2019. január 24., csütörtök

Hol van Isten?

Mint többen tudják, tegnap kigyulladt, majd leégett a Ráday utcai református kollégium nagy része, és sajnálatos módon egy életet is követelt. Kifejezetten személyes érintettségünk is van a dologban, ugyanis Dani, a Disszidens másik szerkesztője, több cikk és poszt szerzője, korábban podcastek résztvevője is a kollégium lakója volt és mindene porig égett. Így hát fogtam magam és Zsomborral, a Disszidens másik rendszeres résztvevőjével és még másokkal, igyekeztünk segíteni amennyire lehet. Sokan kérdezik ebben az esetben és hasonlókban is, hogy "hol van ilyenkor Isten?". Ilyenkor az okára kíváncsiak miért történhet ez, azonban kevesek vagyunk mi az ok-okozati összefüggések megállapítására ilyen távlatokban, összefüggésekben. Elméletek persze vannak rá és lehet rajtuk gondolkodni, de ezek a pillanatok nem a mély teologizálás pillanatai. De, hogy mégis hol van Isten ilyenkor? Ott van az összedobott pénzben, az ajándék ruhákban, a segítségnyújtás miatt elhalasztott programokban, a kölcsön adott töltőben, az ajándék pogácsában és kenyérben, az eddig ismeretlen diáknak adott májkrémben, az elszállásolás szándékában, a síró emberek ölelésében, pár biztató kedves szóban, minden szeretetből fakadó cselekedetben a bajban. Ha valaki tudni akarja, hol van Isten, s legfőképp milyen is az Isten, akkor ezekben a motívumokban keresse. Érteni nem fogja teljesen, de tudni fogja mégis milyen Ő, és hol keresse.

2019. január 23., szerda

Bauer Sándor 50.

50 éve hunyt el Bauer Sándor, aki a Nemzeti Múzeum kertjében gyújtotta fel magát 1969 januárjában, tiltakozásul a szovjet elnyomás ellen. Korábban a szélsőjobboldali orgánumokban jelent meg tiszteletteljes megemlékezés felé, most pedig látom, a NER sajtója is harcosként, hősként, mártírként tekint rá, akit a modern, hitvány ember nem érthet meg. Bauer Sándor tette nekem mindig is megosztó volt kicsit. Látni tettében a magasztosságot, érezni, hogy ez valami önmagán túl mutató elvi dolog és ahogyan Martin Luther King is mondta, "ha az életben nincs olyan, amiért életedet adnád, nincs értelme élned". A mártírúság, az önfeláldozás akár hitünkért, akár elveinkért, de legfőképp mások életéért a legmagasztosabb emberi jellem ismérve. Jézus azt mondja: Nincs nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért. (Jn 15:13). De fontos megvizsgálni, hogy Bauer esetében biztosan ezek a nemes motívumok állnak fenn vagy csak szeretnénk azt hinni? Sőt, ő maga is ezt hitte. Pedig egy 17 éves srácnak nem biztos, hogy az önkéntes tűzhalál valami egészséges, nemes cél. A kamikázék esetében szintén érezni a nemes, életükön túlmutató célt és hitet, ami tiszteletre méltó mégis sokkalta inkább motiválta sokukat a kultúrájuk által beléjük tukmált morál, a szokások, a társadalmi elvárások és a szégyennek az a nyomása, amelyet mérne rájuk a családjuk és a többi ember, ha nem teszik meg. Máris nem olyan hitből fakadóan önkéntes és nemes önfeláldozásról van szó így. Bauer Sándor nem halt meg másokért, halála árán nem mentett meg másokat. Ha így lett volna egy mélységesen krisztusi halál. Ha sarokba szorítják és válaszút elé állítják, hogy vagy vallja hitét és elveit, vagy meghal, s akkor választja a halált szintúgy krisztusi tud lenni és nemes. Ahogy tették ezt az apostolok és a vértanúk is, s teszik mind a mai napig a Föld számos pontján. De nem muszáj keresztény narratívában maradni ahhoz, hogy mindkét esetre találjunk példát szintén. Azonban Bauer Sándort nem szorította sarokba senki, Bauer Sándor önként ment saját magát felgyújtani. Bauer Sándor mártír akart lenni. Nem az élet, a Mindenható, a sors, vagy nevezzük bárminek állította abba a helyzetbe, hogy azzá váljon. Ő elhatározta, hogy előteremt egy ilyen helyzetet. Ezért Bauer Sándor halála sokkalta inkább szomorú és sajnálatos. Nem tudjuk már meg valódi motivációit, lelki okait vagy, hogy mennyi volt ebben valódi elv, de azt érzem nem helyénvaló ha egy 17 éves kamaszfiú összeégve fekszik Budapest közepén, melyet önkezével okozott. Biztos vagyok benne, hogy az Isten szeretete és kegyelme magába fogadta Bauert és most odafentről nézi a frusztrált radikáljobbereket, akik hőst látnak benne és frusztrációjuk nyomán, akár példát is látnak egy nemes elvek álruhájába öltöztetett menekvésre a világból. Meg a NER kultúrharcosait, akik valóságos hősnek állítják be most, a kényelmes szobában és sajtóirodában, helyezkedve és pozíciókat vadászva rendszerből rendszerbe, életüket pedig fel nem áldoznák önként semmiért.