Szeles Erika és 1956 univerzális szelleme

Szeles Erika Kornéliáról készült kép az 1956-os forradalom egyik leghíresebb fotója nemzetközileg. Vagn Hansen dán fotós fényképezte, a kép számos európai magazin címlapján szerepelt.

Erika 1941-ben született zsidó szülők gyermekeként, és miután apja meghalt egy koncentrációs táborban, édesanyja nevelte fel. 14 éves korában szakácsnak tanult a budapesti Béke Hotelben. Míg édesanyja keményvonalas kommunista volt, Erikának volt egy idősebb barátja, aki az antikommunista mozgalom felé terelte.

Amikor 1956. október 23-án elkezdődött a forradalom, 15 éves volt. Barátja néhány diáktársával ellenálló csoportot alakított, és Erika úgy döntött, csatlakozik hozzájuk. Gyorsan megtanulta a géppisztoly használatát, és számos összecsapásban harcolt a csoport oldalán szovjet katonákkal.

A fenti ikonikus fotó, amelyen Szeles géppisztolyát tartja a kezében, 1956. november 1. körül készült. Néhány nappal később mikor a szovjetek a II. világháború óta nem látott csapatokat mozgósítottak Magyarország ellen, barátja kérésére -aki féltette-, beleegyezett, hogy leteszi a fegyvert és ehelyett Vöröskeresztes ápolónőként szolgál az ellenállásban.

November 8-án az ellenálló csoport, amellyel együtt harcolt, heves tűzharcba keveredett az orosz katonákkal Budapest belvárosában. Amikor egy barátja megsebesült, odaszaladt, hogy segítsen neki. Annak ellenére, hogy fegyvertelen volt és Vöröskeresztes egyenruhát viselt, lelőtték. Barátja beszámolója szerint egy egész tárat beleeresztettek. Ma a Kerepes úti temető 1956 mártírjainak sírcsoportjában nyugszik.

1956 forradalma nem azért nagyszerű, mert magyar történelmi esemény. 1956 univerzális érték az emberiség kollektív emlékezetében. Erika egy 15 éves magyar zsidó szakácstanonc volt. Tőle rettegtek a kommunisták úgy, hogy a világ legnagyobb hadseregét mozgósítsák. Mert 1956-ot nem a Magyar Honvédség, nem Nagy Imre, nem a politika vagy bármilyen más hadsereg vívta meg, hanem a “ pesti srácok”. Kamaszgyererek, hétköznapi munkások, névtelen hősök. Szeles Erika Kornélia is egy szimbólum. Az egyetemes, kompromisszumot nem ismerő szabadság és önfeláldozás szimbóluma. Az emberiség jobb arcának, történelemben oly ritkán feltörő, grandiózus szellemi nagyságának csodálatos példája.

Tisztelet a hősöknek!

Gyurcsány és Orbán szélmalomharca a posztkommunizmussal

 "Ez a rohadt Gyurcsányi..." - cseng a fülembe még nagyanyám ősfideszes méltatlankodása több, mint 20 évvel ezelőttről. Így i betűvel a végén. Gyurcsányi. Ekkoriban választotta meg a parlament Gyurcsányt először miniszterelnöknek 2004 táján. Utána csakhamar minden magyar ember megtanulta pontosan a nevét.

Gyurcsány már 1990-ben nagyot álmodott és megalakította az Új Nemzedék nevű fiatalos baloldali pártot, ami ahogy jött, űgy is tűnt el észrevétlenül, hogy aztán Gyurcsány is eltűnjön 10 évre a politikából és csak 2000-ben lép be az MSZP-be. Már fiatalon, a rendszerváltásnál radikális, reformer vonalat képvisel. Nem azonosul a posztkommunista, dohos, posványos kádári milliővel, ami Magyarországon a baloldalt jelentette. 2004-ben mikor miniszterelnök lesz ismét, teljes erővel és már hatalommal vág neki a baloldal megreformálásának és a Horn és Medgyessy-korszakokkal fémjelzett vérbeli posztkommunista avitt baloldaliság leszámolásának. Modern, lendületes, nyugatias, nyitott baloldaliságot akart behozni, ami egyszer és mindenkorra leszámol azzal, hogy a baloldali ember a kommunista szinonímája legyen ebben az országban.

Gyurcsány nagyot álmodott. De csakhamar visszahúzta az avitt, dohos, állampárti posztkommunista világ technikája, taktikája és a költségvetési statisztikák hamisításán át, választási hazugságokon, arrogáns lekezeléseken és érzékeny nemzeti identitáskérdések gyalázásán át vezetett az út a hírhedt szemkilövető, antidemokratikus rendőrterrorig, majd a teljes bukásig. Gyurcsány leakart számolni a posztkommunizmussal, de átitatta végül annak esszenciája. A baloldal megújulására esküdött fel, végül annak csúfos bukását és a jobboldal évtizedes reneszánszát idézte elő.

Orbán Viktorral egyetemben a modernkori magyar politikatörténet legmeghatározóbb alakja. Sorsuk különös módon hasonlatos és összeér. 20 évig jelentette a magyar közélet, ennek a két embernek egymáshoz füződő viszonyát. Tragikus szimbiózisuk rengeteg párhuzamot is rejt. Orbán is lelkes reformerként kezdte, aki nagyot álmodott és úgyszintén a posztkommunizmus leszámolására esküdött fel Magyarországon. Ennek érdekében az ellenség taktikáját is átvette és a győzelmet a posztkommunista baloldal felett Orbán végül azzal érte el, hogy annak retorikáját, tematikáit és technikáit is átvette. Orbán mire legyőzte a posztkommunistákat, magát is átitatta a posztkommunizmus esszenciája. Tevékenységének vége pedig - amely a jobboldal diadalát hivatott elérni-, nagyon könnyen a jobboldal csúfos bukása felé robog, amely évtizedekre idézheti majd elő Gyurcsány álmát, a baloldal reneszánszát.

1956-ról és a jobboldal oroszokhoz fűződő viszonyáról

 

Kommunista-e Kína és miért igen?

2008 vége volt, éppen a gazdasági világválság lendületes lefelé tartó meredek hullámának javában voltunk. A GDP-k az egész világon meredeken zuhantak, vagy éppen egy-egy hídról és emeletről a munkanélkülivé váló emberek közül is jó páran. Csak egy legény volt a vidéken az országok között, akinél ez nem mutatkozott meg: Kína. Miközben az egész Nyugati világ sorra múlta alul a mínuszos eredményeit, Kína még gazdasági növekedést is produkált és nem egy tőzsde tette át székhelyét Sanghajba. Akkoriban éppen nyitogattam csippám a kora kamaszkoromban a világmegértése felé és Alex Jones videókat néztem a leendő Világállam kiépüléséről, amelyben ott szerepelt Kína, mint a globális totalitárius diktatúra utópisztikus modellje, amit majd az egész világra kiterjesztenének. Az utcán kiépülő megfigyelőkamerák és az orwelli elnyomás megannyi zord, bizarr és rideg nyalánksága, egy országban, amit még mindig a nagybetűs Kommunista Párt irányít vasmarokkal. Miközben a radikális jobboldal (akkor még Fidesz nélkül) a keleti nyitás mágikus bűvöletében égett. Nem idegen a jobboldaltól a keleti autokratikus rendszerek iránti szimpátia, és a jobboldal eredeti társadalomképéből eredendően következik is. Nem volt a kis szélsőjobbos énemnek gondja Oroszországgal, vagy Iránnal, amelynek akkori elnökéhez Vona Gábor akkor elvileg egy levelet is címzett, melyben az Iráni Forradalmi Gárdát kívánta behívni választási megfigyelőnek a 2010-es választásokra. Ezek mind a maguk körében tradicionális (jobboldali) rendszerek voltak. De Kína az sántított, kilógott a képből és a szélsőjobboldali mozgalmaknál tett rövid kiruccanásaim alatt úgy éreztem csak én nézem ferde szemmel ezt a Kína-fétist. Kína, mint a Nyugati romlás és gazdasági kitettségünk alternatíváját és egyensúlyának megteremtőjét. Egy totalitárius kommunista dísztópia, mint a posztkommunisták és újmarxisták EU-jának ellenpólusa a jobboldali berkeken belül. Magányosnak éreztem magam még jobberként is a véleményemmel és azóta is csak egyszer hallottam Toroczkait szkeptikusan megnyilvánulni Kínával kapcsolatban, de az már 10 évvel később volt. Miközben világossá vált, hogy Oroszország messze van a kommunizmustól, de még a Szovjetunió sem volt baloldali sem egyáltalán, Kína esetében súlyosabb problémák maradtak bennem.

Kapcsolódó cikk: Szláv szellemtől szétszabdalt szocializmus

Mi van ha Kína mégsem kommunista?

Nézzük kicsit távolabbról, ugorjunk egy kicsit a Védákhoz. Igen, tudom, hogy az India és ez egy Kínáról szóló írás, de lesz értelme ígérem. A Védikus irodalom több ezer évvel ezelőtt fektette le a dharma fogalmát, egy mindent átfogó világerőt, melyből minden létező származik és mindent áthat. Ez volt a hinduizmus elődjének elvont, személytelen istenségfogalma. Aztán persze a korabeli hindu panteont kibővítették megannyi istenséggel, akik a dharma törvénye alatt, de az emberek felett léteznek. Aztán a hinduk eljutottak oda, hogy fő Isteneket neveznek meg, abból is hármat, akik kifejezetten fontosak a világunkban. Majd végül oda, hogy minden istenség valójában egy Isten, csak annak különböző aspektusai. Mi több, személyes, tudatos létező, mely akár a dharmával is egyenlő, ha nem tudatosan teremtette a dharma kozmoszt alkotó törvényét. Így lett a hinduizmus a világ legspeciálisabb, de legcsodálatosabb, filozófiailag kitermelt monoteizmusa, miközben a pogány politeizmusát mindvégig integrálta ebbe a speciális egyistenhitbe. Egész Ázsiára jellemző volt ez a hinduizmus kezdetén létező elkent, elvont, személytelen nagy átfogó energia értelmezés. Kínában ez jelentette a tao-t. A tao volt az ő dharmajuk. Ellentétben az indiaiakkal, a kínaiakat azonban nem érdekelte a logika továbbfejtése. A taoizmus végleg megrekedt ebben a kezdeti bölcs, maszatolós pogány állapotában. Klasszikus értelemben sohasem érett vallássá, teológiává és metafizikává. A kollektivista kínai néplelket olyan mértékben nem foglalkoztatta a metafizika, hogy a taoizmus csökevényét is inkább belső elmélyedésre használta, de a filozófia és az erkölcs fókusza az államigazgatás helyességére és a társadalom helyes működésére, az állam és társadalom praktikus kapcsolatára fókuszált. Így született meg a konfucionizmus, amely deklaráltan hadat üzent a metafizikának és a praktikus és hatékony államszervezet és társadalmi működés titkát kereste. Erkölcsisége fókuszában kizárólag ez áll. Ezredévek teltek el, de Kínát nem hatotta meg a metafizika, nem érdekelte igazán sohasem, s nem motoszkált bennük az a minden pogányt is szíve mélyén izgató vágy, hogy megismerje a megismerhetetlent. Kínában mintha nem létezett volna igazán sohasem a minden ember lelkében tátongó Isten formájú űr kitöltésére vonatkozó vágy. Ők itt és most, a láthatóban, a matériában, a fizikai világban akartak valamit elérni. Élni, jónak lenni, hasznosnak lenni. 

A hinduizmus már megvetette ezt a világot és érezte, hogy az Isten, ahová tartozunk és (ha reinkarnációk sorozata révén is) de vissza kell térnünk, szemben áll az anyagi világgal. " Aki a világnak barátja akar lenni, az Istennek ellensége lesz" - írja a Biblia (Jak:4:4). Ezt pedig még a messzi Indiában is érezték jóval a Biblia keletkezése előtt is. S mikor Buddha, aki megalkotta az Isten és metafizika nélküli hinduizmust, a maga elvonuló, aszketikus világszemléletében, még mindig tartotta magát ehhez. Buddha nem tudta mi van "odaát", vagy van e bármi, de azt érezte, hogy ha semmi, az is tisztább és jobb, mint ez a romlott fizikai világ, amelyből meg kell szabadulni. Eközben Kínában kibékültek a világgal és praktikusak akartak benne lenni. Ami egy hegységgel odébb már a szamszára ördögi kereke volt, a romlott, megvetendő létezés, az Kínában a tao energiájának törvényszerű, elfogadható, se nem jó, se nem rossz velejárója, amiben élni, boldogulni kell. A középkorban még a taoizmust is irtani kezdték, hiszen még az is túl metafizikai volt, az is túl szellemi, túl sok nem pragmatikus erkölcsiséget tartalmazott. A konfucianizmust emelték államvallássá. Kína államvallása egy olyan vallás lett, ami nem vallás, hanem a "hogyan legyél joviális állampolgár" etikai kódexe. 

 „Aki taoval szolgálja az emberek urát, az nem igázza le hadsereggel az égalattit, hiszen ez a tette könnyen ellene fordulhat. Mert amerre hadsereg járt, csak tüske és tövisbozót terem, s a nagy háborúk nyomában mindig ínséges esztendők járnak. Az igazán jó hadvezér célhoz ér és megállapodik, s nem vetemedik arra, hogy erőszakot alkalmazzon.(...)A remek fegyverek: a szerencsétlenség eszközei. A létezők (vu) mind gyűlölik ezeket, az tehát aki, a taót birtokolja nem él velük” 

Írja Lao Ce a Tao te King c. művében, mely a taoizmus " Bibliája". Ebből a pár sorból megérthetjük miért volt még a taoizmus is elfogadhatatlan a hatalmukat féltő kínai uralkodó dinasztiák számára. A konfucianizmus ezzel szemben puszta állampolgári együttműködés etikai tanácsadása volt. Azonban olyan szinten hagyta végül hidegen a kínai társadalmat még ez is, hogy az 1600-as évek végére mindennemű vallásosság szinte teljesen eltűnt, mint társadalmat domináló tényező. Kínában egyedül a buddhizmus telepedett meg, mint importtermék a vallások között. Az indiai társadalom számára Buddha tanítása olyannyira spiritualitásmentes volt és annyira nem metafizikai, hogy kivetette magából és ma olyan kisebbség a buddhista Indiában, mint a zsidók és a keresztények. Ezzel szemben, pont ezen okokból fogadta örömmel Kína. Azonban Kína még Buddha nemes világmegtagadó értékein is hígított és a kínai ősi mítoszok, és gyógymódok, babonás varázspraktikák világával vegyítette, ezzel megalkotva egy teljesen új buddhizmust. Kínában a vallás értelmezhetetlen és értelmezhetetlen is volt mindig. Babonák, filozófiák és erkölcsi tanítások átláthatatlan egyvelege és káosza alkot, melyből mindenki úgy csipeget, ahogy akar. Ezt nevezi a nyugati tudomány jobb híján kínai univerzalizmusnak. Ebben a világban azonban az Isten, a metafizikai közeledés valami magasabb spirituális létező felé, lelkiismereti kiállás a többséggel, társadalommal és az állammal szemben sohasem jöhetett szóba. Az kínai kommunistáknak azt a szellempusztító munkát szinte el sem kellett végezni, mint európai elvtársaiknak, mert a kínai társadalom és kultúra olyan szinten kollektivista és etatista volt, minden egyéni lelkiismereti kiállás nélkül, hogy szinte magától értetődő volt a kommunista rezsim győzelme. Ez most nyilván egy erős túlzás és egy sinológus biztosan a haját tépné, ahogy nem tagadom, hogy kisebb csoportokban, egyéni szinten ez rengeteg kivételt képzett. Azonban a társadalmi, kulturális szinten ennek az individuális, ne adj Isten spirituális önkifejeződésnek sohasem jelentek meg igazán nyomai. Mao Ce Tung az 1960-as évek Nagy Kulturális Forradalmával persze így is hatalmas pusztítást végzett a még meglévő taoistákon és egyéb kínai vallásos mozgalmakon, de tény, hogy a kommunista, materialista elnyomás egyáltalán nem volt olyan drasztikus, mint Európában, ahol valóban metafizikai nézeteket és egyéni erkölcsiségeket kellett gyökerestől kiirtania. 

Részben ez  a személyes metafizikai vágy és a kollektivista, mindig központi hatalom alá rendelődő évezredes tradíció az oka annak, hogy a kommunizmus nem csak könnyen megvetette a lábát Ázsiában, de mára ott is maradt fent még stabilan. Kínával nem csak az a probléma, hogy kommunista-e, hanem ha nem is kommunista, tradicionális társadalmi rendszere és kultúrája egy jobboldali, konzervatív ember számára eleve kommunizmusnak, kozmopolita masszának és a legbealkonyodottabb Nyugat antitradícionális multikulturalizmusának kell tűnjön. Félre értés ne essék, nincs gond ezzel a kultúrával, nem kívánnám megváltoztatni erővel, vagy magas lóról beszélni és lenézni ezt a társadalmi hozzáállást. Mindenki úgy él és abban, ahogyan jónak látja és egy társadalom változása is csak belülről mehet végbe, önszántából. Azonban ez a tény éppen elég, hogy meglehetősen bizarr legyen a jobboldaliak, nacionalisták és keresztény kultúrájukra oly büszke konzervatívok barátkozása Kínával. Ha Kína nem kommunista, egy keresztény-konzervatív számára akkor sem tűnhet keblünkre ölelendő barátnak és növekvő világbefolyását nem üdvözölheti ujjongva, akármekkora fertőben is úszik a Nyugat.

Mi van ha Kína mégis kommunista?

Henry Kissinger az Egyesült Államok politikai tanácsadó zsenije az 1970-es évek derekán elkövetett egy történelmi baklövést. A Szovjetunió elleni rivalizálásban úgy döntött, kihasználja a Szovjetunió és Kína konfliktusát és éket ver a két kommunistának magát valló ország egysége közé azzal, hogy nem Tajvant, hanem a Kínai Népköztársaságot ismeri el az USA legitim Kínának. Ezzel végül a demokratikus Tajvan helyett a kommunista Kína került az ENSZ Bizottsági Tanácsának legnagyobb hatalmú elitjébe az USA, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió mellé. A Kínai Népköztársaság kiszabadult a politikai karanténból. Jó aktuálpolitikai trükknek tűnt, hogy az ENSZ-ben vétójogot kapjon a rivális kommunista, egy akkor teljesen jelentéktelen, szegény, komolyan vehetetlen ország, amit a Kulturális Forradalom legyalult. Akkor még senki nem tudta megjósolni, hogy az új pártfőtitkár Theng-Hsziao-Ping olyan cselhez folyamodik, amire a világ nem számított. Ping reformokat vezetett be és Kínát a világ leggyorsabban fejlődő gazdaságává tette. A Nyugat a maga gőgjével arra számított, hogy a gazdasági fejlődés automatikusan vonja magával a demokrácia kialakulását és a kommunista rezsim bukását. Ám a magánszektor és a gazdasági csoda mégsem tette ezt. Fukuyama még 1992-ben is a történelem végét vizionálta és a liberális demokrácia globális diadalát jósolta. Azóta Fukuyama is megjárta a maga kanosszáját és hamut szórt fejére hatalmas, nyilvánvaló tévedése miatt. Theng-Hsziao-Ping ugyanis reformer volt, de nem abban az értelemben, hogy a kommunizmust lebontsa. Terve nyíltan az volt, hogy Mao kommunista eszméihez mindvégig hű marad Kína, de átmenetileg kapitalista taktikát alkalmaz. " Legyőzni az ellenséget a saját fegyverével" és " kapitalistának tetteti magad, míg akkora gazdasági befolyást nem szerzel így, hogy utána globálisan kiterjeszthesd a gazdasági béklyóba kötött országra a kommunista világforradalmat". 40 év államkapitalizmus után is Kína egy központilag irányított totalitárius állam a Kínai Kommunista Párt ellenőrzése alatt, amely az elburjánzó magánszektort igyekszik megvagdosni az ideológia nevében. Olybá tűnik Kína talán nem tett le mégsem a kommunizmusról, és a kapitalista jólét nem zabálta fel az eszméiket évtizedek után sem. " A Nyugat legnagyobb hibája az volt, hogy nem vette észre, hogy a kínai kommunisták valódi kommunisták"- mondta Chenggang Xu kínai közgazdász. A csel bevált és a kapitalisták lehet legyőzettethetnek a saját fegyverükkel, s ha eljön az idő, felfedheti magát a valódi Kína, ahogyan Theng-Hsziai-Ping mondta, s akinek elveiből egy tapodtad sem engedett a Párt azóta. 

Jelenleg a világ közel 200 országának döntő többségének Kína a legnagyobb kereskedelmi partnere, holott ez a 2000-es évek közepén is elképzelhetetlennek tűnik. A Nyugati világ a kommunista párt szigorú irányítása alatt álló kereskedelmi hálózatokról rendel ruhát, tárgyakat, és a kémprogramként működő TikTok a legnagyobb közösségi médiája. Új hidegháború hajnalán állunk, ahol Kína mint leendő szuperhatalom néz farkasszemet az egyre jobban gyengélkedő, saját maga mocskába merülő USA-val. Egész Ázsia, Afrika, Oroszország, Dél-Amerika és Európa túlnyomó többsége is gazdasági vazallusa a vörös óriásnak. Annak a vörös óriásnak, mely Mao arcképe alatt tartja katonai parádéit a sarló kalapács árnyékában. Annak a vörös óriásnak, mely mesterséges intelligenciával figyeli és pontozza állampolgárait egy professzionálisan kiépített megfigyelőrendszeren keresztül. Ahol a telefonod automatikusan kapcsol be egy sajátos csengőhangot, ha tartozásod van az állam felé, hogy a tömegben mindenki jól hallja, hogy te egy adós vagy. Ahol keresztény szervezeteket kegyetlenül elnyomnak, koncentrációs táborokat tartanak fent és végeznek ki, ha nem mutatsz elég lojalitást a Párt és az Állam felé. Ehhez pedig a nyugati új baloldaliak ideológiai terrorjától tartó, hagyományait, keresztény értékeit féltő jobboldal felállva tapsol és serkentené a folyamatot. A félelem jogos, hogy nyugati kitettségünk gazdaságilag veszélyes. A gazdasági kitettségünk révén az egyre meredekebb radikális baloldali ideológiai tébolyba kerülő nyugat valóban gazdasági zsarolással kényszerítene térdre konzervatív társadalmakat. Kína egyenlőre ilyennel nem fenyeget senkit. A belpolitikába való bele nem szólás édes mézesmadzagjával kecsegtet. Valójában Kína már inkább nacionalista, mintsem kommunista, csakúgy, mint Vietnam, Kuba, vagy Laosz...ringatják magukat ebbe a vízióba a jobboldaliak. Azonban ismerve Kína több évtizede meghatározott politikai terveit, melyekhez láthatóan tartja magát, miféle bizonyosságunk lehet erről? Amíg Kína egy Népköztársaság, amíg egy totalitárius kommunista rémálom a társadalma, amíg a vezetője a Kínai Kommunista Párt névre hallgató professzionális gépezet, ugyan mi oka hinni a keresztény-konzervatívoknak a legkeresztényellenesebb, konzervatív értékeket sárba tipró ideológia nevében fellépő emberek szép ígéreteinek? Mennyire tűnik csupán vágyvezérélt lázálomnak, hogy ördögökkel űzzük ki az ördögöt és vörös csillaggal győzzük le a vörös csillagot?

Az orosz kommunizmus fasiszta lélektana pár pontban

 - Bár a legtöbb ellenzéki orgánum úgy viselkedik, mintha most derült volna ki, hogy Oroszország visszaréved a Szovjetunió narratíváiba, érdemes megjegyezni, hogy Putyin már 2005-ben történelmi tragédiának nevezte a Szovjetunió összeomlását és már 2000(!)-ben visszavezették a szovjet himnusz dallamát, új szöveget pedig ugyanaz a Szergej Mihalkov írta, aki 1944-ben Sztálin felkérésére a szovjet himnuszt.

- A neomarxista Frankfurti iskola az 1930-as években megállapítja, hogy a Szovjetunió valójában nem kommunista, hanem egy vörös rongyokba bújtatott orosz imperializmus. Sztálin után a szovjet rendszer ( a vallásellenességét leszámítva, ami később szintén puhult) semmiben nem különbözött egy totalitárius berendezkedésű konzervatív birodalomtól. A szimbólumok és a jelszavak hivatkoztak csak a kommunizmusra ( ezek is jobbra tolódtak néha, mint Nagy Honvédő Háború vagy Magyarországon a Hazafias Népfront).

- A Frankfurti iskola volt, amely a "valódi kommunizmust" szorgalmazva megállapította, hogy Nyugaton a kultúrába oltva kell az elveiket egy pre-woke módon hirdetni.

- Ennek a Frankfurti iskolának volt magyar tanítványa az a Lukács György, akinek a '70-es években a Budapesti iskolában több, későbbi prominens ellenzéki, később SZDSZ-es politikus is tanítványa volt. Ez a "liberális" SZDSZ későbbi Nyugat imádó woke előtti woke politikáját is megmagyarázza.

- Francis Parkey Yockey az amerikai fasiszta az 1950-es években szintén megállapítja, hogy a Szovjetunió egy szólamokban kommunista, de valójában fasiszta impérium, mellyel az európai szélsőjobboldaliaknak össze kell fogni a valóban kommunista szellemiségtől fertőzött Nyugat ellen.

- Ha valaki szimpatizált a Kádár-rendszerrel, ma pedig konzervatív többhöz sorolja magát - bár ellentmondásoktól korántsem mentes-, nem egy paradoxon. Ha valaki megnézi a korabeli "szocialista etika" társadalmi ajánlásait és ideáit, a szexualitás kérdésében, a társadalmi szerepek, a család kérdésének tekintetében egy bigott konzervatív erkölcsöt fog találni. Még a szélsőjobboldali Jobbik is a Kádár-rendszer passzusaiból kölcsönözte annak idején a "cigánybűnözés" kifejezést.

- Noha ezáltal megérthető a jobboldaliak bizonyos szintű Oroszország szimpátiája, azt még koránt sem legitimálja. Attól, hogy 1956-ban gyakorlatát tekintve nem egy kommunista birodalommal csaptunk össze, hanem egy orosz imperialista elnyomóval, nem szépít a helyzeten. Az orosz imperializmus legalább olyan borzalmas, mint bármilyen más elnyomás. A török, Habsburg, német és amerikai imperializmus sem volt sohasem kommunista, de a magyar nemzet javát egyik sem szolgálta.

- Bár az ukrán kormány politikája teljesen jogosan háboríthat fel sok magyart, s még ha meg is értjük Oroszország indokait ebben a háborúban, ne feledjük, hogy amelyik ország azt mondja, hogy hiba volt kivonulni Magyarországról (is) 1990-ben, az bármikor juttatná Magyarországot is a mostani Ukrajna sorsára.

- A 2000-es évek végéig érteni véltem még a jobboldalon meglévő Oroszország imádatot, hiszen minden szovjet nosztalgiája ellenére is tett gesztusokat ( bocsánat kérés '56-ért, áldozatok koszorúzása) az orosz vezetés, hogy egy új Oroszországgal állunk szemben, a mostani totálisan re-szovjetizált szemléletben ez közel sem egyértelmű.

- Kínával kapcsolatban már a 2000-es évek végén is szkeptikus voltam, hiszen kommunista szellemiségét sokkalta jobban megőrizte, mint ahová a Szovjetunió valaha is eljutott. S bár szeretnek azzal érvelni, hogy Kína nem terjeszti az ideológiáját olyan agresszíven, mint a Nyugat, koránt sem biztos, hogy ez örökké így marad. Az 1980-as években előre megfontolt taktikai döntése volt a Kínai Kommunista Pártnak, hogy a kapitalizmussal győzik le a kapitalistákat. S ha ne adj Isten, úgy fordulnak vissza Mao kulturális forradalmához, ahogy az oroszok a szovjet narratívákhoz, akkor egy ilyen Kínának gazdaságilag kiszolgáltatott országként létezni, nem lesz egy leányálom

Petőfi a tökéletes magyar

 Petőfi Sándor a tökéletes magyar. Mindenki magyarja. Forradalmi lendületével hol anarchista hévvel dönt meg egy államrendet, hogy utána a leglojálisabb katonaként védelmezzen egy államot. Már már soviniszta virtussal alapozza meg a Mit nem beszél a német c. versében, nacionalista nimbuszát, miközben már piros zászlókról és világszabadságról beszél az Egy gondolat bánt engemetben, mikor Marx és Engels még nyomdába se vitte a Kommunista Kiáltványt. Petőfi, ez az etatista-anarchista, nacionalista-prekommunista aztán korának legprogresszívebb, liberális társadalmi átalakításáért küzd.

Mindenki azt látja bele, amit ő szeretne. Petőfi egyszerre a jobboldalé, egyszerre a baloldalé, egyszerre a liberálisoké, egyszerre mindenkié. Emiatt pedig, tökéletes alanya annak, hogy a magyarok össze is vesszenek rajta, hogy valójában kié Petőfi! Ettől lesz igazán esszenciálisan magyar ikon végül Petőfi. Kicsit minden, igazán semmi. Mindenkit összeköt és mindenkit össze is ugraszt. Igazán magyar. Hatalmasat álmodott, ragyogó ideákat kergetett, de benne élni már nem tudott s nem is akart, csak meghalni akart értük, s hogy "holttestén át fújó paripák száguldjanak a kivívott diadalra".

Minden volt, de igazán semmi. Összekovácsoló és széthúzó. Óriásit mert álmodni, de csak belehalni tudott abba. Petőfi Sándor a tökéletes magyar. Nincs nála jobb szimbolika.

Erkölcs és hatalom nincs együtt

Erkölcs és hatalom nem létezik együtt. Az USA évtizedeken át hitette el a világ nagy részével, hogy a szabadság és a demokrácia hírnöke, védnöke a bolygón. Aztán a kétes indokoltságú iraki háborúval, de legkésőbb a csúfos afganisztáni kivonulással, Ukrajna előre deklarált cserbenhagyásával végérvényessé vált: a király meztelen. Mára nem csak az nyilvánvaló, hogy aljas hatalmi és geopolitikai törekvéseit rejtette a Nyugat mézes-mázas köntösbe, de azzal a beismeréssel, hogy saját állampolgárait sem képes/hajlandó kimenekíteni Ukrajnából, egyértelmű, hogy nem csak erkölcsileg bukott meg, de világi hatalmában is. A Trump jelenség, mind az elborult PC-kultúra erre adott reakció. Az LGBTQ és egyéb radikálbalos hullámok, ennek a nyilvánvalóan elveszett erkölcsi talapzatnak a befoltozására tett kétségbeesett próbálkozások, mellyel az USA társadalma csak még mélyebbre vergődik, mint egy kapálózó ember a futóhomokban.

Az Európai Unió mely még az USA által propagált liberális szabadság hírnöke, de Európától ez a kapálózás még nevetségesebb, hiszen maga is az USA elhazudott ideológiai lepellel letakart geopolitikai játszmájának súlytalan terepe csupán. Fogatlan oroszlánként fúj ide, vagy oda, s harsogja egy nála nagyobb bukó birodalom, bukott, s hazug sallangjait, miközben saját rebellis keleti tagállamaival sem tud mit kezdeni.

Oroszország már régóta ismeri ezt a színjátékot. A bolsevik forradalom óta játszotta el, hogy egy világraszóló nemes ideológia nevében tevékenykedik a földgolyón, miközben csak vörös rongyokba csavart orosz imperializmust folytatott. S ezt teszi ma is a demokrácia köntösében cinikus gúnnyal, s nem titkoltan kiparodizálva azokat. Mindenki tudja, hogy katonai akcióiban semmi nemes nincs, csak rideg hatalmi logika, de közben folyton rámutat: az USA is ezt tette Koszovóban, a Közel-Keleten.

Kína is hamar eljutott oda, hogy az állampárt nevén kívül, nem sok kommunista van benne. Mao hatalmas arcképe alatt alakult át kemény nacionalista, tekintélyelvű, államkapitalista impériummá. S nem érdekli ez a paradoxon sem a kínai lakosságot, sem Kínát, hogy mit gondol erről a külvilág.

De nem volt ez másként sohasem. Mindig is a nyers, hatalmi ösztön irányította a világot mindenütt. Aztán Európa a kereszténység álarcát felvéve játszotta geopolitikai hódításait, de az iszlám világ is ezt tette kezdettől fogva. Ahogyan a pogromokat rendező hindu nacionalista kormánypártok, vagy a muszlimokat mészárló buddhista államok is. S, ahogyan elinfálták a vallásokat ilyen módon, úgy törtek utat helyettük az ideológiák. Ma, a 21. században annak vagyunk tanúi, ahogy a birodalmak végleg elinfálják ezeket az ideológiákat is. S a király meztelen, nem marad más csak a rideg hatalmi logika. Elérkeztünk ismét az ókorba, mikor kendőzetlenül és őszintén öltek, hódítottak a birodalmak és teljhatalmú vezetőik kényük-kedvük és megalomán földi vágyaik szerint. Ahogyan Hamvas Béla írja a Titkos jegyzőkönyvben "Hát nem voltunk mindig bestiák? Ember! - álnok hazugság, bigott képmutatás". Mindig is bestia volt világ, bármily idealista eszmét is tűzött a hatalom zászlójára. Azt csupán lejáratta, s teszik némelyek még ma is, az utolsó felvonását játszva ennek a színjátéknak. Ha valami reményteljes, hogy az embereknek most már, - sok ezer év kihagyás után- nyilvánvalóvá kell váljon, hogy a hatalom és az erkölcs, az idea, sohasem járhat együtt. Hogy a bestiát mely a világot alkotja, s alkotta titkon vagy nyíltan mindig is, azt magunkban kell legyőznünk. Csak önmagunkban tudjuk elérni a változást, csak önmagunkat tudjuk legyőzni, s egymáshoz való viszonyunkban elérni, hogy a Lélek győzedelmeskedjen a matéria ördögi logikája felett. Az igazság mindig belülről fakad, a gonosz támad felülről, hatalmi rendszereken és törvényen és befolyáson keresztül. Akkor is, ha ezt az igazság köntösében is viszi véghez.

(Kép: Egy orosz ortodox pap éppen megáldja a hadsereg fegyvereit)

Horváth Martin- Zsidók a zsidók ellen, avagy a nagy zsidókérdés

Megnéztem a Netflix új, Unortodox című mini-sorozatát, amely egy ultraortodox haszid zsidó közösségből kiugrott lány történetét mutatja be. Igaz történet alapján. Nem a sokadik kritikát akarom gyártani a sorozattal kapcsolatban, inkább sokkal mélyebb kulturális kérdéseket feszegetnék melyek eszembe jutottak közben. Sokszor, sokak által körbejárt téma, melyből úgy néz ki sosem elég, a nagy zsidókérdés.

Leszögezhetjük nincs még egy nép, amellyel  a történelem folyamán ennyit foglalkoztak volna, ekkora hatást vagy épp megbotránkozást okozott volna a világ szinte minden táján minden egyes korszakban, több ezer éven át. Ennek pedig megvannak a sajátos okai. Én magam is sokat „küszködtem” a kérdéssel kapcsolatban, tekintve, hogy a gyermekkorom a nagymamám és rokonsága társulatában töltött nyarai, igen ízes zsidózó politizálásokból álltak, majd a 2000-es évek közepétől mindenki által ismert nemzeti radikalizmus a kamaszodó korban sokak számára vonzó volt és igen hamar különböző antiszemita koncepciókkal találtam szembe magam, melyeket pár éves szélsőjobbos pályafutásom alatt magamévá is tettem. Dacára annak, hogy az egyik ükapám zsidó volt. Miután viszont megtudtam, hogy ez az arány messze elmarad a nürnbergi törvények határértékétől a kutya se bánta. Aztán hamar árnyaltabb kép felé vitt a józan eszem, vagy a lelkiismeretem és miután megtértem, keresztényként ismét külön perspektívából kellett szemlélni a zsidóságot, immár, mint üdvtörténeti tényezőt.

Azt már most láthatjuk, hogy az antiszemita sztereotípiák zöme kidobható a kukába, hiszen a „zsidó kapitalista/liberális/kommunista/kozmopolita szórakoztató ipar” örömmel gyárt le a gójoknak olyan műveket melyben a saját, tradicionális kultúrájukat ostorozzák. Ez viszont szoros összefüggésben van a zsidóság társadalmi, kulturális helyzetével. Kezdjük a keresztény narratívámtól sem mentes áttekintést. Először is a zsidóság létrejöttekor is egyedülálló, a körülötte lévő népektől elütő tényező volt. Minden környező pogány népnek megvolt a maga istenelképzelése, de a zsidóságé merőben különbözött ezektől. Vallom, hogy a zsidóság került abban a korban legközelebb az Istenhez, s míg a többi népnek egyéni koncepcióik voltak az istenről, melyet maguk kútfőjéből összefilozofáltak, addig a zsidóknak valódi kapcsolata is volt az Abszolútummal. Természetesen ez a kapcsolat messze nem volt teljes és az istenképük borzasztó felületes és torz volt az Ószövetség korában, de még így is kimagaslott ez a kapcsolat, a többi népéhez képest. Ebben a korban a zsidóság sem lett volna képes, sem senki, elbírni azt az igaz szellemiséget, amit Isten képvisel így csak annak töredékét osztotta meg a zsidósággal. Ami pedig itt-ott, úgy vélem kibővítette egyéni kis törzsi elképzeléseivel is. De nem bibliai tanulmányt írok így erről most ennyit. Jézus a töréspont az egész emberiség történetében, de a zsidóságéban hatványozottan. Jézus a zsidóság addigra több évszázados istenismeretét vonta kétségbe, hasonlóan, ahogy én is tettem az ószövetségi pontosságukkal. Kijelentette, hogy bizonyos dolgokat Mózes csak „a szívük keménysége” miatt engedett meg, egyes dolgokat, mint a „szemet szemért elv” totálisan eltörölt és újat adott helyébe. A zsidóság nagy része pedig jobban ragaszkodott már meglévő torz tradíciójához, így Jézust elutasította. ( Zsidóság alatt itt a nagy többségét értem, hiszen rengeteg zsidó is követte Jézus útját, a tanítványai is azok voltak és gyülekezetek is alakultak zsidók körében). Aztán miután a rómaiak nagy csetepatét csaptak és a zsidóság szétszóratott a világban, kezdődött csak igazán hányattatott sorsuk. Míg a Jézus előtti zsidóság idegen népek általi üldözése és elnyomása egyértelműen értelmezhető Isten akkori lehető legnagyobb ismeretével rendelkező emberek üldözésének és elnyomásának, Jézus után már csak sajátos, keresztény szempontból idejétmúlt, érvényüket vesztett szokásaihoz ragaszkodó etnikai csoporttá vált. Ezért a mondatért kapnék rendesen most vallásos zsidóktól és cionista-filoszemita teológiát valló keresztényektől.

Lényeg a lényeg, a zsidóság ezután is elütött, mind vallásilag, mind kulturálisan, mind szokásaiban mindenestől a környező népektől, bármerre is járt. S ugyan sok nép keveredik, minimum etnikailag, vagy vallásilag, vagy kulturálisan legalább van azonosság a másik néppel. A zsidóság esetében ezek közül egyik sem passzolt és az ilyesfajta idegen testeket a „gazdakultúra” szereti kivetni magából. Úgyhogy a középkori inkvizíció egyik kedvelt célpontjaivá váltak. A zsidók körében pedig a fennálló középkori rendszer egyértelműen ellenséggé. Nem csoda, hogy a szabadkőművesek és egyéb eretnekmozgalmak körében igencsak felülreprezentáltak voltak a zsidó származásúak. S, mint tudjuk, hogy könnyen gyűlölünk valamit annyira, hogy azonnal a másik végletbe lökjön minket. Így találta sok zsidó gondolkodó magát a felvilágosodás oldalán. A felvilágosodás ugyan kétségtelen, hogy az akkori katolikus-feudális világot kívánta lebontani, mely a zsidóságnak igencsak nem volt ellenére, azonban a zsidóság szigorú tradíciói ugyanúgy nem fértek bele a szabadelvűség kereteibe. Pontosabban, a kereteibe belefértek, de nem épp azt preferálta. A 19. századra aztán a felvilágosodásban megenyhült kultúrkeresztény társadalmak is elfogadóbbak kezdtek fokozatosan lenni a zsidókkal és így a zsidók is a befogadó társadalommal. Ez is lett a nagy asszimiláció korszaka. Azonban az asszimiláció, úgy ment végbe, hogy nem ment végbe. A zsidók hiába tértek át keresztény hitre, hiába kötöttek vegyes házasságokat, a feudális világ reflexei továbbra is kinézték őket. Tudták, hogy mások, máshonnan jöttek és ezt tudatták is a zsidókkal. A zsidók pedig hiába nőttek fel már nem is a zsidó kultúra szerint generációkon át, azt mindig is érezték, hogy ők azért még sem olyanok, mint mások. Hogy ők zsidók. De ekkora mit jelentett zsidónak lenni már kétséges. Zsidó vallás, kultúra és nyelv nélkül zsidónak lenni egy roppant paradox helyzetet szült. A zsidók asszimilációja odáig jutott, hogy a zsidó identitásukat ugyan elvette, de újat helyébe nem adott már. Nem voltak már zsidók, de nem is lettek magyarok, németek, franciák stb. A zsidó új jelentése az az ember volt, aki ugyan látszólag ugyanolyan, mint mi (ellentétben a bőrszín által jól megkülönböztethető cigányokkal) de közben még sem olyan, mint mi. Ilyen két szék közé esett identitással pedig nem lehet leélni egy életet, így hát a zsidóság körében a zsidó identitást a kitaszított társadalmi helyzetükből adódóan, az ilyen rétegek felkarolását ígérő politikai ideológiák váltották fel identitáspótlékként. A 20. század hajnalára így lett ismert a „zsidó kommunisták” jelensége. De ugyanilyen szép számmal lett más baloldali világnézet is identitása a zsidók nagy részének.

Így kétségtelen, hogy a baloldali, kifejezetten kommunista eszmék képviselői körében roppantul felül reprezentált volt a zsidók aránya, azonban ez nem valamiféle „judeo-bolsevik összeesküvés” eredménye, hanem determinált szociológiai jelenség. Majd miután a 20. század közepére a magát kommunistának valló államok többsége csak névlegesen lett kommunista és valójában egy vörös csillag mögé bújtatott konzervatív autokráciát hoztak létre, úgy a zsidóság viszonya is megromlott vele. Ugyanebben az időben lett felkapott a cionizmus is, azaz Izrael állam visszaállításának és megalakulása utáni érdekképviseletének mozgalma. A baloldali ideológiák azonban sok zsidónak olyannyira átvették a zsidó identitásának a helyét, hogy a szovjet blokkban a temérdek zsidó származású politikai vezető vígan ítélte el a cionizmust nemzetközileg és támogatta azokat a muszlim országokat, akik Izrael eltörlésére törekedtek. Az élet paradox. Ez a paradoxon azonban nem állt meg ennyiben, hiszen maga Izrael sem lett sohasem hű a tradicionális zsidó kultúrához. Maga Izrael léte ellen évtizedek óta tiltakozik az ortodox Neturei Karta nevű zsidó szervezet. Az, hogy ez a zsidó vallásértelmezésük szerint illegitim állam még ráadásul homoszexuális párokat is szép számmal esket össze, már csak hab a tortán. Egyszóval az Izrael pártján álló zsidók zömének az identitása is inkább liberalizmus, mintsem a judaizmus.

A zsidók annyira különböztek mindenkitől, hogy senki sem tudta befogadni őket, miközben ők már asszimilálódtak volna, de a judaizmustól megválva, így jobb híján a sehová sem tartozás identitását vették fel. Internacionalista, kozmopolita, liberális identitás kezdte jelenteni a zsidók számára az öndefiníciót. S azon kevés zsidóval, akik valóban visszatértek eredeti kultúrájukhoz és szokásaikhoz már óhatatlanul ellenségesek lettek, miközben zsidó jelzővel már nem is a judaizmust követő népet érti az emberek zöme, hanem a liberalizmus, a kapitalizmus, a kommunizmus, és egyéb globalista, antitradicionális ideológiák szinonimájaként. S így lehet, hogy zsidó írók, zsidó rendezőkkel, zsidó producerekkel, zsidó színésszel az élén valósítanak meg egy produkciót melynek konklúziója, hogy milyen nyomasztó is egy valódi, ortodox zsidó közösség, mely komolyan veszi vallását és hagyományait. Ezzel persze kérdésessé teszik, hogy ki a zsidó? Woody Allen? Steven Spielberg? Olyan emberek nevezünk egyértelműen zsidónak és vallják is magukat annak, akik, sem a zsidó vallást, sem a zsidó kultúrát, szokásokat sem a nyelvét nem beszélik. Az egyetlen, ami zsidóvá teszi őket a származásuk. A vér és a genetika. Úgy néz ki végül akkor mégis a nácik narratívája győzött és a zsidóság önként faji kérdéssé tette magát?

A kérdés persze még bonyolultabb ennél is és talán még több paradoxont találunk ha sokáig kutakodunk, de azt mindenesetre kijelenthetjük, hogy a zsidóság egy roppant összetett, egyedülálló és érdekes jelenség a világban, melyhez hasonló valóban nem igazán akad a népek sorában. Nem véletlen olyan felkapott a zsidó témával vagy így, vagy úgy foglalkozni minden korban most már hosszú évszázadok óta. Sorsuk pedig ezen évszázadok alatt legalább amennyire érdekes, olyan tragikus is. Végső soron kijelenthetjük, hogy – tisztelet a kivételnek-, a zsidó identitás az az identitásválság maga. Ennek legjobb megoldása pedig, ha engem kérdeznek, ha azt teszik, melyre ez a nép (is) mindig hivatott volt, Krisztus szellemiségét a szívükbe fogadni és őt követni. Utána sok probléma válik semmissé, hiszen az egyik általam legnagyobbra becsült zsidótól, Pál apostoltól idézve:

„Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban.” (Gal. 3:28)

Horváth Martin

Horváth Martin- Frankfurti fekete leves

Sokan háborodnak fel azon, mikor azt mondom, hogy a Szovjetunió és az egész keleti blokk, melynek Magyarország is a szocialistának mondott időkben része volt, az nem is volt kommunista. S bizony, ha valaki egy Marx művet a kezébe vesz, nagyon hamar rájön arra, hogy vajnyi köze sem volt a megvalósulásnak hozzá, sokkalta inkább egy bolsevik mázzal nyakon öntött orosz imperializmus volt. Sokan persze ezzel mentegetik a valódi marxizmust. Én nem teszem, de ideje tiszta vizet önteni a pohárba és megnézni, kik is valójában a kommunisták és a kommunizmus áldozatainak emléknapján kikre érdemes (még) megemlékezni, akik ennek a valódi szélsőbalos mételynek estek és esnek mai napig áldozatául.

Marx és Engels 1848-as Kommunista kiáltványa után lefolyt jó pár víz a Dunán és mire gyakorlatba ültetésére került sor, már olyan emberek kezébe került, mint Lenin. Az, hogy Lenin mennyi minden változtatást végzett az eredeti marxizmushoz képest mely a marxizmus-leninizmus, vagy más néven bolsevizmus lényegét adta, már részleteztük. ( Ide kattintva elérhető). Legnagyobb különbség többek között mégis abból adódott, hogy Marx a kommunizmus megvalósulását a fejlett, nyugati, tőkésállamokban várta és ráadásul az egyszerű emberek alulról szerveződő spontán mechanizmusaként. Így a Szovjetunió irányát, annak vörös diktatúrává fajulását aggódva figyelték a marxizmus szülőhazájában élő német gondolkodók. Mindemellett törték a fejüket azon is, hogy miért nem valósult a fejlett, nyugati világban a spontán proletárforradalom, de nem kis gondot okozott nekik, hogy a fasizmus és a nemzetiszocializmus viszont miért tört ennyire előre. Ebből a körből alakult meg 1930-ban Max Horkheimer köré csoportosuló marxista társadalomkritikai iskola, a Frankfurti iskola.

Filozófusaink arra a következtetésre jutottak, hogy a marxizmus világforradalmának elmaradása, a bolsevik állam autoriter rendszerré fajulása és a fasizmus előretörése az ember korlátolt lényéből adódik, mely makacsul ragaszkodik olyan általuk primitívnek vélt konstrukciókhoz, mint a nemzethez, valláshoz, vagy bármely csoporthoz való tartozás. Így számukra a politikai tér helyett sokkal fontosabbá vált a kulturális tér, ahol az emberek gondolkodására alapvetően hatni lehet. Így született meg a kulturális marxizmus. Lényegében a frankfurti iskola gondolkodói ötvözték a marxista gazdasági elméleteket, Freud ösztönelméletével és pszichoanalízisével. Senkit nem ér meglepetés, hogy 1933-ban Hitler hatalomra jutása után tovább állni kényszerültek és az Egyesült Államokban találtak menedéket, ahol folytathatták szociológiai kutatásaikat. A frankfurti iskolának eléggé laza gondolkodói köréhez csatlakoztak olyan magyar kötődésű filozófusok is, mint az 1919-es Tanácsköztársaságban szerepet vállaló Lukács György, akit később a Rákosi és a korai Kádár-rendszer is indexre tett sajátos marxista nézeteiért. Ő megalakította a budapesti iskolát is, melynek talán leghíresebb tanítványa Heller Ágnes volt. A frankfurti iskola hatása igazán az 1968-as diáklázadások után lett érezhető. A ’68-as generáció alapvető eszmei élményét a frankfurti iskola szellemi táptalaja jelentette a maga antikapitalista, kultur marxista, freudi szexualitásra visszavezetett pszichológiai hozzáállásával. Az 1970-es évekre így Nyugat-Európában a diákmozgalmak körében a kommunizmus egy új reneszánszát élte. Lukács György 1971-es halála előtt is a „marxizmus reneszánszáról” beszélt. Ha végig nézzük, hogy az Európai Unió prominens tagjai közül, legfőképp a zöld frakciókban tevékenykedőknél hányuk múltja kötődik, valamilyen marxista ifjúsági mozgalomhoz igen érdekes képet kapunk. De az elméletileg konzervatív Európai Néppárt korábbi elnöke, José Manel Barosso is maoista ifjúsági vezető volt. A frankfurti iskolának köszönhetünk végső soron olyan jelenségeket, mint a genderizmus, a semleges nem körüli hisztéria, a 20. század végi harmadik világból érkező bevándorlási hullám Nyugat-Európába és az abból fakadó demográfiai problémák, szegénység és ezáltal frusztrált 2. és 3. generációs radikalizálódó iszlám fiatalok. Az ember önmagát szexualitásával való azonosítása, legyen az bármilyen irányultságú is, az, hogy az identitása alapját ezen ösztönös metódus adja, mely mára a társadalom keresztül-kasul szexualizált alapját adja, szintén ehhez köthető. Mind ezek a popkultúrába és a zenei életbe hamar átférkőzve hihetetlen hatékonyságot értek el a társadalom gondolkodásának formálásában. Napjaink PC-terrorja innen gyökeredzik. Az eredeti, magát valóban marxistának, kommunistának kikiáltó országokkal szemben, a frankfurti iskola kulturális marxizmusa hihetetlen mértékben alakította át a társadalmat. Gyakorlatilag az addig a nyugati közéletben uralkodó klasszikus liberalizmust beoltotta a maga marxista mérgével létrehozva a jelenlegi korcsliberális vagy szélsőliberális véleménydiktatúrát. A keleti blokk le is omlott, a maga hazug, vörös csillag mögé bújtatott fasizmusával, de a marxistáknak nem is volt rá szüksége, hiszen addigra nyugaton, a kapitalizmus szívében a társadalom jelentős részét átszocializálták és a közbeszédet a kulturális marxizmus uralma alá hajtották.

Amikor a kommunizmus áldozatairól beszélünk, nem szabad elfelejtenünk a valódi kommunista filozófia áldozatait. A nyugati világ kimondatlan kommunizmusának áldozatait, azokat a milliókat, akiket egy életre a toleranciadiktatúra beteg börtönébe zártak, azokat, akiknek lelkét megnyomorították, mert elhitették velük, hogy minden szexuális vágyuk kiélése boldogságot hoz el nekik. Azokat sem feledhetjük, akik ezen aljas propaganda miatt hormonkezeléseknek és nemváltó műtéteknek vetik magukat alá (rosszabb esetben gyermekeiket), Nem feledhetjük azokat a nőket sem, akik a feminizmus ezredik hulláma által frusztrációjuk abban élik meg, hogy gyakorlatilag férfivá akarnak válni és az egyenlőségük vad férfiutálatot jelent, de gyakorlatilag férfiként élve, férfi célokkal csak még szomorúbb és frusztráltabb életet élnek. Áldozata maga a liberalizmus is, - mely alapvetően oldalaktól független ideológia -, elkorcsosult és tolódott balra, hogy a szabadság eszmeisége egy újfajta balos vélemény terror segédjévé vált. S áldozat mindaz, akit a nevében elhallgattatnak, kirúgnak, letiltanak, blokkolnak és megbélyegeznek, mert másként mert gondolkodni, mert rosszkor és rossz helyen mondta ki véleményét, mely nem egyezett a frankfurti iskola eszmei gyökeréből fakadó torz szellemi bálvánnyal. Nem utolsó sorban pedig a zsidóság, melyet indirekt mód a kommunizmus is ellenségképpé tett. A 19. században gyökereit elvesztő, de teljesen nem asszimilálódó zsidóság kitaszított és gyökértelen helyzetében nagy arányban társult kommunista eszmékhez, mely sok helyütt az általa már elfeledett judaizmust váltotta fel tradíció és identitásként. Így lehetett, hogy mind a Tanácsköztársaság, mind az 1945 utáni kommunista rezsimek vezetősége zömében zsidó származású volt és erősítette máig azt a képzetet, hogy a kommunizmus egy zsidó világuralmi trükk és eredendően minden zsidó kommunista, vagy ahhoz hasonló, nemzetellenes veszélygóc. Ez nem volt külföldön sem másképp és ezen a sztereotípián a frankfurti iskola sem segített, hiszen annak is egy kivétellel minden tagja zsidó volt, ahogyan a budapesti iskola prominens tagjai is. Ezzel a frankfurti iskola is csak meghosszabbította a baloldali, materialista zsidó sztereotípiát és indirekt mód hozzájárult az általa pont, hogy megvetett szélsőjobboldali konteók tovább éléséhez vagy újak létrejöttéhez.  S nem utolsó sorban mi, mindnyájan az áldozatai vagyunk, mindazok, akik olyan populista jobboldali vezetés és általa dominált közéletben kell élnünk, amik ellenreakcióként jöttek létre a kulturális marxizmus ellen, hiszen nem hagyott más választást a világ, minthogy az oldalak felett álló, középre helyezkedő objektív szemléletet ’68 szellemisége megfojtotta. Áldozata az egész világ, mely újra a konszenzusok nélküli radikális bal és jobboldal megosztottságában és forrongó ideológiai háborújában kell, tengődjön.

A kommunizmus áldozatainak emléknapján így fontos megjegyeznünk, hogy nem csak a múltban vannak annak áldozatai a nyugati civilizációban, de a jelenben is. A kommunizmus nem veszett el, csak átalakult. S a sokszor idézett mondat, melyet sokaktól hallani „a kommunizmus elméletben nem rossz, csak megvalósíthatatlan” több szempontból is hamis. Mert bizony de, megvalósítható, s úgy tűnik álruhában, de valósul is. És rossz is, rosszabb már nagyon nem is lehetne.

Horváth Martin

Horváth Martin- A Harmadik Magyar Köztársaság nyomorúságos hajnala (Rendszerváltás 30.) II. rész

A rendszerváltás 30. évfordulóján megkíséreljük végigvenni, levezetni és megérteni, hogy miképpen történt a magyar rendszerváltás és az új, Harmadik Magyar Köztársaság 20 évét korszakról korszakra átvesszük, hogy megértsük mi miért történt és mi vezetett a 2010-es új rendszerváltáshoz.

A sorozat előző része itt tekinthető meg: A jó a rossz és a Grósz(Rendszerváltás 30.) I.rész

   1990-1994

Miközben a szovjet csapatok vonultak ki, az egyre inkább repedező Szovjetunióba, a friss és új, ámbár terhelt alkukkal és politikai paktumokkal megszületett Harmadik Magyar Köztársaság első szabad parlamenti választását tartotta. A rendszerváltást kivitelező klikkek versenyeztek a választók kegyeiért, így a nemzeti, népi jobboldali ideológiai kánaán könyvtáros kisugárzású úriemberek (MDF), az urbánus-liberális belpesti, magát értelmiségnek kikiáltó kör (SZDSZ), a Soros György pénzén éhes kismalacként csüngő kolesz-haveri kör (Fidesz), a kommunista pártot - saját bőrük mentése érdekében- belülről meghekkelt opportunista ex-pártfunkcionáriusok (MSZP), az egykori, nagy múltú történelmi jobboldali párt nevét előkukázó, agrárköntösbe bújt plebeljus-jobberek (FKGP) valamint a másik történelmi pártot újra élesztő kereszténydemokraták (KDNP). Természetesen rajtuk kívül sok más apróbb formáció is indult, vagy indulni próbált a királyságot visszaállítani kívánóktól , az egykori kommunista pártot újra alakító komcsikig. Esélytelenül. Az első szabad választásokat a legnagyobb jobboldali rendszerváltó párt, az MDF nyerte. Második befutó nem meglepően pedig a másik leghíresebb rendszerváltó párt, az SZDSZ lett. Az MDF összefogott hát a többi jobboldali erővel így az FKGP-vel és a KDNP-vel. Így lett hát a Harmadik Magyar Köztársaság első kormánya egy konzervatív jobboldali kormánykoalíció. Ez gyakorlatilag lefedte a magyar társadalom vágyát, mely legnagyobb részt olyan erőket juttatott hatalomra, akik a kommunizmus előtti társadalmi rendszert és értékeket preferálták. Ha úgy tetszik, rögtön felsejlett a magyar társadalom jelentős részének ellenforradalmi vágya és a ’45 előtti társadalmi állapotok iránti nosztalgia képe, ha homályosan is. Miközben természetesen ez keveredett a modern, nyugati, atlanti integráció gondolatával is. Leginkább persze azért, mert senkinek fogalma nem volt arról, hogy az a nyugati, európai feeling milyen. Csak azt, hogy „ az jó”. Természetesen a parlamentbe jutottak még az MSZP-sek is, akik ekkor eléggé mostoha helyzetben találták magukat és kicsit kirekesztett gyerekként érezhette magát, akit a többi párt kerül és nem áll vele szóba, mert mégiscsak a rendszerváltás véghezvitelében máshonnan járult hozzá. Felülről jött és nem alulról, mint a többiek. Na és persze ott volt a nagy üdvöske is a „Soros kottájából játszó” Fidesz.

Az Antall-kormány megalakulása után azonban szembesülni kényszerült, mind a kormány, mind a társadalom a rendszerváltás kőkekény valóságával. A romokban heverő pénzügyi, gazdasági helyzettel, amit megörökölt a 3. köztársaság a kommunizmusból. Emellett a rendszer átalakításának kicsit sem kívánt melléktermékeivel. Ilyen volt az árak felszabadítása és drasztikus drágulása, mely a taxisblokád képében öltött leginkább testet, hogy miképpen nem ért egyet a társadalom. Alighogy megalakult az új köztársaság nem telt bele egy év, a választások után pedig fél év se és olyan mértékű tömegdemonstrációt tartott az elégedetlen nép, amekkorára régóta nem volt példa. A privatizáció véghezvitele a másik nem kívánatos melléktermékként csapódott le, mely az egyik legvitatottabb pontja a magyar rendszerváltásnak. Szégyen és gyalázat, hogy egyedül az FKGP-nek jutott eszébe, hogy adják vissza a kommunista állam által elkobzott földeket, vállalatokat az eredeti tulajdonosának, vagy annak leszármazottjának. Természetesen a többi pártnak esze ágában sem volt ezt megtenni. A nyugati befektetők nyomása és a saját hatalmi lehetőségek meglátása a pártok számára lehetetlenné tette a reprivatizációt. Így hát kulcsfontosságú magyar vállalatok kerültek nagyon hamar vagy volt kommunista funkcionárius kezébe vagy  külföldi nagyvállalat érdekeltségébe. Amely vállalatok igen hamar, tudatosan építették le a magyar cégeket, üzemeket, hogy a saját, külföldről behozott termékeiket busásabb áron adhassák el a magyar társadalomnak. A profimaximalizálás bálványának oltárán így hullott el pár éven belül mindaz, ami a magyar gazdaság számára lehetőséget jelentett volna a kommunizmus után. A magyar társadalom zöme (hasonlóan a többi posztkommunista ország lakosságához) mély csalódást élt át pár év alatt a rendszerváltással kapcsolatban. A reménykedést és az euforikus várakozást átvette a dühös csalódottság, az apátia, a pesszimizmus az új helyzettel, rendszerrel kapcsolatban. A zavaros, átláthatatlan körülmények között végbe ment privatizáció és új vállalkozások alapítása pedig az igazságtalanság érzetet fűtötte, na meg az alvilág térnyerését. S miközben az átlag magyar polgár élte anyagilag egyre kilátástalanabb életét a még teljesen kommunizmusból örökölt miliőben (a televíziós műsorok stílusa, a bíróságok szóhasználata stb.) közben maffiaháborúk színterévé vállt az ország és Budapesten és vidéken egyaránt mindennapi látvány szintjére jutott a random felrobbanó fekete Mercédeszek jelensége. A helyzetet nem segítette az MDF-SZDSZ paktum léte sem, mely folyamatos zsarolási helyzetben tartotta a legnagyobb (külföld számára támogatott) ellenzéki párt részéről a kormányt. Így hát a kormánypártok között is feszültségek támadtak, sőt, magukban a pártokon belül is. A ciklus felére a kormányzó MDF-ből kettő kisebb formáció is kivált, melyből híres a Csurka István vezette MIÉP lett, ami a magyar radikális jobboldal archetípusává vált. A koalíciós partner FKGP frakciója pedig ketté szakadt, és egyik része áttáncolt az ellenzéki oldalra. Mivel a média gyakorlatilag személyi cserék nélkül üzemelt tovább, ezért a véleményformálók továbbra is azok az emberek voltak, akik a kommunizmusba kerültek pozícióba és mindent meg is tettek, hogy a jobboldali kormány munkáját a lehető legrosszabb színben tüntették fel. Ezek a médiakapcsolatok pedig egyértelműen az MSZP malmára hajtották a vizet, már csak személyes ismeretség és ideológiai azonosság miatt is. Az MDF kormány később meg is próbált személyi cserékkel és strukturális átalakításokkal a közmédiában pozitív, kormányhoz rokonszenvesebb irányt elérni.

Mindezekkel párhuzamosan az Antall-kormány ellenzéke, elsősorban az SZDSZ vezetésével már 1991-től komoly aggodalmakat kezdett megfogalmazni az MDF vezette kormánnyal szemen. Történetesen, hogy ellentétben az SZDSZ prominens tagjaival, az MDF-FKGP-KDNP tagjai nem voltak a ’80-as évek antikommunista földalatti, szamizdat ellenzék része, valamint beszédstílusuk, fogalomhasználatuk olyannyira konzervatív volt és az 1945 előtti állapotokra emlékezettett, de még a párt tagjai, szimpatizánsai körében vallott elvek is egyértelműen a Horthy-nosztalgia és a szélsőjobboldali eszmék szellemében fogalmazódtak meg, melyektől a kormány nem igazán határolódott el. Egy új, jobboldali diktatúra képe jelent meg szemeik előtt, melyben az 1945 előtti nemzeti-konzervatív autokratikus rendszer restaurációja valósul meg. Így alakították meg 1991-ben a Demokratikus Chartát az SZDSZ-esek, melyhez csatlakozott az MSZP is és minden olyan szervezet, egyén, amely a demokráciát féltette a fasiszta veszélytől, mely a kormányból leselkedett elméletileg az országra. Később a Fidesz is részt vett a Chartában, azonban mindig is nehezményezte az addig elszigetelt, ex-komcsikból álló MSZP kiszabadítását a politikai burokból és nem kívánt a bűnös rendszer egykori részeseivel együttműködni, egyenrangú demokratikus pártnak kezelni a többi mellett. Végül hatalmas tömegdemonstrációt tartott a Charta a Hit Gyülekezete pénzelésével, egy időben, az akkor még MDF belső ellenzékeként működő Csurka István és társai tüntetésével. Ezek az emberek azonban kipörögtek lassan az MDF-ből, és úgy látszott azért a Charta jelentősen eltúlozta a fasiszta restaurációs veszélyt. Mindezek ellenére a Charta egy értelmiségi klubként kezdett üzemelni és egyre szorosabb brománcok születtek szervezetek között. Így alakult ki lassan a szocialista-liberális, MSZP-SZDSZ szerelem, amire áldását az akkor még nagyon durván szektaként üzemelő Hit Gyülekezete adta. Ebben a balliberális értelmiségi körré redukálódó társaságban azonban egy valaki nem érezte jól magát és kezdett kilógni a sorból: a Fidesz. Azon belül is Orbán Viktor, aki a fasiszta-veszélyt kiabáló, balliberális értelmiségi miliőben egyre kevésbé érezte otthon magát és valóban maga a belpesti balos értelmiség sem tekintett a vidéki gyerekek koleszszobájára egyenrangúként. Ekkor pedig úgy döntött a fiatal Orbán Viktor 1992-től kezdődően, hogy a liberális elveket kukázzuk is ki a Fidesz ideológiai tárából, hogy ha a liberálisok ilyen gőgös értelmiségit játszó alakok, akik a volt rendszer ivadékaival érzik jól magukat. Így hát az addig több főt számláló testületet mely vezette a Fideszt megszüntették, helyére egy pártelnököt neveztek ki, aki nem más, mint Orbán lett. A Fidesz liberalizmustól való lassú, de fokozatos távolodását a jobboldal irányába többen sem nézték jó szemmel és Fodor Gábor és jó páran átdobbantottak az SZDSZ-be. A Demokratikus Charta, - tehát az Antall-kormány ellenzékének zöme- pedig ezentúl nem nézett le és utált annyira az MDF-FKGP-KDNP kormány mellett semmi mást, mint a Fideszt. Ez pedig tovább segítette a Fidesz jobbra tolódását. Mondhatni a liberális értelmiség felelőtlenül, gyakorlatilag átrugdosta Orbánt a jobboldalra. Mivel a Fideszt kezdte kihagyni az ellenzék többi része mindenből, így magának kellett gondoskodnia gazdasági hátteréről, amit az úgynevezett „székházügy” alapozott meg. Jól érezhető a Fidesz mostoha jellege az ellenzék körében és jobbra tolódása, hogy ezt a mutyit az MDF-el közösen rendezte már el 1993-ban. Gyakorlatilag a Fidesz innen kezdte el, Simicska Lajos segítségével kiépíteni magát egy önálló gazdasági lábon álló, balliberális ellenes maffiává.

Mérhetetlenül szimbolikus, hogy a Harmadik Magyar Köztársaság első miniszterelnöke, már halálos (rákos) betegen kezdte meg munkáját és mielőtt ciklusa lejárt volna, Antall József 1993. december 12.-én elhunyt. Tragikus szimbolizmus ez, mely Antall József képében előre vetítette a megalakulása pillanatától beteg Magyar Köztársaság halálát. A választásokig tartó rövid pár hónapra Boros Péter lett a miniszterelnök. Érdemi kormánytevékenység ekkor már nem történt. Mindenki a következő választásokra készült. A kormányzó MDF gyakorlatilag széthullott, első embere meghalt, a belső ellentétek 3 felé szakították a pártot. Az FKGP eleve kettészakadva várta a ciklus végét és a KDNP-t is megviselte a kormányban való részvétele és minden kormányzó párttal együtt bezuhant a népszerűsége. A jobboldal kormánypárátok népszerűségvesztése mögött egyrészt állt, a rendszerváltással jövő szükségszerűen mostoha hozadékok azonosítása, mint az áremelkedés, a munkanélküliség megjelenése. Ezért is nevezte Antall József az első kormányt „kamikáze kormánynak”. Intézkedéseinek zöme szükségszerű volt, hogy a demokratikus, piacgazdasági struktúrára álljon át az ország, ám ezek szükségszerűen negatív következményekkel jártak. A kormány nem is kezelte jól a maga szituációját, mindegyik pártja a kormánynak súlyosan terhelt volt belső ellentétektől és feszültségektől, amik nem éppen azt az érzetet keltették az emberekben, hogy stabil és megbízható pártokról van szó. Erre nem kis lapáttal tett rá a volt rendszer funkcionáriusainak kezében lévő sajtó és média is, mely mindent megtett, hogy a kormányzó jobboldali erők rossz, míg az ellenzéki baloldali pártok pozitív színben tűnjenek fel. A Fidesz irányváltása következtében szintén belső feszültségektől terhelté vált nem sokkal a választások előtt, s az ellenzék többi szereplőjének klikkjében miután kegyvesztetté vált, így a baloldali média őt is kemény ostrom alá vette. Így történhetett, hogy a kormányzó posztra esélyes Fidesz végül 1994-ben éppen betudott jutni a parlamentbe. Ezt pedig Orbán nem kis részt a balliberális pártok és a média hozzáállásának tudta be, melyet Orbán sohasem bocsájtott meg. Ez az akkor jelentéktelennek tűnő momentum pedig, vészjósló jövőképet sejtetett fel a Harmadik Magyar Köztársaság jövőjével kapcsolatban. Az MDF és az FKGP rettentő gyér számban jutott be az Országgyűlésbe. Ugyan az SZDSZ is komoly népszerűségvesztésen esett át, de így is a második legnagyobb erő maradt. A választásokat fölényesen nyerte ezen körülmények között az MSZP, mely egymaga is kormányt alakíthatott volna de felajánlotta a Chartában szerelembe esett SZDSZ számára a koalíciót. Ez pedig megpecsételte örökre a magyarországi liberalizmusról, tágabb értelemben a liberális demokráciáról alkotott képet, ezzel együtt pedig a Harmadik Magyar Köztársaság szomorú jövőjét is.  Folytatása következik…

Horváth Martin

A sorozat további részei:

A Harmadik Magyar Köztársaság reménysugarának lassú kimúlása (Rendszerváltás 30.) III. rész
A Harmadik Magyar Köztársaság csúfos bukása(Rendszerváltás 30.) IV.

Horváth Martin- A jó a rossz és a Grósz (Rendszerváltás 30.) I.rész

A rendszerváltás 30. évfordulóján megkíséreljük végigvenni, levezetni és megérteni, hogy miképpen történt a magyar rendszerváltás és az új, Harmadik Magyar Köztársaság 20 évét korszakról korszakra átvesszük, hogy megértsük mi miért történt és mi vezetett a 2010-es új rendszerváltáshoz.

1988-1990

1982-ben meghalt Leonyid Brezsnyev a hidegháború és a szocialista tömb egyik legikonikusabb alakja, akinek nevéhez köthető a „brezsnyevi-pangás” időszaka, azaz a langyos, lábvízszerű, rozsdás fogaskerekeken külföldi hitel olajából nyöszörgő szocialista gazsasági éra. A hitelspirál viszont, ami a nyöszörgést még működtette egy óriási fekete lyukként szívta magába az egész kommunista tömböt és a folyamatosan gyorsuló örvényen ott csücsült Magyarország is. Az örvény forgását reménytelenül megállítani próbáló moszkvai vezetés először Andropovot, majd Csernyenkot nevezte ki a szovjet birodalom első emberének. Vénséges agg koruk és becsontosodott őskonzervatív mentalitásuk biztosította a keleti blokkot, hogy még kicsit kitolják az elkerülhetetlen változást. Aztán Andropov közel 2 év után halt meg, Csernyenko aztán egy évet sem bírt ki a Szovjetunió élén. 3 év alatt, 3 pártfőtitkárt temettek díszesen a Kreml árnyékában és úgy hírlik egy moszkvai polgár viccelődött is az utolsón, hogy „lassan bérletük lesz a moszkvaiaknak a pompás temetésekre”. Ez a fickó akkor még nem sejtette, hogy Gorbacsov megválasztásával, - akinek már félig a lába fekete lyuk eseményhorizontjába lógott-, hamarosan az egész szovjet rendszer haláltusáját és temetését nézhetik végig az első sorból.

Magyarország egy kis bolygó volt ebben a KGST nevű galaxisban, amely sok más országgal együtt forgott a Moszkva nevű központi csillag körül, melyet épp beszívott az örvény és ezzel együtt az egész kötelékrendszerét húzta le magával. Kádár számára is egyértelmű volt már 1982-ben, hogy valamit tenni kell és már ebben az évben beléptették hazánkat az IMF-be. Nem is lehetett nagyobb beismerése a szocialista tervgazdálkodás csődjének, mint, hogy a nyugati, kapitalista hitelezőnél pitizik a gulyáskommunizmus. De nem volt mit tenni, annál is inkább hiszen a Kádár-rendszer a többi „bolygóhoz” képest is két végén égette a gyertyát és dupla beleadással lökte magát az örvény sötét közepe felé. Kellett ezt azért tennie mert az ’56-os forradalom után az egész magyar fércszocializmus logikája az volt, hogy ha alacsony az életszínvonal, akkor reprodukálódik egy új forradalom. Szóval ha beledöglünk is, de dupla olyan jó színvonalat kell hozni a magyar prolinak, mint a többi szocialista ország. S minthogy a szocializmus gazdasága a nyöszörgő, rozsdás fogaskerék, így sokkal-sokkal több hitel kellett a magyar nyöszörgés olajozására. Gorbacsovval aztán az egész központi „vörös óriás” zuhanórepülésnek indult és a kis magyar szocializmus a ’80-as évek második felétől végérvényesen sodródott elanyátlanodva a maga lefolyójában. Az ellenzéki hangok egyre erőteljesebbek lettek, az elő-SZDSZ-sekből álló mozgolódások sűrűsödtek és 1987-ben megalakult az első hivatalos ellenzéki párt az MDF. Ezután pedig 1988-ban gombamód alakultak meg a pártok, hol a történelmi magyar pártok újra, de inkább teljesen új, látszólag a semmiből kinövő antikommunista szervezetek. A kommunista párton belül és kívül is mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy ami eddig volt az nem tartható többé. A süllyedő hajón három csoportra osztódtak a karakterek. Az ellenzéki újonnan alakult pártok, akik a hajót minél hamarabb elsüllyesztették volna és egy új általuk összetákolt hajón akarták az utasokat tovább vezetni a történelem háborgó óceánján. A második csoport az MSZMP-n belüli ellenzék, az úgy nevezett reformisták voltak, akik mint a süllyedő hajón lévő patkányok megérezték a veszélyt és igyekeztek beszállni az első csoport új hajóépítésébe, hogy azon túléljenek. A harmadik pedig a reménytelen naiv reformkommunisták voltak, Grósz Károly miniszterelnök vezényletével, akik szerint belehet foltozni ezt a hajót, picit újratervezni, de aztán mehet tovább. A magyar társadalom pedig, mint a Titanic c. filmben az egyik úr, nézte kanapéból, borozgatva a feléje közeledő vízzuhatagot, amolyan „lesz, ami lesz” alapon.

Kétségtelen, hogy az egész rendszerváltás minden nyomorúsága ebben az utóbbi ténymegállapításban keresendő. Az, hogy a társadalom „minden mindegy” alapon ölbe tett kézzel nézte végig, ahogy hataloméhes csoportok helyette döntenek, akarom mondani marakodnak a jövőjük felett, maga volt a tragédia. A magyar társadalom úgy élte át ezt az egész rendszerváltást, hogy nagyjából nem is nagyon akarta. De ha már volt akkor legyen. Ezzel pedig kiírta magát a társadalom abból, hogy saját maga dönthessen saját maga sorsa felől. Természetesen az egész, több évtizedes Kádár-rendszer arról szólt, hogy az embereknek eszébe se jusson saját magától dönteni. Sőt, a magyar történelemnek nagyon kevés és rövid időszaka volt, melyben az önálló civil döntések szerepet kaptak és megnyilvánultak. Így a Magyar Népköztársaság bukása az esélytelen reformkommunista vezetés, az ő ellene fellázadó saját elvtelen, saját irháját mentő kommunista pártbéli tagsága, az elvtelen kommunista tagság által szocializált nyugatmámorban úszó értelmiség, egy Soros pénzelte kolesszoba és múltba révedő, konzervatív ideológiai Necc party jobberein múlott, hogyan megy végbe. Grósz ’88 tavaszától igyekezett egy „demokratikus szocialista” fordulatot meghozni, melyben a gazdaságot is óvatosan, de reformálni kívánták. Ehhez már Kádárt is felmentették addigi pártfőtitkári pozíciójából, de a szimbolikus, zéró hatalommal bíró elnöki posztot neki adták. Azonban Grósz-ék mutatványa nem volt több a magyar Gorbacsovi nyitásnál és a vége is ugyanolyan hatékony volt. Felgyorsította a rendszer zuhanását a fekete lyukba. A tüntető ellenzéket még ebben az évben rendőrökkel elvitették, megverették de ez már csak közösségi élményként szolgált a rendszer ellenségeinek, másra nem volt jó. Grósz kommunista volt és az egész szocializmus groteszkségét jellemzi, hogy ő ezzel kisebbségben volt a kommunista pártban. Ez 1989-re egyértelműen ki is derült. AZ MSZMP vezetősége sem igyekezett nagyon megmenteni, megreformálni a szocialista rendszert Magyarországon. Egyértelműen látták a világtrenden, hogy itt valószínűleg előbb vagy utóbb de bukik ez a mutatvány. S mivel a párt tagságának zöme saját pozíciószerzés, hatalomvágy és önös ambíciók miatt volt a kommunista párt tagja, nem volt nehéz ugyanezen motivációikkal teljesen mást képviselni. Azért lettek kommunisták, mert akkor így lehetett előbbre jutni, ez érte meg. Eljött az idő 1989-re, hogy belássa ezen emberek zöme, hogy most a demokrácia és a nyugatpártisággal teremhet babér nekik a jövőben. Mikor Pozsgay az MSZMP prominens tagja kijelentette, hogy „’56 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés” és ezzel pozitív színben tüntette fel azt, Grósz kikelt magából, hogy ilyen kijelentéseket nem lehet csak úgy tenni, azt csak is a párt központi bizottsága határozhatja meg, mi volt ’56. Grósz maga lepődött meg a legjobban, hogy milyen köpönyegforgató, elvtelen bagázsból áll az alatta lévő kommunista párt, s hogy rajta és pár cimboráján kívül nincsenek is igazi kommunisták benne, mikor az MSZMP Központi Bizottsága is úgy döntött: ’56 népfelkelés volt. Grósz még egy kicsit riogatott új fehérterrorral, de aztán kénytelen volt belátni, hogy neki itt nincs több szerepe és lemondott, átadva ezzel a vezetést az egykori marxista-leninista párt többségének, akik közt nem volt se marxista, se leninista. Igazán sohasem, de már vállaltan is.

Elérkezett a Level 2. 1989-ben az új magyar rendszer alapjai már csak a kommunistákat a kommunista pártból kiszorító „kommunisták” között és a nyugatmajmoló értelmiség, a jobboldali konzi nosztalgiások, és a 20 évvel később a konzi nosztalgiások habitusát átvett, új rendszert is meghekkelő koleszszoba között dőlt el. Ehhez természetesen kisgazdák, kereszténydemokraták, szocdemek és egyéb kis történelmi pártok a háttérből szurkoltak. Ez a harc pedig az Ellenzéki Kerekasztal nevű tárgyalásokon ment vége, ahol kiizzadták közösen, hogy milyen legyen az új magyar jogállam. Az MSZMP nevű saját pártideológiáját eláruló pártelnökség célja nagyjából kimerült abban, hogy őket ne számoltassák el az eddig fennállt rendszer bűneiért, mi több, az elvtelen módon összeüzérkedett hatalmukat és vagyonunkat büntetlenül átmenthessék az új rendszerbe. Ehhez persze megtettek mindent. Varázsütésre jópofizást adtak elő az ellenzékkel, engedték Nagy Imrét újra temetni, mely esemény alatt az ellenzék képviselői olyan szabadon szapulhatták a régi rendszert, ahogy addig soha, közben maga az MSZMP vezetősége is igyekezett szolidan, de egyre kedvesebben nyilatkozni Nagy Imre és ’56-ról. 1989 július 6.-án Kádár János – addigra minden pozíciójától megfosztott egykori pártfőtitkár- halálának napján, a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta Nagy Imrét utólag. Horn Gyula a köpönyegforgató álkommunisták egyik legkarakteresebb alakja, megnyittatta a nyugati határt a német menekültek előtt és szimbolikusan drótkerítést vagdosott, ugyanott ahol annak idején ’56-ban a pufajkások (melyeknek ő is tagja volt ifjúként) bosszúja elől menekülő magyar forradalmárok is átszöktek. Ez a pár, ránézésre is álságos, hányadék kétszínű, gerinctelen gesztus pedig elég volt ahhoz, hogy végül a már csak papíron kommunista pártot mindenki hagyja, hogy áttapétázzák nyugati beütésű, demokratikus szocialista párttá és egy logó váltást és egy névből kidobott „M” betű után a korábbi állampárt összes vagyonával és kapcsolatrendszerével médiába, közigazgatásba, gazdasági életben szépen átgaloppozzon az új, Harmadik Magyar Köztársaságba. Abba a Harmadik Magyar Köztársaságba, melyet szimbolikusan október 23.-án, az 1956-os forradalom évfordulóján kiáltottak ki, meggyalázva ezzel ’56 forradalmárjainak jelentős részének emlékét és szellemiségét. Olyan kérdések, mint az előző rendszer aktív résztvevőinek elszámoltatása, vagy legalább közéletből való kitiltása, az állami vagyon reprivatizációja, azaz jogos tulajdonosainak, vagy annak örököseinek való visszaszolgáltatása azon földeknek, cégeknek stb.-nek, amit a kommunisták erőszakkal vettek el annak idején, csak és kizárólag a kispadról szurkoló FKGP és társai köréből merültek fel. Természetesen szélbe kiáltott, haszontalan szó formájában. Melyet nem halott meg, vagy nem is akart a rendszerváltó ellenzék. Az a rendszerváltó ellenzék, amely ezzel bemocskolta önmagát, bűnrészessé, tettestárssá téve önmagát. Az előző rendszer elvtelen opportunistáit, akik szó nélkül kiszolgáltatták az országot a szovjeteknek egy kis hatalomért cserébe, engedték simán átmenni az új rendszerbe, hogy ezek az emberek új elnyomóknak szolgáltathassák ki szó nélkül az országot további kis hatalomért. Mindezt az ellenzéki pártok akkoriban azért hagyták, hogy nekik is jusson végre gyorsan egy kis hatalom. Itt igazából mindenkinek a mézes bödönbe ragadt a keze. Csak Grósz meg a Thürmer és maréknyi elvtársuk maradt hű a maga kis elcseszett elveihez, akik nem léptek be az újonnan alakuló MSZP-be se, hanem inkább újraszervezték a kommunista pártot. De a rendszerváltás utáni magyar államot ugyanolyan emberek irányították, mint a rendszerváltás előttit. Hol a régi, hol új, de elvtelen, haszonleső, saját érdekükért nemzetüket szembeköpő emberek irányították a Magyar Népköztársaságot és utána a Magyar Köztársaságot is. Lényegi változás kulturális, szellemi, mentalitásbeli téren nem történt. 

Persze az egész tragédiája, hogy a magyar társadalmat ez nem érdekelte. Nem érdekelte, mert a rendszerváltás kizárólag gazdasági természetű indíttatásból történt. Társadalmi, morális, elvi, ideológiai meggyőződés nem állt mögötte a társadalomban. Nekik mindegy lett volna, ha Grószék reformkommunista államot is csinálnak, vagy ha marad a Kádár-rendszer. A társadalommal csak úgy megtörtént a rendszerváltás. Nem szólt bele. Nem is kívánt beleszólni, mi legyen az ország sora. Nem is érdekelte igazán mi lesz. Neki jó volt, ahogy volt. De ha más lett, hát majd ahhoz is alkalmazkodik, ahogy tette évszázadokon át ez a társadalom. Szomorúan csak is a gazdasági csőd húzta a fekete lyuk örvénye felé a szocialista rendszert Magyarországon. A társadalom morálisan rég a fekete lyuk kellős közepén, annak eseményhorizontjában csücsült, ahol meg is áll az idő. Semmi nem szimbolizálja ezt jobban, minthogy Nagy Imre újratemetésén hatalmas tömeg vett részt, majd pár héttel rá, az őt kivégeztető Kádár János temetésén szintén hatalmas tömeg búcsúztatta az egykori pártfőtitkárt. Mindent elmond ez arról, miért nem örült igazán senki sem a Harmadik Magyar Köztársaság kikiáltásának, miért nem próbált abból megalakulása után senki sem működő, jobb, élhetőbb államot faragni és, hogy miért temettük el olyan könnyen és nem siratta meg senki sem, sőt sokan észre sem vesszük, hogy már rég meghalt az a rendszer is, amire leváltottuk egykor a szocializmust. Folytatása következik...

Horváth Martin

A sorozat további részei:

A Harmadik Magyar Köztársaság nyomorúságos hajnala (Rendszerváltás 30.) II.rész
 A Harmadik Magyar Köztársaság reménysugarának lassú kimúlása (Rendszerváltás 30.) III. rész
A Harmadik Magyar Köztársaság csúfos bukása(Rendszerváltás 30.) IV.