A Tarot bolondja

 A Tarot kártyáról félőrült ezoterikusoktól és egyéb spirituális ponyvairodalmakban hallhatunk. Azonban ennek a zsidó miszticizmussal szorosan egybefonódott dolognak vannak sokkal mélyebb jelentései is. A kabbalizmsban a világ egysége a 22. Az utolsó lap a Tarotban nem is más, mint: A világ. Nem véletlen zárul ezzel a kör és áll a legmagasabb rendű kártyával szemben, ugyanis az anyagi világ a legtöbb vallásban, misztikában maga az Isten ellenpontja. Nem véletlen szól az Evangélium is így: Aki tehát ennek a világnak barátja akar lenni, ellenségévé lesz Istennek (Jak.4:4). A Tarot első kártyája a Mágus. A tudásra szomjazó ember, aki keresi az ismeretet, az igazságot, Istent. Mégis felette áll még egy lap, melyet legtöbbször 0-val jelölnek. Régebben pedig nem jelölték sem betűvel, sem számmal. Nem véletlen. Ez a Bolond. A Bolond számára ez a világ semmit nem jelent. Csak kacag. Nevet és kacag és legyint a világ sikerére, gazdagságára, eredményeire, a hatalomra. Itt neki céljai, vágyai nincsenek, hisz tudja, ez a világ csak egy fátyol, amely eltakarja az igazi valóságot. A világ normája számára az őrület. A világ számára pedig ő az őrült. Ő pedig csak boldog, nevet és kacag ezen. Ez a kozmosz számára csak nevetség. Ő kiszállt a játékból, felette áll minden lapnak. Ahogyan kiszállt a világ mókuskerekének örvénylő ciklikusságából is. A Bolond fél lábbal már a Mennyországban van. Bármire is tekint, valójában már csak Istent látja. Győzött. Egyes egyedül ő szabad teljesen minden emberi archetípus közül.

Hamvas Béla így ír ugyanerről:

"Ha valaki félelmetlenséget elérte, vagyis aki többé semmivel sem lehet megijeszteni, egymagában elég ahhoz, hogy boldog legyen. Micsoda szabadság! Micsoda gondtalanság! Nem reszketni és nem aggódni, nem vacogni sem az erőszaktól, sem a fegyvertől. Ez azonban nem az egész. Arlequin nem fél, de ezenkivül állandó szellemigényben él és titkos forrásból szüntelen kapja a gondtalanságot és a bizalmat és a derűt és a kedélyt, vagyis a szellemet. Az ilyen ember a hatalmi őrület számára tökéletesen használhatatlan. Mindenki kínos feszélyben van . Mit kezdjen vele? Megvesse? Nevet. Megverje? Nevet. Börtönbe zárja? Nevet. Nem fél. Nem tarjta be a játékszabályokat. Hogy ilyenkor reszketni illik? Játékon kivül áll, sem betű, sem szám nem jelöli. Nem igazodik, mert lába alól minden talajt elrúgott. Teljesen átadta magát a bizonytalannak, vagy amit a lét paradox logikája szerint ugyanaz, a sziklaszilárd fundamentumon áll: Az ember csak akkor hatalom, ha semmi." ( Apokalyptikus monológ részlet.)

Hová lettek a konzervatívok?

 "A mai világ erről a két dologról szól: progresszivizmus és konzervatimizmus. A haladó gondolkodásúak folyton hibákat követnek el. A konzervatívok pedig meggátolják e hibák kijavítását."

G. K. Chesteron

A jobboldali politikának, értékvilágnak, filozófiának nem volt nagyobb hatású és meghatározóbb ideológiája (már amennyiben egyáltalán ideológiának lehet ezt nevezni, nem pedig egyfajta érzületnek, hozzáállásnak a világhoz), mint a konzervativizmus. A konzervativizmus évszázadokon át határozta meg Európa és a nyugati civilizáció sorsát. De kimondatlanul a többi kultúráét is. Jóval azelőtt már, hogy a 18.-19. században papírformába öntötték volna és egy „izmus” jelzővel bekategorizálják. Az elmúlt jó pár évtized azonban egyre inkább azt a felismerést ébreszti fel a szemlélődő emberben, hogy feltegye a kérdést: hová lettek a konzervatívok? Mármint, úgy a valódi, igazi konzervatívok. Mert, aki annak hívja magát abból akad jócskán és még nekik is két nagy táboruk van, amely harcban áll.

Rohadt unalmas lehet azoknak, akik minden írásomat elolvassák, mert ismét a jobb és a baloldal alapértelmezését kell elővennem, hogy tisztázzuk honnan indulunk a konzervativizmus taglalásában. Dióhéjban a jobboldal az Istenből a tekintélyt és rendet érti meg, a baloldal pedig a kegyelmet és a szolidaritást. A jobboldal a világ rendjéhez igazodik, a baloldal pedig utópisztikus víziókban él. A probléma, hogy a „világ fejedelme a Sátán” (Jn.  12:31; 14:30; 16:11 és még számos helyen az evangéliumokban), ezért evilág rendszeréhez igazodni, nem valami szerencsés. Akkor sem, ha Istenre hivatkozunk közben. Viszont azt is tudjuk, hogy Jézus Krisztus országa nem ebben a világban foglal helyet ( Jn. 18:36), így azt teljességében ebben a Földön megkreálni nem lehet, akármilyen szép utópiánk is vannak. Ennek a kísérlete már Thomas Münzer mozgalma esetében is csúfos kudarcba futott ki, mikor a teológiában megjelent ez a gondolat. Száz szónak is egy a vége, a tekintély és a rend önmagában pokolba visz, míg a szolidaritás és a kegyelem, mindenféle erkölcsi tekintély nélkül úgyszintén. Az Isten a kettő szintézise. Ezért is volt egy viszonylag üdvös jelenség ebben a torz világban, nyilván torz módon, de az a pár évtizedet Nyugaton felölelő időszak, mikor a mérsékelt jobboldal és a mérsékelt baloldal konstruktív vitákat folytatott és olykor szövetséget is kötött. A konzervatívok és a progresszívok relatív legideálisabb működése ez, melyet ezen a földön ellehet érni. Ez pedig az utóbbi évtizedekben lassan eloszlott. Mára pedig végleg megszűnt.

Ehhez az állapothoz rengeteg adott, hogy a konzervativizmus átalakult. Gyakorlatilag eredeti jelentésében el is tűnt. Elsőkörben Nyugat-Európában idomult a konzervativizmus a liberális és kulturbaloldali körökhöz, hogy gyakorlatilag át is vette a szerepüket. Ennek oka részben a náci-bűntudat, másutt a nácizmusba torkolló jobboldaliság kárhozatása volt, másrészt viszont a 20. század végével komoly szavazóbázissá érő generáció igényeinek való megfelelés okozta, amely generáció, már ’68 óta masszív baloldali zenei, filmbeli és egyéb szórakoztatóipari kultúrán szocializálódott. A 2000-es évek végére részében ez is okozta, hogy a baloldaldali pártok, gyakorlatilag haldokolni kezdtek Európában, hiszen az olyan pártok, mint a németeknél CDU, noha kereszténydemokratának, konzervatívnak vallja magát, teljesen elszívta előle a kulturális levegőt. Másik hatása azonban a jobboldali radikalizmus megjelenése volt, hiszen rengeteg következetesen konzervatív értéket valló személy, egyáltalán nem fogadta el, hogy az egykor nem csak nevében konzervatív pártja, gyakorlatilag teljesen liberálissá vedlett. Ezért egyre inkább kezdtek feljönni és sikert aratni a nemzeti konzervatív, jobboldali populista, szélsőjobboldali pártok. S hát a radikalizálódás annál exponenciálisabb volt, minél több mainstream jobboldali párt, közszereplő, szervezet, intézmény határolódott el a klasszikus konzervatív értékektől és kvázi liberálisként működni a jobboldali jelzővel. Ez az ellenhatás viszont olyan elemi erővel kezdte ellenségnek tekinteni a nagy, jobbközépnek mondott erőket, hogy velük együtt lassan minden eszmei, morális és politikai normát is elkezdett elvetni, ami hozzájuk kapcsolódott. Noha, azok könnyen lehet, még valóban a klasszikus konzervativizmus maradványai voltak. Ezzel a magukat „igazi konzervatívnak” nevezők bázisa, önként vált meg szintén temérdek konzervatív értéktől. Ami pedig így maradt, nem volt más, mint a populista jobboldaliság, félfasiszta reflexek, proli-nacionalizmus. Így végül a mára liberálisként funkcionáló „mérsékelt jobboldaliak” joggal átkozták a konkurens, magukat valódi jobboldalinak nevezőket, hogy azok igazából szélsőjobboldaliak, populisták, fasiszták, és kérték ki maguknak, hogy ők a valódi konzervativizmus. Persze nem volt az. A konkurens jobboldaliak rég teljes joggal kritizálták őket, hogy, amit csinálnak színtiszta liberalizmus csupán, és kérték ki maguknak, hogy ők az igazi konzervatívok/kereszténydemokraták. Persze nem voltak azok. Így polarizálódott szét a jobboldal mára temérdek csoportosulásra, akik mind maguknak akarják tudni a konzervativizmust, de valójában egyiküknél sincs. Liberálisok, fasiszták és elvtelen populisták vitatkoznak azon, hogy ki a konzervatív. Erről a Doktor Who egyik epizódja jut eszembe, melyben százezer vagy millió évvel később vitatkozott egy kifeszített bőrvászon, meg valami löncshús szerű massza élőlény, hogy melyikük az ember leszármazottja és melyikük nevezhető embernek.

Sokakban merülhet fel, hogy a magyar politikai színtéren, ki hogyan áll ezzel a helyzettel. Azonban a hazai helyzet sokkal pikánsabb. Ha megnézzük a Fidesz helyzetét, akkor könnyen rámondjuk, hogy ők a félfasiszta, populisták, akik maguknak követelik a konzervatív és kereszténydemokrata jelzőt. Ez nincs is messze a valóságtól, azonban a Fidesz kurta útja sokkal bonyolultabb összképre vezet minket. A Fidesz nem egy semmiből előretörő, új jobboldali közösség volt, mely a liberálissá vált konzervatívok helyét igyekezett betölteni. A Fidesz nem is egy konzervatív közösség volt, mely idővel liberálissá vált. A Fidesz egy az egyben liberális pártként indult! A jobboldalisághoz sem kimondva sem kimondatlanul nem volt sok közük. Aztán a nagy liberális párttal való összeveszésük, az általuk mindig is következetesen gyűlölt szocialisták előretörése és az előbb említett párttal való szövetsége viszont olyannyira felháborította őket, hogy inkább átballagtak a politikai paletta túl felére, nehogy ezekkel közösködjenek. Akkor a Fidesz a 90-es évek végére felvette azt a szerepet, amelyet nyugaton a magukat konzervatívnak mondó, de már liberálisként funkcionáló pártok. Azaz szerette volna csak felvenni, mert valami hiba már a kezdetek óta ott lakozott köztük. Jócskán túlcsúszott a szavazóbázisuk és a párttagságuk is magukat mérsékelt jobboldalinak aposztrofáló embereken. Aztán, ahogyan telt, múlt az idő, Orbán maga is és az egész társadalmunk fele egyre radikálisabb lett és egyre nagyobb ellenszenv alakult ki a baloldallal, amely a Fideszt végül eltolta egészen azokig a politikai közösségekig, melyek populista, félfasiszta, szélsőjobberek. De csak odáig tolódott a Fidesz, viszont nem vált azzá! Nem lett belőlük ideológiailag elkötelezett szélsőjobboldali. Nem azért változott annyit ez a párt, mert kereste identitását. Kizárólag azért változott ennyit, mert mindig azt kereste mi fáj jobban a liberálisoknak, mivel lehet jobban odapörkölni a ballibsiknek. Ezek sohasem voltak polgárok, sohasem voltak konzervatív urak. Ezek magukra értékeit tekintve, értéktelenségben maradtak, liberális lazaságban. Egy kolesszos haveri kör, akik ravaszkodva puskáznak, csalnak (csak már nem a vizsgán, hanem a hazai és nemzetközi jogban), kipróbálnak ezt-azt, bulizgatnak, s ha úgy adódik meg is szöknek az ablakon át onnan. A fideszesek krémje nem konzervatív. Se nyugati értelemben, se szélsőjobboldali értelemben. Ezek wannabejobboldaliak, akik csak azért akarnak jobberek lenni, hogy idegesítsék és legyőzzék egy másik csapatban indulva a nagy tesót (SZDSZ és, amit szimbolizál), akivel egykoron összevesztek. Itt nincs érték, csak bizonyos értékek tagadása. Ez nem jobboldal, csak ellenbaloldal. Ez válik egyre nyilvánvalóbbá mindenki számára. A liberális kamukonzervativok nyugaton egy ideig reménykedtek, de megértették, ez a párt nem közéjük való. A szélsőjobboldaliak annál hevesebben reménykedtek, hogy viszont közéjük tartozik, minél jobban veszett velük össze a mainstream jobboldal. De lassan rá kell ébredniük, hogy nem, közéjük sem. Ezek csak liberálisokat szapuló liberálisok, vagy jobb esetben minden tradicionalizmusuk a disznóvágáson való pálinkagőzös népdal nótázásban merül ki.

Nincsenek már rég derekas államférfiak, polgári emberek, akik a konzervatív értékeket nem csak üres szólamként mondják, vagy baloldal heccelésre használják bosszúból, vagy a fasizmusukat nevezik így szép szóval. Eltűntek és csak nyomokban látni olyat, aki valóban átérzi és megéli azokat az értékeket, amiket a konzervativizmus magában rejt. Én nem azt mondom, hogy az az út a helyes. Számos hibája és betegsége van az eredeti konzervativizmusnak is. Mindig is a konzervatív értékek megélésének új formáit kerestem, melyekhez a baloldali értékek nyújtanak segítséget. Mert a progresszív hozzáállás a világhoz és a konzervatív értékek komoly megélése együttesen az, mely a legideálisabb ebben a világban. Mert mindegyik az Istenből megértett kicsiny szelet csupán, de együtt nagyobb, pontosabb összképet ad, viszont külön-külön sátánivá válik. Ameddig a hiteles konzervatívok nem jelennek meg a képletben, addig a baloldal csak radikalizálódni fog szintén. Nincs, ami ebben megállítaná, hiszen a liberálissá vált „konzervatívok” csak bólogatnak az egyre fokozódó progresszióra. A konzervatívnak nem nevezhető jobboldali szélsőségek pedig csak további igazolást adnak a baloldalnak, hogy van értelme egyre harciasabban és radikálisabban küzdenie. S ha mégis a széljobberek nyernének ebben a csatában, hát akkor sem kecsegtet semmi jóval a jövő. A múlt század közepén, még a liberalizmus volt, mely egyensúlyt hozott és hidat képzett a jobboldal és a baloldal között. Mára a konzervativizmusnak kellene betölteni ezt a feladatot az egyre radikalizálódó baloldal és egyre radikalizálódó jobboldal között. Mert bármelyik is kerekedik így felül, azt fogjuk Antikrisztusnak hívni.  Már ha ez a polarizált kultúrháború, már nem eleve az. 

"Az ördög minden hibát párokban, ellentétpárokban helyez el a világban, és mindig arra biztat bennünket, hogy jó sokat törjük a fejünket, vajon melyik a rosszabb. Arra számít ugyanis, hogy az egyiket olyannyira nem kedveljük majd, hogy könnyűszerrel belekergethet a másikba. De ne engedjük magunkat bolonddá tenni! Tartsuk a célt szemünk előtt és haladjunk egyenesen át a két hiba között. Csak azzal kell törődnünk, hogy mindkettőt elkerüljük." C. S. Lewis

Horváth Martin

Ilyen lenne az elektori rendszer az Európai Unióban

 Kapcsolódó: Ilyen lenne az elektori rendszer Magyarországon

Mivel roppant pozitív fogattatás érte azt az irreális ötletünket, hogy megnézzük, milyenek lettek volna a magyar választások 1990-től fogva, ha olyan elektori rendszer lenne Magyarországon, mint az USA-ban, így gondoltuk tovább visszük ezt a vonalat. Annál is inkább, hiszen ha ezt a rendszert az EU-ra vetítjük rá, akkor nem is olyan teljesen irracionális a gondolatkísérlet, mint egy relatíve kis Magyarország esetében. Az Európai Unió méretében és felépítésében legalább részben emlékeztet az Egyesült Államok modelljére. Még az elektorok számának kikalkulálásától is megkíméltek ezúttal bennünket, hiszen a lakosságarányosan kiosztott helyek már eleve adva vannak, melyeket az európai parlamenti választások képviselőhelyeiként ismerünk. Ezt a legmacerásabb részét a felvetésnek tehát el is végezték réges rég az EU bürokratái helyettünk. Szinte mondhatjuk, hogy a felépítése az európai parlamenti választásnak már részben ugyanolyan, mint az amerikai. Az Európai Parlament képviselőinek összlétszáma van elosztva lakosságszámmal arányosan a tagállamok között. Pont, mint az USA-ban a Kongresszus létszáma és az elektorok száma. Így van Magyarországnak például jelenleg 21 képviselői helye. A különbség, hogy az EU választási rendszere arányos és nincsen meg az amerikai modell "győztes mindent visz" őrülete. Attól, hogy Magyarországon a Fidesz 2004 óta minden EP-választáson a legtöbb voksot kapja, nem viszi az Európai Néppárt (melynek a Fidesz is tagja) mind a 21 képviselői helyet, hanem arányosan megoszlik ez több párt között, akikre a választók nagyobb számban adták voksukat. Ettől az Európai Parlament sokkal sokszínűbb, sokkal több nézőpont és csoportosulás képviselteti magát benne. Ez ezerszer demokratikusabb és igazságosabb, mintha minden helyet vinne a győztes, mint az elektori rendszerben az USA-ban. Cserébe viszont az Európai Parlament sokkal kevésbé hatékony. Rengeteg kompromisszumra van szükség egy döntés meghozatalához, melyeket sokszor nem tudják megkötni. Ha mégis, akkor pedig csak úgy, ha mindenki annyit ad fel a maga részéből, hogy a közös határozat már egy semmitmondó üres lózung szintjén van. Bár kevésbé igazságos, a tétjeinket úgy tettük meg az egész gondolatkísérlet elején, hogy az Európai Unió sokkal hatékonyabb tudna lenni a "győztes mindent visz" elvén működő elektori rendszerrel. Attól ismét tekintsünk el, hogy ha ezen logika mentén zajlanának a választások a nagy európai pártok teljesen más taktikát alkalmaznának. Feltehetően nem lenne ennyi kis csoport, hanem beolvadnának nagyobbakba és kialakulna egy nagy bal és egy nagy jobboldali tábor. Esetleg egy harmadik fél még maximum. Ahogy attól is tekintsünk el, ha egy átlag választó európai szinten voksolna és mondjuk nem egy Fidesz logót látna a lapon hanem, hogy EPP, akkor azt sem tudná mi hány óra. Vagy ha tudná mit képvisel egy EPP vezetői szinten, akkor egyáltalán nem voksolt volna rá, nem úgy a Fideszre. Ezektől a részletektől elkell tekintsünk a fiktív felvetésben. Az elektori rendszerrel működő Európai Unió felvetését 2004-től, Magyarország EU csatlakozásától indítjuk.

2004-ben még 732 fős volt az Európai Parlament. Ennek értelmében 732 elektorunk van összesen, melyeket szétosztottunk a tagállamokba népességarányosan. Ez azt jelenti, hogy a győzelemhez 367 elektor megszerzése szükségeltetik. Ezt az EPP (Európai Néppárt) nagyon simán megugrotta. Jobbközép győzelem született. Nem csoda hiszen Németországot, aki ebben a versenyben viszi, már jó esélyekkel indul, hiszen a legtöbb, 99 elektort éri. Az, hogy mellé két 78 elektoros tagállamot, Olaszországot és az Egyesült Királyságot is bezsebelt már biztos út a győzelem felé. Persze ne feledkezzünk meg az újonnan csatlakozott első szavazó Lengyelországról se, aki a keleti térfél legerősebb aduásza a maga 54 elektorával. A PES (Európai szocialisták) a hagyományosan baloldali, déli, mediterrán régióban erős, illetve Franciaországban is komoly bázissal rendelkezik. Mindkettő tagállam magas elektorszámmal rendelkezik. Franciaországot magabiztosan vitték a szocialisták, Spanyolországban viszont nagyon kemény küzdelmek mentek végbe ezért. A legizgalmasabb csatatérállam lett volna, ha ez a rendszer van érvényben. Másik két billegő állam Svédország és Hollandia volt, melyeket a PES bezsebelt. Azonban annyi elektorral nem bírtak, hogy változtassanak a helyzet állásán. A többi pár tagállam amelyeket pedig még megszerzett, édeskevésnek bizonyultak már ebben a helyzetben. Az ALDE (liberálisok) viszont a maguk szintjén örülhettek hiszen Finnországot és Litvániát is megnyerték maguknak. A radikális jobboldali, euroszkeptikus UEN pedig nagy meglepetésre elvitte Lettországot. Ez csak 9 elektort ért. 

Románia és Bulgária csatlakozott az EU-hoz, így népiképp át lett szabva a Parlament létszáma és ezzel az elektoraink száma is. Új tagállamok ide vagy oda, simán földbe döngölt mindenkit az EPP. Ilyen nagyarányú győzelem ritkán születik. A szükséges 369 elektort durván felülmúlta. A baloldal szinte megsemmisült. A PES az összes hagyományosan balos régióját is elvesztette. Mindösszesen Dániát és Svédországot tudta elhódítani. Ők viszont édeskevesek bármihez is. A csúfos bukást még szégyenteljesebbé teszi, hogy még az ECR (Európai konzervatívok) is több elektort kapartak össze, mint a legnagyobb baloldali párt, holott az ECR eddig sehol sem volt. Bár az EPP tarolt úgy is, hogy az egyik nagy elektorszámú Egyesült Királyságot lenyúlta az ECR előle, azért elkezdhetett volna fájni a feje ebben a helyzetben, hogy komoly jobboldali riválist kapott a Néppárt.

Horvátország is csatlakozott 2013-ban, így 2014-re ismét újra kellett a parlamenti helyeket és az elektorokat is kalkulálni. A győzelemhez szükséges elektorok száma így 376-ra emelkedett. Ahogy láthatjuk az EPP komolyan visszaszorult a 4 évvel ezelőtti nagyarányú győzelméhez képest. A szocialisták népiképp pozitívabbak lehettek, hiszen végre sikerült a hagyományosan jó esélyekkel kecsegtető Olaszországot is maguk mellé állítani, ahogyan először sikerült egy keleti tagállamot is megnyerniük maguknak Románia képében. Spanyolország miatt viszont minden bizonnyal nagyon keserűek lettek volna, hogy a tradicionálisan baloldali déli országot most sem sikerült behúzniuk. Franciaország esetében pedig, ahol szintén évtizedekkel korábban komoly esélyeik és bázisuk volt, nem egyszer meg is nyerték, most rendkívül visszaszorult a támogatottságuk. Ha ez nem lenne elég, Görögországból a GUE képében egy (szélső)baloldali riválist is kaptak. Franciaországra visszatérve, először fordult elő, hogy szélsőjobboldaliak vigyenek egy ekkora, rengeteg elektort érő államot. Korábban az - akkor még-, UEN néven futó projekt Lettország akkori 9 elektorával nem jelentett komoly fenyegetést, azonban mára EAF néven, az egyik legnépesebb, 74 elektort érő tagállamban, hogy nyerni tudott meglehetősen aggasztó lehet a mainstream pártoknak. Leginkább ez a fajta előretörés az EPP-nek fájhatott, hiszen ha a szélsőjobboldal nem viszi el előle Franciaországot, akkor annak elektoraival megszerezhette volna a szükséges elektori számot és a többséget. Ott lett volna még számára az Egyesült Királyság is, ahol korábban jól szerepelt és szintén rengeteg elektort ér, azonban hajszál híján de lenyomta a tagállam függetlenedéséért küzdő csoportosulás. Ha ez nem lett volna elég, akkor Lengyelország a maga 51 elektorával is hajszálon múlott, hogy meglegyen az EPP-nek. Pár ezer szavazat döntötte el, hogy ne a rivális, konzervatív ECR vigye el, ahogyan Dániát is. Úgy néz ki az EPP több komoly riválist is kapott a jobboldalon. Ennek következményeként pedig nem volt képes elérni a szükséges 376 elektort. Ilyen patthelyzet esetében az USA-ban a Képviselőház dönt arról, hogy ki legyen a győztes. Az első három legtöbb szavazatot kapott jelölt közül dönthetnek. Ami így az EPP (jobbközép), PES (balközép) és az EAF(szélsőjobb) között dőlne el. Mivel se Képviselőháza nincs az EU-nak, sem elektori rendszere, így semmiféle szabályzata sem ilyen esetre, elég nehéz megmondani mi következne ebben a helyzetben. Mivel az USA-ban ezen a képviselőházi szavazáson minden tagállam szavazata egy voksot ér, ehhez leginkább hasonló EU-s intézmény az Európai Bizottság, így ebben a fiktív univerzumban neki ítéltük a döntés meghozatalának jogát. 

Nem igazán tudjuk végül az Európai Bizottság kit nevezett meg győztesnek négy évvel ezelőtt, de, hogy ez a feladat megint rájuk hárul az már most teljesen biztos az adatokat nézve. Az EPP még mindig a legtöbb elektort szerezte meg, ám tovább gyengült. A szükséges 376 elektortól távolabb került jóval, mint négy évvel korábban. A kötelezőt hozta és Németország egyértelműen az övé. A 2004 óta szintén rá voksoló Magyarországot, Szlovéniát, Bulgáriát és Horvátországot is simán hozta. Romániát is visszabillentette a szocialistáktól a maga javára. Görögországot egyenesen a szélsőbaloldaloldaltól nyerte vissza. Nagyon hosszú idő óta először nyerte vissza szintén a baloldaltól Svédországot is. Ám ezek nem rendelkeznek annyi elektorral, hogy elegendő legyen a minimális 376-hoz. Ahhoz, hogy az EPP nyerni tudjon, minimum még egy nagy elektorszámú államot be kellett volna húznia, a 70 elektort meghaladó tagállamok közül. Az Egyesült Királyság, Franciaország és Olaszország ez a hármas. Az Egyesült Királyság azonban gyakorlatilag már nem is vesz részt az EU-ban. Franciaországban a szélsőjobboldal - immár ID-ként-, még nagyobbat tarolt, mint 4 éve. Ami igazán fájdalmas lehet az EPP-nek és a korábban szocialista reménységnek is számító Olaszországban, hogy szintén az ID tarolt. Ezzel a szélsőjobboldal már két államot nyert meg és nem is akármilyen elektori számmal rendelkező országokat. Az EPP esélye a győzelemre még abban az esetben lett volna lehetséges, ha legalább az egyik szintén magas elektorszámmal bíró államot viszi, mint Lengyelország vagy Spanyolország és ezek mellé még legalább egy 20 körüli elektorral bíró tagállamot. Elméletileg erre lett is volna esélye. A legkényelmesebb persze az lett volna, ha mindkét 50 feletti elektorral rendelkező államot viszi az EPP. Korábban mindegyikben képes volt győzelemre. A spanyolokat( és portugálokat) azonban hosszú idő után visszahódította a baloldal, Lengyelországban pedig az EPP régi félelmei beigazolódtak. A jobboldali rivális ECR már az előző választásokon is megszorongatta az EPP-t, de most már egyértelműen fölé kerekedett Lengyelországban. A korábban EPP-s fellegvárként működő, nem kevés 51 elektort érő Lengyelországot elbukta. Emellett további 4 nagyágyút is, ahol korábban jól tudott szerepelni. Különösen fájdalmas, hogy ebből az igazán nagyokat a szélsőjobboldal happolta el előle. Az EPP-n semmi nem segíthet. Statisztikákat nézve még talán megdobhatnánk 7 elektorral, hiszen a Szlovákiában közösen indult EPP-ALDE-s helyeket megfeleztük. Ami persze sem az elektori rendszerben nem létező gyakorlat, de az sem, hogy így induljanak pártok. (Nyilvánvalóan a valóságban egy elektori rendszerben ilyesmi nem fordulna elő.) A nagy baloldali PES már 10 éve leszálló ágban van, azonban a most már a nagy jobboldali EPP is meredeken csúszik lefelé. A szélsőjobboldal és a konzervatív jobboldaliak viszont törnek felfelé. Ha egyesülnének, melléjük pedig az EPP-ből is átmennének jó pár tagállamból, akkor nagyon komoly erőt jelentenének az EU-ban. De választást nyerni még egy nekik kedvezően torzító elektori rendszerben sem tudnának egyenlőre. 

Az a kezdeti elképzelésünk, hogy az EU-t hatékonyabbá tenné egy elektori rendszer, a végére megdőlt. A 2004-es és a 2009-es választások esetén ez még igaznak bizonyult, de a 2014-es és 2019-es szavazásokon már csúfos kudarc lett volna. Persze ha a korábbi, nagyarányú EPP-s győzelmek után hatékonyan tudta volna végig vinni a pártszövetség az akaratát, akkor eleve nem alakul ki azon okok többsége sem, amely az EU ilyen arányú széteséséhez, széthúzásához vezetnek. Beleértve a Brexitet, vagy a szélsőjobb előretörését. Amire viszont abszolút jó volt ez a fiktív univerzum, hogy még jobban és tisztábban kirajzolta az EU iszonyatos betegségeit. Az adatok, amikkel dolgoztunk valósak. 2019-re valóban ennyire széttöredezett tagállamonként az irányvonal, melyet támogatnak az Európai Unió polgárai. Az egyik legnépesebb, legfejeltebb, atomhatalom Franciaországban valóban már 6 éve a legtöbb voksot a szélsőjobboldal kapja. Ez pedig a szintén népes Olaszországra is átterjedt. Az okait természetesen értjük, viszont a felülkerekedésük esetén az EU elveszítené még azon kevés pozitív vívmányait is, ami eddig megvolt. De ha nem megyünk ebbe bele, csak azt nézzük egyszerűen mennyire színes lett a térkép az utolsó két választásra, akkor is siralmas a helyzet. A színkavalkád azt mutatja, hogy nincsen egységes európai gondolat. Nincsen egységes irányvonal, melyet Európa népei követnének. Nem is A és B gondolat verseng egymással, hanem számtalan. Az Európai Unió lakossága ezerféle okból, ezerfelé húz. Sokáig tartottunk az Európai Egyesült Államok orwelli jövőképétől, mára azonban láthatjuk, hogy ennek a realitása igencsak csekély. Nem, hogy centralizált egyesült államok szövetsége nem lesz ebből, de még egy laza konföderációként sem lehet lassan fenntartani, ha a folyamatok így haladnak tovább. Márpedig az minden európai ország, nép és egyén érdeke is lenne. 

Ilyen lenne Magyarországon az elektori rendszer

Az USA-ban történt elnökválasztás apropóján megkíséreljük szemléltetni, Magyarországon miképpen nézne ki, illetve néztek volna ki a választások, ha nálunk is egy elektori rendszer van érvényben. Vagy legalábbis valami ahhoz hasonló. Természetesen nem lehet reprodukálni ugyanúgy az USA-ban lévő sajátos rendszert. Ott is vitatják létét de Magyarországon ezer és ezer szempontból sem lenne értelme egy ilyen rendszernek. Mi csak a fikció kedvéért végignéztük, hogy az eddigi választások milyen eredményekkel zárultak volna, ha elektorokat kellett volna megyénként vadászni Magyarországon is a pártoknak. Ahogyan az is nyilvánvaló, hogy ha ilyen rendszer lett volna mégis valamiért Magyarországon, egyáltalán nem így indultak volna a politikai erők és teljesen más taktikáknak lehettünk volna tanúi, így ezek az eredmények nem tükrözik azt sem teljesen, hogy mi lett volna ha valóban elektori rendszer van a rendszerváltástól. Inkább csak egy érdekes fikció, amely az elektori rendszer aránytalanságait mutatja be érthetőbben. Annak is legfőbb vonását, vagyis, hogy a győztes minden elektort visz az adott államban. Jelen esetben megyében.

Először is az elektorok számát kellett megállapítanunk. Ez az amerikai minta alapján a Kongresszus létszáma, arányosan szétosztva lakosságszám szerint a tagállamokban. 1990-től a 2010-es választásokig, a mi parlamentünk létszáma 386 fő volt. Ennyi elektort kellett szétosztanunk a megyékben népességszám szerint. A választás megnyeréséhez így minimum 194 elektor elérése lett volna szükséges. A kerekítések miatt torzult a tényleges elektorok összlétszáma. De ennyit megengedünk magunknak egy ilyen tét nélküli fikcióban. Így is arányosabbra sikerült, mint az Egyesült Államok rendszere, hiszen nincsen Magyarország területén akkora szórás népsűrűségben adott területen. A választások adatait a Nemzeti Választási Iroda adatbázisából szereztük, ami valljuk be néhol bizonyos választókerületekre nézve igencsak foghíjas. A listás és az egyéni voksokról nem is beszélve. Így a kalkuláció nem 100%-os. 

Az első 1990-es választás végeredményén nem igazán változtatott az elektori rendszer. Mindenféleképpen Antall-kormány következett volna. Messze túl teljesített Antall a szükséges elektori számon. Érdekesség azonban, hogy a Kisgazdapárt is képes volt 12-őt összekaparni, de még a KDNP is egy Nógrád megyét elvitt. Manapság önállóan elindulni se lennének képesek ezek a pártok, miközben 30 éve egy torz elektori rendszerben is elloptak volna 2 megyét a nagyok elől. 

Valljuk be az 1994-es választástól nem is vártunk sokat. Elektorok ide vagy oda, a Horn Gyula vezette MSZP fölénye megkérdőjelezhetetlen volt. Szinte már csodaszámba vehetjük, hogy az SZDSZ elhappolt ebben a rendszerben egy Vas megyét. Nem mintha utána nem koalíciót kötöttek volna. De ez már egy másik történet. A Horn-kormány tarolt. Szinte minden elektort vitt.

Itt kezdett csak érdekessé válni az elektori rendszer sajátossága 1998-ban. Az 1998-as választást követően köztudott, hogy Orbán Viktor kezdhette első miniszterelnökségét. Ezt egy jobboldali kormánykoalíció élén tehette meg és az FKGP nélkül Orbán Viktor nem lett volna 35 évesen miniszterelnök, Horn Gyula pedig egy új ciklusnak vághatott volna neki. Igen ám, de ez egy elektori rendszerben borítékolható is lett volna. 1998-ban iszonyatos küzdelmek árán ugyan, de az MSZP nyerte a legtöbb voksot a legfontosabb megyékben. Onnan, hogy a 77 elektort érő Budapestet és az 50 elektort érő Pest megyét is bezsebelte már nagyon jó helyzetben volt, de ez még kevés lett volna az MSZP győzelméhez. Csongrád, Hajdú-Bihar és Fejér megyében például olyan kiélezett szoros mérkőzés adatait láthattuk, ami még az amerikai csatatérállamokban is ritka kicentizett verseny. Csongrádot és Hajdú-Bihart végül behúzta a Fidesz, Fejért viszont vitte az MSZP. Azonban így is kétségkívül az MSZP jött volna ki győztesen ezen feltételek között. Természetesen, mint az elején is írtuk az elektori rendszerben teljesen máshogy taktikáztak volna a pártok és még kismillió tényező más lett volna ezért fontos megemlíteni, hogy ha a Fidesz későbbi koalíciós partnere az FKGP már a választások előtt a Fidesszel együtt indul, akkor az ő rá érkezett voksokkal egészen más képet festett volna a táj. Ha az FKGP a Fidesszel együtt indul és szavazatai hozzá adódnak Orbán Viktorhoz, akkor Békés, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Nógrád, Pest, Somogy, Szabolcs és Tolna is simán meglett volna. Komáromban ez az állás az FKGP-vel együtt sem ilyen sima és roppant kiélezett lett volna, de éppen behúzza Orbán. 

2002-re a magyar pártrendszer meglehetősen kétoldalúvá vállt és a korábbi szereplők eljelentéktelenedtek. Talán pontosan így mutatja be legreálisabban, hogy egy elektori rendszer miképpen nézne ki hazánkban. Jobboldali jelölt, a baloldali jelölt ellen, pont, mint az USA-ban. Ezt a választást mind a valóságban, mind az elektorokkal az MSZP nyerte, de látszik, hogy roppant kiélezett verseny volt. A 194 minimális elektort az MSZP épphogy megugrotta még 4 elektorral. Ezt főképp annak köszönhette, hogy magas elektorszámú területeket vitt el. Beleértve elsősorban Budapestet és Pest megyét. Utóbbiról érdemes megjegyezni, hogy itt egy durva csatatér megye volt. Megőrültünk volna ha úgy kell Pest megye ingadozó állását néznünk akkor, mint, ahogy az USA-ban a billegő államokat. Nyúlfarknyival behúzta az MSZP végül és Medgyessy Péter elvihette hazánkat az útelágazódáshoz. 

Bár az egész ország láthatóan narancssárga többnyire, mégis a valósághoz hűen az MSZP nyerte elektorokkal is ezt a választást. Ellenben a valósággal, ebben a fiktív rendszerben sokkal simábban is győzött. Ismét Budapest és Pest megye sok elektorának köszönhette ezt, ahol már nem volt izgalom sem. Egyértelműen vitt mindent. De kevés lett volna ha Szabolcs, Komárom, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Csongrád és Baranya nem kevés elektor számú megyékként nem segítenek be. Utóbbi kettőben egyébként ismét kegyetlen küzdelmek mentek és hajszálon múlt, hogy Gyurcsány Ferenc behúzza őket. Az öszödi beszédet és hatásait az elektori rendszer sem állíthatta meg.

Ezen az ábrán talán senki nem lepődik meg. Nagyjából ugyanígy néz ki a valóságban is a 2010-es választási térkép. Nem is számítottunk semmi másra. Ha egy párt a normális, arányos választási rendszerben is kétharmadot szerzett, az a torzító elektori rendszerben sem fog épp rosszabbul állni. A NER-t az elektorok nem állíthatták meg. Orbán minden elektort vitt. Az összes 386 az övé.

A második Orbán-kormány átszabta jelentősen a dolgokat, így az országgyűlés létszámát is. A korábbi 386 fő helyett, már csak 199 képviselői hely van. Ezért - és a 2011-es népességszámlálás adatai végett is-, újra kellett osztanunk az elektorainkat. Jelentős változás arányaiban, az összképben nem állt be. Ahogyan abban sem, hogy Orbán vigye az összes, immáron 199 elektort az országban.

Szinte már olyan unalmas elektorokkal is ez a térkép, mint, amilyen unalmas a valóságban is. Nincs új a nap alatt, ismét mind a 199 elektort vitte Orbán. Ez abban az esetben lett volna kivétel, ha a baloldali pártok mind egyben indulnak, akkor Budapesten tudtak volna annyi voksot happolni, hogy a legtöbb elektort érő, azaz 39 elektoros Budapest az övék legyen. Persze ez sem változtatott sokat a végeredményen, ha az összes többi megye narancsba borul. 

Ide most valamiféle konklúziót kéne írni mindezek után, azonban nincs. Az elektori rendszer nyilvánvalóan egy torz és hibás rendszer jelenlegi formájában az USA-ban is. Legfőképpen a győztes mindent visz elve végett. Olyan méretű országokban, mint Magyarország pedig teljességgel irreális ilyesmivel próbálkozni is. Ezt eddig is tudtuk. Sokkal több időt vett igénybe a cikk elkészítése, adathalászattal, matekozással együtt, mint amennyi értelme volt. Mindenesetre izgalmas és érdekes fiktív utazás volt. Köszönjük, hogy végignézted!

Az USA társadalma a káosz szélén

 Mind a 2016-os, mind a 2020-as amerikai elnökválasztási időszak jelentősen eltért az azt megelőzőektől szellemiségében, mentalitásában.  Az USA lassan, de biztosan gyakorlatilag egy polgárháborús helyzet felé sodródik, ha már fél lábbal nem is benne van éppen. Hogy a világ legnagyobb, vezető hatalma, hogyan és miért jutott ebbe az állapotba az több tényezőre vezethető vissza. Vegyük sorra milyen okai vannak, hogy az USA társadalmában a feszültségek pattanásig feszültek és fél lábbal az összeomlás szélén táncol.

Az USA mennyire demokratikus?

Semmit nem vertek jobban a fejünkbe az elmúlt évtizedek alatt, mint, hogy a demokrácia fellegvára az Amerikai Egyesült Államok. Alkotmányuk sziklaszilárdan deklarálja ezt és immáron több, mint 200 éve virágzik. A kérdés az, hogy ez mennyire igaz? A válasz pedig, hogy: attól függ, honnan nézzük. Kétségtelen, hogy amikor az USA alkotmányát létrehozták annak idején, az valóban páratlan szabadságjogokat és demokratikus korlátokat állított a kor többi országához képest. Az is egyébiránt tény, hogy az USA a mai napig számos olyan szabadságjogot biztosít, melyet itt Európában sok helyen el sem tudunk képzelni. Példának okáért horogkereszttel rohangáló náci pártot. Vagy a szabad fegyverviselést, mint olyant. Ahogyan abban is rendkívül nagy szabadságot ad, hogy az adott tagállamai különböző kardinális kérdésekben miképpen döntenek. Az Európai Unió nem egy föderáció, mint az USA, mégis számos kérdésben így is centralizáltabb és kevesebb szabadságot ad a tagállamainak. Az EU-ban elképzelhetetlen például, hogy bármely tagállam maga döntsön arról, hogy kíván-e halálbüntetést vagy sem, míg az USA-ban ez a tagállamok szuverén döntése, milyen mértékű, drasztikus törvényekkel élnek.

Az elektori rendszer:

Más nézőpontból azonban az USA meglehetősen faramuci képződmény a demokrácia szempontjából. Az első ilyen különös tényező maga a választási rendszere. Az államok szintjén európai ember számára nem tűnik fel jelentős különbség, viszont a szövetségi, központi választásokkal, magának az Egyesült Államok elnökének megválasztási módjával már annál inkább. Biztosan sokan hallották már, hogy az USA választási rendszere, a sajátos elektori rendszer. Az alkotmányuk értelmében az emberek nem közvetlenül az elnökre szavaznak, hanem az államukban lévő elektoroknak „adnak tippet”, hogy mit szeretnének a tagállam lakói. Magát az elnököt már az elektorok választják meg. Kettő fontos megjegyzés szükséges ehhez. Először is az USA alkotmánya az égvilágon sehol nem írja, hogy az elnökről egyáltalán választásokat kéne tartani abban a formában, ahogyan ma az emberek szavaznak. Semmi nem írja elő, hogy az elektorok akár ne kő, papír, olló játékkal döntsék el, hogy kire adják a voksukat egy adott államban. Ha nem lenne választás egyáltalán az elnökről, csak az elektorok nevű kupaktanácsok államonként eldöntenék, ki legyen az USA elnöke, az is teljesen alkotmányos lenne. Jó, rendben, de mégis szavaznak évszázadok óta. Nem írták bele az alkotmányba, de a demokratikus normákat érzik így megtartják. Azonban ennek módjával kapcsolatban is van egy egyáltalán nem elhanyagolható probléma. Zárójelben egyébként arra sem kötelezi semmi az elektorokat, hogy arra az elnökre adják voksukat, melyre a tagállamuk lakói szavaztak. Gyakorlatban mégis az USA tagállamaiban a „győztes mindent visz” elve érvényesül. Tehát, ha egy jelölt a szavazatok, akár 51%-át szerzi meg az adott államban, akkor is az állam összes elektorát megnyeri. Ez egy alkotmányban, sem sehol nem rögzített szokás és hagyomány, melynek okáról és miértjéről aligha tudunk bármi lényegeset. Mindössze két tagállam kivétel, amelyek nem így járnak el és sokkal arányosabban osztják szét az elnökökre adott voksokat az elektorok között. Ez az egész teljesen irracionális folyamat azért fontos az elnökválasztásokon, mert az elektorok száma, az adott tagállam népességével arányos. Tehát Kalifornia, mint legnépesebb állam rendelkezik a legtöbb, 55 elektorral. A választásokon pedig azokért az államokért megy a csata, ahol a különbség kevés az elnökjelöltek között, de sok elektorral rendelkezik. Itt ha akár fél százalékkal is kap több voksot egy jelölt, máris az összes elektort viszi. Így lehetséges az is, hogy bár az USA lakosságának többsége egy adott jelöltre voksol, még sem ő kerül ki győztesen. Ahogyan 2000-ben Bush, vagy 2016-ban Trump. Ez végtelenül antidemokratikus jelenség véleményem szerint. Gondoljunk bele, hogy az európai parlamenti választásokon – ami a legjobban hasonlít még az USA szövetségi választásaihoz-, nem a hazai pártokra leadott szavazatokkal arányosan képviselnek, minket a pártok az EU parlamentben, hanem, aki elviszi a többséget. Ez azt jelentené, hogy az európai parlamentben 2004 óta nem ülne más képviselve a magyar embereket csak Fideszes képviselők, és azok a százezrek, esetleg milliók, akik másra adták voksukat totálisan elveszik. Nem tudom ki, hogyan van vele, szerintem ez az USA modell minden csak nem igazságos és demokratikus.

Két párt egyeduralma:

A másik demokráciacsorbító amerikai hagyomány szintén alkotmányosan nem rögzített jelenség, de mégis szerves része az USA-nak évszázadok óta. Ez pedig a duális pártrendszer. Több, mint száz éve a Republikánus és a Demokrata párt között dőlnek el a választások, legyen az Kongresszus, vagy elnöki. Egyébiránt érdekesség, hogy az USA alkotmánya az égvilágon nem mond semmit a pártokról, azokat nem is említi. Elméletileg teljesen jogos lenne az is, ha az USA-ban nem lennének pártok. Vagy az is ha egyetlen egy nagy párt létezne csak. Mindenesetre a két párt dominanciája sem pont a legdemokratikusabb választási lehetőség. Az európai államok modelljei sokkal több lehetőséget adnak arra, hogy kisebb csoportok is lehetőséget kapjanak, hogy beleszóljanak az országok irányításába, sőt sok esetben koalíciós partnerként a mérleg nyelvét adják egy kormányban. Az USA-ban olyanok, mint zöldek, radikális baloldaliak, radikális jobboldaliak, centrista liberálisok, libertariánusok stb. eséllyel sem rendelkeznek ahhoz, hogy ilyen módon labdába rúgjanak. Az ilyen beállítottságú embereknek meg kell találni a helyüket vagy a Republikánus vagy a Demokrata pártban. Vagy próbálkozhatnak reménytelenül külön pártként. Utoljára egyébként az 1900-as évek legelején ért a legközelebb egy harmadik párt ahhoz, hogy bármit befolyásoljon, de ez is sikertelen volt. Persze minden választáson akad egy 1-2%-os harmadik elnökjelölt. A helyzetet az sem segíti, hogy egyébként olyan nagyon lényegesen ez a két párt az USA-ban egyáltalán nem olyan különböző. Gazdaságpolitikában, külpolitikában például nagyon nüansznyi különbségek vannak közöttük. Ez az utóbbi évekig gyakorlatilag majdnem egypártrendszert jelentett gyakorlatilag, ha a meghozott döntéseket és irányvonalat nézzük. Nem véletlen volt jogos az a kritikus képalkotás, mikor a Demokrata párt egy óriás bal lába, a Republikánus párt pedig a jobb lába és egyiket a másik után rakva gázol át az embereken. De még a legutolsó radikalizált időkben is a Trump-Biden ellentétkor sem tudjuk azt mondani, hogy gazdasági, külpolitikai kérdésekben és egyéb más kardinális pontokon olyan lényeges eltérés lenne a jelöltek irányvonala között. Erre másik híres képalkotás, hogy a munkásosztály ír egy üzenetet, melyben azt írja „Help!”. A Republikánus párt válasza: Nem. A Demokrata párt válasza: Nem + LMBTQ zászló emoji és #BLM. Ha ezt a kétpártrendszert ilyen módon nézzük, az USA egyáltalán nem nevezhető demokratikusnak az szövetségi kormányzatot nézve.

Az USA társadalmának szélsőséges radikalizálódása

Az 1960-as évekig nem volt igazán jelentős különbség a Demokrata és a Republikánus párt között, még annyi sem, mint napjainkban. Mindösszesen szakpolitikai kérdésekben tértek el. Ezzel együtt a szavazóbázisuk közti különbség sem volt jelentős, sőt az átjárás a két párt között is roppant gyakori volt. Mindennek oka, hogy a ’60-as évekig maga az USA társadalma sem volt igazán polarizált, hanem roppant egységes képet mutatott értékrendek, világszemlélet tekintetében is. Az 1960-as évek hippimozgalma, majd fekete jogi aktivista tüntetései voltak az első olyan momentumok, mikor töréspontok jelentek meg. A Demokrata párt ekkor egyértelműen balra tolódott a kisebbségjogokat felvállalva és vesztette el az addigi déli államokban vezető szerepét, ahol roppant konzervatív emberek éltek már akkor is. A Republikánus párt ezzel egy időben pedig markánsabban konzervatív irányt vett, már csak az elhagyott szavazók felkarolásával is. A konzervatív és progresszív szemlélet ezután lett jelentősebb az USA-ban és a két párt szembenállásában. Ezzel azonban semmi probléma nem is lenne, hiszen legalább színt kapott az USA politikai élete, miközben az összetartás, a két oldal kölcsönös egymás iránti tisztelete pedig fennmaradt. Ez pár évtizedig tartó átmeneti időszak volt. A 21. századra a Demokrata párt balra, a Republikánusok jobbra tolódása ugyanis nem állt meg az aranyközépúton. A liberális média, Hollywood hathatós közreműködésével az amerikai baloldal egyre intenzívebben tolta ki a közbeszédet, addig ismeretlen balliberális irányába. Ennek lett a terméke a PC-diktatúra, amely annyira képviselni akar mindenkit és meg nem sérteni semmilyen kisebbséget, hogy már-már tudatalattiba oltott szájkosárként működik, ha bárki elmondja a véleményét egy bizonyos módon. Aki nem a megfelelő köntösben és szavakban tálalja véleményét, ne adj Isten nem is egyezik a balliberális PC-vel a véleménye, azt pedig a legbrutálisabb módon karaktergyilkolják le és teszik tönkre a média gigászi gépezetének segítségével az USA-ban. Ennek a vége a genderizmus és a Black Lives Matter radikális ágának mainstreamesítése. Szükségszerű és logikus, hogy erre a baloldali véleményterrorra a konzervatívak radikális reakciót termelnek ki magukból. Előbb az alt-right formájában, majd miután a Republikánus párt is magába olvasztotta annak sajátosságait Trump után, a Republikánusokon keresztül. A Republikánus párt ezzel szintén egy hatalmas ellenreakciós jobbra tolódási, radikalizálódási utat járt be, melynek sajnos legkevésbé sincs vége. A Republikánusok radikalizálódása jobbra és a Fidesz radikalizálódása jobbra roppant hasonló folyamat. Mindegyik párt egy relatív liberális, piacpárti, konzervatív jobbközép formációként tündökölt, majd lassan egyre inkább felvállalta, sőt mindennapi beszéd elfogadott részévé tette azt, mely korábban csak a szélsőjobboldalon volt lehetséges. Ezzel egyetemben megjelent az amerikai társadalomban az, ami korábban elképzelhetetlen volt, hogy a társadalom pártszimpátia alapján szakadjon ketté. Sajnos Európában ennek hagyományai vannak, de az USA-ban eddig nem volt jellemző ez a törzsi magatartás, amely az „ én táborom a jó a másik ellenség” mentalitását hordozta. Eddig. Mára ez egyértelműen kialakult az utóbbi években. Az USA lakosságának összetétele, társadalmi felépítése viszont egyáltalán nem alkalmas arra, hogy egy ilyen ellentétet elbírjon. A társadalma roppant kevert és a törésvonalak nem regionálisak. Szomszédok és munkahelyi kapcsolatok válnak feszültté, az utcákon jól látható külső jegyek alapján  azonosítható, hogy ki ellenség és ki nem. Leginkább talán a kevert etnikumú Boszniai feszültségekre hasonlít ez a magatartás, azzal a még tragikusabb különbséggel, hogy itt még csak nem is kizárólag etnikai, pusztán ideológiai szétszakítottság és feszültség áll fent. A labda azonban a baloldalon pattog. Fel kell ismerniük, hogy amíg a média és a szórakoztatóipar, mely leuralja az USA-át de a világot is, az nem képviselhet ilyen drasztikusan radikális politikai, filozófiai irányelveket. Nem lehet, hogy az ország médiumainak 90% semmibe vegye az USA lakosságának felét, sőt alkalomadtán sötét bunkónak is nézze. A konzervatív szükségszerűen védekező pozícióban van mindig és mindenütt. Neki az megfelel, ami eddig működött. Azokat az értékeket, berögződéseket fogja védeni. Minél radikálisabban támadják, annál radikálisabban védi. Ha ezt a világot a baloldal jobbá akarja tenni – és jobbá is lehet, sőt kell is, hiszen a konzervatív társadalomrendszernél messzemenően lehet igazságosabbat-, akkor fel kell ismernie, hogy ehhez az út nem a konzervatív értékek marxi brutalitással való démonizálása, tiltása és megsemmisítése kell cél legyen, míg az ezeket vallókat elhallgattatja. Sajnálatos, hogy a Demokrata pártban a radikális baloldal már tett szert akkora befolyásra, hogy hiába Biden, elnökként is árgus szemekkel figyelik, nyomás alatt tartják a balszéléről a pártnak, mely egyre befolyásosabb. Ezzel egyetemben a Republikánusoknál is egyre befolyásosabb a párt jobb széle.

Láthattuk, hogy a BLM mozgalom árnyékában milyen fékevesztett feszültségek, brutalitás tud kipattanni az USA-ban. A nyáron gyakorlatilag lángba borult több helyen az Egyesült Államok és polgárháborús helyzet állt fent. 2020-ban radikális baloldali, hol nyíltan kommunista csoportok részvételével égettek fel városrészeket. Nyíltan szélsőjobboldali izomemberek közösségei pedig úgyszintén a rendvédelem helyébe kezdtek lépni. 2020-ban az USA-ban emberek haltak meg több helyütt ideológiai különbözőségük miatt a törzsi feszültség tombolása közepette. Ez a feszültség pedig nem csillapodott, csak szünetet tart. A weimarizálódás elkezdődött. Ezt pedig egy elnökválasztás nem oldja meg bárki is nyerje azt. Inkább csak tovább súlyosbítja, ha ilyen jelöltek állnak szemben egymással és ilyen polarizált társadalom, mely mögéjük felsorakozik. Az USA politikája a politikai spektrum két szélére tolódik ki. A baloldali radikálisok és a jobboldali radikálisok ellentétévé szűkül a közélet és minden árnyalt és értelmes hang elnémul. Az utcákon a szellemi térben lévő feszültség manifesztálódik és erőszakba csap át a két szemben álló ideológiai csoport között. Az USA jelenleg a polgárháború küszöbén áll, ha nem már fél lábbal benne is van. A következményei pedig mind Amerikára, de az egész világra nézve is beláthatatlanok.

Horváth Martin

Új Lighty!

 

10 érdekes tény a most kiújult háború kapcsán az örményekről

1. Az örmények az egyik legrégebb óta megtelepedett kaukázusi népcsoport, Kis-Ázsia keleti részén több, mint 3500 éve élnek.

2. Örményország az Ararát-hegy szomszédságában terül el, melyet többen úgy tartanak, hogy ezen a hegyen feneklett meg Noé bárkája.. Maguk az örmények hagyománya is népüket egyenesen Noétól eredeztetik, egészen pontosan Noé fia, Jáfet egyik unokáját tartják az örmények ősatyjának.

3. Ugyanezen néphagyomány úgy tartja, hogy az örmények ősatyja miután legyőzte Babilon királyát, Kr. e. 2492-ben alapította meg Örményországot.

4. Bár a mondák minden bizonnyal elrugaszkodottak a valóságtól, ami tény, hogy a független Örmény Királyság már Kr. e. 600 környékén megalakult. (viszonyításképpen még létezett a Babiloni birodalom, az ókori görög poliszok virágoztak, ahogy az Ókori Egyiptom is és még a Biblia ószövetségi része sem fejeződött be. Az ezer éves magyar állam megalapításáig pedig még, több, mint másfél évezred volt hátra.)

5. Örményországban már 301-ben, a világon elsőként államvallássá tették a kereszténységet. Ez majdnem egy évszázaddal a konstantini fordulat előtt történt, mielőtt Róma felvette volna a kereszténységet.

6. Az örmény nyelv sajátos örmény abc-t használ, mely a magyar rovásíráshoz hasonlatosan ókori örmény rovásbetűkből alakítottak ki, s a mai napig ezt használják. Örményország neve például saját nyelvükön és írásukon így néz ki: Հայաստան.

7. 1915 és 1917 között hajtotta végre Törökország az örmény népirtást, melyet sokan az első modern, szisztematikusan eltervezett és kivitelezett népirtásnak tartanak. Kb. 1 millió örmény esett a mészárlás áldozatául. Az esetről sokáig nem hallhatott a világ, előbb az első világháború, majd később a Szövjetunió (melynek része lett Örményország) elhallgatása miatt. A népirtás tényét Törökország a mai napig nem ismeri el. A népirtást a világ 25 állama ismeri csak el hivatalosan, beleértve például az USA-t, Oroszország, Belgium vagy Lengyelország, de Magyarország nincs közöttük.

8. Örményországban található a világ legveszélyesebbnek tartott atomerőműve, melyet a szovjetek húztak fel 1979-ben Metsamorban. Az erőmű több, mint 40 éve változatlan berendezésekkel és technológiával üzemel, teszi mindezt a Kaukázus egyik szeizmikusan legaktívabb törésvonala felett.

9. 1988-ban (tehát hivatalosan még a Szovjetunió tagállamaként) konfliktus alakult ki a függetlenedni vágyó Örményország és Azerjbadzsán között, hiszen utóbbi területéhez tartozik a gyakorlatilag teljesen örmények által lakott Hegyi-Karabah régió. A háború több, mint 6 évig, 1994-ig tartott és rettenetes pusztítást végzett mindkét oldalon. Azóta Hegyi-Karabah de facto független állam, azonban ezt a világ egyik országa sem ismeri el. A harcok a közelmúltban szintén ennek a vitatott területnek az apropóján robbantak ki.

10. Magyarországon számos örmény származású élt és él mind a mai napig. Számos fontos pozíciót is betöltöttek a magyar történelem során. Pár példa, akik örmény származással rendelkeznek: Kiss Ernő altábornagy (aradi vértanú), Lázár Vilmos ezredes (aradi vértanú), Agárdy Gábor (Kossuth-díjas színész) Szálasi Ferenc (nyilas vezető), Pongrátz Gergely ( '56-os forradalmár, Corvin-köz főparancsnoka)

10+1: A System of a Down amerikai rockegyüttes összes tagja örmény származású. Dalszövegeikben az 1915-ös örmény népirtást is feldolgozták.

Krisztus vs. evolúciós pszichológia

 Kevés olyan valóban jobboldali formáció van, amely ne érvelne tüzetesen vagy a keresztény értékek mellett, vagy a természet rendje mellett. Alkalomadtán pedig, igen sűrűn a kettővel egyszerre. Viszont Krisztus tanításait és ő maga személyét vizsgálva, mi sem állhat távolabb ettől a párosítástól.

Általában az emberek nem is tartanak sok dolgot becsülendőbbnek és tisztességesebbnek, mint ha valaki szorgalmasan dolgozik, jó munkája van, remek pozíciója, jól viszi haza a pénzt a családjának és felnevelnek gyermekeket, akiket ugyanilyen tisztelendő-becsülendő tanulmányokra küldenek, hogy jó munkája legyen, remek pozícióval és vigye haza a pénzt a családjának, ahol felnevelik a gyerekeiket és a sor így folytatódik a végtelenben és tovább. Ez a fenti metódus a történelem során különböző formákban valósult meg, különböző társadalmi rétegekben és korszakokban. Azonban mindegyik jobboldali ideának része volt. A nomád, pogány korban az erős harcos hozott zsákmányt haza és tartotta el a családját, ahol a vér szerinti utódjait felnevelte ugyanezen dicső feladatra. Egy idő után ezek az utódok aztán már a kereszténység torz, hamis klérus által pofán köpött, politikai játszmákkal átszőtt verzióját tette magáévá és így lett a feudalizmus. A feudalizmusban az uralkodó családok már-már szakrális eredeztetésű vérségi vonalukat tartották fent és a hatalom és birtokok érdekében házasodtak és nevelték utódaikat, hogy a meglévő birodalmat és hatalmat megtartsák és növeljék. Idővel aztán a kapitalizmus jó érzékű vállalkozói, iparosai, cégvezetői lettek a hatalom csúcsán, s ahogyan a dinasztiák, úgy házasodnak és örökítik a cégbirodalmat, akár legyen szó NER-oligarchákról, akár a Rockefeller bankárdinasztiáról. Ez természetesen a vezető réteg, alapvetően minél nagyobb területen, emberen való uralkodni vágyásának a kiteljesedése.

Miért akar uralkodni azonban a pogány harcos, a feudális arisztokrata és a kapitalista cégbirodalom tulajdonos? Emögött egyértelmű evolúciós pszichológia rejlik. Nem kell ehhez biológusnak, genetikusnak lenni feltétlen. A gének minden esetben az evolúció rendje szerint, tovább kívánják örökíteni magukat. Az alkalmazkodóbb, erősebb egyed túlél, és nagyobb eséllyel örökíti tovább a genetikáját. Minél alkalmazkodóbb, erősebb, vagyis több hatalommal és befolyással, egzisztenciával rendelkezik valaki, annál jobbak az esélyei győztesként kijönni az evolúciós versenyből. Maga ez az ösztön valójában önmagában a féktelen materializmus. Tagad indirekt módon is minden metafizikait, minden istenit. Az örök élet itt a földön kell, hogy megvalósuljon az evolúciós ösztön szerint. Az örök élet egyetlen módja pedig, hogyha felülkerekedsz és tovább adod önmagad ( értsd: a génkészleted) az utódaidnak. Az örökkévalóság a DNS-láncokon átívelő örökkévalóság a leszármazottjaidban. A vérvonal Mennyországa. Ezt pedig eddig az aktuális hatalom csúcsán lévők szemszögéből néztük, de ugyanezt teszi a maga szintjén az átlagember is. Ugyan nem ő a „legerősebb kutya”, de a magától telhető legtöbbet megteszi. Dolgozik, pénzt keres, családot alapít, szaporodik, felnevel és a körforgás folytatódik. Az egyetlen probléma ezzel, hogy ha lebontunk minden mázat erről a létről, akkor, ami marad a rideg állati ösztönlét. Betevő megkeresése, evés, ivás, szaporodás. Ez pontosan ugyanaz, amit a vaddisznó, a mogyorós pele, a veréb és minden állat is tesz. Az anyagcseréhez szükséges folyamatok kielégítéséért makkot keres, mogyorót raktároz, más kisebb állatot vadászik. Kvázi dolgozik. Csak mi emberek közbe iktattuk a pénz rendszerét, de a munka folyamatának célja, pontosan ugyanaz. Aztán evés, ivás, szaporodás. Mindez annak az oltárán, hogy a magunk génkészletét továbbadhassuk a végtelen és látszólag teljesen értelmetlen körforgásba, amely a természet rendjét fenntartja. Ez persze sem a vaddisznónak, sem a pelének, sem a verébnek nem okoz egzisztenciális problémát, hiszen nem is igazán gondolkodnak ily módon. S, minthogy nem gondolkodnak, az evolúciós ösztöneik, akár egy szoftver, szabadon irányíthatják őket ehelyett. Nem is bűnük ez, hiszen az ilyesfajta összetett és egzakt gondolkodásra lényüknél fogva képtelenek. Nem úgy az ember. Az embernek már inkább bűne, ha az ilyesfajta gondolkozás nem jelenik meg az életében, holott teljesen adott minden intellektuális, szellemi és lelki feltétele ehhez. Mégis a legtöbben önként adják át magukat az evolúciós ösztön nevű programnak. Ha két bivaly egymásnak rohan, ha két macska összeverekedik, ha a kakasok összecsapnak, annak oka, hogy ő akar a legerősebb, legdominánsabb lenni, aki tovább örökítheti a nőstényben a génállományát. Amikor részeg, lecsúszott emberek duhajkodnak a kocsma előtt egy nőért, a tudattalanjukban pontosan ugyanez játszódik le. Utóbbiról mégis érezzük, hogy mennyivel szánalmasabb, mint az állatok esetében.

De ez az egész mechanizmus sokkal finomabb, árnyaltabb dolgokban is testet ölt a mindennapjainkban. Mivel az embernek már egzakt gondolatai vannak, önmaga továbbélését, már nem csak és kizárólag a szaporodás és génkészlet átadásában éli meg, hanem egyéb tevékenységekben is, habár természetesen az előbbi az elsődleges és a legnépszerűbb. De adott esetben ez karrierben, pályafutásban, valamilyen figyelemfelhívó tevékenységben és alkotásokban is megnyilvánulhat, hogy „fennmaradjon a neve”. Azaz a materiális világi örökkévalóságban tovább létezzen az „én”-je. Ezért szeretik a diktátorok magukat képeken és szobrokban látni, ódákban önmagukat hallani. Ezért büszke magára, ha ír valaki egy könyvet, ha fest, ha költ, ha zenél. Az alkotásban természetesen nagyon is jó, építő és hasznos dolgokat lehet átadni. Ezek nélkül semmire nem mennénk, de sok esetben a motivációja ezen ösztönpszichológia, a továbbéles és (legalább) a szellemi térben való fennmaradás kapcsán. Persze, akik igazán értékeseket tudtak átadni művészet, irodalom vagy bármi más alkotás kapcsán, általában személyiségükben, ego-jukban mélységesen mélyen voltak, s pont nem önmagukat adták át alkotásaikban, hanem önmagukon keresztül valami önmagukon túlit, afelett állót. Ez egyértelmű, ha elolvasunk egy József Attilát, Márai Sándort, Tolsztoj vagy Dickens művet, megnézünk egy Bosch festményt. És érezzük, hogy milyen ha valaki önmagát akarja átadni ezekben ha elolvasunk egy mai hip-hop/trap dalszöveget vagy az önmaga székletét konzerv dobozban kiállító modern művész „alkotását”. Bizonyára sokan láttátok az utolsó, 2015-ös Mad Max filmet, melyben van egy Rictus nevű karakter. A film zseniálisan eltalálja, hogy egy posztapokaliptikus társadalomban hogyan élednének újjá az elemi, evolúciós ösztönök vezérelte törzsi viszonyok nyers formában. Ez a Rictus nem egy észkombájn, de nagy, dicső harcos akar lenni. Utódja nincs és nem is lesz neki, hiszen a film végén a kamion tetején utazva szembesül vele, hogy nekirohan a sziklafalnak és szörnyethal. Utolsó erejével azonban még egy alkatrészt felemel és a szélbe kiáltja torka szakadtából a nevét, hogy „Rictus”. Ezt a jelenetet a barátaimmal elraktároztuk, hisz tökéletesen fejezi ki mindazt, amit eddig írtam. Rictusnak ennyi jutott. Nem alkotott maradandót és a génjeit sem adta tovább. Az ő egyetlen, legmélyéről jövő reflexiója a világban való öröklétre, hogy utoljára még nevét a szélbe kiáltja, hátha valaki hallja, ő volt Rictus, s ilyesformán a materiális örökkévalóságban mégis fennmarad a neve. Azóta minden olyan mozzanatot, melyet másokon, egymáson, vagy magunkon észreveszünk, hogy ezen evolúciós ösztön diktálja, hogy az „Én” fennmaradjon belőlünk a világban, nemes egyszerűséggel úgy nevezünk: rictuskodás/rictusság. És semmi, de semmi nincs kerek e világon, ami jobban szemben állna a „rictuskodással”, mint Jézus Krisztus szellemisége.

Pedig mégis mit sem hallunk, minthogy jobboldali, kereszténydemokrata/konzervatív felebarátaink azt szajkózzák szüntelen, hogy Isten, haza család. Isten nevével igazolták a nemzetért, a birodalomért, egy vérségi közösségért, vagy a puszta világi hatalomért összetákolt területi egységért, hogy áldozzák életüket az emberek háború esetén. Addig magyarázva, logikázva, míg bizonyos esetekben az ölést is elfogadhatóvá, sőt, már-már krisztusi kötelességé fabrikálták. Semmit nem szajkóznak jobban, minthogy a nagy család, sok gyermek a legkeresztényibb élet. Holott ezek egyikéből sem állított példát nem csak Jézus, de az apostolok sem. Ezek, mind „rictusságok, amiket Isten nevével akarnak legitimálni. A romlott, sátáni befolyás alatt álló világ működését, isteninek kívánják tulajdonítani. Holott nézzük meg az Evangéliumot. Keresztény ember nem vitatkozhat azzal, hogy Jézus a valaha volt legtökéletesebb ember mintaképe. Krisztus maga a nagybetűs példa. Őt kell követni, hozzá hasonulni. Márpedig - egykét gyenge színvonalú próbálkozást leszámítva, ami ezt akarná sugallni-, kijelenthetjük, hogy Jézusnak nem volt sem utódja, sem családja, melyet alapított volna, sem nő az életében, akivel párkapcsolati szintű viszonyban állt volna. Az apostolok közül, mindösszesen Péterről tudjuk, hogy volt neje. ( Ami külön groteszk, annak a fényében, hogy a papi cölibátust előíró római katolikus egyház őt tartja az első pápának.) Pál apostol kifejezetten állást foglal a házasság és a szexualitás megélése ellen az 1. Korintusi levél, 7. fejezetében. Ha olyannyira fontosak lettek volna ezek a dolgok, amennyire később a keresztény egyház és politika hangsúlyozza, akkor bizonyára ejtett volna erről pár szót Jézus, de nem tette. Ellenben olyannal találkozunk mikor így zajlik párbeszéd tanítványok és Jézus között:

„Tanítványai erre azt mondták neki: Ha így áll a dolog az ember feleségével, nem érdemes megházasodni. Ő azt felelte nekik: Nem mindenki érti meg ezt a dolgot, csak azok, akiknek megadatott.” (Mát. 19:10-11)

Másutt Jézus totálisan szembe helyezkedik a családdal, mint a törzsiség logikája mentén olyannal, melyhez igazodnia kell és mely egy egység lenne melynek része. Jézus teljesen felrúgja a vérségi kötelék piedesztálra emelt fontosságát:

„Ekkor megérkeztek anyja és testvérei; kint megállva beküldtek hozzá, és hívatták őt. Körülötte pedig sokaság ült, és szóltak neki: „Íme, anyád, a fivéreid és nővéreid odakint keresnek téged!” De ő így válaszolt nekik: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” És végignézve a körülötte körben ülőkön, így szólt: „Íme, az én anyám és az én testvéreim. Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.” (MK. 3: 31-35)

Világos, hogy a nagy szaporodós és családalapítós dolgok mellett igencsak nehéz Jézustól és az apostoloktól bármit találni, sokkal inkább találni olyat, amely azt megengedi, elnézi, de semmiképp nem a legtökéletesebb magaviseletnek állítja be és reklámozná. Akik mégis így gondolják, azoknak serényen vissza kell lapozni a Biblia legelső oldalaira, ahol a „szaporodjatok és sokasodjatok” elhangzik a Teremtés könyvében. Azonban had ne kelljen kitérni rá, miért teljesen más szituáció, helyzet volt a teremtésnél, majd az ószövetségi korban, és milyen más a dolgok fekvése egy Jézus Krisztus megjelenése után.

Jézus Krisztus egyébiránt, minden ószövetségi „rictusságot” is kigyomlált. Gyakorlatilag az egész Hegyi Beszéd erről szól. A megtűrt és isteninek beállított, de legalábbis elfogadhatónak tartott evolúciós pszichológiai jelenségek ellenbeszéde ez. A leghíresebb a szemet szemért elv totális felrúgása, mely után nincs bosszú. Sem arányos sem aránytalan. Kegyelem és megbocsájtás van és jó példa. Vagy például, mikor arra kér, hogy szeresd az ellenségeidet és könyörülj rajtuk. Teljességgel az evolúciós „erősebb kutya” elv szöges ellentéte. Gyakorlatilag az emberi ösztöntermészet megerőszakolását követeli itt meg. A hatalomról már nem is beszélve, amikor arról beszél, hogy „adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené”, csak az nem veszi észre, aki szándékosan nem akarja, hogy ez a krisztusi út és a bármilyen hatalmi pozíció teljes szétválasztásáról és elhatárolásáról szól. Nem igazán rajong a jó állással megkeresett és fenntartott jó egzisztenciáért is, hiszen maga példáját ennek szöges ellentétének állítja be: „Jézus így válaszolt neki: A rókáknak van barlangjuk, a madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hol lehajtania a fejét.” (Mt.8:20) Jézus minden egyes cselekedete és mondata az evolúciós ösztön totális megtagadása. A teljes önfeladás felé vezető buzdítás. Nincs szexuális szaporodási ösztön megélés, nincs genetikai készlet továbbadás, nincs siker, karrier, pozíció, hatalom. Mert ezen dolog mindegyikének a motivációja végtelenül önző, ösztönszintű és az Istenben nem hívő, csak ebben a világban gondolkodó embernek a kapaszkodója, hogy ebben a világban valamilyen torz formában az örökkévalóságot megnyerje. Jézus pedig olyan örökkévalóságról beszél, amely szöges ellentéte ennek a világnak, szöges ellentéte az ösztönprogramunknak. Jézus élete a teljes önfeladás, hogy más embereknek jobb legyen. Jézus életének csúcsa, amikor az evolúciós alapvető életösztönnel is szembehelyezkedik és legyőzi azt, s önként feláldozza életét, másokért. Nem kell a megváltás misztériumát feltétlen taglalni ehhez, elég ha valaki csak, mint példát lát tettében, hogy az ember kiáll a jóért, az igazért, az elveiért. Főleg ha azok arról szólnak, hogy másoknak jobb legyen, akár annak árán is, ha nekem rosszabb. Totális ellentéte az evolúciós programunknak.

Istent nem érdekli tehát a pozíciónk, a hatalmunk, az egzisztenciális sikerünk. Nem lát bennünk hőst, ha háborúban meghalunk. „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” (Jn. 15:13) Barátaiért! Nincs szó sem hazáról, államról, királyról, birodalomról de még csak családról sem. Minden vérségi szintből jövő erény, semmit sem ér. Csak az egyéni, önálló lélek. Életünket pedig sokféleképpen adhatjuk, nem csak szó szerint halállal. Életedet adod, ha olyanokért élsz, akiket szeretsz. S Jézus példáján még bizony, az ellenségedet is. Életedet adod, ha nem törekedsz fel a ranglétrán, hanem azokat húzod feljebb, akik lentebb vannak. Életedet adod, ha nem saját szaporodási ösztönöd elengedve nemzel utódot, hanem ha örökbe fogadsz a megannyi erre váró, hányattatott, de jobb sorsa érdemes gyermek közül. Az „életét adja” itt az evolúciós ösztön, világban való továbbörökítési, továbbélési szándékáról való lemondást jelenti végső soron. Annak milliónyi aspektusával, mely életünk során jelen van. Amíg pedig ebben a világban akar az ember tovább élni, nem ismeri a valódi örökkévalóságot. Mely olyan önfeladó, végtelen szeretet, melyhez foghatót a természet rendjében, az evolúció diktálta ösztönjátékban sosem fedezhet fel az ember kristálytiszta formájában. János apostol is hasonlóról ír, s végszóként szólhat mindazoknak, akik valamely formában az örökkévalóságot ebben a materiális világban (is) akarják megélni, ebben fennmaradni,  a fentebb taglalt formákban:

„Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1.Jn. 2:15-17)

                       Horváth Martin

Népek, amik nem is biztos, hogy léteznek

 Alapvetően nem kérdőjelezem meg senkinek sem az identitását, s a virágozzék minden virág elvét vallom nemzetiség és kultúra tekintetében. Az autonómiát, minden náció önrendelkezését, szabadságát tartom legfontosabbnak és mélységesen elítélem a centralizált államiságot. Tisztességes nemzeti anarchista elvekkel, az önálló, decentralizált etnikai közösségek, akár etnikailag homogénen, akár keveredve nem csak elfogadhatóak de a legszebb útnak látom. Mindezek ellenére akad pár olyan nemzetiség, nép, amelynek ha racionálisan végignézzük létrejöttét és jelen létezését, erősen elgondolkodhatunk azon, vajon biztosan nevezhetjük e őket önálló etnikumnak. 

Belarusszok és ukránok

A beloruszok és az ukránok népiképp kivétel, hiszen tagadhatatlanul léteznek, de hamar rájövünk, hogy azért létezésük, identitásuk megélése és alapja igencsak problémás tud lenni. Mindkét nép először a szlávok őshazájának számító Kijevi Russzban gyökeredzik. Ekkor még szó sem volt külön belorusz vagy ukrán népekről. Beszédes, hogy a Kijevi Rusz (ahogy Kijev nevéből is adódik) a mai Ukrajna területén létezett, annak mai fővárosának központjával. Sokat elmond, hogy ez az első államszerveződés Kijevi központtal minden kétséget kizáróan a történelemben az oroszok őshazája és első szerveződése. Gondoljunk bele abba, hogy létezett volna egy „Pesti birodalom” nevű fejedelemség a mai Közép-Magyarország területén és az az évszázadok óta utált ellenségünknek lenne hivatalosan az első államalakulata. Amely utált ellenségünktől, akkor még el sem határolódtunk és mi magunk is annak vallottuk magunkat. Elég bizarr ha így nézzük. Az ukránok és a beloruszok egyébként a 14. századig nem különböztették meg magukat kvázi az oroszoktól. Amivel persze nincsen semmi probléma, hiszen népek azok egymásból születnek, jönnek létre újak vagy épp tűnnek el. De azért nem állom meg, hogy ne jegyezzem meg, ezek a népek akkor kezdték el külön népnek nevezni magukat mire a magyarok 1000 éve már léteztek, eljutottak a sztyeppéről a Kárpád-medencébe, hont foglaltak, kalandoztak, államalapítottak, túlélték a tatárjárást stb. A francia, germán és egyéb népek talán még hosszabb ideje zajló tevékenységéről nem is beszélve. De, vannak relatív fiatalon kialakult népek ezzel nincs gond. A gond talán ott kezdődik, hogy az ukránok és a beloruszok ezt az identitást gyakorlatilag egy orosz „alfajként” élték meg egészen majdnem a 20. századig. Ebben a században jutott nekik először önálló területi egység. Mármint részben önálló mert ez mind a Szovjetunió egyik tagköztársaságának részeként ment végbe. Egészen annak felbomlásáig, 1991-ig kellett várni, hogy ez a két nép definiálja magát önálló nemzetként. Egy önálló nemzetet onnan ismerünk fel, hogy 1. van külön kultúrája vagy elkülöníthető etnikum, 2. saját nyelve van. Meglepő módon (hiszen a látszat csal) egyébként a belorusz és az ukrán etnikailag, azaz genetikai vizsgálatok útját megkülönböztethető az oroszoktól. Egymástól ez a kettő annál kevésbé, de legfőképp a lengyelektől nem. Ami nem csoda hiszen Belorusszia területe a mesterséges határmódosítás előtti Lengyelország területe volt eredetileg évszázadokon át, míg a mai Ukrajna nyugati fele ugyanígy a lengyel birodalom része volt. Egyébiránt az ukrán nyelv kb. 60%-ban megegyezik a lengyel nyelvvel. Csak cirill betűket használnak. Azonban ez a 60%-os hasonlóság sem elég ahhoz, hogy ne értse meg simán egymást egy ukrán és egy orosz és ne lehetne adott esetben az orosz nyelv egy ellengyelesedett dialektusának nevezni, ahogyan a csángók által beszélt román jövevény szavas magyarját. Egyébként az a törés Ukrajna életében mai napig megfigyelhető, hogy nyugati fele lengyel, míg keleti fele vagy tatár, vagy orosz fennhatóság alá tartozott. Ez minden választáson megfigyelhető pártpreferenciákban is. Másik érdekesség, hogy az ukrán nyelvet Ukrajnában gyakorlatilag majdnem csak ezen nyugati fele használja elsődlegesen. Tehát azon a részen, amelyekre a lengyelek hatással voltak és az orosz nyelvet kicsit megbolondították a polák dialektusukkal.

A pirossal jelölt részen élnek azok, akik ukrán nyelven beszélnek Ukrajnában

 A belorusz helyzet ennél is siralmasabb, hiszen a belorusznak mondott nyelvet a lakosság mindössze 13%-a használja és mindenki más az oroszt. Persze ha mindenki a belorusz nyelvet használná akkor is pár mondatvégi magánhangzón és féltucat szón kívül semmi különbség nem lenne az orosszal. De még erre sem hajlandók, ami elég beszédes nemzeti öntudatról árulkodik. Belorusszia öntudata egyébként azon a szinten van, hogy esze ágában nem volt kiválni magától a Szovjetunióból, de még annak végleges bukása után egy bő évtizedekig tervben volt az egyesülés Oroszországgal, hogy annak egy sokadik szövetségi köztársasává váljon, mint a tatárok vagy a baskírok. Aminek személyes véleményem szerint való is lenne, ha racionálisan nézem. Persze időközben mesterségesen kialakítottak két évtized alatt valamiféle belorusz identitást, ami mellett mára a beloruszok zöme ki is áll hangosan, és persze mindezt oroszul.

Osztrákok

Az osztrákok a nagy nyugati szomszédaink, akikre mindig irigykedünk vagy felnézünk, vagy hűtőt veszünk a szocializmusba, ha pedig az összeomlik, akkor náluk dolgozunk átugrálva a határon.  De kik ezek az osztrákok? Hasonló problémával szembesülünk, mint a beloruszok és az ukránok esetében, hogy bizony simán lehetne őket a németek egy alcsoportjának nevezni. Na igen, és ezt is tették gyakorlatilag a II. világháborúig. Poroszok, szászok, bajorok…mind különböző német népcsoportok. És ebbe a felsorolásba tartozott a 20. századig az osztrák is. Németül beszéltek, németnek vallották magukat. Persze most is németül beszélnek, de már nem akarják annak vallani magukat. Olyan ez mintha holnaptól a palócok azt mondanák, hogy ők bizony nem magyarok, hiába beszélnek úgy meg léteztek ugyanúgy velünk egy kultúrkörben és államban ezidáig. Na rendben, az osztrákoknak van egy nagy mentségük, hogy ők tényleg egy külön birodalomba szakadtak le. Ez pedig a Habsburg Birodalom, aminek Ausztria volt a centruma. Persze ugyanilyen önálló volt Poroszország is aztán lassacskán csak-csak a német egységbe beleforrt, ami Ausztria sorsa is lett volna, ha a nácik nem utáltatják meg velük a német identitásukat.  Habsburg fennhatóság végett az osztrákok látható különbsége a németek nagy részétől a katolicizmusukban nyilvánul meg, a protestáns németek zömével szemben. Persze ez is gyenge érv, hiszen a svábok, bajorok ugyanúgy a katolikus németek táborát erősítik jószerivel Németországon belül is úgyhogy ez édeskevés egy külön identitáshoz. Lehet erőlködni még a sajátos osztrák nyelvvel. Ez minden gyenge lábakon álló identitású nép fogódzkodója. Viszont az osztrák a némettől pont annyira nem határolható el, ahogyan a bajor vagy szász dialektus sem a németen belül. Az osztrák nyelv semmivel nem másabb ezeknél, és ugyanúgy a német egyik dialektusa. A Svájcban élő németek sem Németországban élnek, külön svájci németet beszélnek és mégsem mondják magukra, hogy ők nem németek. Az osztrák identitás kialakulását az 1866-os porosz-osztrák-olasz háborúhoz szokták kötni, de ez nem jelenti még, hogy külön nép lenne. Osztrák identitás van, ahogyan bajor, szász vagy sváb is. De ezek mind a németségen belül zajlanak. Imádom a decentralizációt és minden náció autonómiáját támogatom, de ez ne jelentsen rendszertani őrültséget. Nyugodtan legyen az osztrákok külön, sőt a többi német népcsoport is. De ne nevezzük már dacból magunkat külön népnek, nem pedig németnek, mikor csak a II. világháborúban megorroltunk a nácikra, őket az egész németséggel beazonosítottuk és úgy csináltunk, mintha mi nem is lennék annak a része.

Moldávok

Egyre meredekebb vizekre evezünk. A moldávok esetében már kimerem jelenteni az előző nációkkal ellentétben világosan és egyértelműen, hogy bizony ezek nem léteznek. Moldávok nincsenek. Moldova mint ország létezik (bár kérdés, hogy az is kinek jó), de moldáv nép nem. Pedig hivatalosan elfogadott nézet, hogy Moldova lakói a moldáv nép. Kezdjük az elején. Moldova területének régi neve Besszarábia. Amennyire egzotikusan hangzik annyira putri valójában, de ez a név a világháborúkból lehet ismert. Ez a románok „Erdélye”. Nekik ez hiányzik, nekik ez kell, vele akartak egyesülni. Nekem aztán nincsen egy nagy „mindent vissza” életérzésem egyáltalán, de valljuk be a magyar irredentizmus szebb tájat akar megszerezni, mint a románok. Mert Moldova egy olyan hely, mintha az egész ország kizárólag Borsod lepusztult, elszegényedett faluit jelentené, a főváros pedig az Avas lakótelep és Kőbánya-Kispest fúziójából állna. Na igen, és mindezt románokkal. Mert Moldovát románok lakják. Annyira románok, hogy megkérdőjelezhetetlen. Románul beszélnek, románok etnikailag, még a zászlójuk is egy román zászló egy plusz címerrel. Magukat románnak is vallották és eszükbe sem jutott az az őrültség, hogy ők valamiért egy külön nép lennének, egészen addig, míg a Szovjetunió be nem kebelezte ezt a területet. Azért, hogy nehogy véletlenül is egyesülni akarjon a Moldáv SZSZK Romániával, az oroszok elkezdtek egy mesterséges moldáv öntudatot és identitást kreálni az itt élőknek. A kommunizmus évei alatt ez olyan jól sikerült és olyan remek oktatást és propagandát hajtottak végre, hogy 1991-re mire a Szovjetunió felbomlott, mindenki megvolt győződve, hogy ők nem románok, hanem moldávok. Nem törődtek olyan bagatell ügyekkel, hogy ugyanolyan nyelven karattyolnak és megértik simán a románokat, vagy hogy a nagyszüleik még simán románnak hívták magukat. Még a más címerrel az utcákon lobogó román zászló sem ingathatta meg ezen derék emberek hitét, hogy ők bizony nem románok, hanem külön nép. Ezt a nyilvánvaló hazugságot aztán az 1991 utáni, első és önálló Moldáv állam (még mindig kommunista) kormánya is tovább folytatta. Külön pikantéria, hogy ebben a hamis identitású sohaországban még konfliktus is kitört, és „kisrománia” keleti részén lakó oroszok kikiáltották Transistria néven függetlenségüket, és létrehoztak egy külön államot az államban. Amely egy az egyben reprodukálja a Szovjetuniót és sikeresen állította meg az idő kerekét 1990-ben és tudott még alávalóbb életszínvonalat produkálni Moldovánál is. Mindeközben persze időről időre megcsillannak azok a nyilatkozatok, hogy egyszer talán, lassan de biztosan mégis egyesül Románia és Moldova a távoli jövőben. Addig is – ha térképen nézzük-, Moldova piócaként csüng Románia testén, úgy, ahogyan a hamis identitásuk csüng a románságukon még.

Bosnyákok

Hasonló szituációban vagyunk, mint az imént, csak ez a szituáció emberek ezreinek életébe került nem is oly rég. Ha nagyon az elején akarjuk kezdeni szintén egy olyan fiktív példát kell hoznom, minthogy attól, hogy ha valaki áttér ma Magyarországon muszlim hitre, többé nem lesz magyar hanem egy külön nép? A krisnások Somogyvámoson nem számítanak többé magyarnak hanem önálló népcsoport? Érezzük, hogy a válasz nem. A bosnyákok nem érzik ezt. A bosnyákok magukat egészen a 20. század elejéig simán horvátnak definiálták. Ez olyannyira nem különbözött, hogy a napjainkban Magyarországon élő magukat bosnyáknak nevező nemzetiség, az valójában és egyértelműen horvát népcsoport. Különbség, hogy a boszniai bosnyákokkal ellentétben valóban ők katolikusok is, mint úgy általában a horvátok. Bosznia esete egy etnikai káosz volt mindig is a történelem során, de bárkihez is tartozott épp, azt elmondhatjuk, hogy területét délszlávok lakták. Olyan délszlávok, akik nem az ortodox kultúrkörhöz tartoztak, tehát kizárásos alapon ezeket ott és akkor horvátnak nevezzük. Miért is tennék máshogy, ha magukat is így nevezték? Aztán jött az Oszmán Birodalom és az itt élő rebellis horvátok, akik nem voltak hajlandóak a pápista irányt követni és egy bogumiloknak hívott eretnek keresztény csoport tagjai voltak, igen hamar tértek át a muszlim hitre. S ahogyan a bogumil szektához való tartozás nem jelentett egyet külön népcsoporttal, így a muszlim hit sem, s hát a 20. századig magukat muszlim horvátként aposztrofálták. Majd a 20. század végére lassan de biztosan azon irracionális meggyőződés kerekedett felül, hogy a bosnyák az egy külön nép. Ismét képzeljük el, hogy Magyarország török hódoltsági területén nagy számban térnek át magyar emberek az iszlámra. Persze ettől még magyar emberek, magyarul is beszélnek pár török jövevényszóval és törökösebb hajlítgatással játsszák el a magyar népzenét. Felteszem a nagy kérdést? Másik népcsoport ez? Hát könnyen azt mondjuk, hogy nem. De egyébként elfogadom, legyen a bosnyák külön népcsoport. Végül is már nagyobb a különbségük, mint a beloruszok meg az oroszok között. Legalább itt más vallás és ebből adódóan másabb kultúra alakult ki. Viszont az igen merész és őrült gondolat volt tőlük 1992-ben, hogy egy bosnyák nemzetállamot valósítanak meg Boszniában, tekintettel arra, hogy Bosznia lakosságának kevesebb, mint fele tartozik ebbe a (mindenki döntse el, hogy mondvacsinált-e) népcsoportba. A többiek zömében szerbek, és horvátok. Hogy még jobb legyen a helyzet ez a kb 45% bosnyák Boszniában nem is egy helyen él, hanem pacákban szétterülve, mint egy Jackson Pollock festmény a szerbek és horvátok között. Hát nemzetállam nem is lett belőle sohasem, s ha engem kérdeznek, hamarabb esik szét újra, minthogy valaha is azzá váljon.

Boszniában a zölddel jelölt részeken élnek bosnyákok többségben.

Macedónok

A macedónok egy roppant pikáns nép, mert a hamis identitás őrületében még tovább mentek, melyet volt szerencsém személyesen is átélni. (Ezekről a tapasztalatokról: itt olvashattok) A macedónok helyzete úgy kezdődik a történelemben, mint minden kamunépé, nevezetesen, hogy a 20. századig magukat nem vallják külön népnek. Így volt ez a macedónokkal is, akik egészen a II. világháború végéig önmagukat bolgárnak hitték. Ezt pedig jól is hitték mert azok. Olyannyira, hogy Bulgária nem hajlandó elismerni a macedón nyelv létezését, azt csak a bolgár egy dialektusának tartja. És hát az is. Ha valaki macedón, automatikusan kaphat bolgár állampolgárságot is. Helyzetük így roppant hasonló szegény moldávokhoz. A macedónok egy bolgár népcsoport, akik Bulgárián kívül ragadtak, egész pontosan 1945 után véglegesen is Jugoszlávia területén. Tito tartott attól, hogy ez a déli terület, amit bolgárok laknak egyesülni akar majd Bulgáriával így elhintette a macedón önálló öntudat meséjét közöttük. Ismerős ugye a moldovai helyzetből a recept? S mivel a Jugoszláv tagköztársaságkén üzemelő Macedónia egy nyúlfaroknyi részét az egykori Nagy Sándor Makedón Birodalma uralta, úgy gondolták innen vezetik le az identitást. Így lett hát Jugoszlávia majdnem legszegényebb régiója és az azt lakó bolgárok, a dicső ókori Makedónia leszármazottja és örököse. A hellenizmus örökösei marha érdekesen néznek ki amúgy mindenhol cirill betűs feliratokkal. Az, hogy ők bolgárul beszélnek és írnak nem izgatja őket. Úgy gondolják ők görögök, az eredeti ókori görögök leszármazottjai, csak egy nyelvcsere történt. Hogy aztán minek cserélték volna le a görögök a nyelvüket egy bolgárra ha nem azért mert maguk is bolgárok valójában azt nem tudni. Mindezt a lakótelepi komcsi uszodának kinéző nemzeti múzeumban tudhattuk meg, ahol a helyi magas rangú Szaniszló Ferenc tájékoztatott erről tárlatvezetésen. Ehhez a mesterséges történelemképhez építettek maguknak a fővárosba betonból, hitványan kivitelezett ókori görög épület másolatokat, valamint gigantikus Nagy Sándor szobrot. Mindezek tövében vígan falatozzák a csepcsicsit, ajvárral és minden tipikusan délszláv dologgal együtt, miközben az ország lakosságának majdnem fele ráadásul albán. Így élik hát mindennapjaikat a magukat görögnek gondoló bolgárok a muszlim albánokkal. Slussz poén, hogy Tito azért találta ki nekik ezt a mesét, nehogy kiszakadjanak Jugoszláviából, aztán mikor ezt 1991-ben megtették, ez volt az egyetlen tagköztársaság, amiért a szerbek a fülük botját sem mozdították, annyira nem érdekelt senkit, hogy élnek-e vagy halnak.

Montenegró

Maradtunk a Balkánon hiszen a modern Európa etnikai tébolya még itt érhető tetten a leginkább. Montenegró szintén beleilleszkedik az előző sorozatba. Soha az életbe nem hívták magukat külön népnek. Szerbek, akik a tenger közeli hegyekben éltek, meg ugyebár a tengerparton. A nyelvük szerb, kimondva, leírva, mindenhogy. Annyira szerbek, hogy még Jugoszlávia szétesésekor sem jutott eszükbe kiválni a Nagy-Szerbiát megvalósító államalakulatból. Serényen harcoltak a montenegróiak is a háborúban a horvátok, bosnyákok ellen. Jugoszlávia szimbolikus elnöki pozícióját 1992-ig betöltő montenegrói szerb úriember azt mondta mikor kérdezték, hogy mi a különbség a montenegróiak és a szerbek között, hogy „ a szerbek nem akarják magukat montenegróinak hívni”.  Aztán a ’90-es évek kollektív őrületében arrafelé megcsapta őket is a téboly szellője és 1997-ben kitalálták, hogy létezik olyan, hogy montenegrói nyelv. Vért izzadva nyelvészek találtak egy tucat kiejtésbeli különbséget és ezt nevezték meg külön nyelvnek, véletlenül sem a szerb egy nyelvjárásának. Ezt persze még a montenegróiak sem vették komolyan. A nemzetközi nyelvész közösség még 2008-ban sem volt hajlandó elfogadni, hogy a montenegrói egy nyelv, pedig ekkor már 2 éve, azaz 2006 óta önálló államisággal büszkélkedhetett Montenegró. Olyan magabiztos kiválás volt ez Szerbiából, hogy 55%-ban volt meghatározva a szint, ahonnan érvényes a különválás és 55,5%-a a lakosságnak hajszál híján megszavazta ezt. Végül politikai lobbival elfogadtatták a montenegrói nyelv létét nemzetközileg. 2016-ban kiadhatták az első montenegrói szótárt is! Persze a népességszámláláskor kiderült, hogy Montenegró lakosságának 43 %-a szerb anyanyelvűnek vallja magát, míg montenegrói nyelvűnek 37%. Vagyis a lakosságban kisebbségben vannak azok, akik elvileg a saját népük nyelvét beszélik. Még azon emberek között is, akik elhitték, hogy a montenegrói az nem egy szerb népcsoport, hanem önálló nép, nos közöttük is sokan anyanyelvként a szerbet mondják és nem a montenegróit. Persze szegények össze lehetnek zavarodva, hiszen csak 4 éve van külön szótáruk, amiből kitudják szemezgetni, hogy mi a különbség a montenegrói és a szerb között. Ami pedig gyakorlatilag a nagy semmi.

A piros részeken legalább 50%-ban élnek olyanok, akik montenegrói nyelvűnek vallják magukat. A kék  területeken szerb nyelvűnek vallják magukat.