nép először a szlávok őshazájának számító Kijevi Russzban gyökeredzik. Ekkor még szó sem volt külön belorusz vagy ukrán népekről. Beszédes, hogy a Kijevi Rusz (ahogy Kijev nevéből is adódik) a mai Ukrajna területén létezett, annak mai fővárosának központjával. Sokat elmond, hogy ez az első államszerveződés Kijevi központtal minden kétséget kizáróan a történelemben az oroszok őshazája és első szerveződése. Gondoljunk bele abba, hogy létezett volna egy „Pesti birodalom” nevű fejedelemség a mai Közép-Magyarország területén és az az évszázadok óta utált ellenségünknek lenne hivatalosan az első államalakulata. Amely utált ellenségünktől, akkor még el sem határolódtunk és mi magunk is annak vallottuk magunkat. Elég bizarr ha így nézzük. Az ukránok és a beloruszok egyébként a 14. századig nem különböztették meg magukat kvázi az oroszoktól. Amivel persze nincsen semmi probléma, hiszen népek azok egymásból születnek, jönnek létre újak vagy épp tűnnek el. De azért nem állom meg, hogy ne jegyezzem meg, ezek a népek akkor kezdték el külön népnek nevezni magukat mire a magyarok 1000 éve már léteztek, eljutottak a sztyeppéről a Kárpád-medencébe, hont foglaltak, kalandoztak, államalapítottak, túlélték a tatárjárást stb. A francia, germán és egyéb népek talán még hosszabb ideje zajló tevékenységéről nem is beszélve. De, vannak relatív fiatalon kialakult népek ezzel nincs gond. A gond talán ott kezdődik, hogy az ukránok és a beloruszok ezt az identitást gyakorlatilag egy orosz „alfajként” élték meg egészen majdnem a 20. századig. Ebben a században jutott nekik először önálló területi egység. Mármint részben önálló mert ez mind a Szovjetunió egyik tagköztársaságának részeként ment végbe. Egészen annak felbomlásáig, 1991-ig kellett várni, hogy ez a két nép definiálja magát önálló nemzetként. Egy önálló nemzetet onnan ismerünk fel, hogy 1. van külön kultúrája vagy elkülöníthető etnikum, 2. saját nyelve van. Meglepő módon (hiszen a látszat csal) egyébként a belorusz és az ukrán etnikailag, azaz genetikai vizsgálatok útját megkülönböztethető az oroszoktól. Egymástól ez a kettő annál kevésbé, de legfőképp a lengyelektől nem. Ami nem csoda hiszen Belorusszia területe a mesterséges határmódosítás előtti Lengyelország területe volt eredetileg évszázadokon át, míg a mai Ukrajna nyugati fele ugyanígy a lengyel birodalom része volt. Egyébiránt az ukrán nyelv kb. 60%-ban megegyezik a lengyel nyelvvel. Csak cirill betűket használnak. Azonban ez a 60%-os hasonlóság sem elég ahhoz, hogy ne értse meg simán egymást egy ukrán és egy orosz és ne lehetne adott esetben az orosz nyelv egy ellengyelesedett dialektusának nevezni, ahogyan a csángók által beszélt román jövevény szavas magyarját. Egyébként az a törés Ukrajna életében mai napig megfigyelhető, hogy nyugati fele lengyel, míg keleti fele vagy tatár, vagy orosz fennhatóság alá tartozott. Ez minden választáson megfigyelhető pártpreferenciákban is. Másik érdekesség, hogy az ukrán nyelvet Ukrajnában gyakorlatilag majdnem csak ezen nyugati fele használja elsődlegesen. Tehát azon a részen, amelyekre a lengyelek hatással voltak és az orosz nyelvet kicsit megbolondították a polák dialektusukkal.

A pirossal jelölt részen élnek azok, akik ukrán nyelven beszélnek Ukrajnában

 A belorusz helyzet ennél is siralmasabb, hiszen a belorusznak mondott nyelvet a lakosság mindössze 13%-a használja és mindenki más az oroszt. Persze ha mindenki a belorusz nyelvet használná akkor is pár mondatvégi magánhangzón és féltucat szón kívül semmi különbség nem lenne az orosszal. De még erre sem hajlandók, ami elég beszédes nemzeti öntudatról árulkodik. Belorusszia öntudata egyébként azon a szinten van, hogy esze ágában nem volt kiválni magától a Szovjetunióból, de még annak végleges bukása után egy bő évtizedekig tervben volt az egyesülés Oroszországgal, hogy annak egy sokadik szövetségi köztársasává váljon, mint a tatárok vagy a baskírok. Aminek személyes véleményem szerint való is lenne, ha racionálisan nézem. Persze időközben mesterségesen kialakítottak két évtized alatt valamiféle belorusz identitást, ami mellett mára a beloruszok zöme ki is áll hangosan, és persze mindezt oroszul.

Osztrákok

Az osztrákok a nagy nyugati szomszédaink, akikre mindig irigykedünk vagy felnézünk, vagy hűtőt veszünk a szocializmusba, ha pedig az összeomlik, akkor náluk dolgozunk átugrálva a határon.  De kik ezek az osztrákok? Hasonló problémával szembesülünk, mint a beloruszok és az ukránok esetében, hogy bizony simán lehetne őket a németek egy alcsoportjának nevezni. Na igen, és ezt is tették gyakorlatilag a II. világháborúig. Poroszok, szászok, bajorok…mind különböző német népcsoportok. És ebbe a felsorolásba tartozott a 20. századig az osztrák is. Németül beszéltek, németnek vallották magukat. Persze most is németül beszélnek, de már nem akarják annak vallani magukat. Olyan ez mintha holnaptól a palócok azt mondanák, hogy ők bizony nem magyarok, hiába beszélnek úgy meg léteztek ugyanúgy velünk egy kultúrkörben és államban ezidáig. Na rendben, az osztrákoknak van egy nagy mentségük, hogy ők tényleg egy külön birodalomba szakadtak le. Ez pedig a Habsburg Birodalom, aminek Ausztria volt a centruma. Persze ugyanilyen önálló volt Poroszország is aztán lassacskán csak-csak a német egységbe beleforrt, ami Ausztria sorsa is lett volna, ha a nácik nem utáltatják meg velük a német identitásukat.  Habsburg fennhatóság végett az osztrákok látható különbsége a németek nagy részétől a katolicizmusukban nyilvánul meg, a protestáns németek zömével szemben. Persze ez is gyenge érv, hiszen a svábok, bajorok ugyanúgy a katolikus németek táborát erősítik jószerivel Németországon belül is úgyhogy ez édeskevés egy külön identitáshoz. Lehet erőlködni még a sajátos osztrák nyelvvel. Ez minden gyenge lábakon álló identitású nép fogódzkodója. Viszont az osztrák a némettől pont annyira nem határolható el, ahogyan a bajor vagy szász dialektus sem a németen belül. Az osztrák nyelv semmivel nem másabb ezeknél, és ugyanúgy a német egyik dialektusa. A Svájcban élő németek sem Németországban élnek, külön svájci németet beszélnek és mégsem mondják magukra, hogy ők nem németek. Az osztrák identitás kialakulását az 1866-os porosz-osztrák-olasz háborúhoz szokták kötni, de ez nem jelenti még, hogy külön nép lenne. Osztrák identitás van, ahogyan bajor, szász vagy sváb is. De ezek mind a németségen belül zajlanak. Imádom a decentralizációt és minden náció autonómiáját támogatom, de ez ne jelentsen rendszertani őrültséget. Nyugodtan legyen az osztrákok külön, sőt a többi német népcsoport is. De ne nevezzük már dacból magunkat külön népnek, nem pedig németnek, mikor csak a II. világháborúban megorroltunk a nácikra, őket az egész németséggel beazonosítottuk és úgy csináltunk, mintha mi nem is lennék annak a része.

Moldávok

Egyre meredekebb vizekre evezünk. A moldávok esetében már kimerem jelenteni az előző nációkkal ellentétben világosan és egyértelműen, hogy bizony ezek nem léteznek. Moldávok nincsenek. Moldova mint ország létezik (bár kérdés, hogy az is kinek jó), de moldáv nép nem. Pedig hivatalosan elfogadott nézet, hogy Moldova lakói a moldáv nép. Kezdjük az elején. Moldova területének régi neve Besszarábia. Amennyire egzotikusan hangzik annyira putri valójában, de ez a név a világháborúkból lehet ismert. Ez a románok „Erdélye”. Nekik ez hiányzik, nekik ez kell, vele akartak egyesülni. Nekem aztán nincsen egy nagy „mindent vissza” életérzésem egyáltalán, de valljuk be a magyar irredentizmus szebb tájat akar megszerezni, mint a románok. Mert Moldova egy olyan hely, mintha az egész ország kizárólag Borsod lepusztult, elszegényedett faluit jelentené, a főváros pedig az Avas lakótelep és Kőbánya-Kispest fúziójából állna. Na igen, és mindezt románokkal. Mert Moldovát románok lakják. Annyira románok, hogy megkérdőjelezhetetlen. Románul beszélnek, románok etnikailag, még a zászlójuk is egy román zászló egy plusz címerrel. Magukat románnak is vallották és eszükbe sem jutott az az őrültség, hogy ők valamiért egy külön nép lennének, egészen addig, míg a Szovjetunió be nem kebelezte ezt a területet. Azért, hogy nehogy véletlenül is egyesülni akarjon a Moldáv SZSZK Romániával, az oroszok elkezdtek egy mesterséges moldáv öntudatot és identitást kreálni az itt élőknek. A kommunizmus évei alatt ez olyan jól sikerült és olyan remek oktatást és propagandát hajtottak végre, hogy 1991-re mire a Szovjetunió felbomlott, mindenki megvolt győződve, hogy ők nem románok, hanem moldávok. Nem törődtek olyan bagatell ügyekkel, hogy ugyanolyan nyelven karattyolnak és megértik simán a románokat, vagy hogy a nagyszüleik még simán románnak hívták magukat. Még a más címerrel az utcákon lobogó román zászló sem ingathatta meg ezen derék emberek hitét, hogy ők bizony nem románok, hanem külön nép. Ezt a nyilvánvaló hazugságot aztán az 1991 utáni, első és önálló Moldáv állam (még mindig kommunista) kormánya is tovább folytatta. Külön pikantéria, hogy ebben a hamis identitású sohaországban még konfliktus is kitört, és „kisrománia” keleti részén lakó oroszok kikiáltották Transistria néven függetlenségüket, és létrehoztak egy külön államot az államban. Amely egy az egyben reprodukálja a Szovjetuniót és sikeresen állította meg az idő kerekét 1990-ben és tudott még alávalóbb életszínvonalat produkálni Moldovánál is. Mindeközben persze időről időre megcsillannak azok a nyilatkozatok, hogy egyszer talán, lassan de biztosan mégis egyesül Románia és Moldova a távoli jövőben. Addig is – ha térképen nézzük-, Moldova piócaként csüng Románia testén, úgy, ahogyan a hamis identitásuk csüng a románságukon még.

Bosnyákok

Hasonló szituációban vagyunk, mint az imént, csak ez a szituáció emberek ezreinek életébe került nem is oly rég. Ha nagyon az elején akarjuk kezdeni szintén egy olyan fiktív példát kell hoznom, minthogy attól, hogy ha valaki áttér ma Magyarországon muszlim hitre, többé nem lesz magyar hanem egy külön nép? A krisnások Somogyvámoson nem számítanak többé magyarnak hanem önálló népcsoport? Érezzük, hogy a válasz nem. A bosnyákok nem érzik ezt. A bosnyákok magukat egészen a 20. század elejéig simán horvátnak definiálták. Ez olyannyira nem különbözött, hogy a napjainkban Magyarországon élő magukat bosnyáknak nevező nemzetiség, az valójában és egyértelműen horvát népcsoport. Különbség, hogy a boszniai bosnyákokkal ellentétben valóban ők katolikusok is, mint úgy általában a horvátok. Bosznia esete egy etnikai káosz volt mindig is a történelem során, de bárkihez is tartozott épp, azt elmondhatjuk, hogy területét délszlávok lakták. Olyan délszlávok, akik nem az ortodox kultúrkörhöz tartoztak, tehát kizárásos alapon ezeket ott és akkor horvátnak nevezzük. Miért is tennék máshogy, ha magukat is így nevezték? Aztán jött az Oszmán Birodalom és az itt élő rebellis horvátok, akik nem voltak hajlandóak a pápista irányt követni és egy bogumiloknak hívott eretnek keresztény csoport tagjai voltak, igen hamar tértek át a muszlim hitre. S ahogyan a bogumil szektához való tartozás nem jelentett egyet külön népcsoporttal, így a muszlim hit sem, s hát a 20. századig magukat muszlim horvátként aposztrofálták. Majd a 20. század végére lassan de biztosan azon irracionális meggyőződés kerekedett felül, hogy a bosnyák az egy külön nép. Ismét képzeljük el, hogy Magyarország török hódoltsági területén nagy számban térnek át magyar emberek az iszlámra. Persze ettől még magyar emberek, magyarul is beszélnek pár török jövevényszóval és törökösebb hajlítgatással játsszák el a magyar népzenét. Felteszem a nagy kérdést? Másik népcsoport ez? Hát könnyen azt mondjuk, hogy nem. De egyébként elfogadom, legyen a bosnyák külön népcsoport. Végül is már nagyobb a különbségük, mint a beloruszok meg az oroszok között. Legalább itt más vallás és ebből adódóan másabb kultúra alakult ki. Viszont az igen merész és őrült gondolat volt tőlük 1992-ben, hogy egy bosnyák nemzetállamot valósítanak meg Boszniában, tekintettel arra, hogy Bosznia lakosságának kevesebb, mint fele tartozik ebbe a (mindenki döntse el, hogy mondvacsinált-e) népcsoportba. A többiek zömében szerbek, és horvátok. Hogy még jobb legyen a helyzet ez a kb 45% bosnyák Boszniában nem is egy helyen él, hanem pacákban szétterülve, mint egy Jackson Pollock festmény a szerbek és horvátok között. Hát nemzetállam nem is lett belőle sohasem, s ha engem kérdeznek, hamarabb esik szét újra, minthogy valaha is azzá váljon.

Boszniában a zölddel jelölt részeken élnek bosnyákok többségben.

Macedónok

A macedónok egy roppant pikáns nép, mert a hamis identitás őrületében még tovább mentek, melyet volt szerencsém személyesen is átélni. (Ezekről a tapasztalatokról: itt olvashattok) A macedónok helyzete úgy kezdődik a történelemben, mint minden kamunépé, nevezetesen, hogy a 20. századig magukat nem vallják külön népnek. Így volt ez a macedónokkal is, akik egészen a II. világháború végéig önmagukat bolgárnak hitték. Ezt pedig jól is hitték mert azok. Olyannyira, hogy Bulgária nem hajlandó elismerni a macedón nyelv létezését, azt csak a bolgár egy dialektusának tartja. És hát az is. Ha valaki macedón, automatikusan kaphat bolgár állampolgárságot is. Helyzetük így roppant hasonló szegény moldávokhoz. A macedónok egy bolgár népcsoport, akik Bulgárián kívül ragadtak, egész pontosan 1945 után véglegesen is Jugoszlávia területén. Tito tartott attól, hogy ez a déli terület, amit bolgárok laknak egyesülni akar majd Bulgáriával így elhintette a macedón önálló öntudat meséjét közöttük. Ismerős ugye a moldovai helyzetből a recept? S mivel a Jugoszláv tagköztársaságkén üzemelő Macedónia egy nyúlfaroknyi részét az egykori Nagy Sándor Makedón Birodalma uralta, úgy gondolták innen vezetik le az identitást. Így lett hát Jugoszlávia majdnem legszegényebb régiója és az azt lakó bolgárok, a dicső ókori Makedónia leszármazottja és örököse. A hellenizmus örökösei marha érdekesen néznek ki amúgy mindenhol cirill betűs feliratokkal. Az, hogy ők bolgárul beszélnek és írnak nem izgatja őket. Úgy gondolják ők görögök, az eredeti ókori görögök leszármazottjai, csak egy nyelvcsere történt. Hogy aztán minek cserélték volna le a görögök a nyelvüket egy bolgárra ha nem azért mert maguk is bolgárok valójában azt nem tudni. Mindezt a lakótelepi komcsi uszodának kinéző nemzeti múzeumban tudhattuk meg, ahol a helyi magas rangú Szaniszló Ferenc tájékoztatott erről tárlatvezetésen. Ehhez a mesterséges történelemképhez építettek maguknak a fővárosba betonból, hitványan kivitelezett ókori görög épület másolatokat, valamint gigantikus Nagy Sándor szobrot. Mindezek tövében vígan falatozzák a csepcsicsit, ajvárral és minden tipikusan délszláv dologgal együtt, miközben az ország lakosságának majdnem fele ráadásul albán. Így élik hát mindennapjaikat a magukat görögnek gondoló bolgárok a muszlim albánokkal. Slussz poén, hogy Tito azért találta ki nekik ezt a mesét, nehogy kiszakadjanak Jugoszláviából, aztán mikor ezt 1991-ben megtették, ez volt az egyetlen tagköztársaság, amiért a szerbek a fülük botját sem mozdították, annyira nem érdekelt senkit, hogy élnek-e vagy halnak.

Montenegró

Maradtunk a Balkánon hiszen a modern Európa etnikai tébolya még itt érhető tetten a leginkább. Montenegró szintén beleilleszkedik az előző sorozatba. Soha az életbe nem hívták magukat külön népnek. Szerbek, akik a tenger közeli hegyekben éltek, meg ugyebár a tengerparton. A nyelvük szerb, kimondva, leírva, mindenhogy. Annyira szerbek, hogy még Jugoszlávia szétesésekor sem jutott eszükbe kiválni a Nagy-Szerbiát megvalósító államalakulatból. Serényen harcoltak a montenegróiak is a háborúban a horvátok, bosnyákok ellen. Jugoszlávia szimbolikus elnöki pozícióját 1992-ig betöltő montenegrói szerb úriember azt mondta mikor kérdezték, hogy mi a különbség a montenegróiak és a szerbek között, hogy „ a szerbek nem akarják magukat montenegróinak hívni”.  Aztán a ’90-es évek kollektív őrületében arrafelé megcsapta őket is a téboly szellője és 1997-ben kitalálták, hogy létezik olyan, hogy montenegrói nyelv. Vért izzadva nyelvészek találtak egy tucat kiejtésbeli különbséget és ezt nevezték meg külön nyelvnek, véletlenül sem a szerb egy nyelvjárásának. Ezt persze még a montenegróiak sem vették komolyan. A nemzetközi nyelvész közösség még 2008-ban sem volt hajlandó elfogadni, hogy a montenegrói egy nyelv, pedig ekkor már 2 éve, azaz 2006 óta önálló államisággal büszkélkedhetett Montenegró. Olyan magabiztos kiválás volt ez Szerbiából, hogy 55%-ban volt meghatározva a szint, ahonnan érvényes a különválás és 55,5%-a a lakosságnak hajszál híján megszavazta ezt. Végül politikai lobbival elfogadtatták a montenegrói nyelv létét nemzetközileg. 2016-ban kiadhatták az első montenegrói szótárt is! Persze a népességszámláláskor kiderült, hogy Montenegró lakosságának 43 %-a szerb anyanyelvűnek vallja magát, míg montenegrói nyelvűnek 37%. Vagyis a lakosságban kisebbségben vannak azok, akik elvileg a saját népük nyelvét beszélik. Még azon emberek között is, akik elhitték, hogy a montenegrói az nem egy szerb népcsoport, hanem önálló nép, nos közöttük is sokan anyanyelvként a szerbet mondják és nem a montenegróit. Persze szegények össze lehetnek zavarodva, hiszen csak 4 éve van külön szótáruk, amiből kitudják szemezgetni, hogy mi a különbség a montenegrói és a szerb között. Ami pedig gyakorlatilag a nagy semmi.

A piros részeken legalább 50%-ban élnek olyanok, akik montenegrói nyelvűnek vallják magukat. A kék  területeken szerb nyelvűnek vallják magukat.