Tolsztoj a tiszteletről

 

A jobboldal szuverenitásfelfogásáról

Orbán Balázs kijelentése az 1956-os forradalom és az orosz-ukrán háború vonatkozásában, természetesen teljesen elfogadhatatlan, a több hírportálon megjelent idézetet tekintve. Minden ilyen idézethez jár viszont egy kontextus és egy univerzum, amiben megszületett. A Fidesz univerzuma 30 éve épül és létezik, és noha sokak számára szinte evidenciává vált, hogy Orbán 5 évente szöges ellentmond magának és változtatja a nézőpontját, ebben az univerzumban 30 éve teljesen koherens ez az ideológia. Ennek oka nem kizárólag az, hogy mindenki teljesen hülye és nem képes belátni az ellentmondásokat, hanem az is, hogy nincsenek ellentmondások, ha valaki behatóan követi az univerzum világszemléletét. Minden egyes politikai tömörülésnek, sőt egyéneknek megvannak a maguk univerzumaik, amiben minden dologra koherens válasz van. Ha valaki mélyrehatóan beleássa magát a magyar társadalom 1990 utáni szociológiai alakulásába, ezen belül a jobboldali és orbáni személyes és politikai események lélektanába, akkor anélkül, hogy fideszessé vállna is, megérti, hogy valóban létezik egy 30 éve koherens értelmezése a történéseknek. Aki ebben az univerzumban él és baráti, elvtársi beszélgetést folytat egy műsorban, hamar tömörít és fogalmaz úgy, hogy az univerzumon kívüliek számára teljesen más jelentéssel fog bírni. Aki a fideszes univerzumban benne, vagy legalábbis érti, annak a kotnextusában ez a mondat inkább hangzott annak, hogy az USA 1956-ban minket átvert, és ma nem játszanánk el furkósbot szerepét, a geopoltikai csatáiban, miközben kivérzünk, ahogy az urkánok teszik(Legalábbis fideszes/szélsőjobboldali értelmezésben biztosan).

De ez nem mentség. Ne feledjük, a jobboldaliság nagyon sok esetben nem feltétlen jelent nacionalizmust. A nacionalizmus elsősorban baloldali eszme volt, mely a felvilágosodáskor segített lebontani a tradícionális (jobboldali) birodalmakat, szétaprózva azokat a nemzeti identitás mentén. A jobboldaliság sokkal inkább egy konzervatív értékrend, hieararchikus társadalmi struktúra, és bizonyos identitásoktól, ideológiáktól való teljes elzárkózás. A 20. századtól a nacionalizmussal szembefordult többi baloldali eszme közös ellenségképe miatt a jobboldaliság a nacionalizmussal frigyre lépett, ám nem minden esetben. 1944 márciusában, mikor a Nagynémet Birodalom katonailag megszállta hazánkat, azt rengeteg jobboldali vezető politikus a Horthy-rendszerben üdvözölte, vagy nem tartotta problémának. Megengedhetőnek vagy egyenesen hazánk jövőjének zálogaként tekintett erre az eseményre a kommunizmussal szemben.

Amennyiben a Keletet, Oroszországot látja ma a jobboldal a normális, tradícionális társadalom és állammodell zálogának a radikális baloldali-liberális őrületbe vesző Nyugattal szemben (amiben van logika a maguk szemszögéből), akkor könnyen elképzelhető az 1944-es német megszálláshoz hasonló viszonyulás a magyar jobboldal részéről, egy orosz hadi esemény kapcsán, egy megfelelő világpolitikai szituációban. Sokadszorra is: a NER-el nem az a probléma, hogy ellentmondásos, hazug és ál-jobboldali, hanem az, hogy nagyon is következetesen az.

(Kép: Német csapatok a budai várban a Margarethe hadművelet keretében 1944. március 18.-án)

Katolikus és protestáns tévedések a szexualitással és annak hiányával kapcsolatban

 A katolicizmus ott vét hibát, hogy a pogány Rómától örökölt intézményi struktúrájéba próbálja erőszakolni az ilyen és ehhez hasonló mesterséges intézményrendszerekkel szöges ellentétben álló Isteni Szellemet. Ennek egyik látványos mellékterméke a cölibátus intézménye. Remek példája annak, hogy eszmei szinten valami nagyon is magasztos krisztusi nívó van acceptálva, miközben a gyakorlatban szörnyű következményei lesznek. Szörnyű következményei lesznek, mert kötelező. Ezért megannyi elfojtás, megfelelés, elnyomott frusztráció és ebből fakadó emberi tragédiák sorozata lesz az eredmény, megannyi esetben.

A protestanzimus ott vét hibát, hogy teljes egészében szembe megy ezzel a felfogással, és a nagycsaládos, sokgyermekes, a házasságot az emberi kapcsolatok csúcsaként értelmező nézettel állt elő. Pedig Jézus aligha nevezhető ennek a szószólójának, mikor a tanítványokkal beszélget erről:

"Erre így szóltak hozzá tanítványai: „Ha ilyen a férfi helyzete az asszonnyal, akkor nem jó megházasodni.” Ő azonban így válaszolt: „Nem mindenki képes elfogadni ezt a beszédet, csak az, akinek megadatott. Mert vannak nemzésre alkalmatlanok, akik így születtek, és vannak nemzésre alkalmatlanok, akiket az emberek tettek ilyenekké, és vannak olyanok, akik önmagukat tették nemzésre alkalmatlanná, a mennyek országáért. Aki el tudja fogadni, fogadja el!” (Máté 19:10-12)

Ahogyan Pál apostol is azon véleményen van, hogy " jó ha a férfi asszonnyal nem érintkezik" (1.Kor. 7:1) Továbbá így folytatja:

"A nőtlennek arra van gondja, ami az Úré: hogyan járjon az Úr kedvében. A nős azonban világi dolgokkal törődik: hogyan keresse felesége kedvét, ezért meg van osztva. A nem házas asszony és a szűz arra gondol, ami az Úré, hogy testben és lélekben szent legyen, míg a férjes nőt világi dolgok kötik le: hogyan járjon férje kedvében. Ezt javatokra mondom, nem azért, hogy tőrbe csaljalak, hanem hogy a feddhetetlen életre és az Úrhoz való osztatlan ragaszkodásra segítselek titeket."(1.Kor. 32-35)

Világos tehát, hogy a mindennemű szexualitástól mentes létállapot az, ami a legnemesebbként jelenik meg a Bibliában. Jézus maga is azt mondja: Senkiben nincs annál nagyobb szeretet, mint, aki életét adja barátaiért" (Jn. 15:13) Nem feleséget, férjet, gyermeket, családot mond, akikért és amiért már a legalapvetőbb pogány is éltetét adja, s még a legtöbb állatfajnál is ösztönből fakadó kötelesség. Hanem a vérségi és ösztönszintű érzelmeken túlmutató, saját szabad akaratból, magunktól választott emberi kapcsolatot emeli ki, a legmagasztosabbnak.

Magasztos szellemi-lelki értékeket azonban nem lehet törvénnyel kötelezni, kikényszeríteni. Nem lehetséges, hogy megkövetelje egy egyház, közösség, hogy bizonyos feladatokat csak akkor végezhetsz, ha úgy élsz, ahogyan a legnemesebb. A Lélek fordítva működik, és magától munkálja ki bizonyos emberekben a magasztos életminőséget, hozzáállást, és az ilyen emberek organikusan kitűnnek a közösségekben, s spontán látnak el feladatokat, amelyekre ők tűnnek a legalkalmasabbnak. Az ember azonban sosem akarja alávetni magát az Istennek és hagyni, hogy csak a Szentlélek működjön. A katolikusok mérhetetlen terheket, frusztrációkat adnak azok lelkére, akik Isten dolgaival akarnak elhivatottan foglalkozni, de ugyan nem a szent nemtelenség állapotában vannak, míg a protestánsak ugyanilyen terheket, frusztrációkat sóznak azokra, akik a szexualitástól mentes Krisztusnak szentelt szellemiség állapotában vannak, de a közegükben rendszerhibának tűnnek, ahol a házasság és a család az emberi élet tetőpontja. Hol kevesebb a szabály, szokás, törvény, ott több az egyéni lélek, s hol kevesebb az egyéni lélek ( lelki szegénység) ott az Isten országa.

1792

A 19 éves, vukovári Jelena Pančićot 1991. november 18.-án vitték magukkal a szerb csapatok, miután elfoglalták a várost. Nagy eséllyel megerőszakolták, és még Kelet-Szlavóniában megölték, vagy valamely Szerbia területén található gyűjtőtáborban lelte a halálát.

" Minden nap úgy fekszem és úgy kelek, hogy Jelenára gondolok. Gyakorlatilag 33 éve nem alszom, nekem még mindig 1991 jár a fejemben, és ez így is marad, míg meg nem találom a lányomat. Megtudnék bocsájtani a gyilkosának ha bocsánatot kérne, de tovább lépni nem tudok." - nyilatkozza Milka Pančić, Jelena édesanyja a Vecernji.hr-nek. Egyes információk szerint négy másik fiatal nővel együtt Daljba vitték őket, Jelena volt a legfiatalabb, azonban ennél többet nem sikerült kideríteni több, mint 30 év alatt. Annak ellenére sem, hogy Pančić személyesen járt többször is Belgrádban, ahol Aleksandar Vučić szerb elnök is segítséget ígért. A Jugoszláv Néphadsereg archívumait azonban senkinek nem áll érdekében megnyitni. Sem Jelena, sem másik három társát nem sikerült sohasem megtalálni. " Remélem valaha megtalálják, de már 77 éves vagyok és attól tartok nem élem ezt meg. Sok szülő ment el a másikvilágra úgy, hogy sohasem tudta meg gyermeke sorsát. Ettől félek én is a legjobban."- zárja Jelena édasanyja.

Ez egy történet az 1792 közül. Ennyi eltűntet tartanak nyilván a horvát hatóságok, akiket a honvédő háború után sem élve, sem halva nem találtak meg. Sokuk szülője, férje, felesége, gyermeke, barátja a mai napig reménykedik, hogy valahol élnek még szeretteik. Legtöbbjüknek azonban biztos információja van róla, hogy csak holtestek megtalálására és a végtisztesslg megadására van remény. Közülük a leghíresebb Jean-Michel Nicolier a francia önkéntes, akit a szerbek a vukovári kórházból vittek el, további 200 emberrel együtt, és a II. világháború utáni első szisztematikus népírtás, a Vukovár melletti Ovčarai mészárlás áldozata lett. Brutálisan megkínozták és holttestét a Dunába dobták, mely a mai napig nem került elő. Az eltűnt személyekre minden év augusztus 30.-án emlékeznek.

Az Olimpia és a törzsi, nacionalista ösztönök

Amikor középiskolás voltam, minden lány buzgón igyekezett a legkülönfélébb módon kicsinosítani magát és a legszebbnek vélt ruhadarabokat felvenni a szalagavatónak nevezett kispolgári műúrias veretésének alkalmára. Tették mindezt azért, hogy mindenki lássa milyen szépek, a szüleik pedig szintén ragyogó szemekkel csodálták is őket és gondoltak arra, hogy na, látja mindenki, szülő és diák egyaránt, hogy az ő lánya a legszebb. Persze rohadtul nem nézte senki az ő lányát, mert mindenki a sajátját nézte és mindenki a sajátjáról gondolta, hogy mindenki nézi, hogy az a legszebb. Így természetesen senki nem emlékszik senki másnak a gyerekére, hogy hogy nézett ki, csak arra a hamis tudatra, hogy a sajátja volt a legszebb és biztos mindenki azt nézte.

Azért jutott eszembe ez, mert hasonló a helyzet az olimpiákkal és úgy általánosságban minden nagyobb sporteseménnyel is. Pogány törzsi büszkeség érzése az, ami egy-egy megnyert érem után a nemzet sportokat követő részében feléled. Láthatja az egész világ, hogy azért mikben jó ez a kicsi ország. Persze pont nem érdekel más országokat, hogy Magyarország mit nyert és mennyit. Ahogyan a magyaroknak sincs fogalma arról, hogy teszem azt Bulgária, vagy Albánia mit művelt az Olimpián. Mindenki a saját érdemeit nézi és várja, hogy csodálja más. Pont, mint a szülők a szalagavatón. Annyiban azonban még drámaibban szürreális a helyzet, hogy a szalagavatót egyszer kell túlélni, de Olimpia négy évente van, ez pedig azt eredményezi, hogy a saját előző "szalagavatónkra" sem emlékszünk. 10 évre visszamenőleg mi magunk sem tudjuk, hogy kire és mennyi éremre és milyen sportágban kéne büszkének lenni magunkra, ránk a világnak. Mérhetetlenül hitelét veszti ez a nacionalista jellegű veretés, mikor 100 év alatt 3-4 olimpikont tud megnevezni az átlagember, miközben több száz érmet kiosztanak csak egy alkalommal. A valódi sportérték velejéig leértékelődött és az Olimpia egy cirkuszi, tömegek ösztöneire ható show lett, ahol az egyszeri ember büszkének érezheti magát olyasmire, amihez semmi köze azonkívül, hogy ugyanazon állampolgárság szerepel az igazolványában, mint annak, aki elérte a sportteljesítményt.

Persze tudjuk, hogy ezek mélyen gyökeredző, gyarló, törzsi ösztönök, amelyek háborúk és valós konfliktusok híján a sportba csatornázódtak bele. Természetesen ha a tömeg nem képes krisztusivá vállni sokkal szerencsésebb ha állatias reflexióit inkább ebben éli meg, mint valódi harcokban. A klubok a footballban, a kézilabdában például a törzsi, ősi közösségi élményeknek a manifesztációi, míg a nemzetközi megmérettetések az egész nemzetre kiterjedő nacionalista háború torz másolatát képzik. Legalábbis elméletben, mert a gyakorlatban még ezen állati ösztönöktől vezért képet is sikerült hiteltelenné tenni, tekintve, hogy egy klubcsapatban már nem az adott település emberei mérettetik meg magukat, hanem gyakran magyart is nagyítóval kell keresni benne. Félreértés ne essék, a sportolók azt teszik, amit sportolóként kell nekik és sportkörökben ezek valóban hatalmas elismerések. A tömegemberek zömének törzsi-nacionalsita illúziója azonban már egy sokkal problémásabb lelki folyamat. De ezek a klubok már inkább kapitalsita pénzen megvásárolt projektek, de paradox módon mégis lokális és nemzeti érzületet és büszkeséget kapcsolunk egy üzleti projekthez, ami felettébb bizarr. Bizonyos értelemben az Olimpiai megmérettetés is egy projekt, mert adómilliárdokból épül fel az a struktúra, ami miatt kijut valaki az Olimpiára és adómilliók mennek el rá, hogy díjjazzák sikerüket. S a máskor 50 forintot emelkedő kilós kenyéren is háborgó magyar emberek zöme minden ellenvetés nélkül, örömmel és büszkén fogadja el a tényt, hogy milliói mentek rá, hogy "dicsőséget szerezzenek nekünk és megmutassák a világnak" . Csak persze ezen dicsőségnek csupán az illúzója marad és a világot sem érdekli ez, mert mindenki a saját lányát nézte a szalagavatón, hogy az a legszebb.

Keresztény univerzalizmus avagy létezik-e örök pokol?

Isten azelőtt ismer bennünket, hogy egyáltalán megteremtene. Ahogyan már Jeremiásnak is mondja az Úr: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek." (Jer 1: 5) Mivel az egész kozmoszt, annak minden fizikai törvényével, és magával az idővel együtt is Isten teremtette, nyilvánvalóan idő felett is áll. Tehát Isten már annak tudatában teremt meg egyáltalán bármely lelket, hogy annak előre ismeri a sorsát, döntéseit és életének végkifejletét. Felmerül a kérdés, hogyan fér ez összes az örök pokol létezésével?

Mivel mindenekelőtt csak Isten létezett, ezért minden, amit teremtett az belőle teremtetett és benne is áll fenn. Az örök pokol egy olyan hely, amely azt feltételezi, hogy Istenen belül konstans létezik egy "lyuk", egy nem-Isten szféra, amely teljesen ellentmond annak, hogy Isten végső soron tökéletes legyen. Ellentmond Isten végtelen szeretetétnek és kegyelmének is, ha hagyja, hogy lelkek örök szenvedésben leledzenek, miközben annak tudatában teremtette meg őket, hogy elkerülhetetlenül tudta ezen végzetüket. Maga Pál apostol írja Timóteusnak, hogy Isten olyan "aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére." (Tim. 1:2). Ha a Biblia szerint Isten akarja, hogy mindenki üdvözüljön, de létezik az örök pokol, akkor ez esetben Isten nem képes az akaratát érvényesíteni, vagyis nem mindenható. A Biblia három fő dolgot állít Istenről: mindent tudó, mindenható és a legteljesebb szeretet egyben. Az örök pokol létezése minden esetben legalább az egyik tulajdonságát kizárja. Mi hát a megoldás a Jézus által is sokat emlegetett halál utáni gyehenna problémájára?

Nos, kezdetben, az ókeresztény körökben egyáltalán nem volt ilyen kőbevésett és elfogadott az örök pokol dogmája, mi több, az ideiglenes, javítócélú, megtisztító létsík volt az uralkodó nézet. A legjelesebb egyházatyák közül, mint Origenész, Alexandriai Kelemen, Nüsszai Gergely, mind az ideiglenes, tisztítótűz állapotát hirdették. Ezek a görög kultúrkörben, az ógörögöt anyanyelvi szinten beszélő teológusok vonatkozásában azért sem meglepő, hiszen a Bibliában használt αιών (aion) szó egyáltalán nem jelent feltétlen örökkévalóságot. Márpedig ez a szó áll azon a helyen, amelyeket "örök szenvedésnek" és hasonló, pokolhoz köthető létállapotnak írnak le napjaink fordításaiban is. Pedig az aion egy határokkal rendelkező időszakot jelent az ógörög nyelvben. Több írásban is, (pl. Homérosz) az emberek földi életének leírására használja, de gyakran jelenik meg korszakok leírása esetén is, mint Krisztus előtt, vagy utáni szakasz. A probléma gyökere valahol ott keresendő, mikor az evangéliumokat latinra fordították és megszületett az első latin nyelvű Biblia, a Vulgata. Ebben már az aion fordítása az aeternam lett. Ennek a szónak pedig a latin jelentése valóban "örök". Ettől kezdve a 4. században jelenik meg Augustinustól kezdve az örök pokol felfogása, majd dogmája, amit végül a reformáció során sem vizsgáltak kellőképpen felül a keresztény egyházak.

Mára abban a paradox helyzetben találjuk magunkat, hogy keresztény felekezetek ágálnak az örök szenvedés és végtelen pokol álláspontja mellett, a kegyelem számunkra érthetetlen, hitből fakadó, Isten végtelen szeretetének lehetősége ellen, mely valóban minden általa teremtett lényt az üdvösség gyönyörével ajándékoz meg végső soron. Márpedig ha a Szentírás Istenképét vesszük alapul, amely előre tud mindent, mindenre hatalma van és bármire képes, s végtelen szeretet ő maga, akkor aligha vethetjük el ennek a lehetőségét, mi több a Biblia is több helyen utal erre:

"Mert ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is. Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy a Krisztusban is mindnyájan életre kelnek. Mindenki a maga rendje szerint: első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi. Azután jön a vég, amikor átadja az az uralmat Istennek és Atyának, amikor eltöröl minden fejedelemséget, minden hatalmat és erőt. Mert addig kell uralkodnia, míg lába alá nem veti valamennyi ellenségét. Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál. Mert Isten mindent az ő lába alá vetett. Amikor pedig azt mondja, hogy minden alá van vetve, nyilvánvaló, hogy annak kivételével, aki neki alávetett mindent. Amikor pedig majd alávettetett neki minden, akkor maga a Fiú is aláveti magát annak, aki alávetett neki mindent, hogy Isten legyen minden mindenekben." (1.Kor.15: 21-28)

Itt Pál gyönyörűen írja le azt a folyamatot, ahogy az Isten terve beteljesül, s minden alárendelődik az ő tökéletességének, s mindent befog tölteni. Csak Ő lesz, "minden a mindenekben". Ez pedig meg nem tért szenvedő lelkek létét csakúgy kizárja, mint azt a szférát, ami egy nem jóságokkal teli pokoli szféra lenne. De Pál még így folytatja ezt a szakaszt:

"Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük?" (1.Kor 15: 29)

Itt az apostol már azon hívekről beszél, akik már elhunyt emberekért keresztelkednek, azok üdvösségének reményében, melyet az apostol egyáltalán nem zár ki vagy ítél el kardinálisan. Ahogyan Jézus kereszthalála után is "alászállt a poklokra" és ott hirdette az evangéliumot már fizikailag halott lelkeknek. Természetesen kardinális különbség van a Jézus élete előtt élt (ergo őt meg nem ismerhető) emberek és a Jézus után, annak tudatában meghalt emberek között, azonban már láthattunk a Bibliában mégiscsak példát arra, hogy földi élet vége után nyerjen valaki üdvösséget. Jézus is azt mondja: 

"Most megy végbe az ítélet e világ felett, most vettetik ki e világ fejedelme. Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket." (Jn. 12:31-32.)

A mindenek szó itt πάντας, aminek jelentése valóban "mindenki/ összes/egész". Vagyis Jézus itt utal arra a korábban Pál által említett folyamatra is, amiben Isten alá rendelődik folyamatában minden, s melynek egy szakaszában e világ pusztulása után az összes embert és teremtett létezőt magához emeli.

Fontos kiemelni azonban, hogy ez a keresztény univerzalizmus semmiképpen sem valamiféle tét nélküli vélemény. Nem jelenti azt, hogy Jézus hiába halt volna meg értünk, s a megtérés, a megszentelődés és a bűnös élet elhagyása ne lenne égbekiáltóan szükséges. A pokol igenis valóságos, létező létállapot, amelyet mindenki, minden erejével elakarna kerülni ha ismerné milyen, még akkor is ha célja nem a büntetés, hanem a saját magunk bűneivel és romlottságával való szembesítés, ebből fakadó kínszenvedés és lelki gyötrelem, melyet nem hordozott el Krisztus halálával az érintett pokolrajutó helyett. Fontos megállapítani, hogy valószínűleg időtlen létállapotról beszélünk a mi földi felfogásunkban, ahol a mi álltalunk ismert idő nem létezik, ennél fogva valóban örökkévalóságnak élhetjük meg az ottani tapasztalatokat. S bár ezen tapasztalatnak a célja, hogy megtisztítson lelkileg, ez korántsem kellemes módja annak, ha már a tűz hasonlatot alkalmazza Jézus is. " A mi Istenünk emésztő tűz" - jelenti ki Pál a zsidókhoz írt levélben (Zsid. 12:29). Senki nem kívánhatja az emésztő tűz végtelennek látszó gyötrelmét, ahelyett, hogy Jézus Krisztus útját járva, itt a földön, egyértelműen időhöz kötve éli meg a krisztusi élet lelkiismereti, s egyéb szenvedését ebben a bukott világban.

Sokan fogadják el, hogy a valóban örök pokol elmélete nem összeegyeztethető Isten szeretetével, mindenhatóságával és mindentudásával, de óvva intenek attól, hogy ezt híreszteljük, hiszen a pokol bűntől visszatartó ereje kárba vész és nem térnek meg annyian. Azonban nem a félelem Istenét ismerjük, aki fenyegetéssel és büntetés kilátásával térít magához. Ugyan miféle megtérés az, amely csak a szenvedés félelme okán nem követi el a vágyott bűnöket, s nem pedig az Isten iránti hála és szeretet érzése készteti arra az életre, amelyre a Mindenható hívott el bennünket. " Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét" (2. Tim. 1:7)", Isten valódi szolgálata, s a valódi megtérés az, ha az ember önként, őszintén szereti, csodálja és rajong azért a jóságért, ami Istent jelenti, s ha kell szenved értük, mert helyesnek véli akkor is, ha nincs kilátásban végtelen gyötrelem ennek ellenkezője esetén sem. Isten nem a rettegéssel és félelemmel vonzza magához a lelkeinket, hanem tökéletességének és hatalmasságának, végtelen kegyelmének és bölcsességének csodájával, amely vagy így, vagy úgy, de megment mindenkit, még magát a Sátánt is, az "aionok, aionjának" végén az Ő hatalmas dicsőségére, és végül csakis a mi mindenható Atyánk lesz a minden a mindenekben.

Horváth Martin

Disszidens Vlog- Keresztény anarchizmus, Krisztus és a hatalom/ intézmények viszonya