Szabó Gyula- Etika és erkölcs

Etika és erkölcs (angolul: ethics and morals)

Ez a két szó a mai modern kommunikációnkban gyakorlatilag ugyanazt jelenti, a kettőt felváltva használjuk, vagyis inkább az erkölcs szót, mert az etika használata egyre inkább kimegy a divatból.

Nemrég beszélgettem egy professzorral, aki etikát tanít Dublinban az egyik egyetemen. Kérdezte tőle, hogy mi a különbség a két szó között. Azt válaszolta, hogy semmi, a szakirodalom is ugyanazt érti mindkét fogalmon. Kérdezem, mi akkor az etika alapja? Nincsen alapja, mondja. Csak különböző megközelítéseket tanítunk a hallgatóknak. Pedig ez nem igaz, nem is mindig volt ez így! Vegyük először az ERKÖLCS (moralitás) fogalmat górcső alá. Az erkölcs (helyes) definíciója: az a viselkedés, hozzáállás, amit az emberek csinálnak, ahogy éppen viselkednek. Ez országonként, kultúránként változik, de még az idő múlásával is változik az erkölcs. A vallásos ember erkölcse más, mint az ateistáé. A falusi (vidéki) emberek erkölcse is más (főleg régebben volt nagyon különbség) mint a városiaké. Észrevehető volt, ha egy falusi lány elkerült városba, akkor előfordult, hogy az erkölcse (viselkedése) nagyon más lett, szabados (szabaderkölcsű, feslett) lett, túltett még a városi lányokon is. A kommunizmus évei alatt elfogadott volt a munkahelyi lopás, sőt szinte erénynek számított. A "normális" viselkedést az határozza meg manapság, ahogy az emberek többsége él, viselkedik. Manapság egyre többen élnek házasságon kívüli párkapcsolatban. Ez egyre inkább elfogadottá, normálissá válik. Szüleink korában még alig volt válás, házasságon kívüli terhesség. Egyre többen vallják magukat homoszexuálisnak, transzneműnek, stb. Ezek a viselkedésformák egy-két generációval ezelőtt nem nagyon léteztek. Tehát, azt hogy mi a "jó" vagy "helyes" viselkedés az határozza meg, hogy az emberek többsége éppen mit csinál! Vagyis manapság ez is a demokrácia elvén működik - a többség szavazata alapján. (A birkanyáj éppen merrefelé megy, vagy van vezetve...)

Az ETIKA eredetileg persze mást jelentett. Az etika előírta az emberekre kötelezően vonatkozó viselkedési normákat. Ezt be kellett tartania a közösségbe tartozóknak, erről a közösség is gondoskodott, következménnyel járt, ha valaki kihúzta magát a szabályok betartása alól. Itt máris felmerül a kérdés, ki állapítja meg a szabályokat? Mert ha az emberi közösség (demokratikus, többségi) elvek alapján, akkor még mindig az ERKÖLCS keretein belül vagyunk. Az ETIKA szabályai föntről, egy tőlünk magasabb hatalomtól (Istentől) kell, hogy eredjenek. Csak akkor lesznek ezek abszolút, minden ember számára kötelezőek! Az etika nem foglakozik azzal, hogy az emberek hogyan viselkednek. Az etika megmondja, hogyan kell viselkedni, mi az a jó és mi a nem jó. Ekkor hatalma csakis Istennek van. Mivel az utóbbi évszázadokban főleg a felvilágosodás (besötétedés?) óta Európa és a Nyugati kultúra egyre inkább elhagyja Istenben való hitet, magára maradt. Ha nincs Isten, akkor mi vagyunk a csúcson, mi vagyunk saját magunk "istenei". Mi mondjuk meg mi a frankó. Mi csinálunk magunknak törvényeket, azt csináljuk, amit mi akarunk. Persze a következményekkel mit sem törődve....

 Van a Szentírásban egy vers, ami az Isten népének a szellemi mélypontjáról beszél. Volt egy idő, amikor is:

„Mindenki azt cselekedte, ami jónak látszott az Ő(saját) szemei előtt”(Bír.21:25- Ruth 1:1)

Szabó Gyula

Szabó Kornél- Elvárások

"Köszönöm, hogy megtanulhattam: ahogy nő az ember, vele együtt a kihívás és az elvárás is fokozódik."

Csabai Márk

Elvárások. Várakozás arra, hogy egy adott történés be/elkövetkezzen. Tulajdonképpen követelés a bizonytalannal kapcsolatban. Amit elvárunk a külső és belső világtól, amire számítunk, hogy annak kell lennie, az meghatározza a környezetünkkel és magunkkal való kapcsolatunkat.

Ami különleges az elvárásokban és ami arra teszi érdemessé, hogy írjanak róluk, az az, hogy könnyen megváltoztathatóak. A realitás belátása, logikus gondolkodás, és a múltunk helyes szemlélése könnyen teszi mássá. Életünk végéig formálhatóak, és egyfajta alap attitűdöt alakítanak a viselkedésünkkel másokkal szemben. Hiszen valójában nem a világtól várjuk el, hogy valamilyen legyen, hanem az emberektől, köztük magunktól is.

Ha jól nézzük nem más mint egy fejlődési irány.
Kis gondolkodással eljutunk oda, hogy vannak felesleges és fontos elvárások, attól függően, hogy milyen élet szakaszban vagyunk, és attól függetlenül is.
Kell-e lennie olyan helyzetnek ahol másoktól elvárhatunk valamit? Természetesen igen.
A függesszük fel, vagy töröljük el az elvárásainkat egy manapság sokat hangoztatott hibás elmélet.
A szociális kultúra, egymás figyelembe vétele, egyáltalán a beszámíthatóság elvárásokra épül. A gyermek elvárja, hogy a szülei gondoskodjanak róla. A szülők elvárják, hogy a gyermek figyeljen rájuk.

A munkáltató elvárja hogy a munkavállaló eleget teljesítsen, fordítva pedig, hogy élhető körülmények között dolgozhasson és fizetést kapjon. A barátaitól elvárja az ember, hogy figyeljenek rá, a párjától szintén. Ha valaki rosszat tesz velünk akkor elvárjuk, hogy bocsánatot kérjen.
Ezek amolyan láthatatlan, meg nem írt, de mégis érvényben lévő társadalmi szerződések.
Ugyanúgy két fele van az elvárásoknak is, mint egy szerződésnek. Az első alkalommal amikor megfelelünk valaki elvárásainak, az, az ő fejében az aláírás pillanata. Példaként álljon előttünk a migrációs válság. Ha valakit beengedünk, mint ország, egy menekültet (legyen háborús vagy gazdasági) akkor szerződést írunk alá egy teljes emberi kollektívával. Mindazok akik menekültek jöhetnek. Hiszen amikor valamit követelni lehet, akkor mindenki hirtelen egyenjogúvá válik.
Amiképpen a szerződésnek is vannak kitételei úgy ennek az elvárás megállapodásnak is lehetnek.
Pl.: Csak háborús menekültek, vagy csak adott létszámig. Minden jogunk megvan arra, hogy rendelkezzünk a feltételekről.

Amikor jogról beszélek akkor az elvárások szintjén az erkölcsöt értem. Ebben az esetben ami kicsiben működik az nagyban is. Ahogy eldöntjük, hogy kit engedünk az otthonunkba, úgy formálunk véleményt arról is nemzetként, hogy kit engedünk az országunkba.
Ez a fajta szerződés a feltételek megszegése esetén megszüntethető vagy újraírható.
Az elvárások akkor nem feleslegesek, ha valakitől valamire szükségünk van.
Felesleges egy elvárás ha az valódi szükség nélküli.

Elvárás az, hogy emberi társaságban legyél, adott esetben a barátaid, munkatársaid felé.
Az nem elvárás, hogy egy péntek estén lerészegedj velük, ugyanakkor az, hogy jól érezd magad köztük az lehet. Egészen bonyolulttá is képes válni ez a rendszer, és nem független a beteljesített vagy a be nem teljesített elvárásra adott reakció milyenségétől sem.
Komoly problémákat tud okozni egy félreértés, egy amúgy is összegabalyodott elvárás szálai között.
Hivatalos esetben ilyenkor rendelkezésünkre állnak ügyvédek, jogászok. Erkölcsi vitában nem fordulunk hozzájuk általában, és üresség tátong azzal kapcsolatban is, hogy kihez lehet egyáltalán.
Stabil világszemléletű, erős személyiségű emberek azok akikhez ilyen vita esetén fordulni lehetne.
Nézzünk körbe, hogy kik azok akikre ez illik. Megkeseredett emberek akik szidnak mindent. Kimerült életek akik már nem látnak szépséget. Kritikusok akik nem ismerik a feltétlen jó fogalmát.
Mindazok akikhez fordulhatnánk már megcsömörlöttek attól, hogy ezzel foglalkozzanak, a maradék pedig aki magáról állítja, hogy ő majd megítéli a helyzetet jó eséllyel bolond és maga sem tudja mit beszél. Egész veszélyesek is tudnak lenni.

Kevesen maradtak a szó igazi értelmében -jó- erkölcsi alapállású, példaértékű életű emberek. Nincs kihez fordulni az életünkkel ha elakadunk. És ez baj, mert így futunk tévútra mind.
Keresgetjük az útjelző tábláinkat a sivatagban, vagy az erdő sűrűjében, de amit találunk az már vagy szétesett, vagy a pokolba mutat.

Kilátástalannak tűnhet, de aki kitartó, meglelheti a nyomokat. Eleink még tudták az irányt, és hagytak is nyomokat. Ők sem voltak sokan, de amit tudtak azt ránk hagyták, és nem csak arra szolgálnak útmutatóul hogy merre menjünk, hanem arra is, hogy kiket keressünk. De ásni kell értük, az ő tudásuk nem adja magát könnyen. Mint minden jó dologért, ezért is harcolni kell. Idővel pedig szerzünk társakat akik támogatnak és emlékeztetnek a fontossági sorrendre.

Elsősorban magunkkal szemben támasszunk elvárásokat. Akiktől követelhetünk bármit, ők mi magunk vagyunk. Ha úgy érzed rossz úton vagy, akkor változtass irányt, követeld magadtól a megváltozást. Másoktól pedig elvárhatod, hogy segítsenek, türelmesek, megértőek és kritikusak legyenek. Mert nem feltétlenül jó az irány amit kijelölsz, de ha van csak egy bajtárs is aki tükröddé lesz, akkor nem veszel el.

Ugyanilyen irányjelzők lehetnek mások elvárásai veled szemben. Jelzik, hogy mi az az irány amerre ha elindulsz,  onnan pozitív visszajelzést fogsz kapni. És ha félsz is elindulni valamerre, juttasd eszedbe, sokkal eredményesebb valamit tenni, mint semmit.
Ha mind szerethetőek és szerető emberek volnánk, akkor nem kellenének elvárások, így viszont egyenlőre ki kell ebben igazodnunk.

Ki ölel majd át, és borítja rád, a szeretet mámorát, emberbarát? Ha súlyt húzol sivatagban, elvágni ki fogja a kötelet, ki helyez majd szabadságra, és törli el bűnödet? Vágysz a szóra, a tettre, az indulóra. Vágysz a meghívóra. De milyen szó az,ami csak csitít? Milyen tett az,ami csak vidít? Milyen induló az, ami csak van, s nem érted olyan, amilyen? Mi a sok neked, hogy elvessz, vagy hogy elférj benne? Mi a jó neked, hogy megpihenj, vagy hogy fáradozz benne? Mi neked a meghívó, a harangszó, vagy egy néma képkeret?

Van még szeretet benned, ami kimunkálja az árkot, mederré csiszolja a romot, hogy folyni tudjon a remény, levegős víz és vér? Van ki átölel? Van kinek érintése számít, kinek hangja meglágyít, vagy csupán létezel? Van ki enyhe sebeidnek, lángja orcádnak, kedvedért orvossága a világnak, vagy csupán létezel? Van ki érted van neked, megérti mindened, veled éli életed, vagy csupán létezel? Halálnak vagy-e csupán, vagy öröklétnek? Mert ha szeretsz, ha igazán szeretsz, úgy meglesz mindened.

S.D- Autoteizmus és kereszténység

„Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülöttje. Mert benne teremtett mindent a

mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az Egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben. Úgy tetszett (az Atyának), hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy Ő a kereszten vérével békességet szerzett.”

Autoteizmus: vallási felfogás mely Istent és az >>ÉN<<-t, mint alanyi valóságot nem különbözteti meg, lényegében a kettőt egyként gondolja el.

Isten: Az egyetlen valóság. Ő mindeneknek teremtője, fenntartója, mozdulatlan mozgatója, középpontja a létnek, maga a lét. Szentháromság, és lényegében abszolút EGYség.

A Kereszténységre rátekintve olybá tűnik mintha az autoteizmus tőle idegen felfogás lenne, teológiai kérdésekben kevésbé nyitott, ne adjisten misztikafóbiában szenvedő ember számára már-már egyfajta bizarr sátánizmusnak tűnhet miben a >>teremtmény<< magát mint >>Istent<< tételezi. Na mármost ezek a vádak többnyire a meg nem értés szülöttei, így hát bátorkodom a most következő kis cikkben rávilágítani a világ és megváltásának legnagyobb misztériumára, a kozmosz mint egész esszenciális céljára, amiről a Szentírás úgy szól hogy „Isten legyen minden, mindenekben”.

A teremtés

Isten a kezdetekben nem volt Isten, a teremtményekben lett Istenné, ahogy Eckhart mester, a legnagyobb keresztény misztikus fogalmaz. Isten kezdetben teremtette a kettősséget, szabad akaratából, cél és kényszerűség nélkül, hogy megalkossa azt amire csak ő lehet képes, és véghezvigye a legnagyobb szeretettel a megváltás passióját hogy önmaga teljességét adhassa teremtményeinek, hogy végül a kezdet, a vég is legyen. Amit megalkotott, mindent önmagában alkotott meg, így ezen alkotásoknak csak a lényeghez tartozásukban van realitásuk és létük. Isten nem teremthetett tőle független világot hisz annak léte a nemlétbe zuhant volna a lényeg hiányában. Így kijelenthető hogy >>kozmosz<< mint a teremtettség egésze minden létsíkkal csak egy lehet mely Istenben áll fenn. Isten hogy a teremtést mozgásban tartsa és elválassza önlényegének mozdulatlanságától megalkotta a kettősséget, a dualizmust mint önmaga jóságát, és egy ezzel szembehelyezkedő erőt, a hiányt, mint önmaga magaellenfordúltságát, melyre később a Sátánt, mint erre rendelt teremtményt állítja, aki majd ezt a princípiumot betölti. Így megérthető hogy a teremtés, teremtményi mivolta miatt már a kezdetektől rendelkezett a bukás lehetőségével, hogy az mozgásban tartja. A teremtés tökéletes volt, és az is, de hogy miképpen az a következő misztériumban oldható fel. Isten mint időtől független, Eckhart mester szavaival élve, az örök Isteni pillanat állapotában lévő léten túli létező már a kezdetektől előre determinálta a kozmosz sorsát, úgy hogy benne az embernek, mint képmásának szabadságát meghagyván, mintegy előre ismerte döntéseinket, és erre építette a megváltás tökéletes koronáját. Így habár az ember elkerülhetetlenül megtört a bűnbeesés során, ezt szabad akaratából cselekedte amit Isten előre ismert, így mondható tehát hogy a teremtés tökéletes, ma is zajló folyamat. Így teremtette tehát a kozmosz mindenségét az Isten, benne világunkkal, és a teremtés csúcsával az emberrel, mint Istenhez hasonlatos teremtménnyel.

Mi az ember?

Az ember Isten kiválasztott teremtménye, akit saját képmására alkotott. Ez nem mást jelent, mint azt hogy az ember az egyetlen aki rendelkezik Szellemmel, vagyis öntételező tudattal, valódi alanyisággal. Isten önmagát lehelte az emberbe, Szellem képébe, mely a teremtményi valóba burkolózva elvesztette Isteni valóságát, ezzel elszakítva azt az Isteni fonalat mely összekötötte önvalójával. Így tehát az ember Szelleme mely elszakadt az Szentszellemtől (Pneuma) önállóvá vált, ezzel megadván az embernek a szabad akaratot. Az ember háromság, felülről lefelé Szellem, lélek, és test. A háromság csak a bukás pillanatában szakadt meg, addig az önálló szellem egységében élt, a lélek terében. A lélek ugyanis a tér, amiben a szellem, felülről tevékenykedik, a test, a bőrruha pedig a bűnbeesés megdermedésének eredménye, a szellem mely elhalva szilárddá válik. Az ember teremtése során vált Istenből, Isten. Hiszen megjelent a >>más<<, az ember, ki elvesztette Isten akaratával való egységének tudatát. Ami addig >>ÉN<<-ként jelent meg, a teremtményben >>Ő<< lett. Így az ember a kettősség közepén nem találta helyét. Isten akarata, már mint idegen >>parancs<< jelent meg számára, nem kevésbé idegen volt már tőle ez a akarat mint a Sátáné. Az embert Isten a föld urává tette. A paradicsomot a birtokába adta. Így látható hogy a kozmosz nem csak Istenben áll fenn, de a mi tudatunktól sem független. Így habár jelenlegi létszintünkön fennáll a független valóság, esszenciálisan ez nincs jelen. A kozmosz Istenen belül az emberben is fennáll. Ezen gondolat legkifejezőbb filozófiai irányzata a Szolipszizmus. A világ láthatólag az objektív dermedtség ellenére csak mintegy folyó álom áll fenn, Istenben, és így az ember Szellemében. Az objektivitás forrása az ősbűn, mikor a még csak mint tiszta emberi Szellem léteztünk, szabad akaratunkból szolgáltattuk ki magunk az Isten hiányának, a Sátánnak, elfeledvén önvalóságunk akaratának esszencialátását. Ez által magunkkal rántottuk a reánk bízott egész teremtett valóságot, ezáltal azt egyfajta megdermedt objektivitás állapotába húzva azt, ami a testiség létrejöttét eredményezte, mint az idegenség egyértelműségét. Így az ember idegen lett saját világában.

Mi a teremtményi akarat?

Szabadság, melyet Isten ad meg az embernek és angyalnak akarata szerint. Az egyetlen valós akarat, Istené. Így a mi akaratunknak csak annyiban van valódi realitása, amennyiben az egyezik az Úréval. A bűnbeesés a mi saját akaratunkból történt, de Isten „engedélyével”, felülvizsgálatával. Ezzel szemléltethetjük hogy valójában hiába mi döntünk, Isten aki ezt jóváhagyja, így ezen döntések nem esszenciálisan függetlenek tőle.

Mi a luciferizmus, az autoteizmus ellentéte?

A luciferizmus az autoteizmus ellentéte. A sátán célja az Istentől való függetlenedés fenntartása és elmélyítése. A teremtményiség lázadása Isten ellen. A teremtményi akarat abszolútizációja. Az autoteizmus úgy valósítja meg az >>ÉN<< Istenségét hogy a Szellemet visszavezetve önvalóságába aláveti magát Isten akaratának, pontosabban nem csak aláveti, mint a teista, hanem keresi annak esszenciális önvalóságának felismerését. Míg a luciferizmus lázad az Isteni akarattal szemben, mert az nem a >>hiányos-ÉN<< akaratával azonos. A luciferizmus akaratát öntöröttségében akarja abszolutizálni, úgy hogy arra a lehetetlen célra törekszik hogy megsemmisítse Istent, ezáltal saját hiányába zuhanva, a megsemmisülés elérésére vágyódik.

Ki Jézus Krisztus?

Jézus Krisztus Isten. Az Atyaisten fia, ki felvéve a teremtményiséget >>alászállt<< a kozmoszba, megtestesült hogy önmagát ajándékozza az embernek. Krisztus kettős természetű, abban különbözik az embertől hogy megtartotta a fonalat, mely összeköti őt a lényeggel. Az emberi Szellemét teljes mértékben aláveti a valódi akarat szolgálatában, ezzel megtagadva földi önmagát, meglelvén valódi önmagát, Istent. Krisztus az új Ádám, a legtökéletesebb mint ember, és mint tökéletesen ember, valódi Isten egyszerre.

Mi a megváltás autoteista szemszögből?

Jézus Krisztus magára vette a hiány teljességét, kereszthalála során a kozmosz egészét önmagába emelve újra felemelte. Nem csak mint Isten, hanem mint tökéletes ember. Alászállt a pokol legmélyére, majd mint restaurált ember tért vissza a földi létsíkba. A test feltámadásában újra visszahelyezte az emberi nemét a kezdeti állapotba, a tiszta Szellem állapotába visszavezetve azt, hogy innét fölemelkedhessék a mennyország legmagasabb létszintjéig, a kozmosz csúcsáig, immár mint uralkodó. Így bevégeztetett hát. Az ember a kegyelmi időszakba lépett. Krisztus áldozata által nyitva előtte a kapu hogy ismét rálelje önlényegére, és az úrvacsora szentségét véve hit által teremtményisége hasonlatossá váljék Krisztuséhoz, és részesülhessen Isteni lényegéből a Szentszellem által melyet kioszt az őt követőknek. Így alárendelve földi teremtményi valónk Isten akaratának, ráeszmélhetünk egységünkre Krisztus által, így megkapva a legnagyobb ajándékot, Isten teljességét, a tökéletes egyesülést, a hit, remény, szeretet által.

Remélem ez a pár gondolat Isten kegyelme által az olvasót is közelebb hozza Isten valójának részleges ismerete felé, ezzel növelvén a hit kegyelmét, és hozzásegíti az olvasót a keresztény misztika igazságának megértéséhez, és e szellemiség elsajátításához. Hiszem hogy nem én szóltam, hanem Krisztus szólt bennem, Szentlelke által. Ő munkáljon hát benned is, olvasó, és gyújtsa meg bölcsessége fényét elmédben!

S.D

Szabó Kornél- Holtpont

Könnyű galoppban haladt

a marcona lovag.

Tekintetével s nem köpetével

sercintett végig a fejen,

karóba húzott főn,

égbe tekintőn.

Szánta a lelket,

hogy ily ítéletet

rótt rá istene.

De nem fohászott érte,

nem ereszkedett térdre,

hogy útja végén nyugalom érje.

Csak haladt tovább,

itt meg nem áll,

fenyegtés neki nem árt,

imát se mondva továbbáll.

S bár alig bírja a pára,

szegény paripája,

azért a fény árnya

még lóhátom kapta hátba.

A helyet ahol megszáll

belepte a sötét.

Csak egy fény-parány

vonzotta a lovag szemét,

mi kikacsintott

az ólom ablakon,

amin át csűrzene szól,

amolyan tavasz avató mulató.

Belép a nagyterembe,

szeme bűnöst keres:

Se csapost, se szolgálót!

Csak a latort ki a királlyal dacol!

Hangja orkánként száll,

olyan mint az ágyú,

fékevesztett hangrobbanás.

Erre villanás játszik, fekete hajú,

Egy ifjú felpattan a sarokban,

s nyomában még jónéhány:

Mi vagyunk akik sározzuk,

agyagistened!

Ki földből vétetett,

parancsát nem fogadjuk!

S hangos-csahos kutyáját,

páncélozos kompániáját,

ha tudjuk, eltesszük láb alól,

legyen bármennyire alávaló.

Düh sercen,

felizzanak a fémpikkelyek,

dörgőn szól a király kegyeltje,

Ellenfeleletként a hűs a tenorra,

mi az ajtón csak kopogtat,

nem zúzza darabokra,

mint az iszonyat,

mely a vértes torkán felszakadt:

Karóba húzott fő fogadott,

ide tartó utamon,

látom, hogy az irgalom,

nem a sajátod!

Pusztulj hát te féreg,

kardomat szennyezze véred!

A nemes penge éle,

majd megtisztítja járvány hited.

Pengesikoly reccsen a zenetérbe,

tágra nyílt szemek rebegtek

imát az éghez.

Négyen vártak készen arra,

hogy a páncélra ugorjanak,

de míg ketten vívtak,

csak övék volt a pillanat.

Acél harapott acélba.

Tusáztak,

és nem egyszer vágtak fába,

a fogadó tartó oszlopába.

Lovagi kard,

félrevágva tört ketté asztalt,

hasas szablya,

vállon lecsúszva, csapott a pultra

azt menten kettéhasítva.

Erőszak szikrái csaptak világot,

ahogy a kétség kapaszkodott

felfelé a szívük erején.

Egyre őrültebb táncot jártak,

haláltáncot, az utolsó vér,

első láttára.

A kékacél dúdolta dalát,

mígnem eljött az utolsó csapás.

Kettétört fényár szelte szét

a dühöngők félelmét.

Kétséget csempészett,

lopva szúrt mérget,

a harag mellé,

ami uralta a kettő lelkét.

Új harc kezdődött,

a harag és remény között.

A valóság elzuhant a feledésbe,

csak az érzések léteztek,

a feneketlen űr mélyén,

őrület legszélén.

Kard ki kard! Szólt a harag,

s levegőbe vágott irdatlant,

csak úgy döngött a bosszú pallosa,

irgalom gyilkosa.

Sikító léket vágott,

levegő-égen a métely,

haragbosszú pallos,

volt az, ami félbetépte.

Nyomot hagyott,

ordító heget,

félelmetes hangot

hallatott a remény vérten.

Csattanva égetett valóságot,

álmodozó remény testén,

s a harcosok,

örömmel zúgatták a pengét,

folyatva egymás vérét

dühítették az ég Istenét.

Terjedt a méreg a testekben,

remény ható, igaz vallató.

Ájultként terült el,

a lélekhajó,

a feledés partján.

Hisz ha nincs kapitány,

ki vezesse a bárkát,

csak a tenger mossa csupaszra,

a szellemük roncsát.

Egyszerre buktak el aznap,

anélkül, hogy tudták volna,

a Nap nélkülük is lenyugodhat,

létük puszta parlag,

mit az Úr szabadon igazgat.

Bár testük megmaradt,

a dacos harcosoknak,
olyan sebet kaptak,

melyet se tűz, se tű nem forraszthat.