A Horvát Függetlenségi Háború (1991-1995) története I. rész- A nagyszerb invázió

 

A lány aki megjárta a Horvátországi-háború összes frontját

A Horvátországi-háború végének 30. évfordulója alkalmából újabb kevésbé ismert érdekességet osztunk meg.

Dubravka Širić 1972. augusztus 17.-én született Slavonska Požegában. Szülei gyerekkorában elváltak így szülőhelye és Zágráb között ingázott. Zágrábban, a középiskola negyedik évfolyamában érte a háború kitörése. Dubravka az iskolát otthagyta 1991 őszén és - mivel horvát hadsereg ekkor még nem létezett-, az egyik önkéntes szabadcsapathoz, a HOS-hoz (bővebben itt) csatlakozott. Ivan Vekic akkori belügyminiszter úgy nyilatkozott " nem balettáncosokra van szükségünk a fronton", a HOS vezetője, Ante Prkacin pedig úgy fogalmazott "kemény férfiakra van szükségünk, akik nem félnek semmitől". Dubravka ugyan férfi nem volt, sem balettáncos - ellenben profi néptáncos-, mégis hamar kiderült, megállja a helyét a harcokban, noha semmilyen korábbi katonai tapasztalata nem volt. 1991 novemberében részt vett több HOS-ossal és a frissen alakult Horvát Hadsereggel (HV) az első szervezett offenzívában, amelyben a horvátok nem csak védekeztek, de elsőként visszaszorították a jugoszláv erőket és visszafoglaltak területek a szerbektől Pakrac közelében. Itt Pakracban csatlakozott a Belügyminisztérium tartalékosegységéhez, miután a HOS-t ingegrálták a hivatalos haderőbe a HV-be. 

1992 tavaszától részt vesz a boszniai hadszíntéren és megjárja a Livnói és a Kupresi csatát az év folyamán, ahol súlyos veszteségeket szenvednek a horvát erők a szerbektől. 1993-ban az egyik legjelentősebb horvát offenzívában a Maslenica-hadműveletben vállal szerepet, ami Zadart felszabadítja és keletre tolja a szerb erőket, visszaszerezve a Maslenica-hidat, így visszaállítva az összeköttetést Dalmácia és Közép-Horvátország között, ami 2 éve elvolt vágva a Szerb Krajnai Köztársaság által. 1993 júniusától a pulai Katonai Rendőrség 8. Rohamdandárjának tagja, majd 1994 szeptemberétől az 1. Horvát Gárdaszázad elit harciegységének tagja. A háború alatt Livnóban (amely ekkor horvát ellenőrzés alatt áll) elvégezte a Közgazdaságtani egyetemet és diplomát szerzett. Dubravka szenvedélyesen szerette az állatokat, kifejezetten a kutyákat és saját házikedvencét magával vitte az összes frontvonalra, közösen megjárva azt. 

Dubravkát mindenki egy vidám, kedves, mosolygós lánynak ismerte, aki mindenből viccet csinál és sokat nevet. Emögött azonban fel nem dolgozott traumák és mély magány állt. Mikor eltávon volt, a Zágráb melletti erdőben töltött napokat, hogy egyedül legyen a természetben. Társai elmondása alapján mindig a társaság középpontja volt és sokakat elbűvölt remek, humoros stílusával, azonban valójában nagyon keveseket engedett igazán magához, és nem osztotta meg belső világát. A Horvát Köztársaság hivatalosan már 3 hónap frontszolgálat után elismeri a katonák szolgálatát a Horvátországi-háborúban és lehetőséget biztosított ennyi idő után leszerelni. Az indok egyszerűen a délszláv-háború intenzitása és a megannyi embertelenség (csecsemőgyilkosságok, nemi erőszak, élve égetések) amikkel a katonák találkoztak minden frontszakaszon. Nagyon sok veterán mindösszesen egy frontszakaszon szolgált és életre szóló poszttraumás stresszt szedett össze. Dubravka a fiatal kamaszlány megjárta a Nyugati-Szlavóniai frontot, a Laktanyacsatát, a Nyugat-Boszniai és hercegovinai szakaszt, a dalmáciai frontot, részt vett a '94 tél, a Villám, a '95 nyár és a Vihar-hadműveletben, valamint az azt követő boszniai Mistral-hadművelet elején. Számos brutalitásnak volt tanúja, ezek között is egyik legmeghatározóbb, amit Pakracnál tapasztalt, saját horvát társaitól, akik szerb civileket végeztek ki. Dubravka egy ideig fényképezte a háborút, majd felhagyott vele, képeit elrakta, nem mutatta meg senkinek és végül ő maga sem akart emlékezni a borzalmakra.

Nem csak fotózott, de minden helyszínt, sérülést, esetet jól dokumentált, amit akkori társai nem tartottak fontosnak, később azonban kulcsfontosságúnak bizonyultak a háború után. Háborús bűnösök, eltűnt személyek, tömegsírok azonosításában játszottak fontos szerepet. 

"Nagyszerű volt, rendkívül kedves, vicces és intelligens. Legalább 10 évvel mentálisan érettebb, mint mi, akik még nagyon fiatalok és komolytalanok voltunk.  Humorral leplezte a problémáit. Nagyon érzékeny volt.” - így emlékezett róla egyik társa.

" A különleges erők tagjának példaképként kell szolgálni. Szerénység, csapatmunka, kötelességtudat, áldozatkészség, feladataink zöme titkos, minden nyilvános elismerés nélkül."- vallotta be mottóját egyszer maga Dubravka. Egy ilyen akkor titkos küldetés során az 1995 júniusában a '95 Nyár offenzíva során ( melyben elvágták az összeköttetés Szerbia és Knin, a Horvátország területén lévő szerb bábállam fővárosa között) egy rövid időre véletlenül bekapcsolódott Motorola telefonja és a szerbek bemérték őt és társait. A hatalmas gránátzáport csodával határos módon élte csak túl, egy argentín önkéntes katona mentette meg, de társa és barátja Ante életét vesztette. Ezután hosszabb szabadságot kapott, amit a tengerparti szigeteken töltött. Édesanyja utoljára Zágrábban látta, mikor sáros Nissan terepjáróját lemosta. El nem köszöntek rendesen egymástól. 1995. augusztus 4.-én megindult a híres, grandiózus Vihar-hadművelet, amiben a HV döntő csapást mért a szerbekre és megsemmisítette a területének 1/3-át elfoglaló Szerb Krajnai Köztársaságot. Dubravka részese volt a harcoknak és az örömittas győzelemnek. A szerb ellentámadást megakadályozandó Mistral-hadműveletben újfent részt vett. 1995. augusztus végén a 23. születésnapja alkalmából eltávot kapott a temérdek harc után. Egy nappal születésnapja után, a Vitez Damir Martić-laktanyában elővette a vészhelyzeti töltényét, amit arra az esetre tartogatott ha csetnikek fogságába esne, és betárazta pisztolyába. S míg Horvátország örömmámorban úszva ünnepelte a győzelmet, Dubravka, aki képtelen volt feldolgozni ennek a 4 és fél éves háborúnak a borzalmait, pisztolyát a halántékához emelte. 1995. augusztus 22.-én temették el Zágrábban katonai tiszteletadás közepette. Posztomusz hadnagyi rangot kapott. Megannyi kitüntetése mellé megkapta a legmagasabb, Petar Zrinksi és Fran Krsto Frankopan Rendet. 

" Néha elképzelem milyen lenne most, 50 évesen vagy később...de nekünk már csak egy mindig vidám, mosolygós lányról vannak emlékeink 23 éves koráig" - nyilatkozta könnyek között édesanyja, Nada.

Dubravkáról kevesen tudták, de szabadidejében verseket írt, melyből egyik tökéletesen leírja a háború borzalmainak traumáját fiatal lelkében:

" Itt a lelkemet az ördögnek eladom

   Csak egy fekete pont maradok

   A játék után, mikor összetörnek

   Amikor békésen összetörnek

   Beleegyeztem, azzá leszek, amit akarnak

   Azt hittem csak bestiák félnek 

   Ettől a tűztől, ami a nyomomban jár

   Én most elhordozom, amit rám tettek

   És rólam soha semmit el nem neveznek."

  

Vihar-hadművelet és egy embertelen háború emberséges zárása

30 évvel ezelőtt 1995. augusztus 8.-án véget ért a Vihar hadművelet, amellyel a horvát hadsereg visszafoglalta a szerbek által 1991-ben elfoglalt területek jelentős részét, és ezzel 4 és fél év után megszűnt a Horvát Köztársaság területén lévő de facto szerb bábállam a Szerb Krajinai Köztársaság. Ez a történelmi esemény azonban valójában két férfi személyes története is.

A horvát Petar Stipetić magas rangú tiszt volt a Jugoszláv Néphadseregben, mikor 1991 szeptemberében már javában dúltak a harcok a szerbek és horvátok között, Franjo Tudjman horvát elnök pedig meghívta Stipetićet az alakuló Horvát Hadseregbe. Stipetić beleegyezett de időt kért, míg hivatalosan elintézi a dolgait a jugoszláv seregben, s megbeszéli a dolgot ottani szerb barátaival. Többek között Čedo Bulattal. Tudjman elnök azonban még másnap nyilvánosan bejelentette Stipetić átállását, ezzel roppant kínos helyzetbe hozva őt. Čedo Bulattal ezután nem beszéltek és találkoztak többet. Petar Stipetić kiváló katona volt, a horvát hadsereg nélkülözhetetlen tábornoka lett, de politikailag kegyvesztetté vált. Nem volt hajlandó belépni a HDZ-be, Horvátország kvázi egyeduralkodó nacionalista kormánypártjába, valamint részt venni a horvát-bosnyák háborúban, korábbi szövetségeseik ellen. 1995-ben a Vihar hadműveletben Tudjman nem szánt neki már jelentősebb szerepet.

Čedo Bulat 1991-től a Szerb Krajnai Köztársaság Hadseregének ezredese lett és a 21. Kordun hadtest parancsnokává vált. Mikor 1995. augusztus 4.-én megindult a Vihar hadművelet, a szerb bábállam horvátországi fővárosa Knin, már másnap augusztus 5.-én elesett. A további két napban Szerb Krajina további területei sorra kerültek horvát ellenőrzés alá. A szerb bábállam kormánya és lakosságának zöme a Boszniai Szerb Köztársaságba menekült. Augusztus 7.-ére már csak a Glini melletti 21. Kordun hadtest tartott ki a horvátok támadása ellen. Basarac horvát tábornok sorozatos rossz döntései hatására a horvát hadsereg itt nem csak megakadt, de a szerb erők vissza is verték őket és ellentámadásra készültek. Tudjman elnök a fenyegető kudarcot elkerülendő, Basaracot leváltotta és a kegyvesztett, de kiváló stratéga Stipetić tábornokot tette a helyére. Stipetić új haditervet dolgozott ki és a szerb erőket megkerülve bekerítette azokat. Čedo Bulat az utolsó harcoló szerb egység parancsnokaként belátta, hogy ha megakarja menteni 5000 katonája életét, akkor nincs más választása, mint a feltétel nélküli megadás.

Bulat ezredes a Gornji Vidusevac felé vezető úton a horvát erők elé autózott, majd kiszállt. Stipetić tábornok így emlékezett vissza erre: Kiszálltam a járműből és körülnéztem, és Čedo szállt ki a járműből a másik oldalon. A háború kezdete óta most láttam először egykori beosztottam és barátomat az 5. katonai körzetből. Mivel azóta nem láttam, nem tudtam, hogy ő a 21. Kordun hadtest parancsnoka. Kiszállt az autóból és gépies léptekkel odalépett hozzám, tisztelgett és üdvözölt. Majd azt mondta " Tábornok úr, Čedo Bulat ezredes vagyok a 21. Kordun hadtest parancsnoka, ezennel átadom önnek a hadtestet és gratuálok a horvát hadsereg győzelméhez."

Stipetić tábornok ezután szintén tisztelgett, majd kezet ráztak. Ezt követően készült az ominózus fotó, ahol Bulat ezredes egy autó motorháztetején aláírja a szerb kapitulációt. Stipetić figyelmeztette, hogy még 10 ezer embere van a környéken és nem tudja garantálni, hogy valaki önkényesen nem ereszt-e golyót belé a szerb egyenruha láttán, így felajánlotta, hogy civil ruhát ad neki és autóval személyesen szállítja haza. Bulat ezredes megköszönte, de tisztelettel visszautasította, miszerint a katona, megadás után is katona és egyenruháját addig viseli, ameddig parancsot nem kap az attól való megválásra. Végül még pisztolyát sem vették el tőle a horvátok. Stipetić tábornok értesítette a környéken lévő egységeket és végül a 10 ezer katonából nem akadt egy sem, aki önkényesen eleresztett volna egy golyót. Čedo Bulat elfeledve, mellőzve a nyilvánosságtól távol élt Belgrádban 2008-as haláláig.

Petar Stipetić tábornoknak sosem bocsájtotta meg igazán a horvát politika a függetlenségét. Míg más veteránoknak az állam új házakat bocsájtott rendelkezésre, Stipetić régi házának felújítására is vonakodva adtak támogatást. 2018-ban halt meg, a horvát parlament HDZ-s elnöke még az egy perces néma felállást sem akarta elrendelni tiszteletére. Szűlővárosában Ogulinban teret neveztek el róla, amelynek felavatására a horvát kormány részéről senkit sem delegáltak. Miroslav Vidovic százados, Stipetić jobbkeze később úgy nyilatkozott: Stipetić tábornok és Bulat ezredes is végig úriemberként viselkedtek és méltósággal, emberséggel zártak le egy olyan háborút, amit távolról sem úriemberek irányítottak és méltatlanul, embertelen módon vívtak meg.

Horvátországi háború (1991-1995) - Külföldi önkéntesek a fronton

Kapcsolódó
A Horvátországi-háborút bemutató négy részes cikksorozatunk: ITT

A 16 éves német Katharina az orašjei 101. HVO brigád tagjaként, szerb tüzérségi támadás közben, Vučilovca közelében.

A Horvátországi-háborúban (1991-1995) rengeteg külföldi önkéntes vett részt. " Számtalan kalandort és idealistát vonzott", ahogy angolnyelvű tudósításokban szerepelt. Bár a Nyugat leginkább felháborodással viseltetett a mainstream médiában főként neonáci önkéntesekként definiált jelentős számú katonához, mára bizonyított tény, hogy a neonáci meggyőződésből érkezők elenyésző részét alkották azon külföldiek csoportjának, akik önként hajlandóak voltak harcolni, s akár életüket is adni  egy számukra rokonszenves nép szabadságáért. Többségük akkor érkezett, mikor Horvátországnak még reguláris hadserege, felszerelése, légiereje, nehézfegyverzete, páncélosai nem voltak, könnyű fegyverzete is alig. A Jugoszláv Néphadsereg jól felfegyverzett, szakszerű, többszörös túlerőben lévő professzionális hadseregével néztek szembe, miközben azt kockáztatták, hogy a nemzetközi jog szerint terroristának minősülnek, amennyiben nemzetközi közösség nem ismeri el Horvátországot független államként, ami a háború elején nem tűnt reményteljesnek. Az horvátországi háború külföldi önkénteseinek veterán szervezete (Udruga stranih dragovoljaca Domovinskog rata) több, mint 2000 külföldi önkéntest azonosított, köztük legnagyobb számban britek (203 fő) németek (132) franciák (90) magyarok (42) képviseltették magukat legnagyobb arányban.

Miután sikerült felvennem a kapcsolatot Tomislav Šulj, zágrábi történésszel, akinek szakterülete a horvátországi háború külföldi önkénteseinek története, engedélyt adott, hogy megosszam a birtokában álló fotókat és történeteket. Mivel ez az anyag igen tetemes, így a teljesség igénye nélkül csak néhány rövid történetet osztok meg ezekről a férfiakról és nőkről, akik különböző okokból, de fegyvert ragadtak a horvát szabadságért. ( Az említett veteránok közül sokan a mai napig élnek, de történetük megosztásán kívül jelen esetben, egyéb nyilvános szerepléstől tartózkodnak, így a közösségi médiában illetve más módon ne keressék őket. Az alábbi fotók, nevek és más információk felhasználása egyéb felületen nem engedélyezett!)

Számos külföldön élő horvát érkezett önkéntesként megvédeni anyaországát. Azonban a jamaikai  születésű, kanadai Dr. Elizabeth Ninčević követte férjét, hogy az megvédje eredeti hazáját. A házaspár közösen harcolt Horvátország függetlenségéért 1991-től. Sajnos ezután nem áll rendelkezésére információ a sorsukról. 

A Honvédő háborű Külföldi Önkénteseinek Veteránszervezete több, mint 40 magyart azonosított, akik Horvátország szabadságának megvédésére siettek. A fotón Horváth László szerepel a 104. HVO dandár tagjaként, Grebnice közelében. László sikeresen túlélte a háborút és ma is köztünk van. 

Colton Perry az USA-ból érkezett.  Korábban a Francia Idegenlégió tagja volt. 1991-ben a HOS-hoz csatlakozott, majd annak hadseregbe való integrálása után a 109. HV brigád tagja Vinkovcinál. Később a 131. HV dandár tagjaként esett szerb fogsába egy felderítő akciója közben 1992 májusában. Dragan Vasiljković a hírhedt "Dragan kapitány" személyesen vett részt Perry brutális kínzásában, amiket csodával határos módon túlélt. A háború után befejezte tanulmányait és sikeres karriert futott be egy informatikai cégnél. A háború és a kínzások hatásai azonban nem kerülték el, több agyvérzést is elszenvedett. Az utolsót azonban nem élte túl. 2024-ig élt. 


 

A holland Johannes Tilder egy humanitárius szervezeten keresztül érkezett Horvátországba 1991 novemberében. Rövid ideig a Francia Idegenlégió tagja, majd 1990-ig Németországban szolgált a NATO-erőknél. Gospicban megalakította az első holland önkéntes egységet a 118. ZNG brigádon belül. Hadnagyi rangig jutott később a HV-ben, és a gospici mélységi felderítők kiképzésének főfelügyelőjeként szolgált. 1994 áprilisában a szerb erők fogjul ejtették, kegyetlenül megkínozták, majd kamera előtt kényszerítették, hogy vallja be a 1993-as Medak-hadműveletben elkövetett bűncselekményeit, végül agyonlőtték. 

Keith Philips korábban tengerészgyalogosként szolgált a brit hadseregben, ahol kétszer is megsebesült. Erzsébet királynő kétszer is kitüntette. 1991 vészterhes évében érkezett a legkaotikusabb frontra, Vukovár-Vinkovci térségébe. Saját pénzén vásárolt fegyvereket és felszerelést. Később a zadari "Pókok" speciális rendőri egység kiképzőjének és oktatójának kérték fel, amit elfogadott. Zadar ostroma alatt egy óvóhelyen ismerkedett meg későbbi feleségével. A háborút túlélte, azóta is kerüli a nyilvános szerepléseket, csak ritkán nyilatkozik. Ma is Zadarban él feleségével. 

A német Peter Dlaka a Villám-hadművelet után készült fotón, miután a HV visszafoglalta Nyugat-Szlavóniát a szerbektől. 1991-ben ugyanitt kezdte  katonai pályafutását a Novo Gradiska fronton. Öt évet szolgált a HV és a HVO egységeiben. A háborút ugyanott fejezte be, ahol kezdte a 121. HV dandár tagjaként a Villám-hadműveletben. "Egyetlen napot sem bánok az életemből, nemhogy a horvát hadseregben töltött időt. Ha kellene, újra megtenném! Természetesen nekem is voltak nehéz időszakaim. Kétszer is komolyan elgondolkodtam azon, hogy abbahagyjam-e a harcot, de semmi ilyesmit nem tettem. Állom a szavam, nem változtatok a döntéseimen. Ha céllal érkeztem, akkor ki is kellett tartanom és a végéig maradnom, megtapasztaltam a győzelmet és a háború végét." - nyilatkozta később. Ma is Nyugat-Szlavóniában él és egy Tomislav nevű fiú büszke édesapja. 

A bolíviai-magyar Rózsa Flores Eduardo és a magyar Dér Zsolt (aki később a boszniai fronton is szolgált, ma is Magyarországon él) egy haditudósítóval beszélgetnek 1991 október 6.-án a zömében magyarok lakta Szentlászló (Laslovo) falu védelme alatt. 1991 nyarán egy spanyol lap tudósítójaként érkezett Horvátországba, majd szeptemberben csatlakozott a ZNG-hez, ahol az Eszék mellett állomásozó dandár részeként megalakította az Első Nemzetközi Brigádot kb.100 fővel. Elsősorban magyarok, franciák, britek, svájciak, kanadaiak, portugálok, ausztrálok és amerikaiak védték Kelet-Szlavónia horvát és magyar lakta településeit. A háború után egy magyar film is készült Chicho címmel háborús élményeiről. Feltételezett, hogy szerepe volt a 2006-os öszödi beszéd kiszivárogtatásában is, majd 2009-ben ölték meg Bolíviában, miután Morales bolíviai elnök elleni merényletkísérlettel vádolták. Az egész világsajtóban, kiemelten a magyar és horvát médiában felkapott hír volt. 2020-ban végül Bolívia utólag ejtette a merénylekísérlet minden vádját. 

Az Első Nemzetközi Brigád tagjai Laslovo(Szentlászló) falu védelmének utolsó napjaiban. 1991. november 24.-én foglalta el a rettegett Zejko Raznatovic hírhedt szabadcsapata, azaz Arkan Tigrisei. A faluba érkezéskor rögötön lemészárolták a faluban maradt idős, magatehetetlen civileket. Szentlászló védelmében összesen 48-an haltak meg. Az ostrom utolsó napjaiban 6 védő halt meg, akik közül kettő magyar, egy bosnyák, egy ír, egy szerb és egy horvát volt. 

Az ír származású Thomas Crowley 1967 és 1991 között a Brit Hadseregben szolgált. 1991-ben érkezett Horvátországba és a HOS kötelekébén kezdte meg szolgálatát elsőként a Dubrovniki csatában. Később 1992-től harcolt a livnoi csatában, Mostrarnál, Popovo poljenél. A spliti 9. Rafael vitez Boban zászlóalj tagja volt, mely a HV-ba integrálás után is az utolsó HOS egységként funkcionált. Majd részt vett a nagyszabású Maslenica hadműveletben 1993-ban és Skabrnje felszabadításában, ahol a szerbek a a háború alatti második legnagyobb népírtást végezték a vukovári mészárlás után. 1994-től a 114. dandár kiképzőtáborát vezette és több, mint 2000 horvát katonát készített fel a harcokra. „Azért jöttem Horvátországba, hogy harcoljak a szabadságáért. Szeretnék itt maradni a háború után, és itt élni, ha túlélem. Szeretem Horvátországot és a horvát embereket. Ez az otthonom.” - nyilatkozta nem sokkal azelőtt, hogy 1995. június 10.-én Dubrovnik mellett egy akna megölte. Posztomusz őrnagyi rangot és Petar Zrinski és Fran Krsto Frankopan horvát rendet kapott 2012-ben. Mai napig az egyik leghíresebb és legnagyobb tiszteletnek örvendő hősnek számít Horvátországban, ahol Split utcáit több helyen is emlékére álított falfestmények borítják. Életéről 2025-ben mutattak be dokumentumfilmet is. 

A 25 éves francia Jean-Michel Nicolier interjút ad a már szerbek áltla elfoglalt Vukovár kórházából, ahol sérülései miatt lábadozott. A francia hírekben látta Horvátország függetlenségi háborúját, majd egyedül vonatra szállt és jelentkezett Zágrábban önkéntesnek. A HOS tagjaként Kelet-Szlavóniába került, először a Banovinai frontra, majd 1991 szeptemberében az utolsó önkéntesek egyikeként érkezett az ostromlott Vukovárra védőnek. A három hónapos kegyetlen harcok alatt kétszer is megsebesült. Második sérüléséből lábadozott, mialatt 1991. november 18.-án a Jugoszláv Néphadsereg és a szerb szabadcsapatok elfoglalták a várost. Egy francia televíziónak ekkor adta híres interjúját. „Túl sok barátot vesztettem el, túl sok embert láttam sírni, túl sok szenvedést. Többször is azt javasolták, hogy hagyjam el Vukovárt és menjek vissza Franciaországba, de én maradtam. Vesztettünk. Tudtam, hogy nehéz lesz, de nem gondoltam, hogy ilyen szörnyű lesz, különösen a civilek számára. Önkéntesként jöttem Vukovárba. Ez az én döntésem..." - nyilatkozta, majd többször is a "vágóhíd" kifejezéssel jellemezte Vukovár ostromát. Nem sokkal később a csetnik csapatok kiürítették a kórházat és több, mint 200 sebesülttel és civillel együtt az Ovcarai disznófarmon hosszan verések és kínzások után, kegyetlenül kivégezték, a II. világháború utáni Európa első népírtásában. Holtteste a mai napig nem került elő. 2012-bem posztomusz Petar Zrinski renddel tüntették ki, majd 2013-ban Vukovár lakosainak döntő többsége rá szavazott Vukovár új hídjának nevéről szóló szavazáson. 2015-től a Jean-Michel-Nicolier- híd mellett áll szobra is. Thomas Crowley-val együtt az egyik leghíresebb és leginkább tisztelt külföldi önkéntes Horvátországban. Arcával díszített festmények tarkítják Vukovár és más horvát városok utcáit. Életéről több dokumentumfilmet is bemutattak. 

Michael Misch Németországból érkezett Karlovacba 1991-ben. A ZNG önkéntesei közé lépett, akik nem is sejtették, hogy az alig 30 éves fiatalember már megjárta az libanoni háborút, Latin-Amerikában a brit hadsereg oktató-kiképzője volt és Kambodzsa és Burma dzsungeleiben harcolt, valamint ejtőernyős szabotázsakciókat hajtott végre az Idegenlégió kötelékében. A tankokkal és nehézfegyverzettel nem rendelkező karolvaci védők Misch leleményessége okán többször késztették megtorpanásra a Jugoszláv Néphadsereg páncélosait. Egyik esetnél Misch ötletére jól megkoreagrafált módon vágott kipufogós személygépkocsikkal köröztek a házak között úgy, hogy a füst és a hangok hatására a szerbek inkább visszavonulút fújtak, azt gondolván, szintén tankokkal állnak majd szemben. 1992 júniusában sérült meg először, ekkor egy társa aknára lépett, ő pedig több repeszt és a bajtársa csontszilánkjait kapta a a lábába. Bosanska Posavinánál a kezét amputálták majdnem, de a torkába is kapott repeszeket, aminek kvöetkeztében a tüdőkapacitásának 40%-át elvesztette. 1992 után 101. HVO brigádhoz került, ahol 1996 májusáig szolgált. Azt mondja sok egykori bajtársa harcol az orosz-ukrán háborúban mindkét oldalon. Nem régiben kapcsolatai révén sikerült egy elkeseredett ukrán édesanya kérésére megtalálnia eltűntnek hitt fiát. Ma is Horvátországban, Dramaljban él. 

Michael Misch nem csak katonaként volt aktív a fronton, de fotósként is. Sokan mások is így tettek, így rengeteg kép maradt fennt ránk a horvát háborúról, többek között külföldi önkéntesekről is. A teljesség igénye nélkül néhány:

A brit Paul Ogilviea az 5. HV brigád tagjaként ellátást kap harcétri sebesülés közben, valahol a Velebit-hegységben. 

A francia Jacques Nicolai Sisak közelében 1991 novemberének végén. Három hónapnyi  frontszolgálat után visszakellett térnia Franciaországba sérülései kezelésére, majd visszatért és folytatta a harcokat. Ma is Sisakban él. 

Az egyik leghíresebb fénykép külföldi önkéntesekről. A HV és a HOS Vinkovci 109. Dandárjának tagjai, Steve Gaunt és Rodney Morgan. A bunker felirata: Ezt a bunkert a horvát szabadságért harcoló brit önkéntesek építették 1991 decemberében.” Mindkettejük végigharcolta a háborút 1995 végéig, és ma is a külföldi veteránszövetség aktív tagjai.

A brit Mark Tibble és Martin Cruickshank Vinkovci utcáján a frontvonal mellett, 1992. január 15.-én, miután az Európai közösség, köztük Nagy-Britania is elismerte Horvátországot független országként.

Ismeretlen kanadai katona a ZNG tagjaként

Andreas Buder német önkéntes a 101. HVO dandár tagjaként élvezi a napsütést a harcok rövid szünetében Vučilovban, Brcko megyében 1993 tavaszán. Michael Misch fotógyüjteményéből. 

1792

A 19 éves, vukovári Jelena Pančićot 1991. november 18.-án vitték magukkal a szerb csapatok, miután elfoglalták a várost. Nagy eséllyel megerőszakolták, és még Kelet-Szlavóniában megölték, vagy valamely Szerbia területén található gyűjtőtáborban lelte a halálát.

" Minden nap úgy fekszem és úgy kelek, hogy Jelenára gondolok. Gyakorlatilag 33 éve nem alszom, nekem még mindig 1991 jár a fejemben, és ez így is marad, míg meg nem találom a lányomat. Megtudnék bocsájtani a gyilkosának ha bocsánatot kérne, de tovább lépni nem tudok." - nyilatkozza Milka Pančić, Jelena édesanyja a Vecernji.hr-nek. Egyes információk szerint négy másik fiatal nővel együtt Daljba vitték őket, Jelena volt a legfiatalabb, azonban ennél többet nem sikerült kideríteni több, mint 30 év alatt. Annak ellenére sem, hogy Pančić személyesen járt többször is Belgrádban, ahol Aleksandar Vučić szerb elnök is segítséget ígért. A Jugoszláv Néphadsereg archívumait azonban senkinek nem áll érdekében megnyitni. Sem Jelena, sem másik három társát nem sikerült sohasem megtalálni. " Remélem valaha megtalálják, de már 77 éves vagyok és attól tartok nem élem ezt meg. Sok szülő ment el a másikvilágra úgy, hogy sohasem tudta meg gyermeke sorsát. Ettől félek én is a legjobban."- zárja Jelena édasanyja.

Ez egy történet az 1792 közül. Ennyi eltűntet tartanak nyilván a horvát hatóságok, akiket a honvédő háború után sem élve, sem halva nem találtak meg. Sokuk szülője, férje, felesége, gyermeke, barátja a mai napig reménykedik, hogy valahol élnek még szeretteik. Legtöbbjüknek azonban biztos információja van róla, hogy csak holtestek megtalálására és a végtisztesslg megadására van remény. Közülük a leghíresebb Jean-Michel Nicolier a francia önkéntes, akit a szerbek a vukovári kórházból vittek el, további 200 emberrel együtt, és a II. világháború utáni első szisztematikus népírtás, a Vukovár melletti Ovčarai mészárlás áldozata lett. Brutálisan megkínozták és holttestét a Dunába dobták, mely a mai napig nem került elő. Az eltűnt személyekre minden év augusztus 30.-án emlékeznek.

3+1 eset, mikor a Nyugat precedenst teremtett a hazug háborúkra

1991-ben vált az USA és ezzel a NATO, a tágabb értelemben vett Nyugat, egyeduralkodóvá a földgolyón. Egyedüli pólusként rögtön megmutathatta, hogyan képzeli el ideáit és elveit egy válsághelyzetben, ugyanis a délszláv háború volt az első konfliktus, amit az USA kizárólagosan dominált nemzetközileg. A Nyugat pedig rögtön megmutatta, hogyan köpi arcon saját nemzetközi egyezményeit és eszméit geopolitikai taktikák miatt. Nézzünk 3+1 esetet, a '90-es évekből, amikor a Nyugat megteremtette a precedenst Oroszország és mások számára, hogyan kell szép szavakkal elfedni saját magunk meghazudtolását. Ennek eredményét ma pontosan látjuk. Ha maga a Nyugat is semmibe vette saját egyezményeit és elveit, akkor más sem fogja komolyabban venni ezeket. 

1. Jugoszlávia fegyverembargója

1991. június 25.-én Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét Jugoszláviától. Ekkorra már hónapok óta folytak a harcok Horvátországban a JNA( Jugoszláv Néphadsereg) által felfegyverzett szerbek ellen. Mivel Horvátország nem volt független állam, így hadserege sem volt. Fegyveres erőit egyedül a horvát rendőrök és két civil önkéntesekből álló csapat (ZNG, HOS) jelentette. Horvátország szuverenitását sem az USA, sem az Európai Közösség nem ismerte el. Jugoszlávia a hidegháború alatt jó szövetségese volt a Nyugatnak. Ez a reflex diktálta, hogy annak egyben tartása legyen prioritás. Ennek okán az ENSZ teljes fegyverembargót vezetett be Jugoszlávia egész területére (mivel senki nem ismerte el, így Szlovénia és Horvátország területét is beleértve). Azaz legálisan lehetetlen volt külföldről fegyverekkel támogatni a horvátokat, Európa harmadik legfelszereltebb hadseregével szemben. Míg a JNA-nak a fegyverembargó semmiféle problémát nem jelentett, hiszen bőségesen rendelkezésre álltak minden harcászati eszközből. Így teremtett a Nyugat lehetőséget arra, hogy Belgrád gyorsan lerendezze a szabadságra vágyó népeit. Ezt meglehetősen brutális harcmodorral, pusztítással, civilek elleni erőszakkal, etnikai tisztogatással, népírtásokkal érte el. Miközben a ZNG és a HOS képzetlen és alig felszerelt egységei hősiesen dacoltak a túlerővel szemben, miközben szembenéztek azzal a kilátással is, hogy nemzetközi elismerésük nélkül, ők Nyugaton terrorszervezetnek fognak minősülni, aminek komoly következményei lesznek a jövőben, ha túlélik a harcokat is. 

Miután az Európai Közösség és az USA  lehetőséget teremtett a II. Világháború utáni első nagy faji vérengzéseknek, lassan ráeszméltek, hogy a nagyszerb nacionalizmus inkább Oroszország felé fog húzni, így Jugoszlávia egyben tartása elhibázott döntésnek bizonyult számukra geopolitikailag. Így nagyon gyorsan szélkakasként változott meg a Nyugat álláspontja a kérdésben és 1992 januárjára a legtöbb ország elismerte Horvátország létezését és tűzszünetet csikartak ki. ( Pár hónappal később Bosznia-Hercegovinát már szélsebesen ismerték egy független országnak, amelynek függetlenségi népszavazása 63%-os lakossági beleegyezéssel történt. Ennek egyetlen szépséghibája, hogy a Boszniai alkotmány szerint vagy mind a három nemzetiség( bosnyák, szerb, horvát) képviselőjének belegyezése, vagy a lakosság minimum 70%-os egyetértése szükségeltetik egy ilyen érvényes jogi aktushoz. Egyik sem történt meg, így Bosznia függetlensége, még a bosnyák törvények szerint sem volt legitim. A Nyugatot ez nem zavarta.)

2. A békefenntartóság haszontalansága

1992 tavaszára megalakult az UNPROFOR és a nemzetközi békefenntartók bevonultak Horvátország szerbek által elfoglalt régióiba (Szerb Krajnai Köztársaság). Mivel a Nyugat elsődleges szempontja geopolitikai volt, és a tűzszünettel elérték első lehetséges céljukat, valamint a Boszniában kibontakozó konfliktusra és érdekeikre terelődött a figyelmük, ezért a Krajnai békefenntartás többnyire alibi szerep volt. Az 1992-es évben több tucat etnikai tisztogatás történt horvát civilek ellen a Szerb Krajnai Hadsereg részéről. Bár már javában a Nyugat által kirendelt országok csapatai állomásoztak a területen, nem sok dolgot tettek több száz civil lemészárlása ellen.

Gondolnánk, hogy akkor katonai konfliktusok elsimításában inkább jeleskedtek és éberen őrizték a tűzszünetet. Ez azonban szintén nem szolgálta geopolitikai érdeküket, mert a horvátok mellé pártolt USA eredményeket szeretett volna látni a szerbekkel szemben, ezért tűzszünet és békefenntartók által felügyelt szerb zóna ide vagy oda, az amerikai és német támogatottságú új horvát hadsereg gyakorlatilag akkor és ott kezdett támadásba 1992 és 1995 között, amikor csak akart és ott ahol akart. Feltéve, ha egyeztetett erről a megfelelő nyugati nagykövetségekkel előtte. Az USA első zágrábi nagykövete Peter Galbraith volt, aki nem csak a horvátországi hadműveletekre hunyta le a szemeit, de Bill Clinton kifejezett kérésére 1994-ben több esetben is amerikai fegyverszállítmányokat engedett át Horvátország területén, hogy Boszniába jussanak a boszniai horvátok és bosnyákok katonai megsegítésére. Ezzel totálisan megsértve a pár éve az USA által szorgalmazott és még érvényben lévő ENSZ fegyverembargóját. Egy Galbraith elleni képviselőházi kivizsgáláson kívül ez semmilyen következménnyel nem járt. Becsületére váljék, hogy 1995-ben a Horvátországból menekülő több százezer szerb konvojába betársult a nagykövet, hogy tiltakozzon és meggátolja a menekülő civilek elleni horvát atrocitásokat. 

3. Jugoszlávia NATO-bombázása

A Délszláv háború első, nagy szakasza lezárult 1995 végén a Daytoni-megállapodásokkal. 1995 folyamán amerikai vezénylettel a NATO bombázást hajtott végre Boszniában a szerb csapatok ellen, miután korábbiakhoz képest is ipari mértékűre növekedtek a szerbek által elkövetett népirtások. Ez még teljes összhangban volt a Nyugati világ alapszerződéseivel, ugyanis az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyásával és felkérésére történt. Ez pár évvel később már nem működött.

1998-ban eszkalálódott a konfliktus Koszovóban az albánok és a szerbek között. Mivel Koszovó sohasem volt független ország, csak autonómiája volt Szerbián belül, így nem rendelkezett katonai egységekkel (csakúgy, mint a horvátok és a bosnyákok sem 1991-1992-ben) azonban, mivel még csak tagköztársaság sem volt, saját rendőrsége sem volt. AZ UCK, az albán katonai felszabadító szabadcsapat kizárólag alvilági fegyvercsempészetre és brutális terrorakciókra, gerillacsapásokra hagyatkozott a szerb jugoszláv erők és rendőrség ellen. Az, hogy az albán fegyveresek terrorszervezetnek minősüljenek a Nyugati világ szemében nem lehetett elkerülni, ennek ellenére gyakorlatban efelett ismét szemet hunytak és támogatták őket. Miután a szerbek a Patkó-hadműveletben megpróbálták kiszorítani az albánokat Koszovóból és temérdek mészárlást követtek el albánok ellen, az USA meglátta a lehetőséget, hogy erkölcsi ürügyet találjon a katonai beavatkozásra. Ismét az ENSZ Biztonsági Tanácsától kért engedélyt a NATO beavatkozásra, de mivel Kína és Oroszország BT tagként nem egyezett bele, így nem kapott a NATO ilyen felhatalmazást. Ez az USA-t és szövetségeseit nem érdekelte és az egész nemzetközi jogot arcon köpve kezdte meg Jugoszlávia brutális bombázását, amiben nem csak szerb katonai pontok estek áldozatul, de a belgrádi TV és Rádió székháza, dolgozói, megannyi civil országszerte. 

Az ENSZ alapokmánya tiltja az erőszak alkalmazását, kivéve ha önvédelemből történik, vagy a BT VII. fejezete így határoz. Jugoszlávia 1999-es NATO bombázása esetében egyik sem állt fent. Következménye mindössze azért nem lett, mert az USA szuperhatalmi pozícióban van és nincs, aki ellensúlyt képezzen ellene. 

4. Az albánok bosszújának hallgatólagos jóváhagyása

Miután a szerb csapatok kivonultak Koszovóból, mert a brutális bombázás hatására Belgrád feladta céljait, a KFOR vette át a katonai ellenőrzés helyét a térségben. A KFOR ugyanolyan békefenntartó hadtest volt Koszovóban, mint az UNPROFOR korábban Horvátországban és Boszniában. Hatékonysága sem sokban különbözött az 1999-es évben. 

Koszovóba albánok tízezrei tértek vissza és a szerbek elleni évtizedes bosszú fűtötte őket. Kifejezetten érdekes, hogy jóadag cigányellenességel is társult, hiszen a roma népesség a szerbek pártját fogta a háborúban. A helyi, évtizedek óta ott élő szerb és roma (zömében idősek) hamar rettegni kezdtek a bosszúszomjas albánoktól. Gracko faluban a szerbek kifejezetten kérték, hogy a KFOR a biztonságuk érdekében állomásozzon a településen. A NATO ígérete ellenére ez sosem történt meg és Prizen és Pec városához hasonlóan tömegmészárlásban ölték meg az idős szerb és cigány lakosokat az albán fegyveresek. Emellett illegális börtönöket tartottak fent, ahol kínzásoknak vetették alá a civileket, amiket a KFOR éves késéssel számolt csak fel. A Nyugat elfogult szimpátiája okán, és a bimbódzó új albán térségbeli geopolitikai szövetségese hálájáért cserébe, hagyott több száz szerb és roma civilt szisztematikusan bosszúból lemészárolni, már jóval a háború és a békekötés után. 

Források:

https://irp.fas.org/congress/1996_rpt/bosnia.htm

https://www.hrw.org/reports/1999/kosov2/#_1_10

https://muse.jhu.edu/article/13713

Horváth Martin: Szanszára-küldetés

Megrendelhető az allábbi könyváruházakban a linkre kattintva:

Könyvesbolt online

Libri

Líra

Bookline.hu

Moly

Google Könyvek (e-book)

Megjelent a regényem, ami egyszerre boncolgatja a nemzetiségi konfliktusok lélektanát a Balkán közelmúltbéli történelmén keresztül, valamint általános erkölcsi, morális, teológiai kérdéseket. Mindez a 2000-es évek klasszikus sci-fi sorozatainak - és az egész ezredforduló utáni évek-, hangulatát megidézve.

Egy vukovári veterán fordulatos módon, egy váratlan kalandba keveredik és nem is sejti, hogy a délszláv háborút az űrben kell lezárnia. Miközben az ősi mitológiákból is ismert idegenek fenyegetik a Föld és az egész galaxis sorsát, ráébred, hogy az igazi ellenséget nem magán kívül kell keresnie.

A Vukovári csata

1800 fő, az önálló hadsereg hiányában sebtében összeszedett könnyű fegyverzetű horvát nemzeti gárda, a horvát rendőrség és civil önkéntesek szemben a közel 40 000 fős, nehéz fegyverzetű hadsereggel, a Jugoszláv Néphadsereg szárazföldi erejével, haditengerészetével, légierejével, Szerbia védelmi erőivel és az Arkan tigrisei és Fehér Sasok néven alakult csetnik csapatokkal. . A harcokban az 1800 védő közül 1656 fő halt meg, vagy sebesült meg súlyosa a harcok alatt. További 1131 civil halt meg további 550 sorsa ismeretlen. A város a felismerhetetlenségig szitává lett lőve. Az első város lett Vukovár a II. világháború óta melyet teljesen porig romboltak. Az emberek gyakorlatilag a saját otthonaikat védték, a civilek idejük nagy részét a pincébe bújva töltötték. Az aránytalan küzdelemben mégis képesek voltak több, mint 3000 jugoszláv katonát likvidálni, 110 tankot vagy egyéb harci járművet kilőni, valamint 3 repülőt. 2 hónap, 3 hét és 3 nap. Ennyi ideig tartotta vissza a maréknyi védő az akkori Európa egyik legfelszereltebb és nagyobb hadseregét. Tudatosítsuk: erre képes az egyszerű emberek kitartása, összefogása, testvérisége és a szűkebb lakóhelyünk szeretete, gyermekeink, szeretteink védelme.

Mindemellett az ENSZ fegyverembergót vezetett be az összes Jugoszláv tagállam (ekkor Horvátországot még nem ismerték el függetlennek) számára. Ám a Jugoszláv Néphadsereg nem szorult fegyverre, ellenben a horvátoknak jelentős hiányuk volt belőle, így ez sem segítette a védők helyzetét. Franjo Tudman horvát elnök több szempontból is védhetetlennek ítélte a várost, egy idő után nem küldött erősítést sem, habár a védők parancsnokai kérték. Rengetegen vádolták Tudmant és a kormányt, hogy szándékosan feláldozza Vukovárt Horvátország nemzetközi elismeréséért cserébe. Mile Dedaković és Branko Borković a csata két parancsnoka később nyilvánosság előtt szólalt fel a kormány hozzáállása ellen, amiért a horvát katonai rendőrség letartóztatta őket. Az egyik újságot pedig elhallgattatták, amelyben megjelent a leirata annak a beszélgetésnek, mikor Dedaković segítségért könyörög Tudman elnöknél. A város elfoglalása után a szerb csapatok több száz civilt mészároltak le, rengeteg nőt erőszakoltak meg, gyerekekkel és idős magatehetetlen emberekkel végeztek. A kórházban lévő több, mint 200 civilt elszállították egy Vukovár melletti falu sertéstelepére, ahol agyonlőtték őket. A brutalitás olyan mértékű volt, hogy több szerb katona is fellázadt a látottak alapján parancsnokaik ellen, többen dezertáltak is evégett, sokuknál évek, évtizedekig pszichés traumát jelentett, amit Vukovár elfoglalása után átéltek. Egy ilyen veterán az egyik arab újságnak így nyilatkozott: " Ott voltam a hadseregben, tettem a kötelességemet. Vukovár inkább mészárlás, mint csata volt. Számos nőt és gyermeket is megöltek. Sokat...A vukovári mészárlás a mai napig kísért. Éjszakánkét arra riadok fel, hogy a harc elérte otthonomat és a saját gyermekeimet is lemészárolták." A horvát Tudman elnök titokban megegyezett - a vukovári mészárlást véghezvivő erők parancsnokával- Milosevic szerb vezetővel, hogy Boszniát felosztja Horvátország és Szerbia kettejük között. Így még sokkal több szenvedést, halált, tömegsírt, kivégzést okozva. Tudatosítsuk: erre képes a politika és az államhatalom.