Az élet a halál a halál az élet

Húsvétkor két szöges ellentétben álló ünnep zajlik párhuzamosan egymás mellett, amit próbálnak magukat keresztényként aposztrofáló emberek is összeegyeztethetőnek, mi több természetesnek beállítani. A nyuszi és a tojás, locsolkodás néphagyomány ha úgy vesszük valóban természetes. A természetet élteti. A teremtett valójától lesüllyedt, eltávolodott biológiai, anyagi természetet. A nyúl mint a szexuális szaporaság jelképe, a locsolás, mint megtermékenyítés, s az érte kapott tojás, mint magzat szimbóluma. Ősi termékenységi rituálé. Az új élet ünnepe. Minden, ami ellen Krisztus eljött, s meghalt. Nagypéntek éppen nem az élet, hanem a halál ünnepe. Az a materiális világi élet, melyet a pogány ünnepel, az Krisztusnak inkább a halál, s a halála a valódi élet kezdete. A feltámadás is az új élet ünnepe, azonban egy új, szellemi, metafizikai síkon.

Az ember Isten képmására teremtetett, tehát ugyanúgy hármas osztatú ( szellem, lélek, test) akárcsak Isten a Szentháromság által. Az állat csak testet és lelket kapott, az ember szellemet is, mely képes metafizikai, spirituális szubsztanciákkal kapcsolatot tartani, azt felismerni. Az állat öntudatánál van, de ösztönök vezérlik, ösztönök, melyek által a romlott világnak van kiszolgáltatva. Ezért él az evés, ivás, szaporodás ördögi körében. A pogány s materialista ember pontosan ugyanezt élteti és folytatja. Megöli magában a szellemet, mely kiemeli az állatvilágból és istenivé teheti. A materiális életet Krisztus megveti, míg a szellemibe utat mutat. Utat az ösztönök és anyagi logikák világából kifelé az ő feltámadásával. Míg a pogány rituálé számára a hús-vér magzat jelenti az életet, a krisztusi létben maga az Úr hús-vér halála és “ eltűnése” az igazi élet reménysége. Jól látható, hogy a matériai híveinek a fizikai síkon lévő öröklét jelenti a célt, ezért is balzsamozták be magukat a kommunista vezérek, s bíztak földi halhatatlanságukban azzal, hogy testük örökké megtekinthető a haláluk után is. Ezzel szemben Isten örökléte pontosan abban rejlik, hogy a sír végül üres.

Most. De inkább soha.

 "Ahogy történt- ahogy történhetett volna..."

Ezzel a felütéssel indul a Most vagy Soha. Ha pedig kognitív funkcióink nem sérültek, akkor hamar rájövünk, hogy ez a két dolog kizárja egymást. Vagy így történt, vagy nem. Ez a disszonancia pedig végigkíséri az egész filmet. A márciusi ifjaknak végig kell menni a történelmi eseményeken az ominózus 15.-ei napon, miközben ha a fiktív szál valóságos lett volna, akkor semmi esély nem lett volna rá, hogy úgy cselekedjenek ahogy. Példának okáért, ha Petőfit és szerelmét leakarták volna lőni a lakásukba, majd üldözik őket, akkor nem lett volna logikus, hogy mindezt egy pillanat alatt elfelejtve, Petőfi felpattanjon a Nemzeti Múzeum talapzatára és jól láthatóan kiálljon a tömeg elé, míg kedvesét lazán a tömegben hagyja, akit később el is rabolnak az üldözőik. Persze csak azért, hogy pár perc múlva szabadon engedjék, hiszen mind tudjuk, hogy Szendrey Júliát nem ölték meg 15.-én, és Petőfinek bizony végig kell mennie a történelmi útvonalon. Irracionális Petőfinek azért néha eszébe jut, hogy van egy nője, akit elhagy néha a tömegben, de különösebben nem zavarja, nagy lány az, tud magára vigyázni. Olyannyira, hogy közelharcokat vív és hárít el mesterlövész kísérleteket, nehogy urát eltalálják. Ura, Petőfi persze nem veheti észre a mellette becsapódó golyót, hiszen pontosan tudjuk, hogy ilyesmi nem történt. Egy pillanatig nem tudunk izgulni sem Petőfiért, sem Szendrey Júliáért mert tudjuk, hogy nem lesz semmi bajuk, mert ez nem nem így történt. Egyébként ha Petőfi olyan egydimenziós ripacs lett volna, mint a filmben, akkor nem lett volna kár, ha likvidálják, bár ezzel a jellemmel egy Munkáspárti gyűlést nem tudna összerántani, nemhogy ezreket.

A Petőfiről szóló film, sokkal jobb lett volna Petőfi nélkül. A többi karakternek még vannak emberi motívumai, és bár egydimenziósra vannak megírva, a szikrát ott rebesgeti, hogy egész élvezhető történet is kijöhetett volna ebből akár. Már ha nincs ott az iskolás sztereotípiákban élő, heroikus, valóságban sohasem létező idealizált Petőfi, aki olyan mint önmaga paródiája. Ez a Petőfi annyira nem emberi, hogy valószínűleg pátoszosan megy reggel budira is és a jövőben megírandó verseinek egysorosait puffogtatja. Rákay Philip megcsinálta a minden évben kötelező kisiskolás színdarabot '48-ból, és B-kategóriás film elemeket szőtt bele. Hiába mondja, hogy más történelmi filmekben is vannak fiktív karakterek, azok többnyire nem a főszereplők. A Titanicban sem a kapitány jól dokumentáltan soha meg nem történt szerelmi életét nézzük végig, és a Szabadság Szerelemben sem Nagy Imre történelmileg igazolhatatlan akciójeleneteit látjuk. Golyók elől eltérő, irracionálisan viselkedő Petőfi és közelharcot vívó Szendrey Júlia helyett lehetett volna egyszerű, fiktív emberek drámáját, karakterfejlődését és forradalomhoz fűződő viszonyát bemutatni, a háttérben, néha messziről felbukkanó szavaló Petőfivel. Hitelesebb lett volna, s átélhetőbb és kevésbé hamisított volna történelmet is nevetségesen. Ennek a potenciálnak a nyomai villanásnyira felbukkannak a filmben, így sajnos nem tudom olyan egyszerű félmosollyal elengedni, mint a teljesen röhejes Elkxrtukat. A film első sorára reagálva tehát: A Most vagy Soha rohadtul nem jó film, de akár úgy is lehetett volna...

Hamvas Béla a modern nőről

 " A görög szobor tárgya az isteni ember. A leányszobor tárgya az isteni leány. Ez a szobor az isteni nő. S amikor a leány levetkőzik, ez a mágikus aktus nem egyéb, mint a szobrász mágikus mozdulata, amikor leszedi a nőről az emberi-anyagi függönyt, fellebbenti és mutatja az isteni nőt. A misztikus fürdő nagyon hasonlít a halálhoz, amikor a psyché ruháját itt hagyja, s lefürdi magáról azt, ami lényét takarja.(...) A görög mítosz beszéli, hogy az istenek királynője, Héra, minden évben visszafürdi leányságát, hogy urának Zeusnak újra meg újra feláldozza. Héra istennő tudta, ha lefürdi magáról a természetet és Psychévé válik, ismét ős-nő lesz, ős-szűz, szűz, mint a fény, mint a csillag. Visszatér a nő eredetéhez, magára veszi a nő legelső alakját, legelső lényét, megújulva és megistenülve tér vissza. A titánnak és a szirénnek a lét zsákmány. Amiért él, hogy a világból örömet raboljon össze. Ez az öröm mindig érzéki, természeti, anyagi és testi. Az Első Lélek akár aranyra, akár hatalomra, akár dicsőségre, akár művészetre, akár tudásra, akár a másik nemre veti magát, kivétel nélkül mindig azt hiszi, hogy valamit fel kell halmoznia, s azt hiszi, hogy ez a halmozás, ez a gazdagság a gyönyör, az élvezet. Az Első Lélek azért él, hogy az életet felfalja ezért érzéki és ezért ragadozó. Aki azt hiszi, hogy a mai férfi és nő viszonya titáni és sziréni, téved. Egész Európa kezdettől fogva a férfi és nő között nem ismer más viszonyt, csak a titánit és szirénit. Ez a valódi európai ember, a merő titáni sexus, amely a másik nemben csak gyönyört lát, s azt zsákmánynak tartja. Semmi egyebet nem kell tenni, csak jól odafigyelni, amikor az európai ember nőre néz amikor megnézi. Ez a nézés már érintés. Gyönyört néz. Kitapogatja. A nő pedig valósággal fürdik ebben a nézésben s ami itt történik, az a misztikus fürdőnek éppen az ellenkezője: magára fürdi mindazt, amit a márványleány lemos. Fel lehet tenni a kérdést, hogy ki a férfi eszménye? Lilith, a szirén, a csábító, akinek lénye ájultság, szédület, részegség, izgató, lenyűgöző, kábító ez a bűbájos. Nő itt nem is jelentett soha mást, mint azt, aki az érzéki gyönyör jelképe. Csak arra való, hogy testi varázsát kirabolják aztán mehet a kolostorba (Hamlet) vagy a börtönbe (Faust). A nő szirén. És azzá lett. Saját isteni eredetéhez méltatlan, aki ősi szépségéhez úgy viszonylik, mint a parvenü a pénzhez; tőkének érzi, amit használatra ad ki, a szépség kapitalistája, tehetségének kizsákmányolója az isteni nő merő anyag lett szentségtörők kezében, s a világ legirracionálisabb csodáját csatornába mártja, garasra váltja fel, és legyektől nyüzsgő piacon árulja. A szirén az a nő, aki saját isteni psychéjét az anyagnak elárulja."

(Hamvas Béla: Láthatatlan történet, részlet)