A horvátok iráni származása

Amikor az Irán elleni háborúról akarok informálódni, nem feltétlen a nyugati narrativából, rendszeresen felkeresem a horvát híroldalakat. Többnyire sokkal több iráni forrásból, iráni szemszögből árnyalt tájékoztatással dolgoznak, és úgy általában is kevesbé negatív a horvát mainstream Iránnal. Ennek pedig egy különos oka van.

Amikor az 1930-as években megkezdte aktív szerbellenes, függetlenségi akcióit a horvát fasiszta Usztasa mozgalom Jugoszláviában, a korszellem tekintetében fontos problémával szembesült. Ideológiai szövetségeseik, a nácik fajelmélete alacsonyabb rendű szolganépnek tekintette a szlávokat. Ante Pavelic az Usztasa vezetője pedig mindent megtett, hogy a horvátok ne legyenek azok. Azzal ugyan már sokat nem tudott kezdeni, hogy a nyelvük egyértelműen szláv eredetű, sőt gyakorlatilag megegyezik az általuk olyannyira gyűlölt szerbekével, de a múlton még változtathatott. Igy született meg a horvát-perzsa rokonság elmélete. Ez a gyenge tudományos lábakon álló elmélet arra a feltételezésre épített, hogy az egykori nomád perzsa lovas törzsek egyike, a szarmaták eljutottak egészen Ukrajnáig ( ez hivatalosan is a horvátok őshazája) de később a Balkánra is. Ez eddig közelfogadott teny, arra azonban jelrnleg nincs semmi bizonyíték, hogy a horvátokkal bármi rokoni kapcsolat, eredettörténet fennállna. Egyedül a Hrvat népnév vezetheto vissza perzsa nyelvi gyökerekre.

A tudományos körökben a hun-magyar vagy sumer-magyar rokonság szintjén álló elmélet lett azonban az 1941 és 1945 között fennálló náci bábállam a Független Horvát Állam hivatalos narrativája. Igy lettek a horvátok árják. ( Irán nevének jelentése is “ árják földje”) Azonban az elmélet története itt nem ért véget.

Amikor Horvátország 1991-ben kikiáltotta függetlenségét és hosszú függetlenségi háborúba keveredett a szerbekkel, nem csak a Független Horvát Állam usztasa politikusainak nevét szedték elő utcaneveknek vagy hadosztályoknak, hanem a bizonyos iráni eredettörténetet is. Horvátországban az 1990-es években hivatalos állami narrativa volt a perzsa származás, melyet az iskolákban is oktattak és megkülönböztette őket a szerbektől. Akiktől minel jobban különbözni akartak a horvátok annyi kényszeredett közösen töltött évtized után.

Az alábbi 1999-es videón Franjo Tudman, Horvátország első elnöke elemez egy iráni vázát, melyen a horvát muzeum tanúsága szerint a horvát kockás címer látható. Tudman szerint az iráni rokonság egyértelmű, és az évszázados szerb/ jugoszláv hazugságoknak köszönhetően nem kutathatták eddig ezt a nyilvánvaló igazságot. Bár a 2000-es évektől a nacionalista eredettörténet hivatalos propagandálása megszűnt, mai napik vannak hívei és nagy hatást gyakorol a horvát közgondolkodásra.

 

VIDEÓ! Magyarok a Horvátországi-háborúban avagy Eszékből hogyan nem lett OCEK

 

1792

A 19 éves, vukovári Jelena Pančićot 1991. november 18.-án vitték magukkal a szerb csapatok, miután elfoglalták a várost. Nagy eséllyel megerőszakolták, és még Kelet-Szlavóniában megölték, vagy valamely Szerbia területén található gyűjtőtáborban lelte a halálát.

" Minden nap úgy fekszem és úgy kelek, hogy Jelenára gondolok. Gyakorlatilag 33 éve nem alszom, nekem még mindig 1991 jár a fejemben, és ez így is marad, míg meg nem találom a lányomat. Megtudnék bocsájtani a gyilkosának ha bocsánatot kérne, de tovább lépni nem tudok." - nyilatkozza Milka Pančić, Jelena édesanyja a Vecernji.hr-nek. Egyes információk szerint négy másik fiatal nővel együtt Daljba vitték őket, Jelena volt a legfiatalabb, azonban ennél többet nem sikerült kideríteni több, mint 30 év alatt. Annak ellenére sem, hogy Pančić személyesen járt többször is Belgrádban, ahol Aleksandar Vučić szerb elnök is segítséget ígért. A Jugoszláv Néphadsereg archívumait azonban senkinek nem áll érdekében megnyitni. Sem Jelena, sem másik három társát nem sikerült sohasem megtalálni. " Remélem valaha megtalálják, de már 77 éves vagyok és attól tartok nem élem ezt meg. Sok szülő ment el a másikvilágra úgy, hogy sohasem tudta meg gyermeke sorsát. Ettől félek én is a legjobban."- zárja Jelena édasanyja.

Ez egy történet az 1792 közül. Ennyi eltűntet tartanak nyilván a horvát hatóságok, akiket a honvédő háború után sem élve, sem halva nem találtak meg. Sokuk szülője, férje, felesége, gyermeke, barátja a mai napig reménykedik, hogy valahol élnek még szeretteik. Legtöbbjüknek azonban biztos információja van róla, hogy csak holtestek megtalálására és a végtisztesslg megadására van remény. Közülük a leghíresebb Jean-Michel Nicolier a francia önkéntes, akit a szerbek a vukovári kórházból vittek el, további 200 emberrel együtt, és a II. világháború utáni első szisztematikus népírtás, a Vukovár melletti Ovčarai mészárlás áldozata lett. Brutálisan megkínozták és holttestét a Dunába dobták, mely a mai napig nem került elő. Az eltűnt személyekre minden év augusztus 30.-án emlékeznek.

3+1 eset, mikor a Nyugat precedenst teremtett a hazug háborúkra

1991-ben vált az USA és ezzel a NATO, a tágabb értelemben vett Nyugat, egyeduralkodóvá a földgolyón. Egyedüli pólusként rögtön megmutathatta, hogyan képzeli el ideáit és elveit egy válsághelyzetben, ugyanis a délszláv háború volt az első konfliktus, amit az USA kizárólagosan dominált nemzetközileg. A Nyugat pedig rögtön megmutatta, hogyan köpi arcon saját nemzetközi egyezményeit és eszméit geopolitikai taktikák miatt. Nézzünk 3+1 esetet, a '90-es évekből, amikor a Nyugat megteremtette a precedenst Oroszország és mások számára, hogyan kell szép szavakkal elfedni saját magunk meghazudtolását. Ennek eredményét ma pontosan látjuk. Ha maga a Nyugat is semmibe vette saját egyezményeit és elveit, akkor más sem fogja komolyabban venni ezeket. 

1. Jugoszlávia fegyverembargója

1991. június 25.-én Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét Jugoszláviától. Ekkorra már hónapok óta folytak a harcok Horvátországban a JNA( Jugoszláv Néphadsereg) által felfegyverzett szerbek ellen. Mivel Horvátország nem volt független állam, így hadserege sem volt. Fegyveres erőit egyedül a horvát rendőrök és két civil önkéntesekből álló csapat (ZNG, HOS) jelentette. Horvátország szuverenitását sem az USA, sem az Európai Közösség nem ismerte el. Jugoszlávia a hidegháború alatt jó szövetségese volt a Nyugatnak. Ez a reflex diktálta, hogy annak egyben tartása legyen prioritás. Ennek okán az ENSZ teljes fegyverembargót vezetett be Jugoszlávia egész területére (mivel senki nem ismerte el, így Szlovénia és Horvátország területét is beleértve). Azaz legálisan lehetetlen volt külföldről fegyverekkel támogatni a horvátokat, Európa harmadik legfelszereltebb hadseregével szemben. Míg a JNA-nak a fegyverembargó semmiféle problémát nem jelentett, hiszen bőségesen rendelkezésre álltak minden harcászati eszközből. Így teremtett a Nyugat lehetőséget arra, hogy Belgrád gyorsan lerendezze a szabadságra vágyó népeit. Ezt meglehetősen brutális harcmodorral, pusztítással, civilek elleni erőszakkal, etnikai tisztogatással, népírtásokkal érte el. Miközben a ZNG és a HOS képzetlen és alig felszerelt egységei hősiesen dacoltak a túlerővel szemben, miközben szembenéztek azzal a kilátással is, hogy nemzetközi elismerésük nélkül, ők Nyugaton terrorszervezetnek fognak minősülni, aminek komoly következményei lesznek a jövőben, ha túlélik a harcokat is. 

Miután az Európai Közösség és az USA  lehetőséget teremtett a II. Világháború utáni első nagy faji vérengzéseknek, lassan ráeszméltek, hogy a nagyszerb nacionalizmus inkább Oroszország felé fog húzni, így Jugoszlávia egyben tartása elhibázott döntésnek bizonyult számukra geopolitikailag. Így nagyon gyorsan szélkakasként változott meg a Nyugat álláspontja a kérdésben és 1992 januárjára a legtöbb ország elismerte Horvátország létezését és tűzszünetet csikartak ki. ( Pár hónappal később Bosznia-Hercegovinát már szélsebesen ismerték egy független országnak, amelynek függetlenségi népszavazása 63%-os lakossági beleegyezéssel történt. Ennek egyetlen szépséghibája, hogy a Boszniai alkotmány szerint vagy mind a három nemzetiség( bosnyák, szerb, horvát) képviselőjének belegyezése, vagy a lakosság minimum 70%-os egyetértése szükségeltetik egy ilyen érvényes jogi aktushoz. Egyik sem történt meg, így Bosznia függetlensége, még a bosnyák törvények szerint sem volt legitim. A Nyugatot ez nem zavarta.)

2. A békefenntartóság haszontalansága

1992 tavaszára megalakult az UNPROFOR és a nemzetközi békefenntartók bevonultak Horvátország szerbek által elfoglalt régióiba (Szerb Krajnai Köztársaság). Mivel a Nyugat elsődleges szempontja geopolitikai volt, és a tűzszünettel elérték első lehetséges céljukat, valamint a Boszniában kibontakozó konfliktusra és érdekeikre terelődött a figyelmük, ezért a Krajnai békefenntartás többnyire alibi szerep volt. Az 1992-es évben több tucat etnikai tisztogatás történt horvát civilek ellen a Szerb Krajnai Hadsereg részéről. Bár már javában a Nyugat által kirendelt országok csapatai állomásoztak a területen, nem sok dolgot tettek több száz civil lemészárlása ellen.

Gondolnánk, hogy akkor katonai konfliktusok elsimításában inkább jeleskedtek és éberen őrizték a tűzszünetet. Ez azonban szintén nem szolgálta geopolitikai érdeküket, mert a horvátok mellé pártolt USA eredményeket szeretett volna látni a szerbekkel szemben, ezért tűzszünet és békefenntartók által felügyelt szerb zóna ide vagy oda, az amerikai és német támogatottságú új horvát hadsereg gyakorlatilag akkor és ott kezdett támadásba 1992 és 1995 között, amikor csak akart és ott ahol akart. Feltéve, ha egyeztetett erről a megfelelő nyugati nagykövetségekkel előtte. Az USA első zágrábi nagykövete Peter Galbraith volt, aki nem csak a horvátországi hadműveletekre hunyta le a szemeit, de Bill Clinton kifejezett kérésére 1994-ben több esetben is amerikai fegyverszállítmányokat engedett át Horvátország területén, hogy Boszniába jussanak a boszniai horvátok és bosnyákok katonai megsegítésére. Ezzel totálisan megsértve a pár éve az USA által szorgalmazott és még érvényben lévő ENSZ fegyverembargóját. Egy Galbraith elleni képviselőházi kivizsgáláson kívül ez semmilyen következménnyel nem járt. Becsületére váljék, hogy 1995-ben a Horvátországból menekülő több százezer szerb konvojába betársult a nagykövet, hogy tiltakozzon és meggátolja a menekülő civilek elleni horvát atrocitásokat. 

3. Jugoszlávia NATO-bombázása

A Délszláv háború első, nagy szakasza lezárult 1995 végén a Daytoni-megállapodásokkal. 1995 folyamán amerikai vezénylettel a NATO bombázást hajtott végre Boszniában a szerb csapatok ellen, miután korábbiakhoz képest is ipari mértékűre növekedtek a szerbek által elkövetett népirtások. Ez még teljes összhangban volt a Nyugati világ alapszerződéseivel, ugyanis az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyásával és felkérésére történt. Ez pár évvel később már nem működött.

1998-ban eszkalálódott a konfliktus Koszovóban az albánok és a szerbek között. Mivel Koszovó sohasem volt független ország, csak autonómiája volt Szerbián belül, így nem rendelkezett katonai egységekkel (csakúgy, mint a horvátok és a bosnyákok sem 1991-1992-ben) azonban, mivel még csak tagköztársaság sem volt, saját rendőrsége sem volt. AZ UCK, az albán katonai felszabadító szabadcsapat kizárólag alvilági fegyvercsempészetre és brutális terrorakciókra, gerillacsapásokra hagyatkozott a szerb jugoszláv erők és rendőrség ellen. Az, hogy az albán fegyveresek terrorszervezetnek minősüljenek a Nyugati világ szemében nem lehetett elkerülni, ennek ellenére gyakorlatban efelett ismét szemet hunytak és támogatták őket. Miután a szerbek a Patkó-hadműveletben megpróbálták kiszorítani az albánokat Koszovóból és temérdek mészárlást követtek el albánok ellen, az USA meglátta a lehetőséget, hogy erkölcsi ürügyet találjon a katonai beavatkozásra. Ismét az ENSZ Biztonsági Tanácsától kért engedélyt a NATO beavatkozásra, de mivel Kína és Oroszország BT tagként nem egyezett bele, így nem kapott a NATO ilyen felhatalmazást. Ez az USA-t és szövetségeseit nem érdekelte és az egész nemzetközi jogot arcon köpve kezdte meg Jugoszlávia brutális bombázását, amiben nem csak szerb katonai pontok estek áldozatul, de a belgrádi TV és Rádió székháza, dolgozói, megannyi civil országszerte. 

Az ENSZ alapokmánya tiltja az erőszak alkalmazását, kivéve ha önvédelemből történik, vagy a BT VII. fejezete így határoz. Jugoszlávia 1999-es NATO bombázása esetében egyik sem állt fent. Következménye mindössze azért nem lett, mert az USA szuperhatalmi pozícióban van és nincs, aki ellensúlyt képezzen ellene. 

4. Az albánok bosszújának hallgatólagos jóváhagyása

Miután a szerb csapatok kivonultak Koszovóból, mert a brutális bombázás hatására Belgrád feladta céljait, a KFOR vette át a katonai ellenőrzés helyét a térségben. A KFOR ugyanolyan békefenntartó hadtest volt Koszovóban, mint az UNPROFOR korábban Horvátországban és Boszniában. Hatékonysága sem sokban különbözött az 1999-es évben. 

Koszovóba albánok tízezrei tértek vissza és a szerbek elleni évtizedes bosszú fűtötte őket. Kifejezetten érdekes, hogy jóadag cigányellenességel is társult, hiszen a roma népesség a szerbek pártját fogta a háborúban. A helyi, évtizedek óta ott élő szerb és roma (zömében idősek) hamar rettegni kezdtek a bosszúszomjas albánoktól. Gracko faluban a szerbek kifejezetten kérték, hogy a KFOR a biztonságuk érdekében állomásozzon a településen. A NATO ígérete ellenére ez sosem történt meg és Prizen és Pec városához hasonlóan tömegmészárlásban ölték meg az idős szerb és cigány lakosokat az albán fegyveresek. Emellett illegális börtönöket tartottak fent, ahol kínzásoknak vetették alá a civileket, amiket a KFOR éves késéssel számolt csak fel. A Nyugat elfogult szimpátiája okán, és a bimbódzó új albán térségbeli geopolitikai szövetségese hálájáért cserébe, hagyott több száz szerb és roma civilt szisztematikusan bosszúból lemészárolni, már jóval a háború és a békekötés után. 

Források:

https://irp.fas.org/congress/1996_rpt/bosnia.htm

https://www.hrw.org/reports/1999/kosov2/#_1_10

https://muse.jhu.edu/article/13713