Bibliaértelmezés V.- Hágár és Izmael

"Száraj ezt mondta Abrámnak: Íme, az Úr bezárta méhemet, és így nem szülhetek. Menj hát be a szolgálóleányomhoz: talán az ő révén lesz fiam! És hallgatott Abrám Száraj szavára. Akkor Száraj, Abrám felesége fogta szolgálóleányát, az egyiptomi Hágárt, és férjéhez, Abrámhoz adta feleségül; Abrám akkor már tíz éve Kánaán földjén lakott.Abrám bement Hágárhoz, az pedig teherbe esett. Amikor látta, hogy terhes, úrnőjének nem volt többé becsülete előtte.Ezért Száraj ezt mondta Abrámnak: Miattad ért engem sérelem! Magam adtam öledbe a szolgálóleányomat, de látja, hogy teherbe esett, és nincs előtte becsületem. Ítéljen ügyünkben az Úr!Abrám így felelt Szárajnak: Hiszen a te szolgálóleányod, a te kezedben van: csinálj vele, amit jónak látsz! Ettől fogva olyan rosszul bánt vele Száraj, hogy az elfutott tőle.Az Úr angyala rátalált egy forrásnál a pusztában, annál a forrásnál, amely a Súrba vezető út mentén van, és ezt mondta: Hágár, Száraj szolgálóleánya! Honnan jössz, és hová mégy? Ő így felelt: Úrnőm elől, Száraj elől futok. Azt mondta neki az Úr angyala: Térj vissza úrnődhöz, és alázkodj meg előtte! Ezt is mondta neki az Úr angyala: Nagyon megsokasítom a te utódaidat, annyira, hogy meg sem lehet őket számolni.Majd ezt mondta neki az Úr angyala: Íme, teherbe estél, és fiút fogsz szülni. Nevezd Izmaelnek, mert hallott az Úr nyomorúságodról.Szilaj ember lesz ő, akár egy vadszamár. Kezet emel mindenkire, de őrá is mindenki; nem törődik testvéreivel, úgy választ táborhelyet magának.Azután Hágár így nevezte az Urat, aki szólt hozzá: Te vagy a látás Istene. Mert ezt mondta: Én is láthattam itt, aki engem látott. Ezért nevezik azt a kutat Lahajrói-kútnak. Ott van most is Kádés és Bered között.Ezután fiút szült Hágár Abrámnak. Abrám Izmaelnek nevezte a fiát, akit Hágár szült." (Ter. 16:2-15)

Ez a történet nagyon sok rétegen keresztül árul el sok dolgot az ember jelleméről és az Istenéről egyaránt. Noha korábban Isten már megígérte Ábrámnak és Szárajnak is, hogy majd fiúk születik, az emberi racionalitásokhoz kötött elme nem képes ebben hinni az idő múlásával. Száraj a saját kezébe veszi az irányítást és Isten helyett megpróbálja saját maga megoldani a problémát. Így jut el oda, hogy egy másik nő által szülessen a családba fiú. Bár a terv kiötlője, későbbiekben nem bír együtt élni érzelmileg ennek a következményeivel és terhével. Jól megfigyelhető, ahogyan Ábrám is szinte gondolkodás nélkül hallgat Szárajra, pedig az Úr világos ígéretet tett neki, hogy Szárajtól fog fia születni. Talán Ábrám sem bánta ezt az emberi logikával kiizzadt megoldást, több okból sem. Mindenki boldogan felejtette el az Urat, ha úgy érezték vagy szerették volna érezni, hogy az Úr is elfelejtette őket. Nagyon érdekes, hogy bár az első hitetlenséget itt Száraj követi el az Úr ígéretében való bizalom hiányával, mégis mutat később hitből jövő pislákolást, mikor a Hágárral való helyzetre azt mondja: "Ítéljen ügyünkben az Úr!". Erről döbbenetes módon maga Ábrám beszéli le és adja vissza a döntés felelősségét és jogát Száraj kezébe, az Istenre való hagyatkozás helyett. Igen súlyos bűn, mikor valaki mutatna hajlandóságot, akár maga bűne után arra, hogy Istennek átadja magát, és saját ego-járól lemondjon, újfent megerősíteni utóbbiban és eltéríteni az Úrtól. 

Hágár elmenekül a kegyetlen bánásmód miatt a pusztába, ahol nem sok esélye van a túlélésre, az Úr azonban megjelenik számára. Ez a Bibliában az első eset, mikor Isten konkrétan egy pogánnyal szóba áll. Egy olyannal, aki már nincs beavatva az Isten tervébe, mint Ábrahámék. Nagyon fontos üzenet, ami a későbbiekben számtalanszor előbukkan még, mi több az Újszövetség fő üzenete lesz, hogy az Isten ígérete, kegyelme és üzenete mindenkié, s nincs olyan, aki ne számítana, akikkel az Úrnak ne lenne terve, s ne szeretné. Hágár nem csak az első "külsős", akivel Isten kontaktot teremt, de rögtön biztosítja is kegyelméről és gondoskodásáról. Hágár az első, aki nevet ad Istennek. Szó szerint a héberben azt mondja " Te vagy az Isten, aki lát engem". A látás itt nem a két szemgolyónkkal való látást jelenti, hanem azt, hogy teljesen megért, teljesen ismer, "átlát" rajtam. Még meghatóbb mikor ezután azt mondja " Én is láthattam, aki engem látott". Isten nem csak teljeségében ismer és megért minket, jobban, mint mi önmagunkat, de megadja ezt nekünk is, hogy mi is ugyanúgy megismerhessük őt, személyesen és közvetlenül. Főleg Hágár korában döbbenetes közvetlenség a korabeli istenfelfogásokhoz képest, de még ma is az! Hágár a kívülálló, a pogány lényegretörőbben és hamarabb ismeri fel ezt, mint a választottak. Ez a paradox motívum később sokszor visszatér még a Szentírásban. 

Mélyebb értelemben Hágár és Izmael esete szimbolizálja azt, hogy mi magunk szeretjük saját kútfőnkből megoldani a problémákat. Az ember nehezen adja át magát az Istennek, sokan sohasem képesek rá. Nem engedjük el az ego-t, a döntés jogát és az ítélkezést. Mi akarjuk megoldani a problémáinkat és mi akarjuk emberi ésszel az akár helyesen látott Isten tervet is véghezvinni. Mindenki életében van egy Hágár és Izmael, mikor Isten tervébe belekontárkodik és maga próbál megoldani problémákat, helyzeteket Isten helyett. Később az Újszövetségben az apostolok is próbálják kiválasztani Júdás halála után, annak helyére az új 12. apostolt, és Mátyásra esik választásuk. (Apcsel. 1:26) Később kiderül Isten már gondoskodott erről és a Saulból Paullá váló Pál apostol képében jön el az egyik legtermékenyebb és legeredményesebb apostola az Istennek, akinek az Újszövetség tetemes részét köszönhetjük, míg Mátyásról gyakorlatilag többet nem hallunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy Mátyás rossz apostol lett volna, vagy rossz ember, csupán az Isten látványos tervében nem ő szerepelt ezen a poszton, ahová a Júdás utáni apostolt szánta. Úgy Hágárt és Izmaelt sem hagyja cserben Isten, és megígéri, hogy gondoskodik róla, nagy néppé teszi őt is. Isten minden egyes döntésünkből kihozza a legjobbat, még akkor is ha döntésünk szembement vele és hibás is, vagy erkölcstelen szándékban, tettben született. Bármit is teszünk, bármilyen megfontolásból, legyen az a leghitetlenebb gondolat vagy bűnös szándék is, Isten megszenteli és saját javára, a végső jó érdekében irányba állítja, s legfőképp senkit és semmit nem hagy cserben. Mindenki számára van vígasz, mindenki számára van remény. Isten tervével szembeszegülhetünk, szembeszegülésünket felkarolja az Isten és jóra fordítja, míg saját tervének végrehajtásában nem tudunk keresztbe tenni neki saját emberi húzásainkkal. Isten terve mindenképp beteljesedik, s a saját hibás terveinket is jóvá alakítja, így vagy úgy. 

A történet tanúlságának megértéséhez szükséges egy kisebb ugrás a történetben, miután Ábrámot és Szárajt Isten első rituális formában új emberré teszi, az  új név adásával (Ábrahám és Sára), ami jelképezi a lelki, személysiégbeli újjászületést csakúgy, mint később, ahogy Jézus is átnvezei az apostolokat. Valamint a körülmetélés rituáléjában a keresztség előképe megmutatkozik, amely kiterjed egész házanépére, Izmaelre is. Jelezve, hogy bármilyen hithiányból fakadó emberi torz megoldásnak az eredménye is, az Isten megszenteli és magáénak fogadja. A történet sok-sok évvel később tér vissza Hágár és Izmael esetére, mikor Ábrahám és Sára már rendkívül idős:

"Azután meglátogatta az Úr Sárát, ahogyan megmondta, és úgy cselekedett az Úr Sárával, ahogy megígérte. Sára teherbe esett, és fiút szült Ábrahámnak öregkorára, abban az időben, amelyet megígért neki Isten. Ábrahám Izsáknak nevezte el újszülött fiát, akit Sára szült neki. Azután körülmetélte Ábrahám a fiát, Izsákot nyolcnapos korában, ahogyan megparancsolta neki Isten.(...) Amikor Sára nevetni látta az egyiptomi Hágár fiát, akit Hágár szült Ábrahámnak, ezt mondta Ábrahámnak: Kergesd el ezt a szolgálóleányt és a fiát, mert nem örökölhet együtt egy szolgálóleány fia az én fiammal, Izsákkal! Ez a beszéd Ábrahámnak igen rosszul esett, a fia miatt. De Isten ezt mondta Ábrahámnak: Ne bánkódj a fiú és a szolgálóleányod miatt! Bármit mond neked Sára, hallgass a szavára, mert Izsákot fogják a te utódodnak nevezni. De a szolgálóleány fiából is népet támasztok, mert ő is tőled származik.Ábrahám fölkelt reggel, fogott egy kenyeret meg egy tömlő vizet, és odaadta Hágárnak. Föltette azt az asszony vállára, és elküldte őt a gyermekkel együtt. Így ment el, és bolyongott Beérseba pusztájában. Amikor kifogyott a víz a tömlőből, letette a gyermeket az egyik bokor alá, maga pedig elment, leült vele szemben egy nyíllövésnyi távolságban, és ezt mondta: Ne lássam, amikor meghal a gyermek! Ott ült vele szemben, és hangosan sírt.De Isten meghallotta a fiú hangját, Isten angyala pedig kiáltott a mennyből Hágárnak, és így szólt hozzá: Mi van veled, Hágár? Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját onnan, ahol fekszik! Kelj föl, vedd fel a fiút, és fogd kézen, mert nagy népet támasztok belőle! És megnyitotta Isten az asszony szemét, úgyhogy meglátott egy forrást. Odament, megtöltötte a tömlőt vízzel, és megitatta a fiút. Isten pedig vele volt a fiúval, és az felnövekedett. " (Ter. 21:1-20)

A történet megmutatja, hogy noha már Ábrahám időskorára végleg reménytelennek tűnik Isten réges régen tett ígérete, az mégis bekövetkezik. Nincs olyan, hogy Isten terve még sem valósulna meg, az Istennek tett hűség ne kamatózódna. Ez nem csak vérségi és anyagi javakban értendő, ahogyan itt még az Ószövetség szeretné a kor emberének mentalitása számára érthetővé tenni, hanem sokkal inkább lelki síkon. Izsák megszületése az ígéret eljövetele, annak az ígéretnek a szimbóluma, ami később Jézus születését jelenti és a Megváltó eljövetelét a világba. Erre rengeteget kellett várni az Ószövetség első ígéretétől Krisztus születéséig. Hatalmas több száz éves "szent csend" követi az utolsó Ószövetségi prófétát is, mire Jézus megérkezik, s talán már maguk az Írás ismerői is úgy kételkedtek a Messiás megszületésében, ahogyan Ábrahám Izsák születésében. Ami pedig még fontosabb és átélhetőbb ma számunkra, ahogyan mi is várva várjuk Jézus Krisztus újbóli eljövetelét és vele az egész teremtett világ újjá tételét és feltámadását velünk együtt. Sok keresztény már nem is hisz ebben, annyira allegórikusan érti, hogy nem is gondolja, hogy az Krisztus valaha visszatér, és még sok egyéb kétkedő magyarázat mérgezi hívők elméjét is. Éppen így lehetett Ábrahám is Izsák születése előtt, öregen. Azonban, amit Isten megígér, azt megis cselekszi, akarata elől senki és semmi nem tud kibújni, még ha emberi időfelfogással reménytelennek is érezzük annak beteljesedését. Ennek első emlékeztető példája és szimbóluma Izsák születése is.

A történet második része jóval komplikáltabb és zavarbaejtőbb. Sára olybá tűnik haragra gerjed és újfent elűzi Hágárt az Ábrahámnak szült fiával Izmaellel együtt. Sára motivációját vitathatjuk, azonban a történet egészét tekintve nagyon is isteni jelentőséggel bír. Ábrahám sajnálja saját fiát, amit természetesen megértünk. Annál zavarbaejtőbb, hogy Isten helyesli Sára döntését és azt mondja Ábrahámnak, hogy hallgasson Sárára és valóban küldje el Hágárt és Izmaelt. Isten nem csak Ábrahámnak tett ígéretet Izsák születésével, de Hágárnak is, mikor azt mondta neki sok évvel korábban, hogy gondoskodik róla és fiáról, s nagy népet támaszt belőle. Hágárnak ugyanúgy hinnie és bíznia kellene Istenben, ahogyan Ábrahámnak is. Hágár a halálraítélt sivatagi bolyongás közben kétségbe esik és összeomlik, a fia halálát biztosra veszi és végleg magába roskad. Hágár, ki gyorsabban látta meg az Isten nagyságát a választottaknál is korábban, szintén nem jobb, hisz ember, s válságos helyzetben hosszú idő múltán nem emlékszik, vagy hisz, s bízik már Isten neki tett ígéretében a gondoskodásról. Isten azonban elküdli angyalát és megmenti őket. " Megnyitja az asszony szemét és az meglát egy forrást"- mondja az írás, azonban ez nem csak szó szerint értendő. A szem megnyílása az elme és a lélek megnyílása Isten fénye előtt, az isteni szellem befogadása önmagunkba, és a dolgok magasabbrendű megértésének csodája. A forrás pedig nem csak, mint víz, hanem mint későbbiekben Jézus Krisztus az "élő víz" az Újszövetségben, ami az örök élet és a végtelen isteni szeretet reményének, örök életet adó forrása. Ott is egy pogány, a samáriai asszony látja meg Jézusban a megváltót és érti meg példázatát arról a vízről, meg örökre eloltja a szomjat, utalva a halál és minden világi gyötrelem eltörlésére. (Jn. 4:1-26) Ugyanígy itt és most Hágárnak is erre az igazságra nyílik meg a szeme és a végtelen Isteni gondviselés, kegyelem és szeretet forrását megértve és átérezve végül Istenre bízza magát, aki gondoskodik is róla, s gyermekéről. 

A történet ismét két szintű és a korábban említett Hágár és Izmael szimbolikánál maradva, továbbra is az Istenben való bizalom hiányában hozott, saját magunk emberi döntéseinek következményeit jeleníti meg itt az asszony, fiával Izmaellel. Márpedig, mikor Isten ígérete betelejsedik, akkor a saját magunk emberi "ügyeskedése" nem maradhat egyenrangú vele. Noha megpróbálhatunk egy helyzetet mi megoldani a legjobb szándékkal, a legjobb módon, de ez nem fogja helyettesíteni Isten, nálunk sokkal bölcsebb rendelkezését, tervét és beteljesítését a probléma valós megoldásának. Nem élhetünk többé együtt Isten ígéretével, az ő áldásával a rá való teljes hagyatkozással, az Én-ünk megadásával, úgy, hogy közben még bennünk él a saját Izmaelünk, vagyis a saját, önös, emberi logikával meghozott döntéseink reflexe. Nem lehet két úrnak szolgálni! Vagy saját döntéseink, emberi korlátolt logikánk szerint élünk, vagy teljesen átadjuk magunkat Istennek és az ő tervének, melyet nem értünk. Izsák (Isten irracionálisnak tűnő terve) és Izmael (az ember racionálisnak látszó megoldása) nem fér meg egymás mellett. Egyik vagy másik mentalitás, próblémamegoldás és életvezetési felfogás mellett döntenünk kell. S lehetőleg az Istennek való átadásnak kell ennek a döntésnek az eredményének lennie, az emberi logikát, hitetlenségből fakadó egyéni megoldásokat pedig száműznünk az életünkből. Az eddig már így meghozott döntések hatásait pedig Isten gondjaira bíznunk, aki gondoskodik, megszenteli és végül jót fakaszt azokból is. 

Bibliaértelmezés I. - Éden és a bűnbeesés magyarázata (videó)

 

Bibliaértelmezés II. - Káin és Ábel

 Káin és Ábel is áldozatot visz az Úrnak, előbbi a föld terméseiből, utóbbi pedig az elsőszülött bárányainak kövérjéből. Az Úr viszont csak utóbbira tekint rá, aminek okán Káin nagy haragra gerjed. (Ter. 4: 3) De egyáltalán mi is ez az áldozat? Már igenkorán megjelenik a bűnesetben leromlott világban élő ember számára az a belső késztetés, hogy neki valamiféle vezeklésre van szüksége. Valami kell cserébe azért, amilyen szellemi és lelki létállapotban tengődik az Istenhez és annak eredeti tervéhez viszonyítva. Ez az áldozat aztán később válik világossá, hogy az ember által kivitelezhetetlen és azt az áldozatot, ami a kozmikus rendet, az ember lényével együtt helyrebillenti az isteni szellem szférájába, csak maga az Isten tudja meghozni Jézus Krisztus képében. Addig is ennek az áldozatnak az előképei maradnak az embereknek, melyben próbálnak valamiféle "jóvátételt" adni, és olyantól megválni, lemondani, ami számukra világilag értékes. Kimutatva ezzel, hogy Isten és a benne való bizalom nagyobb, mint a materiális javak. Hogy ezt az őszinte lemondást Káin megspórolta, vagy megúszni akarta-e, talán nem kérdéses. Annyi bizonyos, hogy Ábel áldozata a maga számára sokkal nagyobb és őszintébb, hittel telibb lemondásnak bizonyult. Az első szülött bárány bizony nem az öreg bárány, sem a beteg jószág, amitől amúgy is szívesen megválna a gazda, mert nincsen számára sok haszna már, éppen ellenkezőleg. Ezzel egyetemben Jézus Krisztus előképe, aki később szintén "elsőszülött áldozati bárányként" jelenik meg. Tehát Ábel áldozata valódi, szívből jövő áldozat, valódi lemondással, Káin szívének szándéka pedig a kijátszás, a "szokás betartása", az üres rituálé valódi lelki megértés, átélés és lemondás nélkül. Isten nem is tekint reá. Káin szívének állapotát rögtön jelzi, hogy az erre adott reakciója nem valamiféle önvizsgálat, hanem a harag. Harag és irigység arra, aki képes őszintén és szívből cselekedni és ezzel kivívni az Úr elismerését. Azonban Isten rögtön megértéssel fordul még így is hozzá:

"Ekkor azt kérdezte Kaintól az Úr: Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed?Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta!" (Ter. 4:6)

Nem csak megmutatja Isten, hogy azonnal ismeri Káin szívének állapotát, hanem megértő, gondoskodó, érdeklődődéssel fordul felé. Egyben azonban rá is mutat Káin szándékának hamisságára ( " ha jót cselekszel, emelt fővel járhatsz"), és figyelmezteti annak a lelki állapotnak a bűnös következményére is, amiben éppen van! Nagyon beszédes, hogy Káin ezután nem válaszol Istennel, nem kerül vele kontaktusba, az Úrtól ilyen értelemben elfordul és folytatja haraggal teli szívének szándékát és rögtön Ábelhez kezd beszélni, akit elhív az előre megfontolt gyilkosság helyszínére. (Ter. 4:8) Ez a történet nagyon röviden és tömören mutatja be azt az utat, amihez a bűn vezet. A bűn vége mindig a halál. Magunk és mások halála. Nem a fizikai értelemben vett halál, hanem a lélek elveszítése, az egyén pusztulása és szenvedése. Minden pillanatban, mikor nem vagyunk őszinték magunkkal és Istennel, elfordítjuk arcunkat az Úrtól és teret adunk a bűnös vágyaknak, érzéseknek a szívünkben, annak szükszégszerű következménye a bűn elhatalmasodása rajtunk és ezzel együtt másoknak okozott szenvedés, az elszalasztott lehetőségeként annak, amit szeretetben tölthettünk volna vele. Nem tudhatjuk melyik az a szeretetben elmulasztott pillanat, amely elég ahhoz, hogy embertársunk halálát okozzuk vele akár lelki, akár fizikai értelemben, tudván, ahogy később Péter apostol mondja: Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el (1 Pét. 5:8) 

"Mit tettél? Testvéred kiontott vére hozzám kiált a földből!Most azért légy átkozott, kitaszítva arról a földről, amely megnyitotta a száját, hogy befogadja testvéred vérét, amelyet kiontottál! Ha a földet műveled, többé ne adja neked termőerejét! Bujdosó és kóborló légy a földön!Ekkor Kain azt mondta az Úrnak: Nagyobb a büntetésem, semhogy elhordozhatnám. Íme, elűztél ma erről a termékeny vidékről, és el kell rejtőznöm színed elől. Bujdosó és kóborló lettem a földön, és meggyilkolhat bárki, aki rám talál. De az Úr azt felelte neki: Nem úgy lesz! Ha valaki meggyilkolja Kaint, hétszeresen kell bűnhődnie. Ezért jelet tett az Úr Kainra, hogy senki se üsse agyon, ha rátalál" (Ter. 4:10-15)

Ahogyan Isten elűzi az első emberpárt is az Édenből, mert a romlás következtében megjelenő létállapotuk nem teszi lehetővé, hogy Isten szellemének tökéletességének közelében létezzenek, úgy taszítódik el szükségszerűen Káin is még meszebb Istentől tettével és lesz ezzel egyre borúsabb és szenvedésekkel telibb az élete. Káin rögtön saját életét félti, amit mástól olyan könnyen elvett, azonnal retteg attól a sorstól, amit ő másnak szánt. Azonban az Úr  még itt is tanító szándékkal, tervvel és kegyelemmel fordul a bűnöshöz, még az aljas gyilkos felé is és ígéretet tesz arra, hogy nem engedi arra a sorsra jutni, amelyet ő tett testvérével. 

Később Káin utódait ismerhetjük meg a Bibliában (Ter.4: 16-24), melynek végén ott van Lámek hosszú generációk után. Lámek így szól:

"Egyszer ezt mondta Lámek a feleségeinek: Ádá és Cillá, hallgassatok szavamra! Lámek asszonyai, figyeljetek mondásomra! Embert ölök, ha megsebez, gyermeket is, ha megüt. Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekért" (Ter.4: 23-24)

Lámek minden indok és ok nélkül hivatkozik vissza korábbi ősére, Káinra és pusztán vérségi, rokoni kapcsolata miatt automatikusan jogot formál arra, hogy ő maga is éljen Isten Káinnak tett ígéretével, sőt még többel is. Ezt a kijelentést, miszerint hetvenhétszeres a bosszú Lámekért ha embert is öl, azonban nem Isten teszi nekki. Önkényesen formál jogot erre és él vissza aljas szándékkal Isten megismert kegyelmével. Lámek a példája annak, hogy az emberiség végül semmit nem tanult a korábbi esetből és az Úr irgalma csak aljas szándékait felbátorította. Hányszor találkozunk ma is azzal, hogy valaki, sokszor mi magunk arra appelálunk, hogy valamely lelkiismeretünkbe ütköző, nyilvánvalóan tudott és érzett bűnt megcselekedjünk azzal az indokkal, hogy majd biztosan ezt is megbocsájtja Isten, mint oly sokminden nagyobbnak tűnő rosszat. Viszont aligha lesz a kegyelem exponenciálisan növekedő a bűnnek ilyen megfontolt szándékával, ahogy Lámek önkényesen feltételezi. Káintól tudjuk, hogy a tisztátalan, őszintétlen szándék végső soron való következménye mások és magunk szenvedése és halála. 

Jézus allegórikus csodái és tanításai

Órigenész az óegyház nagy teológusa, exegétája a Biblia három szintű értelmezését vallotta. A szöveg első szinten történelmi, második szinten erkölcsi és harmadik szinten allegorikus, szellemi bölcsességet rejt. Ennek értelmében a Bibliában leírtak jelentős része nem csak történelmi feljegyzés, de morális, erkölcsi tanítás is, és az igazán elmélyedt, lelki emberek számára misztikus, mély, allegorikus formában átadott szellemi bölcsesség az Isten lényegéről. Tehát miközben az Egyiptomból való szabadulása a zsidó népnek egy történelmi tény, (2.Móz. 14.) közben a lélek (mint a nép) felszabadulása is a bűn (pogány hatalom) rabságából. Az égő csipkebokor (mely lángol de nem ég el) képében megjelenő Isten (2.Móz. 3:1-6) is allegorikusan a sivárságban megjelenő fényesség, amit Isten jelent a világba, amely éget, sokszor fáj, de el nem pusztít. 

Órigenész továbbá azt is tanította, hogy az Ószövetségi történetek jelentős része - noha valós, történelmi esemény-, mára az Újszövetség fényében leginkább allegorikusan értelmezhető erkölcsi és lelki tanításokként érvényesek egy keresztény számára. Vagyis miközben Illés próféta esete a Baál-papok kivégzésével valós történelmi esemény(1Kir. 18:20-40), Jézus Krisztus tanításának fényében ezt csak is metaforikus értelemben lehet példás számunkra, ahogyan Izrael is megölte a pogány kultuszt végző papokat önmagában, úgy kell saját magunk lelkében megölnünk minden pogány vágyunkat és gondolatunkat. Megannyi hasonló példa van még, melyben Izrael és a zsidó nép a saját lelkünkkel azonosítható és különböző behatások az aktuális külső és belső diabolikus kísértéseknek felelnek meg. Az Újszövetség (a Jelenések könyvét leszámítva) allegórikus értelmezésben háttérbe szorul és sokkal egyértelműbb, tisztább tanítások állnak rendelkezésünkre. Noha Jézus példabeszédei egyértelműen a metafóra és az allegória eszközeit használják, mégis ez esetekben magától Jézustól és a leírtak alapján tudjuk, hogy itt és most egy nem szó szerint értendő szakasz következik. Azonban Jézus cselekedetei és más történeti események továbbra is számos mélyebb, allegorikus értelmezést tartogatnak számunkra. Korábban már említettem, hogy mikor a tanítványok megkezdik apostoli pályafutásukat és mindegyikük elkezd "nyelveken szólni"(ApCsel. 2:1-13), és minden nép a saját nyelvén érti őket, sokkal mélyebb jelentéssel bír.  Minden egyes emberhez a maga "szeretet-nyelvén" a megfelelő hangnemben, stílusban, empátiával, alázattal és leginkább a neki legmegfelelőbb cselekedetbe ágyazva történt meg Krisztus evangéliumának hirdetése és átadása. 

Jézus csodatételei azok azonban, amikben mindig valami mély szimbolika bújik meg. Elég arra gondolnunk, hogy Jézus több esetben is gyógyít vakokat, mégis a születésétől fogva vak ember gyógyításánál (Jn. 9:1-12) extra szimbolikus technikákat alkalmaz, az adott helyhez, emberekhez, és kontextushoz illően. Tudjuk, hogy Jézus csodatételéhez elég volt más esetben akár csak megérinteni hittel Jézus ruháját (Mt. 9:20-22), vagy csak hinni benne, ebben az esetben a vak ember szemére anyagot és sarat ken, majd megkéri, hogy mossa le a tóban. A csoda csak ezután válik nyilvánvalóvá. A vakság meggyógyítása itt (is) egyértelmű szimbolikája a szellemi-lelki vakság meggyógyításának és lélekkel való "látás" kezdetének Isten keze/közbenjárása által. Maga a sár a mocskosságot, a bűnt jelképezi, ami fedi és eltakarja a lelket, hogy felismerje maga előtt Istent. Még a keleti filozófiák is alkalmazzák ezt a szimbolikát ( tanítás annak, kinek szemét csak kevés por fedi). Ennek a lemosása a vízben, a megtisztulás folyamata ugyanazzal a vízzel, ami a keresztség és a lelki újjászületés szimbólima is, egyértelmű többletet ad itt a látás eljövetelének és a vakság megszűnésének. 

Jézus és a tanítványok, mikor 5000 embert vendégelnek  meg (Jn. 6:1-15) szintén allegorikusan ad nagyon sokat számunkra. Öt kenyerük volt és két haluk, mégis Jézus mind az ötezer embernek osztott mindből. Majd a étkezés végén így szól Jézus: Szedjétek össze a maradékot! És a tanítványok még 12 kosár kenyeret hoznak vissza. Ha matematikai feladványként nézzük akkor nem túl racionális esettel van dolgunk, de Jézus itt is többre tanít ezzel a cselekedettel bennünket. Bármi, ami az ember szeretetből ad, nem lehet kevés. Ha szeretetet adsz, neked attól nem lesz kevesebb és még csak limitje sincs, hány embernek és milyen formában lehet adni szeretetet. Ha az ember szeretetből ad, noha ad valamit, nem lesz neki kevesebb, hanem csak másnak több. S közben még annak, aki eredetileg adott is marad. Mert bármennyit ad is az ember Krisztus agapé szeretetével, az kevesebb nem lesz csak exponenciálisan növekszik, s végül mindenki, aki kapja, s aki adta is, többel távozik, mintha ezt nem tették volna. Ahogyan mi magunk is többek leszünk, s többel folytatjuk földi utunkat, ha a Biblia eseményeit nem csak és kizárólag egy síkon, hanem mélyebb tanításainak rétegeiben is értelmezni tudjuk. 

Női princípium a Bibliában

 Az emberi lény férfi vagy női princípiummal teremtetett. A idea férfi világhoz való viszonya leginkább a ráció és a logika útján történik. Megérteni akarja a körülötte lévő valóságot, ok-okozati összefüggéseket. A idea nő világhoz való viszonya inkább az intuíció és az érzelmek. A körülötte lévő valóságot nem annyira mélyen megérteni, mint inkább megélni akarja belső intuitíciói alapján és érzelmei révén. S bár a megértés elengedhetetlen ( amennyire lehetséges) Isten tekintetében és Krisztus küldetését nézve is, legalább annyira intuitív átadásról is szól a hit. Mert lehet érteni, hogy Jézus Krisztus váltsághalála révén ad lehetőséget az üdvösségre az eredendő bűnben dagonyázó emberiség számára, ezt teljesen felfogni aligha. A hit kulcsa éppen ez a minden emberi logikán túlmutató hit és átadás ennek a cselekedetnek az igazságában. S bár úgy tűnhet a tanítványok és megannyi próféta révén, hogy a Biblia meglehetősen férficentrikus, legalább ennyire szól a nőkről és a női megéléséről Istennel kapcsolatban.

A tanítványok megannyi kérdést tesznek fel a Mesternek, válaszai legtöbbször példázatok, melyek sosem konkrétak a kérdés tekintetében, amit így meglehentne érteni, ám logikusak, de legalább annyira intuitívak is, melyekben érezni kell a történetből fakadó igazságot. Mária hitt, mikor Jézus megfogant és ebben a hitben nevelte fel, majd kísérte el a legmélyebb anyai fájdalmával a keresztig, anélkül, hogy átlátta volna ennek teljes miértjét. Magdalai Mária sem értette, főleg abban a korban Jézus kegyelmét, amivel kimentette az őt meggyilkolni készülő, túllogikázott törvények alapján cselekvő farizeusok karmaiból, ám érezte a végtelen kegyelem nagyszerűségét, ami Jézus tetteiből és szavából sugárzott, s ő is a keresztig kíséri. Megannyi asszony hitt, bízott és fejezte ki csodálatát a Krisztusban megnyilvánuló igazság előtt, anélkül, hogy teljesen átlátták volna az isteni küldetés okát, s Jézus mindinkább igazat ad nekik, akár a farizeusok, akár a tanítványok logikai ellenvetésével szemben. Mikor a tanítványok félelmükben még bújkálnak, pár megnevezetlen asszonynak van hite elmenni Jézus sírjához a keresztrefeszítés után, hogy gondoskodjanak róla. Nekik is jelentik ki először a feltámadás csodáját, s a nők viszik hírül ezt a tanítványoknak, akik azonban annyi csoda láttán, logikailag még mindig kételkednek ebben. A hit legalább annyira egy bizonyos szintig megértés, mint ezen szint után intuitív átadás és bizalom a mindennapok cselekedeteiben. Ugyanúgy szüksége van minden egyes embernek, mind a férfi, mind a női valósághoz való viszony megélésére és ahhoz, hogy Isten szellemében járjunk, amit ugyan sokszor nem értünk miért, de érezzük, hogy helyes.

"Majd az asszony felé fordulva ezt mondta Simonnak: Látod ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba, és nem adtál vizet a lábam megmosására, ő pedig könnyeivel öntözte lábamat, és hajával törölte meg. Te nem csókoltál meg, ő pedig mióta bejöttem, nem szűnt meg csókolni a lábamat. Te nem kented meg olajjal a fejemet, ő pedig drága olajjal kente meg a lábamat. Ezért mondom neked: neki sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret. Az asszonynak pedig ezt mondta: Megbocsáttattak a te bűneid." (Lk. 7:44-48)

Isten nevében a Sátán szolgálatában

"Megkeresni hagytam magamat azoknak, akik nem is kérdeztek felőlem; megtaláltattam magamat azokkal, akik nem is kerestek. Ezt mondom: Itt vagyok, itt vagyok, a népnek, amely nem nevemről neveztetett" - mondja az Isten ezt a zsidóknak, a kiválasztott népnek, mely nevét viselte, az Ószövetség korában, Ézsaiás 65. fejezetében.

Már jóval Jézus születése előtt nyilvánvalóvá válik, hogy nem azok hordozzák szívükben leginkább Istent, akik annak nevében járnak kelnek a világban. Az Ószövetségben ez még egy nép volt, hogy aztán csakhamar kiderüljön, Isten inkább lel táptalajt pogányok megannyi népe között, mintsem azok között, akik nyíltan az Övéi. Pál apostol erre emlékezteti a Rómában élő megtért zsidó közösséget, mikor felidézi; " Először Mózes mondja: „Egy olyan néppel teszlek féltékennyé, amely nem az én népem, értetlen néppel haragítlak meg titeket.” (Róm 10: 19).

"Kizárnak benneteket a zsinagógákból, s eljön az óra, amikor az, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz vele az Istennek. Így fognak veletek bánni, mert nem ismerik sem az Atyát, sem engem. " (Jn. 16: 2-3). Ezt már Jézus mondja tanítványainak. A zsidó vezetők, farizeusok és a saját dogmáikhoz és kultúrájukhoz, szokásaikhoz ragaszkodó társadalom nem tudta elviselni Jézust és tanait és a legkegyetlenebb halálba taszították. Ebben a sorsban osztozott a legtöbb tanítványa is, vagy a korai keresztények, ám már nem feltétlen a zsidók által! Izrael, mint nép, a farizeus, mint klérus, a zsinagóga, mint bármely templom, ezután univerzális allegóriává válik. Minden nép, minden vallási vezetés és minden intézményesült egyház kitaszítja, megveti, és lenézi az igaz, őszinte, lelkiismeretből fakadó hittel rendelkező embereket.

"Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ." - int Jézus János 15.-ben. Itt már nem egy nép, nem egy vallás jelenik meg Isten lelkét viselő emberek ellenségeként, hanem maga a világ. Amit negatív kontextusban korábban Izraelnek, papoknak vagy zsinagógának hív a Biblia, azok mind ugyanannak " a világnak" a különböző aspektusai. A világé, melynek " fejedelme a Sátán" (Jn. 12: 31). Izrael, a papság és a zsinagóga itt univerzális szimbólum minden korban, minden helyen az aktuális keresztény társadalomra, a vallási vezetőkre és egyházakra, melyek a világhoz igazodnak. A Szentírás hatalmas tanulsága, hogy az Isten emberei a legnagyobb harcot azok ellen vívják, és azok által szenvedik el a Sátán legtöbb csapását, akik magukat Isten fiainak tartják és az ő nevében cseleksznek. Róluk beszél Jézus a Máté 7:21-23-ban:

„Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!”

Mikor Izrael képviselte Istent, ezerszer megtagadta azt, majd Isten is úgy döntött, más népek körében ismereti meg magát. Mikor a farizeusok jelentették a papságot, azok saját emberi tradíciókra és dogmákra cserélték az Isten lelkét és gyalázták azokat, akikben valóban Ő lakozott. Ma keresztény egyházak tömkelege jár el Isten nevében és dörgölőzik politikai oldalakhoz, mindkét oldalon, vagy csak saját szokásaik, liturgiáik kispolgári világuk posványába zárkóznak el. Ahogy Mircea Eliade a neves vallástörténész megállapítja; mára a keresztény egyházak pontosan ugyanabba az állapotba jutottak, mint a farizeusok judaizmusa, ami ellen Jézus fellépett. S Jézus példázata, a farizeusokról és megvetett és lenézett egyszerű emberről, akár szólhatna a legtöbb nyakkendős bárgyú gyülekezeti tagról.

„Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus odaállt előre, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, mindenemből tizedet adok. – A vámos megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a mellét verte és könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek! – Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, az nem. Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik.”

A Sátán Isten nevében ténykedik ravaszan, leghűbb szolgái pedig éppen azok, akik Isten leghűbb szolgálóinak vallják, s hiszik magukat. De élnek a világban megannyian, akiknek Isten Lelke munkál a szívükben valóban. Itt járnak kelnek közöttünk nap, mint nap, akik sokszor lecsúszott, megtört, megnem értett emberek, vagy csak oly egyszerűen és naivan élnek, mint a gyermekek, akiké valóban az Isten országa. (Márk 10:14). Itt élnek, s tűrik, viselik el a legnagyobb megaláztatást, vagy kitaszítottságot nem csak a romlott többségi társadalomtól, de éppen azoktól is, akik magukat Krisztus követőinek mondják. Azonban "Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is." (Mt 5:10-12)

Ördögi szépség

"Ne a külső dísz legyen a ti ékességetek, ne a hajfonogatás, arany ékszerek felrakása vagy különféle ruhák felöltése, hanem a szív elrejtett embere a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével: ez értékes Isten előtt." (1 Péter 3:3)

Etikai szempontból a szépségipar, kozmetikumok piaca továbbra is állatok millióit ítéli szenvedésre, gyötrelmes életre, megcsonkításra minden évben, hogy valaki végül berúzsozhassa az ajkát valamikor. Gazdaságilag nézve a globális kapitalizmus kizsákmányoló embertelen rendszerének fenntartásának egyik fő mozgatórugója. Gyártásukhoz és előállításukhoz szükséges vegyi anyagok csakúgy szennyezik a környezetet, mint a globális szállítási láncok, amelyek ezen termékek millióiért égetik a kerozint a légkörben, hogy sötétebb jövőt és nyomorgó életet generáljon azok utódainak, akik hiúságból kihúzhatták a szemüket. Objektívan nézve a legtöbb esetben szimpla optikai csalás, ordító vizuális hazugság. Erkölcsileg nézve kizárólag a hiúság, az ego-növelése/simogatása a mozgatórugója, a szexuális párzási ösztön tudattalan kiélésén kívül, amint az állatok is ékesítik magukat szaporodás előtt. Mint ilyen alantas motiváció, végérvényében a Sátántól való.

(Kép: Lea Ypi-Szabadon c. művének részlete)

 

Krisnától Krisztusig

Tizenéves korom végén a hinduizmus volt az, amelybe beleástam magam, hiszen a legtovább fejlődött és legmélyebb filozófiai rendszerrel rendelkező, eredetileg pogány vallás volt. Természetesen a Bhagavad-gíta és Swami Prabhupada magyarázati elengedhetetlenek voltak ekkor számomra, de hamar kiderült számomra, hogy a hinduizmus három fő ágának, csupán egyik (vaisnavizmus) ágához tartozó alág, amivel most találkozom. A hinduizmusra egy élet sem lenne elég, olyan régi, terjedelmes és szövevényes rendszere van, ahol az Abszolútumot annyi féleképpen értelmezik, ahány ember van. Mégis volt egyetemes felfogás és filozófiai rendszer, mely keretet alkotott. A hindu „szentháromságban” a Trimurtiban megjelent Brahma (teremtő), Visnu (megtartó) és Shiva (pusztító) aspektusa, amely a világ és az élet körforgását jelentette. Ezek az egy Isten különböző aspektusai, arcai voltak, melyek más-más korszakban másképpen hatnak a világra. Mind Visnunak, mind Shivának megannyi avatarja, vagyis megtestesülése volt a Földön. Vagyis az Isten inkarnálódott valamilyen materiális formába, hogy a világba befolyást gyakoroljon, segítsen, vagy tanítson. Leghíresebb és legfontosabb megtestesülése Krisna volt. Mégis a hinduizmusnak hihetetlen filozófiája nyűgözött le, amelyhez képest az európai filozófia csak kisinasnak tűnt. Végtelenül komplex és mély ontológiai magyarázatokkal és elemzésekkel rendelkezett. Ahogyan én magam is már rég gondoltam, az Isten volt a létezés szinonimája, melyben minden egyéb helyet foglalt. Az emberiség azonban önként elszakadt Istentől, hogy saját maga tapasztalja meg a létezést, s alávetetett a „lelki világból”. Így jött létre a jelenlegi, anyagi világunk, amelyben a létezés megannyi formáját átéli egy lélek a reinkarnáció folyamatával, melyben eljut a megfelelő szellemi és lelki tudásig, tapasztalásig, amikor felismeri helyzetét és vissza akar és képes integrálódni az Abszolútumba, az egy Istenhez. Ezt pedig különböző lelki és fizikai gyakorlatokkal lehet segíteni, hogy az ember megfelelőbben összhangba kerüljön az Istennel. Ilyenek voltak a hindu mantrák és meditációk. Ez volt az első alkalom, hogy úgy láttam, van értelme és egyáltalán lehetséges esélye, hogy az ember személyesen tegyen és kerüljön kontaktusba valamiféle magasabb, metafizikai valósággal. Korábban a végtelen determinista hozzáállásom végett ezt elvetettem, s már évek óta nem is kommunikáltam az Istennel. Habár a determinizmusomat ez nem zárta ki, elvégre oka és célja lehet előre eltervezve annak is, hogy én most mantrák és meditációk révén összhangba akarok kerülni magasabb metafizikai síkokkal. Mivel a hinduizmus végtelenül toleráns, nem korlátolja magát be, s a Krisna-tudatú hívők hivatalos véleménye más vallásokról az volt, hogy Isten ott is testet ölthetett és az ottani népeknek a legmegfelelőbben adta át a tanításait. Ezen okból Jézust ugyanúgy az egy Isten egyik inkarnációjának tekintették, mint megannyi mást mitológiai és történelmi alakot. Ebből adódóan a Bibliát is elkezdtem/elkezdtük olvasni, s nagyon sok hasonlóságot is lehetett az Újszövetségben felfedezni a hindu tanításokkal. Nem hittem el teljes egészében sem Krisna, sem Jézus történetét. Úgy véltem az utókor kiszínezte, varázslatosabbá tette ezeket az egyszerű emberi történeteket, akikben Isten hatott és munkált. Ez Krisna esetében hamar nyilvánvaló volt, hiszen az indiai legendárium számos történetet tart számon, a több helyen egyszerre jelen lévő, sőt hatalmas csajozógép Krisnáról. Egyértelmű volt, hogy mindenki a magam – legtöbbször minden magasztosságtól mentes-, vágyát projektállta bele Krisnába és szövődött így tovább a legendáriuma. Végtelenül szánalmasnak tűnt egy olyan abszolútum, amely úgy manifesztálódik a világban, hogy megsokszorozza magát és bújócskát játszik így, vagy a latin macsók stílusában kavar egyszerre több nővel. Jézusnál nem különben mitikus mesének tűnt a szűzen fogantatás kérdése, aminél még mindig logikusabb volt Hitler elképzelése, hogy egy római katona ejtette teherbe Máriát. A megváltással viszont nem tudtam semmit sem kezdeni. A hindu terminológiában teljesen ismeretlen volt egy avatár halálával járó üdvösségi lehetőség. Egyáltalán az egész folyamat nem illett bele a képbe. Miért Jézus halála után van üdvössége az emberiségnek? Miért szükséges ez a halál ehhez? S miért éppen így oldja meg a mindenható Isten ezt, mikor végtelen hatalma révén bármilyen más megoldást is találhatna az üdvösség lehetőségének megadására? Valamint ez a lehetőség nem eleve fennáll? A hinduizmusban a reinkarnáció folyamata révén automatikusan közelítünk így vagy úgy az üdvösség felé az életeken át tartó fejlődéssel. Akkor Jézus mit csinál? A kettő nem fért össze, s ha Jézus csakugyan egy avatar a sok közül, akkor miképpen mondhat ellent az üdvösség módjáról alkotott logikája a többi avatarral, akik Indiában voltak? A gyökeresen eltérő logika, gyökeresen eltérő Istent és általa alkotott kozmikus rendet feltételez. Márpedig, hogy több Isten nem lehet, a legalapvetőbb filozófiai-logika megállapítás volt onnan kezdve, hogy a létezés szinonimáját nevezzük Istennek, s minden csak Ő benne, belőle létezik. Ez esetben viszont az egyiknek igaznak kellett lennie, a másiknak viszont nem. Vagy Jézus megváltás története egy logikailag több helyen sántító fantazmagória, vagy a hinduizmus teljesen logikusnak tűnő felépítménye nem ismer valami olyat, amely borítja az egész elméletét az üdvösség útjáról. Utóbbi ezerszer is logikusabbnak tűnt, viszont emberi koncepciók és emberi logikák voltak, azok pedig nem tudnak minden tényezőt számításba venni a korlátokhoz kötött elméjükkel. Még Krisna is csak úgy felel a Bhagavad-gítában a dharma és a reinkarnáció működéséről szóló kérdésre, hogy nem tudja emberi elmének elmagyarázni olyan összetett. Tény, hogy Isten tekintetében számos faktor van, amit emberként nem tudunk felfogni és ismerni, s ha Krisna csajozós történeteit is beleszőtték a misztikumba, mi a garancia arra, hogy a többi filozófiai okfejtés kőbevésett bizonyosság?

Egy keresztény ismerősöm, akkor kérdéseimre azt modnta: bűnbeesésnél ( mely a hindu lelki világ önkéntes elhagyására rímelt), az ember leromlott létállapotba került, olyannyira, hogy önmagától nem képes a helyes dolgok átlátására és felismerésére. A saját vágyaink, ösztöneink annyira elvakítanak és tudatilag is olyan korlátozott helyzetben vagyunk, melyben nem áll módunkban belátni a jót. Ehhez a tanítások önmagukban nem elegek. Az Istennek emberré kellett lennie és meghalnia, hogy a kozmikus egyensúlyt valamelyest helyreállítsa. A bűnbeesésnél a „mérleg” kibillent és csak a teremtő Abszolútum halála bír olyan súllyal, amely visszabillenti egyensúlyba ezt a mérleget, hogy onnantól már esélye legyen az embernek befogadni a jóról szóló tanításokat és esélye legyen az üdvösségre. Csak az ebben való hit tud áttörni olyan lelki gátakat, melyek leomlasztják azt a falat ember és Isten között, hogy valódi spirituális és lelki kapcsolat jöhessen létre. A válasza megdöbbentett. Volt már benne logika, noha nem láttam át. Viszont a lényege is pontosan ez volt. Átadni magadat egy nem teljesen érthető dolognak, ami által leomlanak a falak. Az ember egojának és saját tudati korlátainak gátjait lebontani. Ez volt a hit és az volt benne a logika, hogy nem volt benne látszólag teljesen logika és érthetőség. Azonban a hinduk is hasonlóan fogadták el Krisna magyarázatát a dharma és a reinkarnáció működéséről. Miért lenne hát a két dolog más? 

Egyik este Swami Prabhupada egyik könyvét olvastam Krisna történeteiről, miközben az ágyamon feküdtem a lámpafénynél. Egy történet úgy szólt, hogy Krisna járja a vidéket, s megkérdezi az egyik szembejövőt, hogy hiszi-e, hogy ő az Isten. A válasz nem, dehogy, miért lenne ő az Isten, hisz az hatalmasabb annál, hogy itt emberi formában flangáljon. Megkérdezi a következőt, aki hasonló véleményen van. Majd egy banánt szüretelő bácsihoz ér, akit szintén megkérdez „ hiszed-e, hogy én vagyok az Isten?”. A bácsi igennel felel, s azt mondja: Miért ne lehetnél te az Isten? Az Isten mindenható, azt tesz és úgy tesz, amit csak jónak lát. Ha jónak látta, hogy ebbe a picinyke magba végül egy egész banánfát elrejtsen, miért ne dönthetne úgy, hogy egy emberbe is beletegye önmagát. Villámként hatolt át az agyamon a felismerés. Az Isten mindenható és mindenre képes. Logikája nem emberi, olyan dolgokat is logikusnak láthat, melyet mi itt, a korlátolt elménkkel nem fogunk fel, sőt nem látunk logikusnak. Teljesen világos volt, hogy az Isten, ha akarja, és ő úgy látja a leghelyesebbnek (hiszen csak számára áll rendelkezésre minden ismeret ehhez), akkor képes magát belehelyezni egy emberbe. Az Isten igenis logikus, hogy képes legyen emberré lenni. Az Isten igenis logikus, hogy képes úgy üdvözíteni, hogy a halála által billen helyre a kozmikus egyensúly, s van lehetőség a jó megismerésére és az üdvösségre. Felismerésemnek ebben a pillanatában leomlottak a gátak és leomlottak az addigi tudati falak és korlátok. „Jézus lehetséges, hogy Isten”- cikázott az agyamban a felismerés. S abban a pillanatban, ahogyan egy töredéknyi időre is de elhittem, s valósággá vált számomra, hogy Jézus volt az Isten, valami megmagyarázhatatlan borzongás, kellemes, de mindent magával ragadó elementáris ereje futott végig a testemen. Egész testemben megborzongtam, libabőrös lettem s olyan gyengeség érzet hatolt belém, mint még soha, miközben olyan mindent eluraló lelki melegség és erő költözött belém, amit korábban nem éreztem. Szemeim fátyolosak lettek az érzés grandiózus erejétől. Magam mellé, az ágyam végére tekintettem az éjjeli lámpa fényénél, és úgy éreztem, mi több tudtam, hogy ott áll mellettem Jézus Krisztus. A testem mintha szellem lett volna, végtelen könnyed lebegő érzés lett úrrá rajtam, miközben szemeimből a könnyek patakokban kezdtek ömleni. Ott voltam a lakótelepi panellakás harmadik emeletének kis szobájában és földöntúli zokogás lett úrrá rajtam. Ott volt velem Krisztus. Tudtam és éreztem. Ott volt, akit olyan régóta kerestem. 10 év telt el az első ködös „kapcsolatfelvételem” óta az iskolába menet a homályos Istenképhez, akit mindenféle elméleteken át, ezoterikus fasiszta filozófiákon keresztül, okkult tanokon és a keleti nézetekig kutattam, és most ott volt végre teljes valójában, a szívemben és körülöttem. Nem a homályos teória, nem a filozófiai konstrukció, nem az elvont fogalom, hanem személyesen a mindenség Atyja, a teremtő igazi Isten. 

A világ egy illúzió

Az ember csak is egy valamiben lehet biztos, hogy létezik. Ez pedig saját maga. Illetőleg a saját tudata. Mondja a szolipszizmus, hogy minden más ezen kívül lehetséges, hogy csak a tudatunk illúziója. Ilyen értelemben a világ, amit eddig láttunk, éreztünk, hallottunk valójában nem létezik. A hinduizmusban ez a fogalom a Májá, a tudati illúzió fátyla mely eltakarja a valóság igazi realitását a szemünk elől. Ezért is használja sok keleti gondolatrendszer azt a fogalmat, hogy: ébredés. Az általunk valóságnak vélt tudati álmunkból fel kell ébredni. Erre törekedtek a legnagyobb jógik és Buddha is. Minél kevesebbet elfogadni, minél kevésbé részt venni a tudati projekciónk világában. Nem mond mást Jézus sem, aki szintén a világ és az Isten ellentétére hívja fel a figyelmünket és arra kér, hogy ne alkalmazkodjunk és ne legyünk barátai ennek a világnak. Ha a bűnbeesés ezt a tudati illúzió világ kezdetét, és a valóságtól, vagyis Istentől való elfordulást (vagy sokkal inkább magunk tudatába való befordulást) jelenti, akkor Jézus Krisztus jelenti az ébresztőt. Ahhoz, hogy az igazi valóságot, Istent, megélhessük, meg kell halnia ennek a világnak számunkra, s mi is a világ számára. Ahogyan Krisztus is meghalt és ezáltal támadt fel teljes valójában. Mert a teljes realitást, Istent sem láthatjuk és érthetjük meg anélkül, hogy erről a világról le nem mondanánk, a világban elfoglalt egzisztenciánkat teljesen fel nem adnánk, s le nem mondanánk mindenről, ami e tudati illúzióban lévő életünket jelenti.

"Orcámat azonban nem láthatod - mondta -, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon." - mondja Isten 2.Mózes 33:20-ban. És erről beszél Jézus is mikor úgy szól: "Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt." (Lk. 9:27) Maga Pál apostol is a damaszkuszi úton megvakult, mikor meglátta Istent. AHogy Istent látta színről színre, ez a világ megszűnt létezni számára. Ezért is hívja szabadítónak magát Isten, hiszen szabaddá tesz ettől a fátyoltól, melyet valóságnak hitt az ember, és a fátyol által vetített dolgoktól melyet fontosnak gondolt, minden vágyunktól, értelmetlen igazodásunktól és céljainktól ebben a világban. Ezért mondja Jézus, hogy "az igazság szabaddá tesz".

Jézus azonban nem arra buzdít, hogy vonuljunk ki a világból mégsem, ahogyan azt sok jógi tette keleten. Ugyanis ha a saját ébredésünk érdekében mások sorsa felé érdektelenek leszünk, kivonulunk az emberek közül, az egy önös, önző motiváció. Márpedig semmi sem köt jobban ehhez a múlandó illúzióhoz, mint az ego, vagyis minden önző, önös indíttatás. A hinduizmus is kötőerőnek hívja ezt, vagyis egy olyan tudati erő, mely ide köt, ide láncol az illúzió világhoz. Van a buddhizmusnak egy válfaja, mely azt vallja, hogy addig senki sem kerül a Nirvana állapotába, míg egyetlen ember is van, aki nem került abba. Valami hasonlóra motivál Jézus mikor az igazságot, a valódi valóságot kapizsgáló embereket arra buzdítja, és fő célként jelöli meg, hogy más embereket is ösztönözzenek erre. Erre pedig csakis az Isten lelkületével feltöltekezett emberek képesek, akik saját világi lelkületükről lemondtak ("Boldogok a lelki szegények") és Isten szellemiségének tükrében más emberek is felismerhetik önön hiábavalóságukat ebben a hamis tudati álomvilágban. Így ebben a világban céljaink, vágyaink nem lehetnek, csak is egy, hogy még több embert ébresszünk fel erre és ajándékozzuk meg a valóság valódi természetével, melyet egyszerűen szeretetnek nevezünk. A mindent elsöprő, önös indíték nélküli, mindenen átívelő és megbocsájtó szeretet. Érdekes, hogy Isten is gondolatként aposztrofálja a bűnös létünket, nem pedig realitásként, mintha mindez csak az ő "elméjében történne", s így is van. Mindannyian benne élünk, az ő részeként, s mikor erre ráébredünk, akkor ez a valóságként ismert illúzióvilág semmissé válik mindenki számára.

"Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az Urat, mert mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok - így szól az ÚR -, mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre."(Jer.31:34)

Izrael helyreállítása

A populista jobboldaliság első megjelenése igazán az olasz fasizmus volt. Ennek egyáltalán nem volt része az antiszemitizmus. Az csak a német nemzetiszocializmus találmánya volt és csak később fertőzte meg vele a fasizmust, és megannyi hasonló irányzatot Európában. Amikor a 21. században a jobboldali populizmus feltámadt hamvaiból, akkor olyannyira leakarta rázni magáról a 20. században rákent antiszemita bélyeget, hogy nemcsak semlegesen állt a kérdéshez, mint száz évvel ezelőtt, de rögvest kompenzálva a múltat, filoszemitává, cionistává, Izrael lobbistájává vált. Miközben a progresszív baloldal képében, az eredeti marxista jegyek szintén újjá születtek, az mindenben az imperialista kizsákmányolást, s ennek elnyomottjait kereste, kiket támogathat. Így találta meg magának egyrészt saját háza táján a nyugati világban a muszlim kisebbséget és a bevándorlókat, mint védendő társadalmi szegmens a konzervatív, elnyomó hazájukkal szemben, valamint ehhez hasonlatosan a palesztinokat, akik a nyugati imperialisták által támogatott állam, Izrael ellen védik szabadságukat. Így lett, hogy a jobboldaliak Izraelt támogatják hajthatatlanul a konfliktusban, a baloldaliak pedig markánsan Izrael-ellenesek. A hagyományos szélsőjobbosok meg csak pislognak.

Az egészben azonban mégsem ez az elkeserítő. Ez maximum érdekes, hogyan áll fejtetőre a világ egy kérdésben alig száz év alatt. Az igazán pikáns, hogy a keresztények egy nagyon jelentős hányada - ahogyan azt szokta-, a jobboldalhoz tapadva szintén Izrael nagy rajongójává vállt. Ennek oka, hogy a Bibliában több helyen is feljön Izrael majdani isteni helyreállításának jövendölése, ami Jézus visszatérése előtti közvetlen felvonás. Ezért hát, mint a hitgyülisek izraeli zászlóval rohangálnak, vagy csak tesznek ki posztokat a palesztin-izraeli konfliktusról, mint oly sok ismerősöm valami olyan szöveggel, hogy " Mikor állítod már helyre Izraelt Uram?". Az ilyen naiv hozzáállás még az ószövetségi időben elnézendő volt, azonban Jézus hegyi beszéde után súlyos probléma ha valakinek nem világos, hogy Isten nem egy bürokratikus intézményhalmazon keresztül fog hatni a világban, pláne nem olyanon mely naponta rakéták tucatjaival öli embertársait. Aligha szeretnék azzal a Jézussal találkozni, aki Benjamin Netanjahu és rakétavetőt vállán cipelő katona mögött érkezik. Izrael már az Ószövetségben is szimbólum volt, mely az Istennel való szoros közösség színterét jelenti. Hasonlóan a Kánaán jelzőhöz, mely konkrét hely volt, mégis mára "eljött a kánaán" mondatot átvitten értjük. Ahogyan Jézus is megígérte, hogy lerombolja a templomot, majd harmadnapra felállítja, s ezt a farizeusok korlátoltan szó szerint értették. Még a kereszt lábánál is a haldokló Jézusra olvasták, hogy " azt mondtad lerombolod a templomot, harmadnapra pedig felépíted, mégsem vagy képes a keresztről sem leszállni". Jézus azonban szimbólumokban beszélt és a Szentlélek templomára, az emberre gondolt, s újjáépítés gyanánt a megváltásra és a harmadnapra történő feltámadására. Izrael helyreállítása is így, az emberekben, vagy sokkal inkább az emberek közötti kapcsolatrendszerben fog megtörténni. Mikor majd ember az embertársát nem öli sem rakétavetővel, sem puszta irigység, gyűlölet, megvetés nem uralkodik közöttünk, mert Isten szellemiségének igazságát végre átéljük és megéljük. De ettől rohadt messze vagyunk, amíg korlátolt farizeusokként bizakodnak egyesek tömeggyilkos államok politikájában, úgy, mint Krisztus műve. Csak már nem leköpik és gyalázzák őt, mint annak idején szellemi elődeik a keresztnél, hanem pont, hogy azt hiszik és hangoztatják, hogy az ő nevében beszélnek.

A Biblia veganizmusa

 Nagy-Britanniában elfogadtak egy törvényt miszerint minden gerinces élőlényt érző lénynek tekintenek. Ez a megállapítás talán a legtöbb ember számára nem volt újdonság. Érdekes, hogy hasonló dolgok ellen, és kiváltképp a veganizmust nézve a konzervatívok, jobboldaliak milyen elutasítóak és gúny tárgyává teszik. Holott a 20. században még a szélsőjobboldal volt, mely a természetvédelem, vagy az állatok jogainak témáját felvetette, és maga Hitler is törekedett a minél minimálisabb hús tartalmú étkezésre. Ha a Bibliát nézzük, akkor a Teremtés könyvében már találkozhatunk a következőkkel:

"Majd ezt mondta Isten: Nektek adok minden maghozó növényt az egész föld színén, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: legyen mindez a ti eledeletek! Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt." (1.Móz 1: 29-30)

Itt úgy tűnik, hogy minden élőlény számára kizárólag növényi eredetű táplálékról beszél a Szentírás. Ami abban az esetben érthető, hogy ha nem fundamentalistán értelmezzük a szöveget, hanem allegorikusan, avagy - sok ókeresztény gondolkodóhoz hasonlóan-, úgy, hogy az Éden nem ezen a világban létezett, hanem egy másik, idealisztikusabb szellemi síkon. Az, hogy egy értelmes, lélekkel bíró élőlény megöljön saját életben maradása végett egy másikat, kizárólag a bűneset után, a létállapot leromlásával, a jelenlegi torz fizikai világ megjelenésével jelent meg. Ám az ember számára még mindig csak Noé története után történik az az engedmény, hogy szintén ezzel éljen. "Minden, ami mozog, ami csak él, legyen a ti eledeletek. Nektek adom mindezt éppúgy, mint a zöld növényt." (1Móz 9: 3) Egyértelmű tehát, hogy az ideális teremtett állapotban nincsen olyan, hogy élelemszerzésből más értelmes lényt öl valaki, ahogyan az eljövendő világban sem lesz, egyetemben az etnikai, nemzetiségi és nemi különbségek megszűnésével. A baloldal a marxizmus képében már itt, ebben a világban megkívánta valósítani az etnikai-nemzetiségi különbségeket. A genderizmus szintén már itt, ebben a világban akarja megvalósítani a nemi határok elmosását. Természetesen megjelenik az az irányzat is széles körben, mely a vegán életmóddal, és az állatvédelemmel kíván torz formában a földön egy mennyei állapotot produkálni. Csak érdekességképpen, Indiában a dzsainizmus már több ezer éve vallja, hogy semmiféle élőlény halála nem megengedett. Teszik ezt úgy, hogy sem húst nem esznek, de még csak olyan növényt sem, melynek bizonyos részét elfogyasztva meghalna, például a répa gyökere. Arcuk elé hálót raknak, nehogy beszívjanak valamilyen apró rovart, lábuk előtt pedig sepregetnek, nehogy rálépjenek valamilyen bogárra. Nyilvánvalóan ez az élettel már-már összeegyeztethetetlen, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a tudomány jelen állása szerint apróbb élő szerveződéseket, melyeket a dzsainisták még nem ismerhettek, amúgy is a puszta létünkkel megölünk akár nap, mint nap. Mindent összevetve, minden ilyen utópiában, idealisztikus törekvésben mély igazság van, melyre törekedni kell. Törekedni kell a nemzetiségi és etnikai alapú klikkesedés megszüntetésére és csak is az egyéni lélek megítélésre, minden adott biológiai hozadéktól függetlenül. De erőszakosan ezt megvalósítani lehetetlen és szörnyű végkifejlethez vezet. Törekedni kell a szexualitáson és nemi adottságokon való felülemelkedésre, de ezt kizárólag lelki épüléssel és fejlődéssel egyénileg lehet. Ez hatalmilag kierőszakolva lehetetlen és szörnyű végkifejlethez vezet. Így az állatok és minden élőlény tisztelete, védelme is helyes, fontos és minél inkább elsajátítandó feladat, de nem téveszthetjük szem elől az ember prioritásait sem, sem evilág korlátait. Mert sokan vannak, akik már több sajnálatot éreznek egy kóbor kutya iránt, mint egy szerencsétlen sorsú ember iránt. Ha nem épp megvetéssel néz egy hajléktalanra. Ahogyan állatvédő oldalak kommentszekciójában is olykor féktelen gyűlölet, sátáni harag tocsog bizonyos emberek iránt, akiknek a legkegyetlenebb kínhalált szánják. Mert ahogyan egyszer Hitler állatszeretetének kritikájaként megfogalmazták: " Aki az állatokkal emberként bánik, végül könnyen bánik állatként az emberekkel".

Krisztus vs. evolúciós pszichológia

 Kevés olyan valóban jobboldali formáció van, amely ne érvelne tüzetesen vagy a keresztény értékek mellett, vagy a természet rendje mellett. Alkalomadtán pedig, igen sűrűn a kettővel egyszerre. Viszont Krisztus tanításait és ő maga személyét vizsgálva, mi sem állhat távolabb ettől a párosítástól.

Általában az emberek nem is tartanak sok dolgot becsülendőbbnek és tisztességesebbnek, mint ha valaki szorgalmasan dolgozik, jó munkája van, remek pozíciója, jól viszi haza a pénzt a családjának és felnevelnek gyermekeket, akiket ugyanilyen tisztelendő-becsülendő tanulmányokra küldenek, hogy jó munkája legyen, remek pozícióval és vigye haza a pénzt a családjának, ahol felnevelik a gyerekeiket és a sor így folytatódik a végtelenben és tovább. Ez a fenti metódus a történelem során különböző formákban valósult meg, különböző társadalmi rétegekben és korszakokban. Azonban mindegyik jobboldali ideának része volt. A nomád, pogány korban az erős harcos hozott zsákmányt haza és tartotta el a családját, ahol a vér szerinti utódjait felnevelte ugyanezen dicső feladatra. Egy idő után ezek az utódok aztán már a kereszténység torz, hamis klérus által pofán köpött, politikai játszmákkal átszőtt verzióját tette magáévá és így lett a feudalizmus. A feudalizmusban az uralkodó családok már-már szakrális eredeztetésű vérségi vonalukat tartották fent és a hatalom és birtokok érdekében házasodtak és nevelték utódaikat, hogy a meglévő birodalmat és hatalmat megtartsák és növeljék. Idővel aztán a kapitalizmus jó érzékű vállalkozói, iparosai, cégvezetői lettek a hatalom csúcsán, s ahogyan a dinasztiák, úgy házasodnak és örökítik a cégbirodalmat, akár legyen szó NER-oligarchákról, akár a Rockefeller bankárdinasztiáról. Ez természetesen a vezető réteg, alapvetően minél nagyobb területen, emberen való uralkodni vágyásának a kiteljesedése.

Miért akar uralkodni azonban a pogány harcos, a feudális arisztokrata és a kapitalista cégbirodalom tulajdonos? Emögött egyértelmű evolúciós pszichológia rejlik. Nem kell ehhez biológusnak, genetikusnak lenni feltétlen. A gének minden esetben az evolúció rendje szerint, tovább kívánják örökíteni magukat. Az alkalmazkodóbb, erősebb egyed túlél, és nagyobb eséllyel örökíti tovább a genetikáját. Minél alkalmazkodóbb, erősebb, vagyis több hatalommal és befolyással, egzisztenciával rendelkezik valaki, annál jobbak az esélyei győztesként kijönni az evolúciós versenyből. Maga ez az ösztön valójában önmagában a féktelen materializmus. Tagad indirekt módon is minden metafizikait, minden istenit. Az örök élet itt a földön kell, hogy megvalósuljon az evolúciós ösztön szerint. Az örök élet egyetlen módja pedig, hogyha felülkerekedsz és tovább adod önmagad ( értsd: a génkészleted) az utódaidnak. Az örökkévalóság a DNS-láncokon átívelő örökkévalóság a leszármazottjaidban. A vérvonal Mennyországa. Ezt pedig eddig az aktuális hatalom csúcsán lévők szemszögéből néztük, de ugyanezt teszi a maga szintjén az átlagember is. Ugyan nem ő a „legerősebb kutya”, de a magától telhető legtöbbet megteszi. Dolgozik, pénzt keres, családot alapít, szaporodik, felnevel és a körforgás folytatódik. Az egyetlen probléma ezzel, hogy ha lebontunk minden mázat erről a létről, akkor, ami marad a rideg állati ösztönlét. Betevő megkeresése, evés, ivás, szaporodás. Ez pontosan ugyanaz, amit a vaddisznó, a mogyorós pele, a veréb és minden állat is tesz. Az anyagcseréhez szükséges folyamatok kielégítéséért makkot keres, mogyorót raktároz, más kisebb állatot vadászik. Kvázi dolgozik. Csak mi emberek közbe iktattuk a pénz rendszerét, de a munka folyamatának célja, pontosan ugyanaz. Aztán evés, ivás, szaporodás. Mindez annak az oltárán, hogy a magunk génkészletét továbbadhassuk a végtelen és látszólag teljesen értelmetlen körforgásba, amely a természet rendjét fenntartja. Ez persze sem a vaddisznónak, sem a pelének, sem a verébnek nem okoz egzisztenciális problémát, hiszen nem is igazán gondolkodnak ily módon. S, minthogy nem gondolkodnak, az evolúciós ösztöneik, akár egy szoftver, szabadon irányíthatják őket ehelyett. Nem is bűnük ez, hiszen az ilyesfajta összetett és egzakt gondolkodásra lényüknél fogva képtelenek. Nem úgy az ember. Az embernek már inkább bűne, ha az ilyesfajta gondolkozás nem jelenik meg az életében, holott teljesen adott minden intellektuális, szellemi és lelki feltétele ehhez. Mégis a legtöbben önként adják át magukat az evolúciós ösztön nevű programnak. Ha két bivaly egymásnak rohan, ha két macska összeverekedik, ha a kakasok összecsapnak, annak oka, hogy ő akar a legerősebb, legdominánsabb lenni, aki tovább örökítheti a nőstényben a génállományát. Amikor részeg, lecsúszott emberek duhajkodnak a kocsma előtt egy nőért, a tudattalanjukban pontosan ugyanez játszódik le. Utóbbiról mégis érezzük, hogy mennyivel szánalmasabb, mint az állatok esetében.

De ez az egész mechanizmus sokkal finomabb, árnyaltabb dolgokban is testet ölt a mindennapjainkban. Mivel az embernek már egzakt gondolatai vannak, önmaga továbbélését, már nem csak és kizárólag a szaporodás és génkészlet átadásában éli meg, hanem egyéb tevékenységekben is, habár természetesen az előbbi az elsődleges és a legnépszerűbb. De adott esetben ez karrierben, pályafutásban, valamilyen figyelemfelhívó tevékenységben és alkotásokban is megnyilvánulhat, hogy „fennmaradjon a neve”. Azaz a materiális világi örökkévalóságban tovább létezzen az „én”-je. Ezért szeretik a diktátorok magukat képeken és szobrokban látni, ódákban önmagukat hallani. Ezért büszke magára, ha ír valaki egy könyvet, ha fest, ha költ, ha zenél. Az alkotásban természetesen nagyon is jó, építő és hasznos dolgokat lehet átadni. Ezek nélkül semmire nem mennénk, de sok esetben a motivációja ezen ösztönpszichológia, a továbbéles és (legalább) a szellemi térben való fennmaradás kapcsán. Persze, akik igazán értékeseket tudtak átadni művészet, irodalom vagy bármi más alkotás kapcsán, általában személyiségükben, ego-jukban mélységesen mélyen voltak, s pont nem önmagukat adták át alkotásaikban, hanem önmagukon keresztül valami önmagukon túlit, afelett állót. Ez egyértelmű, ha elolvasunk egy József Attilát, Márai Sándort, Tolsztoj vagy Dickens művet, megnézünk egy Bosch festményt. És érezzük, hogy milyen ha valaki önmagát akarja átadni ezekben ha elolvasunk egy mai hip-hop/trap dalszöveget vagy az önmaga székletét konzerv dobozban kiállító modern művész „alkotását”. Bizonyára sokan láttátok az utolsó, 2015-ös Mad Max filmet, melyben van egy Rictus nevű karakter. A film zseniálisan eltalálja, hogy egy posztapokaliptikus társadalomban hogyan élednének újjá az elemi, evolúciós ösztönök vezérelte törzsi viszonyok nyers formában. Ez a Rictus nem egy észkombájn, de nagy, dicső harcos akar lenni. Utódja nincs és nem is lesz neki, hiszen a film végén a kamion tetején utazva szembesül vele, hogy nekirohan a sziklafalnak és szörnyethal. Utolsó erejével azonban még egy alkatrészt felemel és a szélbe kiáltja torka szakadtából a nevét, hogy „Rictus”. Ezt a jelenetet a barátaimmal elraktároztuk, hisz tökéletesen fejezi ki mindazt, amit eddig írtam. Rictusnak ennyi jutott. Nem alkotott maradandót és a génjeit sem adta tovább. Az ő egyetlen, legmélyéről jövő reflexiója a világban való öröklétre, hogy utoljára még nevét a szélbe kiáltja, hátha valaki hallja, ő volt Rictus, s ilyesformán a materiális örökkévalóságban mégis fennmarad a neve. Azóta minden olyan mozzanatot, melyet másokon, egymáson, vagy magunkon észreveszünk, hogy ezen evolúciós ösztön diktálja, hogy az „Én” fennmaradjon belőlünk a világban, nemes egyszerűséggel úgy nevezünk: rictuskodás/rictusság. És semmi, de semmi nincs kerek e világon, ami jobban szemben állna a „rictuskodással”, mint Jézus Krisztus szellemisége.

Pedig mégis mit sem hallunk, minthogy jobboldali, kereszténydemokrata/konzervatív felebarátaink azt szajkózzák szüntelen, hogy Isten, haza család. Isten nevével igazolták a nemzetért, a birodalomért, egy vérségi közösségért, vagy a puszta világi hatalomért összetákolt területi egységért, hogy áldozzák életüket az emberek háború esetén. Addig magyarázva, logikázva, míg bizonyos esetekben az ölést is elfogadhatóvá, sőt, már-már krisztusi kötelességé fabrikálták. Semmit nem szajkóznak jobban, minthogy a nagy család, sok gyermek a legkeresztényibb élet. Holott ezek egyikéből sem állított példát nem csak Jézus, de az apostolok sem. Ezek, mind „rictusságok, amiket Isten nevével akarnak legitimálni. A romlott, sátáni befolyás alatt álló világ működését, isteninek kívánják tulajdonítani. Holott nézzük meg az Evangéliumot. Keresztény ember nem vitatkozhat azzal, hogy Jézus a valaha volt legtökéletesebb ember mintaképe. Krisztus maga a nagybetűs példa. Őt kell követni, hozzá hasonulni. Márpedig - egykét gyenge színvonalú próbálkozást leszámítva, ami ezt akarná sugallni-, kijelenthetjük, hogy Jézusnak nem volt sem utódja, sem családja, melyet alapított volna, sem nő az életében, akivel párkapcsolati szintű viszonyban állt volna. Az apostolok közül, mindösszesen Péterről tudjuk, hogy volt neje. ( Ami külön groteszk, annak a fényében, hogy a papi cölibátust előíró római katolikus egyház őt tartja az első pápának.) Pál apostol kifejezetten állást foglal a házasság és a szexualitás megélése ellen az 1. Korintusi levél, 7. fejezetében. Ha olyannyira fontosak lettek volna ezek a dolgok, amennyire később a keresztény egyház és politika hangsúlyozza, akkor bizonyára ejtett volna erről pár szót Jézus, de nem tette. Ellenben olyannal találkozunk mikor így zajlik párbeszéd tanítványok és Jézus között:

„Tanítványai erre azt mondták neki: Ha így áll a dolog az ember feleségével, nem érdemes megházasodni. Ő azt felelte nekik: Nem mindenki érti meg ezt a dolgot, csak azok, akiknek megadatott.” (Mát. 19:10-11)

Másutt Jézus totálisan szembe helyezkedik a családdal, mint a törzsiség logikája mentén olyannal, melyhez igazodnia kell és mely egy egység lenne melynek része. Jézus teljesen felrúgja a vérségi kötelék piedesztálra emelt fontosságát:

„Ekkor megérkeztek anyja és testvérei; kint megállva beküldtek hozzá, és hívatták őt. Körülötte pedig sokaság ült, és szóltak neki: „Íme, anyád, a fivéreid és nővéreid odakint keresnek téged!” De ő így válaszolt nekik: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” És végignézve a körülötte körben ülőkön, így szólt: „Íme, az én anyám és az én testvéreim. Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.” (MK. 3: 31-35)

Világos, hogy a nagy szaporodós és családalapítós dolgok mellett igencsak nehéz Jézustól és az apostoloktól bármit találni, sokkal inkább találni olyat, amely azt megengedi, elnézi, de semmiképp nem a legtökéletesebb magaviseletnek állítja be és reklámozná. Akik mégis így gondolják, azoknak serényen vissza kell lapozni a Biblia legelső oldalaira, ahol a „szaporodjatok és sokasodjatok” elhangzik a Teremtés könyvében. Azonban had ne kelljen kitérni rá, miért teljesen más szituáció, helyzet volt a teremtésnél, majd az ószövetségi korban, és milyen más a dolgok fekvése egy Jézus Krisztus megjelenése után.

Jézus Krisztus egyébiránt, minden ószövetségi „rictusságot” is kigyomlált. Gyakorlatilag az egész Hegyi Beszéd erről szól. A megtűrt és isteninek beállított, de legalábbis elfogadhatónak tartott evolúciós pszichológiai jelenségek ellenbeszéde ez. A leghíresebb a szemet szemért elv totális felrúgása, mely után nincs bosszú. Sem arányos sem aránytalan. Kegyelem és megbocsájtás van és jó példa. Vagy például, mikor arra kér, hogy szeresd az ellenségeidet és könyörülj rajtuk. Teljességgel az evolúciós „erősebb kutya” elv szöges ellentéte. Gyakorlatilag az emberi ösztöntermészet megerőszakolását követeli itt meg. A hatalomról már nem is beszélve, amikor arról beszél, hogy „adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené”, csak az nem veszi észre, aki szándékosan nem akarja, hogy ez a krisztusi út és a bármilyen hatalmi pozíció teljes szétválasztásáról és elhatárolásáról szól. Nem igazán rajong a jó állással megkeresett és fenntartott jó egzisztenciáért is, hiszen maga példáját ennek szöges ellentétének állítja be: „Jézus így válaszolt neki: A rókáknak van barlangjuk, a madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hol lehajtania a fejét.” (Mt.8:20) Jézus minden egyes cselekedete és mondata az evolúciós ösztön totális megtagadása. A teljes önfeladás felé vezető buzdítás. Nincs szexuális szaporodási ösztön megélés, nincs genetikai készlet továbbadás, nincs siker, karrier, pozíció, hatalom. Mert ezen dolog mindegyikének a motivációja végtelenül önző, ösztönszintű és az Istenben nem hívő, csak ebben a világban gondolkodó embernek a kapaszkodója, hogy ebben a világban valamilyen torz formában az örökkévalóságot megnyerje. Jézus pedig olyan örökkévalóságról beszél, amely szöges ellentéte ennek a világnak, szöges ellentéte az ösztönprogramunknak. Jézus élete a teljes önfeladás, hogy más embereknek jobb legyen. Jézus életének csúcsa, amikor az evolúciós alapvető életösztönnel is szembehelyezkedik és legyőzi azt, s önként feláldozza életét, másokért. Nem kell a megváltás misztériumát feltétlen taglalni ehhez, elég ha valaki csak, mint példát lát tettében, hogy az ember kiáll a jóért, az igazért, az elveiért. Főleg ha azok arról szólnak, hogy másoknak jobb legyen, akár annak árán is, ha nekem rosszabb. Totális ellentéte az evolúciós programunknak.

Istent nem érdekli tehát a pozíciónk, a hatalmunk, az egzisztenciális sikerünk. Nem lát bennünk hőst, ha háborúban meghalunk. „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” (Jn. 15:13) Barátaiért! Nincs szó sem hazáról, államról, királyról, birodalomról de még csak családról sem. Minden vérségi szintből jövő erény, semmit sem ér. Csak az egyéni, önálló lélek. Életünket pedig sokféleképpen adhatjuk, nem csak szó szerint halállal. Életedet adod, ha olyanokért élsz, akiket szeretsz. S Jézus példáján még bizony, az ellenségedet is. Életedet adod, ha nem törekedsz fel a ranglétrán, hanem azokat húzod feljebb, akik lentebb vannak. Életedet adod, ha nem saját szaporodási ösztönöd elengedve nemzel utódot, hanem ha örökbe fogadsz a megannyi erre váró, hányattatott, de jobb sorsa érdemes gyermek közül. Az „életét adja” itt az evolúciós ösztön, világban való továbbörökítési, továbbélési szándékáról való lemondást jelenti végső soron. Annak milliónyi aspektusával, mely életünk során jelen van. Amíg pedig ebben a világban akar az ember tovább élni, nem ismeri a valódi örökkévalóságot. Mely olyan önfeladó, végtelen szeretet, melyhez foghatót a természet rendjében, az evolúció diktálta ösztönjátékban sosem fedezhet fel az ember kristálytiszta formájában. János apostol is hasonlóról ír, s végszóként szólhat mindazoknak, akik valamely formában az örökkévalóságot ebben a materiális világban (is) akarják megélni, ebben fennmaradni,  a fentebb taglalt formákban:

„Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1.Jn. 2:15-17)

                       Horváth Martin