Luther és a protestantizmus tévútjáról

Luther Márton születésnapja alkalmából pár megjegyzés a protestantizmusról. Én magam sohasem tudtam, sem akartam bekategorizálni magam a katolikus-protestáns tengelyen. Magamtól tértem meg, saját filozófiai-teológiai okfejtést bejárva, az ateizmustól, okkultizmuson és hindu filozófián át Jézus Krisztus elismerésééig. Ebben ókeresztény teológusok voltak rám nagy hatással, de legalább annyi katolikus teológiai bölcsesség, mint protestáns megközelítés is. Jacques Ellul nyomán, az egész egyháztörténetet Krisztus tanításainak kisiklásának látom, és keresztényanarchistaként Isten tekintélyén kívül semmilyen világi hatalmat el nem fogadva, a világi hatalom, birodalmak, hierarchiák és politikai intrikák áldozatának az összes felekezetet.

A katolicizmus nem kérdés a Krisztusgyilkos Római Birodalom pogány székébe ült bele és önmagában formált hatalmi monopóliumot, s bár megannyi teológiai bölcsességet halmoztak fel, egészét tekintve egy elpogányosodott világi hatalommá vált. Ellene felkelni, a Szentírás eredeti igazságát újrafelfedezni hatalmas feladat és kötelesség volt akkor, mikor Luther élt. Kiállása lelkiismerete és személyes hite mellett példaértékű akkor is, ha egyéb kérdésekben egy vállalhatatlan tróger képe rajzolódik ki ( lásd: Asztali beszélgetések), de hát nem egy személyt kell követni, hanem azt az elvet, amit ő követett. A Szentíráshoz való ragaszkodás és szünetelen felülviizsgálata a jelenlegi világi, önös elhajlításainak. A reformáció leganagyobb tragédiája, hogy a német választófejedelem vette kegyeibe Luthert és a protestantizmust és pikk-pakk a római hatalmi monopólium és kisebb nemzeti birodalmi ambíciók politikai felhasználásába került. Annyira, hogy a Luther utáni evangélikus egyház államvallássá, nemzeti vallássá vált Skandináviában. Ezután nem a pápa mondta meg, miben kell hinni, hanem az aktuális nemzeti érdek és így lett ma az evangélikus egyház a nyugati progresszív-genderideológiák teológiai háttértámogatója. Jobban meggyalázva a Szentírás szellemiségét, mint talán katolikus elődje. De legalább ugyanolyan mértékben. Erre válaszul megannyi protestáns, s később neoprotestáns felekezet alakult, akik ezzel is szembehelyezkedtek és a katolikus és népegyházi protestáns (evangélikus, református) elpogányosodás hatására visszasüppedtek a törvénybe és Krisztus nevével re-judaizálták, visszazsidósították elveiket. Róma mint pogány és a zsidó farizeusok együtt feszítették keresztre Jézus Krisztust. Ez a pogányság (katolicizmus, népegyházi protestantizmus) és a farizeusok ( neoprotestantizmus) újfent közösen értik félre és feszítik meg napról napra az emberré lett Isten, Jézus Krisztus megváltónk igazságát.

S bár Luther Asztali Beszélgetéseket olvasva, mindinkább arra jutok, hogy egy vállalhatatlan, önön bűneit sokszor mentegető, arrogáns tróger volt, mégis Luther eredeti, szent pillanatában tett lelkületét állítanám példaként, minden hívő kereszténynek. Mikor félve, de lelkiismeretét követve állt a pápisták elé, tudva, hogy ha hitéhez tartja magát, könnyen a halál lehet a vége, mégis megtette " Itt állok, másképp nem tehetek"- mondatával, s nem vonta vissza tanait minden nyomás ellenére sem. Így álljon ellen az örök pogánynak és az örök farizeusnak is -legyenek bárki bőrébújva, a szent halált értünk vállaló Megváltónk nevét akár magukra is húzva-, minden saját maga őszínte Istenhitét megélő Krisztus követő ember ma is.

Reformáció a pogány róma és a zsidó farizeusok szorításában

Jézus a maga korában két tévút között tengődött, az egyik a pogány Róma, a másik a zsidó farizeusok voltak. Ezek együttesen nem ismerték fel és küldték a halálba, tagadták meg Isten igazságát. Az egyik a racionális hatalom, a pogány reflexek világa, a másik éppen a szent írásokat ismerő papi hatalom, akik Isten nevében léptek fel, s látszólag ez a kettő egymással kibékíthetetlen volt. Isten megtagadásában azonban remekül tudtak közreműködni. Krisztus apostolait és követőit még évszázadokig üldözte mind a zsidó papi vezetés, mind a Római Birodalom. Majd a 380-as római államvallássá tétel után a kereszténység lepaktált a világgal és a pogánysággal és a Római Katolikus Egyház képében a világpolitika nagyhatalmi játszmája és a pogány tradíciókkal átitatott néptömegeknek eleget téve, korcsosult Krisztus nevével visszaélő pogány, politikai-hatalmi ördögi gépezetté.

1517. október 31.-én minkor a Luther féle reformáció kezdetét veszi, remek lehetőség nyílik arra, hogy ezt a fatális ördögi vakvágányt felismerje a kereszténység és vissza térjen egyedül a hit, a kegyelem, Krisztus igazságának és megváltásának reménységébe messzire űzve a világpolitikát és a pogány reflexeket. Luthert a pápa bosszújától végül III. Frigyes német választófejedelem menti meg és ezzel már idejekorán a protestantizmust az állam és a regionális politika szárnysegédjévé degradálja. A protestantizmus ezután nem a római pogány nagyhatalom szolgálatában áll, hanem a Rómával szemebszegülő egyéb nemzeti, politikai hatalmak szolgálatába. Skandináviában a mai napig kvázi államvallás a lutheránius irányzat, amelynek teológiáját egy bizarr fordított szekularizmus keretében az állam szabja meg. S ahogyan a nyugati jóléti államok a progresszió feneketlen kútjába estek, úgy jelent meg az ateista, leszbikus lelkészasszonyok által hirdetett gender-kereszténység a protestantizmus népegyházi köreiben. Ezzel a protestantizmus fő ága nagyobb pogány lett és jobban feküdt le a világnak, mint az a katolikus egyház, ami ellen fellázadt.

Több protestáns irányzat aztán folytatta az útkeresést és érezte, hogy a helyzet így közel sem ideális. Baptisták, metodisták és a neoprotestantizmus így kényszeredetten igyekezett visszatérni a valódi kereszténység gyökereihez. Visszatérésük közben azonban a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték, és a pogányság legkisebb árnyékától is menekülve olyan szinten csak a Biblia kizárólagosságába merültek, hogy akár a Szentlélek adta Szentíráson kívüli szabad gondolatoktól is elzárkóztak és a Bibliát tették meg saját bálványukká. Így lettek a modern kor új farizeusai, akik a betűt pontról pontra ismerik, de a lélek szavát nem. Ez mára eljutott egyfajta re-judaizációs folyamatig is, egyfajta vissza zsidósodás indult el, amiben a törvényeskedés felülírja az Istennek Szent Lelkét. Megjelent konkrétan a keresztény-cinonizmus, Izrael támogatása és a Jézust is megfeszítő és megtagadó judaizmus azonos szintre helyezése Krisztus tanításaival, miközben a keresztények mindennapi életét is egy Krisztus nevével nyakönöntött farizeusi judaista törvényeskedő formában képzeli el és éli meg.

Ahogy Jézus földi életében a pogány Róma és a farizeusok között tengődött, úgy nincs másképpen ez ma sem. Ma is a pogány világ fősodra által elvitt világi hatalmak bűvkörében tengődő egyházak és a vissza-judaizált újfarizeus irányzatok azok, akik a mindenható Atyaisten szent nevével és üzenetével visszaélnek. Nincs új a nap alatt, s amint volt akkor, úgy lesz az idők végén is. S bár a gonosz terve mindig az, hogy a legnemesebb szándékot is ördögi tevének megfelelően tévútra futassa, a reformáció és a protestantizmus alapvető üzenete, ma is megszívlelendő és érvényes. Visszatekinteni a Szentíráshoz, Jézus Krisztushoz és átértékelni mi az, ami keresztény címszóval a nevében végbement és annak valóban van-e köze hozzá, s mi az, amilyen vakvágányoktól megkell szabadulnunk lelki értelemben, hogy beteljesíthessük világi logikától, pogány reflexektől, farizeusi okoskodástól, minden felekezeti hivatalos teológiától mentes, őszinte és szent, önálló, közvetlen Istentől kapott lelkületünket és hitünket. Ahogyan maga a Mester mondja: „Ha megmaradtok a szavamban, valóban a tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket” (János 8:31–32)

1956 a magyar társadalom soha nem látott egysége

1956 a kedvenc magyar nemzeti ünnepem volt mindig is. Talán mert a legtisztábban alulról, a magyar nép köréből indult lázadás volt és mert a magyar társadalom egészét lefedte. Augusztus 20. az államalapítás messzemenően politikai, sőt geopolitikai hátterű esemény volt, amiben a társadalom teljesen megosztott volt. Ezt mindenki ismeri Koppány és István szembenállásából is. 1848 egy korszellembe illő, európai népmozgalom hazai megnyilvánulása volt és oroszlánrészt az elit, politikai szinterén dőltek el a fajsúlyos döntések, s ugyanúgy megvoltak a labancpártiak, mind a forradalmiak megosztottan. 1956 viszont tisztán és őszintén a nép alsó rétegeiből indult. A politika csak kapkodta fejét és a kommunisták is csak futottak az események után, s vitte el a népfelkelés hevülete a Nagy Imréket és más reformkommunistákat. A magyar társadalom talán soha olyan egységes nem volt, mint akkor. Megvoltak persze a karhatom nemzet és kultúra ellenes bolsevik láncos kutyái és haszonélvezői akkor is, de velük szemben soha nem látott széles palettán sorakozott fel a magyar társadalom. Kezdve azoktól, akik a szocializmust valóban komolyan gondolták, a konzervatívok, szélsőjobboldaliak, az értelmiség, a diákok, az agrárium parasztsága, a kétkezi munkások tömegei egyaránt, egy szívvel a magyarság és a szabadságért küzdve. Idősek, középkorúak és kamaszok egyaránt fegyvert ragadva, életüket kockáztatva, sokszor odaadva a szent ügy oltárán.

Ezt az egységet és ezt a szent hevületet kellett Kádárnak kiirtania a magyarságból és a langymeleg gulyáskommunizmusban feloldania a Gorenje hűtő, a lángos és a biztos mindennapi krumplilevesért cserébe. Ezzel megtörve a magyar társadalom gerincét, erkölcsi tartását. Az 1867-es kiegyezésben a politika vett részt és békült ki az 1848-49-et leverő Habsburgokkal. Kádár viszont cinkostársá tette az egész népet és minden magyar egyén a mindennapi materialsita szükségletek okán vált nemzetünk legszentebb ügyének árulójává. A szent ügy lángja kihunyt az ezt követő generációk szemében, a magyarság egysége pedig végletes megosztottsággá vált. Pedig ez az egység 1956 nagy üzenete, amiben politikai oldaltól, világnézettől, ideológiától, társadalmi helyzettől függetlenül minden magyar megtalálhatja a maga azonosulását és magyarságát. Abban a korban mikor diáktüntetések hullámán felbuzdulva vörös zászlókkal és sarló-kalapácsos jelképekkel szabadítják el a terrort Európa szerte, fontos emlékeztető 1956, mikor a magyarság egy valódi diáktüntetésből kiindulva mutatta meg, hogy a társadalmi összefogás és elszántság a vörös zászlók, sarló-kalapácsok és az abból fakadó terror ellen az igazán őszinte és szent ügy!

Horváth Martin

A Horvát Függetlenségi Háború (1991-1995) története II. rész- Békefenntartók és a boszniai front

 

A leomló World Trade Center és amerikai dícsőség

 25 évvel ezelőtt kisiskolásként felkellett állnunk a nap elején. Nem a mindennapi katonásra szabott oktatási rendszer haptákra vágott vigyázállása volt. Egy perces néma csenddel adóztunk a World Trade Center elleni támadások álodzatai előtt. Sem az előtt, sem azután nem történt ilyen néma tisztelgés, pedig terrortámadásból sajnos akadt még jópár szerte a világban. A '90-es években az USA hegemóniája vitathatatlan volt, egyetlen, erős, globális szuperhatalomként uralta a világot. Riválisa nem akadt, vagy gyengék és jelentéktelenek voltak. 2001. szeptember 11.-én ezellen az egypolusú, sokak által gőgösnek vélt globális uralom ellen tett jól látható lépéseket az iszlám világ.

A World Trade Center lángoló épületéből a biztos tűzhalál elől rengetegen ugrottak a mélybe, inkább ezt a halált választva. Ezeket a felvételeket a CNN és más adók hamar leállították, majd zárolták és soha többé nem adták le. Az Egyesült Államok kormánya ignorálta ezt, és a 911-es támadások múzeumában is egy elrejtett sarokban esik szó csak erről. Nem fért bele az USA erős, minden állampolgárát megvédő, értük kiálló és harcoló képével, amit a '90-es években megkreált és 911 után mindinkább igyekezett láttatni. Az ablakon magukat mélybe vető hétköznapi embereket viszont nyilván magukra hagyta az USA, legalábbis nem tudta őket sem megvédeni, sem megmenteni. Bár erőt sugárzóan látott neki "a világ ura" az iszlám terrorizmus felszámolásának, végül a maga dicsőségét faragta porrá. Afganisztánban 20 évig háborúzott az USA és kezdte meg a demokrácia exportját, hogy aztán megannyi megannyi amerikai katona élete árán, 20 év után ugyanazok a tálibok jöjjenek vissza a hatalomba, akik 2001-ben is voltak. Irak 2003-as megtámadásáról csakhamar kiderült, hogy hamis vádakra, a nemzetközi joggal ellentétesen történt. A 2000-es évek végére már a terror elleni háború a gőgös, hipokrata világcsendőr, az USA igaztalan hatalmának kiterjesztési kísérletének tűnt. Nem csak az iszlám világban, Nyugaton egyaránt, beleértve az USA állampolgárainak zömét is.

25 évvel később Gearge W. Bush, az akkori elnök és a terror elleni háború arca, legalább olyan ördögi figurává vált a társadalom szemében, mint a terrorakciót kivitelező Osama bi Laden. A republikánusok fellázadtak 2000-es évekbeli örökségük ellen és maguk harogják, hogy 911 egy önmerénylet volt a kormány részéről, hogy piszkos hatalmi céljait kiterjessze, Trump harsongja, hogy igaztalan vádakkal támadták meg Irakot, míg a Demokraták mindennél jobban gyűlölik az évtizedekkel korábbi amerikai kultúrát. 25 évvel ezelőtt még menő volt amerikára hasonlítani, azt lemásolni kulturálisan és társadalmilag egyaránt. Ma az amerikaiak inkább szégyellik magukat. Ma már semelyik osztályteremben nem állnának fel néma csendre az USA tragédiája előtt egy európai országban. Mert ez a világ, már nem az USA világa. Sajnos helyette viszont, leginkább senkié. Az USA nem csak az ablakon kiugró szerencsétlen sorsú embereket nem tudta megmenteni 2001-ben, de végül az egész amerikai társadalmat sem, sem a maga dicsőségét. 25 évvel 911 után még mindig az USA a legerősebb gazdasági, katonai és politikai hatalom, de a társadalom lelkében- amerikában és szerte a világban-, már rég inkább megvetés tárgya. 25 éve az World Trade Center két tornya omlott össze és lett porrá, mára azonban az egész Egyesült Államok nimbusza. Szellemi értelemben 911 kitervelői győztek.

A Horvát Függetlenségi Háború (1991-1995) története I. rész- A nagyszerb invázió

 

Miért támadt az Úr Mózesre?

Mózes története sokkal mélyebb és érdekesebb, mint ahogyan köztudatban él, vagy a hittankönyvek mesebeli világán át eredeti jelentésétől leromolva megmarad az emberek tudatában. Mózes elhívásának kezdetén tiltakozik, hogy Isten őt válassza ki beszédhibája (feltételezhető dadogása) okán a népvezéri feladatokra. Majd közvetlenül azután, hogy Isten meggyőzi alkalmasságáról hiányosságai ellenében és útra kerekedik családjával, a Biblia egy roppant zavarbaejtő, mára mellőzött szakaszt tartalmaz:

"Útközben történt, az éjjeli szálláson, hogy rátámadt az ÚR, és meg akarta ölni. De Cippóra fogott egy éles követ, levágta fiának az előbőrét, Mózes combjához érintette, és így szólt: Véren szerzett vőlegényem vagy! Akkor eltávozott tőle az ÚR." (2Móz 4:24-26)

Elsőre nagyon különös lehet, hogy miért is támad egyáltalán valakire az Úr, pláne arra a választott szolgájára, akit imént hívott el nagy feladatra. Fontos tisztázni, hogy az Ószövetségben az Úr általi támadás, vagy halál sokkalta inkább a saját belső, lelki tusakodásunkra és szenvedésünkre utal, amit önmagunkkal kapcsolatba érzünk az Isten jelenlétében, látva Isten szellemiségéhez képest a saját magunk gyarló hitványságát. Az Ószövetségben később azért is nem képesek szemtől szemben látni az Istent és "halnának bele", ahogyan az Írás fogalmaz, mert saját maguk bűneit világítaná meg Isten fénye, amivel képtelenek együtt élni és feldolgozni. Ugyanez a helyzet Mózessel is, mikor az Úr rátámad. De miért is teszi?

Látszólag az ok triviális. Elmulasztotta körülmetélni Mózes a fiát. A körülmetélés azonban egy roppant fontos jelentéssel bír ekkor a megváltástörténetben. A körülmetélés jelzi azt, hogy az ember valamit feláldoz magából ebben a világban az Istenért. Az Isten feláldozza önmagát Jézus Krisztusként értünk, s vérét ontja önként a mi életünkért. Ebből az áldozatból azonban nekünk is átkell élni legalább egy minimálisat a világban, ahogyan Jézus is megfogalmazza: „Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak" (Jn. 15:20). Krisztus áldozata kimentett bennünket abból, hogy az örökkévalóságban szenvedjünk az Isten által megvilágított bűneink tudatában, már időtlen létállapotban, változtathatatlanul. Cserébe az időhöz kötött világi életünkben egy csekély mértékben azonosulnunk kell Krisztus áldozatából. Mindenki kicsit "vérét kell ontsa", mindenkinek megkell szenvednie azt, amit elenged a világi boldogsából, az Isten igazságáért cserébe. Ez a körülmetélés szimbolikája, ez az, amit Mózes elmulaszt, mert nem igazán hisz vagy akarja vállalni ennek a súlyát. Isten jelenlétében azonban Mózes majd belehal abba a gyöterlmébe, hogy nem akarja az áldozatvállalás fontosságát átélni, nagy áldozatokkal járó küldetése kapujában.

A megoldás is beszédes. Mózes a rövid történet egészébe passzív szereplő, meg nem szólal, semmit nem cselekszik. Felesége Cippóra menti ki a helyzetből, aki rávilágít a problémára, sőt aktivan tesz is a megoldásért. A Szentírás egész üzenete későbbiekben is az, hogy önmagunktól nem vagyunk képesek megváltani magunkat. Isten és más hívő, valóban Istent kereső emberek segítsége nélkül elvagyunk veszve és Isten mi rajtunk keresztül, egymásra figyelve, egymásról gondoskodva szeretetben végzi el azt a munkát, ami segít elviselni földi életünk alatt a terheket, és az áldozataink, fájdalmaink, bűntudatunk súlyát.