Nagypéntek

Sokan csodálkoznak, hogy a kereszténység legnagyobb ünnepe nem a karácsony, hanem a húsvét. Persze érthető, hogy a megváltó születésénél grandiózusabb esemény a feltámadása. Nekem azonban sokkal fontosabb a Nagypéntek. Jézus nem feltámadni jött a földre. Az egy következménye volt a tevékenységének. Természetesen az én hitemnek is része a feltámadás, de Jézus halála valami igazán mást mutat meg. Feltámadni jelenleg nem tudok. Se én, se más. Meghalni másokért viszont igen. Jézus Krisztus igazi érvénye ebben a napban áll, mikor megmutatja, hogy másokért élni és ha kell halni is lehet. A másokért való élet és a saját magunk teljes semmibevétele másokért. Olyanokért is, akit akár nem is ismerünk. De szeretjük. Mert mindenki szerethető. Még "náci koromba" is tetszett a hősi halál gondolata és valami torz formában élt minden pogány kultúrában is. De ez egy torz előképe és vágya a krisztusi önfeláldozásnak. A hősi halál, harcban elesni és társaink olyan halálnemek, amelyekben büszkék lehetünk magunkra és a társadalom elismerését maga után vonja. A csatában vagy utána a táraink éltetnek, tiszteletüket érzik. Egy ilyen halál egy önmagasztaló halál, miközben teszem, magamért (is) teszem, hogy valaki legyek. Krisztus útja más. Őt megvetik. Leköpik. A társai nem éltetik, otthagyják. Elárulják. Megalázzák és lenézik. Semmi magasztalás, semmi dicsőség az emberek között. De még az utókorról is tudta, hogy csak félremagyarázzák, a nevében istentelen dolgokat tesznek. Akik az ő igazi követői, minidig is a társadalom perifériájára szorult, lenézett, meg nem értett emberek lesznek. Mindezt úgy, hogy mindvégig nála volt az isteni hatalma. Bármikor megtehette volna, hogy ez az egész ne így alakuljon. De nem tette. Önként mondott le róla és bár kísérhetett emberi lelkének ez az opció a szenvedések közepette, nem élt vele, hogy megmutassa mi a szeretet és a másokért élés igazán. A példa tehát adott. Lemondani akár jó, hasznos készségeinkről másokért. Lemondani róla és nem élni a tehetségünkkel, kvalitásainkkal is, ha az csak a saját hasznunkra van és nem máséra. Másokért minden tehetségünk, értékünk eldobható. Még az életünk is. Erre tanít Nagypéntek. Ennél nagyobb érvénye Krisztus küldetésének nincs. Akkor vagyunk jó úton ha ezt a hozzá állást valósítjuk meg mi is az életünkben. De inkább hasonlítunk azokra a tanítványokra, akik elárulják, otthagyják, letagadják, az emberekre, akik megvetik és leköpik. Sokszor mindezt azon szimbólum alatt, amelyen Krisztus megmutatta, hogyan lehet másképp.

Horváth Martin- Krisztussal letakart állati ösztönök

Drasztikusnak hathat a cím, sőt sokaknak talán „szentségtörőnek” jelentsen ez bármit is éppen, pedig
nincs, ami jobban fedné a mai emberiség, társadalom erkölcsi, morális helyzetét. De kezdjük a legelején. A húsvét a legfőbb keresztény ünnep. Igen, nem a karácsony, ahogyan sokan gondolnák. Krisztus kereszthalála és feltámadása az az esemény, amely az egész Biblia és a kereszténység központi és fő eseménye. Maga a megváltás misztériuma, az Isten nagy terve az emberiséggel itt ér a csúcsra. Jézus kereszthalála és ezáltal a megváltás keresztény szempontból a világtörténelem legfontosabb eseménye. Ennek az ünnepe a húsvét. Nos, és húsvétkor mit szokás csinálni? Elmegyünk meglocsolni a lányokat és cserébe kapunk csoki tojást, pénzt meg még több tojás és nyuszi szimbólum. A kérdés mármost adott, mi a franc köze van Krisztus feltámadásához a locsolás, tojás, nyuszi triádnak? A válasz egyszerű: semmi. Rendben, akkor mégis mi ez az egész hagyomány? A locsolás, tojás, nyuszi hármasa nemes egyszerűséggel egy kereszténység felvétele előtti, pogány termékenységi ünnep, amit megőrzött a magyar nép a keresztény kultúra felvétele után is immár több, mint ezer évig. Pontosan ennyit ér a kulturális kereszténység. Nézzük akkor mi is ez a locsolkodós szokás. A magyar népdalokhoz hasonlóan nem más, mint szép, cuki köntösbe bújtatott alantas, gyarló, szexuális ösztönök éltetetése. A fiúk meglocsolják a lányokat, melyet had ne kelljen most részleteznem, minek a szimbóluma, s hát ennek az szimbolikus aktusnak az eredménye, hogy a fiúk kapnak a lányoktól eredetileg egy tojást, tehát egy magzatot. Szóval ennek a szokásnak a lényege, hogy éltetik azt, hogy ha egy fiú megkettyint egy lányt, akkor baba lesz. E mellé pedig a szapora nyúl egyszerű jelkép köretként. Ez egy ilyen végletekig egyszerű, antiszakrális szokás. A kérdés persze felmerül, hogy pont Jézus értünk vállalt halálának megemlékezése közepette nem-e gyalázatos egy kefélő ünnep bohókás megélése, legalábbis egy keresztény számára? Egy szónak is száz a vége, ez az egész tökéletesen szemlélteti, hogy mi az emberiség viszonya Krisztushoz és a megváltáshoz. Névlegesen, kulturálisan átvett belőle leegyszerűsített szokásokat, látszólagos, felszínes erkölcsöt, de az egész mélyén valójában ugyanolyan pogány, alantas evolúciós ösztönöktől vezérelt lény maradt.

Többen vélik úgy, hogy Jézus egy új erkölcsi evolúciós szintet mutatott be az emberiségnek. Amely eddig igaz is. Azonban ezt az evolúciós lépést gyakorlatilag nem tette meg az emberiség. Nem mondhatjuk, hogy tömegek tették magukévá még akkor is, ha a normák terén valóban a krisztusi erkölcs jelentős része általánosan elfogadottá vált. Senki nincs, aki vitatná, hogy a megbocsájtás és a szeretet, a másokon való segítés, az önzetlen segítségnyújtás ördögtől való lenne. Azonban ezt a helyeslésen túl, igencsak kevesen élik meg. Gondoljunk bele a „szemet szemért” elv mennyire érvényesül a mindennapjainkban. Csak nem ezen alapul rengeteg híres film? A főhőst sérelem éri és megbosszulja. Az akcióhős leszámol a rossz fiúkkal. A szuperhősök igazságot tesznek és végeznek a gonoszokkal. Ludas Matyi is háromszor veri vissza. A történelem talán nem erről szól? 1942-ben Újvidéken a magyarok lemészároltak egy halom szerbet, úgyhogy a szerbek 1944-ben lemészároltak egy halom magyart. 1941 és 1945 között a horvátok is lemészároltak rengeteg szerbet, úgyhogy 1991-ben a szerbek is lemészároltak egy halom horvátot, hogy aztán 1995-ben a horvátok mészároljanak le egy halom szerbet. Mi ez, ha nem a szemet szemért? És ez csak egy kiragadott példa volt, a történelemben, de a mindennapjainkban, apró-cseprő dolgokban is számtalan hasonló példa van. Sőt a legtöbb esetben még a szemet szemért elv sem érvényesül. Hányszor hallunk ilyet, hogy bosszúból megölte őt és az egész családját, vagy csak dühében valami proli ezzel fenyegetőzik, vagy Észak-Koreában, ahol, ha megszeged a párt elvárásait, nem csak te kerülsz munkatáborba, de az egész családod, sőt 3 generáción át, ott nő fel az összes leszármazottad, akiknek az eredeti bűnödhöz rég köze sincs. Az ember olyan mélységes mély sötét és aljas lény tud lenni, hogy még csak nem is arányos a visszavágása, hanem sokkal nagyobb fájdalmat akar okozni, ha úgy érzi igazságtalanság érte, ő még nagyobb igazságtalanságot akar elkövetni. Az ószövetségi zsidóság a szemet szemért elvet azért kapta, hogy legalább egy icipici minimum legyen ebben a gyűlöletteljes körforgásban. De még az ószövetségi szintet sem érjük el mai napig sem sokszor, nem, hogy Jézus Krisztust, aki aztán ténylegesen eltörli még a szemet szemért elvet is és azt mondja, bocsássunk meg az ellenségeinknek is. Mindezek mellé pedig mivel névleg elfogadta mindenki a krisztusi erkölcsöt, így Istenre hivatkozva teszi az ószövetség szintjét sem megütő mocskosságait. A maffiózók Istenre hivatkoznak, kereszt tetoválásokkal járnak, imádkoznak az Úrhoz, hogy segítse őket démoni tetteikben, ahogyan az arany feszülettel nyakukban lófráló gengszterek is ezt teszik, ezt teszi az ex-KGB-s nagy ortodox keresztény Putyin is, aki háborúkat indít népek ellen és mind a horvátok, mind a szerbek büszkék voltak a maguk felekezeti sajátosságára, s számtalan dalt írtak arra, hogy az Isten segíti őket a másik elpusztításában. De az összes nép katona dalai között találunk szép számmal ilyeneket. „Gott mit uns” állt a Wehrmacht katonák övcsatján is.

De akkor a mindennapi életünkről még mindig nem beszéltünk. Szinte nem is tudok példát mondani a hétköznapokból olyannyira konstans élünk a krisztusi erkölcsöt pofán köpve. Ezt pedig több száz évig egész szépen lehetett többé kevésbé rejtegetni és felszínesen jónak lenni, a lelkünkben pedig mocsoknak, holott, akkor is tudta mindenki mélyen magáról és a másikról is, hogy „szar van a palacsintában”. Az internet azonban eljött, megadta az anonimitás lehetőségét és az ember megmutatta milyen mélységesen mély démoni létállapotban vergődik valójában még mindig. A dark webről nem is kell beszélni még, de bármilyen anonim beszélgetős oldalon, sőt nem anonim oldalakon is, arccal vállalva olyan gyűlölet és beteg dolgok tobzódnak melyet felfogni is lehetetlen. Nincs talán sajnos olyan fiatal lány, aki instán, facebookon, vagy snapchaten ne kapott volna már ilyen olyan emberektől beteg utalásokat, szexuális felkérést, fétiseinek elregélését vagy egy bájos dickpicket. Igen, itt tartunk. És nem igaz, hogy a „ez a mai fiatalság”, mert bizony olyan szép számmal vannak a 40-es, 50-es éveikben járó emberek körében is a dickpickes arcok, hogy ezt nem lehet generációra szabni. Rengeteg emberben ennyi van. Akár az ősemberben, egy fallikus szimbólum. Mit szimbólum, maga a fallosz. Ő ennyit mond magáról, ennyi mozgatja. Valójában az a helyzet, hogy hiába öltötte fel a hegyi beszéd tartalmának álcáját az emberiség, még mindig az evolúciós ösztönök, szaporodás, evés, erőszak, gyűlölködés a nem a mi törzsünkhöz, baráti körünkhöz, családunkhoz tartozó emberek iránt. Még mindig egy értelmileg fejlettebb állat színvonala az, amit az emberiség nagy része megüt. Semmi nem változott, a társadalom ugyanolyan, mint Krisztus előtt, csak most már a kultúránkba belekeverve, felszínesen úgy tesz mindenki, mintha az ő erkölcsét részben legalább magáévá tette volna. 

Sajnos a magukat hívőnek, kereszténynek vallók zöme sem kivétel ez alól. Persze senki sem az, hiszen mindenki alapvetően ebből az állapotból indul, de ennek a felismerése a keresztények között is legtöbbször elmarad, vagy megideologizálásra kerül. Az önzetlen segítség elmaradása sokszor a „majd imádkozom érte” gondolattal orvosolandó és az „Isten szerinti szent házasság” mantra is sokszor az alantas szexuális ösztönök kiélésének mentsvára csupán. A krisztusi lelkiismeretet pedig serényen igyekszik az ember pótolni üres szokások és Istennek tulajdonított szabályok betartásával. De vajon mi lehet a megoldása ennek? Nehéz kérdés és valóban szó szerint feltehetjük a kérdést mi a titok? Az apostolok sokat vitatkoztak az úgy nevezett gnosztikusokkal. A gnosztikusok azok az emberek voltak, akik feltételeztek egy rejtett, titkos tudást, amely az igazságot tartalmazza. A kereszténységet is rengetegen próbálták összeegyeztetni ezzel és sokan vallották/vallják, hogy Jézusnak voltak rejtett tanításai, ami csak is az igaz isteni tudást tartalmazta a kevés kiválasztott számára. Aztán apokrif iratokban és titkos társaságokban keresték a gnózist, vagyis a tudást. Egyértelműen Krisztus munkásságának lényege, hogy nem így működik és mindenki számára elérhető Isten kivétel nélkül. Mégis azt látjuk, hogy nem érte el és nem éri el mindenki. Ez pedig annak az oka, hogy egyben ennek a gnosztikus gondolatnak részben igaza van. Jézus rengeteg példázatott mondott a tömegnek, amelyet csak a tanítványainak magyarázott meg. Ki is emelte, hogy ők kivételesen megkaphatják a magyarázatot is. Úgy is láthatjuk mégis volt egy szűk kiválasztott réteg, aki birtokolta jobban a titkos tudást. Talán ennek a titkos tudásnak a hiánya érhető tetten napjainkban is és ezért tengődik még mindig az emberiség Krisztust meg nem értve ebben az állapotában? A válasz igen és nem. Valóban hiányzik valami a legtöbb emberből és a legtöbb magát kereszténynek aposztrofálóból is. Ez a Szentlélek vagy Szent Szellem. Jézus úgy utal rá, hogy ha ő majd elmegy eljön a Szentlélek, amely sokkal nagyobb dolgokat jelent ki, mint ő maga. Vagyis az ember az Isten szellemével a szívében nagyobb ismeretek birtokában van, mint, amit Jézus az evangéliumokban kijelentett. Ez pedig nem csak az aktuális, egyéni élethelyzetekben ad plusz ismeretet arról, hogy mi a helyes, de az adott korban és társadalmi közegben is, de magát a Bibliát sem lehet enélkül értelmezni. Mondok egy példát. Számomra az Ószövetség számtalan eseménye csak is úgy volt értelmezhető, hogy ha azt néztem, hogy az ottani dolgok még egy hiányos Isten ismeretből és torz istenképből táplálkoznak. Olyanokat is Istennek tulajdonítottak, melyek nem tőle származtak, hanem akár, saját maguk még torz, törzsi vágyait indokolták meg vele, csakúgy, mint a maffiózók, vagy a háborúzó nacionalisták. Origenész a 2. századba már szintén arra jutott, hogy az Ószövetséget csak is allegórikusan lehet értelmezni és nem szó szerint. Tehát ha a zsidók egy népet kiirtottak, akkor azt kizárólag az adott bűnös magatartás kiirtására lehet helyesen értelmezni, amit az adott nép megjelenített. Én ezzel is egyetértek. Úgy vélem ez egy Szentlélek általi gnózis volt, egy „titkos tudás”, ahogy a gnosztikusok mondanák. Még csak nem is ugyanaz volt a „titok”. Két különböző értelmezés volt, amely azonban nem zárja ki egymást végül. A titok nem tényleges tudás, nem leírható, szabályokba önthető valami, hanem egy lelki gnózis, egy szellemiség, amellyel érzékeled, hogy valami hol hibádzik és hol nem. Erre azonban nincsen szintén szabályszerűen leírható recept, hogy lehet erre a gnózisra szert tenni, mert itt a gnózis tesz szert rád. Nem tudod kikutatni a Szentlelket, nem tudsz érte rítustáncot járni, nem tudsz elolvasni egy mély barlangba elrejtett hét lakattal lezárt könyvet. A Szentlélek jön és ő eldönti, hogy odatudja e adni neked. Az embernek nincs más dolga, mint hagyni. Megnyílni. Ledobni az ösztönök, a vágyak, a saját elképzelései által diktált láncokat és engedni, hogy valami új, valami más megtöltse. Ehhez az addigi individuumunkat elkell veszíteni. Meg kell halni kicsit, ahogy Krisztus is meghalt, hogy utána új formában, új emberként feltámadhassunk. Akkor majd nem társadalmi, kulturális normák feszengős, felszínes módján tartjuk be fogcsikorgatva az üdvösség erkölcsét, miközben a szívünkben a kárhozat örvénylik, hanem őszintén onnan belülről fogja az ember szabad akaratából látni, hogy mi a helyes és akkor feszengene és érezné kínosan magát, ha olyan ösztönös körülmények között kellene élnie, mely ma még a legtöbb ember szíve mélyének vágya.

Horváth Martin

Horváth Martin- Zsidók a zsidók ellen, avagy a nagy zsidókérdés

Megnéztem a Netflix új, Unortodox című mini-sorozatát, amely egy ultraortodox haszid zsidó közösségből kiugrott lány történetét mutatja be. Igaz történet alapján. Nem a sokadik kritikát akarom gyártani a sorozattal kapcsolatban, inkább sokkal mélyebb kulturális kérdéseket feszegetnék melyek eszembe jutottak közben. Sokszor, sokak által körbejárt téma, melyből úgy néz ki sosem elég, a nagy zsidókérdés.

Leszögezhetjük nincs még egy nép, amellyel  a történelem folyamán ennyit foglalkoztak volna, ekkora hatást vagy épp megbotránkozást okozott volna a világ szinte minden táján minden egyes korszakban, több ezer éven át. Ennek pedig megvannak a sajátos okai. Én magam is sokat „küszködtem” a kérdéssel kapcsolatban, tekintve, hogy a gyermekkorom a nagymamám és rokonsága társulatában töltött nyarai, igen ízes zsidózó politizálásokból álltak, majd a 2000-es évek közepétől mindenki által ismert nemzeti radikalizmus a kamaszodó korban sokak számára vonzó volt és igen hamar különböző antiszemita koncepciókkal találtam szembe magam, melyeket pár éves szélsőjobbos pályafutásom alatt magamévá is tettem. Dacára annak, hogy az egyik ükapám zsidó volt. Miután viszont megtudtam, hogy ez az arány messze elmarad a nürnbergi törvények határértékétől a kutya se bánta. Aztán hamar árnyaltabb kép felé vitt a józan eszem, vagy a lelkiismeretem és miután megtértem, keresztényként ismét külön perspektívából kellett szemlélni a zsidóságot, immár, mint üdvtörténeti tényezőt.

Azt már most láthatjuk, hogy az antiszemita sztereotípiák zöme kidobható a kukába, hiszen a „zsidó kapitalista/liberális/kommunista/kozmopolita szórakoztató ipar” örömmel gyárt le a gójoknak olyan műveket melyben a saját, tradicionális kultúrájukat ostorozzák. Ez viszont szoros összefüggésben van a zsidóság társadalmi, kulturális helyzetével. Kezdjük a keresztény narratívámtól sem mentes áttekintést. Először is a zsidóság létrejöttekor is egyedülálló, a körülötte lévő népektől elütő tényező volt. Minden környező pogány népnek megvolt a maga istenelképzelése, de a zsidóságé merőben különbözött ezektől. Vallom, hogy a zsidóság került abban a korban legközelebb az Istenhez, s míg a többi népnek egyéni koncepcióik voltak az istenről, melyet maguk kútfőjéből összefilozofáltak, addig a zsidóknak valódi kapcsolata is volt az Abszolútummal. Természetesen ez a kapcsolat messze nem volt teljes és az istenképük borzasztó felületes és torz volt az Ószövetség korában, de még így is kimagaslott ez a kapcsolat, a többi népéhez képest. Ebben a korban a zsidóság sem lett volna képes, sem senki, elbírni azt az igaz szellemiséget, amit Isten képvisel így csak annak töredékét osztotta meg a zsidósággal. Ami pedig itt-ott, úgy vélem kibővítette egyéni kis törzsi elképzeléseivel is. De nem bibliai tanulmányt írok így erről most ennyit. Jézus a töréspont az egész emberiség történetében, de a zsidóságéban hatványozottan. Jézus a zsidóság addigra több évszázados istenismeretét vonta kétségbe, hasonlóan, ahogy én is tettem az ószövetségi pontosságukkal. Kijelentette, hogy bizonyos dolgokat Mózes csak „a szívük keménysége” miatt engedett meg, egyes dolgokat, mint a „szemet szemért elv” totálisan eltörölt és újat adott helyébe. A zsidóság nagy része pedig jobban ragaszkodott már meglévő torz tradíciójához, így Jézust elutasította. ( Zsidóság alatt itt a nagy többségét értem, hiszen rengeteg zsidó is követte Jézus útját, a tanítványai is azok voltak és gyülekezetek is alakultak zsidók körében). Aztán miután a rómaiak nagy csetepatét csaptak és a zsidóság szétszóratott a világban, kezdődött csak igazán hányattatott sorsuk. Míg a Jézus előtti zsidóság idegen népek általi üldözése és elnyomása egyértelműen értelmezhető Isten akkori lehető legnagyobb ismeretével rendelkező emberek üldözésének és elnyomásának, Jézus után már csak sajátos, keresztény szempontból idejétmúlt, érvényüket vesztett szokásaihoz ragaszkodó etnikai csoporttá vált. Ezért a mondatért kapnék rendesen most vallásos zsidóktól és cionista-filoszemita teológiát valló keresztényektől.

Lényeg a lényeg, a zsidóság ezután is elütött, mind vallásilag, mind kulturálisan, mind szokásaiban mindenestől a környező népektől, bármerre is járt. S ugyan sok nép keveredik, minimum etnikailag, vagy vallásilag, vagy kulturálisan legalább van azonosság a másik néppel. A zsidóság esetében ezek közül egyik sem passzolt és az ilyesfajta idegen testeket a „gazdakultúra” szereti kivetni magából. Úgyhogy a középkori inkvizíció egyik kedvelt célpontjaivá váltak. A zsidók körében pedig a fennálló középkori rendszer egyértelműen ellenséggé. Nem csoda, hogy a szabadkőművesek és egyéb eretnekmozgalmak körében igencsak felülreprezentáltak voltak a zsidó származásúak. S, mint tudjuk, hogy könnyen gyűlölünk valamit annyira, hogy azonnal a másik végletbe lökjön minket. Így találta sok zsidó gondolkodó magát a felvilágosodás oldalán. A felvilágosodás ugyan kétségtelen, hogy az akkori katolikus-feudális világot kívánta lebontani, mely a zsidóságnak igencsak nem volt ellenére, azonban a zsidóság szigorú tradíciói ugyanúgy nem fértek bele a szabadelvűség kereteibe. Pontosabban, a kereteibe belefértek, de nem épp azt preferálta. A 19. századra aztán a felvilágosodásban megenyhült kultúrkeresztény társadalmak is elfogadóbbak kezdtek fokozatosan lenni a zsidókkal és így a zsidók is a befogadó társadalommal. Ez is lett a nagy asszimiláció korszaka. Azonban az asszimiláció, úgy ment végbe, hogy nem ment végbe. A zsidók hiába tértek át keresztény hitre, hiába kötöttek vegyes házasságokat, a feudális világ reflexei továbbra is kinézték őket. Tudták, hogy mások, máshonnan jöttek és ezt tudatták is a zsidókkal. A zsidók pedig hiába nőttek fel már nem is a zsidó kultúra szerint generációkon át, azt mindig is érezték, hogy ők azért még sem olyanok, mint mások. Hogy ők zsidók. De ekkora mit jelentett zsidónak lenni már kétséges. Zsidó vallás, kultúra és nyelv nélkül zsidónak lenni egy roppant paradox helyzetet szült. A zsidók asszimilációja odáig jutott, hogy a zsidó identitásukat ugyan elvette, de újat helyébe nem adott már. Nem voltak már zsidók, de nem is lettek magyarok, németek, franciák stb. A zsidó új jelentése az az ember volt, aki ugyan látszólag ugyanolyan, mint mi (ellentétben a bőrszín által jól megkülönböztethető cigányokkal) de közben még sem olyan, mint mi. Ilyen két szék közé esett identitással pedig nem lehet leélni egy életet, így hát a zsidóság körében a zsidó identitást a kitaszított társadalmi helyzetükből adódóan, az ilyen rétegek felkarolását ígérő politikai ideológiák váltották fel identitáspótlékként. A 20. század hajnalára így lett ismert a „zsidó kommunisták” jelensége. De ugyanilyen szép számmal lett más baloldali világnézet is identitása a zsidók nagy részének.

Így kétségtelen, hogy a baloldali, kifejezetten kommunista eszmék képviselői körében roppantul felül reprezentált volt a zsidók aránya, azonban ez nem valamiféle „judeo-bolsevik összeesküvés” eredménye, hanem determinált szociológiai jelenség. Majd miután a 20. század közepére a magát kommunistának valló államok többsége csak névlegesen lett kommunista és valójában egy vörös csillag mögé bújtatott konzervatív autokráciát hoztak létre, úgy a zsidóság viszonya is megromlott vele. Ugyanebben az időben lett felkapott a cionizmus is, azaz Izrael állam visszaállításának és megalakulása utáni érdekképviseletének mozgalma. A baloldali ideológiák azonban sok zsidónak olyannyira átvették a zsidó identitásának a helyét, hogy a szovjet blokkban a temérdek zsidó származású politikai vezető vígan ítélte el a cionizmust nemzetközileg és támogatta azokat a muszlim országokat, akik Izrael eltörlésére törekedtek. Az élet paradox. Ez a paradoxon azonban nem állt meg ennyiben, hiszen maga Izrael sem lett sohasem hű a tradicionális zsidó kultúrához. Maga Izrael léte ellen évtizedek óta tiltakozik az ortodox Neturei Karta nevű zsidó szervezet. Az, hogy ez a zsidó vallásértelmezésük szerint illegitim állam még ráadásul homoszexuális párokat is szép számmal esket össze, már csak hab a tortán. Egyszóval az Izrael pártján álló zsidók zömének az identitása is inkább liberalizmus, mintsem a judaizmus.

A zsidók annyira különböztek mindenkitől, hogy senki sem tudta befogadni őket, miközben ők már asszimilálódtak volna, de a judaizmustól megválva, így jobb híján a sehová sem tartozás identitását vették fel. Internacionalista, kozmopolita, liberális identitás kezdte jelenteni a zsidók számára az öndefiníciót. S azon kevés zsidóval, akik valóban visszatértek eredeti kultúrájukhoz és szokásaikhoz már óhatatlanul ellenségesek lettek, miközben zsidó jelzővel már nem is a judaizmust követő népet érti az emberek zöme, hanem a liberalizmus, a kapitalizmus, a kommunizmus, és egyéb globalista, antitradicionális ideológiák szinonimájaként. S így lehet, hogy zsidó írók, zsidó rendezőkkel, zsidó producerekkel, zsidó színésszel az élén valósítanak meg egy produkciót melynek konklúziója, hogy milyen nyomasztó is egy valódi, ortodox zsidó közösség, mely komolyan veszi vallását és hagyományait. Ezzel persze kérdésessé teszik, hogy ki a zsidó? Woody Allen? Steven Spielberg? Olyan emberek nevezünk egyértelműen zsidónak és vallják is magukat annak, akik, sem a zsidó vallást, sem a zsidó kultúrát, szokásokat sem a nyelvét nem beszélik. Az egyetlen, ami zsidóvá teszi őket a származásuk. A vér és a genetika. Úgy néz ki végül akkor mégis a nácik narratívája győzött és a zsidóság önként faji kérdéssé tette magát?

A kérdés persze még bonyolultabb ennél is és talán még több paradoxont találunk ha sokáig kutakodunk, de azt mindenesetre kijelenthetjük, hogy a zsidóság egy roppant összetett, egyedülálló és érdekes jelenség a világban, melyhez hasonló valóban nem igazán akad a népek sorában. Nem véletlen olyan felkapott a zsidó témával vagy így, vagy úgy foglalkozni minden korban most már hosszú évszázadok óta. Sorsuk pedig ezen évszázadok alatt legalább amennyire érdekes, olyan tragikus is. Végső soron kijelenthetjük, hogy – tisztelet a kivételnek-, a zsidó identitás az az identitásválság maga. Ennek legjobb megoldása pedig, ha engem kérdeznek, ha azt teszik, melyre ez a nép (is) mindig hivatott volt, Krisztus szellemiségét a szívükbe fogadni és őt követni. Utána sok probléma válik semmissé, hiszen az egyik általam legnagyobbra becsült zsidótól, Pál apostoltól idézve:

„Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban.” (Gal. 3:28)

Horváth Martin