Szent István és az államalapítás
ünnepe olyan jelenség, amelyben minden politikai oldal megegyezik, mint pozitív
megítélésű személy és cselekmény. Természetesen mindenki a maga értékeit látja
benne és eredezteti ettől az elméleti nullponttól. A jobboldal a keresztény
értékrendű állam képét látja Szent István cselekedetében, a baloldal pedig a
nyugati kultúrához való integrációt. Kétségkívül mindkettőnek igaza van. Talán
csak abban az alapvonatkozásban nem, hogy ezt, mint pozitív történelmi eseményt
fogják fel. Semmikor nem aktuálisabb kitérni arra, hogy az állam, nem a nemzet
és az intézményes egyház nem a hit. S, nem csakhogy nem ugyanaz, hanem előbbi
mindig az utóbbit akarja képviselni és vigyázni, azonban előbbi mindig megöli
azt. Az állam ellensége a nemzetnek és az intézményi egyház ellensége Krisztus
láthatatlan egyházának, amely az emberek szívében él.
Ami azt illeti, mind a hit, mind
a kultúra, mind a nemzet tekintetében szellemi konstrukciókról beszélünk, s
mint ilyen, a valós térben nem létező, csak is az ember szívében, lelkében
lakozó, életünkben megélt tényezőkről beszélhetünk. Mert talán semmi nem olyan
értékes a nemzeti anarchizmusban, mint, hogy ezt a tényállást gyakorlatilag
ilyen kész formában egyedüli ideológiaiként vállalta fel. A nemzet az emberek
egy csoportja között fennálló kötelék, melyben ezen emberek közös őstől eredeztethető
sajátos habitusuk, nyelvük, kifejezéseik, reflexióik, lelkület van és ezen
lelkületből fakadó szokásaik. Gyakorlatilag a család, rokonság egy
kiszélesített, tágabb verziója. S minthogy mi emberek nem vagyunk sem
egyformák, sem generációról generációja ugyanolyanok, de még csak egyéni
életünk folyamán is folyamatosan változunk, így ez a bennünk élő és
láthatatlanul összekötő, szellemi-lelki kötelék, amelyet „a nemzet” néven
illetünk, ugyanúgy változik velünk, általunk, bennünk. A nemzet soha nem egy
emberi lélekből kiszakítható és külön dimenzióban önállóan értelmezhető
konstrukció. Az kizárólag az egyes egyének közösségének szellemiségeként
mérhető és felfedezhető létező, amely szükségszerűen alakul, formálódik,
változik, fejlődik azon emberekkel együtt, akiknek a része. A mai nemzet
felfogás, amely a felvilágosodás romantikus naivitásában született, mely a
nacionalizmust megteremtette, egyértelműen pont fordítva, fejtetőre állítva
láttatja ezt a helyzetet. Feltételezi, hogy a nemzet, egy adott etnikai
csoport, illetve állam lakóira univerzálisan érvényes, éteri térben felettünk
lebegő valami, ami alá rendeltettek annak a nemzetnek az polgárai. Ennek
gyökere pedig egyértelműen az államalapítások/birodalom alapítások kezdetéig
nyúlnak vissza. Ennél talán persze még árnyaltabb is volt a felvilágosodás
előtti felfogás, melyben hivatalosan a nemzet tagja nem lehetett mindenki, aki
a királyság területén élt. Persze ez a konstrukció is eredendően problémás,
mert mi az, hogy hivatalosan? Eldöntődik valahol, valakik között, valami
alapján, hogy te a nemzet tagja vagy, vagy sem. Valójában az egész mondandó
lényege, amely a nemzet ezen felfogása és az állam ellentétére akar kitérni,
pontosan az állam mesterséges hierarchiájában és intézményrendszerében
keresendő. Minekutána a nemzet, mint szellemi-lelki konstrukció, mely
láthatatlan kötelékként él emberek egy csoportjának tagjai között, teljességgel
megfolytja az állam mesterséges intézményrendszere. A nemzet szellemének
spontán, organikus alakulása, formálódása az emberek körében totálisan le van
korlátozva, ha az azt leuraló állam kisajátítja a nemzet fogalmát és megszabja,
hogy milyen „a nemzet”. Ilyen badarság például, hogy „ a magyar nemzet egy
keresztény nemzet”. Most nem is akarok belemenni abba, hogy országok,
kontinensek, népek nem lehetnek keresztények csak is egyének, akik szabad
akaratukból ezen hit mellett döntöttek. Vegyük a kulturális kereszténység
értelmében, mely az eredetinek torz, korcs verziója, melyre azt sem mondanám,
hogy árnyéka, hanem kifejezetten komplementere. Tehát a kultúrkereszténység, a
keresztény hitből vett vélt, vagy valós erkölcsi értékrendet jelenti. Szent
István kijelenti, hogy ennek a magyar nemzetnek, amit épp megfolyt a köré
keretezett állami hierarchiával, annak tagjainak ezen kultúrkeresztény
erkölcsiség szerint kell élni. Nem a nemzetet magunkban hordozó emberek
termelték ki magukból ezt a vágyat, ezt az igényt, nem spontán kialakult, hogy
ezt
tartják jónak és ezt élik meg. Hanem felülről irányítva, mesterségesen
rátukmálják.
Mindenki látott már olyan kínai
dinnyéket, amiket négyzet alakú üvegben termesztenek és az végül elérve annak
határait növekedés közben, egy hatalmas kocka dinnyévé fejlődik. Esélye sem
volt másra, hiába nőtt volna így vagy úgy, erre vagy arra, ilyen vagy olyan
alakúra vagy méretűre, a négyzetüveg melyben termesztik behatárolta és
lekorlátozta egy előre megszabott formára. Így van ez az állam és a nemzet
viszonyában is. Az állam a négyzet, a nemzet a dinnye, amely önállóan nőne,
fejlődne és teljesedne ki, de az állami bürokrácia keretrendszerének határait
elérve, beleroskad annak szabályaiba. A nemzet lelkünkben lakó szellemiségének
spontán fejlődése megfojtatott és ezáltal a saját lelkünk egy szegletének
fejlődése is, ha elfogadjuk ezt a hibás azonosságot, melyben a nemzet egyenlő
az azt képviselő állammal. Hasonló példa lehetne még az állatkertben lévő
állatok esete is. Ott az állatok mindent megkapnak, amit úgy gondolnak sajátos
állatfajtájuknak szükséges az életben maradásra és a „boldog életre”. Viszont
mind tudjuk és érezzük, hogy egy szabadban a szavannákon futkározó zebracsorda
mennyivel igazibb, valósabb szabadság és kiteljesedés, mint a kerítés
túloldalán Zoo csemegét kunyizó társaié. Persze az utóbbit nem fenyegeti se az
oroszlán, se a hiéna. Ez az ember lelkének is a nagy csapdája. A szabadság
feláldozása a biztonság oltárán. Mert a szabadság bizony mindig kockázat,
mindig felelősség. Ettől is szabadság elvégre a szabadság, hogy van tétje a
saját döntéseinknek. Nyilván az ember, mikor gyermekből felnőtté válik, akkor
egyéni életünkben fontosnak tartjuk ezt a felelősségvállalást és az önálló
döntések meghozatalát. Ellenben az egész bennünk lakó nemzet esetében valahogy
úgy véljük, jó ha örökké a vigyázó, bábáskodó államocska szoknyája alatt
tengődik. Ez pedig még egy optimista hasonlat volt, mert az állam a legkevésbé
sem szokott őszinte, szeretetteljes anyukaként működni, sokkal inkább annak a
képében tetszelgő gonosz mostoha, akinek feltett szándéka, hogy adóinak képében
eltartsd, törvényének nadrágszíjával pedig elver, ha ennek ellenszegülsz.
Szent István előtt is létezett
magyarság, létezett a magyar nemzet. Élt és virult, kalandozott, hont foglalt,
erős, független nemzetként. Törzsekből állt, melyeknek mind külön vezetője volt
és az egész nemzet ügyeit ezen törzs vezetői vitatták meg, sőt választottak
maguk közül az egész törzsszövetségre érvényes vezető törzset. Gyakorlatilag
egyfajta önálló közösségek konföderációja volt ez, melyben a lokális, autonóm
közösségi szintről, alulról épült fel az azonos nemzetet szívükbe hordozó
közösségek hálózatának egységes kérdésekben való irányítása. Ami azt illeti
sokkal ideálisabb és az emberi természet pozitív oldalára inkább hagyatkozó
modell volt ez, mint a politikai alkuk, erőszak, testvérgyilkosságok és idegen
haderők bevetésével megalakuló véráztatta Szent Istváni magyar állam.
Pragmatikusan persze lehet érvelni, hogy abban a történelmi korban, sőt a
maiban már lehetetlen lett volna fenntartani nem ilyen konstrukciót, mint ami
ezer éve megalakult. Azon túl, hogy ez az érvelés feltételezi azt, hogy az így
érvelő képes párhuzamos univerzumokba látni, elvégre tényszerűen állapítja meg
a „mi lett volna ha” kérdésre a választ, azért azt is fontos megjegyezni, hogy
nem minden népnek alakult így az élete. Persze sokan eltűntek a történelem homályában,
de léteznek baskírok, csuvasok, baszkok, katalánok és még kismilló nép,
melyeknek sosem volt államuk és nemzeti identitásukat sokkal jobban megélve élik a kis életüket, mint mi itt az ezeréves államisággal. Ha a nemzetet, mint ezt a
szellemi konstrukciót, ami a szívünkben lakik és általunk létezik és bennünk,
végre megértjük, akkor a nemzetállami felesleges nacionalistáskodások végre a
múlté lehetnek és nem mindenféle belső és külső ellenségtől rettegünk féltve
egy Magyarországnak nevezett bürokratikus intézményhalmazt. Hanem akár az
Európai Egyesült Államokban is képesek leszünk túlélni és megélni a
magyarságunkat, identitásunkat és a nemzetünk szellemiségét, amely megélés végre
valódi lesz és nem fog függeni attól, hogy egy állam magáénak bitorolja e a
bennünk lakó nemzet képviseletének jogát.
Horváth Martin
