Sárkány Zsombor- Sokadik cikk a bevándorlásról

Nem hittem, hogy még lehet feljebb rakni a lécet, de nem régiben elfogadott Sargentini-jelentés nyomán kipattanó botránynak sikerült. Kormányunk már is csőre töltötte az újabb kék plakátos fárasztó kampányát. Orbán Viktor ismét kézen fog minket és saját pénzünkből, körte/alma példára lebutítva, ismét elmagyarázza nekünk a nagyvilágot. Már alig vártam! Azt hittem a Call of Duty széria kiadójánál, senki se tud egy rókáról több bőrt lehúzni, de olybá tűnik, hogy a Fidesz megdöntötte ezt a rekordot, és új értelmet adott az „Elcsépelt téma” fogalmának. Reméltem, hogy a választások után kissé lehalkítják a bevándorlási válság miatt üvöltő szirénákat, de még mindig tudnak tekerni a hangerőn. Így hát arra vállalkozok, hogy saját magam és remélhetőleg még pár tucat ember számára bezárjam ezt a mappát.

A bevándorlásról nagyon könnyű írni és hálás téma annak, aki le akarja hordani a politikai ellenfelét mindenféle mocsoknak, lehet hazaárulózni és nácizni is egyaránt. Annak sincs nehéz dolga, aki a népet akarja riogatni emberi tragédiák szemérmetlen felhasználásával, legyen az akár megerőszakolt lány, vagy a Földközi-tengerbe fulladt kisgyerek. Lehet durrogtatni magas röptű ideológiai frázisokat, fehér genocídiumról, és humanitárius kötelességről, hogy aztán azokat bunkósbotnak használjuk egy vitában. De mindezen aljasságok csak egyre távolabb visznek minket, egy őszinte vélemény kialakításától, a valódi megoldástól pedig még ennél is messzebb.

Kezdetnek induljunk ki talán abból, hogy miért gondolja azt az európai elit, hogy a bevándorlásra szükség van? Ennek okát sose tudjuk meg a kormányunktól, csak azt, hogy Brüsszel így gondolja. De, hogy miért az rejtély marad a plebsz előtt, még a végén valaki egyet értene a derék brüsszeli honatyákkal, olyat pedig nem játszunk igaz? Az ok viszont pofon egyszerű, Európa elveszítette a versenyképességét a világpiacon. A befektetők olyan munkaerőt keresnek, mint ami a fejlődő országokban van, röviden olcsót és sokat. Az európai melós igencsak el van kényeztetve, mindenféle munkavállalói jogokkal, minimálbérrel és hasonlókkal. Ezt az ezerfejű Cézár, vagyis a piac, nem akarja finanszírozni. A megoldás tehát a befektetők visszacsábítására az, hogyha az európai béreket lenyomjuk, a népesség felduzzasztjuk. Ennek az eszköze pedig szükségszerűen a bevándorlás kell legyen, és nem a népesség természetes szaporulatának elősegítése. Hiszen a születésszám növelése, drága, és lassú folyamat.

Európa a befektetők szemében, túlfejlett. Brüsszel igazi bűne pedig az, hogy ebben az újra-iparosításban -aminek első lépése a bevándorlás- szolgaian részt vesz. Brüsszel igazi célja az, hogy „fejlődő országot” csináljon Európából. A kontinensünk nem a saját útját járja, hanem a befektetőknek akar tetszeni. Európáról lekívánkozik az a kulturális, emberjogi, technológiai, és környezetvédelmi teljesítmény, amiket az elmúlt két évszázad során elértünk. Mindez azért, hogy be állhatunk sorba kéregetőnek, Délkelet-Ázsia mögé a nemzetközi nagytőke kapujában.

Cserébe, most formálódó európai ellenzék háza táján sem túl fényes a helyzet. A hazai viszonyokból kiindulva nem hiszem, hogy a „populitsa” oldalnak lenne bármilyen B. terve, a világgazdaság mókuskerekéből való kiugrásra. Továbbra is a befektetőkre támaszkodik, és várja a sült galambot. Elhangzik ugyan a népesség természetes úton való felszaporítása, a családok támogatása. De, mint az előbb már elhangzott, ez szúnyogriasztóként hat a tőkére. Úgy tűnik kormányunknak nincs igazi terve csupán a hatalomban akar maradni, az emberek jogos aggályait és felháborodását meglovagolva. Ha az ország nem akar részt venni a nagy gazdasági versenyben, hiszen nincs szükségünk bevándorlókra, hol vannak az alternatív erőforrásokra épülő ellátó rendszerek, miért sanyargatják tovább a K.K.V. szektort, miért az ötezredik autóipari cég települ ide, az emberek igényeinek kiszolgálása és a magyar ipar létrehozása helyett? Mert, ha a bevándorlókra nincs szűkség, ezekre minden bizonnyal szűkség lesz, különben felmosnak velünk.

Jelen pillanatban mindkét oldalnak végtelenül suttyó a hozzáállása. Az elitista oldal, elfogadhatatlan módon munkaerőt importál, hogy kielégítse a befektetőket, a populista oldal pedig ezt büszkén megtagadja és azt hiszi ezzel készen is van a házi feladat. Mint mindig most is a harmadik tengely irányába kéne elmozdulni. Nem kell más szabályai szerint játszanunk. Nem vagyunk lekötelezve senkinek, és nem akarja senki kiirtani az europid rasszt. Nem szabad bedőlni az alsóbb szinteken operáló pártkatonák és ideológusok ugatásának, itt csupán üzletről és érdekekről van szó. Ezt figyelembe véve máris tisztábban látunk és meg tudjuk mondani, hogy pontosan mely játszmában nem kívánunk részt venni, és helyette milyen más játék akad? Az új játék neve, a sablon mentes önálló gondolkodás, az önvédelem, az öngondoskodás, és az értékmegőrzés.

                                                                                                                                    Sárkány Zsombor

Nemzeti anarchizmus, keresztény anarchizmus (vlog)

A kereszténység: sem vallás, sem misztika?

Részlet Gotthold Hassenhüttl „Glaube ohne Denkverbote” (Szabadon gondolkodó hit) című könyvéből

Mérleg Online — 2013 09. 16.

Míg Mózes és Mohamed kétségbevonhatatlanul vallásalapítók voltak, s ezért a zsidók és a muszlimok joggal hivatkoznak prófétáikra, Jézus esetében másképp fest a dolog. A keresztények hite az egyház mint intézmény felfogása szerint sem vallás. A Jézus Krisztusban hívők közösségéből legkorábban a 2. században lett vallási közösség. Mivel a keresztények kizárattak a zsidó vallásból, ugyanakkor sok pogány vallási gyakorlat embertelennek számított a szemükben, lassan kiformálódott egy saját vallási közösség, amely más vallások versenytársaként lépett föl.

Maga Jézus, aki a „hamis” zsidó vallást gyakorolta, sohasem szólított föl vallásváltásra. Midőn 50 körül először felbukkant a ‘keresztény’ fogalom, az életüket Jézus Krisztushoz igazító – későbbi elnevezéssel – pogány- és zsidókeresztények a saját vallásukat gyakorlták. Mindazonáltal az ún. apostoli zsinaton valamiféle minimális konszenzusra jutottak, hogy képesek legyenek a békés egymás mellett élésre: tartózkodnak a bálványoknak bemutatott áldozati állatok húsának a fogyasztásától, a kultikus prostitúciótól, a fojtott állattól és a vértől (ApCsel, 15, 20). E játékszabályokat betartva – közülük hamarosan csak a kultikus prostitúcióról való lemondás maradt meg – a pogány- és a zsidókeresztények nyugodtan tartozhatnak a saját vallásukhoz. Nincs szükség vallásváltásra ahhoz, hogy valaki keresztény legyen. Ezáltal azonban minden vallás megfosztódik az feltétlenségigénytől, relativizálódik – tudniillik a jézusi történés vonatkozásában. Így megtarthatók a vallási képzetek és a kulturális sajátságok. Még Krisztus után 200-ban is azt olvassuk a Diognétoszthoz írt levélben, hogy a keresztények nem valamiféle saját vallás révén különböznek más emberektől, a bevett módon élnek a társadalmi kontextusban, a magzatot azonban nem hajtják el. A keresztények megkülönböztető vonása az élet tisztelete. Ezért utasítmották el a háborús szolgálatot is. A 3. században azt fejtegeti Órigenész, hogy egyetlen zsidó- vagy pogánykeresztény pap sem lesz katona. A keresztények mind papok – a papok és a laikusok közti különbség nem létezett a keresztényeknél –, s azért utasítják el a fegyveres szolgálatot, mert egy keresztény nem öl. Így minden keresztény teljességgel helyteleníti a halálbüntetést.

Történelmi visszatekintést végezve felismerhetjük, hogy kereszténynek lenni nem annyit tesz, mint egy meghatározott vallási közösséghez tartozni, hanem annyit jelent, mint kiállni az emberi élet mellett, s nem feláldozni azt bálványoknak azáltal, hogy alávetjük magunkat valamilyen istenségnek vagy kultikus prostitúciót követünk el érte. Khrüszosztomosz még olyan „kereszténységről” beszél a 4. században, amely a békességben és a felebaráti szeretetben, nem pedig valamiféle vallási rendszerben ölt testet. Jézus Krisztus nem alapított új vallást, ezért vallási közösségek nyilvánvalóan nem hivatkozhatnak rá. Ez nem jelenti azt, hogy gyülekezetek és közösségek sem alakulhattak az ő nevében. Amennyiben az egyes személyek és a közösség civlizálására szolgáltak, nem Jézus Krisztus szándéka ellen valók voltak. S. Kierkegaardmindazonáltal úgy vélekedett a 19. században, hogy a ténylegesen létező gyülekezetek „kedvezményes áron megvásárolható kereszténységet” kínálnak, beágyazódtak a polgári társadalomba, saját hatalmi érdekeiket követik az egzisztenciaközlés, azaz a konkrét ember komolyan vétele helyett. E. Cardenal, a felszabadítási teológia hirdetője, felfüggesztett pap, szintén nem vallást lát a kereszténységben: „A kereszténység valójában nem vallás. Ha vallásnak kívánnánk nevezni, akkor az emberszeretet vallásának kellene neveznünk” (A solentinamei evangélium).

Nem véletlenül nevezték a rómaiak eredetileg ateistáknak (a-theoi) a keresztényeket, mivel nem folyamodtak Istenhez valamilyen vallási rendszert megalapozandó. A filozófus S. Žižek megfogalmazása szerint: a kereszténység „egyáltalán a vallás, s ezzel a nagy Másik leküzdése” (Philosophische Rundschau, 54 [2007] 4, 323). Ez nem azt jelenti, hogy Jézus Krisztus a misztika útját járni küldött bennünket a vallásé helyett. Azt sem tanította, hogy valamilyen vallás üdvözít, vagy hogy a meditáció és a bensőségesség megvált. Azt sem javasolja sehol, hogy forduljunk lelkünk legmélye felé (Seelengrund), hogy ott fogadjuk be az istentapasztalatot, hanem azt tanítja, hogy minden, ami lényeges, az emberközi kapcsolatokban válik valósággá.

De még mindig megmarad a kérdés: miért nem alapított Jézus sem vallást, sem ashramot? Azért nem, mert minden rendszerben embervoltunk megrövidítésének a veszélyét látta. Hiszen minden rendszer elhatárolás és kizárás révén konstruálódik meg. A kizárt egzisztencia pedig megsemmisítődik. Jézus viselkedéséből és szavaiból pedig megtudhatjuk, hogy éppenséggel a társadalom kizárt maradékával törődik. Az a szívügye, hogy a gazdagok jólétét megfizető szegények álljanak a középpontban. A bűnösöket, a lecsúszottakat, a prostituáltakat részesíti előnyben, őket keresi, őket fogadja szeretetébe, mindazokat, akik úgy hiszik, elpuskázták az életüket. Ugyanígy viszonyul az ellenséghez is. Erre a „mindent átfogó szeretetre” (Szun Jat-szen) nem építhető rendszer. Jézus üzenete elvben elutasítja a kizárás eljárásait. A nap egyaránt süt a jókra és a rosszakra. Mindenkinek kell, hogy legyen esélye. Minden vallási és misztikus rendszer alárendelendő a szeretetnek. A szabadság sohasem szogálhat rendszert.

Mégis hamis volna azt feltételezni, hogy Jézus üzenete elvben irányul minden vallás, misztika és állami törvény ellen. Hiszen ez a beállítódás maga is rendszer volna, amelynek kötelesek volnának engedelmeskedni az emberek. Még az erőszak alkalmazásáról való elvi lemondást is elutasítja Jézust, noha mindig óv az erőszaktól. Jézus „erősazkosan” lép föl a társadalom védtelenjeiért, és kiűzi a kufárokat a templomból. Az, aki vallási vagy állami célokból kihasznál másokat, nem adja meg a tiszteletet Istennek. Jézus abszolút relativizmust tanít minden rendszer iránt, mivel szerinte csak akkor érvényesek törvények és normák, ha a konkrét embert szolgálják. Spárta bölcsessége hamis: vándor, ha Spártába mész, vidd hírül, hogy itt láttál bennünket feküdni, ahogyan megparancsolta nekünk a törvény.[1] A törvények halálosak és gyilkosak lehetnek. Ezért nem létezik Jézus számára sem abszolút törvény, sem feltétlen érvényű norma. Mind viszonylagosak, tudniillik az emberi méltóság a mércéjük. Pontosan ez „a relativizmus diktatúrája”, melyet XVI. Benedek pápa kipellengérez. A konkrét ember a maga egyszeriségében és méltóságában a jézusi tanítás által hirdetetett és minden hatalom – legyen bár vallási hatalom, mint például a katolikus egyház – által megsemmisített „diktátum”.

Pál hite szerint Krisztus a szabadságra szabadított meg bennünket (Gal 5,1). Senkiből sem lehet semmilyen rendszer áldozata. Az evangélium tartalma a szabadság és az ellenségre is kiterjedő szeretet. Csak akkor van értelme az egész törvénynek, ha elősegíti a felebarát szeretetét. Ahol Jézus üzenete rendszerré válik – az egyházakban és a vallási közösségekben –, ott tévútra csábít. Ez irdatlan szerencsétlenséget hozott az emberiségre. Mivel épp azt akarta elérni Jézus, hogy semmilyen rendszer se tegye szolgává az embert, ezért nem tévútra csábította, hanem megszabadította az embereket. Isten nem olyan uralkodóban keresendő, aki vallásilag uralmat gyakorol felettünk, nem is valamiféle belső mélységben, hanem csakis a felebaráthoz való szabad, szeretetteli odafordulásban. Ebben tárul föl az, amit joggal nevezhetünk Isten megtapasztalásának. Ehhez olyan alapbeállítódásra van szükség, amelyet bizalomnak vagy hitnek nevezünk.

Bizalom nélkül nem lehetséges emberi kapcsolat, bizalom híján tönkremegy az életünk. A Jézus Krisztus életformájához igazodó keresztény felismeri, hogy sem a vallás, sem a meditáció, hanem csakis a felebarát és az ellenség szeretete jelenti Krisztus követését. Mindenki, aki akarja, bátran folyamodhat a valláshoz és a meditációhoz, ha segítenek neki, hogy szabad, szuverén és szolidáris életet éljen. Ha a megszabadító szeretet a kulcsszó az ember méltóságát és viselkedésmódját illetően, akkor állja ki a próbát Isten emberré levésének keresztény mítosza: az emberben találkozhatunk Isten valóságával. Ha a jézusi üzenetet úgy határozzuk meg, mint világosságot, amely azért világosít meg minden embert, hogy megismerjék méltóságukat és szabadságukat, akkor azt mondhatjuk: ez a fény sötét korokban különböző színeket ölthet. A vallásokat szivárványhoz hasonlíthatjuk. A zsidóság, a kereszténység, az iszlám, a buddhizmus, a konfucianizmus stb. különböző színárnyalatokat jelentenek. Egyetlen szín sem hiányozhat, s mindannyian együtt alkotják a szivárványt, amely az egyetlen Nap sugarának a megtörése révén kapja meg ragyogó fényét. A kultúrák és a vallások sokfélesége áldás az emberiség számára. Átokká válik azonban, ha valamely rendszer azt állaítja magáról, hogy ő maga a fény. Egyetlen ember sem képes maradéktalanul valóra váltani a benne rejlő lehetőségeket. Egyetlen vallási közösség sem lehet az embervolt abszolút mércéje. A vallás valamiféle ráadás és mindig az is marad, amely hasznos lehet, ha segít embervoltunk valóra váltásában, de romboló is lehet, ha láncokkal béklyóz meg bennünket. (Ábrahám Zoltán fordítása)

[1] Vö. Szimonidész: Thermopülai epigramma. („Itt fekszünk, Vándor, vidd hírül a spártaiaknak: / Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza”  – ford. Ponori Thewrewk Emil).

Forrás: Gotthold HASENHÜTTL: Glaube ohne Denkverbote. Für eine humane Religion.Darmstadt, Lambert Schneider Verlag, 2012, 33–36. l. Teljes, szöveghű fordítás.

Horváth Martin- Jobboldal és a "kamujobboldal" különbsége

Gyakran lehetünk tanúi annak, hogy különböző jobboldali pártok Európában, vagy a nagyvilágban nem értenek egyet egymással. Miközben mindegyik konzervatív, kereszténydemokrata és jobboldali jelzővel illeti magát, hatalmas világnézeti feszültségek vannak a két fél között. Ennek oka, hogy jelenleg a jobboldaliságnak és a baloldaliságnak többfajta értelmezése van, s egyik értelmezés szerint a másik értelmezés szerinti jobboldal, valójában az ő szemében baloldali.

Mi is a jobb illetve a baloldal közti alapvető különbség?

A filozófiai, szellemi irányultságú megközelítés egyben a legalapvetőbb értelmezése is a két világszemléletnek. El kell fogadnunk egy általánosan érvényes értelmezést, amely lényegi magvát ragadja meg ennek a két világnézet különbözőségének. Ilyen általános érvényű definíció, ha úgy tetszik, lehet az, hogy a baloldal számára a világ szubjektum, az ember pedig abszolútum. Ezzel ellenben a jobboldal számára az ember szubjektum, míg a világ abszolútum. Ez az elsőre roppant elnagyoltnak és elvontnak tűnő meghatározás ragadja meg e két világszemlélet különbözőségének gyökerét. Magyarán fogalmazva tehát, a baloldal számára az „ember”, sőt kifejezetten az „egyén” mindennek az alapja. Ehhez képest a világ, és a világban létező ezernyi minket körülvevő tényező az másodlagos. A jobboldal esetében ez pont fordítva történik. Számára a világ rendje az elsődleges. Legyen az a természet törvénye, vagy Isten, vagy egyéb univerzális értékek, princípiumok. Ebben a hatalmas, mindenkire érvényes rendszerben pedig evidens, hogy az ember és kifejezetten az „egyén” másodlagos. Másodlagos, hiszen ebben a tökéletes, mindenkire érvényes világrendszerben már eleve rendelt helye van, eleve rendelt szabályokkal, amik között élhet, tevékenykedhet, gondolkodhat. Még egyszerűbben fogalmazva: a jobboldaliság szerint létezik abszolút igazság, egy univerzális-, vagyis mindenkire érvényes-, igazság, amely tértől és időtől függetlenül létezik. Az ember számára pedig az ehhez való viszonya jelenti, hogy mi „helyes” és mi „helytelen. Értelemszerűen, ha az ember ehhez az univerzális igazsághoz igazodik, az „helyes”, míg ha eltér tőle az „helytelen”. A baloldal világlátásában ez teljesen máshogy néz ki.

Az emberi lény, a baloldali világképben alapvetően „kész” van. Vagyis az ember úgy, ahogyan van egy teljesen egész, változtatásra nem szoruló létező. Minden, ami körülveszi pedig,- tehát a világ-, egy olyas valami, amit ehhez a teljesen kész, egész emberi egyénhez kell igazítani. Mint, hogy a világ szubjektum ez azzal is jár, hogy egyen-egyenként az emberek teljesen mást látnak jónak, helyesnek, vagy normának a világban. A baloldaliság pedig evégett óhatatlan abba a megállapításba sodródik bele, hogy egy olyan társadalmat kell létrehozni, egy olyan világot kell alkotni, amelyben minden egyes egyén a lehetőségek szerint megélhesse a saját maga által jónak vélt életformát. A baloldal, így ha tetszik, ha nem, s ha beismeri, ha nem, önkéntelenül is tagadja, hogy örökérvényű igazságok és értékek léteznének. Hiszen, ha volna abszolút igazság, akkor az minden emberre érvényes volna, s az embernek kellene ahhoz igazodni. Ezzel szemben a baloldal az embert jelöli meg az abszolútumnak, amihez/akihez kell minden mást igazítani. Így tértől és időtől független princípiumok létezését szükségszerű tagadnia kell. Ezen egyszerű filozófiai állásfoglalás vezet ahhoz, hogy a baloldal szüntelen azon kapja magát, hogy a vallás, a nemzeti, kulturális hagyományok, társadalmi szokások ellen lép fel. Bár nyíltan a legtöbb baloldali mozgalom és csoportosulás egyáltalán nem így tekint önmagára, még is be kell látnunk, hogy a világ szubjektumként való értelmezése összeegyeztethetetlen egy emberek sorsába beleszólni kívánó Isten képével, és annak minden erkölcsi és társadalmi szabályával.

Gazdasági értelmezés, avagy a „kamujobboldal”

A gazdasági természetű értelmezése a jobboldaliságnak egy főleg Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban elterjedt forma. Mifelénk Közép-Kelet-Európában szinte majdnem ismeretlen ez az irányultságú megközelítés, ez pedig sokszor okoz laikusok számára zavarodottságot, ha egy-egy külföldi jobboldali párt programját vagy nyilatkozatait megtekinti. A gazdasági értelemben vett jobboldal leginkább a laissez-faire féle felfogás híveire vonatkozik. A laissez-faire gazdaságpolitikai gondolat szerint a legfontosabb és elsődleges a szabad piac, a piaci verseny, ebbe pedig az államnak nincsen, vagy nagyon minimálisan van joga beleszólni. Adam Smith és a hasonszőrű közgazdászok szerint az állam szerepe korlátozódjon kizárólag a rend és a törvény fenntartására, a gazdaságban zajló cselekményeket pedig hagyja rá a szabad piacra, a piaci versenyzőkre. Nyilvánvalóan ezzel szemben áll a baloldali gazdaságpolitikai koncepció, amely pedig a minél nagyobb állami szerepvállalás híve a gazdaságban.

Az egyértelműen látszik, hogy a politikai spektrum gazdasági szemléletű felosztása teljesen más szempontok szerint indul el, és teljesen más értelmezést és képet ad a jobb és a baloldalról. Olyan képet mely az eddig tárgyalt jobb és baloldal jelentésének teljesen ellentmond, de úgy általánosságban az angolszász államok politikai életén kívüli országok számára is kevésbé ismert, vagy teljesen ismeretlen értelmezések ezek. A jobb és a baloldalt már tárgyalt általános értelmezésének fényében, tehetünk pár drasztikus megállapítást a gazdasági szempontból jobboldalnak nevezett politikai csoportosulásokkal szemben. A gazdasági értelemben vett jobboldal, szinte totálisan eltávolodott a jobboldaliság eredeti jelentésétől. Egészen pontosan a gazdasági jobboldal, a nem gazdasági értelemben vett, valódi baloldaliság előtt behódolt, fejet hajtott, térden csúszó jobboldal. Önmagában véve a jobboldal-baloldal felosztás gazdasági, és nem szellemi, elvek mentén történő értelmezése a baloldaliság érdeke volt.  A gazdaság, mint elsődleges, a politikát meghatározó tényező, a baloldalnak a szellemi terméke. A baloldaliság materialista, kizárólag anyagi érdekek mentén történő gondolkodása idézi elő, hogy a gazdaságot minden más társadalmat meghatározó tényezőnél fontosabbnak kezelje. A jobboldaliság alapvetően metafizikai jellegű világszemlélete az anyagi világot másodrendűnek tartja a principális elvek és a lelki-szellemi értékek megőrzése és érvényesítése mellett. Tehát a baloldal már akkor sokkal jobb pozícióval bír a jobboldalisággal szemben, ha nem ezen számára elvont és másodlagos, nem örök-érvényűnek gondolt jelenségek alkotják a politika és a közélet elsődleges kérdéseit. Sokkalta inkább az anyagelvű kérdések, melyeknek politikában leginkább látható formája a gazdaság. Kijelenthetjük, hogy a baloldal és jobboldal felosztás, gazdasági szemszögből való értelmezése egy baloldali vívmány. Szigorúan véve, aki gazdasági értelemben jobb vagy baloldali, az eredeti értelmezését tekintve a politikai palettának, mind baloldalinak mondható. A gazdasági jobboldal, valódi jelentését tekintve, nem jobboldal.

Bár nem a gazdasági értelmezéshez szigorúan kapcsolódó jelenség, de még is annak hozadéka valamelyest a jobboldali ideológiák átértelmezése. A konzervativizmus szenvedte el talán leginkább ezt az átértelmezést. Az angolszász mainstream politikában, ahol ugyebár a gazdasági értelmezésű politikai paletta lett érvényesítve már a múlt századtól, a konzervativizmus egészen mást jelent. A konzervativizmus immáron itt nem a hagyományos értékek konzerválását, megőrzését, azokhoz való ragaszkodást jelenti, hanem lassú átalakulást! A Nyugat-Európai jobboldal értelmezésében a konzervativizmus azt jelenti, hogy a lassú átalakulás elve. A hagyományos értékeket ideiglenesen megtartva, azokat figyelembe véve lassan halad és alakítja a társadalmat a valójában baloldal által kijelölt jövőkép felé. Tehát ez a konzervativizmus nem látja helytelennek a progresszívizmust, és a vele járó hagyományos értékek eltűnését, hanem asszisztált hozzá.  Magyarán ugyanazt szeretné, mint a baloldal, csak lassan vinné véghez. Miután pedig az Egyesült Államokban, Kanadában és Nyugat-Európában, beleértve a fejlett skandináv világot is, a liberális világnézet óriási diadalt aratott, s sem lassan, sem gyorsan nem maradt átalakítani való a társadalom szellemi alapjain, a konzervativizmus lassú átalakulásának funkciója is kiüresedett, feleslegessé vált. Az angolszász, gazdasági értelmezésű jobboldal így mégis csak hangsúlyozni kezdte a konzervativizmus eredeti nyelvi jelentését, azaz a régi értékekhez ragaszkodni, megőrizni. Igen ám, azonban már ezen értékek alatt nem a konzervativizmus megszületésekor eredetileg konzerválni kívánt értékeket érti, hanem a felvilágosodás értékeit. Azzal a paradox helyzettel szembesülünk itt, hogy eredetileg a konzervativizmus a felvilágosodás értékei ellenében jött létre, hogy a felvilágosodás progresszív elveivel szemben, megóvja az addigi hagyományos elveket. Ezzel szemben a nyugati, fejlett „jobboldal” a konzervativizmus alatt, éppen a felvilágosodás értékeihez és elveihez való ragaszkodást érti. Így lehetséges, hogy az eredeti konzervativizmust, manapság inkább külön jelzővel, „nemzeti konzervativizmus”-ként emlegetik.

Egyértelműen kijelenthetjük, hogy a modern, nyugati, gazdasági értelmezésű jobboldal, a baloldaliságnak egyfajta bábja. Látszat jobboldal, melynek céljai megegyeznek a baloldallal, csupán módszereiben mások. Így jöhetnek létre jobb és baloldali pártkoalíciók, mint Németországban, CDU-SPD, vagy Ausztriában a Néppárt és a Szociáldemokraták. De ahol a rivalizálás megmaradt sem igazán láthatók a programok és a célok közötti különbségek, csupán a retorikában. AZ USA Republikánus és Demokrata ellentéte erre talán a legjobb példa. Valamint, így lehet a német Angela Merkel és pártja a CDU konzervatív és jobboldali jelzővel ellátva, csakúgy, mint a magyar Orbán Viktor és a Fidesz. Azonban míg Angela Merkel és a CDU gazdasági értelemben vett jobboldaliságot képvisel, és a konzervativizmusuk is a felvilágosodás értékeit konzerválná, addig Orbán Viktor és a Fidesz szellemi tekintetben jobboldali és konzervativizmusuk sokkalta inkább „nemzeti konzervativizmus”. A jobboldaliságnak és konzervativizmusnak ez a két ellentétes értelmezése pedig mindinkább több belső feszültséget szül az Európai Néppártban, mely Európa konzervatív jobboldali pártjait hivatott összefogni.

Horváth Martin