Kegyetlen kegyelem

 Az, hogy a politika és a hatalom velejéig romlott egy tény. Illúzió efelől nincs és nem is volt. A hatalom azért jár együtt mindig ezzel a féktelen romlottsággal, mert az ember alaptermészete is romlott és önmagától (Isten nélkül) jóra képtelen. Ha pedig ez a romlott jellem befolyással párosul szükségszerűen hatványozódik és halmozódik a romlottság. Ezért is kell mindig, mindenkor a keresztényeknek messze elkerülni és ódzkodni a hatalomtól, államtól, politikától. A két dolog nem csak szétválasztandó, de kibékíthetetlen ellentétben áll egymással. Aki mást mond, a Sátán malmára hajtott vizet. Keresztény politizálás, keresztény demokrácia és egyéb ideológiák, rendszerek nem létezhetnek. A keresztény rész szívét zabálja fel az utána következő ezen maszlagok esetében.

Az eredendő bűn révén minden ember ugyanolyan romlott, ezért egyik a másik embernek nem lehet hierarchikusan feljebb való, mert ugyanolyan bűnökkel és tévedésekkel teli, mint a másik. Egyedül Istené a dicsőség, egyedül övé a hatalom. Isten és ember viszonyában létezik hierarchia, ember és ember között csak beteges, tévútra vezető káosz, amiben az adott politikus, diktátor, állami intézmény Isten szerepét akarja lemásolni. Ezért is kell várni " amíg eljön az aratás és a konkolyt szét lehet válogatni a búzától". Nem a mi dolgunk ítélkezni, hiszen egyedül Isten látja annak teljes életét és lelkét, motivációit. Amikor a köztársasági elnök kegyelmet gyakorol, akkor Istent játszik. Ha a világi törvénykezés valakit elítélt, azt ugyanolyan világi személy miképpen mentheti fel? Mit ér a jog, ha egy személy önkényesen bárkit kivonhat hatálya alól? Egyedül Isten adhat kegyelmet, s meg is teszi, ismerve és látva az adott személy valódi bensőjét és indítékait.

A népegyházak rég elbuktak, mikor a politikával románcra léptek, a reformátusok duplán is, mikor végleg elmosódott a határ a NER minisztere és az egyházuk vezetője között. Eddig a katolikusok birtokolták a pedofil címkét a köztudatban, a NER és Krisztus szellemétől kiherélt protestáns csatlósaik elérték, hogy univerzalizálják ezt minden keresztényre a közvéleményben. " Az Atya ítél, a Szentlélek meggyőz, a mi dolgunk, hogy szeressünk"- mondta Billy Graham. Ebből a keresztények zöme mégis az ítélkezést és a kontraproduktív győzködés útját választja. Ezekhez működik túlnyújtott kézként az állam, ezért fonódtak vele össze. Mert ítélni a joggal és győzködni a propagandával tud az állam, Istent játszva. Egyedül szeretni nem képes az állam. Akik pedig Krisztus nevében beszélnek és cseleksznek, sokkal súlyosabb ítélettel méretnek majd meg az Úr színe előtt, mint mások. Mind a hatalom, mind az ösztönös dühben fortyogó tömegek indítékai bűnben gyökeredznek most. Egyedül Isten döntheti el lesz-e kegyelem a kegyelmezőknek, és a kegyelmezők iránt kegyelmet nem ismerőknek.

R.I.P. Sólyom László

 Ritka, hogy aktuálpolitikai közéleti szereplőkről írnék, de Sólyom László esetében kivételt teszem. Nem azért, mert olyan izgalmas, hanem éppen ellenkezőleg, olyan unalmas személyiség volt. Ez pedig pozitívum. Politikai-világnézeti szárnybontogatásom kezdetén lett köztársasági elnök, egy olyan világban, ahol az aktuálisan kormányon lévő pártok akarata ellenére nyerte el ezt a pozíciót. Ezt sem előtte, s végképp utána nem mondhatta el magáról senki. Színtelen-szagtalan száraz jogász volt, aki már az Alkotmánybíróság elnökeként sem volt tisztába a politikai csetepatékkal, mindent csak az eszmei, alkotmányos jogi szempontból vizsgált. Köztársasági elnökként, a jobboldalnak baloldali, a baloldaliaknak jobboldali volt. Ódzkodott a posztkommunista-liberális kormányzat irányvonalától, s szerényre szabott jogköreivel igyekezett azoknak általa etikailag kifogásolt ügyeit hátráltatni. Nem feküdt le azonban az egyre radikalizálódó jobboldali ellenzéknek sem, s kritikája tárgyát legalább annyira képezték ők, mint a szoc-lib kormányzat. Elvből tagadta meg a pufajkás Horn Gyula kitüntetését elkeserítve a hatalmukat átmentett, kormányon lévő egykori elvtársait. Miközben a vadul posztkommunistázó posztfasiszta folyamatokat is egyre jobban elítélte. A korcs és hibás alapokon álló liberális demokráciában a szűkre szabott köztársasági elnöki pozícióból a legtöbbet hozta ki személye által, olyan egyensúlyt és karaktert képezve a posztnak, amire sem az SZDSZ beépített ügynökeként a konzervatív kormányt nemtelenül gáncsoló Göncz, sem a későbbi Fidesz-bábok nem voltak képesek. A végletekig polarizált, ideológiailag fanatizált magyar társadalom sem kiköpni, sem lenyelni nem tudta jelenségét. Unalmas, szürke, színtelen-szaktalan jogász ember volt. Olyan, amilyennek papírforma szerint egy demokráciában kikéne nézni egy közhivatalnoknak. A sérült liberális demokrácia utolsó köztársasági elnökeként a csúcsra járatta, ami elviekben kihozható a posztjából, hogy leköszöntével végképp kezdetét vegye az illiberális demokrácia pozíciókat eljelentéktelenítő kirakat-emberek sorozata. Egymagában testesítette meg azt az örök igazságot, hogy ha egy demokrácia jól működik, az emberek nem foglalkoznak a politikával, ellenben minél inkább félresiklik, annál inkább áthatja az emberek életét a politizálás. Egy ideális világban minden politikus és közéleti szereplő úgy nézne ki, mint ahogy Sólyom László kinézett. Színtelen-szagtalan, unalmas és érdektelen figura, aki teszi, azt amit elvileg kell neki a jogszabályban foglaltak szerint, akire senki nem figyel, s nem is jegyzik meg a sok szürke alak között. Neki személyes érdeme, a magyar közéletnek pedig szégyene, hogy tudunk rá emlékezni.