Miért támadt az Úr Mózesre?

Mózes története sokkal mélyebb és érdekesebb, mint ahogyan köztudatban él, vagy a hittankönyvek mesebeli világán át eredeti jelentésétől leromolva megmarad az emberek tudatában. Mózes elhívásának kezdetén tiltakozik, hogy Isten őt válassza ki beszédhibája (feltételezhető dadogása) okán a népvezéri feladatokra. Majd közvetlenül azután, hogy Isten meggyőzi alkalmasságáról hiányosságai ellenében és útra kerekedik családjával, a Biblia egy roppant zavarbaejtő, mára mellőzött szakaszt tartalmaz:

"Útközben történt, az éjjeli szálláson, hogy rátámadt az ÚR, és meg akarta ölni. De Cippóra fogott egy éles követ, levágta fiának az előbőrét, Mózes combjához érintette, és így szólt: Véren szerzett vőlegényem vagy! Akkor eltávozott tőle az ÚR." (2Móz 4:24-26)

Elsőre nagyon különös lehet, hogy miért is támad egyáltalán valakire az Úr, pláne arra a választott szolgájára, akit imént hívott el nagy feladatra. Fontos tisztázni, hogy az Ószövetségben az Úr általi támadás, vagy halál sokkalta inkább a saját belső, lelki tusakodásunkra és szenvedésünkre utal, amit önmagunkkal kapcsolatba érzünk az Isten jelenlétében, látva Isten szellemiségéhez képest a saját magunk gyarló hitványságát. Az Ószövetségben később azért is nem képesek szemtől szemben látni az Istent és "halnának bele", ahogyan az Írás fogalmaz, mert saját maguk bűneit világítaná meg Isten fénye, amivel képtelenek együtt élni és feldolgozni. Ugyanez a helyzet Mózessel is, mikor az Úr rátámad. De miért is teszi?

Látszólag az ok triviális. Elmulasztotta körülmetélni Mózes a fiát. A körülmetélés azonban egy roppant fontos jelentéssel bír ekkor a megváltástörténetben. A körülmetélés jelzi azt, hogy az ember valamit feláldoz magából ebben a világban az Istenért. Az Isten feláldozza önmagát Jézus Krisztusként értünk, s vérét ontja önként a mi életünkért. Ebből az áldozatból azonban nekünk is átkell élni legalább egy minimálisat a világban, ahogyan Jézus is megfogalmazza: „Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak" (Jn. 15:20). Krisztus áldozata kimentett bennünket abból, hogy az örökkévalóságban szenvedjünk az Isten által megvilágított bűneink tudatában, már időtlen létállapotban, változtathatatlanul. Cserébe az időhöz kötött világi életünkben egy csekély mértékben azonosulnunk kell Krisztus áldozatából. Mindenki kicsit "vérét kell ontsa", mindenkinek megkell szenvednie azt, amit elenged a világi boldogsából, az Isten igazságáért cserébe. Ez a körülmetélés szimbolikája, ez az, amit Mózes elmulaszt, mert nem igazán hisz vagy akarja vállalni ennek a súlyát. Isten jelenlétében azonban Mózes majd belehal abba a gyöterlmébe, hogy nem akarja az áldozatvállalás fontosságát átélni, nagy áldozatokkal járó küldetése kapujában.

A megoldás is beszédes. Mózes a rövid történet egészébe passzív szereplő, meg nem szólal, semmit nem cselekszik. Felesége Cippóra menti ki a helyzetből, aki rávilágít a problémára, sőt aktivan tesz is a megoldásért. A Szentírás egész üzenete későbbiekben is az, hogy önmagunktól nem vagyunk képesek megváltani magunkat. Isten és más hívő, valóban Istent kereső emberek segítsége nélkül elvagyunk veszve és Isten mi rajtunk keresztül, egymásra figyelve, egymásról gondoskodva szeretetben végzi el azt a munkát, ami segít elviselni földi életünk alatt a terheket, és az áldozataink, fájdalmaink, bűntudatunk súlyát.

Jézus szembebemegy az önszeretettel

“ Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, az nem lehet az én tanítványom. Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom.” ( Lk. 14:26-27)

Ezt mondja Jézus a sokaságnak az Evangéliumban. Milyen mértékben szembemegy a ma is divatos “ szeresd magadat” felfogással, az önbizalom növelő, bízz magadban coach mantrák, új spirituális felfogások világával és a modern egyház mismásoló szellemiségével. Jézus azt mondja ne tedd! Ne szeresd ezt a leromlott porhüvelyt, ami vagy, sokkal többre teremtettél eredetileg. Ne bízz magadban, hisz ember vagy korlátokkal. Ami belőled származik hibás, sok képletet nem ismer az egyenletben, azokat csak Isten tudja. Vérségi és ösztönszíntből fakadó kapcsolataid ne emeld piedesztálra, azok a múlandó matéria velejárói csupán. Ugyanerre utal Jézus másutt:

“Egyszer elmentek hozzá anyja és testvérei, de nem tudtak Jézushoz jutni a sokaság miatt. Ezért tudtára adták neki: Anyád és testvéreid kint állnak, és látni szeretnének. Ő azonban így válaszolt: Az én anyám és az én testvéreim azok, akik Isten igéjét hallgatják, és megtartják.” ( Lk: 19-21)

Nem a vér és a DNS azonossága adja a szeretet összetartozását, hanem csak is az, ha Isten szellemében vagyunk azonosan! Minden másra, a fizikai világ szükségszerű dolgaira, beleértve saját magunk testi és világi pszichés valóját megvetéssel kell tekintenünk, ha magasabb, isteni perspektívából szemléljük a világot és önmagunkat. Fontos, hogy Krisztus azt mondja cipelnünk kell a keresztünket. Ha mi magunk terhét, belátott bűneink és romlottságunk súlyát nem cipeljük, Ő maga sem tudja a kereszten érvényessé tenni és üdvözíteni. Csak aki látja saját gyarló mivoltát, az képes megérteni milyen súlyt cipelt és szenvedett el helyette az Isten. Az embernek össze kell törni bánatában, hogy Isten végül helyesen összerakhassa újra a valódi szeretet kötőanyagával, a kényelmes világi ösztönszeretetek illúziója helyett.

A sokaság viszont mindig utóbbit választja, az önszeretet, magabiztosság, önmegvalósítás coachos, pszichológusos, modern tapsikolós keresztény és ezoterikus világát, ahogyan már Mózes idejében tették, mikor Isten helyett más emberi okoskodást akartak hallani a zsidók, mert a Szentlélek igazságát nem tudták elviselni, amit be is vallanak:

“ És így szóltak Mózeshez: Te beszélj velünk, és mi hallgatni fogunk rád, de Isten ne beszéljen velünk, mert akkor meghalunk!” (2Móz 20:19)

A Fidesz a saját farkába harap

A Fidesz a '90-es évek elején jogosan pozícionálta magát a posztkommunista plebejus társadalmi vízió ellen, amit akkor az MSZP-SZDSZ elégített ki. Talán dacból, sokan őszintén lettek szimpatizánsai a konzervativizmusnak. A plebejus posztkommunista társadalmat azonban ez az ajánlat és világnézet sem dacból, sem őszintén nem érdekelte. 20 évbe telt a Fidesznek, hogy elsajátítsa azt a retorikát és stílust, hogy ezt a posztkommunista társadalmat magához édesgesse. S amint magához ölelete, önmaga konzervativizmusát is megfertőzte és lerontotta a posztkommunista nacionalizmus groteszk szintjére. S mire ezt a lerontott proletár-nacionalizmust megszilárdította, a 20 évig édesgetett társadalom szépen lassan kihalt, kifogyott alóla. Akik pedig évtizedeken át ennek irányítói voltak, s foglyul ejtették a magyar konzervativizmust, végül maguk sem tudták már, hogy kik ők és mit is képviselnek, ennyi halálos ölelés és hatalom oltárán beáldozott lelkület után. Amit hagynak maguk után, egy végletekig lejáratott, felégetett konzervatív brand, aminek legalább van esélye őszintén és tisztán valaha újááéledni. A kérdés az, hogy majd ez a konzervativizmus mit kezd azzal a liberális, centrista populizmussal, amit a Fidesz vívott ki maga ellen és teremtette meg a folytatását annak, ami ellen a '90-es években a Fidesz is még jogosan pozícionálta magát.

LMBTQ-k és heterók a pokolba

Régebben többet foglalkoztam az LMBTQ-témával, ahogyan a mainstream kereszténység vagy bármilyen magát keresztény jelzővel illetett csoportosulás. Ma már mérhetetlenül unom. Nehéz eldönteni, hogy a Pride-on vonuló, Szivárvány TV-t létrehozó, minden sorozatba és filmbe LGBTQ karaktert erőszakoló világ, vagy a konstans ezt figyelő, ezen triggerőldő, sokgyermekes, nemzetmentésként ipari szaporodást hírdetők a fárasztóbbak-e. Ha valaki kicsit is elmélyed Krisztus üzenetében, akkor kiviláglik, hogy a probléma és a bűn mikéntje egyáltalán nem abban keresendő, hogy alászállott földiporhüvelyében kinek mire áll fel, vagy nedvesedik. Az igazi és fő probléma maga ezen porhüvely. A porhüvely ideiglenes és leromlott. Tudjuk, hogy a krisztusi ember számára, illetve a Mennyek Országában nem lesznek nemek, nem lesz férfi, sem nő ( Gal. 3:28). Maga a szexualitás már önmagában a bűneset utáni létállapotromlás szükségszerű következménye. A nemi identitásunk pedig a Mennyeket megelőző forma, melyen végül felülemelkedünk. Legbestiálisabb, legkrisztusellenesebb dolog ezen ideiglenes és tökéletlen formánkkal azonosulnunk. Akinek a szexualitás egy identitás, ne adj Isten szubkultúra, az lelkileg katasztrofális végveszélyben van. Nincs ennél sötétebb erő, amivel idekötözné magát a süllyedő világhoz, mint csak a süllyedő világban létező szexus.

Teljesen mindegy, hogy hetero, homo, bi, transz és kismillió kívánságműsor identitás az, amiként az ember identifikálja magát. A szexuális identifikáció maga a pokol fenekére való lekacsintás. Pál apostol sem tesz már különbséget.

"Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, (tükörfordításban férfifertőzők, tehát homoszexuálisok) sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát." (1Kor. 6:9)

Nagyon fontos, hogy az apostol ezt a témát egy felsorolásban lazán elintézi. Aki parázna (heteroszexuálisan a korabeli szöveg értelmében), vagy bujálkodó vagyis kéjenc, az ugyanolyan mélyen van, mint ha valaki az LMBTQ betűszó bármelyikében lenne. Krisztus Hegyi Beszéde óta tudjuk, hogy pusztán szexuális kívánsággal gondolni egy utcán látott nőre is paráznaságnak számít lélekben. Mindenki, aki ezt tette már, bármilyen nemű egyénnel, vagy élvezettel nézett pornót, fantáziált bárkiről és bármiről, bármilyen szexuálisan, az ugyanott van, mint az LMBTQ. Ezek pedig mind egyenrangú felsorolásba tartoznak a kapzsi gengszterekkel és tolvajokkal, alkoholistákkal és minden más függővel, aki nem ura a saját elméjének és testének! Mindenki, aki a Pride szivárványzászlaja alatt felvonul és "büszke" egy nemi identitásra, az a sötétség felé tart, s mindenki, aki büszke arra, hogy a romlott világ biológiájának megfelelően izgul fel egy ellentétes, szaporodásra alkalmas egyedre, az robog a feneketlen kút felé. Krisztusilag a vita egyenrangú azzal, mintha az alkoholisták vs. drogfüggők erkölcsi mérkőzését néznénk. Mindannyian hatalmas bajban és bűnben tobzódunk nap, mint nap. A szellemi dolgok felé fordulás helyett, bármelyik világhoz minket láncoló bűnünket büszkeséggé és identitássá fabrikálni pedig a legkárhozatosabb út. Mindenki más vágyat, keresztet, bűnt kapott, amik egyenként nézve horizontálisan nagyon messze vannak egymástól, de vertikálisan ugyanolyan messze van Istentől az összes. Pedig csak ő menthet meg bennünket, hisz mindenki halálos bűnben tocsog. Csak mindenki a maga módján.

Szarajevó szafari

"Nem tudom, milyen ördög szállt meg aznap" - kezdi búcsúlevelét Padrag O. a Szerb Köztársasági Hadsereg mesterlövésze, mielőtt öngyilkos lett Belgrádban, és így folytatja- " Megláttam a kislány arcát. Láttam, hogy mosolyog, mintha nem is lenne körülötte ez az egész őrület. És az őrület egyszer csak elkapott. Miért mosolyog? Ezt gondoltam. Rám mosolyog? Én itt vagyok, itt szenvedek ebben az élet nélküli életben, és ő meg mintha kihívóan mosolyogna. Hogy merészel ilyen boldognak és vidámnak lenni?- gondoltam. Nem, ezt nem teheted velem - mondta egy pokoli hang bennem és éreztem, hogy az ujjam a ravaszra vándorol, és elkezdi húzni...Állj le, áll le! - üvöltöttem magamban, de az ujjam nem engedelmeskedett. Nem is céloztam, csak megéreztem a puska ütését. Aztán eldobtam, és ömlött rólam az izzadság. Olyan volt, mint egy rossz álom. Fogtam a távcsövet, és a kút felé irányítottam: a kislány a földön feküdt, véres volt, az anyja mellette állt, arcát eltorzította az üvöltés, ami kiszakadt belőle."

A szerb katonát 10 éven át gyötörte a lelkiismerete, mire végzett magával. Nem úgy annak a több, mint 500 nyugati "turistának", akiket nem is a lakóhelyükön lévő háború kényszerített embertelen háborús helyzetbe. Ezio Gavazzeni: Hétvégi orrvlövészek című oknyomozói könyve több ponton is megrázó. Maga a puszta tény, amely témában nyomoz. Gazdag és befolyásos ügyvédek, orvosok, bírók, cégvezetők, akik az afrikai szafarik világát és az veszélyeztetett állatok trófeáit megunták, súlyos összegeket fizettek a szerb hadseregnek, hogy a délszláv háborúban ostromlott Szarajevó, Mostar, Tuzla és megannyi ostrommlott városban ártatlan civilekre lőhessenek.

" A gyerekek jelentették a legértékesebb trófeát..." - számol be egy tanú a beteges hobbiról. Egy kísérő így egészíti ki: Minden vadász haza akarja vinni a trófeát. Ebben az esetben lehetetlen volt odamenni, az áldozatokhoz, hogy elrakjanak a testéből egy darabot, fület, ujjat, hajcsomót (...) A trófea a töltényhüvely volt, amelyen a kísérő színnel jelölte, hogy milyen célpontot találtak el vele: világoskék és a rózsaszín volt a kisfiúk és kislányoknak.

A Balkáni konfliktust régóta kutatva gyakran futok bele abba a meghökkenésbe Európa békésebb részeiről, hogy mégis, hogyan történhetett meg ez az 1990-es években, Európában. Etnikai tisztogatás, kínzások, csecsemőgyilkosságok, haláltáborok, tömegsírok. Egyfajta ki nem mondott ítélkezés és lenézés párosul ebben a Balkán sokat szenvedett, szedett-vedett kultúrájú és sorsú népeihez, akik meglehetősen barbárnak tűnnek a fejlett Nyugat civilizációjához képest. Az igazság azonban nem a földrajzi helyben és kultúrában keresendő, hanem abban, hogy emberek vagyunk. A Biblia legelső lapjain már Káin és Ábel történetében megismerjük, hogy a nagy bukás utáni emberi lény alapvetően gonosz, önző és aljas és ennek következményeként gyilkos.

"Ti atyátoktól, az ördögtől valók vagytok, és atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. " (Jn. 8:44)

Mondja Jézus már a farizeusoknak. S az igazság az, hogy jobb ha minél hamarabb realizáljuk, hogy minden ember megfelelő élethelyzetben, körülmények között képes a legaljasabb gyilkosságokra. Lehet ez a hatalom mámorával járó beteg hobbi, lehet ez a haza vagy valamely szent ügy védelme, vagy legalapvetőbb esetben saját magunk vagy saját családunk védelmének indoka. De kivétel nélkül mindenkiben ott él Káin, ott él a kegyetlen embergyilkos. Az ember ha hatalmat kap, elméje eltorzul, istenné akar válni, lelkében Bábelt épít és élet és halál ura kíván lenni. Ez mindannyiunkban ott van, ott szunnyad, ott lappang minden egyes nap. Miért történhetett meg a modern Európában a délszláv háború rémségeinek zöme? Nem a Balkán miatt, nem a kultúrák ellentéte okán. Kizárólag romlott emberi mivoltunk okán, s megtörténhetett volna bárhol máshol is, s megtörénhet a jövőben is. S, ahogyan a " Szarajevó szafari" gyilkos turistái mutatják, fogadó készség mindig, mindenütt van a legbestiálisabb bűnökre. Köztiszteletben álló orvosok, jogászok, vállalkozók. Azok az emberek, akiket tisztel a társadalom, akik jó tanulók és szorgalmasak voltak, akiket kezdettől fogva példának és mintának állítanak elénk. Ők voltak képesek ártatlan gyerekek homlokára célozni szórakozásból, majd másnap nagyokat nevetni a családi ebéden és lefektetni saját gyereküket, és reggel bemenni alkotni a jogot, ítéletet hozni, operálni, részvényeket elemezni. Velejéig romlott és bűnös, aljas az ember szívének mélye. Csak az Isten kegyelme képes megmenteni, ahogyan Pál apostol fogalmaz: nem érdemből, hanem csak is kegyelemből.

Estado Novo- a portugál NER

Nem régiben a sok NER megfejtés egyikeként olvastam, hogy valaki Francisco Franco Spanyolországához hasonlította. A logikát értem és kétségtelen, hogy a NER ezerszer inkább hasonlítható a francoi Spanyolországgal, mintsem az antiszemita, forradalmi ideológiájú Harmadik Birodalommal, ahogyan azt a liberális oldalon szeretik, azonban Spanyolország sokszor elfeledett és lenézett "kistestvérénél" sokkal pontosabb párhuzamra találtam. Ez pedig az 1933 és 1974 között fennálló Portugália, azaz az Estado Novo. 

Mint minden történelmi hasonlat, ez is sántít valahol és messze nem tökéletes. Azonban ha már történelmi párhuzamokat akarunk vonni a NER-el, akkor az egyik legjobb az Estado Novo példája. A történelmi helyzet természetesen teljesen más és a társadalmi, geopolitikai viszonyok merőben eltérnek, de a létrejöttének alapjai a két rendszernek, hasonlóak. 

A NER a Harmadik Magyar Köztársaság válságos, ingatag, morálisan és gazdaságilag teljesen szétzüllött, reményvesztett, rendszerváltás utáni világban és reményeiben végletekig csalódott társadalmának romjain nőtt ki és jelentette be 2010-ben Orbán Viktor, hogy " nem egy új kormány, hanem egy új rendszer" született. A választást és az idáig vezető utat pedig forradalomnak minősítette. Ezt a nemzeti forradalmat és új rendszert pedig nem is volt rest azonnal alkotmányos alapokra fektetni és 2011 tavaszán elfogadni Magyarország új alaptörvényét. Az államigazgatás intézményei és a gazdaság gyökeres átalakítása és lojálissá tétele pedig rögtön kezdetét is vette. A Nemzeti Együttműködés Rendszere hangzatos kiáltványokon hirdette minden intézmény falán, hogy új világ jött el és a nemzeti-keresztény rendszer egy erős, hagyományaira és értékeire büszke Magyarországot épít, az aljas, viszontagságos liberális métely korszakának romjain. 

Az Első Portugál Köztársaság a 20. századi, monarchiát követő köztársasági próbálkozásokhoz hasonlóan csúfos kudarccal zárult. Társadalmilag, morálisan és gazdaságilag megingott és labilis államalakulat volt, amiben a portugálok döntő többsége nem bízott, nem hitt, annál inkább megvetette és kívánta pusztulását, ahogyan ugyanebben a Weimari Köztársaság is hasonló cipőben járt a németek körében, ami így könnyen jutott Hitler kezére. A portugálok mediterrán virtusa viszont nem lacafacázott sokat a választásokkal és a katonai vezérkar már 1926-ban egy könnyed puccsot szervezett a Portugál Köztársaság ellen és a katonai junta bevezette a "nemzeti diktatúrát". Igazán katonás megoldás volt ez, de katonai vezetőkhöz méltóan nem gondolták túl a dolgokat azon túl, hogy "rend lesz". Mert bizony a gazdasághoz annyira nem értettek és a puszta erő kevésnek is bizonyult annak megzabolázására, így Portugália fő anyagi gondjai nem oldódtak meg. Ennek okán 1928-ban pénzügyminiszterré tették António Oliveira Salazart, aki híresen jó pénzügyi szakember hírében állt, miközben megvesztegethetetlen jobboldali volt, nyakas katolikus erkölcsiséggel és konzervatív értékekkel. Salazar valóban gatyába is rázta egyhamar a portugál gazdaságot és tekintélye pár év alatt mind a politikai, katonai körökben, mind a társadalomban hatalmasra nőtt. Salazar hasonló problémával szembesült, mint bármilyen messiásjelölt a jobboldalon Magyarországon is. A mindenkinek való megfelelés kényszerű paradoxonának. Emlékezhetünk még, hogy 2006 után miféle brigádok szaladgáltak a budapesti utcákon, akikben csak a balliberális oldal és a posztkommunisták gyűlölete volt a közös. Kezdve a mérsékeltebb nemzeti konzervatívoktól, a szélsőjobboldal megannyi ágán keresztül a királyságpártiakon át, az újmagyar vallású fejedelemséget kiáltó sámánokig. Aztán szépen lassan a Fideszbe és a NER-be végül mindannyian vagy így, vagy úgy, de megtalálták helyüket. Budaházytól, Bede Zsolton át, az ortodox, konzervatív zsidókig. Orbán-rendszere lett a legtöbbek számára a legkisebb közös minimum. Salazarnak a királyságpárti revizionistákkal, a nacionalista köztársaságpártiakkal, a fasiszta és náci szimpatizánsokkal kellett valahogy közös nevezőre vergődnie. Ezt pedig viszonylag ügyesen lavírozta ki az 1932-es új alkotmánnyal és lett első, diktátori rangú miniszterelnöke a frissen alakuló Új Államnak azaz az Estado Novonak, 1933-ban. 

Az Estado Novo formálisan köztársaság maradt, ahogyan az 1926-os puccs előtti (de közjogilag utána sem rendezett) Első Portugál Köztársaság. Salazar a miniszterelnök volt, de gyakorlatban diktátori befolyással. Köztársasági elnöke pedig szintén volt, mérhetetlenül szimbolikus rangként. Személye pedig mindig Salazar akaratától függött. Salazar viszont nem Orbán Viktor volt, s nem állt mögötte addigra 20 évnyi politikai pályafutás, így nem volt egy saját Fidesz sem a háta mögött. Ezért az Estado Novo-val egyetemben létrehozta a Nemzeti Unió nevű pártot. A Nemzet Unió tömörítette magában azt a széles jobboldali világnézeti spektrumon elhelyezkedő tömegeket, akiket a Salazarban való hit kötött össze. Kivételt képeztek természetesen a legelszántabb monarchisták, akik a korabeli Mi Hazánk lehettek volna, ha pártalapítása lehetőségük lett volna. Ez azonban a '30-as évek Estado Novo-jában nem volt lehetséges. Kezdetben az egyetlen legális párt a Nemzeti Unió volt. 

A portugál Nemzeti Uniónak nem volt kifejezetten ideológiája, filozófiája. Sokkalta inkább egy "életérzés" volt ez, ami adott világnézeti halmazon belül lévő embereknek, csoportoknak a legkisebb rossz, vagy a legracionálisabb még működő formáját jelentette az elveik megvalósulásának. A 20. század közepén sokkal inkább a kommunizmusellenesség volt az, ami összefogó erőt képzett a Nemzeti Unióban. Konkrét ideológia helyett, sokkal inkább valami/ valakik ellen határozta meg magát. Ennek az ellekultúrának az építóanyaga pedig az antikommunizmus, antiliberalizmus, szabadkőművesellenesség, antiprogresszivizmus volt. Fontos kiemelni, hogy a korabeli áramlatokkal ellentétben Salazar és rendszere sohasem volt antiszemita, a zsidóságot semmiféle negatív kontextusban nem illette. Az olasz fasizmust és Franco Spanyolországát sok tekintetben példának látta, a hitleri Németországgal és a nemzetiszocializmussal nem volt kibékülve. Feloldhatatlan ellentét volt Salazar makacs feudális, katolikus, konzervatív társadalmi nézetei és a neopogány, forradalmi, tudományos és olykor szocialista rigmusokkal kooperáló nácizmus között. 

Az Estado Novo a második világháború után enyhülésre kényszerült és engedélyezte az ellenzéki pártokat. Azok azonban csak jelképes, szimbolikus gőzlevezetői voltak a rendszernek valódi parlamenti jelenlét és befolyás nélkül. Ahogyan kimondatlanul a mindenféle baloldali vagy épp összellenzéki összefogások is tengették a mindennapjaikat a parlamentben a NER alatt. Salazar Portugáliájának bukását éppen a saját maga régóta fennálló belső, morális rothadása okozta. Salazar eszmeisége, ami egy puritan katolikus értékvilágot kívánt az egész társadalomra projektálni - függetlenül attól, hogy ezt a társadalom kérte-e-, azt eredményezte, hogy a jóléti, szociális szolgáltatásokat, de az emberek számára érezhető gazdasági fejlődést is messzemenően háttérbe szorították. A maradék Portugál Birodalom nagyságánák kétségbeesett védelme emésztette fel erejüket azzal, hogy a gyarmatok függetlenségét igyekeztek minden erővel meggátolni. A portugálok pedig belefáradtak az évtizedes harcba és háborúba külső ellenségeik ellen, akkor is valótlan, akkor is ha valós volt. Puritán katolikus erkölcs ide vagy oda, 1968-ban a rendszert megrázta egy pedofilbotrány is, ami a Nemzeti Unió magasabb rangú tagját érintette. Salazar maga ugyan 1970-ben meghalt, rendszerét még fenntartották kétségbeesetten pár évig, mikor is fellázzadt ellene az a bázis, amire a jobboldali militarista szellemisége legjobban támaszkodott, ez pedig a katonaság volt. 1974-ben baloldali érzelmű katonatisztek a szegfűforradalomnak nevezett tömegtiltakozásokkal együtt végül véget vetettek az Estado Novo-nak és pillanatok alatt tűnt el az évtizedek óta fennálló monolit úgy, hogy jobboldali pártok egészen azóta nem rúgnak labdába a Portugál nagypolitikában. 

A jobboldal halála

A jobboldal nem a NER bukásával omlott össze, még csak nem is ebben az évszázadban. A jobboldal már a 20. század elején az utolsókat rúgta, mint valódi, hiteles és komoly társadalmi befolyással rendelkező világszemlélet. Amit jobboldalnak hívunk azóta pedig valójában nem is az. Ez nem feltétlen baj. Azonban ha már jobboldali megújulásról beszélnek sokan, jó lenne tisztázni egyáltalán mit is jelent a jobboldal. Miközben a centrizmus gyakorlati semmit sem gondolásának lagymatag trendjében vannak oly sokan, s hangoztatják, hogy a jobboldal és a baloldal idejétmúlt fogalmak, ennél nagyobb félreértése a világnak nem is lehetne. A jobboldal és a baloldal egy világnézeti, metapolitikai fogalom, amely a világhoz, élethez, társadalomhoz való hozzállást jelenti. Nem pártokat és nem is ideológiákat. Nem kell természetesen egyik vagy másik világnézeti oldal "vívmányait" vallani maximálisan, azonban ismerni, hogy mit is jelentenek ezek a fogalmak és milyen szemléletmódok tartoznak hozzájuk, annál inkább. Ahogyan Konfuciusz mondta: Ha egy dolgot tehetnék a világért, a fogalmak tisztázása lenne az. 

Ha valaki olvasott már kicsit is René Guénontól vagy Julius Evolától, akkor hallhatott arról a tradícionalista megállapításról, hogy ami 1789 után van az baloldali, és, ami előtte volt az jobboldali. Ez a kissé túlzónak ható megállapítás valóban abból ered, hogy a jobboldal és a baloldal politikai fogalmai az 1789-es francia forradalomból erednek, mikor a francia képviselőház jobboldalán a konzervatív, régi rendet támogatók ültek, baloldalon pedig a forradalmi társadalmi újitást szorgalmazók. Innen jön tehát, hogy a konzervatív, régi értékek, társadalmi rendszer megőrzésére törekvők jobboldaliak, míg a progresszív újítók baloldaliak. Mivel kezdetben ez a régi rendszer, maga a szakrális, isteni jóváhagyásból erdeztetett uralkodó és arisztokrácia uralma volt, a demokrácia teljes elvetésével, vallási identitás mentén szerveződő és domináló többnemzetiségű birodalmakkal, ezért - Guénon és Evola gondolatmeneténél maradva-, minden, ami ettől eltér az már baloldali elhajlás. Ha ezt komolyan vesszük, akkor mára meglehetősen kevés jobboldali maradt, akik a demokráciát, választásokat, köztársasági formát, nemzetállamok létét is elvetik, mindezt konzervatív és vallási okokból. Ez a fajta társadalomszervezési és világszemlélet általános és normális volt gyakorlatilag a szervezettebb emberi társadalmak kialakulásától az ókortól kezdve a 19. századi felvilágosodási hullámig mindenütt a világon. Azonban legkésőbb a Nyugati kultúrkörben az I. világháború végével szinte teljesen megszűnt. Minden, ami utána van, az baloldali társadalmi és politikai irányzat.

Ezt az egyébként nagyon jó megállapítást kiegészítve, a jobboldalnak és a baloldalnak van egy sokkal mélyebb, filozófiai olvasata és definíciója. Ha a gyökerénél fogjuk meg a kérdést, akkor a jobboldal számára a világ abszolútum, az egyén pedig relatívum. A baloldalnak fordítva, az egyén az abszolútum, a világ realtívum. Magyarán a jobboldal számára a világnak van egy adott rendje (isteni, természeti) amihez az egyénnek alkalmazkodni kell és így, ennek a rendnek szellemében épül fel a társadalom. A baloldal számára pedig az egyén szükséglete felülír mindent, és az egyének vágyaihoz, igényeihez kell igazítani a minket körülvevő világot. Ezek a vágyak és igények kezdetben az alacsony társadalmi státuszú néprétegek jogaihoz kötődtek, mára ezek aztán eljutottak akár a woke-al a minket körülvevő biológiai alapvetések megkérdőjelezéséig a transz-identitások képében. Tehát a nemesi kiváltságok, a társadalom hierarchikus felépítésének megkérdőjelezéséből eljutottunk a nemzeti, vallási hovatartozások megkérdőjelezésén át, egészen a nemi, biológiai fogalmak megkérdőjelezéséhez. Majd később a technológia és a transzhumanizmus közeledtével eljutunk az emberi lény alapfogalmának megkérdőjelezéséhez is. A fokozódó, permanens progresszíó következtében a jobboldalnak nem volt más választása, mint alkalmazkodni a körülményekhez és végül engedni a saját elveiből. Elsőként a választójoghoz, demokráciához füződő viszonyában, hiszen miután a forradalmi hevület elérte, hogy általános legyen mindenütt a választás és, hogy pártok juthatnak hatalomra a demokráciának nevezett társadalmi kísérlet keretében, nem tudtak volna még annyi befolyást sem gyakorolni, ha ebből kimaradnak. Így elsőként a politikai szerkezet átalakításához alkalmazkodtak és engedtek a maguk hierarchikus irányítású felfogásából. A jobboldaliság legnagyobb problémája és csapdája így kezdetektől fogva az, hogy ha a hitelesen képviseli az elveit, akkor az a társadalmi többséget nem nyeri meg - tekintve, hogy a társadalom többségének egyetértéséhez kötött államberendezkedést kárhozhatja-, viszont ha olyan dolgokat kezd képviselni, ami a társadalom többségének szimpatikus, az szükségszerűen nem jobboldali téma és hozzáállás. Ezt a problémát elsőként Mussolini és a fasiszták ugrották meg jól, akik a populizmust használva egész sikeresen hatottak a tömeg érzései úgy, hogy végül a maguk hierarchikus, birodalmi víziója és koncepciója lett támogatott szélesebb néprétegek által. Így meghekkelve a baloldal választójogi csapdáját. 

Miután a hitleri nemzetiszocializmus (aminek bal-jobb tengelyen való elemzése egy külön téma lehetne) megmérgezte ezt a jobboldali populista trendet, a jobboldaliság 1945 után gyakorlatilag majdnem teljes visszavonulót fújt Nyugaton. Elindult a jobboldal fogalmának teljes, totális és szándékos félreértelmezése. Ez pedig a gazdasági jobboldal fogalmának dominanciáját jelentette. 1945 után olyan általános, az eredeti jobboldaliság értékeivel szembehelyezkedő konszenzus született, hogy nem volt más módja két oldal megkülönböztetésének, mint a gazdasági vetületű értelmezés. A baloldali az állami beavatkozás híve inkább, míg a jobboldal a piaci kapitalizmus szószólója. Minden eddigi és értelmes definíciónk szerint pedig ez a különbség teljesen értelmezhetetlen. Szellemi értelemben mindkét oldal baloldali. Az, hogy gazdasági, anyagi, materiális, praktikai szempontból vizsgáljuk kizárólag a társadalomszervezést, már önmagában baloldali szellemi megközelítés, mely az egyéni igényt helyezi fókuszba. A gazdasági jobboldal ha úgy tetszik, a baloldaliság legnagyobb trükkje, ami egy olyan baloldali világnézet, ami valami korcs logika mentén jobboldalinak nevezheti magát. Így elorozva a fogalmat és elszívva a levegőt valódi, baloldaliságra veszélyt jelentő jobboldali tendenciák elől. A kapitalizmus és a szabad piac, a piac láthatatlan önrendező keze olyan fogalmak, amivel az eredeti jobboldaliság köszönőviszonyban sincs. Eredendően a jobboldal gazdasági struktúrához való hozzáállása feudális, a hierarchikus szakrális hatalmi rendhez lojális kisebb gazdasági centrumok kezében öszpontusoló anyagi javakat preferáló koncepció. Ebben a gazdaság nem cél, csak eszköz, mely a fennálló - szerinte szent és szakrális eredetű-, hatalom céljait szolgálja ki. Ez pedig semmiképpen nem szabad piac. Még archaikusabb példákat nézve, vagy a jobboldali birodalmak jobb napjait figyelembe véve, másik lehetőség, hogy egy decentralizált, alacsonyabb néprétegeket is bevonó gazdasági koncepció lehetséges, mint a céhek. Azonban a céhek is bevannak csatornázva és felügyelve, koordinálva a jobboldali hatalom által, nem pedig a céhek szabadon saját anyagi haszonszerzésük mindent felülíró mámorában azt tesznek és úgy versenyeznek ahogy akarnak, mindegy mi a hatása a nagyobb közösségre. A gazdasági jobboldal a legaljasabb trükkje a baloldaliságnak, amiben jobboldalnak hívhat valamit, ami nem az. Ez pedig Nyugaton az utóbbi időkig mainstreammé vált. Miközben kulturális és szellemi kérdésekben ez a "jobboldal" teljesen átadta a terepet a szellemi baloldaliságnak. A Republikánus párt az USA-ban fél évszázadon át képviselte ezt, s ma sem enegdett gazdasági téren ebből a tévútból, de a német CDU-n keresztül az összes magát jobboldalinak, keresztény-konzervatívnak aposztrofáló nagy európai párt ide sorolható. Ez a kapitalista téboly pedig megmérgezte a kulturálisan jobboldali témákkal kacérkodó frakciókat is, mint a már említett Republikánusok, a magyar Fidesz, a német AFD, a francia Nemzeti Front és a többi, mára szélsőjobboldalinak hívott koncepciót. 

Ha már szélsőjobboldal, akkor ez mindig is a populista jobboldaliságra utalt, ahol - mint már említettük-, Mussolinitől fogva arra törekedett a jobboldalibban gondolkodó réteg, hogy bizonyos trükkökkel a legszélesebb társadalmi réteg szimpátiáját megnyerje egy olyan koncepció számára, ahol a széles társadalmi rétegnek viszont nem osztanak lapot, és az eredeti jobboldali hierarchikus, birodalmi, antidemokratikus irányba tereli a társadalmat. Ha nem nézzük azt, hogy a gyakorlati, praktikai hatalomra jutás trükkjei baloldaliak, akkor ezeket a formációkat nevezhetjük még leginkább jobboldalinak. Ugyan a jobboldal eredeti nacionalizmusellenessége már nem érhető tetten, ennek történelmi okai vannak. A nacionalizmus kezdetben remek fegyver volt a baloldal kezében, hiszen ezzel szakították szét a többnemzetiségű jobboldali birodalmakat, de később teherré vált a fokozódó progresszíó számára és a nemzeti identitás betársult minden más konzervatív érték mellé, amit megkell haladni és eltüntetni. A nemzeti identitást jóesetben a jobboldaliság sohasem üldözte, csak nem emelte piedesztára, így felkarolta azt, minthogy birodalmak hijján, nemzetállamokba kényszerülve ez az identitás valóban felértékelődött a régi rend értékei közül, amit a baloldal támad. A nemzeti konzervativizmus így egyfajta furcsa torzszülött jobboldaliságként jelent meg, ami már a baloldal által átalakított világ kényszerű következménye. Leszámítva, hogy ezen (szélső)jobboldali formációk még mindig hajlamosak a baloldal által kreált gazdasági jobboldaliság kapitalista tébolyára, még két fontos problémájuk van. 

Az egyik jobboldalisággal nem összeegyeztethető atribútumuk a túlkompenzálás. Ez a túlkompenzálás azt jelenti, hogy betegesen nem akarják, hogy hasonlítsanak a 20. század sikertelen és lejáratódott jobboldali mozgalmaira. Tehát ne lehessen őket fasisztának, vagy nácinak nevezni, hiszen az a köztudatban már egy nagyon rossz brand és nem lehet vele széles szavazóréteget kiépíteni. Emiatt az antiszemitizmus látszatát is kerüli, de ezt már úgy teszik, hogy konkrét filoszemitizmusba csap át. A zsidó-keresztény kultúrkörre való hivatkozással, Izrael kritikátlan támogatásával és a cionizmus teljes mellszélességű pártolásával teszik ezt. Nem szükséges antiszemitának lenni a jobboldaliságnak sőt, faji és etnikai szempontok sohasem domináltak a jobboldalban eredetileg, azonban ugyanezen okból teljesen irracionális a pozitív viszonyulás ilyen foka is a zsidóság kultúrájához és a cionizmushoz. Ez alapvetően semmilyen módon nem kötődik az eredeti jobboldalisághoz, csupán a baloldal kultúrális boszorkányüldözésének ellencsapása és előre menekülő megelőzése. Bővebben itt: Nácizmustól megtisztított fasizmus újjáéledése

A másik jelentős probléma, hogy a baloldal permanens progressziója már olyan régóta tart és olyan messze lökte a társadalmat az eredeti jobboldali kiindulóponttól, hogy a mai szélsőjobboldali formációk nem is nevezik meg ideális célnak ezt az állapotot. Ezt vagy nem merik megtenni, mert népszerűtlen, vagy ők maguk is szellemi fogságában vannak a több száz éve tartó baloldali szellemi leuralásnak. Ezért a populista jobboldal maximum a baloldali progresszió előző fázisait tűzi ki jobboldali ideának. Magyarán, ami az 1960-as években még forradalmi, baloldali és újító, antikonzervazív volt, mint a férfi és női szexualitás nyíltsága, a miniszoknya stb. az mára a baloldal előrehaladó folytonos változásában már konzervatívnak számít. Toxikus nemi szerepnek, patriarchálisnak és a ciszhetero emberek dominanciájának. Ezrét a jobboldal ezt a korszakot jelöli meg ideának. Tipukus példa erre az Alt-right, ami az '50-es, '60-as évek amerikáját tűzi ki példaképnek. Pedig a szexuális forradalom, a miniszoknya és társai eredendően mérhetetlenül nem konzervatív értékek, s a korabeli konzervatívok ellenérzéseket is tápláltak a szexus ilyen mértékű popkulturális bálványozása ellen. Mára ott tartunk, hogy konzervatívnak lenni elég ahhoz, hogy nyílt homoszexuális kapcsolatban éljen valaki, s a mai szélsőjobb felkarol, mint ideális példa, hiszen nem transzgender koncepciója van az illetőnek, csak "klasszikus" homoszexualitása. Amennyiben a progresszió továbbgyűrűzik, eljutunk oda, hogy jobboldalinak nevezik azt, aki transzszexuális és saját maga éli ezt meg, nem pedig transzhumanista és félig gép. Ez úgyszintén már a baloldali szellemi behatás eredménye és csapdája. Eképpen a jobboldal mindig a baloldaliság előző megvalósult fázisához akar csak visszatérni, nem pedig a valódi jobboldali világképbe. 

Mindezeket végigvéve leszögezném, hogy az írás nem a fent taglalt jobboldaliság védelmében íródott, csupán a fogalmak tisztázásának és a helyes világkép értelmezésének vágyával. Keresztényként elkell ítélnünk minden olyan próbálkozást, amely a hitet, Istent bármilyen politikai, filozófiai oldal mellé is kívánja rendelni. A jobboldalban és a baloldalban egyaránt megjelennek Isten atribútumai, ahogyan mindkettőben jelen van annak teljes elutasítása is ha önmagában nézzük. A jobboldal a tekintély és a rend (mely megvan Istenben) a baloldal pedig a kegyelem és a szolidarítás (mely megvan Istenben), ezek azonban csak egyszerre érvényesülhetnek Krisztusban, szétválasztva semmiképpen nem Isten felé vezetnek. A jobboldal annak a világnak a rendjéhez igazodik és tartja szentnek, amely egy leromlott világ, s a Sátán a fejedelme. A baloldal pedig Isten nélkül akar utópiákban Mennyországot alakítani torzan, ebben a leromlott világban. Mindkét út a pusztulásba és a sötétségbe vezet. De ehhez fontos tudnunk és értenünk mit is jelentenek ezek a világnézetek és milyen okból, merre tartanak. Csak ezután lehetséges kiszabadulni a fogságukból és felülemelkedni rajtuk és ezek szintéziseként meglátni, hogy Krisztus az egyetlen út és az egyetlen jó oldal, melyre választásunk van.