"A kormány álláspontja, hogy az ember nem dönthet az élete felől."- mondta Gulyás Gergely a kormányinfón, de hozzátette, "bízunk a csodában". Mindezt egy halálos beteg, eutanázia jogáért könyörgő embernek reagálta. Mélységesen alávaló és cinikus egy anyagilag kiváló helyzetben lévő, hatalommal bíró, egészséges ember szájából ez egy olyan ember felé, akinek már csak a fájdalmas halál a reális perspektívája rövid időn belül. Mélységesen álságos a keresztény mainstream részéről is a "csak Isten dönthet az élet felől" hozzáállás ebben a kérdésben. Ketté kell választani, hogy mi egy személyesen keresztény hitben élő ember belső lelkiismereti iránytűje bizonyos életszituációkban és mi a helyes az egész társadalomra vonatkozóan. Teljességgel szembe megy Krisztus szellemiségével az, hogy jogszabályokba passzírozva próbáljuk kierőszakolni azt a végeredményt minden egyes ember életében, amit hívőként esetleg a lelkiismerete diktálna. Abban sem vagyok biztos, hogy minden hívő számára az eutanázia elutasítása lenne a helyes, hiszen ez mérhetetlenül függ az egyéni helyzetétől és az életszituációtól. Isten mindenki számára egyen egyenként más és más utat szab, ami bizonyos kérdésekben ( de nem alapvető erkölcsi kérdésekben) eltérő lehet. Pláne akkor miért akarunk nem hívő embereket hatalmi eszközökkel rákényszeríteni egyfajta keresztény értelmezésből fakadó döntésre? Valójában mindent legalizálni kellene. Eutanáziától, melegházasságon át a könnyű drogokig. Nem véletlen mondta Jézus a példázatát a búzáról és konkolyról, amiknek egyszerre kell nőni az aratásig és majd az arató (Isten) eldönti a végén, hogy ki a jó és ki a rossz. Kifejezetten azt sugallja Krisztus itt, hogy ne mi, gyarló emberek próbáljunk helyette dönteni és válogatni, hogy ki jó és rossz és kinek mit lenne helyes tennie. Ha az illető valóban hívő keresztény, akkor a Szentlélek munkája révén a lelkiismerete úgy is abba az irányba tereli, hogy nem él drogokkal, vagy eutanáziával. Amennyiben ez lenne a helyes. A nem hívőkkel pedig úgymond nincs dolgunk ez ügyben, mert ahogy Pál apostol mondja, a pogányokat majd az Isten ítéli meg a saját lelkiismeretük szerint. Ismét áll a kérdés, miért akarunk nem hívőkre rákényszeríteni hatalmi, jogszabályi eszközökkel olyan dolgokat, amit egy feltételezett keresztény lelkiismeret munkálna ki, mint eredmény? Lelkiismereti munka nélkül egyébként sem ér semmit az ilyen kényszer eredmény, ha hívő valaki, ha nem. A paragrafusokban tiltogatók éppen a legnagyobb Istenkáromlók, hiszen nem bíznak az Isten munkájában. Nem hisznek valójában az Úrban és a Lélek erejében, ami megfelelő helyen, személynél és pillanatban eléri a megfelelő döntést és eredményt. Ha az ember nem dönthet az élete felől, akkor legalább annyira jogos, hogy az ember sem dönthet Isten dolgai felől. Ezek a "keresztények" valójában egy farizeusi etikett szabályzatot követnek, nem pedig Isten lelkét. Félnek attól, hogy sok ember helytelen úton járna, ha a törvény nem szabályozná be. Ez minden bizonnyal így van, de attól még, hogy törvényileg nem tud megtenni valamit, mert fél a következményétől, lelkileg ugyanolyan vágyai maradnak. Márpedig csak az utóbbi számít keresztény szempontból. Aki Isten nevében pogánynak és hívőnek egyaránt tilt bármit, az éppenséggel a legantikrisztusibb magatartást követi el. Isten helyett bíráskodik, mert nincs elég hite abban, hogy az Isten az emberek lelkén keresztül érjen el változásokat. Ez sokkal nagyobb bűn (pláne ha szenvedést is okoz embereknek), mintha valaki keserűségében élne az eutanáziával. Ha Isten törvényileg akarná szabályozni a társadalmat a helyes erkölcs felé, akkor Jézus a 40 napos vándorlása alatt elfogadta volna a Sátántól, hogy övé legyen a hatalom népek felett, s olyan Messiás lett volna, amit a farizeusok is vártak. De nem tette. Mi se tegyük. Hagyjuk meg az Isten hatáskörét Istennek és a lelkiismeret döntési szabadságát az embernek.
