Horváth Martin- Köszönet őszödnek

10 éves a legendás őszödi beszéd. A beszéd, ami a rendszerváltás utáni Magyarország egyik szimbóluma lett és egy generáció alapvető világnézeti alakulását határozta meg. Az Őszödi beszéd olyan jelenségre mutatott rá, ami a mai napig kihat, és érdemel pár szót.

Valójában maga beszéd senkit nem lepett meg annak tartalmát illetően. Mindenki pontosan tudta, hogy a kormányok lopnak, csalnak és hazudnak. Azt azonban már a rendszerváltásban csalódott magyar társadalom nem tudta elviselni, hogy minden moralitást sutba vágva, gyakorlatilag az orra alá is dörgöljék mérhetetlen cinizmussal. 2006 szeptember 17.-én szivárgott ki a felvétel és a magyar társadalomban valami óhatatlanul és visszafordíthatatlanul megindult. A Harmadik Magyar Köztársaság bukásának napjai itt kezdődtek el. Mert ez a rendszerváltás utáni Magyarország eleve halva született. Ahogy szegény, megboldogult Antall József, mint első megválasztott miniszterelnök betegsége mintha szimbóluma lett volna, az egész 1990 utáni rendszernek. Antallt megválasztása után szinte rögtön halálos kórral, nyirokrákkal diagnosztizálták. Ugyanígy volt születése pillanatában is halálos beteg a magyar demokráciának nevezett rendszer. Ahogy Antall Józsefet pedig a ciklus vége előtt leterítette a rák, úgy terítette le a liberális demokrácia rendszerét is Magyarországon a posztkommunisták képében jelentkező élősködő daganat, mielőtt kiépült volna egyáltalán. A haláltusa pedig őszödnél kezdődött. Pontosabban, ami Őszöddel járt, a TV-ostrom, az utcai harcok, lovasroham, T-34-es tank és miegymás.

Akkoriban én 13 éves voltam és kamaszok és fiatal felnőttek tömkelege szocializálódott bele a nacionalista gőzzel teli, rendszerellenes lázongások mindennapi világába. 2006 és 2010 között egy generáció nőtt fel nacionalista hangulatú, globalizmus és kapitalizmusellenes felhangokon. Nemzeti rock együttesek sora látott napvilágot és lehetett őket szeretni vagy utálni, de nem ismerni azt biztosan nem. A fiatalság pedig mindig keresi a határokat, megakarja találni önmagát és lázad. Potenciálisabb táptalajt nem is találhatott volna a konzervatív értékrend nevében morális forradalmat folytató nemzeti szubkultúra a 2000-es évek végén. Őszöd egyértelmű következménye volt a magyar jobboldali érzület soha nem látott mérvű felvirágzása, különösképp a fiatalok körében. Aztán eljött 2010 és a kétharmados Fidesz győzelem, a Jobbik parlamenti párttá válása és egy korszak lezárult. Az őszöd kapcsán elindult nacionalista hullám sajnos nem változtatta meg a szíveket igazán, csak a politikát. A nemzeti, globalizációellenes értékek nem költöztek be az emberek lelkébe, csak a Fidesz retorikájába. Ez a fiatalosan forrongó 4 éves ellenkultúra csak hatalomra juttatta a nemzeti eszmeiséget, de a társdalomba nem. Súlyos tévedés azt hinni, hogy felülről a hatalom képes az alsóbb néprétegekbe beleoltani az ő világnézetét. Sajnos ez pont fordítva van. Amit felülről erőltetnek, azt óhatatlanul negatívan fogadja a társadalom. A fiatalság pedig habitusában nem változik 10 év után sem, csak most a lázadását és rendszerkritikáját egy olyan hatalom ellen irányítja, aminek az értékrendszere, amelyet képviselni akar, nemzeti-hagyományelvű. Az emberek többsége pedig nem fog különbséget tenni a hagyományos értékek és az annak képében tetszelgő kormány között. A fiatalok lázadása a helyes, normális értékrenden csattan. Manapság már eltűnt a nemzeti szubkultúra. Nincsenek felkapott hazafias együttesek, amik szippantják be az új és új generációkat célközönségnek. Nincs meg az egésznek a tiltásából fakadó romantikus „csakazértis” fiatalokat megragadó jellege. Nincsen, hiszen állami szinten van, a mostani lázadás pont, hogy ez ellen irányul és liberális jellegű.

Talán a migránsválság kicsit újra felhozza a nacionalista érzelmeket, de ez nem a helyes iránya a nacionalizmusnak. Ahogyan 2006 után sem volt az, és pontosan ezért sem vert gyökeret az emberek szívében. Mert ezek mind gyűlölet alapú nacionalizmusok. Valami ellen és nem valamiért. Anno a bal-liberális korrupt, erkölcsi fertő ellen, ma esetleg az idegen kultúra van a célkeresztben. De valami ellen hazafiasnak lenni egyáltalán nem olyan, mint valamiért. Szeretet alapú nacionalizmusra van szükségünk, amikor belátjuk saját identitásunk csodálatos részeit és értékeit, kultúránk erényeit és nagyságát. Önmagunkban, minden ellenségkép nélkül is tudnunk kell definiálni önmagunkat. A 2010 utáni nemzeti színezetű Magyarországon pedig ez nincs jelen. A gyűlölet alapú hazafiasság, az ellenségképből fakadó nemzeti értékek védelme jellemző. Ez csak megmérgezi a társadalmat, és végső soron meggyűlölteti azokat az értékeket, amik nevében a hatalmat gyakorolja. Még akár 10 vagy 20 évig is lehet Fidesz, vagy Jobbik, de az ilyen jellegű hatalomgyakorlással a társadalom továbbra is marad olyan, amilyen volt, sőt végül csak a nemzeti eszmeiség meggyűlöléséhez vezet. A társadalomnak szellemi forradalomra van szüksége, amit felülről, a hatalomtól, törvényekkel nem lehet elérni.

Kijelenthetjük, hogy őszöd nélkül a magyar nacionalizmus nem tudta volna a reneszánszát élni, és indirekt mód, de évtizedekre bebetonozta a politikában a jobboldal hatalmát. De a jelenlegi politikai pártokat tekintve, semmi sem árt jobban a jobboldali értékeknek, mint hogy annak nevében kormányoznak. A 2010 előtti Magyarország romlottságát, egyetlen település névvel lehetett jellemezni, ez volt Balatonőszöd. Azonban amíg a 2010 utáni Magyarországot ugyanígy lehet, csak Felcsút nevével, addig ezek az értékek, amelyek a 2000-es évek fiataljainak gondolkodását meghatározták, nem győztek. De kétségtelen, hogy ezeket az értékeket, még ha érvényesíteni nem is sikerült, egy generációban mély nyomot hagytak. Annak tagjai közül pedig sokan egy valódi, igazi, nemes hazafiasság érzületét tették magukévá. Még ha maréknyian is vannak, de hosszú időre biztosították a hagyományos értékrend túlélését a Kárpát-medencében, ellenben Európa többi részével, ezért pedig minden cinizmus nélkül: Köszönet őszödnek. 

Horváth Martin

Szabó Kornél- Hülyék vagyunk?

Egyesek képesek a legnagyobb árat fizetni azért, hogy az önmagukkal szembeni lustaságuk miatt hülyék maradhassanak.

--

Úgy hiszem, hogy, mindenki felelős magáért, és mindenki személyesen felelős azért, amit a környezetével való kapcsolatába befektetett ill. amit a környezete fektetett belé.

Nincs kivétel. Nincsenek szintek, hogy a szomszéd Tibiért kevésbé vagyok felelős, a Mariért viszont sokkal jobban. Ha képesek vagyunk segítséget nyújtani, úgy tegyük meg. 

A két eset közötti különbség nem attól függ, hogy a felelős mit érez, hanem az adott személy belé fektetett bizalmától. Olyan emberekért, ügyekért, tárgyakért nem vagyok felelősséggel amikkel nem állok kapcsolatban. Egyéni, hogy ki-mivel áll összeköttetésben.

A lényeg, hogy tudjuk, ki mekkora bizalmat érez felénk, és ennek tudatában érezzük felelősségünket.

Ezt a gondolatmenetet továbbfejtve, értjük-e azt az állítást, hogy annyira vagyunk felelősek magunkért is, amennyire bízunk magunkban?

Mindenki ismer önbizalomhiányos embert. Általánosítok, mert mint minden ez is egyén függő, de a felelősségvállalás nem szokott erősségük lenni. De motivációjuk sincsen rá. Nehéz is, ha nem bízik abban, hogy amit tett, azt ő, az akkori legjobb tudása és akarata szerint tette.

Mindenki ismer olyan embert is akiben viszont túlteng az önbizalom. Hiszen még csak nem is ismeri magát, de amit el akar végezni abba úgy veti bele magát, mint akinek semmi egyébre, senki másra nincsen szüksége az életen való átverekedéshez.

A kettő közötti arany út az, amit egészséges kétségnek nevezünk. Hogy kételkedünk, az gondolkodásra sarkall bennünket, megoldási formulák keresésére, a végső megoldás helyességét illetően.

Nem ritka esemény, hogy valaki találkozik életében valamivel, amikor úgy kell felelősséget vállalnia érte, hogy nem szereti azt. Ezért aztán besavanyodik és azt mondja:

- Jólvan, ezt az egyet eltűröm, de innentől fogva többet nem vállalok.

Így aztán abban is ringatja magát, hogy ő megtesz minden tőle telhetőt. Nem tesz meg.

Nem értelmezi újra a helyzetét. Úgy érzi, hogy a teher amit vállalt, az a vége a tűrésének. Őt azon felül már ne zaklassák. 

Mégis mit értelmezzen újra? Azt, hogy miért vállal felelősséget. Hogy merre halad, az csak az ő döntése. Ha valaki túl gyakran használja, a kell, a muszáj, a kikerülhetetlen, a lehetetlen, nem vagyok képes rá frázisokat, akkor hajlamos elhinni is. 

Mára ez már szinte közhelyesnek számít, hiszen társadalmunk tele van buddhákkal és önjelölt szellemi vezetőkkel, akiknek szavában sem tapasztalat, sem a lényeg nem jelenik meg. Unalomig ismételgetett bölcsességekkel el lehet érni egy aha-t, bólogatást, de változást semmiképp.

Ha pedig túl sokszor halljuk ezeket, úgy hogy nincsen hatásuk, akkor erejevesztetté válnak és nevetségessé. Nehezítve ezzel azok dolgát akik amúgy segítő szándékkal hívják elő ezeket. 

Éppen ezért amikor azt írom, hogy az egyén döntése határozza meg a helyzetét, akkor arra gondolok, hogy csak az valósul meg amit ő akar. Felesleges buktatókról beszélni vagy csapdákról, amit gonosz emberek állítanak nekünk, szegény áldozatoknak. Ez kisarkítás és önsajnáltatás. Tökéletesen ismerjük önmagunkat és életünk minden percében képesek lennénk felfogni, hogy miért éljük úgy az életünket ahogy. 

A félelem az ami valójában kizsigerel minket. Kiszórja azt amit tudnunk kéne. Aminek tudatosan kéne hasznát vennünk és szembe állnunk vele. Az egyetlen „KELL” az ember életében, az önismeret. A bátorság amivel a hibáinkat a valóságban láthatjuk. Mert vannak. Ugyanakkor az ember eredendően jó. Így ha meglátjuk a valódi magunkat, és képesek vagyunk lebirkózni a múltunk és jelenünk démonjait, akkor visszatérhetünk a lelki tisztaság állapotába. Hangsúlyozom, hogy nem megölni, csak legyőzni kell a szégyent szülő imágókat, képmásokat. A terheinket vagy szörnyűségként éljük meg és belesavanyodunk, vagy túllépünk a rajtunk gyakorolt erejükön és a magunk építésére használjuk. Rajtunk áll.

Hamar ítélkezünk mások felett, mintha felkértek volna rá minket, mintha mi lennénk azok, akiknek ki kell (újabb kell) szabniuk a büntetést.

Ez például nem egy kényszer. Amikor az elején a hülyéket emlegettem, akkor azokra céloztam akik kényszert éreznek arra, hogy olyat tegyenek amire nincsen szükség. 

Mindig a szükség diktálja a kényszert. A kényszer pedig a saját személyünk belátására korlátozódik.

Minden ami ezután történik, már nem egy KELL, hanem belső vágy.

Egy, a társadalomtudományok által használt, ide illő fogalom a drive, avagy belső késztetés.

 Idézem a definíciót:

 „A motivációt egyes szükségleti állapotok irányítják, amelyek a homeosztázis (belső dinamikus álladóság) visszaállítására irányulnak. Ezeket nevezzük késztetésnek, azaz drive-nak. A drive egy olyan energetizáló tényező, amely a megbomlott egyensúlyt helyreállító viselkedés felé irányít.”

Habár elsődlegesen a fizikai ingerek szintjén jelentkezik, mint a fájdalom, az éhség, és a szexuális vágyak, másodlagosan érzelmi szinten is befolyásolja a döntéshozatalt. Attól függ milyen ingereknek engedünk és milyen érzelmekkel kapcsolódnak azok össze.

Pavlov kutyája jó példa erre. A kutyának addig csengették étkezés előtt a csengőt, hogy végül az étel kapása nélküli csengetés is kiváltotta a nyálelválasztást.

Hogy jön ez ide? Hiszen ez csak egy feltételes reflex vizsgálata és bizonyítása.

Annyiban is több az ember az állattól, hogy megválaszthatja azt, hogy mi irányítja. Úgy alakíthatja életét, hogy válogathat azok közül a hatások közül amelyeket szeretne érvényesíteni önmagán.

Egyszerűen mondva, képes tudatosan megváltozni. Ennek belátása és elismerése az első lépés a tudatossá válás felé. Az ebbe fektetett bizalom és hit képezi az alapját, a stabilitását és ugyanakkor rugalmasságát a mindenkori személyiségünknek.

Az egyetlen kényszerünk tehát, hogy olyan állapotba kerüljünk ahonnan észlelhetővé válik az aktuális helyzetünk megoldása, az egyensúlyunk, békénk helyreállítása. A belső hajtóerő elérése fontos, hiszen enélkül csak elvégezzük a feladatokat, és nem átéljük.

Képesek vagyunk változni mind, mindig. Az idő előrehaladtával persze ez egyre nehezebb, főleg ha megelégszünk egy adott korban a fejlettségi szintünkkel. 

Kis paradigmaváltásra van szükség. Nem önzőség az amikor magadra gondolsz először, ez a helyes.

Hiszen ha másra is gondolsz, úgyis te vagy az akitől a gondolat származik. Ne kerülgessük a lényeget, hiszen vagy elszámolunk magunkkal, vagy megkeseredünk. Tisztázzuk magunkban, hogy miért gondoljuk azt amit. Nincs kifogás, hogy nem tudom. Bizalommal támogatni önmagad annyi, mint megannyiszor új életre kelni.

Ne felejtsük el, hogy a magassághoz hozzátartozik a mélység is, mivel csak a mélyből látjuk a magasságokat.

Mikor lett ilyenné?
Mikor vált a mosoly kétséggé,
a derű félreérthetővé?
A tévedésbe mikor futottunk bele,
hogy elnyeljen a gyász-fekete?
Mikor lettünk mi a világ egyetlenévé,
s vált mindeggyé,
hogy vannak mások?
Hogyan felejtettük el,
hogy egy kapcsolat,
nem a velünk való összes
tény-igazsága?

Szabó Kornél

S.D- Pünkösd(vers)

Horizonton elveszve,
Pünkösd felé közeledve,
Isten ellen szegülve,
Napok óta tévelyegve.

Büszke bűnösen élve,
Köpök értékeimre.
Imában elveszve,
Hallgatóságra nem lelve.

Test büdös nedve,
Üdvöm elvette,
Zsíros akarat,
Testet arat.

Jaj, a világ mily csúf is nélküled!
Átkozott az ki boldogan él ellened.
A sűrű ködöt csak a nap tünteti el,
A világot csak te lángod emésztheti el.

Te Szent Tűz, Isten Lélek!
Pünkösd napján leborulok előtted!
Eméssze tiszta lángod bűnömet,
Krisztus szenvedését te közvetíted!

Kenyér és bor, misztikus egysége,
Szenvedő teste, izzó szelleme,
Üde mámor, irgalmas kegyelme,
Egybe forr, mi egy volt Őbenne!

S ha a nap eljő, maga is visszatér
Ki szenvedett bűneimért, majd megítél,
S bár pusztulásra alkalmas valék,
Ő megbocsájt kevés hitemért.

De most még itt járok ismét,
Rohan a világ, én elveszve állok,
Nyugalmat és üdvöt várok,
Célom csak ez, hisz másért nem érdemes,

Az Atyáért, Fiúért, Szent Lelkéért,
Kezdetért, végért, az Egy Igaz Istenért!

S.D

Horváth Martin- Nemzet és liberalizmus

A napokban belebotlottam a „nemzeti liberalizmus” névvel illetett ideológiába. Nem volt ismeretlen számomra, azonban most valamiért még is elgondolkoztatott. Nem akarok elveszni az „izmusok” útvesztőjében, elvégre maga az oldal feladata is ezeken a korlátokon túl lépni, azonban remek szellemi kiindulópontot nyújthatnak az efféle gondolatrendszerek.

A nemzeti liberalizmus eszméje abban áll, hogy teljesen összeegyeztethetőnek tartja a nemzeti, kulturális identitás megtartását, a vallásosság és a hagyományok tiszteletét a klasszikus liberalizmus egyéni szabadságot kiteljesítő gondolatával. Maga Kossuth és Deák is ennek az eszmeáramlatnak a képviselője közé sorolható és előbbi fogalmazta talán meg egyszer a legjobban a lényegét is, miszerint: „Mi nem csak szabadok, hanem szabad magyarok akarunk lenni”. Valójában kijelenthető, hogy az egész 19. századi liberalizmus, a klasszikus liberalizmus ezt jelentette. Silány, morálisan süllyedő világunk fősodra követeli csak meg, hogy „nemzeti liberalizmus” jelzővel illessük azt, ami eredetileg volt. És akkor kilyukadhatunk ott, hogy mi is a liberalizmus- és az összes felvilágosodáskor fogant ideológia- rákfenéje. Nem az, hogy az egyén fontosságát kiemeli, nem a feudalizmus és autokrácia-ellenessége, hanem a materializmusa. Minden 18. század végi és 19. századi eszme a materializmus árnyékában fogant. Az anyagelvűség hitvány talaján állnak sokszor nemes gondolataik. A materializmus végett viszont nem tisztel sem Istent, sem semmilyen örök érvényű irányelvet, sem abszolút igazságot, nem ismer el semmilyen szubsztanciát és princípiumokat. Mivel pedig, hogy a liberalizmus nem ismer maga felet álló metafizikai viszonyítási pontokat, amelyek a hagyomány, a nemzeti-kulturális és egyéb identitás képében mutatkoznak meg, így végtelenített örvénybe kerül a szabadság utáni harca. A szabadság mára szabadossággá válik, és többé nem a nemzet, a kultúra és társadalom organikus élete megvalósításának útjában álló korlátokat kívánja lebontani, hanem magát a nemzetet, a kultúrát és mindent ami organikus. A relativizmus mocskában vergődik magasabb rendű irányelvek nélkül. Minden szubjektív, többé nem állapítható meg számára, hogy mi a jó és mi a rossz. Nem ismer abszolút érvényű jót, így annak hiányát sem ismeri fel. Isten és a spirituális, metafizikai értékek és támpontok nélkül mindennek a mércéje az egyén lett. Önmagunk vagyunk az alfa és az ómega. Saját magunkon keresztül szemléljük a világot és az értékeket, melyeket eszerint ítélünk. De miszerint ítélünk ha rajtunk felett álló értékeket nem ismerünk el, amik mentén egyáltalán önmagunkat eltudnánk helyezni a nagy egészben, hogy kik és mik vagyunk a kozmoszban? Ezen értékek ismerete nélkül létünk üres és céltalan a világban, nem hogy azok a szükségszerűen korcs elvek melyeket ilyen szubjektív módon megpróbálunk beállítani jogosnak az életünkben. Nem ülhetünk fel annak a mára dogmává tett gondolatnak, hogy mindenki eldönti neki mi a jó. Annyiszor hallottuk, a homoszexuálisok kapcsán, hogy „neki az a normális”. Milyen beteg dolgokig lehet elvinni ezt a gondolatot? Ha valakinek kislányokkal való fajtalankodás, vagy manapság Szodoma és Gomora rémképeként éledő állat-szex a „normális” akkor ez egy elfogadható dolog? Nem gondolhatjuk, hogy a világ mindenkinek más és más. Vannak örök érvényű dolgok, amik nem változnak, bárki bármit mond és vél „normának” magát illetően. A macska ha meggebedek is macska lesz nem pedig teve, bármennyire mondom. Nem lesz a 2x2 soha 5, bármennyire is bizonygatom, hogy nekem ez a normális, és a kis buksimban ez a jó. A jó, a rossz, és norma, nem szubjektív viszonyítása pontok, hanem örök érvényű létezők, amikhez viszonyítanunk kell saját magunkat és az egész világot. Ez lett a liberalizmus hatalmas ördögi hibája.

A liberalizmus pedig materializmusából fakadóan, irányelvek nélkül elkorcsosult, és szabadság helyett káoszt adott nekünk a 21. századra. Az az eszme, ami az egyéni kiteljesedést indította el, de végül saját maga tévútja végett pont ellenreakcióként kergeti bele az embereket újra az autokrácia utáni vágyba. Maga az a gondolat miszerint nagyobb hangsúlyt kell fektetni az emberi individuumra a kollektivizmus helyett, abszolút szimpatikus. Az egyén felelős(!) szabadsága, a szolidaritás, a megértés, együttérzés nem éppen ördögtől való dolgok, habár mára a baloldal lejáratta ezeket a fogalmakat. A liberalizmus legfőbb elve a tolerancia. A tolerancia jelentése pedig: türelmesség. Mire vagyok türelmes ha nincs is cél a torz liberalizmusban? Ha kitűzünk egy célt és mások nem tartanak ott, esetleg mi magunk se, akkor van értelme a toleranciának, hisz türelmesek vagyunk míg odaérünk. Ha kitűzzük a hagyományos értékeink és identitásunk saját lényünkből fakadó megélését mindenféle központi hatalom hierarchikus utasítása és kényszere nélkül, akkor az egy cél. Szép kis cél, nem egyszerű és jó rögös út vezet oda. Azonban efelé lehet menni, és ekkor van értelme, sőt csak is ekkor van értelme a toleranciának. Mert megértem azokat, akik nem értik és nem érzik még ezt át, legyenek azok elvetemült proletárok, vagy megrögzött hierarchisták. A tolerancia(türelmesség) ekkor tud igazán megnyilvánulni, mikor ezekhez az emberekhez lehajolunk és megfogjuk a kezét és azt mondjuk, szerintünk van ennél feljebb, gyere, ha gondolod. Ebben pedig a (nemzeti) liberalizmus szimpátiájára hajlok, mert talán ez az alapgondolat volt az, ami tisztán rámutatott arra, amit láthatunk Isten és ember, szülő és gyermek viszonyában is, melyet a társadalom és ideáira is használni kéne, hogy sohasem a szigor és fenyítés, hanem mindenkor a megértés és az alázat vezet minket el valahová. 

Horváth Martin