Krisnától Krisztusig

Tizenéves korom végén a hinduizmus volt az, amelybe beleástam magam, hiszen a legtovább fejlődött és legmélyebb filozófiai rendszerrel rendelkező, eredetileg pogány vallás volt. Természetesen a Bhagavad-gíta és Swami Prabhupada magyarázati elengedhetetlenek voltak ekkor számomra, de hamar kiderült számomra, hogy a hinduizmus három fő ágának, csupán egyik (vaisnavizmus) ágához tartozó alág, amivel most találkozom. A hinduizmusra egy élet sem lenne elég, olyan régi, terjedelmes és szövevényes rendszere van, ahol az Abszolútumot annyi féleképpen értelmezik, ahány ember van. Mégis volt egyetemes felfogás és filozófiai rendszer, mely keretet alkotott. A hindu „szentháromságban” a Trimurtiban megjelent Brahma (teremtő), Visnu (megtartó) és Shiva (pusztító) aspektusa, amely a világ és az élet körforgását jelentette. Ezek az egy Isten különböző aspektusai, arcai voltak, melyek más-más korszakban másképpen hatnak a világra. Mind Visnunak, mind Shivának megannyi avatarja, vagyis megtestesülése volt a Földön. Vagyis az Isten inkarnálódott valamilyen materiális formába, hogy a világba befolyást gyakoroljon, segítsen, vagy tanítson. Leghíresebb és legfontosabb megtestesülése Krisna volt. Mégis a hinduizmusnak hihetetlen filozófiája nyűgözött le, amelyhez képest az európai filozófia csak kisinasnak tűnt. Végtelenül komplex és mély ontológiai magyarázatokkal és elemzésekkel rendelkezett. Ahogyan én magam is már rég gondoltam, az Isten volt a létezés szinonimája, melyben minden egyéb helyet foglalt. Az emberiség azonban önként elszakadt Istentől, hogy saját maga tapasztalja meg a létezést, s alávetetett a „lelki világból”. Így jött létre a jelenlegi, anyagi világunk, amelyben a létezés megannyi formáját átéli egy lélek a reinkarnáció folyamatával, melyben eljut a megfelelő szellemi és lelki tudásig, tapasztalásig, amikor felismeri helyzetét és vissza akar és képes integrálódni az Abszolútumba, az egy Istenhez. Ezt pedig különböző lelki és fizikai gyakorlatokkal lehet segíteni, hogy az ember megfelelőbben összhangba kerüljön az Istennel. Ilyenek voltak a hindu mantrák és meditációk. Ez volt az első alkalom, hogy úgy láttam, van értelme és egyáltalán lehetséges esélye, hogy az ember személyesen tegyen és kerüljön kontaktusba valamiféle magasabb, metafizikai valósággal. Korábban a végtelen determinista hozzáállásom végett ezt elvetettem, s már évek óta nem is kommunikáltam az Istennel. Habár a determinizmusomat ez nem zárta ki, elvégre oka és célja lehet előre eltervezve annak is, hogy én most mantrák és meditációk révén összhangba akarok kerülni magasabb metafizikai síkokkal. Mivel a hinduizmus végtelenül toleráns, nem korlátolja magát be, s a Krisna-tudatú hívők hivatalos véleménye más vallásokról az volt, hogy Isten ott is testet ölthetett és az ottani népeknek a legmegfelelőbben adta át a tanításait. Ezen okból Jézust ugyanúgy az egy Isten egyik inkarnációjának tekintették, mint megannyi mást mitológiai és történelmi alakot. Ebből adódóan a Bibliát is elkezdtem/elkezdtük olvasni, s nagyon sok hasonlóságot is lehetett az Újszövetségben felfedezni a hindu tanításokkal. Nem hittem el teljes egészében sem Krisna, sem Jézus történetét. Úgy véltem az utókor kiszínezte, varázslatosabbá tette ezeket az egyszerű emberi történeteket, akikben Isten hatott és munkált. Ez Krisna esetében hamar nyilvánvaló volt, hiszen az indiai legendárium számos történetet tart számon, a több helyen egyszerre jelen lévő, sőt hatalmas csajozógép Krisnáról. Egyértelmű volt, hogy mindenki a magam – legtöbbször minden magasztosságtól mentes-, vágyát projektállta bele Krisnába és szövődött így tovább a legendáriuma. Végtelenül szánalmasnak tűnt egy olyan abszolútum, amely úgy manifesztálódik a világban, hogy megsokszorozza magát és bújócskát játszik így, vagy a latin macsók stílusában kavar egyszerre több nővel. Jézusnál nem különben mitikus mesének tűnt a szűzen fogantatás kérdése, aminél még mindig logikusabb volt Hitler elképzelése, hogy egy római katona ejtette teherbe Máriát. A megváltással viszont nem tudtam semmit sem kezdeni. A hindu terminológiában teljesen ismeretlen volt egy avatár halálával járó üdvösségi lehetőség. Egyáltalán az egész folyamat nem illett bele a képbe. Miért Jézus halála után van üdvössége az emberiségnek? Miért szükséges ez a halál ehhez? S miért éppen így oldja meg a mindenható Isten ezt, mikor végtelen hatalma révén bármilyen más megoldást is találhatna az üdvösség lehetőségének megadására? Valamint ez a lehetőség nem eleve fennáll? A hinduizmusban a reinkarnáció folyamata révén automatikusan közelítünk így vagy úgy az üdvösség felé az életeken át tartó fejlődéssel. Akkor Jézus mit csinál? A kettő nem fért össze, s ha Jézus csakugyan egy avatar a sok közül, akkor miképpen mondhat ellent az üdvösség módjáról alkotott logikája a többi avatarral, akik Indiában voltak? A gyökeresen eltérő logika, gyökeresen eltérő Istent és általa alkotott kozmikus rendet feltételez. Márpedig, hogy több Isten nem lehet, a legalapvetőbb filozófiai-logika megállapítás volt onnan kezdve, hogy a létezés szinonimáját nevezzük Istennek, s minden csak Ő benne, belőle létezik. Ez esetben viszont az egyiknek igaznak kellett lennie, a másiknak viszont nem. Vagy Jézus megváltás története egy logikailag több helyen sántító fantazmagória, vagy a hinduizmus teljesen logikusnak tűnő felépítménye nem ismer valami olyat, amely borítja az egész elméletét az üdvösség útjáról. Utóbbi ezerszer is logikusabbnak tűnt, viszont emberi koncepciók és emberi logikák voltak, azok pedig nem tudnak minden tényezőt számításba venni a korlátokhoz kötött elméjükkel. Még Krisna is csak úgy felel a Bhagavad-gítában a dharma és a reinkarnáció működéséről szóló kérdésre, hogy nem tudja emberi elmének elmagyarázni olyan összetett. Tény, hogy Isten tekintetében számos faktor van, amit emberként nem tudunk felfogni és ismerni, s ha Krisna csajozós történeteit is beleszőtték a misztikumba, mi a garancia arra, hogy a többi filozófiai okfejtés kőbevésett bizonyosság?

Egy keresztény ismerősöm, akkor kérdéseimre azt modnta: bűnbeesésnél ( mely a hindu lelki világ önkéntes elhagyására rímelt), az ember leromlott létállapotba került, olyannyira, hogy önmagától nem képes a helyes dolgok átlátására és felismerésére. A saját vágyaink, ösztöneink annyira elvakítanak és tudatilag is olyan korlátozott helyzetben vagyunk, melyben nem áll módunkban belátni a jót. Ehhez a tanítások önmagukban nem elegek. Az Istennek emberré kellett lennie és meghalnia, hogy a kozmikus egyensúlyt valamelyest helyreállítsa. A bűnbeesésnél a „mérleg” kibillent és csak a teremtő Abszolútum halála bír olyan súllyal, amely visszabillenti egyensúlyba ezt a mérleget, hogy onnantól már esélye legyen az embernek befogadni a jóról szóló tanításokat és esélye legyen az üdvösségre. Csak az ebben való hit tud áttörni olyan lelki gátakat, melyek leomlasztják azt a falat ember és Isten között, hogy valódi spirituális és lelki kapcsolat jöhessen létre. A válasza megdöbbentett. Volt már benne logika, noha nem láttam át. Viszont a lényege is pontosan ez volt. Átadni magadat egy nem teljesen érthető dolognak, ami által leomlanak a falak. Az ember egojának és saját tudati korlátainak gátjait lebontani. Ez volt a hit és az volt benne a logika, hogy nem volt benne látszólag teljesen logika és érthetőség. Azonban a hinduk is hasonlóan fogadták el Krisna magyarázatát a dharma és a reinkarnáció működéséről. Miért lenne hát a két dolog más? 

Egyik este Swami Prabhupada egyik könyvét olvastam Krisna történeteiről, miközben az ágyamon feküdtem a lámpafénynél. Egy történet úgy szólt, hogy Krisna járja a vidéket, s megkérdezi az egyik szembejövőt, hogy hiszi-e, hogy ő az Isten. A válasz nem, dehogy, miért lenne ő az Isten, hisz az hatalmasabb annál, hogy itt emberi formában flangáljon. Megkérdezi a következőt, aki hasonló véleményen van. Majd egy banánt szüretelő bácsihoz ér, akit szintén megkérdez „ hiszed-e, hogy én vagyok az Isten?”. A bácsi igennel felel, s azt mondja: Miért ne lehetnél te az Isten? Az Isten mindenható, azt tesz és úgy tesz, amit csak jónak lát. Ha jónak látta, hogy ebbe a picinyke magba végül egy egész banánfát elrejtsen, miért ne dönthetne úgy, hogy egy emberbe is beletegye önmagát. Villámként hatolt át az agyamon a felismerés. Az Isten mindenható és mindenre képes. Logikája nem emberi, olyan dolgokat is logikusnak láthat, melyet mi itt, a korlátolt elménkkel nem fogunk fel, sőt nem látunk logikusnak. Teljesen világos volt, hogy az Isten, ha akarja, és ő úgy látja a leghelyesebbnek (hiszen csak számára áll rendelkezésre minden ismeret ehhez), akkor képes magát belehelyezni egy emberbe. Az Isten igenis logikus, hogy képes legyen emberré lenni. Az Isten igenis logikus, hogy képes úgy üdvözíteni, hogy a halála által billen helyre a kozmikus egyensúly, s van lehetőség a jó megismerésére és az üdvösségre. Felismerésemnek ebben a pillanatában leomlottak a gátak és leomlottak az addigi tudati falak és korlátok. „Jézus lehetséges, hogy Isten”- cikázott az agyamban a felismerés. S abban a pillanatban, ahogyan egy töredéknyi időre is de elhittem, s valósággá vált számomra, hogy Jézus volt az Isten, valami megmagyarázhatatlan borzongás, kellemes, de mindent magával ragadó elementáris ereje futott végig a testemen. Egész testemben megborzongtam, libabőrös lettem s olyan gyengeség érzet hatolt belém, mint még soha, miközben olyan mindent eluraló lelki melegség és erő költözött belém, amit korábban nem éreztem. Szemeim fátyolosak lettek az érzés grandiózus erejétől. Magam mellé, az ágyam végére tekintettem az éjjeli lámpa fényénél, és úgy éreztem, mi több tudtam, hogy ott áll mellettem Jézus Krisztus. A testem mintha szellem lett volna, végtelen könnyed lebegő érzés lett úrrá rajtam, miközben szemeimből a könnyek patakokban kezdtek ömleni. Ott voltam a lakótelepi panellakás harmadik emeletének kis szobájában és földöntúli zokogás lett úrrá rajtam. Ott volt velem Krisztus. Tudtam és éreztem. Ott volt, akit olyan régóta kerestem. 10 év telt el az első ködös „kapcsolatfelvételem” óta az iskolába menet a homályos Istenképhez, akit mindenféle elméleteken át, ezoterikus fasiszta filozófiákon keresztül, okkult tanokon és a keleti nézetekig kutattam, és most ott volt végre teljes valójában, a szívemben és körülöttem. Nem a homályos teória, nem a filozófiai konstrukció, nem az elvont fogalom, hanem személyesen a mindenség Atyja, a teremtő igazi Isten.