Bibliaértelmezés V.- Hágár és Izmael

"Száraj ezt mondta Abrámnak: Íme, az Úr bezárta méhemet, és így nem szülhetek. Menj hát be a szolgálóleányomhoz: talán az ő révén lesz fiam! És hallgatott Abrám Száraj szavára. Akkor Száraj, Abrám felesége fogta szolgálóleányát, az egyiptomi Hágárt, és férjéhez, Abrámhoz adta feleségül; Abrám akkor már tíz éve Kánaán földjén lakott.Abrám bement Hágárhoz, az pedig teherbe esett. Amikor látta, hogy terhes, úrnőjének nem volt többé becsülete előtte.Ezért Száraj ezt mondta Abrámnak: Miattad ért engem sérelem! Magam adtam öledbe a szolgálóleányomat, de látja, hogy teherbe esett, és nincs előtte becsületem. Ítéljen ügyünkben az Úr!Abrám így felelt Szárajnak: Hiszen a te szolgálóleányod, a te kezedben van: csinálj vele, amit jónak látsz! Ettől fogva olyan rosszul bánt vele Száraj, hogy az elfutott tőle.Az Úr angyala rátalált egy forrásnál a pusztában, annál a forrásnál, amely a Súrba vezető út mentén van, és ezt mondta: Hágár, Száraj szolgálóleánya! Honnan jössz, és hová mégy? Ő így felelt: Úrnőm elől, Száraj elől futok. Azt mondta neki az Úr angyala: Térj vissza úrnődhöz, és alázkodj meg előtte! Ezt is mondta neki az Úr angyala: Nagyon megsokasítom a te utódaidat, annyira, hogy meg sem lehet őket számolni.Majd ezt mondta neki az Úr angyala: Íme, teherbe estél, és fiút fogsz szülni. Nevezd Izmaelnek, mert hallott az Úr nyomorúságodról.Szilaj ember lesz ő, akár egy vadszamár. Kezet emel mindenkire, de őrá is mindenki; nem törődik testvéreivel, úgy választ táborhelyet magának.Azután Hágár így nevezte az Urat, aki szólt hozzá: Te vagy a látás Istene. Mert ezt mondta: Én is láthattam itt, aki engem látott. Ezért nevezik azt a kutat Lahajrói-kútnak. Ott van most is Kádés és Bered között.Ezután fiút szült Hágár Abrámnak. Abrám Izmaelnek nevezte a fiát, akit Hágár szült." (Ter. 16:2-15)

Ez a történet nagyon sok rétegen keresztül árul el sok dolgot az ember jelleméről és az Istenéről egyaránt. Noha korábban Isten már megígérte Ábrámnak és Szárajnak is, hogy majd fiúk születik, az emberi racionalitásokhoz kötött elme nem képes ebben hinni az idő múlásával. Száraj a saját kezébe veszi az irányítást és Isten helyett megpróbálja saját maga megoldani a problémát. Így jut el oda, hogy egy másik nő által szülessen a családba fiú. Bár a terv kiötlője, későbbiekben nem bír együtt élni érzelmileg ennek a következményeivel és terhével. Jól megfigyelhető, ahogyan Ábrám is szinte gondolkodás nélkül hallgat Szárajra, pedig az Úr világos ígéretet tett neki, hogy Szárajtól fog fia születni. Talán Ábrám sem bánta ezt az emberi logikával kiizzadt megoldást, több okból sem. Mindenki boldogan felejtette el az Urat, ha úgy érezték vagy szerették volna érezni, hogy az Úr is elfelejtette őket. Nagyon érdekes, hogy bár az első hitetlenséget itt Száraj követi el az Úr ígéretében való bizalom hiányával, mégis mutat később hitből jövő pislákolást, mikor a Hágárral való helyzetre azt mondja: "Ítéljen ügyünkben az Úr!". Erről döbbenetes módon maga Ábrám beszéli le és adja vissza a döntés felelősségét és jogát Száraj kezébe, az Istenre való hagyatkozás helyett. Igen súlyos bűn, mikor valaki mutatna hajlandóságot, akár maga bűne után arra, hogy Istennek átadja magát, és saját ego-járól lemondjon, újfent megerősíteni utóbbiban és eltéríteni az Úrtól. 

Hágár elmenekül a kegyetlen bánásmód miatt a pusztába, ahol nem sok esélye van a túlélésre, az Úr azonban megjelenik számára. Ez a Bibliában az első eset, mikor Isten konkrétan egy pogánnyal szóba áll. Egy olyannal, aki már nincs beavatva az Isten tervébe, mint Ábrahámék. Nagyon fontos üzenet, ami a későbbiekben számtalanszor előbukkan még, mi több az Újszövetség fő üzenete lesz, hogy az Isten ígérete, kegyelme és üzenete mindenkié, s nincs olyan, aki ne számítana, akikkel az Úrnak ne lenne terve, s ne szeretné. Hágár nem csak az első "külsős", akivel Isten kontaktot teremt, de rögtön biztosítja is kegyelméről és gondoskodásáról. Hágár az első, aki nevet ad Istennek. Szó szerint a héberben azt mondja " Te vagy az Isten, aki lát engem". A látás itt nem a két szemgolyónkkal való látást jelenti, hanem azt, hogy teljesen megért, teljesen ismer, "átlát" rajtam. Még meghatóbb mikor ezután azt mondja " Én is láthattam, aki engem látott". Isten nem csak teljeségében ismer és megért minket, jobban, mint mi önmagunkat, de megadja ezt nekünk is, hogy mi is ugyanúgy megismerhessük őt, személyesen és közvetlenül. Főleg Hágár korában döbbenetes közvetlenség a korabeli istenfelfogásokhoz képest, de még ma is az! Hágár a kívülálló, a pogány lényegretörőbben és hamarabb ismeri fel ezt, mint a választottak. Ez a paradox motívum később sokszor visszatér még a Szentírásban. 

Mélyebb értelemben Hágár és Izmael esete szimbolizálja azt, hogy mi magunk szeretjük saját kútfőnkből megoldani a problémákat. Az ember nehezen adja át magát az Istennek, sokan sohasem képesek rá. Nem engedjük el az ego-t, a döntés jogát és az ítélkezést. Mi akarjuk megoldani a problémáinkat és mi akarjuk emberi ésszel az akár helyesen látott Isten tervet is véghezvinni. Mindenki életében van egy Hágár és Izmael, mikor Isten tervébe belekontárkodik és maga próbál megoldani problémákat, helyzeteket Isten helyett. Később az Újszövetségben az apostolok is próbálják kiválasztani Júdás halála után, annak helyére az új 12. apostolt, és Mátyásra esik választásuk. (Apcsel. 1:26) Később kiderül Isten már gondoskodott erről és a Saulból Paullá váló Pál apostol képében jön el az egyik legtermékenyebb és legeredményesebb apostola az Istennek, akinek az Újszövetség tetemes részét köszönhetjük, míg Mátyásról gyakorlatilag többet nem hallunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy Mátyás rossz apostol lett volna, vagy rossz ember, csupán az Isten látványos tervében nem ő szerepelt ezen a poszton, ahová a Júdás utáni apostolt szánta. Úgy Hágárt és Izmaelt sem hagyja cserben Isten, és megígéri, hogy gondoskodik róla, nagy néppé teszi őt is. Isten minden egyes döntésünkből kihozza a legjobbat, még akkor is ha döntésünk szembement vele és hibás is, vagy erkölcstelen szándékban, tettben született. Bármit is teszünk, bármilyen megfontolásból, legyen az a leghitetlenebb gondolat vagy bűnös szándék is, Isten megszenteli és saját javára, a végső jó érdekében irányba állítja, s legfőképp senkit és semmit nem hagy cserben. Mindenki számára van vígasz, mindenki számára van remény. Isten tervével szembeszegülhetünk, szembeszegülésünket felkarolja az Isten és jóra fordítja, míg saját tervének végrehajtásában nem tudunk keresztbe tenni neki saját emberi húzásainkkal. Isten terve mindenképp beteljesedik, s a saját hibás terveinket is jóvá alakítja, így vagy úgy. 

A történet tanúlságának megértéséhez szükséges egy kisebb ugrás a történetben, miután Ábrámot és Szárajt Isten első rituális formában új emberré teszi, az  új név adásával (Ábrahám és Sára), ami jelképezi a lelki, személysiégbeli újjászületést csakúgy, mint később, ahogy Jézus is átnvezei az apostolokat. Valamint a körülmetélés rituáléjában a keresztség előképe megmutatkozik, amely kiterjed egész házanépére, Izmaelre is. Jelezve, hogy bármilyen hithiányból fakadó emberi torz megoldásnak az eredménye is, az Isten megszenteli és magáénak fogadja. A történet sok-sok évvel később tér vissza Hágár és Izmael esetére, mikor Ábrahám és Sára már rendkívül idős:

"Azután meglátogatta az Úr Sárát, ahogyan megmondta, és úgy cselekedett az Úr Sárával, ahogy megígérte. Sára teherbe esett, és fiút szült Ábrahámnak öregkorára, abban az időben, amelyet megígért neki Isten. Ábrahám Izsáknak nevezte el újszülött fiát, akit Sára szült neki. Azután körülmetélte Ábrahám a fiát, Izsákot nyolcnapos korában, ahogyan megparancsolta neki Isten.(...) Amikor Sára nevetni látta az egyiptomi Hágár fiát, akit Hágár szült Ábrahámnak, ezt mondta Ábrahámnak: Kergesd el ezt a szolgálóleányt és a fiát, mert nem örökölhet együtt egy szolgálóleány fia az én fiammal, Izsákkal! Ez a beszéd Ábrahámnak igen rosszul esett, a fia miatt. De Isten ezt mondta Ábrahámnak: Ne bánkódj a fiú és a szolgálóleányod miatt! Bármit mond neked Sára, hallgass a szavára, mert Izsákot fogják a te utódodnak nevezni. De a szolgálóleány fiából is népet támasztok, mert ő is tőled származik.Ábrahám fölkelt reggel, fogott egy kenyeret meg egy tömlő vizet, és odaadta Hágárnak. Föltette azt az asszony vállára, és elküldte őt a gyermekkel együtt. Így ment el, és bolyongott Beérseba pusztájában. Amikor kifogyott a víz a tömlőből, letette a gyermeket az egyik bokor alá, maga pedig elment, leült vele szemben egy nyíllövésnyi távolságban, és ezt mondta: Ne lássam, amikor meghal a gyermek! Ott ült vele szemben, és hangosan sírt.De Isten meghallotta a fiú hangját, Isten angyala pedig kiáltott a mennyből Hágárnak, és így szólt hozzá: Mi van veled, Hágár? Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját onnan, ahol fekszik! Kelj föl, vedd fel a fiút, és fogd kézen, mert nagy népet támasztok belőle! És megnyitotta Isten az asszony szemét, úgyhogy meglátott egy forrást. Odament, megtöltötte a tömlőt vízzel, és megitatta a fiút. Isten pedig vele volt a fiúval, és az felnövekedett. " (Ter. 21:1-20)

A történet megmutatja, hogy noha már Ábrahám időskorára végleg reménytelennek tűnik Isten réges régen tett ígérete, az mégis bekövetkezik. Nincs olyan, hogy Isten terve még sem valósulna meg, az Istennek tett hűség ne kamatózódna. Ez nem csak vérségi és anyagi javakban értendő, ahogyan itt még az Ószövetség szeretné a kor emberének mentalitása számára érthetővé tenni, hanem sokkal inkább lelki síkon. Izsák megszületése az ígéret eljövetele, annak az ígéretnek a szimbóluma, ami később Jézus születését jelenti és a Megváltó eljövetelét a világba. Erre rengeteget kellett várni az Ószövetség első ígéretétől Krisztus születéséig. Hatalmas több száz éves "szent csend" követi az utolsó Ószövetségi prófétát is, mire Jézus megérkezik, s talán már maguk az Írás ismerői is úgy kételkedtek a Messiás megszületésében, ahogyan Ábrahám Izsák születésében. Ami pedig még fontosabb és átélhetőbb ma számunkra, ahogyan mi is várva várjuk Jézus Krisztus újbóli eljövetelét és vele az egész teremtett világ újjá tételét és feltámadását velünk együtt. Sok keresztény már nem is hisz ebben, annyira allegórikusan érti, hogy nem is gondolja, hogy az Krisztus valaha visszatér, és még sok egyéb kétkedő magyarázat mérgezi hívők elméjét is. Éppen így lehetett Ábrahám is Izsák születése előtt, öregen. Azonban, amit Isten megígér, azt megis cselekszi, akarata elől senki és semmi nem tud kibújni, még ha emberi időfelfogással reménytelennek is érezzük annak beteljesedését. Ennek első emlékeztető példája és szimbóluma Izsák születése is.

A történet második része jóval komplikáltabb és zavarbaejtőbb. Sára olybá tűnik haragra gerjed és újfent elűzi Hágárt az Ábrahámnak szült fiával Izmaellel együtt. Sára motivációját vitathatjuk, azonban a történet egészét tekintve nagyon is isteni jelentőséggel bír. Ábrahám sajnálja saját fiát, amit természetesen megértünk. Annál zavarbaejtőbb, hogy Isten helyesli Sára döntését és azt mondja Ábrahámnak, hogy hallgasson Sárára és valóban küldje el Hágárt és Izmaelt. Isten nem csak Ábrahámnak tett ígéretet Izsák születésével, de Hágárnak is, mikor azt mondta neki sok évvel korábban, hogy gondoskodik róla és fiáról, s nagy népet támaszt belőle. Hágárnak ugyanúgy hinnie és bíznia kellene Istenben, ahogyan Ábrahámnak is. Hágár a halálraítélt sivatagi bolyongás közben kétségbe esik és összeomlik, a fia halálát biztosra veszi és végleg magába roskad. Hágár, ki gyorsabban látta meg az Isten nagyságát a választottaknál is korábban, szintén nem jobb, hisz ember, s válságos helyzetben hosszú idő múltán nem emlékszik, vagy hisz, s bízik már Isten neki tett ígéretében a gondoskodásról. Isten azonban elküdli angyalát és megmenti őket. " Megnyitja az asszony szemét és az meglát egy forrást"- mondja az írás, azonban ez nem csak szó szerint értendő. A szem megnyílása az elme és a lélek megnyílása Isten fénye előtt, az isteni szellem befogadása önmagunkba, és a dolgok magasabbrendű megértésének csodája. A forrás pedig nem csak, mint víz, hanem mint későbbiekben Jézus Krisztus az "élő víz" az Újszövetségben, ami az örök élet és a végtelen isteni szeretet reményének, örök életet adó forrása. Ott is egy pogány, a samáriai asszony látja meg Jézusban a megváltót és érti meg példázatát arról a vízről, meg örökre eloltja a szomjat, utalva a halál és minden világi gyötrelem eltörlésére. (Jn. 4:1-26) Ugyanígy itt és most Hágárnak is erre az igazságra nyílik meg a szeme és a végtelen Isteni gondviselés, kegyelem és szeretet forrását megértve és átérezve végül Istenre bízza magát, aki gondoskodik is róla, s gyermekéről. 

A történet ismét két szintű és a korábban említett Hágár és Izmael szimbolikánál maradva, továbbra is az Istenben való bizalom hiányában hozott, saját magunk emberi döntéseinek következményeit jeleníti meg itt az asszony, fiával Izmaellel. Márpedig, mikor Isten ígérete betelejsedik, akkor a saját magunk emberi "ügyeskedése" nem maradhat egyenrangú vele. Noha megpróbálhatunk egy helyzetet mi megoldani a legjobb szándékkal, a legjobb módon, de ez nem fogja helyettesíteni Isten, nálunk sokkal bölcsebb rendelkezését, tervét és beteljesítését a probléma valós megoldásának. Nem élhetünk többé együtt Isten ígéretével, az ő áldásával a rá való teljes hagyatkozással, az Én-ünk megadásával, úgy, hogy közben még bennünk él a saját Izmaelünk, vagyis a saját, önös, emberi logikával meghozott döntéseink reflexe. Nem lehet két úrnak szolgálni! Vagy saját döntéseink, emberi korlátolt logikánk szerint élünk, vagy teljesen átadjuk magunkat Istennek és az ő tervének, melyet nem értünk. Izsák (Isten irracionálisnak tűnő terve) és Izmael (az ember racionálisnak látszó megoldása) nem fér meg egymás mellett. Egyik vagy másik mentalitás, próblémamegoldás és életvezetési felfogás mellett döntenünk kell. S lehetőleg az Istennek való átadásnak kell ennek a döntésnek az eredményének lennie, az emberi logikát, hitetlenségből fakadó egyéni megoldásokat pedig száműznünk az életünkből. Az eddig már így meghozott döntések hatásait pedig Isten gondjaira bíznunk, aki gondoskodik, megszenteli és végül jót fakaszt azokból is. 

A népi-proli nacionalizmus gőgős sznob centrista polgáriságra

A népi-paraszti pálinkás, disznótoros dzsentri konzervativizmust felvátja a a centrista, polgári urbánus urigyerekek nagytőkés jobboldalisága. A centrizmus és a "polgári Magyarország" elsőre szimpatikus, kecsegtető szlogenek, de ha megszemléljük a mögötte lévő tartalmat, krisztusi lelkület szempontjából ugyanolyan messze vannak az ideálistól. A pálinkagőzös népi proliságra alapuló dac-nacionalizmus és a mesterségesen nagytőkéssé avanzsált dilettáns proletárok rendszere mélységesen lejáratott olyan szavakat, mint keresztény és konzervatív. Most jönnek a burzsoák, akik nem mesterségesen lettek feltőkésítve, hanem már évtizedek óta budai és Balaton környéki villáikban, szállodahálózatok élén és multinacionális vállalatok vezetőségében szocializálódtak és márkás, fehér sportcipőikben szabadidejükben sem érinthették a pálnkagőzös proletárok mocskos világát. A "polgár" jelző ösztönös feljebbvalósági tudatával és kulturális gőgjével folytatják a keresztény szempontból továbbra is aranyborjúként való bálványimádás határába fulló Szent Koronára esküdözéséket. Közben a magát centristának valló értelmiségi sznobizmusban tengődők vígan tapsolnak nekik, míg langymeleg centrizmusukban annyi mindent akarnak mérsékelten összefogni, hogy már nem állítanak igazán semmit és annyi mindenkit akarnak közös nevezőre hozni,hogy saját hitük és elveik képviseletéből végül semmi nem marad a közös nevező oltárán. A népi-proliságot váltja az ezt minden keresztényi empátiát nélkülözve lenéző, magát feljebb valónak gondoló kávéházi sznobság és a gőgős, magukat feljebb valónak gondolt, mérsékelt és polgári jelző mögé bújt, mindent és végül semmit sem állító urimuri korszaka.

Miközben mindkét irányzat keresztény jelzővel házal eltérő mértékben és jelentéssel, a valódi krisztusi szellem a pálinkagőzős népi proliság ösztönvilágából ment meg, de semmiféleképpen nem mérsékelt vagy centrista, hanem Krisztus éppenhogy radikális.

"Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból." (Jel. 3:15-16)

Magyarország az ellenreakciók csapdájában, avagy mégegyszer és utoljára a NER-ről és annak bukásáról

20 évet a 20 évért. Így hangzott a Jobbik 2010-es szlogenje, ami revansot akart venni a rendszerváltás utáni posztkommunista évtizedekért. Ha nem is úgy, ahogy gondolták, de megkaptuk. A magyar társadalom a "bármi jobb, mint ez" hangulatában van politikailag, több mint 30 éve. Egymást váltogató kormányok kerültek hatalomra a rendszerváltás után, mert a népharag mindig az aktuális kormányt súlytotta. Ezt a NER megtörte és a haragot átirányította nemzetközi, külső tényezőkre, végül újfent felülkerekedett a kormányra való harag indulata és a "bármi jobb, mint ez". Az elmúlt 10 évben temérdek NER-t kritizáló írás jelent meg itt a blogon, most még egyszer és utoljára egy elemzés a NER létrejöttének és bukásának okairól, és az azt megdöntő korszellemről. Avagy Magyarország az ellenreakciók csapdájában.

Van egy alapvető állításom, amivel sokan vitatkoznak évek óta: a magyar társadalom döntően nem jobboldali. Legalábbis annak kulturális, szellemi értelmében biztosan nem. A nemzeti-keresztény-konzervatív attitűd mélységesen messze áll a Kádár-rendszer langymeleg antinacionalsita, vallástalan baloldali posványában évtizedekig vígan lubickoló, majd ennek a rendszerváltás után a posztkommunistákat a liberálisokkal karöltve rendszeresen a legtöbb szavazattal jutalmazó társadalomtól. A 2010-es fülkeforradalom és a NER eljövetele nem a magyar társadalom radikális jobboldali fordulatát jelentette, csupán fennálló rendszerben való mélységes egzisztenciális és morális csalódás juttatta Orbánt és a Fideszt a kétharmados monopolhelyzetbe. A NER eljövetelével viszont az egész társadalom átlett verve, több szinten. 

A magyar társadalom döntő többsége egyáltalán nem konzervatív abban az értelemben, ahogyan Lengyelországban, vagy Horvátországban konzervatívok és nacionalsiták az emberek. Még a vidéki, falusi emberek döntő többsége sem kifejezetten vallásos, a keresztényi értékrendet mindennapjaiban figyelembe sem veszi. Még csak olyan kulturális keresztény szempontból sem, amire a politika alapoz (élő valós hitről pedig ne is beszüljünk). A Kádár-rendszer majd a rendszerváltás utáni posztkommunista 20 év velejéig öngyülölővé, saját nemzetük iránt cinikussá tette a magyar társadalom jelentős hányadát. Számukra a NER ideológiai és államszervezési irányelvei vagy kifejezetten ellenszenvesek, vagy legjobb esetben is közömbösek voltak. 

A magyar társadalom kisebbik hányada, körülbelül másfél millió ember valamilyen okból valóban magát nemzeti, keresztény-konzervatívnak aposztrofálta a rendszerváltás utáni évtizedekben. Ez a réteg a rendszerváltásban csalódva, a posztkommunisták hol nyílt, hol a mélyállamban, gazdaságban, kulturában megmaradt hatalmát látva egyre frusztráltabbá és radikálisabbá vált. A rendszerváltás valós elmaradását szemlélve, szépen lassan az egész liberális demokráciával és az EU-val, - mely mindezt a posztkommunista hatalomátmentést lehetővé tetté és asszisztált ahhoz-, egyre jobban szkeptikussá, vagy kifejezetten ellenségessé vált. S míg a magyar társadalom többsége továbbra is langymeleg kádári gyökerű technikai baloldaliságában tengődött, a társadalom kisebb hányadát kitevő jobboldaliak egyre radikálisabbá váltak, ezzel együtt pedig Orbán és a Fidesz is. 2010-re az átjárás lehetetlenné vált ezen tömbök között világnézetileg és mélységes szakadék tátongott szellemiségében a magyar társadalom magát jobboldaliként aposztrofáló rétege és a többségi társadalom között. Orbán pedig ezt pontosan tudta, ezért túl sok konkrétummal nem kecsegtette a 2006 utáni elégedetlenségi hullámban esélyesen rá szavazó tömegeket. Ha Orbán nyíltan előre elmondja, hogy mit tervez, mi lesz a NER, hogy gyakorlatilag hellyel közzel az akkori szélsőjobboldali Jobbik programját kívánja megvalósítani, valószínűleg sohasem szavaztak volna rá annyian, hogy a régi választási rendszerben is kétharmados felhatalmazást kapjon és új rendszert alapíthasson. A Gyurcsány utáni elégedetlenségi hullámban tömegével Fideszre szavazó nem jobboldali, pusztán egzisztenciális okokból szavazó közömbösek, így hatalomra juttattáka  NER-t. Mondván " bármi jobb, mint ami most van". Mindenki eldöntheti valóban jobb lett-e ez a bármi.

De a Fidesz jelentős részét alkotó magukat mérsékelt, konzervatív tömegeit is átverte Orbán. Mindenki azt hitte, hogy a szélsőjobboldali szavazatokért cserébe tesz a Fideszhez köthető kulturális holdudvar látványos gesztusokat, a párt irányvonala pedig a klasszikus jobbközép irányzat. Tévedtek. Orbán és szűk köre sokkal jobban hasonlított a radikális jobboldali irányvonalra, és a Fidesz többségét kitevő mérsékelt jobbközép szavazókat és tagokat verte át és használta fel a NER kialakításához. A NER első ciklusának végére ez lassan mindenki számára világossá vált, azonban a jobbközép bázis számára ez valóban még a "jobb, mint bármi, ami eddig volt" hangulatát jelentette. Így sokáig kritikájukat ellhallgatva, de asszisztáltak a rendszerhez. Miközben a radikális jobboldaliak közül is szépszámmal áramlották át a NER hívei közé látva a világnézetük sok fontos pontjának megvalósulását. A korábban kizárólag nemzeti radikálisok által hangoztatott kulturális, szimbolikus és sokszor valódi gyakorlati témák még soha annyira nem voltak nyíltan felvállalva és a hatalomba ültetve korábban, mint a NER alatt. Ezért cserébe pedig az alapvetően antiszemita húrokon pendülő szélsőjobboldal hajlandó volt szemet hunyni és elnézni a  Fidesz amerikából importált Izrael-barát, cionista, zsidó-keresztény kultúrára építő elemeit is. 

A NER mindenkit egy kicsit átvert. Átverte a közömbös, nem jobboldali tömegeket, hogy hatalomra jutassa magát, átverte a jobbközép mérsékelteket, hogy kiépítse magát és átverte a nemzeti radikálisokat is sok kérdésben, hogy kiépült rendszerét fenntartsa. De a NER sorsa igazán akkor pecsételődött meg, mikor végül saját magát is átverte. A 2020-as évekre Magyarországból egy populista jobboldaiak által csodált kis szigetet kreált, egy ideológiai inkubátorban nevelt és árucikként importraszánt mintadarabot. Nyugat-Európa jobboldali populistáin keresztül az USA jobboldalán át, Oroszországon keresztül Keletig mindenütt elsimerésre talált és áhítattal nézték a megvalósult Nyugat alternatívájaként létrejött illiberális demokrácia modellt. Azt a modellt, amit Orbán eladásra szánt és ezzel a mintával elakarta foglalni az egész EU-t és a Nyugati világot, átformálva a saját képére, átformálva úgy, ahogy egész Magyarországgal tette. A NER pedig elhitte, hogy egy olyan ezeréves birodalom lehet, amely miután legyőzte belhoni ellenségeit, most megvívhatja ezt egész Európával, amelyben segítségére van már az USA, Ororszország és az EU-n belüli nagyra nőtt ellenzékben lévő elvtársai. S míg Orbán elhitte, hogy ők az egész Nyugati világot rángató pók, a kiépült háló budapesti centrumában, addig elfelejtette saját országát kormányozni. A NER megbonthatatlan monstrumának hitében pedig haszonelvű hiénak csimpaszkodtak rá a torz posztfasiszta rendszerre, amelyen keresztül saját meggazdagodásuk zálogaként tekintettek, s magukat sérthetetlenek hitték, hisz egy sérthetetlen hitt rendszer védelme alatt állnak. S miközben markáns propagandával hirdette itthon és külföldön önmagát, mint a kereszténység és a nemzeti-konzervatív világnézet őrlángja a sötétségben, addig a kereszténységgel és a konzervativizmussal összeegyeztethetlen kokainos kurvázásokban, önmagukkal meghasonlott melegorgiákon való részvéetelekben és pedofilgyanús esetekben keveredett bűnrészesség gyanújába a  rendszer. Talán Orbán úgy gondolta, hogy a világméretű ideológiai harc közben nem érnek rá önkritikára, mert az csak gyengítené őket. Talán olyan mértékben összefonódott a NER a morális és gazdasági bűnőző csoportjaival a háttérben, hogy ha akar sem tudott volna megválni tőlük valódi rendszerszintű megrogyás nélkül. Mindenesetre végül a rendszer meghasonlott önmagával. Gazdasági teljesitmény hiányában az érdekből mellé álló közömbös, semmiben nem hívő tömegek elpártoltak, a radikális irányt mindig is kisebb rosszként elfogadó jobbközép bázis pedig végleg kiábrándult. A NER-nek sem ideológiai, sem gyakorlati hitelessége nem volt már, egyedül ezeknek a mítosza maradt. 

NER-nek két főbűne volt. Az egyik praktikai. Ez pedig a konszolidáció hiánya. A NER évről évre egyre radikálisabbá vált csak, egyre többet követelt, egyre több szektort akart leuralni és, amit leuralt azt is egyre szélsőségesebb ideológiával, habitussal, retorikával töltötte fel. A másik szellemi, sokkal nagyobb vétek. Ez pedig, hogy ezen radikalizációja közben folyamatosan élt vissza és járatott le olyan értékeket, mint a kereszténység vagy a konzervatív értékek sokasága. Alapvetően jobb sorsa érdemes értékeket mocskolt be egyre jobban és jobban és áldozta be hitelességüket folyton a hatalom oltárán. Az, hogy a NER nem lett olyan legalább étvizedeken át fennálló rendszer, mint a Horthy-rendszer vagy a Kádár-rendszer, külföldi példákat nézve pedig az olasz fasiszták regnálása, Franco tábornok Spanyolországa, vagy akár a brezsnyevi Szovjetunió, annak oka a folytonos konszolidációra való képtelenség és a saját értékeivel való meghasonlás. A náci Németország sem volt képes konszolidációra, 12 év alatt romba is dőlt és magával rántott maga körül mindent. Idehaza a Rákosi-rendszer volt konstans agresszióban, miközben maga kommunista elveit is arcon köpte szüntelen. 10 évet sem kellett várni, hogy elsodorja a népharag. 

Tartom az állításom, a magyar társadalom sosem volt többségében jobboldali és most sem az. A NER mindvégig egy jogi és PR trükkökkel fenntartott csalás volt, ami fogjul ejtette az államot. Ideje és ereje lett volna a társadalom átformálására, de ehhez alkalmatlan és dilettáns káderrendszere volt. Persze azzal sem állnánk jobban ha sikerül, sőt. Viszont a NER valamit állított magáról, ez tagadhatatlan. Orbán és a Fidesz nem rejtette véka alá, hogy jobboldali, nemzeti-keresztény identitást vállal magára, akkor is ha ezt sokan sokféleképpen értették 2010 előtt. Ennek tudatában szavaztak rá kétharmaddal, vagy ezzel valamilyen formában azonosulva, vagy az " ez is jobb, mint ami van" kompromisszumával. Végzetes tévedés és a társadalomra borzalmasan toxikus, hogy az egész NER valójában egy ellenreakicó volt az azt megelőző posztkommunista-liberális 20 évre. Dacos, dühös bosszú ellenkultúrája. Önmagában nem volt értelmezhető, csak az azt megelőző évtizedekre adott revansként. A mindig is kisebbségben lévő, lenézett, sokszor megalázott és traumatizált jobboldali réteg bosszújaként a rendszerváltás utáni 20 évért. 

Ami a Tisza felemelkedését illeti, sajnos ebből a toxikus, dacból és bosszúból építkező ellenreakció hullámból ugyanúgy, vagy inkább sokkal jobban építkezett. A " bármi jobb, mint ami most van" indulathullám kizárólagossága jutatta hatalomra, s míg elmondhatjuk, hogy a Fidesz 2010 előtt azért annyit állított magáról, hogy jobboldali, keresztény-konzervatív, addig a Tisza teljes identitása homályban maradt és tényleg a bármi lehet lutrijával került korlátlan hatalommal kormányra. A NER a posztkommunista 20 év ellenreakciója volt, a Tisza az elmúlt 16 év NER ellenreakciója lett. Magyar Péter személye és az őt segítő emberek jelentős részéből okulva talán értelmezhetjük ezt akár úgy is, mint a NER-en belüli klikkek háborúját, amelyben az atlantista Fidesz megpuccsolta az EU-ellenes Fideszt. Ahogyan Brezsnyev és klikkje is megpuccsolta Hruscsovot 1964-ben, csak ahhoz nem kellett pártot alapítani és nem kellett a színes skálán mozgó identitású, vagy éppen teljesen identitástalan tömegek szavazata. Magyar Péter és sokan mások is hangoztatják a letűnt '90-es évekbeli Fidesz "Polgári Magyarország" szlogenjét. Ez mint homályos identitáshalmaz felsejlik, s a NER eddigi népi, vidéki, proli nacionalizmusát a budai ficsúrok kivagyisága, kulturális sznobizmusának illúziója váltja, amit magáévá tehet a kultúrától valójában mélységesen messze álló dacos ellenreakcióból táplálkozó értéksemleges tömeg. A liberálisok és baloldaliak, akik mind a Szent Koronára esküt tevő, Székely Himnuszt éneklő Tiszára szavaztak pedig átlettek verve, ahogyan a Fidesz is átverte a mérsékelt jobbközép szavazókat 2010-ben. Ami örök, az a féktelen düh, harag és az önálló értékeket sosem valló identitástalan tömeg mérhetetlen indulatú ellenreakciója. Amely hatalomra emelte a NER-t, s most a Tiszát. A liberálisból nacionalistává váló Orbánt, majd a fideszesből demokráciamentő ellenzékivé váló Magyar Pétert. Tették ezt mindkét esetben olyan vehemenciával és indulattal, amelyben verbális terrorként feszítettek keresztre mindenkit, aki nem értett teljesen egyet az aktuális korszelem áradásával. Keresztényként azonban a korszellem sohasem lehet a vezérfonalunk, s rég tudjuk Jézus után, hogy " az én országom, nem e világból való". Nem ragadhat el minket a "bármi jobb" hamis indulatillúziójának érzülete, amivel a világi hatalom bűnös posványába segítünk arrogáns politikusokat ha keresztény billoggal látják el magukat azok, ha nem. A világ reménysége nem a mi reménységünk. A zsidók politikai vezért vártak Messiásként, s midőn kiderült, hogy Jézus Krisztus  nem az, féktelen dühükben megölették. Jézus Krisztus reménysége nem e világ reménysége, ebben a világban nincsen valódi reménységünk. A mi reménységünk az élő Isten, Jézus Krisztus, aki nem próbálta meg megjavítani hatalom útján ezt a hiábavalóság alá vetett világot. Ne legyen hamis reményünk, ne legyenek hamis bálványaink. Sem a világi remény, sem a félelem, sem a bosszú, sem harag nem lehet a megalkuvásunk tárgya és nem ülhetünk fel az aktuális korszellem indulatainak hullámvasútjára. A mi céljaink és reményeink nem itt vannak. Ahogy Jézus mondja:

 "A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot"(Jn.16:33)

A cionista-kereszténység tévtanítása

Keresztény ember nem lehet antiszemita, ahogyan nem lehet filoszemita sem! A kereszténységet már besározta a 20. század az antiszemitizmussal a klerikálfasizmusok által, most a 21. században filoszemitizmussal keni össze a populista jobboldal. Előbbi a pogánysággal kötött paktumot, jelenkori a cionista zsidó-keresztény kultúra sohasem létezett legendájával.

Az Újszövetségben két csoporthoz szól Jézus és az apostolok: pogányokhoz és zsidókhoz. Mindkettőhöz az üzenet világos: térjenek meg! Egyik sem jobb a másiknál. Horizontálisan messze van ez a kettő egymástól de Krisztustól vertikálisan ugyanolyan messze. Aki krisztusi ember lesz felülemelkedik ezen “ kasztján”, ahogyan Pál apostol mondja: Krisztusban tehát nincs zsidó sem görög… ( Gal. 3:27)

A 19. század amerikai neoprotestáns mozgalmainak cionista-keresztény tévtanításából ered ez az egész “ zsidó-keresztény kultúra” mítosz mely megfertőzte a legtöbb egyházat és az egész nyugati jobboldalt. A korai őskeresztény egyháztól kezdve a 20. századig elfogadott volt keresztény berkekben, a szuperszeccionizmus, vagyis a helyettesítési teológia. Miszerint a zsidó nép kiválasztottságát felváltja a Krisztusban hívő emberek közössége, nemzettől, etnikumtól függetlenül. Az amerikai neoprotestánst cionista import ezt rúgta fel, s mára közelfogadottabbá vált, hogy a zsidók ugyanúgy kiválasztottak maradtak, és külön úton üdvözülnek, Izrael és Jeruzsálem pedig nem szimbólumok az egyházra, hanem valóban fizikailag egy jogilag összetákolt politikai egységre, országra utalnak. Ebben az értelemben Krisztus hiába és nem mindenkiért hallt meg. A Zsidókhoz írt levél az Újszövetségben úgy, ahogy van tévedés.

Zsidó-keresztény kultúra nincs. A judaizmus alapvetése, hogy a kereszténység megváltója egy kókler, hamis messiás. A judaizmus a kereszténység legszentebb és legfontosabb kijelentését tartja blaszfémiának, bolondságnak. A keresztény ember sohasem lehet antiszemita, de szükségszerűen antijudaista! Ez a két nézet a szellemi térben kibékíthetetlen egymással, közös Ószövetségi alapok ide, vagy oda. 

Plitvicei-tavak és a véres húsvét

35 évvel ezelőtt 1991. március 31.-én történt a Plitvicei-incidens, a horvát köznyelvben "Véres Húsvét". A Pilitvicei-tavak a legtöbb ember számára a festői szépségű természeti csodát jelentik, de Horvátországban más jelentőséggel is bír. A horvátországi szerbek, már 1990 augusztusában kikiáltották a Szerb Krajnai Autonóm Területet Dalmácia azon területein, ahol szerbek éltek többségben. A szerb rendőrök és területvédelmis katonák nem engedelmeskedtek többet Horvátország vezetésének. Megkezdődött a "rönkforradalom", ahol a szerbek fabarikádokkal torlaszolták el az utat a többségében szerbek lakta falvak, városok előtt, hogy a horvát hatóságokat meggátolják a bejutásban. Ekkor a még csak a szerb dominanciájú Jugoszláviából függetlenedni vágyó Horvátország nem volt önálló állam, így fegyveres erői sem. Egyetlen legális fegyveres egység a rendőrség volt, amire támaszkodhatott. 1991 március 1.-én Pakrac térségében már eldörtülek a fegyverek a szerbek és a horvát rendőrség között, de halálos áldozatot még nem követelt a konfliktus. A festői Plitvicei-tavak azonban mást tartogattak.

Plitvice nem volt része az önkényesen kikiáltott Szerb Krajnai Autonóm Területnek, mert nem volt döntő többségű, egységes szerb etnikum a térségben. Ennek ellenére a Szerb Krajnai fegyveres erők március 28.-án elfoglalták Plitvicét, és a helyi felfegyverzett szerb kisebbség segítségével menesztették a a Plitvicei Nemzeti Park horvát vezetőségét. A helyzet stratégiailag is fontos volt, mert így ellenőrzésük alatt tudták tartani a két szakadár szerb entitást (Glini és Krajnai Autonóm Terület) közötti utakat. A horvát különleges rendőrség mindösszesen egy páncélozott járművel, és több személyautóval, buszokkal érkeztek a helyszínre 1991 március 31.-én. A szerbek reggel 7 órakor váratlan rajtaütésszerű támadást intéztek Plitvice mellett a konvoj ellen, amiből heves tűzharc alakult ki. Josip Jović a 21 éves horvát rendőr és Rajko Vukadinović 31 éves szerb rendőr életét vesztette. Ők voltak a Horvátországi-háború első áldozatai. Egy horvát, egy szerb.

A horvát különleges rendőri egység bevetés előtt és után 1991. március 31. Plitvicei-tavak

Az események után a szerb parlament rendkívüli ülést tartott és ennek nyomására a JNA(Jugoszláv Néphadsereg) bevonult Plitvice térségébe a Zágrábi kormány tiltakozása ellenére. Ekkor még sok horvát is reménykedett, hogy a JNA valóban független és béketeremtő tud lenni a horvát és szerb fél között, ahogyan azt ígérte. Április 2.-án JNA ultimátumot adott a horvát rendőrségnek a terület elhagyására, amelyet megtettek azért cserébe, hogy Plitvicében egy horvát rendőrőrs működhet. Július 1.-én a JNA blokád alá vonta a horvát rendőrőrsöt, 5 nappal később pedig a Szerb Krajnai erőkkel közösen támadást indított déli irányba a ZNG horvát civilekből álló önkéntes erői ellen. A Plitvicei-tavakhoz vezényelt JNA lett a kiindulópontja megannyi támadásnak horvát területek ellen a nyár folyamán. Augusztus végére a JNA elfoglalta a Plitvicei rendőrőrsöt, majd megkezdődött a vukovári-csata utáni második legvéresebb városostrom a plitvicei JNA közreműködésével, Gospić-ostroma. Plitvice több, mint 4 évig maradt az addigra de facto szerb bábállammá vált Szerb Krajnai Köztársaság része, amely idő alatt szisztematikusan megtisztították a régiót a horvátoktól. Csak 1995. augusztusásban foglalta vissza a Horvát Hadsereg a Vihar-hadművelet keretében. A turisták lassan újra visszatértek, hogy gyönyörködhessenek a festői régió szépségeiben, amely a háború etnikai tisztogatásainak nyomán ma is Horvátország egyik legritkábban lakott területei közé tartozik.

VLOG! Irán helyzete és a cionista jobboldal

 

Bibliaértelmezés I. - Éden és a bűnbeesés magyarázata (videó)