Szabó Kornél- Elveszett humánum

Gyors léptekkel haladt a kávégép felé, az aprópénzt csörgetve a kezében. Kissé dühös volt, de már megszokta, hogy a főnöke kiküldi kávéért, akár a tárgyalás közepén is. Ráadásul ezért a moslék kávégépes rettenetért. Gyakorlott mozdulatokkal dobálta az aprót a nyílásba, aztán az utolsónál megállt. A gép csippannással jelezte, hogy az előző érme leért már, jöhet a következő. De az ember keze csak állt a levegőben. Fejét kissé oldalra biccentve, kitágult pupillákkal meredt az automatára.
Egyszeriben nem értette miért csinálja ezt. Egyre csak ismételgette magában:
 - Én aprót dobálok egy gépbe, aprót egy gépbe. Gépbe.
Töprengett, hogy miben különb a géptől. Felkel – bekapcsolják, elalszik – kikapcsolják, eszik – feltöltik, meghal – kicserélik. Jobban gépnek érezte magát mint valaha. Vajon ha meghal őt is csak kicserélik? Ennyit ér?

Hogy ki pótolható és ki nem, az a gyarló emberi elme szüleménye. Értékesebbnek gondolnád magad, ha nem lennének gyarló gondolataid? Hajrá. De sosem fogsz annyit érni magadnak, mint amennyit szeretnél. Ha keveset gondolsz magadról az önbizalomhiány, ha sokat akkor az önhittség. Viszont ha elhiszed, hogy életed minden adott pillanatában a lehető legtökéletesebb vagy, akkor tudni fogod, hogy az értéked pont annyi amennyi. Nem fog számítani, hogy mennyit érsz. Csak egy hülye fogalommá válik veled kapcsolatban. A lett pillanat elmúlik és már nem tudsz rajta változtatni. De a következőn mindig. Légy készen és élj a jelenben.

Az utolsó érme is zörögve gurult be a gépbe, és a már hallott csippannással szinkronban le is ért.
Fejét még mindig oldalt tartva, meglehetősen zavarodott elmével, de ösztönös mozdulattal bökött rá az eszpresszóval jelölt gombra. Az automata egy terhes víziló hangját és egy lefolyó szörcsögését utánozta felváltva, egészen addig amíg el nem készült a kávé. Akkor aztán beállt a csend. Kereken egy másodpercre. Mert a világ ami a gondolkodása idejére kiszürkült, eltompult és szagtalanná vált, most hirtelen megtelt mindenféle idegesítő ingerrel. Telefon, fax, billentyűzetcsapkodás, ideges szitkozódás, hangosbemondó, számtalan világító monitor, a már 1 hónapja villogó neon lámpa, izzadtságszag, WC-illatosító és légfrissítő kavalkádja, meg a kávégépek..

Hányszor gondolkodhatott ezen, amíg megtette az utat oda-vissza a tárgyalóig? Hányszor kell, hogy foganatja is legyen? Szomorú, hogy ebből azért nem tud szabadulni, mert biztonságot teremt. Pont az ami ilyen hathatós csömört vált ki belőle, az adja az állandóságot, biztonságot, nyugalmat. Pont ugyanaz ami minden nap stresszben tartja. Csapda. Paradox helyzet. Csak ha eldöntjük hogy ebből elég, és van tervünk a másképpre, akkor tudunk kilépni az egzisztenciális bizonytalanságba. Merj tervezni és megosztani ezt másokkal. Mert az ember közösségi, a terveit pedig mások visszatükrözéseiben látja meg helyesen.

Ahogy betolult az elméjébe mindez, de még mindig ki volt esve az időből, észrevette hogy a takarítónő a felmosó nyelével böködi.
 - Arrébb mennél már innen? Nekem itt dolgom van!
Lassú lépést tett hátra, hogy az 60 körüli nénike odaférhessen ahhoz, ahhoz a mindent eldöntő kávépacához amely oly ádázul szívta be magát a csempék közötti fugába. S a személyzet akinek ehhez hasonló világveszedelmektől volt dolga megvédeni az irodaház minden biorobotját, akcióba is lendült! Kétség sem férhetett hozzá, hogy türelmetlensége és hirtelensége abból fakadt, hogy az a kávépaca bizonyára felemésztené az univerzumot ha nem lenne ártalmatlanítva hirtelenjében egy adag hipós vízben.
Vajon ő gondolkodott már azon, hogy elmenjen innen? Régebben már beszélgettek az unokákról, időjárásról és hasonló banális témákról, de komoly témákról nemigen.
Miközben Erzsi néni felmosott, volt ideje elszánnia magát a kérdésre:
 - Erzsi. Te gondolkodtál már rajta, hogy itt hagyd ezt?
- A munkát itt? Aztán hova mennék aranyosom?
 - Bárhova, csak el innen.
- Nem olyan egyszerű az. Sok mindenért kell fizetnem, enélkül a munka nélkül esélyem sincsen rá.
  És amúgy is már csak 4 év és nyugdíj.
Egyetlen mondatából tudta, hogy Erzsi még nem gép. „Nem olyan egyszerű az”. El akar menni, de már beletörődött, lassan véget érnek a szenvedései ezen a helyen, de a szikrája még benne van az elvágyódásnak. Elhatározta, hogy később még beszélget vele. Megkérdezi, miért nem ment el hamarabb, miért maradt. De nem lett rá alkalma.
Ahogy szokás volt, köszönés nélkül távoztak egymás társaságából.

Egy másik egyén kellett ahhoz hogy felébressze az embertudatát. A magány tesz minket géppé, és a társaság tesz minket emberré. Lehetsz akárhány ember között magányos, de társaságban csak amellett vagy, akire szükséged van. Figyelj oda.

Vitte a kávét és ismét megszaporázta lépteit, vissza a tárgyaló felé. Belépett a dupla ajtón, melynek belső része nyitva állt. Jobbra tartott, végig kiüresedett tekintettel keresve valamit.
- Mi tartott eddig?
Nem érezte szükségét valami hazugságnak, úgyhogy egyszerűen válaszolt:
 - Elgondolkodtam.
- Ugyan min? – kérdezte a főnöke homlok ráncolva.
 - Hogy van-e ennek értelme.
Először nem értette a kérdést, de rájött, hogy már látta pár alkalmazottján ezt a tekintetet.
- Persze, hogy van! Gondolod értelem nélkül összeülne ennyi ember tanácskozni?
Azt gondolta, hogy a tanácskozásnál még a kinti beszélgetésének is több értelme volt.
 - Igen. Mi a célotok? – nézett végig azon a legalább 14 öltönyös emberen, azon a 28 értetlen szemen, és az arcukon fintorgó alakot felvevő szájukon.
Egy laza mozdulattal elpöccintette a kávét az asztal közepe felé.
 - Hibás gépek vagytok mind. A tanácskozásotok nem több, mint ez a tócsa kávé, ami már senkinek se kell.
Mért lépésekkel elindult kifelé, közben látta ahogyan a bentiek arca egy őrjöngő csimpánz pofájára kezd hasonlítani. És boldog volt. Habár tudta, hogy semmit sem ért el ezzel, sőt elmebetegnek nézik érte, azért jólesett. Volt oka a reakciójuknak, élővé váltak még ha csak állatokká is. Mert ha állatok, az még mindig több mintha gépek lennének.

Szabó Kornél

A tehetetlenség fogságában

Bár világszerte jellemző az emberek passzivitása a társadalmi, környezeti problémák megoldása terén, ez a Kádár-korszakban de-politizált Magyarországon hatványozottan jellemző. Vizsgáljuk meg tehát első körben azokat a közéleti tényezőket, szervezkedési munkavégzési lehetőségeket amik rendelkezésünkre állnak és egyúttal tárjuk fel azt is, hogy ezek miért nem érik el vagy miért csak részben érik el céljaikat. És, hogy szűkítsük a kört specializálódjunk a magyar állapotokra.

Első csoport: Politikai pártok

Abban a korban, amikor közhely a képviseleti demokrácia csődje nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a dolgok megváltoztatására indított harc ezen frontja egyből elbukik vagy inkább meg se nyílik. Ugyanis az állapotok konzerválásában érdekelt nagytőke és ipari lobbi figurái teljes mértékben magukévá teszik a politikát. Ezen az ajtón értelmetlen kopogtatni mivel ez egy tömör falra festett ajtó képe csupán. A profi politika szintjére el se jutnak azok a progresszív alternatívát kínáló gondolatok, amik szükségesek a változás eléréséhez.

Második csoport: Verbális terroristák, politikai mozgalmak

Azok, akik a fenn említett okok miatt sohase jutnának be a parlamentbe vagy közelébe se jutnának

egy párt finanszírozásához szükséges forrásokhoz, politikai mozgalmakat alakítanak. Ők azok akik meggyőződéssel rendelkeznek, nem a pénz hajtja őket hanem egy eszme, ideologizálnak . Ezért nincs helyük az ipari lobbi és a globális tőke helytartói testületében. Viszont üzenetüknek továbbra is hangot akarnak adni akaratuknak, továbbra is érvényt akarnak szerezni, titkon remélik,  hogy valamilyen nagy törés folytán beszivároghatnak a parlamentbe. Addig is próbálják magukra felhívni a figyelmet ennek legjobb eszközét alkalmazva, botrányt csinálnak. Hihetetlen véres szájal megáldott vezérszónokaik igyekeznek minél nagyobb tyúkszemeket találni a társadalom testén amire ráhághatnak, illetve passzívan agresszivitást és határozottságot próbálnak sugallni. Mind két oldalon láthatunk erre példát dübörögve menetelő egyenruhások vagy pakondekliből készült szobrokat csonkoló csürhe formájában. Az ilyen kezdeményezések általában a görcsös feltűnési viszketegség és a figyelemfelkeltés miatt valósággal megerőszakolják azokat az eszméket, amikből kiindultak és pár év után a süllyesztőben végzik.

Akiknek nem célja a politizálás:

A fejlődés következő szintje. Az ilyen kezdeményezések terén már tudunk eredményekről beszélni viszont nem ismerünk értelem szerűen konkrét példákat, nem kapnak nyilvánosságot, sőt létüket néha szánt szándékkal maguk titkolják a zaklatás elkerülése érdekében. Azok akik belátták, hogy a politika semmi lehetőséget nem rejt magában és a terepen láttak neki a munkának. Gazdasági szövetkezetek helyi szinten persze, zöld kezdeményezések tartoznak ide. De még ez a terep is túlságosan ki van téve a haladás útjában álló erők befolyásának. Ugyan a politikában mint olyanban már nem vesznek részt de a bürokráciában igen és sokszor gabalyodnak a hivatali útvesztőkbe illetve sokszor hígulnak fel opportunistákkal akik pályázati pénzekre és konkurens vállalatok bemocskolásának lehetőségére fenik a foguk. A környezetvédelem ugyanis jó szlogen, jó támadófegyver egy konkurens vállalat ügynökei számára. Erre is láthatunk már számos példát hazánkban.

Hol a megoldás?

Az utóbbi kategória tagadhatatlanul a legkívánatosabb és legeredményesebb mind közül, azonban még mindig nem elég elővigyázatosak és nem elég tisztán látóak ezek a mozgalmak. Véleményemmel ezzel kapcsolatban pedig nem vagyok egyedül. Talán nem lehetetlen egy rossz irányba száguldó vonatot visszafordítani de azzal a lehetőséggel is számolni kell hogy fel se szálljunk a szerelvényre. Ez a lehetőség ugyanis birtokunkban van. A bürokráciát szükségessé tevő igényeket magunk is ki tudjuk elégíteni, nem szabad tehát semmilyen ponton érintkezni a rendszerrel amit reorganizálni kívánunk az elinduláson túl. Nem remete módjára történő elszigetelődésről beszélek hanem értelmes és célszerű önszervezésről. A jogszabályoknak és a törvényeknek se kell ellentmondani felforgató módon csupán keresni kell azokat a pontokat a jogi kiskapukat ahol a példának felhozott szerelvényről biztonságban le tudunk ugrani. Nem szabad esélyt adni tehát a hatalomnak nem szabad a bürokráciában bízni. Csak így őrizhetjük meg ötletünk, eszménk eredetiségét akármi is legyen az.

Sárkány Zsombor

Fehér genocídium

Az európai, fehér ember korunkban a haláltusáját vívja. Ezt kijelenteni egyáltalán nem extrém. Jelenleg Európa az egyik legnagyobb kihívásával szembesül. Járt itt ugyan tatár, török és uralmuk nem volt örök...kisebb rímmel is élve, hogy valami vidámság is legyen. Mert más pozitívumot nem tudok e kapcsán mondani, hisz a mostani helyzet más. Hiába voltak már keleti, iszlám hódítók az öreg kontinensen, Európa pole-poziciója a mostani mérkőzésen igencsak hátrányos. Sőt, ilyen rossz még sosem volt. 

A francia forradalom után pestisként szabadult rá az európai kultúrára az a felvilágosultnak nevezett ideológiai svédasztal, ami halálos méregként kezdte szétrángni az európai nemzeteket testét. Mára egy materialista, liberális, haszonelvű, identitását vesztett tömeggé vált az európai társadalom túlnyomó többsége. Régi princípiumait megtagadta, és az egyénközpontú és önző haszonszerzés és a földi létben elért sikerek és élvezetek nihilista hajszolása lett a célja. Ebből adódóan a népek különböző nyelvein kívül szinte semmi nem különbözteti meg a nemzetek társadalmának képét. Mindenhol ugyanaz a feloldódott kultúrájú és identitású szürke embermassza lett. Ez önmagában elég ahhoz, hogy az európai fehér kultúrát haldoklónak minősítsük, de persze nem volna reménytelen annyira a helyzete. De miután Nyugat-Európa az elvtelen, evilági élvhajhászata közepette, anyagi jólétében úgy döntött, hogy a volt gyarmatbirodalmainak afrikai lakosságát alkalmazza az "alantas munkaerőként", drámaira fordult a helyzet. A kényelemért feladták egy több ezer éves kontinens jövőjét és verték az első szöget a koporsójába.

A bevándorlók népessége drasztikusan növekedett és növekszik. A színes bőrű lakosság szaporulata igen magas, 4-5 gyermekkel számolni átlagban egyáltalán nem valótlan. Ezzel szemben a német, francia, brit stb. nyugati népek családjai maximum 1, esetleg 2 gyermeket vállalnak jó esetben. Jelentős részük pedig egyáltalán nem. Már két generáció a '60-as évek bevándorlása óta felnőtt és exponenciálisan nő így az arányuk a lakosságban. Egy 2011-es adat szerint Párizs újszülöttjeinek 55%-a színes bőrű. Komplett negyedek vannak ott, ahol az életével fizethet az aki bemegy oda fehérként. Pusztán mert fehér. Angliában a helyzet talán még rosszabb és Németország és Olaszország, Spanyolország, a Skandináv országok sem büszkélkedhetnek másképp. A fekete rasszizmus pedig igenis létezik, mára lassan hivatalosan is elismert probléma lesz. A nemi erőszakok száma súlyosan megemelkedett ezen térségekben, ahogy az erőszakos atrocitásoké is. 2050-re pedig a francia, német, brit, olasz, svéd, norvég és spanyol embereket unokáink már négerként fogják ismerni. A demográfiai adatok szerint ennek elkerülésére kisebb csoda kellene.

Persze mit érdekel minket magyarokat itt Közép-Kelet Európa szívében a nyugati népek önmaguk hibájából elkövetett problémája? Nos, ha eddig nem is volt, most már a mi problémánkká is válik lassan. Magyarország a frontvonalba került bevándorlás ügyben. Százezrek tartózkodnak már nálunk, s bár végcéljuk nem Magyarország, mi tudjuk, hogy Nyugat-Európa már megtelt. Ravasz évszázados sírásóink a háttérben EU-k, emberjogi és nemzetközi szervezetek álcája mögé bújva szándékosan igyekeznek Európa eddig még csak-csak élő nemzeteit is térdre kényszeríteni a fekete jövő előtt. Nem véletlen született meg a cionista-liberális lobbimunkának köszönhetően a Dublini-egyezmény, mely kimondja, hogy azon országba kell visszaküldeni a bevándorlókat, amelyik Eu-s ország területére először beléptek. Az EU határországai pedig egytől-egyik olyan államok, amik eddig nem igazán részesültek az arab és afrikai honfoglalókkal. Köztük leginkább Magyarország. Márpedig a legutóbbi felmérések szerint 2100-ra, azaz az évszázad végére, kevesebb mint 4 millió magyar lesz, migrációval nem is számolva. Ha azonban azok a százezrek akik itt vannak itt is maradnak, mert Németországban és nyugatabbra már nem lesz hely, akkor még gyorsabb ütemben megy végbe az a  demográfiai katasztrófa ami Nyugat-Európát már érinti. 

Jelenleg is ezrével jönnek át a határon, életerős, fiatalkorú férfiemberek. Nem családostól, nem szakadtan és éhesen, nehéz körülmények között, immáron sokan nem is háborús országból. Okostelefonokkal, jó öltözékkel, erejük teljében, vidáman, jogaikkal tisztában, ebből adódóan agresszíven. Tudják, hogy meddig mehetnek el, és sajnos elég sokáig. Persze gyerekesek százai is érkeznek, akiket a liberális sajtónak azonnal le kell fotózni és a legaranyosabb szír kislány képével hessegetni el az aggályainkat. Csak a több száz gyermek olyan térségből érkezik, ahol a terrorszervezetek gyermekkatonaként képzik ki a fiatalkorúakat és nyílt és már hivatalosan is elismert tény, hogy Európa megszállása is a céljuk. Nem tény, de reális, hogy a legártatlanabb arab kisgyermek is, a legjobb precizitással vághatja el az ember torkát. Legalábbis van köztük szép számmal ilyen, efelől kétség ne legyen. A jog és a bürokrácia pedig olyan csapdát állított Európában, ami végett nem képes ha akarna se erélyesen védekezni ez ellen a csendes népirtás ellen. Mintha nem a jog szolgálná az embereket, hanem az embereket áldoznák fel a jog oltárán, mintha az valami időtlen, változtathatatlan igazság lenne. Persze a háttérben akik ezt meghozták, ez is volt a céljuk. Feláldozni az embereket, a fehér embereket, az európai kultúrát teljesen. Ez a terv lassan két évszázada és lépcsőről-lépcsőre meg is valósul úgy tűnik. 

De megnyugtatgatunk-e ha a kerítésünk miatt(aminek a kivitelezése és hatékonysága eléggé megkérdőjelezhető) más országok felé kerülnek a bevándorlók. Ideig óráig talán...ha Horvátország és Románia lesz a kerülő, akkor legalább már többnyire oda küldik vissza őket a Dublini-rendelet értelmében. De még ha egyetlen egy bevándorló sem jönne át többet, és egyetlen sem maradna itt a százezerből aki már magyar honba van, akkor is egy évtized múlva már fekete-afrikai kultúrkörre emlékeztető országok vennének körbe minket. Onnantól pedig már nem lesz elég egy kerítés, se fal az egész országhatáron sem. Ha káosz lesz nyugaton a bevándorló, agresszív embertömeg miatt, már pedig így reális esélye van, akkor fog csak a háttérerők mosolya kiszélesedni, hisz végre bedobhatják a rég várt trükköt, és megváltót és erős kezű rendcsinálót játszva, totalitárius rendszereket kínálhatnak fel a nép számára. Erre jelek már most is vannak. Ahogy onnan nem sok kell egy Európai Egyesült Államok létrehozására, mely központi irányítással tesz rendet. Ezzel együtt a szabadságunk és tradícióink, kultúránk, identitásunk végleg kivéreztetve a színes, multikulturális embermasszában. 

A kormány, az Európai Unió, a jog, a hatalom semmilyen formája nem fog enyhíteni a problémán. Ne kergessünk illúziókat hanem készüljünk fel arra a helyzetre ami közeleg. Igen is vállaljunk gyermekeket, minél többet, minimum hármat ideális esetben, lehetőségeink szerint. De ne kifogásokat keressünk, vagy modern, kényelmi adottságainkat féltsük. Őrizzük a kultúránkat, igyekezzünk minél függetlenebbek lenni, önvédelmet tanulni. Talán ez nem is akkora baj és van benne pozitívum. A jövő generációinak olyanná kell válniuk, amilyen eredendő erényeket már rég elfeledtünk. A férfiaknak újra férfivá kell válniuk akik védelmezik családjukat, hazájukat, kultúrájukat. A nőknek újra anyává kell válniuk elsődlegesen, akik népük fennmaradásáért, új nemzedékeket nevelnek igaz szellemiségben. Az erősödő és látható külső ellenség, idegen kulturális nyomás végett pedig mind inkább újra,- ha dacból is- de identitásunk megélése és megőrzése felé fordulunk. Talán ez a mélység kell, hogy újra megtalálja magát az európai ember, ő pedig csodákra képes mint tudjuk. De ha sorsunk meg is pecsételtetett, kihalásunk csak elhúzható de el nem kerülhető is, legalább büszkén, állva hal meg az utolsó európai ember majd. Igazán európaihoz, mi több talán, magyarhoz illően. Mindenki készüljön és acélosítsa meg a szívét, mert sötét jövő közeleg, mondhatni fekete. 

Horváth Martin

Több, mint egy

Valahol egy erdőben, vaddisznó turkált fáradtan a földben, valami ehetőt keresve. Erre a halk neszezésre figyelt fel a fáradt vándor a fogyatkozó fény órájában. Éhes szemei voltak. Betegesen éhesek. Besüppedt, kétségbeeséstől mély sötéten üvöltő gödrök jelezték körülöttük, hogy nem csupán enni akar, hanem zabálni. Feltölteni azt az ásító semmit, ami napok óta lüktetett a gyomra helyén. Folyadékot még csak tudott szerezni, de a táplálékot már nem tudta megszerezni maga számára. Alig botorkált már két, szinte csontig lesoványodott lábán. Szájából, melyet kétségkívül kivert valamilyen nyavalya - mert bal fele leginkább egy vörösen, zölden, és fehéren vonagló rothadt húsdarabhoz hasonlított - most vastag, sárga nyálréteg fedte be, amint maga elé képzelte, ahogy a vadkan húsát puszta fogaival szaggatja.

Természetesen megőrült.  Nevetve fordult le a székről az elegáns fiatalember, ahogy az előbb az arcához ért a saját ökle. Fogadást kötött saját magával, hogy képes-e tönkretenni a saját életét. Eddig ő állt nyerésre. A feje földet ért, az alóla kicsúszó szék pedig arrébb csusszant abban a tekintélyes méretű tócsában, amit a mulatozók teremtettek elő egy boroshordó megcsapolásával. A férfi bámulta a földről, ahogy hordóból már csak néha zuhant ki egy-egy csepp a vörös léből. Nem úgy mint az ő fejéből, gondolta, ahogy megérezte a melegség és a zsibbadás tüneteit a fejcsúcsánál. Lassan kitapogatta remegő ujjaival és megérezte a hosszanti felszakadt sebet, orrába a saját a vérének szaga tolult. Emlékezett, amikor apjával kora hajnalban mentek ki szántani és az eke bekapta a lábát. Hasonló volt a seb. Olyan szerencsétlen volt még akkor. Mint most. De már nem volt, aki megmentse. Nem számíthat a barátaira, akiket otthagyott, sem a szüleire, akik otthagyták amikor már nem volt más lehetőség. Őt. Ott. Nem volt esélye, hogy túlélje, mégis kicsúfolta a végzetét, pedig pusztán csöpp gyermek volt még. Mégsem. Nem a gyermek űzött csúfot a halálból, hanem az elegáns öltönyös fiatalember, aki a pince kövezetén feküdt, egy kocsma alatt, berúgva, értetlenül, tehetetlenül.

Aztán felüvöltött. Hogy az éhség mardosó kínja sarkallta-e erre azt nem tudta, de hogy amiatt másra nem tudott gondolni az biztos. A maradék erejét felhasználva rontott neki a sertésnek, aki meglepetésében nem tudta rendesen kihúzni agyarát a gyökér alól, ahol éppen valami táplálékot sejtett. Mindketten éhesek voltak, de az ember jobban, dühösebben. Dühös volt a disznóra amiért az jóllakottabb mint ő. Dühös volt rá mert erősebb volt és mert még beakadt agyarral is ledobta magáról az idegent. De ő már nagyon dühös volt. A vadkannak sikerült feltépnie a gyökeret, és az éppen ekkor ugró ember feldagadt beteg pofájába vágnia azt. Az ember felvisított fájdalmában, ahogy a csapás mentén az összes fekély felfakadt az arcán, azt az arca bal oldalán éktelenkedő lüktető csomót is, amely már napok óta csak nőtt. Összekuporodott, és nem törődve a vaddisznóval, sírni kezdett a fa tövében.  Nem vinnyogott vagy bömbölt, egyszerűen halkan sírdogálni kezdett. Nedvedző sebeit a rojtos nadrágmaradványába törölte és fojtott hangon, megállás nélkül sírt.
Az állat közelebb tolakodott, erősen oldalba taszította az agyarával, amitől a nő eldőlt és elhallgatott.
A fák között még rövid ideig lehetett hallani, ahogy a vad ingerülten túrja lábaival az avart. Várt.
A nő csontos kezével megtapogatta sebét, amely mellközép magasságban hatolt be két borda közé.
Nehezen vette a levegőt, de ez ugyanúgy lehetett a tüdőre átterjedt gyulladásos betegség miatt, mint ahogy a kimerültségtől, vagy akár az agyar okozta légmelltől. Nem találgatott. Már nem érdekelte semmi. Mert mire végiggondolta, annyi vért vesztett, hogy elájult.


Szépet álmodott. A fentről lefele siető vendégek erősen italos állapotuk ellenére ügyesen pakolták fel az asztalra és cipelték fel, miután meghallották segítségkérését. Igen segítséget kért. Pedig ha nem veri be a fejét az ütés nyomán, akkor át se gondolja mit akart volna tenni magával, egyszerűen halálba issza magát, amit megfűszerez néhány pofonnal. Végül úgy döntött, hogy élni akar. Ki akarja használni azt, ami neki adatott. De most már nem gondolkodott. Csak álmodott egy erdőről, egy tisztásról, arról, hogy egyszer elmegy arra, visszatér oda, ahonnan jött. Az erdőn keresztülvág, rátér a kanyargós útra, amely enyhén emelkedik, és a végén, a végén várja a világ. De egy olyan világ, amilyet még nem látott.

Amilyet még ő se látott. De egymást sem. Már nem láttak, csak érezték egymást, mint ahogy mindent éreztek, átláttak és bennfoglaltattak, megillettek és megnyilatkoztattak a feladás számára.
Nem tudtak semmit, de értettek mindent. És ahogy a vér lassan csordogált a testükből, megértették őket. Megértették a mellettük lévők, hogy meghaltak, nem tartoznak már ide. Megértette a disznó és a részeg fiatalok is. Nem éreztek elszálló lelkeket, utolsó nagy sóhajt, de még csak az opálos szemekre vagy a márványszínű bőrükre se kellett tekinteni. Megértették, hogy a testek holtak. És ahol a holttestek tulajdonosai voltak, ők is megértették, hogy csak azért képesek érteni, mert ketten vannak. Ami több mint egy.

Szabó Kornél

A csinovnyik

A csinovnyik megkerülhetetlen akadály a modern ember számára a problémája megoldása fele vezető úton. Jól lehet a csinovnyik egyben a problémája forrása is. 

A csinovnyik üveg mögött lakik de csak azért, hogy ne tudd felpofozni, a csinovnyik körmöt vág papírvágó ollójával de a levágott köröm mégis átjut az üvegen, de csak azért, hogy a ruhádra tapadjon. A csinovnyik gondolkodik is meg nem is... Gondolkodik amikor határozott utasítást kap valamire, és nem gondolkodik amikor a kreativitására lenne szügség. 

Ha elmondod a csinovnyik mit tegyen, akkor kegyesen végiggondolja a saját kis eszével a kérelmedet és ha nem látja benne a rációt akkor csak azért se úgy csinálja, marad megszokott sablonjában. De ha magad is tanácstalan vagy akkor ő neki sincs önálló ötlete, így a végeredmény mindenképpen az, hogy az ügy mellékvágányra fut.
A csinovnyik nagyon elfoglalt, saját hibáinak kijavításával... ebből egyenesen következik, hogy a csinovnyik nem tud az aktuális feladatára koncentrálni és azokat is elrontja, ezzel társainak is megnövelve a feladatát.. De sose derül ki hol történt az elő az ős-hiba.
Mivel a csinovnyik elfoglalt ezért nyugodtan megengedheti magának a gorombaságot.
Így a csinovnyiktól mindenki fél és isszák szavát. Ezért a csinovnyik Isten a saját kis világában, élet és halál ura az üveg mögül.

A csinovnyik mindenhol ott van, semmit nem tehetsz nélküle, minden tőle származik és hozzá fut be, ő az alfa és az omega. A csinovnyik hülyének néz, de a hülyét ő is eljátssza, hogy próbára tegye hited és tudásod . És van mit tudnod hiszen elfoglat volta miatt a csinovnyik elvárja, hogy magad is elláthasd a munkáját. 

A csinovnyik fegyvere a kávé és túsza a papír... A papír amit rábízol... De jajj neked ha nem vagy udvarias a csinovnyikkal mert akkor ráborul a kávé a papírodra. A csinovnyik nem tud felelni arra amit megkérdezel tőle de nyugalom akárhogy szótagolsz, akárhogy magyarázol az agya nem tudja értelmezni a te fejletlen kommunikációd jeleit. Cseébe te se érted amit ő mond. A csinovnyik meglehetősen zárt világban él és kintről érkező tudatlanokra ferde szemmel néz. Hagyományaihoz hű,  nem hagyja kilendíteni magát a megszokott mederből. A csinovnyik a fékek és ellensújok demokratikus rendszerében a fék. Fékezi az életet a halált és mindent amihez csak hozzá ér, ezért óvakodj tőle és féld a csinovnyikot. Rekeszd ki a csinovnyikot az életedből, ne adj neki támadási felületet és ne feledd, hogy te tartod el a csinovnyikot ha nem teszel így. Bojkottáld a csinovnyikot, és légy végre szabad. Tudni illik még a csinovnyikról, hogy gyáva is, tehát ha nem így teszel, végül TE magad leszel a csinovnyik! 

Sárkány Zsombor