Miért támadt az Úr Mózesre?

Mózes története sokkal mélyebb és érdekesebb, mint ahogyan köztudatban él, vagy a hittankönyvek mesebeli világán át eredeti jelentésétől leromolva megmarad az emberek tudatában. Mózes elhívásának kezdetén tiltakozik, hogy Isten őt válassza ki beszédhibája (feltételezhető dadogása) okán a népvezéri feladatokra. Majd közvetlenül azután, hogy Isten meggyőzi alkalmasságáról hiányosságai ellenében és útra kerekedik családjával, a Biblia egy roppant zavarbaejtő, mára mellőzött szakaszt tartalmaz:

"Útközben történt, az éjjeli szálláson, hogy rátámadt az ÚR, és meg akarta ölni. De Cippóra fogott egy éles követ, levágta fiának az előbőrét, Mózes combjához érintette, és így szólt: Véren szerzett vőlegényem vagy! Akkor eltávozott tőle az ÚR." (2Móz 4:24-26)

Elsőre nagyon különös lehet, hogy miért is támad egyáltalán valakire az Úr, pláne arra a választott szolgájára, akit imént hívott el nagy feladatra. Fontos tisztázni, hogy az Ószövetségben az Úr általi támadás, vagy halál sokkalta inkább a saját belső, lelki tusakodásunkra és szenvedésünkre utal, amit önmagunkkal kapcsolatba érzünk az Isten jelenlétében, látva Isten szellemiségéhez képest a saját magunk gyarló hitványságát. Az Ószövetségben később azért is nem képesek szemtől szemben látni az Istent és "halnának bele", ahogyan az Írás fogalmaz, mert saját maguk bűneit világítaná meg Isten fénye, amivel képtelenek együtt élni és feldolgozni. Ugyanez a helyzet Mózessel is, mikor az Úr rátámad. De miért is teszi?

Látszólag az ok triviális. Elmulasztotta körülmetélni Mózes a fiát. A körülmetélés azonban egy roppant fontos jelentéssel bír ekkor a megváltástörténetben. A körülmetélés jelzi azt, hogy az ember valamit feláldoz magából ebben a világban az Istenért. Az Isten feláldozza önmagát Jézus Krisztusként értünk, s vérét ontja önként a mi életünkért. Ebből az áldozatból azonban nekünk is átkell élni legalább egy minimálisat a világban, ahogyan Jézus is megfogalmazza: „Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak" (Jn. 15:20). Krisztus áldozata kimentett bennünket abból, hogy az örökkévalóságban szenvedjünk az Isten által megvilágított bűneink tudatában, már időtlen létállapotban, változtathatatlanul. Cserébe az időhöz kötött világi életünkben egy csekély mértékben azonosulnunk kell Krisztus áldozatából. Mindenki kicsit "vérét kell ontsa", mindenkinek megkell szenvednie azt, amit elenged a világi boldogsából, az Isten igazságáért cserébe. Ez a körülmetélés szimbolikája, ez az, amit Mózes elmulaszt, mert nem igazán hisz vagy akarja vállalni ennek a súlyát. Isten jelenlétében azonban Mózes majd belehal abba a gyöterlmébe, hogy nem akarja az áldozatvállalás fontosságát átélni, nagy áldozatokkal járó küldetése kapujában.

A megoldás is beszédes. Mózes a rövid történet egészébe passzív szereplő, meg nem szólal, semmit nem cselekszik. Felesége Cippóra menti ki a helyzetből, aki rávilágít a problémára, sőt aktivan tesz is a megoldásért. A Szentírás egész üzenete későbbiekben is az, hogy önmagunktól nem vagyunk képesek megváltani magunkat. Isten és más hívő, valóban Istent kereső emberek segítsége nélkül elvagyunk veszve és Isten mi rajtunk keresztül, egymásra figyelve, egymásról gondoskodva szeretetben végzi el azt a munkát, ami segít elviselni földi életünk alatt a terheket, és az áldozataink, fájdalmaink, bűntudatunk súlyát.

Bibliaértelmezés V.- Hágár és Izmael

"Száraj ezt mondta Abrámnak: Íme, az Úr bezárta méhemet, és így nem szülhetek. Menj hát be a szolgálóleányomhoz: talán az ő révén lesz fiam! És hallgatott Abrám Száraj szavára. Akkor Száraj, Abrám felesége fogta szolgálóleányát, az egyiptomi Hágárt, és férjéhez, Abrámhoz adta feleségül; Abrám akkor már tíz éve Kánaán földjén lakott.Abrám bement Hágárhoz, az pedig teherbe esett. Amikor látta, hogy terhes, úrnőjének nem volt többé becsülete előtte.Ezért Száraj ezt mondta Abrámnak: Miattad ért engem sérelem! Magam adtam öledbe a szolgálóleányomat, de látja, hogy teherbe esett, és nincs előtte becsületem. Ítéljen ügyünkben az Úr!Abrám így felelt Szárajnak: Hiszen a te szolgálóleányod, a te kezedben van: csinálj vele, amit jónak látsz! Ettől fogva olyan rosszul bánt vele Száraj, hogy az elfutott tőle.Az Úr angyala rátalált egy forrásnál a pusztában, annál a forrásnál, amely a Súrba vezető út mentén van, és ezt mondta: Hágár, Száraj szolgálóleánya! Honnan jössz, és hová mégy? Ő így felelt: Úrnőm elől, Száraj elől futok. Azt mondta neki az Úr angyala: Térj vissza úrnődhöz, és alázkodj meg előtte! Ezt is mondta neki az Úr angyala: Nagyon megsokasítom a te utódaidat, annyira, hogy meg sem lehet őket számolni.Majd ezt mondta neki az Úr angyala: Íme, teherbe estél, és fiút fogsz szülni. Nevezd Izmaelnek, mert hallott az Úr nyomorúságodról.Szilaj ember lesz ő, akár egy vadszamár. Kezet emel mindenkire, de őrá is mindenki; nem törődik testvéreivel, úgy választ táborhelyet magának.Azután Hágár így nevezte az Urat, aki szólt hozzá: Te vagy a látás Istene. Mert ezt mondta: Én is láthattam itt, aki engem látott. Ezért nevezik azt a kutat Lahajrói-kútnak. Ott van most is Kádés és Bered között.Ezután fiút szült Hágár Abrámnak. Abrám Izmaelnek nevezte a fiát, akit Hágár szült." (Ter. 16:2-15)

Ez a történet nagyon sok rétegen keresztül árul el sok dolgot az ember jelleméről és az Istenéről egyaránt. Noha korábban Isten már megígérte Ábrámnak és Szárajnak is, hogy majd fiúk születik, az emberi racionalitásokhoz kötött elme nem képes ebben hinni az idő múlásával. Száraj a saját kezébe veszi az irányítást és Isten helyett megpróbálja saját maga megoldani a problémát. Így jut el oda, hogy egy másik nő által szülessen a családba fiú. Bár a terv kiötlője, későbbiekben nem bír együtt élni érzelmileg ennek a következményeivel és terhével. Jól megfigyelhető, ahogyan Ábrám is szinte gondolkodás nélkül hallgat Szárajra, pedig az Úr világos ígéretet tett neki, hogy Szárajtól fog fia születni. Talán Ábrám sem bánta ezt az emberi logikával kiizzadt megoldást, több okból sem. Mindenki boldogan felejtette el az Urat, ha úgy érezték vagy szerették volna érezni, hogy az Úr is elfelejtette őket. Nagyon érdekes, hogy bár az első hitetlenséget itt Száraj követi el az Úr ígéretében való bizalom hiányával, mégis mutat később hitből jövő pislákolást, mikor a Hágárral való helyzetre azt mondja: "Ítéljen ügyünkben az Úr!". Erről döbbenetes módon maga Ábrám beszéli le és adja vissza a döntés felelősségét és jogát Száraj kezébe, az Istenre való hagyatkozás helyett. Igen súlyos bűn, mikor valaki mutatna hajlandóságot, akár maga bűne után arra, hogy Istennek átadja magát, és saját ego-járól lemondjon, újfent megerősíteni utóbbiban és eltéríteni az Úrtól. 

Hágár elmenekül a kegyetlen bánásmód miatt a pusztába, ahol nem sok esélye van a túlélésre, az Úr azonban megjelenik számára. Ez a Bibliában az első eset, mikor Isten konkrétan egy pogánnyal szóba áll. Egy olyannal, aki már nincs beavatva az Isten tervébe, mint Ábrahámék. Nagyon fontos üzenet, ami a későbbiekben számtalanszor előbukkan még, mi több az Újszövetség fő üzenete lesz, hogy az Isten ígérete, kegyelme és üzenete mindenkié, s nincs olyan, aki ne számítana, akikkel az Úrnak ne lenne terve, s ne szeretné. Hágár nem csak az első "külsős", akivel Isten kontaktot teremt, de rögtön biztosítja is kegyelméről és gondoskodásáról. Hágár az első, aki nevet ad Istennek. Szó szerint a héberben azt mondja " Te vagy az Isten, aki lát engem". A látás itt nem a két szemgolyónkkal való látást jelenti, hanem azt, hogy teljesen megért, teljesen ismer, "átlát" rajtam. Még meghatóbb mikor ezután azt mondja " Én is láthattam, aki engem látott". Isten nem csak teljeségében ismer és megért minket, jobban, mint mi önmagunkat, de megadja ezt nekünk is, hogy mi is ugyanúgy megismerhessük őt, személyesen és közvetlenül. Főleg Hágár korában döbbenetes közvetlenség a korabeli istenfelfogásokhoz képest, de még ma is az! Hágár a kívülálló, a pogány lényegretörőbben és hamarabb ismeri fel ezt, mint a választottak. Ez a paradox motívum később sokszor visszatér még a Szentírásban. 

Mélyebb értelemben Hágár és Izmael esete szimbolizálja azt, hogy mi magunk szeretjük saját kútfőnkből megoldani a problémákat. Az ember nehezen adja át magát az Istennek, sokan sohasem képesek rá. Nem engedjük el az ego-t, a döntés jogát és az ítélkezést. Mi akarjuk megoldani a problémáinkat és mi akarjuk emberi ésszel az akár helyesen látott Isten tervet is véghezvinni. Mindenki életében van egy Hágár és Izmael, mikor Isten tervébe belekontárkodik és maga próbál megoldani problémákat, helyzeteket Isten helyett. Később az Újszövetségben az apostolok is próbálják kiválasztani Júdás halála után, annak helyére az új 12. apostolt, és Mátyásra esik választásuk. (Apcsel. 1:26) Később kiderül Isten már gondoskodott erről és a Saulból Paullá váló Pál apostol képében jön el az egyik legtermékenyebb és legeredményesebb apostola az Istennek, akinek az Újszövetség tetemes részét köszönhetjük, míg Mátyásról gyakorlatilag többet nem hallunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy Mátyás rossz apostol lett volna, vagy rossz ember, csupán az Isten látványos tervében nem ő szerepelt ezen a poszton, ahová a Júdás utáni apostolt szánta. Úgy Hágárt és Izmaelt sem hagyja cserben Isten, és megígéri, hogy gondoskodik róla, nagy néppé teszi őt is. Isten minden egyes döntésünkből kihozza a legjobbat, még akkor is ha döntésünk szembement vele és hibás is, vagy erkölcstelen szándékban, tettben született. Bármit is teszünk, bármilyen megfontolásból, legyen az a leghitetlenebb gondolat vagy bűnös szándék is, Isten megszenteli és saját javára, a végső jó érdekében irányba állítja, s legfőképp senkit és semmit nem hagy cserben. Mindenki számára van vígasz, mindenki számára van remény. Isten tervével szembeszegülhetünk, szembeszegülésünket felkarolja az Isten és jóra fordítja, míg saját tervének végrehajtásában nem tudunk keresztbe tenni neki saját emberi húzásainkkal. Isten terve mindenképp beteljesedik, s a saját hibás terveinket is jóvá alakítja, így vagy úgy. 

A történet tanúlságának megértéséhez szükséges egy kisebb ugrás a történetben, miután Ábrámot és Szárajt Isten első rituális formában új emberré teszi, az  új név adásával (Ábrahám és Sára), ami jelképezi a lelki, személysiégbeli újjászületést csakúgy, mint később, ahogy Jézus is átnvezei az apostolokat. Valamint a körülmetélés rituáléjában a keresztség előképe megmutatkozik, amely kiterjed egész házanépére, Izmaelre is. Jelezve, hogy bármilyen hithiányból fakadó emberi torz megoldásnak az eredménye is, az Isten megszenteli és magáénak fogadja. A történet sok-sok évvel később tér vissza Hágár és Izmael esetére, mikor Ábrahám és Sára már rendkívül idős:

"Azután meglátogatta az Úr Sárát, ahogyan megmondta, és úgy cselekedett az Úr Sárával, ahogy megígérte. Sára teherbe esett, és fiút szült Ábrahámnak öregkorára, abban az időben, amelyet megígért neki Isten. Ábrahám Izsáknak nevezte el újszülött fiát, akit Sára szült neki. Azután körülmetélte Ábrahám a fiát, Izsákot nyolcnapos korában, ahogyan megparancsolta neki Isten.(...) Amikor Sára nevetni látta az egyiptomi Hágár fiát, akit Hágár szült Ábrahámnak, ezt mondta Ábrahámnak: Kergesd el ezt a szolgálóleányt és a fiát, mert nem örökölhet együtt egy szolgálóleány fia az én fiammal, Izsákkal! Ez a beszéd Ábrahámnak igen rosszul esett, a fia miatt. De Isten ezt mondta Ábrahámnak: Ne bánkódj a fiú és a szolgálóleányod miatt! Bármit mond neked Sára, hallgass a szavára, mert Izsákot fogják a te utódodnak nevezni. De a szolgálóleány fiából is népet támasztok, mert ő is tőled származik.Ábrahám fölkelt reggel, fogott egy kenyeret meg egy tömlő vizet, és odaadta Hágárnak. Föltette azt az asszony vállára, és elküldte őt a gyermekkel együtt. Így ment el, és bolyongott Beérseba pusztájában. Amikor kifogyott a víz a tömlőből, letette a gyermeket az egyik bokor alá, maga pedig elment, leült vele szemben egy nyíllövésnyi távolságban, és ezt mondta: Ne lássam, amikor meghal a gyermek! Ott ült vele szemben, és hangosan sírt.De Isten meghallotta a fiú hangját, Isten angyala pedig kiáltott a mennyből Hágárnak, és így szólt hozzá: Mi van veled, Hágár? Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját onnan, ahol fekszik! Kelj föl, vedd fel a fiút, és fogd kézen, mert nagy népet támasztok belőle! És megnyitotta Isten az asszony szemét, úgyhogy meglátott egy forrást. Odament, megtöltötte a tömlőt vízzel, és megitatta a fiút. Isten pedig vele volt a fiúval, és az felnövekedett. " (Ter. 21:1-20)

A történet megmutatja, hogy noha már Ábrahám időskorára végleg reménytelennek tűnik Isten réges régen tett ígérete, az mégis bekövetkezik. Nincs olyan, hogy Isten terve még sem valósulna meg, az Istennek tett hűség ne kamatózódna. Ez nem csak vérségi és anyagi javakban értendő, ahogyan itt még az Ószövetség szeretné a kor emberének mentalitása számára érthetővé tenni, hanem sokkal inkább lelki síkon. Izsák megszületése az ígéret eljövetele, annak az ígéretnek a szimbóluma, ami később Jézus születését jelenti és a Megváltó eljövetelét a világba. Erre rengeteget kellett várni az Ószövetség első ígéretétől Krisztus születéséig. Hatalmas több száz éves "szent csend" követi az utolsó Ószövetségi prófétát is, mire Jézus megérkezik, s talán már maguk az Írás ismerői is úgy kételkedtek a Messiás megszületésében, ahogyan Ábrahám Izsák születésében. Ami pedig még fontosabb és átélhetőbb ma számunkra, ahogyan mi is várva várjuk Jézus Krisztus újbóli eljövetelét és vele az egész teremtett világ újjá tételét és feltámadását velünk együtt. Sok keresztény már nem is hisz ebben, annyira allegórikusan érti, hogy nem is gondolja, hogy az Krisztus valaha visszatér, és még sok egyéb kétkedő magyarázat mérgezi hívők elméjét is. Éppen így lehetett Ábrahám is Izsák születése előtt, öregen. Azonban, amit Isten megígér, azt megis cselekszi, akarata elől senki és semmi nem tud kibújni, még ha emberi időfelfogással reménytelennek is érezzük annak beteljesedését. Ennek első emlékeztető példája és szimbóluma Izsák születése is.

A történet második része jóval komplikáltabb és zavarbaejtőbb. Sára olybá tűnik haragra gerjed és újfent elűzi Hágárt az Ábrahámnak szült fiával Izmaellel együtt. Sára motivációját vitathatjuk, azonban a történet egészét tekintve nagyon is isteni jelentőséggel bír. Ábrahám sajnálja saját fiát, amit természetesen megértünk. Annál zavarbaejtőbb, hogy Isten helyesli Sára döntését és azt mondja Ábrahámnak, hogy hallgasson Sárára és valóban küldje el Hágárt és Izmaelt. Isten nem csak Ábrahámnak tett ígéretet Izsák születésével, de Hágárnak is, mikor azt mondta neki sok évvel korábban, hogy gondoskodik róla és fiáról, s nagy népet támaszt belőle. Hágárnak ugyanúgy hinnie és bíznia kellene Istenben, ahogyan Ábrahámnak is. Hágár a halálraítélt sivatagi bolyongás közben kétségbe esik és összeomlik, a fia halálát biztosra veszi és végleg magába roskad. Hágár, ki gyorsabban látta meg az Isten nagyságát a választottaknál is korábban, szintén nem jobb, hisz ember, s válságos helyzetben hosszú idő múltán nem emlékszik, vagy hisz, s bízik már Isten neki tett ígéretében a gondoskodásról. Isten azonban elküdli angyalát és megmenti őket. " Megnyitja az asszony szemét és az meglát egy forrást"- mondja az írás, azonban ez nem csak szó szerint értendő. A szem megnyílása az elme és a lélek megnyílása Isten fénye előtt, az isteni szellem befogadása önmagunkba, és a dolgok magasabbrendű megértésének csodája. A forrás pedig nem csak, mint víz, hanem mint későbbiekben Jézus Krisztus az "élő víz" az Újszövetségben, ami az örök élet és a végtelen isteni szeretet reményének, örök életet adó forrása. Ott is egy pogány, a samáriai asszony látja meg Jézusban a megváltót és érti meg példázatát arról a vízről, meg örökre eloltja a szomjat, utalva a halál és minden világi gyötrelem eltörlésére. (Jn. 4:1-26) Ugyanígy itt és most Hágárnak is erre az igazságra nyílik meg a szeme és a végtelen Isteni gondviselés, kegyelem és szeretet forrását megértve és átérezve végül Istenre bízza magát, aki gondoskodik is róla, s gyermekéről. 

A történet ismét két szintű és a korábban említett Hágár és Izmael szimbolikánál maradva, továbbra is az Istenben való bizalom hiányában hozott, saját magunk emberi döntéseinek következményeit jeleníti meg itt az asszony, fiával Izmaellel. Márpedig, mikor Isten ígérete betelejsedik, akkor a saját magunk emberi "ügyeskedése" nem maradhat egyenrangú vele. Noha megpróbálhatunk egy helyzetet mi megoldani a legjobb szándékkal, a legjobb módon, de ez nem fogja helyettesíteni Isten, nálunk sokkal bölcsebb rendelkezését, tervét és beteljesítését a probléma valós megoldásának. Nem élhetünk többé együtt Isten ígéretével, az ő áldásával a rá való teljes hagyatkozással, az Én-ünk megadásával, úgy, hogy közben még bennünk él a saját Izmaelünk, vagyis a saját, önös, emberi logikával meghozott döntéseink reflexe. Nem lehet két úrnak szolgálni! Vagy saját döntéseink, emberi korlátolt logikánk szerint élünk, vagy teljesen átadjuk magunkat Istennek és az ő tervének, melyet nem értünk. Izsák (Isten irracionálisnak tűnő terve) és Izmael (az ember racionálisnak látszó megoldása) nem fér meg egymás mellett. Egyik vagy másik mentalitás, próblémamegoldás és életvezetési felfogás mellett döntenünk kell. S lehetőleg az Istennek való átadásnak kell ennek a döntésnek az eredményének lennie, az emberi logikát, hitetlenségből fakadó egyéni megoldásokat pedig száműznünk az életünkből. Az eddig már így meghozott döntések hatásait pedig Isten gondjaira bíznunk, aki gondoskodik, megszenteli és végül jót fakaszt azokból is. 

Bibliaértelmezés IV.- Ábrahám és Isten szövetsége

Noé és az új teremtés után csakhamar ugyanazok a problémák ütik fel a fejüket, mint, ami Noé előtt is a világ vesztét okozták. Az ember nem változott és a társadalma sem, annak megváltása, a szív átformálása még nem történt meg az új környezettel. A Szentírás azt írja, mindenkinek egy nyelve volt. Bábel tornyának híres története ez, midőn az ember a hatalmával úgy él (vissza), hogy Isten trónjára tör, ő maga akar Istenné válni, vagy közel azt a hatalmat gyakorolni. (Ter. 11:1-5) Történelmileg mindenképpen az akkori birodalom Zikkuratainak képe jelenik meg Bábel tornyában, de a történet ennél sokkal mélyebb és szimbolikusabb. Az ember ég felé való törekvése, az isteni hatalom megkaparintásának allegóriája ez. Mégis milyen gúnyos, hogy a következő sorokban azt írja a Biblia: Az Úr pedig leszállt, hogy lássa a várost és a tornyot (Ter. 11:5). Az emberiség egyesül és egyesült erejét, mindent bevetve arra használja, hogy isteni hatalmat szerezzen, de ez még mindig annyira elég, hogy az Úrnak "lekell hajolnia", hogy egyáltalán lássa ezt az gonosz, gyarló próbálozást. Ez a Biblia talán leginkább antiglobalista kinyilatkoztatása. A jelen romlott emberiség egysége, csak Isten legyőzésére, annak hatalmának kisajátítását szolgálja, így célravezetőbb, ha inkább szétszélednek és nem tudnak egyesülni, mert még mindig kevesebb kárt tesznek maguknak az emberek és a világnak. Ezzel azonban lezárul a Biblia egy nagyon jelentős szakasza, mikor kollektíven, univerzálisan az emberiség történetét meséli el, s innentől fokozatosan egyre szűkül az a terület, ahol Isten - látva az emberiség hiábavaló törekvéseit-, belekezd saját megváltási tervébe. Ez pedig nem kollektíven zajlik, hanem először egy népre, Sém nemzetségére (szemiták) majd később konkrét személyek (Ábrám) történetét meséli el Isten hatalmas tervében. (Ter. 11: 10- 32). Itt jelenik meg először, hogy a mindenható, korlátok nélküli Isten az ő hatalmas bölcseségében mégis a korlátozott, kicsiny, apró, legjelentéktelenebbnek tűnő dolgok által kezd el hatni és véghez vinni univerzális tervét. 

"Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked!Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel.Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége." (Ter. 12:1-3)

Ábrám egy teljesen átlagos, hétköznapi ember Mezopotámiában. Leszámítva, hogy őt találja Isten alkalmasnak arra, hogy elsőként közvetlenül megszólítsa Noé után, elsőként a mi jelenlegi történeti időszakunkban. Ő maga az egyistenhit első "megalapítója" és alapköve. Ábrám döbbenetes, hogy milyen erővel és bizalommal viseltetik Isten ígérete iránt és elindul házanépével az ismeretlenbe. Csak mert bízik Isten ígéretében. Nem tudja hová megy, nem tudja hogyan, nem tudja miért és, hogy ott mihez kezd, de Istenbe vetett hite és bizalma legyőzi az emberi elme és aggodalom korlátait. (Ter.12: 4-6) Ahogyan mi magunknak is minden nap lekell győznünk ezt magunkban és Istenbe vetett bizalommal és hittel neki kezdeni minden egyes napnak és életszakasznak annak biztos tudta nélkül, hogy hogyan alakul és merre tartunk, egyszerűen csak érezve és tudva Isten által, hogy a helyes utat követjük. Különösképpen érdekes, hogy Isten már itt megígéri Ábrámnak, hogy nagy áldás lesz sokak számára és általa nyer áldást a föld minden nemzetsége! Ez már itt konkrét utalás arra, hogy Ábrám utódai nem vérszerint értendők kizárólag, hanem mint Istennel elsőként kontaktoló és rá hallgató ember, akin keresztül cselekedhet az Úr, végül elvezet majd Jézus Krisztushoz és az egész emberiség megváltásához. Ábrám még ezt nem érti, de hisz és bízik és végül ő néküle valóban nem nyerné el Isten áldását és megváltását az emberiség majd. 

"Egyszer éhínség támadt azon a földön. Ekkor lement Abrám Egyiptomba, hogy jövevényként ott tartózkodjék, mert súlyos volt az éhínség azon a földön.Amikor már közel járt Egyiptomhoz, ezt mondta feleségének, Szárajnak: Nézd, tudom, hogy szép asszony vagy.Ha meglátnak az egyiptomiak, azt mondják majd: Ez a felesége! És engem megölnek, téged pedig életben hagynak. Mondd hát azt, hogy a húgom vagy, hogy jó sorom legyen általad, és ne öljenek meg miattad!" (Ter. 12:10-13)

Ahogya eddig a pontig csodálhattuk Ábrámot nagy hitéért, rögtön megmutatja emberi arcát és gyengeségét, ráadásul az első adandó nehézségnél. Nem az Isten mondja Ábrámnak, hogy menjen Egyiptomba, azt Ábrám saját maga emberi ésszel silabizálja ki, hogy a nehézséget megússza és jólétet szerezzen magának. Ráadásul mindezt hazugság és ármány útján tetézi feleségének letagadásával, hogy még több negatív következménytől kímélje meg magát előre! A számításai bejönnek és Egyiptomban igen jó dolga lesz, de ahogy az Írás folytatja: De nagy csapásokkal sújtotta az Úr a fáraót és házát Abrám felesége, Száraj miatt. (Ter.12:17) Vagyis Isten nem hagyja, hogy az emberi logika és saját önző jólétünk és a könyebbik út győzedelmeskedjen. Istennek terve van Ábrámmal és ezt véghez is viszi, hiszen végső soron az a helyes és a jó. Ehhez pedig Isten szorongatni kezdi azt a körülményt, amely által Ábrámot magát is és távozásra készteti, visszatérésre az eredeti tervhez. A Ter. 13:1-ben már úgy folytatja a Biblia: Ábrám feljött Egyiptomból... Milyen kifejező, hogy feljön, nem csak földrajzilag, de lelki, szellemi értelemben is. Ábrám Isten nélkül döntött, mélyen volt, az Úrtól távol, de most visszatér, újból feljön. Mindannyiunknak megvannak azok az élethelyzetei, mikor a nehézségek, gondok, aggodalmak láttán saját magunk vesszük kézbe az irányítást és megoldást keresünk. Mindenkinek megvan a maga "egyiptoma", amivel az Isten tervét helyettesíti a belé vetett hit hiányában. Jelentsen az "egyiptom" itt számunkra saját ötletet, tervet, embert, közeget, helyet, tudatmódosító szereket stb. De minden, amit Isten nélkül, Isten ellenében tervelünk ki a magunk kűtfőjéből, a magunk érdekében, könyebb útként, azt kamatostul kapjuk vissza negatív értelemben és tarthatatlanná válik. Szükséges újból feljönnünk a mélyből és ismét az Úrra támaszkodni és az Ő tervét követni. Ábrám is visszatér és oltárt épít az Úrnak, majd rögtön segítségül hívja a nevét. (Ter. 13: 4) Az eltévelyedésből és a bűnből való újból visszatérés és megbánás gyönyörű jele ez, amin mindannyian átesünk, vagy átkellene esnünk, akár nap, mint nap oly sok konok döntésünk után. 

"Azért Abrám ezt mondta Lótnak: Ne legyen viszály köztem és közted, az én pásztoraim és a te pásztoraid között, hiszen rokonok vagyunk!Hát nincs előtted az egész ország? Válj el tőlem! Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mégy, én balra térek.Ekkor Lót körülnézett, és látta, hogy a Jordán egész környéke bővizű föld. Mert mielőtt elpusztította az Úr Sodomát és Gomorát, egészen Cóarig olyan volt az, mint az Úr kertje, mint Egyiptom földje.Lót tehát a Jordán egész környékét választotta magának, és elindult Lót kelet felé." (Ter.13:8-11)

Ábrám nem akar viszályt testvérével, ezért felajánlja, hogy Lót válaszson területet magának. Ábrám itt már helyesen dönt, azzal, hogy nem ő maga dönt. Kivette az irányítást a saját kezéből és a sorsra, pontosabban Istenre bízza azt. Lót maga dönt és pontosan ugyanazt teszi, amit korábban Ábrám Egyiptom esetében. Saját maga anyagi, jólétbeli hasznát nézve, a könyebbük, jövedelmezőbb utat választja. Ábrám tanult hibájából és megbékél azzal, ami jut neki és Isten kezébe bízza a jövőt. Később azonban Lóttal megtörténik nagyjából ugyanaz, ami Ábrámmal Egyiptomban és ugyanolyan szorongatatott helyzetbe kerül, majdnem életét veszíti, ha testvére Ábrám kinem menekíti onnan. Ezt a Teremtés 14.-ben olvashatjuk. Ami nem csak arra utal, hogy ciklikusan újból és újból beleesnek emberek ugyanabba a hibába, de Lótot már nem az Úr menekíti ki, hanem Ábrám. Jelezve azt, hogy, aki egyszer beleesik egy hibába, bűnbe és tanul abból, újból megtér Istenhez, azt azt embert Isten később felhasználja mások megmentésére is, akik hasonló bajba keverik magukat. 

A Teremtés 15-ben ezután végig Ábrám agóniáját láthatjuk, ahogyan hitetlenkedik, hogy Isten az ígért utódokat megadja majd neki. Ábrám ismét gyötrődik a hitével és az Istenbe vetett bizalommal. Rendkívül öreg ő és felesége is, racionálisan nincs esélye utódra és ez a racionalitás zavarja. Nem tud bízni teljesen Isten ígéretében. Isten azonban lehajol Ábrámhoz és nem megdorgálja nehéz lelki helyzetében, hanem megerősíti. A szövetség, amelyet ígért neki újból megkötettik. Isten újból biztosítja, hogy ő lesz a népek áldáshozója a jövőben utódai által. Még ha ekkor Ábrám nem is tudja, hogy nem csak vérszerinti utódokról van szó, hanem minden emberről, akinek olyan lesz hite mint neki. Ezekre utal Isten úgy, hogy annyi lesz, mint égen a csillag. Ezután egy külünösnek tűnő szövetségkötés következik az Isten kérésére:

"Ezt mondta neki: Hozz nekem egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét és egy hároméves kost, egy gerlicét és egy galambot!Elhozta neki mindezeket, azután középen kettéhasította őket, és mindegyiknek a két felét egymással szemben helyezte el; a madarakat azonban nem hasította ketté. (...)Napnyugtakor aztán Abrám mély álomba zuhant, és rémítő nagy sötétség borult rá.(...) Amikor lement a nap, és koromsötét lett, hirtelen füstölgő kemence és tüzes fáklya ment át ezek között a húsdarabok között. Ezen a napon kötött az Úr szövetséget Abrámmal..." (Ter. 15: 9-18)

Ahhoz, hogy megértsük ennek a jelentőségét kicsit tisztában kell lennünk a korabeli, Közel-Keleten lévő szokásokkal. Az állatok kettévágása, majd az azok között való átsétálás volt egy fogadalom és szövetség jele két ember között. Nagyjából azt jelentette, ha megszegem a szavam, akkor végezzem úgy, mint ezek az állatok. Magyarán vágjanak le, fizessek életemmel. Isten, mint füstölgő kemence (gyötrelmek, szenvedés) és tüzes fáklya (Isten vezetése, ítélete) keresztül sétál az állatok között, a fogadalmát megtéve. Azonban a történet érdekessége, hogy Ábrám ekkor alszik, és ő nem sétál keresztül az állatok között. Míg Isten két szimbólumban is megjelenik a kemence és a fákyla képében, vagyis Ábrám helyett is Isten vállalja a szövetséget. Egyszerűen fogalmazva, Isten vállalja annak a következményét és terhét is, ha az ember megszegi a szövetséget Istennel. Ez pedig meg is történik a történelem során jópárszor és végül Jézus Krisztus képében valóban "levágják" és életével fizet az ember helyett, a szövetség megszegéséért. Csodálatos korai előképe az Ószövetségben Jézus Krisztusnak és jele az Isten mindneható kegyelmének és magáravállalt szenvedésnek az emberek bűnének bocsánatáért. 

Bibliaértelmezés III.- A vízözön előtti világ és Noé bárkája

A vízözön előtti világ

A nemzettségtáblázatokat alighanem az Ószövetség és az egész Biblia legunalmasabb részének tartják a legtöbben és én magam is mellőzhetőnek, ignorálhatónak tartottam sokáig, mint egyfajta történelmi érdekesség. Azonban, mint a Szentírás minden egyes betűje, sokkal nagyobb bölcsességeket és igazságokat rejt, mint elsőre gondolnánk. 

"Amikor Ádám 130 esztendős volt, magához hasonló, saját képmása szerinti fiút nemzett, akit Szetnek hívott. Ádám Szet születése után még 800 évig élt, s fiai meg lányai születtek. Ádám egész életkora 930 esztendőt tett ki, akkor halt meg." (Ter. 5:3-5)

A nemzettségtábla így kezdődik és ehhez hasonló leírásokkal találkozunk még sokáig. A séma ugyanaz, xy ennyi esztendős volt, mikor nemzett, ezután adott ideig élt, végül összesen hány évesen halt meg. Ami rögtön szembetűnő, hogy az életkor számai irreálisan nagyok. Ennek kettő olvasata van. Az első egy fundamentalsitább verzió, mely szerint semmi nem zárja ki, hogy ebben a prehisztorikus korban (ugyanis a mi civilizációnk megjelenése előtt kitelejsedett emberiségről van szó) valóban ilyen életkorokat megélhettek emberek. Magam személyes részéről is úgy tudom értelmezni, hogy ez az emberiség előző fázisa egy globális kataklizma előtt, minden bizonnyal egy jóval fejlettebb időszakot ír le, mint azt mi elsőre gondolnánk, sőt akár, mint a jelenlegi civilizációs-technológiai fejlettségünk. Ha így vesszük az sem döbbentene meg, ha Noé bárkája szimbolikus leírású volna és valójában egy űrhajószerű technológiát írna le, állati DNS-fiolákkal. De ezt hagyjuk meg a fantáziának, üdvtörténeti szempontból lényegtelen.

A második olvasat azonban sokkal fontosabb számunkra, mi több nem zárja ki a másikat sem. Ez pedig a szimbolikus jelentősége a számoknak. A héber számmisztika mögöttes többlettartalma átszövi az egész Bibliát és ez itt hatványozottan igaz. A nemzettségtáblázatban szinte mindenki kerek számokat él meg, a teljesség számait.  Jarednél 800-as szám bukkan fel, Lámek 777, Hénoch 365 (akárcsak egy év napjai).  Ha a zsidó számmisztikában mélyebben mozognánk, minden egyes konkrét számra nagyon érdekes szimbólumokat kapunk. Tömör lényegét tekintve tehát, mindenki kerek és teljes, kiteljesedett életet élt a felsorolásban. De a sorminta visszatérő. Él, nemz, kerek, teljes életet él le, majd meghal. A halál ciklikussága visszatér mindig. Nem számít, hogy milyen nagyszerű életét is élnek az emberek, mennyi mindent érnek el, valósítják meg önmagukat, telejsednek ki, érik el a céljaikat. Végül mind ugyanúgy meghalnak. Tömör, de velős igazság. Egyetlen egy kivétel van, ez pedig Hénoch. Hénoch leírásánál nem követi a Szentírás a sormintát, itt megszakítja a hány évesen nemz, még meddig él, és összesen hány évesen hal meg sémát. A Biblia így töri meg Hénochnál a történetet: 

"Hénoch Isten színe előtt járt"(Ter. 5:22)
"Isten színe előtt járt, aztán nem volt többé, mert Isten elvitte" (Ter. 5:24)

Hénochnál jelenik meg a halál legyőzhetőségének kulcsa. Nála kiemeli az írás, hogy Istennel járt, ő egy hívő, Isten akaratát teljesítő ember volt. A felsorolás nem a meghalásával ér véget, hanem, hogy Isten magához veszi. A nemzettségtáblázat bár elsőre unalmas, sőt szürreális felsorolásnak tűnik, mély alapigazságokat rejt. Emberek tucatjai élik le az életüket világilag megfelelő, önmegvalósító, kiteljesedő módon. Szép és kerek életük van, de mit sem számít, hisz mindanyiunkat utolér a halál. De már itt, az Ószövetség elején felsejlik a megváltás misztériumának reménye. Ha Istennek "megadjuk magunkat", és az ő akaratát telejsítjük, az ő szellemiségében élünk, akkor hozzá juthatunk a céltalan elmúlás helyett. 

Az özövíz és Noé bárkája

"Ekkor az Úr így szólt: „Nem marad éltető lelkem az emberben örökké, mivel test. Életkora csak 120 év legyen. (...) Amikor látta az Úr, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz,megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében." (Ter. 6:3-6)

A korábban taglalt életkort jelző számok fejezik ki az ember lelki romlását, Istentől való távolodását, amelynek arányával együtt rövidül az életkora. Érdemekes és figyelmeztető, hogy a Biblia (csakúgy, mint megannyi más vallás szent szövege) arról szól, hogy mindez, amit most látunk magunk körül, már megtörtént egyszer. Az Ószövetség ezen eleje és az Újszövetség vége keretes szerekzetet alkot a Jelenések Könyvével, amelyben megtudhathajtuk, hogy mindez nagyon hasonlóan megfog történni ismét. Csak már végleges formában. A gonoszság és az emberi romlás elhatalmasodik, az istentelenség olyan mértéket ölt Noé idejére, hogy az emberiség pusztulásához vezet. Ugyanígy figyelmeztet később Jézus a végidőkről is minket: Amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön? (Luk. 18:8)

"Noé igaz ember volt, feddhetetlen a maga nemzedékében. Az Istennel járt Noé." (Ter. 6:9)

Így folytatja a Szentírás, hasonló jelzőket alkalmazva Noéra, mint a korábban említett Hénochra. Később Szodoma és Gomora történetében is visszatér Isten azon cselekvése, hogy akár egyetlen igaz emberért ad reményt a megújulásra. Noé bárkájának leírására nem térnék ki részletesebben, de minden egyes anyag, amiből készül és minden mértékegység ami felbukkan, a nemzettségkönyvéhez hasonlóan mind-mind mély jelentést rejt a héber szimbolumrendszerben. Ami nekünk különösen fontos, főleg az Órigenészi írásmagyarázat tükrében, az az egész történet atropológiai allegóriája. Az, hogy a bárka maga Isten közössége, az egyház, a világ viszontagságain hánykolódva, általánosan elfogadott klasszikus egyházi magyarázat. Az ókeresztény órigenészi értelmezésben azonban egyéni jelentőséggel bír. A bárka mi magunk vagyunk, bennünk Noéval, a bennünk élő igaz emberrel és a korban megszokott állatokkal, mint lelki tulajdonságok szimbólumaival, belső ösztönökkel. Minden állat az adott korban valamilyen belső lelki tulajdonságot szimbolizált ( pl. bátor mint az oroszlán, gyáva nyúl stb.). A történet érdekessége, hogy mind a pozitív tulajdonságokat rejtő állatok, mind a negatívnak tulajdonítottakat betereli Isten a bárkába. 

"Minden tiszta állatból hetet-hetet vigyél magaddal, hímet és nőstényt! Azokból az állatokból, amelyek nem tiszták, kettőt-kettőt"(Ter. 7:2)

Ebben a korban még Isten nem beszélt tiszta és tisztátalan állatokról úgy, ami a későbbi kóser étkezés alapjait képzi. Az egy későbbi történet és itt egyáltalán nem étkezésről van szó. Itt az állatokkal szimbolizált belső, pozitív és negatív lelki tulajdonságok sejlenek fel, melyeket mind megkell mentenünk magunkban a megújulás számára. Hatalmas üzenet ez, melyben minden egyes ösztönünk, vágyunk, lelkiségünk helyet kap a megújulás után, az Istennek mindegyikkel terve van és Istennel mindegyiket képesek vagyunk helyén kezelni és nemes, Istennek tetsző, megszentelt funkciót adni neki. Noé történetében a számmisztikát már nem is kell említenem, mindennek szerepe van. A 40, mint a megpróbáltatás örök száma a Bibliában, a 150 nap, ami a beteljesedés jele. Az Úr szövetséget köt Noéval és utódaival, ez az első tényleges, megemlített szövetség a Szentírásban. "Íme, szövetségre lépek veletek és utódaitokkal" (Ter. 7:9) Valójában erre alapul az egész megváltástörténet, ez a Noé utáni bizalmi kapcsolat és ígéret Istentől maga az ó-szövetség. A legrégebbi formája melyet később csak megerősít Isten és végül Jézus Krisztus megváltó halálával és benne való hittel új szintre emeli, mely az Újszövetség lesz. Ahogy Jézus mondja az utolsó vacsorán: E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki. (Luk. 22:20) Mindennek legelső előzménye és gyökere azonban itt, a Noéval kötött ószövetség. 

Noé előtti és utáni teremtés hasonlóságok és különbségek

Az özönvíz után ismét elhangzik az új teremtési parancs. Az eleje megegyezik azzal még, melyet az Édenben az emberpárnak mondott, utána azonban már azonban drasztikus külömbségek következnek, melyben látszódik, hogy Isten a gyarló, leromlott létállapotú emberhez szabja a világ új instrukcióit. Míg az Édenben a parancs így szól:

"Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá! Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen! Majd ezt mondta Isten: Nektek adok minden maghozó növényt az egész föld színén, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: legyen mindez a ti eledeletek!" (Ter. 1:28-29)

Itt egyértelműen az uralkodás korabeli nyelvezetben, mint felelősségvállalás, gondoskodás jelenik meg. A természet és a teremtett világ őrei és gondnokai az emberek. A létállapot olyan ideális, hogy egyik élőlény a másik halála árán nem kell, hogy fenntartsa a saját életét. Mindenkinek megfelelő a növények termése kizárólag. Azonban Noé után a leromlott emberre már a következők lesznek igazak a saját, romlott természete szerint:

"Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a földet!Féljen és rettegjen tőletek minden földi állat és minden égi madár, kezetekbe adom őket minden földi csúszómászóval és a tenger minden halával együtt. Minden, ami csak él és mozog, legyen a ti eledeletek! Nektek adom mindezt éppúgy, mint a zöld növényt." (Ter. 9:1-3)

Kardinális a különbség az eredeti gondoskodás, felelős gondozás és aközött, hogy minden más teremtett élőlény félni és rettegni fog az embertől. Ezt napjainkban nem kell különösebben magyarázni az állatkínzásokat, természeti, környezeti károkozásokat és pusztításokat látva, melyet az emberiség okozott. Továbbá itt jön el a húsevés engedménye is. A leromlott emberi fiziológiához rontja Isten a teremtett világ szabályait is és, melyet eredetileg gondoznia kellett az embernek, azt táplálékul adja számára. 

Azonban nem csak különbözőség van az első teremtéshez képest, hanem hasonlóság is. Később ezt olvassuk Noéról:

"Egyszer bort ivott, megrészegedett, és meztelenre vetkőzött a sátrában. Hám, Kánaán ősatyja meglátta apja szemérmét, és elmondta kint levő két testvérének.Akkor Sém és Jáfet fogták a ruháját, a vállukra terítették, s háttal bemenve betakarták apjuk szemérmét" (Ter.9:21-23)

A történet szempontjából nem csak azért fontos, hogy lássuk Noé habár igaz ember volt, és méltó arra, hogy Isten az utolsó reményt is benne lássa, azért mégiscsak egy bűnös, gyarló ember volt, mint bármelyikünk. Ezzel azt is kifejezve, hogy bármelyikőnkben ott van az igaz ember is, az isteni reménnyel. Azonban, ahogyan az édeni bűnesetnél, itt is megjelenik a meztelenség és a szemérem eltakarásának motívuma, a szégyenérzettel. Minden ismétlődik. Az ember pőre, őszinte valójának meglátása és felismerése mindig szégyenérzetet rejt Isten ismeretének fényében. Nem testileg, hanem a romlott valónk és lelki, szellemi, morális szintünket tekintve az igazság fényében. Felbukkan még Sém, Jáfet és Hám. Későbbiekben ők a szemita, európai,ázsiai és a déli népek szimbólumai lesznek közelfogadottan a teológiában. Az ő utódaik azok, akik később napkeleti bölcsekként a három égtáj felől érkeznek és tisztelettel adóznak az újszülött Jézusnak. Jelezve, hogy a világ összes népe Isten gyermeke, tőle származik és őhozzá is kell meg- és visszatérnie. 

Bibliaértelmezés II. - Káin és Ábel

 Káin és Ábel is áldozatot visz az Úrnak, előbbi a föld terméseiből, utóbbi pedig az elsőszülött bárányainak kövérjéből. Az Úr viszont csak utóbbira tekint rá, aminek okán Káin nagy haragra gerjed. (Ter. 4: 3) De egyáltalán mi is ez az áldozat? Már igenkorán megjelenik a bűnesetben leromlott világban élő ember számára az a belső késztetés, hogy neki valamiféle vezeklésre van szüksége. Valami kell cserébe azért, amilyen szellemi és lelki létállapotban tengődik az Istenhez és annak eredeti tervéhez viszonyítva. Ez az áldozat aztán később válik világossá, hogy az ember által kivitelezhetetlen és azt az áldozatot, ami a kozmikus rendet, az ember lényével együtt helyrebillenti az isteni szellem szférájába, csak maga az Isten tudja meghozni Jézus Krisztus képében. Addig is ennek az áldozatnak az előképei maradnak az embereknek, melyben próbálnak valamiféle "jóvátételt" adni, és olyantól megválni, lemondani, ami számukra világilag értékes. Kimutatva ezzel, hogy Isten és a benne való bizalom nagyobb, mint a materiális javak. Hogy ezt az őszinte lemondást Káin megspórolta, vagy megúszni akarta-e, talán nem kérdéses. Annyi bizonyos, hogy Ábel áldozata a maga számára sokkal nagyobb és őszintébb, hittel telibb lemondásnak bizonyult. Az első szülött bárány bizony nem az öreg bárány, sem a beteg jószág, amitől amúgy is szívesen megválna a gazda, mert nincsen számára sok haszna már, éppen ellenkezőleg. Ezzel egyetemben Jézus Krisztus előképe, aki később szintén "elsőszülött áldozati bárányként" jelenik meg. Tehát Ábel áldozata valódi, szívből jövő áldozat, valódi lemondással, Káin szívének szándéka pedig a kijátszás, a "szokás betartása", az üres rituálé valódi lelki megértés, átélés és lemondás nélkül. Isten nem is tekint reá. Káin szívének állapotát rögtön jelzi, hogy az erre adott reakciója nem valamiféle önvizsgálat, hanem a harag. Harag és irigység arra, aki képes őszintén és szívből cselekedni és ezzel kivívni az Úr elismerését. Azonban Isten rögtön megértéssel fordul még így is hozzá:

"Ekkor azt kérdezte Kaintól az Úr: Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed?Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta!" (Ter. 4:6)

Nem csak megmutatja Isten, hogy azonnal ismeri Káin szívének állapotát, hanem megértő, gondoskodó, érdeklődődéssel fordul felé. Egyben azonban rá is mutat Káin szándékának hamisságára ( " ha jót cselekszel, emelt fővel járhatsz"), és figyelmezteti annak a lelki állapotnak a bűnös következményére is, amiben éppen van! Nagyon beszédes, hogy Káin ezután nem válaszol Istennel, nem kerül vele kontaktusba, az Úrtól ilyen értelemben elfordul és folytatja haraggal teli szívének szándékát és rögtön Ábelhez kezd beszélni, akit elhív az előre megfontolt gyilkosság helyszínére. (Ter. 4:8) Ez a történet nagyon röviden és tömören mutatja be azt az utat, amihez a bűn vezet. A bűn vége mindig a halál. Magunk és mások halála. Nem a fizikai értelemben vett halál, hanem a lélek elveszítése, az egyén pusztulása és szenvedése. Minden pillanatban, mikor nem vagyunk őszinték magunkkal és Istennel, elfordítjuk arcunkat az Úrtól és teret adunk a bűnös vágyaknak, érzéseknek a szívünkben, annak szükszégszerű következménye a bűn elhatalmasodása rajtunk és ezzel együtt másoknak okozott szenvedés, az elszalasztott lehetőségeként annak, amit szeretetben tölthettünk volna vele. Nem tudhatjuk melyik az a szeretetben elmulasztott pillanat, amely elég ahhoz, hogy embertársunk halálát okozzuk vele akár lelki, akár fizikai értelemben, tudván, ahogy később Péter apostol mondja: Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el (1 Pét. 5:8) 

"Mit tettél? Testvéred kiontott vére hozzám kiált a földből!Most azért légy átkozott, kitaszítva arról a földről, amely megnyitotta a száját, hogy befogadja testvéred vérét, amelyet kiontottál! Ha a földet műveled, többé ne adja neked termőerejét! Bujdosó és kóborló légy a földön!Ekkor Kain azt mondta az Úrnak: Nagyobb a büntetésem, semhogy elhordozhatnám. Íme, elűztél ma erről a termékeny vidékről, és el kell rejtőznöm színed elől. Bujdosó és kóborló lettem a földön, és meggyilkolhat bárki, aki rám talál. De az Úr azt felelte neki: Nem úgy lesz! Ha valaki meggyilkolja Kaint, hétszeresen kell bűnhődnie. Ezért jelet tett az Úr Kainra, hogy senki se üsse agyon, ha rátalál" (Ter. 4:10-15)

Ahogyan Isten elűzi az első emberpárt is az Édenből, mert a romlás következtében megjelenő létállapotuk nem teszi lehetővé, hogy Isten szellemének tökéletességének közelében létezzenek, úgy taszítódik el szükségszerűen Káin is még meszebb Istentől tettével és lesz ezzel egyre borúsabb és szenvedésekkel telibb az élete. Káin rögtön saját életét félti, amit mástól olyan könnyen elvett, azonnal retteg attól a sorstól, amit ő másnak szánt. Azonban az Úr  még itt is tanító szándékkal, tervvel és kegyelemmel fordul a bűnöshöz, még az aljas gyilkos felé is és ígéretet tesz arra, hogy nem engedi arra a sorsra jutni, amelyet ő tett testvérével. 

Később Káin utódait ismerhetjük meg a Bibliában (Ter.4: 16-24), melynek végén ott van Lámek hosszú generációk után. Lámek így szól:

"Egyszer ezt mondta Lámek a feleségeinek: Ádá és Cillá, hallgassatok szavamra! Lámek asszonyai, figyeljetek mondásomra! Embert ölök, ha megsebez, gyermeket is, ha megüt. Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekért" (Ter.4: 23-24)

Lámek minden indok és ok nélkül hivatkozik vissza korábbi ősére, Káinra és pusztán vérségi, rokoni kapcsolata miatt automatikusan jogot formál arra, hogy ő maga is éljen Isten Káinnak tett ígéretével, sőt még többel is. Ezt a kijelentést, miszerint hetvenhétszeres a bosszú Lámekért ha embert is öl, azonban nem Isten teszi nekki. Önkényesen formál jogot erre és él vissza aljas szándékkal Isten megismert kegyelmével. Lámek a példája annak, hogy az emberiség végül semmit nem tanult a korábbi esetből és az Úr irgalma csak aljas szándékait felbátorította. Hányszor találkozunk ma is azzal, hogy valaki, sokszor mi magunk arra appelálunk, hogy valamely lelkiismeretünkbe ütköző, nyilvánvalóan tudott és érzett bűnt megcselekedjünk azzal az indokkal, hogy majd biztosan ezt is megbocsájtja Isten, mint oly sokminden nagyobbnak tűnő rosszat. Viszont aligha lesz a kegyelem exponenciálisan növekedő a bűnnek ilyen megfontolt szándékával, ahogy Lámek önkényesen feltételezi. Káintól tudjuk, hogy a tisztátalan, őszintétlen szándék végső soron való következménye mások és magunk szenvedése és halála. 

Az Édeni bűneset magyarázata

Órigenész, az ókeresztény teológus-filozófus korában legtöbbet vitatott elmélete a preegzisztenciával volt kapcsolatos. Vagyis, hogy az Éden és a bibliai teremtéstörténet nem ebben a jelenleg ismert világunkban zajlott le, hanem egy ezt megelőző, szellemi dimenzióban, ahol mindannyian már jelen voltunk.

"Isten újra szólt: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá." (Ter.1:26)

Isten itt többesszámban beszél, ami elsőre különös lehet, azonban nem véletlen teszi. Magára a Szentháromsága utal ezzel, melyből Ő maga is áll (Atya-Fiú-Szentlélek) , noha erre az Ószövetségben konkrétabb utalást később nem látunk még. Nem véletlen ekkor teszi ezt, hiszen az ember teremtésénél jelzi azt, hogy az Isten képmására való teremtés ugyanúgy hármas tagoltságot jelent az ember lényének is (szellem-lélek-test), és ugyanazt az isteni szellemet, az Istent alkotó esszenciát kapja ajándékba az ember, míg a többi teremtménynek kizárólag lelke és teste van.

"De a maga számára az ember nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá. Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s a helyét hússal töltötte ki. Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette." (Ter. 2:20-22)

Noha teremtési napok felsorolásánál úgy tűnhet az embert rögtön férfiévá és nővé teremtette az Isten, pár sorral később részletezi a Szentírás, hogy kezdetben az embernek nem volt neme, hanem a görög filozófia androgünjéhez hasonlatosan mindkét ma ismert nem princípiumai a részei voltak, ezt az Isten csak később "hasítja" ketté. Ezután kifejeződik, hogy ez az isteni szellem esszenciájának, vagyis a szeretetnek a természetéből adódik, hogy újra egyesülni tudjanak egymás megértésében a felek. Később az Újszövetség részletezi, hogy mindkét princípium önmagunkban való egyesítésére képes Krisztus által is Isten konkrét másik személy nélkül is.

"Mind az ember, mind az asszony meztelen volt, de nem szégyenkeztek egymás előtt." (Ter.2: 25)

A meztelenek voltak egy metafóra melyben kifejeződik, hogy úgy látták egymást, ahogyan voltak, teljes őszinteségben, minden hazugság és mesterkélt szépítés, manipuláció nélkül. Azonban később mikor felbukkan a bűneset után a "meztelenség" kifejezés, már más jellegre utal a korabeli szövegben.

"Erre felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek. Fügefaleveleket fűztek össze, és kötényt csináltak maguknak." (Ter. 3:7)

Ez a meztelenség már nem az egymás előtti őszinteség szimbóluma, hanem az Istent is átható szellemi tökéletesség nélküli, azt levetkőzött lényüket jelenti. Ennek hatására pedig éppen, hogy nem őszínték egymás előtt, hanem elkezdik elfedni, eltakarni valós romlott énjüket egymás előtt is. Ez a hazugság kezdete.

"Azután így szólt az Úristen: „Lám, az ember olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat. De nem fogja kinyújtani kezét, hogy az élet fájáról is vegyen, egyék és örökké éljen!”" (Term 3. 22)

Elterjedt tévhit, hogy a tudás fájáról ettek az emberek, mikor a bűneset megtörtént, azonban ez így nem igaz. A jó és rossz tudásának fájáról ettek. Ez nem konkrét tudást jelent, hanem a szubjektív értékítélet képességét, vagyis többé nem Istenre hagyatkoznak az emberek, abban, hogy mi a helyes, hanem Isten nélkül saját maguk próbálják eldönteni mi jó és rossz. De mindenhatóság hiányában ezen megítélésük szinte mindig téves. Ez a bűneset legnagyobb tragédiája és fő oka. Isten mindemellett ismét többesszámban beszél magáról. " olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat." Később csak az Újszövetséből derül ki, hogy itt a Fiúról beszél, akin keresztül az Atya teremtette a világot. A Fiú az, aki a jó és a rossz megkülönböztetésének képességével rendelkezik, azonban az Atya átfogja és átlátja az egészet teljes egészében és a Fiú nem önmagától ítél jóról és rosszól csak az Atyára hagyatkozva. Később az emberré lett Fiú, Jézus Krisztus is kifejezi ezt a tudáskülönbözőségét az Újszövetségben, mikor a világ végéről beszél: " Azt a napot viszont vagy azt az órát senki nem tudja, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, hanem csak az Atya." (Mk. 13:32)

"Az ember elnevezte a feleségét Évának, mert ő lett az anyja minden élőnek. Az Úr Isten ezután bőr köntösöket készített az embernek és a feleségének. Felöltöztette őket" (Ter. 3:20-21)

Másik gyakran elterjedt tévhit, hogy az Édenben már Ádám és Évaként jelenik meg az emberpár, azonban nevük csak a bűneset után lesz. Vagyis az ego megjelenésével önálló személyiségük, ami a jó és rossz szubjektív istennélküli megkülönböztetésével létezik, csak innen indul. Azonban Órigenész szerint ez annak jele is, hogy az Édenben lévő emberpár minden valaha élt, élő és élni fogó ember szimbóluma, ugyanis nem két konkrét személy követte el azokat, hanem mi mindannyian ott voltunk már ebben az előző létférában, és mi magunk beleegyezésével különböző mértékben hozzájárulunk az Istentől való elszakadáshoz. Külön önálló személyként csak ezt követően születnek le lelkeink a különböző korokba és élethelyzetekbe, annak megfelelően milyen mértékben és hogyan vállaltunk részt az eredendő bűnből. Ennek értelmében a jelen világ és élet már egyfajta büntetés és romlott forma, mely csak negatív következménye a preegszisztenciában elkövetett bűnünknek. A fizikai világ csak itt ekkor jön létre, mikor a Szentírás úgy fogalmaz, hogy " bőr köntösökbe öltözteti az Úr" az embert.

"Amikor az embert elűzte, az Éden kertjétől keletre odaállította a kerubokat és a fenyegető tüzes kardot, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat." (Ter.3:24)

Az emberek levettetnek a fizikai világba az Édeni szférából és az élet fájához többet nem férhetnek hozzá. Ez a fa nem ugyanaz, mint a jó és rossz tudásának fája. Ez az örök élet, az Isteni ősesszencia megélésének szimbóluma, amelyenek megértésének képességét az emberiség elveszítette a szubjektív értékítélet képességének vágyával. Ez az élet fája azonban nem örökkön örökké van elzárva, hanem az egész további bibilai történetek ennek visszaszerzésének kalandos története, mely Jézus Krisztusban az emberré lett Istennek megváltásában és belé vetett hitben csúcsosodik ki, akivel visszaáll a régi rend és az ember képes lesz ismételten visszatérni eredeti állapotába, sőt annál jobba. Az Ószövetség elején még csak angyalok őrzik az élet fájához vezető utat, de Jézus Krisztussal már mi magunk is visszaléphetünk rá, ahogyan ő is világossá teszi: "Én vagyok az út, az igazság és az élet" (Jn. 14:6)

Keresztény anarchizmus II.- Újszövetség

Első rész itt olvasható: Keresztény anarchizmus I.- Ószövetség

Miután megvizsgáltuk, hogy az Ószövetségben is már fellelhetőek a nyomai annak, hogy az állam és a hierarchikus intézményrendszer nem ideális és összeegyeztethető Isten tervével ebben a világban, nézzük meg jobban mit mond az Újszövetség is erről, amely Jézussal és az apostolokkal már sokkal részletesebben beszél erről. (Aki esetleg nincsen tisztában azzal, mit értünk anarchizmus alatt, az kattintson az előző részre, ahol az Ószövetséget vizsgált rész elején részletesebben kifejtettem.)

Jézus Krisztus a megtestesült Isten az evangéliumok elején már egyértelmű iránymutatást ad abból, hogy Ő maga, hogyan áll a világi hatalom kérdéséhez, mikor a 40 napos pusztai elvonulása során a Sátán kísértései között találkozik vele:

 "Majd magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, és ezt mondta neki: Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem. Ekkor így szólt hozzá Jézus: Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Mt 4: 8.10)

Kevés velősebb útbaigazítás létezik annál, minthogy az emberré lett Isten maga válaszolja a politikai, hatalmi pozícióval való lehetőségre azt, hogy a Sátán kísértését látja benne és egyedül Isten szolgálatára szólít fel. Nem nép szolgálatára, mint egy modern demokrácia, de nem is akar király, vagy vezető lenni itt, ebben a romlott világi porfészekben. Jézus nem kíván beleszólni a jelenlegi országok, birodalmak, társadalmak rendszerébe (ahogyan azt későbbiekben az egyház teszi). Jézus Krisztus egyéni lelkekért jött, ő az egyént formálja és az egyének egymást. Nem felülről formál intézményeken át Isten, hanem belülről szíveken át, és a közösséget alulról, ember-ember közötti viszonnyal. Krisztus király és az eredeti görög nyelvben, minden esetben a Mennyek Országa valójában Királyság szóra fordítható az ország helyett. Azonban Krisztus nem itt király a mulandóságban, hanem az örökkévalóságban. Ennek itt és most nincs helye és relevanciája, még maga Jézus Krisztus számára sem, nem, hogy bárki más embernek. Az országok irányítása, vezetése, politikai hatalom államalakulatokban, mind a Sátán műve a jelen világban. Ehhez Krisztusnak és Kirsztust követni igyekvő embereknek, sem egyházaknak nem volna szabad, hogy köze legyen, sem most, sem bármikor.

Lev Tolsztoj a keresztény anarchizmus első képviselőjeként a Hegyi Beszédre helyezi a legnagyobb hangsúlyt. A Hegyi Beszéd a Biblia egyik, ha nem a legfontosabb része. Ebben felszólít Jézus arra, hogy ne alkalmazzunk erőszakot, sőt az ellenségeink szeretetére és megbocsájtására (Mt. 5:43-45), ami teljesen összeegyeztethetetlen az állam működésével. Gondoljunk akár az ország katonai védelmére, vagy az állam belső rendjét szavatoló erőszakszervezetekre. Továbbá felszólít, hogy ne ítélkezzünk (Mt 7:1), ami ismét csak kibékíthetetlen a fennálló világi jogrend működésével. Ugyanúgy érdekesség, hogy mikor Jézus azt mondja " egyáltalán ne esküdjetek: sem az égre, mert az Isten trónusa, sem a földre..." (Mt. 5:31), márpedig az eskütétel az alkotmányra, nép szolgálatára, koronára miegymás, a legelső dolog, ami egy világi hatalomban történik uralkodóval, képviselővel, bármilyen közhivatalt vállaló személlyel.

Világos, hogy Krisztuson kívül nincsen más király, Istenen kívül nincs más Úr, akinek egy keresztény szolgálhat. Ugyan Jézus azt tanítja " adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené" (Lk. 20:25) ezzel nem legitimálja a császárt, csupán arra ad utasítást, hogy ne szegüljenek szembe az ideiglenesen létező világi hatalommal feleslegesen. Azonban sem a császár, sem más néven futó világi hatalom nem közvetítője Istennek. Ezen az sem változtat, hogy mikor Jézus Pilátusnak felel: "
Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek? Jézus így válaszolt: Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked: ezért annak, aki engem átadott neked, nagyobb a bűne"  (Jn. 19:10-11)
Nem csak arra vonatkozik itt Jézus kijelentése, hogy a római császártól kapott "fentről" hatalmat, mint helytartó Izrael földje felett, de egyben arra is, hogy Isten engedélyzi, hogy ez a helyzet a világban előálljon és névleges hatalmat gyakoroljanak most gyarló emberek. Azonban ez továbbra sem jelenti azt, hogy Isten jóváhagyása egyet jelentene azzal, hogy ez Isten akaratának közvetítése is. Ahogyan Isten jóváhagyja és engedélyezi a Sátán lázadását is, majd a bűnesetet, nem jelenti azt, hogy ezen események jók lennének. Noha végeredményében majd a nagy egész szempontjából végső soron azzá áll össze az egész teremtési és megváltási folyamat végére. Pilátus vagy a római rend uralkodásának isteni jóváhagyottsága csupán annyiban jó, hogy hozzájárul Jézus megöléséhez, amely végső soron az emberiség megváltását eredményezi. Ettől azonban még messze nem lesz jó maga az a hatalom, melyet Isten felhasznált ez ügy érdekében. Istennek az akaratát akkor sem közvetítik uralkodók és világi hatalmak, ha ők maguk Istenre hivatkoznak. Noha a korábbi ószövetségi részben taglaltuk, hogy Isten végül (eredeti akaratával ellentétben) enegdélyezi Izrael állammá alakulását és a királyság bevezetését, a későbbiekben már semmiféle biblikus alapja nincs annak, hogy valaki Isten akaratát tudná egyáltalán elméletben közvetíteni hatalmi pozícióból, hierarchikus módon. Jézus Krisztussal és a Szentlélekkel megszűnik minden addigi hierarchia is, ahol a papság, vagy kiválasztottak révén jutott el Isten megértése és az üzenete a többi emberhez. Jézus Krisztus megváltó halálára és az ezzel elkövetkezendő, hitből fakadó közvetlen Isten és ember közötti lelki kapcsolatra utal már az Ószövetségben Jeremiás, mikor ezt írja: "És többé nem lesz szükség rá, hogy az egyik ember a másikat, testvér a testvérét így tanítsa: Ismerd meg az Urat, mert mindnyájan ismerni fognak a legkisebbtől a legnagyobbig - mondja az Úr-, mert megbocsájtom bűneiket és vétkeikre többé nem emlékezem." (Jer. 31:34)

Pál apostol a Róma 13-ban értekezik részletesebben a világi hatalomról, amelyet a hatalmat akaró keresztények nagy mankóként használnak. Itt Pál azt mondja:

"Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, Istentől rendeltetett.Aki tehát nem engedelmeskedik a hatalomnak, az Isten rendelkezésével fordul szembe; akik pedig szembefordulnak vele, azok maguknak köszönhetik ítéletüket.Mert nem a jó cselekedet miatt kell félni az elöljáróktól, hanem a rossz miatt. Azt akarod, hogy ne kelljen félned a hatalomtól? Tedd a jót, és dicséretet kapsz tőle,mert Isten szolgája ő neked a jó elősegítésére." (Róm. 13:1-4)

Ez a szakasz azonban nem értelmezhető az egész levél kontextusa és történelmi helyzete nélkül. Itt Pál válasza egyértelműen kiderül a későbbiekben, hogy az adófizetés helyességére vonatkozik. Tágabb értelemben a korabeli gyülekezet passzív, esetleg aktív ellenállására a fennálló hatalommal szemben. Maga a korai keresztény közösségek kiindulási alapja a világi hatalom felé negatív, ami valamilyen ellenállást óhajtana kifejteni felé. Pál itt arra hívja fel a figyelmet, hogy a keresztényeknek nem evilág politikai, társadalmi megváltoztatása a célja és feladata, ezért az ilyen jellegű aktív politikai ellenállástól tartózkodjanak. Nem kell a rendszert megdönteni, nem az országot kell megmenteni, hanem lelkeket.

Másrészt itt Pál úgy tűnik valamiféle pozitív hangnemben beszél a világi hatalomról, amely Istentől származik és végre is hajtja Isten ítéletét rajtunk. Azonban ne feledjük, hogy egy olyan korban írja ezt, mikor ez a hatalom keresztényeket visz tömegével arénákba élve széttépetni oroszlánokkal és aktívan üldözi, gyilkolja a hívőket. Itt tehát az Isten rendeltetése semmiben nem másabb, mint a Jézust kivégző római politikai hatalom rendeltetése. Az állam dícsérete pedig a jócselekedetekért nem a világi haszon és kézzelfogható pozitívumok, hanem az üldözés, kivégzés a jót cselekvő keresztények számára. Ezt csak megerősíti Péter apostol, amikor hasonlóan beszél másutt:

"Engedelmeskedjetek minden emberi rendnek az Úrért, akár a királynak mint a legfőbb hatalomnak. (...) Ti, szolgák pedig teljes félelemmel engedelmeskedjetek uraitoknak, ne csak a jóknak és méltányosaknak, hanem a kíméletleneknek is. Mert kegyelem az, ha valaki Istenre néző lelkiismerettel tűr el sérelmeket, amikor igazságtalanul szenved. De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott verést? Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében. Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát adott nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek." (1.Pt 2:18-21)

Itt már világosan látszik, hogy a fennálló hatalomnak való engedelmesség és ennek a hatalomnak a "dícsérete" nem más, mint lehetőség a szenvedésre és az üldözésre, ahogyan Krisztust is üldözte, megkínozta, majd megölte a hatalom. A vele való hasonulás lehetősége pedig hatalmas dicsőség egy keresztény számára, ha méltónak találtatik arra a sorsra, amit maga az emberré lett Isten szenvedett el. Ebben segít a világi hatalom öntudatlanul Istennek, eképpen telejsíti be Isten rendelkezését és eképpen kell érteni azt, ha valaki dícséretet kap a jóért a fennálló hatalomtól. A Sátán gonoszságát és megnyilvánulásait használja Isten szüntelen, hogy fejlesszen, megerősítsen embereket, úgy tartozik a politikai hatalom is ebbe a sátáni repetoárba, amit Isten képes felhasználni a maga akarata szerint, s dicsőségben, jutalomban részesíteni a híveket. Amely dícséret igazságtalanságot, szenvedést és halált jelent a legjobbak számára, mellyel elnyerhetik az üdvösség koronáját. Minden más a hatalomtól csak a bűn útja.

Isten, mint apa

A magyar Bibliafordítások kivétel nélkül megmaradtak a mára avittas "Atya" megnevezésnél, amely roppant rideg, távolságtartó külsőt kölcsönöz a megnevezettnek. Az Újszövetségi ógörögben, Jézus által beszélt arámiban, de más nyelvekben - például angol Bibliában-, is a "apa" kifejezés szerepel. Isten azt várja, hogy így hívjuk: apa. Ez az elsőre talán bizarr, mégis elképesztő misztérium teljesen egyedülálló, és a kereszténység sajátja. A jelentősebb világvallások hatalmas energiát fektetnek abba, hogy az ember képes legyen eljutni a szakralitás magjához, valamiféle valós kapcsolatba, élménybe kerülni az abszolútummal, különböző testi, lelki, tudati, meditációs technikákon, ceremóniákon, rítusokon stb. keresztül. Jézus Krisztus azt üzeni, ezek a taktikák, praktikák mind feleslegesek és pusztán a hit által, olyan közel kerülhetünk Istenhez, hogy az, mint egy szerető, gondoskodó, megértő szülő jelenik meg.

A kereszténység azt állítja, hogy Isten manifesztálódott a világban, emberként, emberi testben és személysiégben, és a benne való hit, tanításainak követése, mély lelki átélése majd a számunkra logikailag felfoghatatlan megváltó váltsághalálában való hit által a szakralitás centrumába, a szentek szentjébe juttat be és Isten, szerető édasapánk közelségében és képében lesz ott nekünk. Azzal, hogy Isten fiában hiszünk, mi magunk is Isten fiaivá, lányaivá, gyermekeivé válunk. Az Ószövetség istenképe nem más Istenről ír, mint az Újszövetségé, csak még nem tört át a gát, ami Jézus által történik, még nem ismerhették meg Istent személyesen a maga valójában, ezért messzi, érthetetlen, zord kép rajzolódik ki. Jézussal ez a gát áttörik és mindenki a hit által Istent szerető apjaként kaphatja meg. Ezért van, hogy mikor Jézus halálakor a templom kettéhasad, a "szentek szentjének" nevezett szentély, mely addig szimbolikusan elvolt takarva, leszakad és mindenki számára láthatóvá válik, nem csupán a beavatottak részére. Nincsenek többé beavatottak, mindenki beavatott, aki nyitott szívvel, lélekkel, elmével közelít Isten felé. Szegény megboldogult László András filozófus sem értette ezt a misztériumot és értetlenül állt a buddhista filozófiából merített tengernyi tudásával az előtt, hogy miképpen lehet a kereszténységben bárki beavatott. Rítusok, tűzpróbák és évtizedek technikák elsajátítása nélkül. S valóban, minden más világvallásban ez blaszfémia, mégis ez a kereszténység ereje és csodája. Nincsen más vallás, amely eljuttatna arra mélységesen személyes, lelkileg intim viszonyba a teremtő abszolútummal magvával, mint a kereszténység. S miközben ilyen közelségbe kerülünk a Teremtővel, megérezzük annak lényét és esszenciáját, így semmijen más vallásban nem is érezhetjük egyszerre ilyen távolinak, gyarlónak és kicsinynek magunkat ehhez a megismert igazsághoz képest. A keresztény hit egyszerre végtelenül személyes, intim, borzasztóan közeli, apai viszony Istennel, miközben őt ismerve, sosem látott perspektívából döbbenhetünk rá önön kicsinyes, romlott természetünkre.

Ez a kettőség harcol szüntelen a hívőben az óember és újember harcaként. Ez a varázslatos dinamika, mely magaslatokat és mélységeket ad nap, mint nap. Ami csodálatos átszellemülések és hihetetlen bukások hosszú spiráljaként halad a megszentelődés útján, mely kettőség és dilamma meg nem szűnik e világ végén, mikor " az Isten eltöröl minden könyet az szemekről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak" (Jel. 21:4). Addig is Isten közeli, szerető apaként terelget bennünket ezen az úton legbensőbb bizalmasunként, mely a teremtés egyik legnagyobb csodája, hogy megadja nekünk ezt a kiváltságot már akkor, mikor mi még bűnösök vagyunk, s fel nem is foghatjuk teljesen ennek sem a lényegét, sem a jelentőségét.