Női princípium a Bibliában

 Az emberi lény férfi vagy női princípiummal teremtetett. A idea férfi világhoz való viszonya leginkább a ráció és a logika útján történik. Megérteni akarja a körülötte lévő valóságot, ok-okozati összefüggéseket. A idea nő világhoz való viszonya inkább az intuíció és az érzelmek. A körülötte lévő valóságot nem annyira mélyen megérteni, mint inkább megélni akarja belső intuitíciói alapján és érzelmei révén. S bár a megértés elengedhetetlen ( amennyire lehetséges) Isten tekintetében és Krisztus küldetését nézve is, legalább annyira intuitív átadásról is szól a hit. Mert lehet érteni, hogy Jézus Krisztus váltsághalála révén ad lehetőséget az üdvösségre az eredendő bűnben dagonyázó emberiség számára, ezt teljesen felfogni aligha. A hit kulcsa éppen ez a minden emberi logikán túlmutató hit és átadás ennek a cselekedetnek az igazságában. S bár úgy tűnhet a tanítványok és megannyi próféta révén, hogy a Biblia meglehetősen férficentrikus, legalább ennyire szól a nőkről és a női megéléséről Istennel kapcsolatban.

A tanítványok megannyi kérdést tesznek fel a Mesternek, válaszai legtöbbször példázatok, melyek sosem konkrétak a kérdés tekintetében, amit így meglehentne érteni, ám logikusak, de legalább annyira intuitívak is, melyekben érezni kell a történetből fakadó igazságot. Mária hitt, mikor Jézus megfogant és ebben a hitben nevelte fel, majd kísérte el a legmélyebb anyai fájdalmával a keresztig, anélkül, hogy átlátta volna ennek teljes miértjét. Magdalai Mária sem értette, főleg abban a korban Jézus kegyelmét, amivel kimentette az őt meggyilkolni készülő, túllogikázott törvények alapján cselekvő farizeusok karmaiból, ám érezte a végtelen kegyelem nagyszerűségét, ami Jézus tetteiből és szavából sugárzott, s ő is a keresztig kíséri. Megannyi asszony hitt, bízott és fejezte ki csodálatát a Krisztusban megnyilvánuló igazság előtt, anélkül, hogy teljesen átlátták volna az isteni küldetés okát, s Jézus mindinkább igazat ad nekik, akár a farizeusok, akár a tanítványok logikai ellenvetésével szemben. Mikor a tanítványok félelmükben még bújkálnak, pár megnevezetlen asszonynak van hite elmenni Jézus sírjához a keresztrefeszítés után, hogy gondoskodjanak róla. Nekik is jelentik ki először a feltámadás csodáját, s a nők viszik hírül ezt a tanítványoknak, akik azonban annyi csoda láttán, logikailag még mindig kételkednek ebben. A hit legalább annyira egy bizonyos szintig megértés, mint ezen szint után intuitív átadás és bizalom a mindennapok cselekedeteiben. Ugyanúgy szüksége van minden egyes embernek, mind a férfi, mind a női valósághoz való viszony megélésére és ahhoz, hogy Isten szellemében járjunk, amit ugyan sokszor nem értünk miért, de érezzük, hogy helyes.

"Majd az asszony felé fordulva ezt mondta Simonnak: Látod ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba, és nem adtál vizet a lábam megmosására, ő pedig könnyeivel öntözte lábamat, és hajával törölte meg. Te nem csókoltál meg, ő pedig mióta bejöttem, nem szűnt meg csókolni a lábamat. Te nem kented meg olajjal a fejemet, ő pedig drága olajjal kente meg a lábamat. Ezért mondom neked: neki sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret. Az asszonynak pedig ezt mondta: Megbocsáttattak a te bűneid." (Lk. 7:44-48)

Hamvas Béla a modern nőről

 " A görög szobor tárgya az isteni ember. A leányszobor tárgya az isteni leány. Ez a szobor az isteni nő. S amikor a leány levetkőzik, ez a mágikus aktus nem egyéb, mint a szobrász mágikus mozdulata, amikor leszedi a nőről az emberi-anyagi függönyt, fellebbenti és mutatja az isteni nőt. A misztikus fürdő nagyon hasonlít a halálhoz, amikor a psyché ruháját itt hagyja, s lefürdi magáról azt, ami lényét takarja.(...) A görög mítosz beszéli, hogy az istenek királynője, Héra, minden évben visszafürdi leányságát, hogy urának Zeusnak újra meg újra feláldozza. Héra istennő tudta, ha lefürdi magáról a természetet és Psychévé válik, ismét ős-nő lesz, ős-szűz, szűz, mint a fény, mint a csillag. Visszatér a nő eredetéhez, magára veszi a nő legelső alakját, legelső lényét, megújulva és megistenülve tér vissza. A titánnak és a szirénnek a lét zsákmány. Amiért él, hogy a világból örömet raboljon össze. Ez az öröm mindig érzéki, természeti, anyagi és testi. Az Első Lélek akár aranyra, akár hatalomra, akár dicsőségre, akár művészetre, akár tudásra, akár a másik nemre veti magát, kivétel nélkül mindig azt hiszi, hogy valamit fel kell halmoznia, s azt hiszi, hogy ez a halmozás, ez a gazdagság a gyönyör, az élvezet. Az Első Lélek azért él, hogy az életet felfalja ezért érzéki és ezért ragadozó. Aki azt hiszi, hogy a mai férfi és nő viszonya titáni és sziréni, téved. Egész Európa kezdettől fogva a férfi és nő között nem ismer más viszonyt, csak a titánit és szirénit. Ez a valódi európai ember, a merő titáni sexus, amely a másik nemben csak gyönyört lát, s azt zsákmánynak tartja. Semmi egyebet nem kell tenni, csak jól odafigyelni, amikor az európai ember nőre néz amikor megnézi. Ez a nézés már érintés. Gyönyört néz. Kitapogatja. A nő pedig valósággal fürdik ebben a nézésben s ami itt történik, az a misztikus fürdőnek éppen az ellenkezője: magára fürdi mindazt, amit a márványleány lemos. Fel lehet tenni a kérdést, hogy ki a férfi eszménye? Lilith, a szirén, a csábító, akinek lénye ájultság, szédület, részegség, izgató, lenyűgöző, kábító ez a bűbájos. Nő itt nem is jelentett soha mást, mint azt, aki az érzéki gyönyör jelképe. Csak arra való, hogy testi varázsát kirabolják aztán mehet a kolostorba (Hamlet) vagy a börtönbe (Faust). A nő szirén. És azzá lett. Saját isteni eredetéhez méltatlan, aki ősi szépségéhez úgy viszonylik, mint a parvenü a pénzhez; tőkének érzi, amit használatra ad ki, a szépség kapitalistája, tehetségének kizsákmányolója az isteni nő merő anyag lett szentségtörők kezében, s a világ legirracionálisabb csodáját csatornába mártja, garasra váltja fel, és legyektől nyüzsgő piacon árulja. A szirén az a nő, aki saját isteni psychéjét az anyagnak elárulja."

(Hamvas Béla: Láthatatlan történet, részlet)

Az állam két típusa és a gyermeteg társadalom

Julis Evolánál az olasz tradicionalista filozófusnál jelent meg egyértelműen az a gondolat, hogy minden állam két típusra osztható: Szoláris államra és Lunáris államra. Ezek vegytisztán sosem, vagy nagyon ritkán jelentek meg, de, mint egy skálán, egyik vagy másik végpont felé közelít inkább, minden állami működés. 

A Szoláris állam alapvetően a tradicionális, jobboldali modell, ahol az állam feladatának súlypontja a kulturális és transzcendentális célokra helyeződik. Ebben az államban a hierarchia és rend kiemelt szerepet kap, mégpedig valamely vallási, ideológia elképzelés szellemiségében. Az állam és az azt képező társadalom feladata, valamely magasztosabb cél, idea megtestesítése és/vagy elérése. Így elsősorban az állam feladata kulturális nevelés, szellemi, értékrendbeli, világnézeti formálás.  A régi, konzervatív birodalmak pontosan ezek mentén működtek. 

Ezzel szemben a Lunáris állam jóval materialistább, anyáskodó, gondoskodó. Feladatai fő centruma a jólét és anyagi javak biztosításában áll. Az értékek, világnézet, ideák, magasztos célok és világkoncepciók másodlagosak vagy éppen teljességgel el is tűnnek. A társadalmat egy olyan masszaként kezeli, aminek létét fenn kell tartani, etetni kell, gondozni kell, istápolni kell. Az értékek és a szellemi-lelki nevelés periférián kívül esik a központi hatalom hatáskörén. Viszont a mindennapi anyagi létet érintő kérdésekben, mint a bérek, vállalkozások összetétele, szolgáltatások, az állam hatalmas befolyással van jelen. Ezek voltak főleg a szocialista országok, és a woke is ebbe az irányba tolja el az adott országokat.

A mai Oroszország egyértelműen szoláris alapokon működik, ahol a nemzeti, imperialista törekvések felülírnak  szociális, jóléti intézkedést. Sok tekintetben Magyarországon is ez figyelhető meg, ahogyan az ideológia felülír mindent, míg az állam kivonul olyan szociális területekről, mint az egészségügy, szociális szféra, vagy az oktatás ( miután a propaganda ideológiai nevelése más platformokra helyeződött át). Ezzel szemben a Kádár-rendszer gulyáskommunizmusa egyértelműen egy értéknélküli konstrukció volt, ahol az embereknek legalapvetőbb biológiai és ösztönös szükségleteinek kielégítése volt inkább a fő cél. Ez persze sok embernek nagyon is tetszett, hiszen egy önállóságra képtelen, gyermeteg társadalom örömmel fogadja az őt valóban gyermekként is kezelő anyáskodást. 

Mind a Szoláris, mind a Lunáris állam végső soron egy tragédia és lelkileg és szellemileg érett, felnőtt, öntudatára ébredt társadalom nem fogadja el egyiket sem. Sem világnézeti-kulturális szellemi atyáskodást, sem pedig anyagi kiszolgáltatottsággal járó anyáskodást. Felnőtt és érett társadalom, csakúgy, mint egy felnőtt és érett ember, túllép az atyai megfelelési, értékekben mindent kritika nélkül elfogadó, mind az anyai bábáskodás mögé bújó gyermeki léten. Felnőtt és érett társadalom önállóan képes megszervezni magát és önkéntes belátáson alapuló, kompromisszumkész közösségek hálózata alkotja, sem pedig egy centralizált hatalom. Ezen közösségeknek maguknak kell megtalálniuk saját maguk hitét, ideáit, életmódját, csakúgy, mint egy felnőtt embernek is, aki kilép a szülei árnyékából és önálló életet kezd. Sajnos az emberek többsége még ez utóbbi, személyes pszichés folyamatot sem végzi el, így teljesen érthető, hogy a társadalom egyik fele gyermeki mentalitással várja az államtól is vagy az atyai útmutatást, vagy anyai bábáskodást az életében. 

Három dolog nem kell: a férfi, a nő és a Woke

Miután megnéztem a Barbie filmet (nem, nem fogok filmkritikuskodni) a témát és a film
tanulságát eltekintve, megint eszembe jutott az örök krisztusi igazság, hogy a nemeken, szexualitáson felül kell emelkedni. Ezt nem szeretik hallani sem mainstream keresztények, sem a világiak. 

"Mert a feltámadáskor nem házasodnak, férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben." ( Mt. 22:30)

"Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban." (Gal.3:28)

Krisztusnál nincsen sem nemre, szexualitásra, sem etnikai hovatartozásra, sem kasztra, végzettségre, rangra való tekintet. Csak és kizárólag az ember lényegi magvát, a lelkének legmélyebb lényegét nézni. Mert mindannyian valójában azok vagyunk. A többi csak ideiglenes, materiális maszlag és körítés itt a földön. Kényszer és börtön. Aki ezzel a burokkal, ideiglenes, aláromlott körítésével azonosul, az lefelé tart. Zuhan tovább a pusztulásba az anyagi világgal együtt. A Védák és Buddha is már a világi kötőerőktől való megszabadulásról beszél. Amíg kötődünk ezekhez a fizikai síkban értelmezhető jellemzőkhöz, mi is hozzátapadunk a semmibe hulló világhoz. Akkor szabadul meg az ember, ha mindezeket ledobja magáról. 

A Woke ott rontja el a nemeken és szexalításon való felülemelkedést, hogy valójában nem emelkedik sehová, hanem csak egyik gyarló identitásból a másikba vándorol szabadon. A transzneműség nem kilép a nemiség börtönéből, hanem éppenséggel jobban rátapad azáltal, hogy ő minden külső körülmény dacára hangsúlyoz ki egy saját maga által választott nemi és szexuális identitást. Ezt pedig az identitásának lényegévé és magjává teszi. Ez nem azt jelenti, hogy ne léteznének transznemű emberek, vagy különböző szexuális irányultságok. Ezzel nincs is semmi probléma, mindenkinek az kötőerő jutott a romlott világhoz, ami. Ezt azonban identitássá formálni katasztrofális. Ha az ember identitása az ő maga férfiassága, akkor az a toxikus maszkulinitásba torkollik, ahogyan megvan ennek a toxikus femininitás verziója is. Ahogyan minden más nemi és szexuális identitás esetében. Eleve szörnyű a kifejezés és a jelenség, hogy nemi/szexuális identitás. Ezek nem lehetnek identitások. Egy ösztönös vagy bármely fizikai okból fakadó vágy nem identitás, hanem mellékes tény egy szabad lelkű ember életében. Nem több a szemszínnél, van annál, hogy introvertált alapjellem vagy épp ellenkezőleg. 

Pontosan ezért is visszataszítók az ilyen-olyan kvóták a politikában, közéletben, cégekben. Igaz ez mind a nemi, mind valamely kisebbséghez tartozó kvótákkal. Csak is a külsőséget, a biológiát veszik figyelembe és nem pedig az embert magát. Ha 199 jó ember ül a parlamentben, aki mellesleg nő, ugyan mi kifogásunk lehet. Ha 100%-ban jó emberekből áll egy intézmény vezetése és hasznosan működik, ugyan kit zavarna ez? Ugyanez igaz minden rasszra és megannyi sokadlagos jellemzőre. 

Isten csak az embert nézi. Milyen ember az az ember. Jó-e lelke, önfeláldozó-e a lelke, önkritikus-e a lelke. Aki mást néz, és mást (is) ilyen fontosnak tart önmagán, vagy máson, az nem az Istentől való. S megvalósult egyenlőségben vannak közösen, azonos távolságban is az Istentől, minden nemből, minden szexualitásból, minden rasszból, minden népből, minden kasztból jövő emberek. 

Horváth Martin- Hazug szerelem

Szeretünk a szerelemről meg a kapcsolatokról beszélni, filmeket nézni róla, zenét hallgatni és olvasni felőle. Nyilvánvalóan más témákkal ellentétben, minden ember elemi része, hogy ezzel a témával vagy így vagy úgy tud azonosulni. Egyszer már írtam a szerelem hamis bálványáról és, hogy milyen hamis megváltáseszményt tulajdonít neki a mai társadalom. Ez azonban rengeteg problémát szül végső soron és a férfi és a női kapcsolatok között a világban hatalmas feszültséget generál.

Ismerjük a Hollywoodi álmot, amelyben a két főszereplő kalandos úton egymásba szeret, ezt végigizguljuk és összejönnek és a totális, mámoros boldogság állapotába kerülnek. Ez mind szép és jó csak sok esetben hamis és nem mutatja az árnyoldalait a dolgoknak. Mivel a társadalmunk a felvilágosodás után elvesztette a mindennapi spiritualitását így ezt a szakrális élményt, amely helyén csak űr volt, be kellett töltenie valamivel. Ezt pedig egyedül a szerelem mámoros állapota tudta megközelíteni. Aki ismer már tudja, hogy csak csak belefogok szőni valami Krisztusit, a keresztény formámat…Nos, igen. A szerelem csakis a két fél és Isten szellemének munkája révén nyerheti el elrendelt funkcióját és abban a maga szerepének megfelelő spiritualitását. De mi a helyzet enélkül? Milyen a pőre, materiális szerelem? Mert, hogy van ilyen az bizonyos.

A nő, mint olyan, bálvánnyá vált. Régen inkább kezelték értékes „valamiként”, a középkorban akár, vagy napjaink iszlám országaiban vagy Indiában. A nyugati társadalom férfijai körében azonban, ahogyan a tradicionális feladatok férfiként lassacskán eltűntek, ezzel együtt azok a céljuk amiben férfiasságuk és ebből fakadó értékük, fontosságuk megmutatkozik. Így lett az egyetlen mérce a nő, melyben megnyilvánulhat, hogy „ érek valamit”, vagy „ férfinak érzem magam”. A legtöbb férfi számára tehát egy barátnő szerzése kutyakötelesség, különben semmit sem ér. Gondolja. Ha már kell egy nőnek, pláne egy többi férfi társa által is preferált, szépnek tartott nőnek, akkor érzi magát igazán valakinek, férfinak, értékesnek. Ergo a barátnő mérce lett, státuszszimbólum és a degenerálódott társadalomban elkorcsosult lelkünk felületi kezelésére alkalmas pillanatnyi gyógyír. Eltűnt férfiúi szerepeink utáni kárpótlás, hogy emlékeztessen még valami arra: férfi vagyok. Rengeteg depressziós kamasz, de érett korú férfi flangál az utcán csak azért mert nem sikerül szereznie maga mellé egy társat. A probléma az, hogy ennek fő oka, hogy ha szerez is, nem igazán tud vele mit kezdeni. Nem tud a többség egy kapcsolatot fenntartani. Sokak számára ha mérlegre tesszük, hogy barátnővel együtt, vagy szinglin volt-e boldogabb, hát billen a mérlegnyelve a szingliség felé. Mindenki ismer egy-egy sztorit az elveszett barátról, akit elrabolt egy nő és szakítás után nagy ovációval fogadják vissza  a baráti körbe. Ezt nem mondom, hogy helyén van és ennek a logikáján nagyon hamar kilyukadnánk a MGTOW-nál, amiről már kedves „kollégám” már írt, mi is az és mi a problémája. Sokkal inkább arra akarok kilyukadni, hogy számos férfi nem feltétlen azért akar egy nőt szerezni az életébe, mert önfeledt boldogságot vár tőle, hanem mert „valakinek akarja” érezni magát, „férfinak akarja” érezni magát, mert a mai társadalomban kevés lehetősége van ezt máshol megélni, mint mondjuk az archaikus társadalommodellekben. Itt pedig már érezzük, hogy ez nem is annyira a másik iránti szeretetről szól, hanem a saját identitásunk ápolásáról és az egonkról.

A helyzettel a nők sem állnak sokkal jobban, leszámítva a femnácikat. Amennyiben azt jobbnak nevezhetjük, de állapodjunk meg abban, hogy nekik más a gondjuk. A nő lényéhez, pszichológiájához ösztönösen, kódoltan hozzátartozik, hogy vágyjon a valakihez való tartozáshoz. Ideális esetben a férfi identitás kiegészíti a női identitást és fordítva. Ennek a férfi identitásnak az ölelésébe vágyik az egészséges lelkületű nő. Ha ilyen evolúciós szinten nézzük, akkor a nő motivációja tudat alatt majdnem minden esetben alapvetően önös. Az ősközösségekben kialakult verseny nem szűnt meg napjainkra sem. Ott a nők között egyfajta versengés volt, hogy ki szerzi meg a legerősebb, legdominánsabb „alfa” hímet. Ennek mai torz kivetülése ma is tetten érhető. A sminkek, kiegészítők és ruhák világa ennek a hozadéka. A külső a kinézet és az ezzel járó figyelemfelhívás a verseny része. Ugyan melyik nő akar kifejezetten csak is magának tetszeni egy-egy csinosnak gondolt ruha viselésével? Nyilvánvalóan a külvilág felé mutat valamit. Ezzel egyébként a férfiak sincsenek másként, hisz valamennyi nárcisztikus hajlam mindenkibe kódolt. A nők azonban kifejezetten tetten érhetők az egymás közti versengésben. A nők általában megnézik egymás ruháit, haját stb. És ne tagadjuk, mindenki tapasztalta már a női irigységet, ha a másiknak jobban állt ez vagy az.

Mit is akarok ebből kihozni? Ha lecsupaszítjuk az anyagi világunk körülményeire a dolgokat, és evolúciósan, ösztönszinten nézzük a párkapcsolatokat, akkor a következőre juthatunk:

A kapcsolatok többségében az emberek nem a másik iránti földöntúli, leírhatatlan és feltétel nélküli szeretet miatt vannak benne, hanem saját egojuk, önbecsülésük, önértékelésük végett, valamint azonos nemű társaik előtti megfelelés, felvágás, státuszépítés végett. Mind hallottunk már olyat, hogy " jót tenne neked valaki", vagy "szükséged van valakire". Mintha csak egy gyógyszert írnánk fel. Mennyire önös motiváció az, ha valakit azért "szeretünk", mert a lelki-pszichés állapotunknak jót tesz. A valódi szeretet nem önös, nem önző, nem vár semmit cserébe, nem azért szeret vagy örül a másiknak mert segített rajt, jót tett neki vagy hasonló. Egyszerűen csak van, szeretet. Vagy ahogyan Pál apostol írja a Korintusiaknak írt levélben: 

"A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha."

 Természetesen ez , hogy a legtöbb esetben egyáltalán nem így zajlik, hanem komoly "megéri-e nekem" gondolatok vannak mögötte, mind tudat alatt történik. Ösztönösen és pszichológiailag kódolt folyamatok. És mi mind elfedjük ezeket mézes mázas indokokkal, kitalált érzelmes indíttatásokkal, fenkölt szerelmes hőskölteményekből lopott gondolatokkal. El is hisszük őket. Valójában mind hazudunk magunknak ezügyben. Azonban sajnos ezek alól ebben az anyagi világban nem vagyunk képesek kivonni magunkat. Az ösztöneink a pszichénk, a genetika így vagy úgy de hatással van ránk, a gondolkodásunkra és az érzelmeinkre is. Ezzel szembenézni fájó, nem kellemes dolog. Komoly és kemény önismeretet jelent. Leásni motivációink valódi mélyére, a kényelmes tudat miatti kreált magyarázatainkat folyton félredobni és megismerkedni és szembenézni a valódi, gyarló énünkkel. Nem kellemes. Azonban ha őszinte életet szeretnénk, őszinték szeretnénk lenni magunkkal és párunkkal, leendő szerelmünkkel, akkor ez elkerülhetetlen. Ha motivációink tisztázatlanok, nem ismerjük saját gyarló ösztönös mivoltunk akkor könnyen rossz vége lehet egy kapcsolatnak de bármi másnak is. Hisz amit nem ismerünk magunkban, az ural minket. A végén pedig mi sem értjük miért lett az a vége ami, és akár magunkat sem, hogy mikor éppen miért tettünk ez vagy amazt.

Hiszem, hogy az igazi Isten lelkével áthatott spirituális helyét a világban elnyert szerelem és kapcsolat, csak is akkor jöhet létre, ha ezekkel az anyagi világban lévő gyarló, önző és ösztönös motivációinkkal szembe nézünk és tudomásul vesszük létüket. Ezeket ismerve, tehát kezelve pedig megnyílik az út egy olyan szerelem és olyan párkapcsolat felé, amelyet valóban Krisztus szelleme tölt be és össze sem hasonlítható a materialista keret között lévő, elnyomott önös érdek motivált egymást kölcsönösen kihasználó mai kapcsolatok zömével.

Horváth Martin

Párkapcsolatok, férfi és nő 10. adás (2018.04.29)

Serfőző Dániel- MGTOW- Férfiak akik a saját maguk útját járják

Nincs is jobb nap a nőnapnál, hogy foglalkozzunk az MGTOW (Men Going Their Own Way – Férfiak, akik a saját útjukon járnak) mozgalommal, hátterével, kialakulásának okával, és úgy összességében azzal, hogy mi is ez az egész. Ez a nap, a feministák legnagyobb konstruált ünnepe, amiről az átlag nő semmit nem tud, azon kívül, hogy párjának ilyenkor KELL virágot vennie számára, mert ha nem teszi, és nem fejezi ki érzelmeit felé ilyen külsőségekben, akkor valójában nem is szereti igazán.

A feminizmus leginkább radikális, és túlzó harmadik generációja az 1970-es évek derekán jelent meg, és kezdte meg társadalomformáló munkáját. Ez a feminizmus az, amit harcosnak szokás nevezni. Ez az a kultur-marxista irányzat az, ami leginkább károsnak mondható. Ez az a feminizmus, ami lépte nyomon „nemi erőszakot” kiállt, ha egy férfi megbántja, vagy bármi mód elutasítja. Ennek továbbfejlődött utóda mára a „genderizmus”, ami eddig főképpen csak nyugaton nyert teret. Ez a feminizmus tűzte ki legradikálisabban a célt zászlajára: le kell rombolni az elnyomó, tradícionális, „férfi uralta” családmodellt, és a nőnek a társadalom minden területén „fel kell szabadulnia”, hasonulni a férfihoz. Ehhez a radikális forradalmisághoz hozzátartozott a férfiak lenézése, utálata, a verseny hamis gondolata a két nem között, mintha a két nemnek egymást kéne tépnie az élet minden területén, valamint az hogy az addigi párválasztási sémát lecserélte, megváltoztatta az egész kapcsolathoz való viszonyt. A cél már nem egy szerepek szerint működő, természetes kapcsolat lett, hanem egy érdek és haszon központú gondolkodás. Mit tud nyújtani nekem ez a férfi, testileg, lelkileg, anyagilag? Biztos, hogy ezt érdemlem? Bejött a „hercegnő szellemiség”. Hol az én nagy ő-m? Hol a hercegem, akit én, csak azért mert nő vagyok, megérdemlek? Ez a szellemiség is már inkább a feminizmus egy mellékhatásának mondható, mint sem a radikális ágának végső céljának. A legradikálisabb ág, ahogy azt látni fogjuk, nagyon hasonlít a most vizsgált MGTOW mozgalomra. Ez a radikális kisebbség le akart mondani a férfiakról, ezzel megszabadulva az uralmuktól, ez kapcsolódott általában egy leszbikus szexuális beállítottsággal is. Ezek azok a nők, akiknek tényleg szívük ügye volt, hogy férfivá váljanak. A fent említett „hercegnő ág” sokkal inkább e feminizmus „nőcis” változata, ahol az adott nő egyszerre akar férfivá és nővé lenni, mindent a maga idejében. Gyakorlatilag ez egy elszabadított, démoni nőiség, határok nélkül. Ez a „szex és new york” feminizmusa, ahol a szabad, iskolázott, független „nőcik” borozgatva galerikba járnak, és élvezik a gond nélküli életet, mindeközben persze azért néha becsúszik egy alkalmi aktus valami sármos pasival.

És itt jön a képbe az MGTOW. Ez egy szervezetlen, független, szellemi irányzat, melynek ilyen formán való kialakulása 2000-2003 környékére tehető, ahol egy férfijogi fórumon fogalmazta meg elképzeléseit két ismeretlen férfi. Azóta rohamosan elterjedt, főképpen az internet segítségével, és azóta rengeteg fehér, nyugati, értelmiségi férfi magáévá tette a lázadás e formáját. Maga a szellemiség egy válasz, az elnőiesedett társadalmi elvárásokra, a nő domináns párkapcsolatokra, amit főképpen olyan férfiak fogalmaznak meg, akik az úgynevezett „béta osztályba” sorolhatóak. A kialakulás oka nem más, mint az a reális tény, hogy a jelen körülmények között ezeknek a férfiaknak semmiféle megbecsülése sincs az elszabadult, beképzelt, határtalan női vágyak előtt. Kialakult az a természetellenes egyensúlytalanság, hogy csak az „alfa osztályú” férfiak képesek maguknak jobb szó híján, pinát szerezni. Ez abból adódik, hogy a modern nő túlértékeli magát, egy gyenge 5-6/10-es kinézetű nő sem adja alább egy 8/10-es pasinál. És mivel a modern nő célja fiatalon általában a szex, ezért természetes hogy ezen magasabb pontszámú férfiak is egyből ugornak az adott alkalomra, így ezek a gyenge 5-6-os nők sem maradnak kielégítetlenül. Rájöttek ezek a béta férfiak, hogy akár mennyire is teljesítik az általánosan elvártakat, hiába kedvesek, hiába hűségesek, hiába önállóak, mindig a bunkó, aljas, de szexi pasikra ragadnak a nők. Ők általában mindig a „barát zónában” ragadnak. Pedig ugyan úgy vágynák azt, amit nem kaphatnak meg, míg alfa társaik igen. Ez a beteljesítetlen nemi vágy a frusztrációjuk fő kialakítója. Úgy érzik feleslegesek, selejt egyedek. Ha valaha is lesz nőjük, az is csak már egy kiégett könnyűvérű lesz, aki kiöregedett a nagy szabadosságból és önállóságból, és így negyven környékén már szeretné megélni a női oldalát is, úgy hogy most már jöhet az eltartottság, a gyerekcsinálás, majd a megjátszott orgazmus. Aztán örüljön a férfi, ha a nőci nem unja meg, és nem lép le a gyerekkel és gyerektartással. Ez nyugaton sokkal időszerűbb, itt Magyarországon, főleg keleten, még a fél-jobbos kádárista családmodell érvényesül, de ahogy nő az életszínvonal, úgy kezd megjelenni itt is ez a jelenség, főleg igaz ez a nagyobb városokra, és nyugat magyar országra. Tehát azok a férfiak, akik nem kérnek ezekből a képmutató, lealacsonyító, megnyomorító kapcsolatokból, fellázadnak, és saját útjukra lépnek.

Az MGTOW azok mozgalma, akik lemondanak erről a modern formáról, vagy teljesen leépítik magukban a nők iránti vágyat, vagy alkalmazkodnak, amennyire lehet, külsőleg beteljesítik az „alfa kategóriát”, majd beszállnak a játékba, de úgy, hogy immár ők mozgatják a nőket, és nem a nők őket, és céljuk tudatosan az alkalmi aktus. Ez a mozgalom a férfi tudatosság fő képviselője, a férfié, aki nem hajlandó feladni saját szerepét, és nem hajlandó uralkodóból, kihasznált és megalázott lenni. Vagy uralkodni akar, vagy megszabadulni ebből a kötöttségből, és önkéntes remeteségbe kezdeni. A legradikálisabb szinten lévők már a társadalomból való totális kivonulást preferálják, ahol a társadalmi kiszolgáltatottságot a létminimumra csökkentik. A nők helyett ezek a férfiak saját magukat akarják szolgálni, testileg és lelkileg függetlennek és tisztának maradni. Ehhez viszont társul általában egy általános megvetés, és gyűlölet a nők iránt, és ez az a pont, ahol ezek a radikális férfiak, és a radikális feministák találkoznak, és igazából ez a probléma forrása, amiért az MGTOW tulajdonképpen csak egy feminizmustól nem különb ellenerő, nem pedig a megoldás. Nem kínál igazi megoldást, vagy kilép a játékból, vagy gyűlölettel telve játékmester lesz, de ettől maga a játék nem lesz tisztább.

Ezt a mozgalmat ugyan az a frusztráció szülte, ami a feminizmust, mikor a nők elnyomottnak érezték magukat. Mindkettő egyet vár egy kapcsolattól: boldogságot és gyönyört. Mindkettő csak magát nézni, nem a társát. Megszűnik a tradícionális gondolat esszenciája: a társ önfeladó szeretete. És ez már régen nem valósult meg. Az MGTOW mozgalom egy olyan rendet akar visszaállítani, ami valóban élvezetük tárgyának tekintették a nőt, a feministák pedig a férfit szeretnék maguk helyett az élvezeti tárgy helyén látni. Nem a férfiuralom, vagy a nőuralom a rossz, az uralkodás maga! Az egész gondolat ott hibádzik, hogy egyáltalán szót kell tegyünk olyanról, hogy egyik vagy másik nem uralma! Ugyanis a nemiség nem uralom kérdése, nem beszélhetünk hierarchiáról a két nem között, így egyenlőségről sem. Nem lehet a két nemet egymáshoz mérni. A nőnek saját nőiségéhez kell idomulnia, a férfinak pedig saját férfiságához, ennél nagyobb skála nem létezik.

Társnak teremtettünk, nem elnyomónak. A teremtés könyve úgy ír erről, hogy az ősbűn szakította meg ezt az eredeti állapotot. Ott hangzik el az Isten szájából, hogy a nő vágyakozni fog a férfi iránt, de a férfi uralkodni fog rajta, de ezt nyugodtan meg is fordíthatjuk. Tehát az eredeti állapot semmiképpen sem ez a hadakozás, ez a hierarchizálás, ez már a bűn eredménye. Mi tehát a megoldás? A társszemlélet elsajátítása, a saját nemi szerepeink, identitásunk, és helyünk minél jobb betöltése. Az uralkodás aljasság, ami gyűlöletet szül, és frusztrációk mozgatják, a nemi vágytól való megszabadulásra pedig nem mindenki képes, és nem is kell, hogy az legyen. A nőgyűlölet vagy nőalázat helyett sokkal inkább a megfelelő nő megtalálására kell helyezzük a hangsúlyt, akit még nem fertőzött meg a feminizmus mocska. Nagyon nehéz feladat ez, és egyáltalán nem biztos, hogy sikerrel járunk, de ez az egyetlen tiszta út, amin járhatunk. Ezután pedig csak rajtunk múlik, képesek vagyunk e felmutatni, mennyire vagyunk igazán férfiak, és mennyire igazán nők.

Serfőző Dániel

Horváth Martin- A szerelem hamis bálványa

Mondjon valaki kapásból egy filmet, amiben nincsen szerelmi szál? Ugye nem is olyan egyszerű… nem sok akad. Manapság elárasztanak minket a romantikus filmek, zenei slágerek, bulvár hírek stb.  Az ember életében a történelem folyamán mindig is kiemelt szerepet kapott a párkapcsolat és az ezzel kapcsolatos érzések, azonban ilyen piedesztálra csak napjaikban lett emelve.

Mi is a szerelem? Kevesen tudnák definiálni, de már az ókori görög filozófiában is, -ami keresztény teológiai berkekben sem épp megvetett gondolat-, a szerelem és a szexus a szellemi világban, a fizikai világ előtti, szellemi létezésben betöltött egység élményt hívatott visszatükrözni. A pre-egzisztenciában, azaz a világ teremtése előtti szellemi síkon az ember nemek feletti létező volt, ami később vált ketté, férfi és női identitásra. A szerelem és a szexualitás pedig kóstoló itt lent a földön abból az élményből, amikor a férfi és a női aspektus eggyé formálódik és átéli halvány szegletét a metafizikai világban lévő egység élménynek.

Azt nem tagadhatjuk, hogy a szeretet és a szerelem materialista keretek között alig, vagy nagyon nehezen magyarázható jelenségek. Ezek tisztán és egyértelműen metafizikai jelenségek az ember érzései között. Márpedig a hatalom mélységesen anyagelvű és tagadni kíván mindent, ami spirituális, ami túl mutat a munka, karrier, pénz „szentháromságának” világán. A 20. század végére pedig foggal, körömmel ki is irtották a földi léten túl mutató princípiumokat. Ilyen volt elsősorban az egészséges tekintély, a nemzeti, kulturális és elsősorban vallási identitásunk. Ide tartoznak még az ezekben gyökeredző hétköznapi irányelveink is, mint a hűség, becsület, büszkeség és sorolhatnánk. Ezeket a marxista és a kapitalista rendszer is kikényszerítette, hogy vágjuk sutba őket, ha életben akarunk maradni. Egyetlen egy emberi érzés maradt, amit személyes és ösztönös mivoltából fakadóan nem tudtak( és részben még(!) nem is akartak) kigyomlálni az emberből: a szerelem.

Az ember pedig menekül ebből a világból belső késztetésénél fogva és keresi a metafizikai kapaszkodókat, amik a sivár anyagi létből kimenekíthetik, mert ösztönösen érzi, hogy az élet és a lét ennél sokkal több. Keresi a megváltást. A felvilágosodás elvette viszont Krisztust, ami egyértelmű megváltó volt évszázadokon át Európában, de elvettek később minden spirituális jelleget és Istenképet is. Elvették tőle a nemes eszményeket még a világon belül is, amiért érdemes küzdeni, és ha kell felül írni az életet, mert elvették a hazaszeretet varázsát, a nemes küzdelmet a hagyományainkban gyökeredző értékekért. Az embernek egyetlen egy ösztönös vágyódása maradt, amit a posztmodern világ nem lopott el még tőle és ez a szerelem. A szerelem maradt a modern ember utolsó reménysége és megváltás eszménye. Utolsó kapaszkodója, hogy életében feloldozást leljen egyhangú és szürke anyagi mókuskerekéből. Persze kapunk pót eszményeket és „megváltókat”, akikre felnézhetünk, mint a filmsztárok, zenészek, celebek. Menekvést rejt még az alkohol és különböző tudatmódosítók, videó játékok, de amíg egy tisztán valós metafizikai érzékelés megmarad nekünk, addig az fog elsősorban győzedelmeskedni a pót-eszmények közül. A szerelem a nyertes. Csak a szerelem hiába alapvetően metafizikai élmény, ettől még nem megváltás. A szerelem más örök érvényű értékek és irányelvek nélkül, öncélú lefelé tartó őrlő spirállá változik. Mert egy kapcsolat nem működik tisztán a másik személybe vetett megváltás reményében. Egy kapcsolat felülről célra rendeltetett, célja pedig magasabb nemes eszmények betöltése. Az emberek zöme egyedül nem képes magasztos célokat elérni, hisz fél-ember. Párban viszont egy egészet alkotva képes elérni a fentről ránk szabott feladatokat és eszmények beteljesítését. A szerelem és a párkapcsolat nem önmaga öröméért létezik kizárólag, hanem erős talapzatként áll, hogy valami magasabb célt tartson. Tartógerenda, ami a főgerendát segíti, hogy megtartsa a háztetőt. Ezért napjaink szerelmi megváltás eszménye csúfos kudarcba fullad. Ahogy a filmekben sem látjuk tovább a jelenetet, csak, hogy hőseink elsétálnak a naplementében friss párként, úgy saját életünkben sem vagyunk képesek továbbgondolni a kapcsolatot. Ahhoz már a többi magasabb rendű eszmény kellene, amiktől megfosztottak minket, vagy nevetség tárgyává tették.

Az ember csalódottságában a szerelem megkérdőjelezésébe menekül, ahelyett, hogy a világ materiális alapeszmeiségét kérdőjelezné meg. Így végül a szerelem és a valamennyire még normális párkapcsolat is bóvli kategóriába kerül a társadalom értékítéletében lassan. Tisztán alantas ösztönös vágyaik kiélésében futókapcsolatokban, nyitott kapcsolatban, pornográfiában, azonos nem adta „gyönyörökben” keresik tovább egyre reményvesztettebben a megváltást. A világhatalomnak pedig végül a szerelem sem lesz útjában, hogy végső döfést mérjen az emberi lény összes metafizikai vágyódására. Akárcsak Orwell 1984 c. regényében, végül a szerelem is bigott és ostoba emlékként él majd.

A szerelem nem az élet értelme, nem létezésünk célja. A szerelem nem vált meg és nem teszi az életet egyszerűbbé, sőt csak bonyolultabbá. Rengeteg munkát, alázatot és néha szenvedést igényel egy valódi párkapcsolat. Ennek azonban megvan a jutalma akkor, és csak is akkor, ha előbb megtaláljuk Istent, a tradicionális értékeinket és csak azután, ezek jegyében a szerelmet. Mert ennek szellemében tudjuk a szellemi világ egységélményét megélni, mind a szerelemben, mind a szexualitás által, ellenkező esetben csak az ösztönök fékevesztett világába húz le minket még jobban a föld porába, ahonnan meneküli kívántunk.

Horváth Martin

Szabó Kornél- Házunk népe

„Ha csak a szerelemre alapozott házasság az erkölcsös, akkor csak az a házasság erkölcsös,

amelyben a szerelem meg is maradt”

-Friedrich Engels

Az erkölcsös házasságokra jellemző előnyök, mint az öngyilkosságok kisebb száma a köteléken belül, (mind a szülők, mind az utódok esetében) a kevesebb válás, az egészséges értékrend kialakulása a gyermekekben.
Korunkban tán nem számítanak akkora értéknek, mint korábban?
Talán az, hogy az erkölcsös nevelés elhanyagolhatóvá teszi a lelki betegségek kialakulását, így az ezek által kiváltott fizikai tüneteket, betegségeket is megakadályozza, kevés volna?
Pedig példás testi, lelki és szociális egészségre adunk lehetőséget ezzel önmagunknak és utódainknak.

Mindezen egyértelműen vonzó tények ellenére a házasságok száma csökken, ezen belül pedig még inkább a sikeres és erkölcsös házasságok száma. Manapság egy frissen esküdött pár 40% eséllyel szétválasztja életét. Talán egyszerűen csak nem akarják egész életükre összekötni az életük? Szabadoknak lenni, nyugodtan vándorolgatni a jelöltek között, amíg el nem jön az igazi, vagy a kielégíthetetlenség, vagy a depressziós önsajnáltató hányinger.

Ezzel együtt a gyermekek száma is csökken, noha nő azok száma, akik egyedül is nevelnek gyereket,
A televízió pedig, hiába kényelmes, bizony nem neveli fel senki porontyát. Épp ellenkezőleg.

ám egy csemeténél ők sem vállalnak többet. Még a sikeres házasságoknál is terjed az ’egykézés’, mondván arra legalább lesz idejük. Persze ez is lehet hazugság, hiszen az önmegvalósításukat nem a családon belül, hanem kívül, a munka, ill. hobbi világában keresik, elfeledve a fő szempontot, hogy a kiteljesedés egyik legtökéletesebb és legbiztosabb módja a családalapítás és gyermeknevelés.

A foglalkozás/foglalkoztatás hiánya vagy csökkenő ideje pedig olyan negatív devianciákhoz vezethet, melyek során sérül a gyermek elméje, lehetőséget adva elmebetegségek kialakulására.
Ilyen lehet a skizofrénia, ideg-összeroppanás, depresszió, pszichopátia, neurózis.
Ezen gyerekek, pedig ha felnőnek és ők is gyermeket vállalnak, jó eséllyel adják át viselkedésükkel pszichés betegségeiket, mivel utóduk példaként állítja maga elé szülei habitusát.

Természetesen nem okolhatóak ezért pusztán a tévúton járó egyének, az egész társadalom a bűnös, aki megfeledkezett üszkös sebéről lábujján, ami mostanra már a lábszárát zabálja. Napjaink hatalom és pénzhajhász politikai rendszerei, amelyek magára hagyták a rábízott életeket, végignézték ezt, sőt szították, indukálták, ezáltal ugyanannyira vétkesek.

Az áldemokrácia, amelyben megválaszthatjuk, hogy miként legyünk rabszolgái a rendszernek, és a szélsőséges liberalizmus, ami hamis és kreténizált szabadságot kínálva torzított minket odáig, hogy azt higgyük, mi magunk istenek vagyunk, az egyén mindenre kihat, nincsenek korlátai, s azt is megteheti amit pusztán ő lát jónak, nem más mint aljas és gyomorforgató megtévesztés, kihasználás, átverés, szeparálás.
Az idők alatt, amíg ezt csöpögtették az elménkbe, nem lettünk mások, mint terelni való haszonállatok egy vágóhíd útvesztőjében. Legtöbbünkkel elhitették, s még ma is hiszik, hogy egyenlőek vagyunk.
Az egy funkciót ellátó gépek lehetnek egyelőek, de az ember, amelynél bonyolultabb biológiai rendszerről nincsen tudomásunk, nála nem beszélhetünk egyenlőségről. Legalább annyira differenciáltak vagyunk, mint testünk sejtjei, ki ehhez, ki ahhoz ért, avagy arra való. Az emberek egy nagy egészet képeznek.
Senki sem lehet egyenlő a másikkal. Csak egyenrangú. Mint a házasságban a férfi és a nő. Egymás párjai. Egyenrangúak.

Manapság az Anya kiszakad anyaságából, eltüntetve a gyengédséget, ezzel megvonva a csodálatos anyai szeretetet, törődést a gyermektől, ezáltal béklyózva meg a fejlődését.
Az Apa kiszakad apaságából, megvonva a nyugalmat, a fizikai biztonságot és az állandóság képét a családtól.

Mindezt azért, hogy szabadabbak lehessenek.
A valódi szabadság az, amikor képesek vagyunk meghatározni az életünk korlátait. Amikor biztonságban érezzük magunkat az erkölcsünk, s elveink ölelésében, s határaink között szabadon mozgunk. Az ember életének van korszaka ahol felállítjuk a kerítéseket, amiket nem mászunk át. De ez nem az egész életünk!

A megszokott közhellyel élve a nő és férfi egyenként csak felek, s mint a mágnes különböző pólusaikkal, vonzzák egymást, és az egész, amit alkotnak, annak gyümölcsei a gyermekek.
Már csak azért sem lehet egyenlő a két fél, mert fiaik és lányaik fejlődéséhez egészen mást kell hozzáadniuk. Mennyiségben, minőségben és lényegében kell egyeznie a továbbadott tudásnak, szokásoknak.
Nem állítom, hogy lehetetlen egyedül felnevelni egy gyereket, úgy, hogy az egészséges is legyen, mind szellemileg, mind testileg, szerencsére sokszor van segítségük az egyedülálló szülőknek, a gyerek megléte pedig gyakran önmagában készteti a párkeresést és megállapodást.

A saját jövőnket Mi alakítjuk, s még ha korlátoznak is minket, a helyes példa mutatása az egyetlen út, amellyel hathatunk egymásra s ismét tisztává tehetjük erkölcsünket. Merjük felvállalni a jót, ne féljünk másuk ítéletétől, mert ha valóban jól csináljuk amit teszünk, hamarosan követnek minket.

„Néha előfordulhat, hogy fáradtan más látunk, mint ami ténylegesen ott van.
 Ilyenkor pihenjünk, s vegyük szemügyre utána újra, az esélyét is kizárva, hogy megtévesszük egymást.”

Szabó Kornél

Horváth Martin- A nő szerepe

Az óév a magyar közéletben egy Ákos-Kövér-Telekom botránnyal végződött, ami a nők jogai, gyermekvállalás és a család szerepe körül forgott. Az itt-ott még meglapuló liberális hangok a társadalomban és a médiában pedig hatalmas vircsaftba kezdtek, hogy egy nőnek mi legyen a feladata illetve mikor és ki ne mondja meg azt. A történet pár szót érdemel.

Nem fogok véleményt alkotni sem Ákosról, sem a kormányunkról most, tömören és nagy vonalakban azonban egyezik a véleményem az övékkel a kérdésben. Sajnos meg kell szoknunk, hogy az opportunizmusból jelesre vizsgázott Fidesz vezetőség véleménye, egyre gyakrabban fog összecsengeni a társadalom értelmesebbik feléével. De szögezzük le, nem mi leszünk Fideszesek ettől, hanem a Fidesz kénytelen valós igényekkel és problémákkal foglalkozni a társadalmi nyomás hatására.  Azok a hangok sokkal ijesztőbbek, amik e kérdés kapcsán ellenérvként felhangoztak. Egy nő ér annyit, mint egy férfi…ne az állam mondja meg ki vállaljon gyereket stb.

Az első érv a női egyenjogúságra megy rá. A feminizmus kártékony propagandája megtette a múlt században a szellemi pusztítását már. Mindig belefutunk ebbe az egyenlőség témába pedig mérhetetlenül felesleges. A férfi és a nő, nem egyenlő, vagy alacsonyabb vagy felsőbbrendű egyik a másiknál. A férfi és a nő, más. Két teljesen külön mércével vizsgálandó identitás. Amikor a feminista egyenlővé akar válni a férfival, akkor nem azt éri el, hogy egyenlő lesz a nő és a férfi, hanem elindítja a nőt azon az úton, hogy férfi akarjon lenni. A feminizmus egy beteges frusztráció ideológiája, ami nem képes elfogadni a nőt, nőként, hanem férfivá akarja tenni. Úgy akar élni, dolgozni, mint egy férfi. De őszintén…azért nő a nő, azért van egy teljesen más biológiai és lelki aspektusa az emberi nemnek, hogy ugyanazt csinálja, mint a másik? A feminizmus a férfi életmódot állítja célnak és példának a nő elé, amit a nőknek is ugyanúgy elkell érni. Szerinte ez jó. Azonban ezzel paradox módon megöli a női lelkiséget, hisz a nő számára nem az „abszolút nő” elérése lesz a kiteljesedése, hanem a férfi életvitel. Ha pedig beteljesíti, akkor egy karrierista férfi lesz belőle, más szaporító szervekkel csupán. A nőiességnek nincsen nagyobb ellensége a modern korban, mint a feminizmus.

Ott van a másik része a dolognak. Ez pedig az-az ok, amiért a politikai is elkezdett foglalkozni a kérdéssel. Ez nem más, mint a demográfiai oldala a dolognak. Európa és köztük Magyarország népessége katasztrofális helyzetben van. A születések száma alacsony, és pár évtizeden belül visszafordíthatatlanul olyan útra lépünk, aminek a vége a kihalás. A nyugati jóléti rendszer a feminizmussal, liberalizmussal karöltve olyan mély, természetellenes álomba ringatta a Nyugat-Európai társadalmak lakosságát, ami elképesztő. A ’60-as évek szexuális szabadosságának forradalma után, hihetetlenül nyílt lett a szexualitás. Gyakorlatilag elöntött minket a reklámokon, filmekben, slágerekben, köztémákban a szex. Minden generáció egyre hamarabb áll neki, és egyre torzabb formáinak. Miközben már betegesen, ösztönszintű szex centrikus lett az társadalom közhangulata, ezzel szemben a családalapítási és gyermekvállalási kedv elszállt. Ez a korcs etikájú rendszer olyasmit eredményezett, amit még sosem látott a világ. Lealacsonyította az emberi morált, egy minden erkölcsiségtől mentes, ösztöni-állati szintű szex-központú életmódra-, ami eredetileg a szaporodást hívatott betölteni a természet törvénye szerint- még is ez a közgondolkodás az ösztönök és az épeszűség ellen megy és egy emberi rassz kipusztulásához vezet. Nincs sötétebb annál, mikor a szexus csak is önző érdekeket szolgál. Miközben ez az állati szaporodási ösztön elöntötte a mindennapjainkat, közben kihalunk.

Erre megoldást a fene nagy felvilágosult úgy kínált, hogy bevándorlók tömegeit próbálta integrálni a társadalmába, hogy fenntartható legyen a gazdaság működése. Azzal nem törődve, hogy ez oly mértékben felfordítja a kontinens kulturális és etnikai viszonyait, ami végzetes lehet számunkra. Ez pedig még mindig a ’70-es évek, és a napjainkban is zajló migráció csak tetézi ezt. Felelőtlen, vitára is érdemtelen, sajnálatra méltó az az ember, aki ennek ellenére saját jólétért áll ki és ölbe tett kézzel nézi ki egy civilizáció pusztulását. Mert a tét nem kevesebb. Ne züllesszük le pártpolitikai vitákra ezt az ügyet, mert bizony, aki megtehetné és nem akar saját jobb léte miatt gyermekeket vállalni, az valóban a nemzet ellensége. De mivel tudjuk, hogy a liberálisokat ez nem hatja meg és a nemzeteket elavult és eltüntetendő formációnak tekintik, tovább megyek a kijelentéssel. Ezek az emberek bizony, az emberiség ellenségei. Az emberiség számtalan embertípus, rassz, kultúrkör, nemzetiség és etnikum színes összessége. Ha ebből egyetlen egyet is kiveszünk, akár a legkisebbet is, az az emberiség, mint kollektív értékközösség számára, veszteség. Ha az európai kultúra, az europid fehér ember, annak számtalan nemzetiségével és számtalan gazdag kultúrájú népével eltűnik, iszonyatos érvágás az emberiség számára. Valami, ami hozzá adott- és sokat adott hozzá- az emberi fajnak az értékeihez, nincs többé. Nem folytatódik, nem színesíti, fejleszti tovább az emberi faj kollektív értékeit. A liberálisok pedig ebben a vitában, ehhez járulnak hozzá. Az általuk leginkább minden érték felett álló emberiség ellen. Amíg nem értik meg, hogy az emberiség nem egy homogén massza, ami önállóan értelmezhetetlen, hanem etnikumok, identitások, kultúrák színes halmaza, addig akarva, akaratlan, pont a kiirtását segítik.

Felejtsük el a férfi és a női nem egymáshoz méregetését. Mindkettő nem számára, az elérendő cél az „abszolút” önmaga. A férfinak a legférfiasabb férfi lelkiség, a nőnek a legnőiesebb elérhető lelkiség. Ez pedig kétségtelenül egyértelmű biológiai és pszichológiai, ontológiai érveket is figyelembe véve, ez az anyaság. A családi béke melegének őrzői, új generációk, vérünkből vérré váló új nemzedékek felnevelői. Ebben pedig felülmúlják a férfiakat, de a feministák valamiért ezt nem látják. Ki lenne képes még arra, hogy véghezvigye az életadás eme csodálatos folyamatát. Mi nemesebb lehet annál, mint saját magunkból testileg, lelkileg új életnek, új reményeknek, boldogságainak lehetőséget adni. 

Horváth Martin

Szabó Kornél- Egy ember önzősége

Csak én lennék?
Hiszen csak magamat érzem, a saját érzelmeimet tudom csak uralni. A többi ember olyan kiszámíthatatlan. Olyan sokszor becsaptak, nem hagytak nekem lehetőséget a választásra, nem értem őket. Magamra hagynak amikor szükségem lenne rájuk, elfordulnak tőlem, kiszámíthatatlanok.
Egyedül maradok és apró jelentéktelen porszemként sodródok majd ezentúl. Hiszen senki se bántja a porszemet, mert nem tudják. Nem tudják, hogy létezik.

A porszem csak magában bízhat, hiszen nem tud róla senki semmit a világon.
Senki sem látja, viszont ő lát mindenkit. Látja a többi porszemet, és látja az embereket egymással. Látja, hogy meglepő módon megbíznak egymásban, majd kevésbé meglepően sokszor csalódnak. De boldogok. Képesek boldogok lenni azok akik csalódnak.
A porszem nem boldog. Viszont végtelenül csalódott mindenben. Úgy érzi nem képes újra megbízni másokban. Olyan mélyen találta magát ahonnan egyetlen, felé kezét nyújtó személy kezét se látja elég közelinek ahhoz, hogy megragadja. Így hát meg se próbálja.
Lassan eltávolodik magától is. Alapvető döntések is lényegtelenné válnak számára, mint például, hogy merre sodródjon, melyik szél áramlatába kapaszkodjon bele és melyikbe ne. Aztán már az is zavarni fogja, hogy van a szél. Nem akarja, hogy fújjon.

Ne fújjon a szél!
De a levegő nem hallgatja meg a kis porszem kívánságát, óhaját, majd később parancsát, így ugyanúgy fúj, mint mindig.
Inkább leszállok egy magányos sarokba ahol nem ér el. Akkor a világ szele nem ér majd el, s én nyugodtan fekhetek.

Egyre kevésbé gondolkozik magáról valósan. Különböző dolgokat talál ki.
Ennek a saroknak én vagyok az Ura! Ide nem léphet be senki az engedélyem nélkül.
Telik-múlik az idő és úgy néz ki a porszem törvénye igaz, hiszen senki sem akar belépni oda.
Egy nap valaki mégis megsérti a határt, talán egy másik porszem, vagy ember.
Ekkor a porszem hihetetlen haragra gerjed, kikelve magából utasítja el, hogy az ő területén más is tartózkodjon.
Menj el! Ez az én helyem! Itt te nem lehetsz senki, én voltam itt előbb!
A látogató elmegy, belekapaszkodik a szélbe, de még egyszer visszanéz.
A porszem dacosan bámul vissza rá, dühöt mutatva.
Csak nyomokat hagyott maga után.
És mennyire idegesítik azok a nyomok! Nem tudja eltüntetni őket sehogy. Éjjel-nappal a látogató forog a fejében, kitölti minden percét. Iszonyatosan dühös rá amiért csak így betört. Már el is felejtette, hogy régen bárki betehette lábát az ő területére, szívesen osztotta meg minden helyét másokkal.
Hiszen már elhatározta magát, hogy őt többet nem bánthatják holmi megbízhatatlan emberek.
S ahogy duzzog, csendesen felébred benne a vágy, hogy kimerészkedjen a többiek közé. Köztük legyen és bízzon. Csak akkor bízhatnak benne, ha ő is bízik másokban.
Gyerekként milyen egyszerű volt még ez.
Úgy dönt, hogy megpróbálja újra. Nem számít, hogy amikor elindul akkor mosolyt lát-e vagy gúnyt. Ő bízni akar abban, hogy valaki lesz aki szereti majd őt eléggé, hogy ne akarjon porszem lenni.
A sarokban ekkor pedig már egy ember kuporgott.

Merthogy a szeretet vágy eldobása csinált porszemet belőle,
és szeretetre való vágyakozás csinált belőle embert.

Semmiért egészen	Nem én
Hogy rettenetes, elhiszem, De így igaz. Ha szeretsz, életed legyen Öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek Vagy a törvény mit követelnek; Bent maga ura, aki rab Volt odakint, Én nem tudok örülni csak A magam törvénye szerint.	Hogy önző vagy, az igaz,                              Neki nem vigasz.                                           Ha szeret, élete tied,                          Többé tesz, ha megérted.                             Bánnám, ha bent lenne                                 Csupán úr a szerelem;                                  Rabság-cím feloszlik,                                    Ha az ész óva int,                                          Örülök, ha örülhetek,                                     Az Ő-törvény szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy: Még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak Szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku; nékem Más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja Minden egyéb; Én többet kérek: azt, hogy a  Sorsomnak alkatrésze légy.	Áldozatok vagytok oltáron:                            Egymást faló entitások.                                 Hogy lehetnél jó vendég,                               Ha soha nem osztod házad gyümölcsét?     Alku, ha szent, az alku; egyezség                 Tartó: kölcsönös tisztesség.                          Öngyilkos félelem,                                        Egyéb rettenet;                                              Mást kér az Én:                                             Életemnek formálója légy!
Félek mindenkitől, beteg S fáradt vagyok; Kívánlak így is, meglehet, De a hitem rég elhagyott. Hogy minden irtózó gyanakvást Elcsittithass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat És áldozat Örömét és hogy a világnak Kedvemért ellentéte vagy.	Túl sokat aludtál, hát megpihensz                 S magad egyre csak szégyelled.                  Szemed megcsal,                                         Dörgöld szorgosan.                                       Elhagyod hited, tudva                                    Ellentmond tömjénszagú szádnak.               Ő tart példát                                                   Neked, szárnyatörött madár.                        Magadnak mutogasd                                    Hogy milyen a világ-kopár!
Kit törvény véd, felebarátnak Még jó lehet; Törvényen kívűl, mint az állat, Olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom; Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan Börtönt ne lásd; És én majd elvégzem magamban, Hogy zsarnokságom megbocsásd.	Nincs Neki köze ahhoz,                                Ki gőgöt rejt; alattomos,                                 Nagy szavakba ágyaz                                   Rabszolga vágyat.                                         Csak félerős a szikla,                                    Ha ingatag a talpazat.                        Bús törmelékkel körbevett                            Kősírod terjeszted.                                         A hűs hantba,                                     Ő csak talán-téved.
Kit törvény véd, felebarátnak Még jó lehet; Törvényen kívűl, mint az állat, Olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom; Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan Börtönt ne lásd; És én majd elvégzem magamban, Hogy zsarnokságom megbocsásd.	Kire törvényed él,                                          Vajon szerencsés?                                        Ha azon kívül állat vagy,                               Ki lesz a gazdád, te vad?                              Tán nem süt majd rád a Nap,                       S nem takar be az éjszaka?                          Nem te döntöd el,                                          Hogy milyen lesz:                                          Önkényes uralmad,                                       Végső megítélése.
Szabó Lőrincz	Szabó Kornél                                     l

--

Vándor, az út porát szeméből könnyen kitörölheti, de nem könnyek nélkül.

Szabó Kornél

Az igazi férfi

Hová lettek az igazi férfiak? Tehetik fel a kérdést páran joggal, ha végig szemlézünk hitvány korunk utcáin ez ügyben. A modern kor férfiideálja messzemenőkig nem egyezik a valódi, teremtett organikus férfival. Az abszolút férfiasság képviselete szunnyad valahol és tekintetünk nem leli manapság. A válások növekvő száma, családon belüli testi, lelki erőszakok, széthulló, rosszul működő kapcsolatok és párkeresési problémák sora jellemzi korunkat. Mindezek rákfenéje pedig nem más, mint a férfi önidentitásának válsága.

„Teremtette tehát az Isten az embert a maga képére, Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket”(Ter. 1:27)

Isten az embert mikor a saját képmására teremtette( természetesen szellemi-lelki tekintetben) akkor nem a férfira érti külön, de semmiképp a nőre, hanem a férfira és a nőre egyaránt. A két nem egyesülvén adja vissza Isten szellemének képét, mint ahogy egy kettétört tükör megragasztva képes egységes tükörképet visszaadni. Mégis a férfi identitás előbb volt és belőle jött lére a női. 

„Akarom pedig, hogy tudjátok, hogy minden férfiúnak feje a Krisztus; az asszonynak feje pedig a férfiú; a Krisztusnak feje pedig az Isten.”(1.Kor. 11:3) Mondja ezt Pál bölcsen. Ezt azonban egyáltalán nem valamiféle hímsoviniszta alapokon állítja, hanem egy hatalmas felelősségre hívja fel a figyelmet. A női identitás a férfi identitás része, ezen két identitás mely a szellemi embert adja, része a Fiúnak, vagyis Krisztusnak. Krisztust pedig magába foglalja az Atya. Akár csak egymást fedő halmazok. Mert mást is mond Pál: „Ti asszonyok, engedelmeskedjetek a ti férjeteknek, amiképpen illik az Úrban.”(Kol. 3:18) Az „amiképpen illik az Úrban” egy nagyon beszédes és fontos kijelentés. Nem mindenféle férfinak kell a nőnek tiszteletet mutatnia, engedelmeskednie, hanem aki az Úr szerint él, az Úr akarata szerint férfi. Márpedig manapság ilyen férfiból sajnos kevés van. Így asszonyok ha keseregtek a nagy Ő és a tökéletes férfi iránt merengve, s közben bosszankodtok és elkeseredtek, hogy nem találjátok az nem véletlen. Érdekes, hogy már a pogány mitológiákban is a férfi erőt a Naphoz, míg a női erőt a Holdhoz hasonlították. Szoláris és Lunáris energiára. A Nap sugározza önmagából a fényt, ahogy Isten fényességét és melegségét kell sugároznia egy valódi férfinak. A Nap fénye pedig a Holdon tükröződik vissza, azt világítja meg éjszaka az égen, amiképp a férfi spirituális kisugárzása tükröződik vissza a nőn. Ezen feladatából a férfiak többsége pedig elégtelenre vizsgázott jelen korunkban. A valódi férfi minden esetben felfelé tekint, az ég felé(spirituális értelemben). Elsődlegesen tartja a kapcsolatot és közvetít Isten és e világ között. A férfi minden esetben harcol és küzd, elsősorban maga ellen, Isten értékeiért. A férfi Isten magasságos, tündöklő értékeinek megértője, tudója és képviselője, védelmezője. Ezért vívja harcát szüntelen, ez teszi a férfit férfivá. A valamiért való küzdelem, ami elsősorban Istent jelenti.  Ezen belül a férfinak két külön választható típusa létezik: a „pap” és a „katona”. A „pap” beállítottságú férfi elsősorban magába mélyed, harcát belül vívja. Ő a bölcs, aki Istent keresi szüntelen és bölcsességeknek nagy tudója. A „katona” alkat, aki pedig harcát kifelé vívja, képviselt értékeit a külvilág felé akarja érvényre juttatni. Egyik sem kevésbé férfi a másiknál. Az aszkéta, magába forduló bölcs, a filozófus éppúgy a legmagasabb szintű férfiasságot testesíti meg, ahogyan azt a kemény harcos is teszi. A harcos nem létezhet egy bölcs pap nélkül, aki megmutatja neki mi az érték, mi a helyes, amiért érdemes küzdeni és védelmezni. A pap léte pedig értelmetlen, ha tudását nem tudja átadni másoknak. A férfiasság hatalom és dominancia a legnemesebb értelemben tehát. A spiritualitástól, Istentől elszakított férfi azonban ezt a benne tomboló dominanciát és hatalmi igényt másképp próbálja kamatoztatni és megélni. Sötét és végzetes zsákutcákba torkollik ezen próbálkozása. A materialista világban a pénz hajszolása, mely hatalmat és dicsőséget sejtet, erőszakos cselekedetek, a szexus legmélyebb szintjeibe való élvhajhászat. Napjaink férfija elszakítva Istentől nem találja küzdelme és harca célját. Ezért a törtető kapitalista, aki anyagi keretek között gondolkodva mást nem lát, mint, hogy célja a minél jobb anyagi lét elérése legyen. Tegye ezt mindenen és mindenkin való átgázolással. Erejét és dominanciáját pedig a sportban éli ki jobb esetben, rosszabb esetben kocsmai kötözködések, verekedések, foci drukkerkedős  erőszakba torkolló formájában testesül ki ösztönös agressziójuk. Minél több szexuális partner szerzése, ad dicsőséget és tekintélyt a lelkükben. Hamisan.  A férfi nem képes célok nélkül élni. Nem képes cél nélkül élni amiért küzdenie kell, amit és amiért valamit és valakiket(elsősorban a nőt és a családját) védelmeznie kell. Ha pedig nem adjuk meg a férfinak azt, ami földi léte és küzdelme célja és értelme, azaz Istent, akkor bűnös, tévutakba pusztít ezen igénye. A harcos alkat erőszakossá válik. Holott a férfi nem erőszakos, hanem erős. Ez gyakran egyáltalán nem jelent fizikai fölényeskedést. Agresszívé, hatalommániássá válik mindenki kárára végső soron. A pap alkat befelé fordulva nem Istent keresi, így önmagát sem képes aposztrofálni. Elveszik, gyenge lesz és magába forduló. Depresszív, alkoholhoz, vagy más tudatmódosítókhoz nyúl és nőies lelki alkatot vesz fel. Védelmezőt és iránymutatást keresvén, ahogyan egy nőnek jelenti a férfi ezt. Azonban sok esetben napjaink férfiúi ugyanolyan hévvel keresik a megváltást és az iránymutatást és célt egy nőben, ahogy fordított esetben. Nyomorúságuktól, tévelygéseiktől, félelmeiktől azonban fel kell ismerniük, egyedül Krisztus adhat nekik feloldozást. A férfi védelmező és bástya a nő számára. A biztos pont, az iránytű ebben megkavarodott világban. A férfi pedig vezeti az asszonyt ezen a rögös úton, mert az ő iránytűje maga az Úr. Ahová mind tartunk. A valódi férfinak masszív elvei és hite van. Ez hatja át az életét. Sziklaszilárd, hideg nyugalommal vívja harcát a világ ellenében az elveiért. Az abszolút férfi pedig inkább vállalja nemes, férfiúi daccal a szenvedést vagy a halált, mintsem feladjon azokból. Az abszolút férfi magának a Gondviselőnek a követe, aki legbiztosabb pontként mutatja az utat az asszonynak, gyermekeknek, elesetteknek és szegényeknek. Élete egy folyamatos küzdelem magában és a világban egyaránt. Egy hatalmas önismeret és szellemi-lelki fejlődés és nemesedés. Ezen az úton pedig mindünknek van még hova fejlődni.  Harcát a férfi belül vagy kívül vívja inkább, lényegtelen. Aki csak testileg férfi, onnan ismerszik meg, hogy nincsenek céljai, hite és elvei, amiért akár az életét is adná. Enélkül valójában nem férfi a férfi. Horváth Martin