Horváth Martin- 3 ok amiért visszataszító a kereszténység

Átszőtte a gyerekkoromat az Istennel való kapcsolatom vagy éppen a kapcsolatnélküliségem. Otthonról nem kaptam gyakorlatilag semmiféle vallásosnak mondható dolgot, mégis egy időben elkezdett érdekelni a kérdés. Sokáig vívódtam, rengeteg kérdésem volt melyek azt hiszem a legtöbb emberben megfogannak. Szkeptikus voltam. Hosszú és mély filozófiai fejtegetések vezettek oda, hogy egy csodaszép nyári napon a lakótelepi padon ülve a fák susogása közepette azt mondtam: Rendben, lehet, hogy van valami Isten. 15 éves voltam de 21 lettem mire megtértem és azt mertem mondani, hogy Jézus Krisztus számomra valóság és igazság. A kettő között van egy jelentős idő. De miért is telt el ennyi idő? Röviden és tömören az ok amiért én nem lettem keresztény 6 évig azután sem, hogy Istent elképzelhetőnek tartottam, sőt beszéltem néha napján hozzá, azok maguk a keresztények voltak. Kifejezetten ellenszenves, bugyuta, gagyi, visszataszító társaság volt a szememben. Ha most itt a kedves olvasó azt hiszi ez valamiféle sztenderd keresztény megtérős kidumálás lesz, hogy ez a képem hogyan változott meg akkor téved. Mert nem változott meg jelentősen. Jogosan gondoltam akkor is, amit gondoltam. De mára árnyalódott a kép és tisztázódtak az okai ennek.

1. Együgyű, bugyuta magyarázatok

Világéletemben elég szkeptikusan működtem, de nem a mostani Vágó István szerű Szkeptikus Társaság tudomány-vallású racionalista értelmében. Nyitott voltam mindenre csak egyszerűen érteni, tudni akartam. Válaszokra vártam a miértekre. A kereszténység általában pedig képtelen volt válaszokat adni. Vagy ha adott, valami fertelmes dolgokat tudott. Totális ellentmondások ordítottak a hitükből és a Bibliából. Miért jut valaki pokolra, ha Isten mindenkit szeret és mindenható is? – tettem fel a kérdést. Roppant egyszerű felvetés ez. Ha mindenre van hatalma, tényleg bármire képes és e mellé mindenkit szeret akkor még is, hogy a fenébe hagyhatja, hogy egyesek örökkön örökké szenvedjenek? Aztán erre olyan válaszokat kaptam hivatalos egyházi helyekről, mint, hogy „ne firtassam az okokat, ugyan ki vagyok én, hogy felelősségre merem vonni, vagy kérdőre a Teremtőt?”. A másik kedvencem pedig a „fordítsuk meg a logikát” nevű kibúvó. Ne az érdekeljen, miért jut valaki pokolra, hanem, hogy miért üdvözülhet bárki egyáltalán? Na ez a kegyelem, hogy egyáltalán valakinek meg van engedve. Csak hát valahogy ha az ember szívében ott van a szeretet meg a megértés, az igazságosság utáni vágy akkor ez egy nagy rakat maszlag és nagyon is ellenszenves Istenképet lát ebben. Nem tudtam elképzelni, hogy ez valakinek elég magyarázatnak. Vagy ha elég, akkor ez az ember érzi-e azt a szívében, hogy mi a jóság, ha ezzel a tudattal együtt tud élni. Arról nem beszélve, hogy miért érvényes rám az eredendő bűn amihez látszólag nekem semmi közöm, vagy mi történik a halott csecsemőkkel. Mi szerint bíráltatnak el? Utóbbira általában az egyszerű „nem tudhatjuk” volt a válasz. Nem is vártam, hogy biztosra mondjanak valamit, csak hogy legalább egy koncepció, egy elmélet legyen ott, hogy el tudjam képzelni, hogy ennek lehet valamiféle értelme, logikája, célja vagy bármi. Persze még mindig jobb a nem tudom annál a szektás magyarázatnál hogy „ a nem hívők gyerekei nem juthatnak a Mennybe mert már vannak ott elegen”. Olyanokba, hogy Istennek a mi perspektívánkból nézve mindent előre tudása, hogy egyeztethető össze a szabad akarattal már nem is megyek bele. Ezek éppen elegek voltak ahhoz, hogy először az  okkultizmussal szimpatizáljak, majd később a hinduizmus nagy rajongója legyek. Ott tényleg mindenre kaptam választ. Ma már nem értek természetesen egyet a nagy részével, de legalább adtak választ, megpróbálták magyarázni mi a francért hiszik amit.

Talán a mai napig Visnuhoz mantráznék szabadidőmbe ha nem találkozok underground keresztényekkel, akik csodák csodájára képesek voltak válaszokat adni a felvetéseimre. Mikor már eltemettem magamba a kereszténységet mind ellentmondásos teológiát valló egybites emberek társasága elém jött az ókeresztény apologéták hellén filozófiával folytatott vitáikból származó temérdek életműve. Órigenész, Jusztinusz, Tertullianus, Jeromos és Augustinus munkássága egyszerre csak mindent megvilágított másképp. Keresztény szemszögből, biblikusan adtak magyarázatokat minden nyomorult kis kérdésemre és olyan hihetetlen mély bölcsesség és tudás áradt belőlük, amivel az addig bálványozott hindu filozófiám megingott. Majd a múlt szép emlékű porába veszett. Egyszersmind nem volt több kérdésem, válaszokat kaptam. Magyarázatokat ha nem is biztosra, sokszor egymást kizáró logikával, de elképzelhető elméleteket tártak elém, amiben Jézus Krisztus igazsága nem holmi ellentmondásos bugyuta dolognak tűnt, hanem a legmélyebb és fantasztikusabb tudásnak és igazságnak, amivel ember találkozhat. Aztán ott és akkor, mikor elhárult minden intellektuális akadály ezek révén, eltudtam képzelni, hogy Jézus Krisztus az volt aki, és ott be is költözött a szívembe. Az ágyamon fekve egy vaisnava bölcsességeket tartalmazó könyvet szorongatva, megtértem Jézus Krisztushoz. Már csak egy kérdésem maradt ezután. Mi a búbánatos francért hallgattak egész életembe ezekről a fantasztikus dolgokról maguk a keresztények?

2. Alkalmatlan, hiteltelen képviselet

Részben válaszolva az előbbi kérdésemre, az intézményesedett egyházak és a még ismert kereszténynek magukat valló szekták hihetetlen alkalmatlan és hiteltelen emberekből állnak nagyrészt. Az intézményesedett egyházak zöme ezt sokszor nem is tagadja. Részben arra hivatkozik, hogy az ember ilyen gyarló, sajnos a földi egyház ilyen ezzel meg kell barátkozni. Másrészt sokszor próbálnak valamiféle tisztulási folyamatot véghez vinni. Ez azonban legtöbb esetben csak szándék marad és szép szavak. Mérhetetlen romlott bürokrácia és politikai szálak, gyarló emberi kicsinyesség szövi át ezeket az egyházakat. Intézmény lévén nem is csoda. Az viszont már egy hosszúra nyúló kérdés lenne, hogy egyáltalán kellett volna e intézményesedni egy hiteles Krisztus-követő közösségnek. Bárhogy is ez magával vonta azt, hogy a mindenkori hatalomnak ki legyen szolgáltatva és azzal kompromisszumokat kössön akár csak fennmaradása érdekében, rosszabb esetben befolyása növekedése érdekében. A világ azonban már Jézus szerint is megtagadandó és ellentétes az ő Mennyei országának logikájával. Szóval ha az itteni országok és hatalmak logikájának egy kis engedményt teszünk, akkor elveszítünk valamit Krisztus igazságából. Jaj, de jön az önigazolás, hogy ezt az áldozatot néha meg kell hozni, hogy tovább terjeszthessük bármilyen mértékben is de Jézust. Mert ha nem ezt tették volna, már rég oroszlánok elé vetették volna az összes keresztényt Rómában vagy valami hasonló vége lett volna a dolognak, máshogy és máskor. Nem tudom ki, hogyan van vele de én úgy tudom, hogy egy olyan személyt követnek elvileg, aki vállalt egy ostorozást, leköpést és keresztre feszítést azért mert bizony egy rohadt kis kompromisszumot nem volt hajlandó kötni és engedni egy szemérkényit sem a hitéből. És az apostolok pontosan ugyanezt tették, hiába fejezték le vagy nyúzták meg, esetleg sütötték meg őket élve. Ennek okán az ókeresztények is ott voltak a római stadionokba várva a halált és nem nyomorult kiskapukon gondolkodtak. Pláne nem úgy, hogy még ők tűnjenek a tökös legénynek, hogy ezt valami magasztos dologért, a hit tovább éleséért teszik. A hit talán pont az lenne, hogy ha Isten elrendezte azt, hogy idáig is fennmaradjon az igazsága, keresztre feszítéseken, lefejezéseken, nyúzásokon, széttépéseken át, akkor ne már mi mártírkodjunk itt, hogy biztosítani kell az egyház befolyását nekünk egy kis kompromisszummal. Ezért pedig még állami milliók is csilingelnek az meg majd az Úr ajándéka a nemes áldozatért biztos. Ne vicceljünk. Azt hiszem, ha az Úr megoldotta a vészterhes ókortól a hit tovább élését, nem a bürokrácia meg a politika fog majd ki rajta. Az ilyen kompromisszumok árán létrejött intézményék pedig szükségszerűen romlottak lesznek és rohadnak. Elég csak a katolikus egyház ősi problémáját megnéznünk a molesztáló papok problémáját. A helyzetet egy volt  tanárom fogalmazta lényegre törően. Változatlanul interpretálom a mondandóját: Itt bóklásznak szerencsétlen, pattanásos, szociálisan visszamaradt, lelki sérült gyerekek, sose láttak p*nát se és ezekből lesznek lelki vezetők, ezektől kell majd az ember elvileg tanácsot várjon az élet nagy problémáira. Mit fog ez tudni mondani? Mit várjon ezektől, akik tele vannak frusztrációkkal és életében nem találkozotott még azokkal a problémákkal?

A felvetés drasztikus de valós. A teológiai, papi, lelkészi pályát manapság sok esetben olyan emberek választják, akik valamilyen módon kitaszítottak voltak a társadalmi fősodorból. Talán szegényeknek így alakult az életük, a gyerekkoruk sajnos. Talán eleve valamilyen fundamentalista családba születtek és beléjük verték, hogy mit kell hinniük, gondolniuk. Mindkettő borzalmasan szomorú. Pedig lehet ha nem zaklatják őket gyerekkorukban vagy nincsenek kitéve a „vallásoskodó” szülők fekete pedagógiájának, akkor csajozógépek lennének, vagy az egyik kokóárus a bulinegyedbe. Természetesen ez nem lenne jó, de ha a szabad akaratából a szíve mélyén valójában ezt választaná, ha a szocializációja nem befolyásolta volna hátrányosan a személyiségét, akkor jobb ha nem ilyen embertől várunk lelki támaszt és vezetést. Az ilyen emberek tele vannak frusztrációkkal, feszültségekkel, terhelt önképpel és belső ellentmondásokkal. Persze ismerek fantasztikus lelkészeket, sőt szerzeteseket is, akikről biztosan tudom, hogy a szabad akaratából erre hívta a lelkiismerete. De nem mehetünk el amellett, hogy az egyházi képzésben, leendő vezetők között ez a frusztrált, sajnálatos embertípus napjainkban szörnyen felülreprezentált. És hihetetlen káros és veszélyes. És akkor nem is beszéltünk arról, hogy ez az egyszerű „mezei” hívekre is roppantul igaz tud lenni. Nehezen várhatja az ember így, hogy a keresztényeknek nevezett szubkultúra tagjai majd Órigenész preexisztencia elméletéről és pokol magyarázatáról fognak neki beszélni. A többségük a probléma felvetést sem érti miért érdekel valakit ilyen. Többségük sosem kérdezett igazán. Ha volt kérdése is hamar beérte egy sablonnal is. Nem mernek kérdezni, megkérdőjelezni mert számukra ez a közösség egy menedék. Menedék és közösség a világ elől. Ha olyanon gondolkodnak, mint én tettem talán még a végén kitagadják őket, vagy ne adj Isten annyira nem ért vele egyet önmagától, hogy nem bírja elviselni. Jaj akkor mi lesz. Fájó önálló gondolatok és szabadság. Egyszóval hihetetlen mértékben hiteltelen a Krisztus képviselete magát Krisztus követőiként aposztrofáló közösségekben. Egyszerű, bugyuta reakciókat és megnyilvánulásokat azért kapunk keresztényektől, mert nem Krisztus válaszait és reakcióit adják, hanem a maguk szocializációs problémái által termelt frusztrációt.

3. Pogányok és politikusok

Keresztény Európa meg keresztény Magyarország. Hányszor halljuk ezeket a szlogeneket. Ezek a politikai szlogenek pedig színtiszta hazugságok. Európa és vele együtt Magyarország sem keresztény és sosem volt az. A helyzet az, hogy a kereszténység azzal áltatta magát mindig is, hogy legyőzte a pogány hiedelmeket a kontinens népei körében. Azonban ez semmi más nem volt mint erőszakos politikai-kulturális akció. Látszatintézkedés. Olyan, mintha úgy takarítanánk fel koszt és a morzsákat az asztalról, hogy rárakunk egy terítőt. Ettől még alatta ott marad, csak nem látjuk. Így maradt a felszín alatt az európai néplélekben is a pogány hitrendszerek megannyi eleme. Sőt a borfoltok olykor át is ütnek a terítőn, amint a pogány mitológia számos eleme átszivárgott a keresztény kultúrkörbe. A kereszténység címszó alatt hívott kulturális projekt nem más, mint egy Jézus Krisztus nevével nyakon öntött pogány-hiedelem mix. Ennek beismerésétől persze úgy félnek, mint Ördög a tömjéntől. Pedig legalább hiteles és őszinte lenne. Apropó, mi ez a baromság is, hogy fél, mint Ördög a tömjéntől? Ez is egy babonás bugyutaság, ami azon a pogány elképzelésen alapszik, hogy egy rituális tárgy és cselekedet befolyásol valamiféle szellemi entitást. Tiszta ősi mágikus világelképzelés, csak keresztény címszavakkal. De maga az Istenkép is ilyen pogánnyá vált. Zord, rideg, uralkodó, büntető Isten képe alakult ki sokakban a keresztény Istenről. Mindenki látott már ilyen gonoszan, szigorúan néző Jézus freskót, vagy ikont. A személyes antropomorf elképzeléseinket vetítjük rá a mindenható Atyára. Ahogyan kialakult Zeusz, Odin, meg az Öregisten képe is a pogány vallásokban. Egy ilyen antropomorf szeszélyes öregembernek persze, hogy a számlájára írunk olyanokat, mint a csecsemők előtt bezárt Mennyország kapu meg az egyesek örök kárhozaton szenvedése közbeni boldog vigadás a Mennyben. Még az Ószövetség is így képzeli el nagyrészt. De Jézus Krisztus pont azért jött, hogy megmutassa, hogy basszus hát nagyon nem ez az Isten. Ez nem jelenti, hogy nem fegyelmez, nincs a dolgoknak következménye, de nem egy nyomorult Zeusz. Nem egy szívtelen, kivételező zsarnok.  Elég csak arra gondolnunk, hogy a hittan könyvekben is ódákat zengenek arról a történetről, mikor Ábrahám képes lett volna feláldozni a fiát Istennek. Ódákat zengnek és példaértékűnek tekintik, hogy Ábrahámnak aztán micsoda hite volt. Persze megjegyzik, hogy azért amúgy Isten végül nem akarta, hogy megölje a fiát. De nem lehet, hogy ez a hangsúly elvan tolódva a történeten? Hogy igazi pogány értelmezés ez az egész, hogy magasztaljuk és példaértékűnek tartjuk ezt a vak hitet? Akkoriban minden pogány nép körében elterjedtek voltak az áldozatok, emberáldozatok sőt gyerekáldozatok. Ábrahám nem volt különb korának pogány felfogású embereinél. Bármelyik vakhitű pogány barbár feláldozta volna a saját fiát akármilyen istenségnek. Nem lehet, hogy Ábrahám története sokkal inkább arról szól, hogy Isten itt mutatta meg először az eltérést a pogány torz istenfelfogás és a valóságos isteni szellem között? Hogy nincs szükség ilyen elcseszett dolgokra, mint az emberáldozat. Ez volt a legelső kinyilvánítása Istennek arra, hogy az ő szellemiségéből megmutasson valamit a pogány felfogású embereknek. Ez a csodás benne, hogy itt mutat meg valamit elsőként úgy, hogy a barbár ember is értse, hogy menyire más az Isten, mint hiszi. De a többség Ábrahám vakhitén rugózik és ámuldozik mégis, ami bármelyik elvetemült pogánynak megvolt. Ebből a félreértelmezett képből (is) fakad, hogy a keresztény egyházak főleg a jobboldali politika talpnyalásánál kötnek ki. A jobboldali világfelfogás logikus, a világ rendjéhez igazodó, a természet és a  világ logikája által diktált társadalmi rend fenntartója. Ezek szegények a torz Istenképükkel meg így képzelik el, hogy kormányoz az Isten is a Mennyben és úgy de úgy szeretné, hogy mi is reprodukáljuk ezt a földön. Aztán könnyen kikötünk a protestáns értékeket védelmező gátlástalan üzletember, a kereszténység utolsó bástyáját liberálisoktól és migránsoktól védelmező pocakos neo-Hunyadi és az ortodox világ maszkulin, félmeztelenül lovagló KGB-s csillagának bálványozásánál. Amint ilyenekbe pedig belefolynak rögtön visszatetsző lesz sokak számára. Minimum akiknek más az értékrendje és esetleg nem a konzervatív értékeket, a nacionalizmust és hasonlókat tartják elsősorban szem előtt. Márpedig Jézus egy szóval nem mondta, hogy melyik politikai bázishoz jött. Sőt sokkal inkább a „betegekhez jött, mint orvos”. Kurvákhoz, narkósokhoz, lecsúszott semmire kellő söpredékhez. Akikkel faramuci módon pont a világi, sokszor ateista körök szolidárisabbak. Ami a keresztény újfarizeusokra nézve gyalázat. Ezért tűnik úgy, hogy jobb mikor a Rage Against the Machine a Killing in the name of sorait énekli. Radikál-balos aktivistákba néha több Lélek nyilvánul meg, mint azokba, akik magukat ennek a Léleknek a képviselőjének mondják.

Magyarul teljességgel megtudom érteni, hogy valaki ódzkodik, undorodik, netalántán mély ellenszenvet és megvetést érez a kereszténység iránt. Ha ez a kereszténység, amit itt felvázoltunk akkor én is ezt érzem. Jézus Krisztussal a szívembe talán még jobban dühít mint másokat. De nem szabad, hogy ezen dolgok végett magával Jézus Krisztussal, az ő szellemiségével és Isten igazságával azonosítsuk azokat az ellenszenves dolgokat, akik maguk is Jézus Krisztus és Isten igazságának nevében lépnek fel. Tudnunk kell, hogy ez az igazság és szellemiség sokkal mélyebb, varázslatosabb és csodálatosabb annál, mint hisszük és azok gondolják, akik azt hiszik már ismerik. Mást nem tehetünk ezért pedig, hogy mi hitelesen próbáljuk képviselni, amit Jézus is tanított. Ebbe pedig beletartozik az azok elleni fellépés is, akik magukat Isten követőjének mondják sőt talán tisztán hiszik is, de az Istent olyannak láttatják sokszor, akinél a Sátán is jobb alternatívának tűnik. Nincs recept, nincs képlet, egyszerű használati utasítás arra miként lehet úgy képviselni ezt, hogy a keresztény jelző, vagy Krisztus ne forrjon egybe ilyen tévesen értelmezett emberek tevékenységébe, de nincs is rá szükség. Bíznunk kell Istenben, az Ő szellemiségét követve élni, úgy hogy ne érdekeljen a pogányok általi oroszlán széttépés, vagy a farizeusok általi keresztre feszítés sem. Nem érdekelhet, nem lehet kompromisszum és nem lehet kiskapu. Minden másban pedig bízunk Krisztusban, hogy nem hiába mindez és hat ott és akkor mikor kell és megtalál másokat is úgy, ahogy engem is megtalált és magáévá vonzott, még a kereszténység felszínes, sekélyes, ellentmondásos és ellenszenves felszínén keresztül is.

Horváth Martin

Serfőző Dániel- Az idő válsága

A modern ember élete nagyon sok tekintetben válságos. Ezek a válságok itt a "fejlett nyugaton" már inkább szellemiek, mint sem anyagiak. Félreértés ne essék, a hiány és a válság az emberi lét sajátja, nincs egy olyan történelmi korszak, amiben ne lett volna jelen valamilyen módon. Ami speciálisabbá teszi a jelenkor emberét, a régi kor emberéhez képest, az a technikai fejlettségi fok, ami ezeket a válságokat felnagyítja. Az egyik ilyen válságos tényező az idő kérdése. Egy egészen váratlan és szokatlan változás lépett be e téren. Az idő felgyorsult mind, ha a közlekedést vizsgáljuk, mind, ha az emberi kapcsolatokat, de legfőképpen a saját magunk időfogalma bomlott meg. Hogy lássuk mennyire új keletű és radikális ez a változás csak gondoljunk bele, hogy az utóbbi mindössze 100 év technikai újítása milyen újdonságokat hozott az életünkbe: egy óra alatt megtehetünk egy olyan távot, amit régen fél nap alatt tehettünk volna meg, azonnali üzeneteket válthatunk egymással, időtől és távolságtól függetlenül, minden információt megkaphatunk másodpercek alatt a világhálóról. Kérdéses, hogy az ember mennyire tud erre a gyorsaságra berendezkedni. Szellemileg, lelkileg, kulturálisan, biológiailag.

 Mi a célunk az időben? Mekkora távlatokban tudunk gondolkodni? Mennyire vagyunk türelemmel? Mennyi időt vagyunk képesek egy döntés előtt mérlegelni? Az időelképzelésünk végtelenül lineáris lett. Kész tényként kezeljük azt, hogy a világ változik, halad valamerre. Pedig, ha belegondolunk ez a régi kor ciklikusságban gondolkozó természetközeli emberének egyáltalán nem volt ennyire egyértelmű. Neki nem voltak elképzelései a jövővel kapcsolatban, hogy az bármiképpen is más lenne, másnak kellene lennie, mint a ma. Egy évben gondolkozott. Ez alatt az év alatt ritmusosan lejátszódott újra az egész teremtés és megváltás, a vetés és az aratás, az öröm és a bánat, a szűkölködés és a bőség, a szent és a profán. Az egész kozmosz mondhatni a kor emberével lélegzett. Az egész világ évről évre újra indult. Számomra, aki már e kor szülötte mindig problémát okozott az, hogy ezek az emberek miért nem fásultak bele a mindennapokba, a "mókuskerékbe". Én szinte mindennap úgy kelek fel, hogy már megint ugyan ez, mikor lesz ennek már vége? Mikor érek célhoz? Meddig kell még ugyanazokat az örömöket és bánatokat kiszámíthatatlan időközönként elszenvednem? Mindig várok valami mást, valami egészen újat, ami eddig nem volt, egy megváltást. Pedig a megváltás már megtörtént. Vagy inkább folyamatosan történik! A személet a probléma. A modern ember úgymond, elúriasodott. Az egész világnak a terhét magunkon érezzük. Naponta böngésszük a hírfolyamot, és az egész világ bűne gyakorlatilag ránk nehezedik. Előbb kezd el motoszkálni bennünk az ISIS aktuális kiterjedése Szíriában, mint hogy vajon jól van e édesanyánk? Ezek a magasztos gondolatok régen az úri réteg kiváltságai voltak, ők rágódtak rajtuk a kastélyokba zárva, és ők is sokkal lassabb ütemben kapták meg ezeket a terheket. És ezek a nagy események azok, amik azt az illúziót táplálják bennünk, hogy valamiféle nagy cél felé tartana a világ. Ezzel párhuzamosan a mi életünkben is célokat állítunk, amikről azt hisszük, kötelező elemei egy értelmes életnek. Az álom és álmodozás nemzedéke vagyunk. Ha nem látjuk megvalósulni ezeket a célokat hamar letargiába esünk. Pedig nem feltétlenül kéne a világban elgondolnunk célokat, vagy bármilyen nagy tervet. Elérhetetlen álmok helyett, magát a jelent, az átlagost mindennapot kéne álommá szentelnünk. Sokkal nagyobb figyelmet kéne fordítsunk a mára, a pillanatra. „Élj a pillanatnak.” Mint egy elcsépelt idézet valami olcsó plázás pólón, de mégis hatalmas igazság. A pillanatnak, a mának élés összefonódott egyfajta élethabzsolással, testi gyönyörben való fürdéssel, pedig ennek nem feltétlenül kell így lennie. Maga Jézus mondja, hogy minden napnak megvan a maga gondja és dolga, és hogy ne tekintsünk állandóan a jövőbe, hanem itt és most figyeljünk sokkal jobban magunkra, cselekedeteinkre, gondolatainkra, és azok Istennel való kapcsolatára.

Gondoljunk Istenre. Ő maga az idő felett áll, leginkább úgy képzelhetjük ezt el, hogy egyfajta örök Isteni pillanatban lakozik. Számára kezdet és vég egy kör, vagyis inkább egy pont, amelynek kiindulása Önmaga, és vége is Önmaga, de mégsem ugyan olyan értelemben. A kezdet és a vég nem egyezik, nem ugyan az. A teremtés és a megváltás is kijelölhető, mint egyszer megtörtént, soha meg nem ismételhető origó. Valami olyasmi lehet, mind egy színváltó LED-pont. Mi a szélén menetelünk, és csak azt látjuk, hogy van előttünk egy számunkra egyenes út és miközben lépdelünk rajta, meg-meg változik az út színe. De valójában mi egy nagyon kicsike kis kör szélén haladunk körbe-körbe,és Isten az, aki a teremtett lét minőségét befolyásolja célszerűen, folyamatosan keveri a színeket. Van egy „világvége”, de az nem a LED eltűnése, csak a végső színének elnyerése. Gondoljunk bele abba, hogy minden nap halljuk, hogy bolygónk számára X év van hátra, amíg lakhatatlanná nem válik. Ez a folyamat, a mi művünk, és annyit kéne csak tennünk, hogy nem menetelünk sehova tovább, csak megállunk. Megállunk és élünk. Nem termelünk profitot, nem halmozunk vagyont, nem akarunk a világ királyai lenni. Csak élni akarunk, boldogan. A világ azért pusztul, mert valójában nem menetel sehova, mi vagyunk azok, akik masíroznak rajta. Isten a világot az ember kezébe adta a teremtés után az ember pedig saját bűnének rabszolgaságába hajtotta azt. Isten azt is mondja, hogy ne törődjünk, azzal mit veszünk fel holnap vagy mit eszünk, mert, ahogy az ég madarait is eltartja a természet, úgy minket is el fog.

Ez az egész gondolatmenet akkor fogalmazódott meg bennem, amikor ma egy gyönyörű szép, elő tavaszi, hűvös, de napos délutánon megcsodáltam az eget és a lassan visszatérő vadludakat. Elmerengtem azon a csodálatos ciklikusságon, amiben léteznek. Az évről évre megismétlődő vándorlásról, megérkezésről, megpihenésről, majd újra elindulásról, mindezt óramű pontossággal. A természet csodája. És volt egyfajta ellentét a ludak módszeres és szervezett vándorlásában és a kék ég végtelensége között. Valami olyan másság, ami Isten és ember között is fennáll. A végtelen Istenben mozgó ember. A fáradhatatlan újrakezdés. A látszólag soha célhoz nem érés, de valójában már a célnál levés. Mert igazából egy vadlúdnak nincsen célja emberi értelemben. Csak magáért az életért létezik. Sose lesz az, hogy úgy érkezik meg, hogy onnan többé soha nem kell tovább indulnia. Mégis teszi és él. A természet Isten órája. Az ember pedig valahol az iparosodás kezdeténél elcserélte ezt az órát, a vas, fogaskerék, és gőz ritmikus, monoton, hangos üzemére. Azáltal, hogy elszakította magát a természet ciklikus élettelisségétől, elszakította magát a szenttől is. Érdekes látni, hogy az iparosodással jelentek meg az embertelen munkaórák. A 16 órákat dolgozó munkások. Ugyanis a technikának nincs igazán élő ritmusa. Nincs benne árnyalat, hangulat, elkülönülés, változás. Csak ugyan az a ritmikus, életidegen zakatolás. Nincs ebben a zakatolásban semmiféle ciklikusság, ugyanis a ciklus különbségekre épül, változásokra, amik egy ritmus szerint épülnek egymásra, harmonikusan. Itt csak zakatolás van, és az egyetlen különbség az csupán annyi, hogy napról napra hangosabb ez a zakatolás. Addig az ember a szentek ünnepei között élt. Történészek megállapították, hogy egy középkori jobbágynak, akiről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy szinte rabszolgaként létezett, több pihenőnapja volt, mint egy mai átlag dolgozónak. Társadalmi szinten úgy vélem már késő visszafordulni. Pesszimista vagyok a jövőnkkel kapcsolatban, az egyén itt már nem képes változtatni. Messzemenően túl nőtt a rendszer az emberen, hihetetlen bonyolult kapcsolatrendszerek tartják fenn, és mozgatják előre. Ez egy olyan vonat, ahol már leszakadt a fék. Az egyén viszont még leugorhat erről a halálvágányról és magával viheti közvetlenebb környezetét is. És így is kell tennie, mert már látszik, hogy a sínek nem tartanak örökre, ott a fal, aminek egyenesen a közepébe robog az emberiség mozdonya. De a jó hír, hogy nem a sín a világ egésze, mert a sín is fut valamin. A kozmosz még itt van körülöttünk, a vadludak még vándorolnak, a virágok hajtanak, a természet megújul. Isten haragjának még nem jött el az ideje, a tisztítótűz még nem emésztette fel világunkat, hogy aztán újjá szülje azt. Van még mibe kapaszkodnunk, van még időnk élni, igazán élni. De mindez csak rajtunk múlik. Próbáljunk lecsöndesedni, meglassulni. Felvenni magunkban egy kiegyensúlyozott ritmust. Arra szánjunk csak időt, ami valóban fontos. Éljünk úgy, mintha minden egyes nap végén eljönne az ítélő Krisztus, a másnapot pedig hálával kezdjük, amiért mégse tette és még létezhet ez a szedett-vedett, elfecsérelt, tákolt világunk. Legyünk vadludak, akik csak mennek tovább, mert az életben maradás van előttük, ez az ősi ösztön, ami kérdés nélkül nagyobb, mint a nemlét, Isten teremtő munkájának bizonyítéka. Mert az állat Istentisztelete az életben maradás ciklikussága, míg az emberé az örökkévaló megismerésének célhoz érése.

Serfőző Dániel

Szkopje a legbizarrabb főváros - élménybeszámoló

Gruevszki Magyarországra menekülése, Észak-Macedóniává való átnevezés, görög-macedón diplomáciai párharcok, politikai feszültség. Csak pár dolog ami végett az ember Macedóniáról hall az utóbbi időben. Mi azonban jóval ezek előtt elhatároztuk, hogy meglátogatjuk ezt a „lángoktól ölelt kis országot”, az utóbbi idők eseményei csak még inkább felkeltették az érdeklődésem, hogy hová is fogunk mi menni.

Macedóniáról amit tudni érdemes, hogy 1991-ben vált ki Jugoszláviából, amely akkor a hasonló függetlenedési törekvések következtében a modern Európa legvéresebb háborúját vívta. Nos, Macedónia esetében ez nem volt így, mondhatni nem sokakat zavart, hogy az Észak-Dunántúl méretű hegydarab többé nem a Jugoszláv államkasszából él meg. Ellenben Macedónia lakosságát inkább aggasztotta ez, hiszen ők is tudták, hogy gyakorlatilag egy hegydarab az országuk és a Jugoszláv pénzek nélkül nem lesz olyan rózsás a jövő. Még inkább nem örültek a görögök, hiszen a történelmi régiójuk nevével alakult egy új állam és innen indult az évtizedes politikai és diplomáciai görög-macedón csörte. Ami azt illeti, egykét macedón nacionalistától eltekintve senki nem látta indokoltnak ezt a függetlenedést. Apropó macedón nacionalisták. A macedónok gyakorlatilag bolgárok, akik szerb fennhatóság alá kerültek a történelem egy pontján. A 20. század elején voltak macedón függetlenedési törekvések, ők azonban még rendesen bolgárnak definiálták magukat és Bulgáriával akartak egyesülni. 1945 után a jugoszláv politika (geopolitikai okok miatt) döntött úgy, hogy a macedón az bizony egy külön nép. A macedónok pedig azóta szeretnék elhinni és bizonyítani, hogy ők az ősi Makedónia és Nagy Sándor birodalmának leszármazottai. Körülbelül olyan a helyzetük, mintha a székelyek kitalálnák, hogy semmiféle közük nincs a magyarsághoz, sőt Bizánc kultúrájának örökösei. Ha pedig az identitásproblémás kis ország helyzete nem lenne elég bizarr, a lakosság felét albánok képezik, akik aztán teljesen más vallásúak, kultúrájúak, nyelvűek.

Elég ramaty időben érkeztünk és rögtön szembesülhettünk a klasszikus balkáni életérzéssel, mikor a reptéren a repülő leszállása után kezdik el a havat eltakarítani, hogy legyen hova beállni a gépnek, illetve a lépcsőt oda tudják hozni. Ahhoz képest, hogy egy ember egy lapáttal végezte ezt a munkát és nem valami intenzíven, viszonylag kis várakozás után juthattunk le a gépről. Gyors dénárra váltás után a reptéri buszhoz siettünk, ahol a balkáni mentalitás pozitív oldalával szembesülhettem. Mivel túl nagy címlet volt nálam a buszjegyhez, kisebb bankjegyekből pedig nem jött ki az ár, így a buszsofőr legyintett és azt mondta jó lesz az a pár kis címlet a többi mindegy. Egy 650 forintnyi értékkel utaztam olcsóbban, mint mindenki más. Mivel az ország magasan fekszik és tél is van, elég sokszor érheti őket havazás, még is úgy viselkednek, mintha sosem láttak volna még. Az utak takarításáról még autópálya esetében sem igazán beszélhetünk.

Azért sikerrel beértünk Szkopjébe és elsőként csodálhattuk meg talán az utóbbi időkben a legnagyobb látványosságát az új belvárost. Ez Gruevszki barátunk műve, igyekezett történelmi külsőt kreálni a macedón nemzetnek ezzel a betonklasszicista csodával. Természetesen minden koncepció nélkül nőnek egymás mellé a monumentális neoklasszicista, neobarokk vagy bármilyen historizáló épületek és szobrok. Giccs-giccs hátán, rengetek dísz, szobrok minden mennyiségben és aranyozott lámpavasak. Valamiféle szépsége azért van de még is groteszk, mikor jól láthatóan új, tömör betonból öntött korinthoszi oszlopokkal épült házakra van római számokkal felírva az építési dátum, amely azt mutatja: 2011. Maga Szkopje két részre osztható. A folyó déli része a macedónok lakta rész, ortodox templomokkal és a szocialista építészet remekműveivel, amely a nagy szkopjei földrengés után épültek. Az északi rész nagyrészt az albán negyed, a földrengést túlélt óváros kis zegzugos utcáit tartalmazza és rengeteg mecsetet. Mi az utóbbi részen voltunk és naponta öt alkalommal élvezhettük a hangszórókból kihangosított müezzineket énekelni a városban. Ugyanúgy macedón részen a harangszó és az istentiszteleti ének is megafonból szól. Ez amolyan kulturális farokméregetés a város eltérő nációi között. Maga az albán negyed és az óváros természetesen kihagyhatatlan. Enni olcsón lehet és egész korrekt mennyiségben szinte bárhol. Na meg az úton útfélen meglévő burekezők is a Balkán kihagyhatatlan részei. Az albán bazárban egyedi hangulatban kapható szinte tényleg bármi. Gyümölcsöltől, zöldségektől kezdve a ruhákon, bicskákon és magyar árhoz képest fél áron kapható cigarettáig. Kivéve az alkoholt. Az albán/muszlim részen nagyon nehezen beszerezhető portéka. Úgy általában a bevásárló központ nem létező jelenség a közelben ezen a részen. Nagy bevásárláshoz átkellet sétálni a folyón a Veróba. A Vero egy Spar hasonmás, stílusra, betűtípusra stb. Ez is a balkáni sajátosságok egyike, bár olyan mértékű kopizást nem találtam itt, mint Albániában a McDonalds hasonmást Kolonat néven, sárga M betűvel más stílusban, Happy Kids menüvel és szlogennek „ I like it”.

Aranyozott kandeláberek 

                                              Az albán negyed és az óváros kis utcái

         A38 másolat kamuhajó. A folyó nem hajózható. Mellette ezüst ládában fák a közepén.

 Az albán negyed valósága

Macedóniában és a hasonló helyeken persze mindig a helyiek mindennapi élete az érdekes. Miután találtunk helyi söröket, majd teszteltük őket (nagyjából a Kőbányainak megfelelőek) bevetettük magunkat páran az éjszakai Szkopjébe. Itt találkoztunk a macedón Friderikusszal. Legalábbis gesztusai és hanglejtése miatt óhatatlanul így maradt meg. Mint kiderült számukra még az EU-s tagság utópisztikus jövőképet táplál, bennük van még az egykor Magyarországon is érezhető megváltás remény ettől a dologtól. Majd idővel rájönnek. Fridinek még elképzelhetetlen volt, hogy Magyarországon kb egy nép van és az a magyar és kulturálisan mind keresztények is. A homogén nemzet fogalma ismeretlen, elképzelhetetlen, fantasy kategória arrafelé, ahol magukat görög leszármazottaknak gondoló, cirill betűvel író bolgárok élnek együtt megannyi muszlim albán ordító müezzinnel és kis részt törökkel. Ezután a „bulinegyedbe” érkeztünk, ami a pestitől azért jóval alulmarad de így is találkozhattunk identitásukra büszke fiatalokkal. A lezajlott párbeszéd úgy zajlott:

- Honnan jöttetek?
- Magyarországról.
- Az jó hely!
- Fogjuk rá.
- Hát jobb mint ez.

Majd elköszönt. Hiába járkáltunk a historizáló belvárosban, a nemzeti identitás kérdése ilyen szinten mozog sokaknál. Nem csodálom mert jobban szemügyre véve ezt a monumentális belvárost engem sem hazafias érzelmek fognának el. A Nagy Sándor gigantikus szobra a giccses oszlopon, az indokolatlan diadalív és a folyó menti egész látvány ezekből az épületekből sokkal inkább emlékeztetett Hitler új fővárosának terveire, Germániára. Mindenesetre valamiféle groteszk disztópikus film kellékének nézett ki, amelyben valami orwelli diktatúra van, mint dicső, ősi, hangulatos városkának. Ezen a monumentális téren pedig ha ismernének más borítást, mint a márványt, vagy egyszerűen csak a sózást, vagy a jég takarítását, akkor nem kisebb térdficammal ér véget az estém. Másnap a bedagadt, de működő lábammal vágtunk neki a Szkopje melletti hegynek, amelynek a tetején a Balkán legnagyobb keresztje van felállítva. Buszpályaudvaron egy A4-es lap pár celluxszal rögzítve az oszlopon, rányomtatva cirill betűvel a végállomás (ezt fejtsd meg) alatta pedig pár indulási dátum. A buszok persze legendásak Szkopjében. A londoni emeletes buszok mintájára legyártott, kínai kamuváltozat Yutong néven még bizarrabb összképet ad a város amúgy is furcsa arculatának. Egy kis libegőzés után a hegyen a téli, hófödte táj amúgy pazar kilátást nyújt.

Kulturális téren megnéztük a nagy mecsetet, Teréz anya gyermekkori házát és a Macedón Nemzeti Múzeumot is. Nos ez egy furcsa kis utcán és egy murvás parkolón át közelíthető meg, az épület pedig olyan, mintha Pripjaty valamelyik kultúrházát látnánk. Nem csak stílusra, minőségre is. Beleértve a kitört ablakokat is. És persze a látogatók száma is megegyezett a pripjatyi létszámmal, tehát voltunk mi és a portás gyakorlatilag. Mint megtudhattuk az egész kiállítás 1976-ban nyílt meg és azóta totálisan változatlan. Ezt a stílusról és az állapotról nem volt nehéz megállapítani mégis lenyűgöző volt. A macedónok amúgy szeretnek kicsit blöffölni az amúgy nyilván nem túl hosszúra nyúló történelmükkel kapcsolatban. Minden ami a mai Macedónia területén történt azt saját macedón érdemüknek tekintik. Függetlenül attól, hogy az égvilágon semmi közük ahhoz a néphez, ami akkor ott volt. Ezenkívül pedig az ókori Makedónia értékeit is nyilván magukénak próbálják feltüntetni. Sok esetben ezek a próbálkozások elég kínosak és izzadságszagúak. Nem messze a várat is meglátogattuk. Egy kis alkudozással kihoztuk, hogy ha nem kérünk idegenvezetést csak körbejárjuk, akkor lehetséges-e, hogy nem kell fizetnünk. „Itt minden lehetséges”- szólt a válasz, amely a balkáni életérzést ismét egy mondatba tömörítette. Azért még megtudhattuk az úriembertől, hogy Magyarországról ismeri Attilát a hunt. Ebbe nem akartunk belemenni, hogy Attila mennyire volt magyar, elvégre az ő példaképük Nagy Sándor sem volt épp egy szláv de lényegtelen. Valamint elmondta, hogy a monumentális betonklasszicista főváros azért épült, hogy bemutassanak a görögöknek. Képzelem az orwelli giccsektől, hogy becsicskítva érezték magukat a görögök.

A nemzeti múzeum

Még pár burek és Makedonszkó sör lecsúszott a giccsbelváros és az albán negyed utcáin is. Mentek a kamulondoni buszok és a kóbor kutya falkák önkéntesen kinevezett útszakaszukat őrizték az arra járó autóktól, amiket 5-6 fős falkában támadtak meg és harapdálták a lökhárítóját. Utánozhatatlan és megfoghatatlan hangulat Macedónia fővárosa. Albániának is sajátos hangulata volt és utánozhatatlan, de Macedónia mégis más. Itt nem tudom mi volt a hangulat. Talán pont az, hogy nem volt egyértelműen hangulata. Kicsit a Balkán, kicsit keresztény, kicsit muszlim, kicsit albán, kicsit török, kicsit kamugörög, kicsit innen-onnan összelopott, leutánzott jármű, boltok miegymás. Nem tudom meddig állnak az oligarchák klasszicista betontömbjei és giccses szobrai és mikor bontják vissza esetleg, vagy meddig marad meg a délszláv balkáni hangulat az élet más területén a fejlődéssel szemben, de ameddig megvannak mindenféleképpen látni kell egyszer ezt a groteszk, a maga módján bájos világot.

Horváth Martin