A leomló World Trade Center és amerikai dícsőség

 25 évvel ezelőtt kisiskolásként felkellett állnunk a nap elején. Nem a mindennapi katonásra szabott oktatási rendszer haptákra vágott vigyázállása volt. Egy perces néma csenddel adóztunk a World Trade Center elleni támadások álodzatai előtt. Sem az előtt, sem azután nem történt ilyen néma tisztelgés, pedig terrortámadásból sajnos akadt még jópár szerte a világban. A '90-es években az USA hegemóniája vitathatatlan volt, egyetlen, erős, globális szuperhatalomként uralta a világot. Riválisa nem akadt, vagy gyengék és jelentéktelenek voltak. 2001. szeptember 11.-én ezellen az egypolusú, sokak által gőgösnek vélt globális uralom ellen tett jól látható lépéseket az iszlám világ.

A World Trade Center lángoló épületéből a biztos tűzhalál elől rengetegen ugrottak a mélybe, inkább ezt a halált választva. Ezeket a felvételeket a CNN és más adók hamar leállították, majd zárolták és soha többé nem adták le. Az Egyesült Államok kormánya ignorálta ezt, és a 911-es támadások múzeumában is egy elrejtett sarokban esik szó csak erről. Nem fért bele az USA erős, minden állampolgárát megvédő, értük kiálló és harcoló képével, amit a '90-es években megkreált és 911 után mindinkább igyekezett láttatni. Az ablakon magukat mélybe vető hétköznapi embereket viszont nyilván magukra hagyta az USA, legalábbis nem tudta őket sem megvédeni, sem megmenteni. Bár erőt sugárzóan látott neki "a világ ura" az iszlám terrorizmus felszámolásának, végül a maga dicsőségét faragta porrá. Afganisztánban 20 évig háborúzott az USA és kezdte meg a demokrácia exportját, hogy aztán megannyi megannyi amerikai katona élete árán, 20 év után ugyanazok a tálibok jöjjenek vissza a hatalomba, akik 2001-ben is voltak. Irak 2003-as megtámadásáról csakhamar kiderült, hogy hamis vádakra, a nemzetközi joggal ellentétesen történt. A 2000-es évek végére már a terror elleni háború a gőgös, hipokrata világcsendőr, az USA igaztalan hatalmának kiterjesztési kísérletének tűnt. Nem csak az iszlám világban, Nyugaton egyaránt, beleértve az USA állampolgárainak zömét is.

25 évvel később Gearge W. Bush, az akkori elnök és a terror elleni háború arca, legalább olyan ördögi figurává vált a társadalom szemében, mint a terrorakciót kivitelező Osama bi Laden. A republikánusok fellázadtak 2000-es évekbeli örökségük ellen és maguk harogják, hogy 911 egy önmerénylet volt a kormány részéről, hogy piszkos hatalmi céljait kiterjessze, Trump harsongja, hogy igaztalan vádakkal támadták meg Irakot, míg a Demokraták mindennél jobban gyűlölik az évtizedekkel korábbi amerikai kultúrát. 25 évvel ezelőtt még menő volt amerikára hasonlítani, azt lemásolni kulturálisan és társadalmilag egyaránt. Ma az amerikaiak inkább szégyellik magukat. Ma már semelyik osztályteremben nem állnának fel néma csendre az USA tragédiája előtt egy európai országban. Mert ez a világ, már nem az USA világa. Sajnos helyette viszont, leginkább senkié. Az USA nem csak az ablakon kiugró szerencsétlen sorsú embereket nem tudta megmenteni 2001-ben, de végül az egész amerikai társadalmat sem, sem a maga dicsőségét. 25 évvel 911 után még mindig az USA a legerősebb gazdasági, katonai és politikai hatalom, de a társadalom lelkében- amerikában és szerte a világban-, már rég inkább megvetés tárgya. 25 éve az World Trade Center két tornya omlott össze és lett porrá, mára azonban az egész Egyesült Államok nimbusza. Szellemi értelemben 911 kitervelői győztek.

VLOG! Irán helyzete és a cionista jobboldal

 

Mindenki deportált csak másképp

A 2025-ös Nürnberg c. film részben nagy szívességet tesz azoknak, akik a nácik tetteit szeretnék relativizálni. Megtudjuk, hogy a britek csakúgy tervezték Norvégia megszállását, mint a náci Németország, ugyanazzal az indokkal, ahogy Göring szájából megkapjuk, hogy több százezer civil japán elpárologtatása egy gombnyomással Hirosimában és Nagaszakiban, védekezés címszó alatt egy óceánnal arrébb a saját országunktól, ugyan miben másabb morálisan, mint amivel őket vádolják. A film részben nem is akar, részben nem sikerül neki ezekre válaszolni. Ahogyan azt sem sikerül bemutatni, hogy Göringet dokumentumok alapján ellehetne ítélni a holokausztért. Bár nyilván nem ez volt az alkotók szándéka. A nácik érve mindig is az volt, hogy a zsidókat Európából kiakarták költöztetni, majd a háború alatt, mint az ellenséggel potenciálisan szimpatizáló belső ellenséget elszeparálni, táborokba zárni, majd onnan a keleten elfoglalt területekre kitelepíteni. Egyrészt  még ha ez is volt a szándék  eredetileg, a végeredmény aligha. Másrészt mégis ki gondolja azt, hogy ez a szándék jó? Ha kollektívan több millió zsidót átdobnak az Ural túloldalára a sztyeppére, arra ki mondja mégis, hogy na, jólvan, ez így rendben van? Sokszor említettem, hogy a nemzetiszocializmus akkor is a legbestiálisabb, legistentelenebb ideológia, ha a holokauszt soha nem történt volna meg. Sajnos az emberek zömének azonban enélkül valószínűleg egy telejsen elfogadható alternatíva, sőt vannak, akiknek még ezzel együtt is. Mindazonáltal a helyzeten nem segít, hogy azok a Szövetségesek, akik végül erkölcsileg ítéletet mondtak a vesztesek felett, maguk is valóban hasonló cselekedeteket hajtottak végre.

A háború után, a Szovjetunió, Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország és Románia német kisebbségét, pusztán etnikai okokból, függetlenül attól, hogy egyetértek-e a nácikkal vagy akár ténylegesen küzdöttek-e ellenük, a német vér alapján időseket és gyerekeket egyaránt, tervszerűen és tömegesen deportáltak és telepítettek ki, hogy ne képezzék az országok lakosságának részét. Ezek az országok a saját állampolgáraikat faji alapon összegyűjtötték, majd deportálták. Kb. 3 millió emberről beszélünk. 

A Szovjetunió az 1930-as években hajtotta végre Ukrajnában a holodomort. Moszkva tervszerűen elvette az ukrán nemzetiségűek által megtermelt javakat, élelmiszereket, majd hagyták egyszerűen éhenhalni őket. A Szovjetunió etnikai alapon a saját állampolgárait terveszűen megölte. Egyes becslések szerint közel 7 millió áldozatról beszélünk.

A Szovjetunió ma már köztudottan politikai alapon a saját állampolgárait összegyűjtötte, majd Gulágba, vagyis a legtöbb esetben halálos végkimenetelű munkatáborba küldte. Kb. 20 millió ember vesztette így életét.

Az Egyesült Államok a saját japán lakosságát 1942-től, Roosevelt, 9066-os rendelete alapján, vagyonelkobzás után munkatáborokba gyűjtötte a nyugati parton. Az indok az volt, hogy megbízhatatlanok és belső ellenségként funkcionálhatnak az ellenséggel (Japán) való szimpátiájukban. Nem számított, hogy több generáció óta az USA-ban született, amerikai állampolgárokról volt szó. Az USA pusztán faji alapon kb. 120 ezer állampolgárát deportálta táborokba, ahol több ezren életüket vesztették. 

Mindezekután elégségesnek tűnik, ha a nácik csak azt mondják, politikai okokból, az ellenséggel való szimpátia okán a zsidóságot csupán összegyűjtötték és kitelepíteni akarták saját területükről. Ha a győztesek erkölcsi mércéje is csak addig tart, hogy ez belefér, elég csak ennyivel érvelni, hogy elfogadhatónak tűnjön a bestia, sőt mártírnak, hisz ugyanazért büntették a vesztest, amit ők is tettek. De ettől még bestia marad, akkor is ha a győztesek is azok. A nürnbergi halálos ítéleteket John C. Woods zsidó származású amerikai hóhér hajtotta végre, nem túl megfelelő módon. Az elítéltek nyakát a zuhanás mértéke nem törte ki, Ribbentrop 17 mercig fuldoklott, míg Keitel tábornok közel 40 percig, mire meghalt. Nehéz morális igazságosságot várni attól, ha a mi erkölcsi mércénk csak egy arasznyival kevésbé gonosz, mint a legyőzötteké. A nácik kegyetlenségének árnyékát leginkább úgy lehetne eltüntetni, ha a saját árnyékunk, nem csak egy kicsivel lenne rövidebb. 

Japán amerikaiak egy Kaliforniai koncentrációs táborban a II. világháború alatt

Disszidens Vlog - Elárult a Nyugat minket 1956-ban? (2025.11.04.)

 

Iryna Zarutska halála

Iryna Zarutska nem úszta meg. 2022-ben költözött UkrajnábóL az Egyesült Államokba. Rakéták elől menekült, késbe szaladt. A szabadság és egyenlőség hazájában minden ok nélkül, pusztán a hecc kedvéért, egy fekete férfi váratlanul háromszor nyakonszúrta Irynát a metrón. A férfi tovább ment és azt hajtogatta " elkaptam a fehér lányt". Iryna még kétségbeesetten körbenéz sokkos állapotában, de egy utas sem megy oda hozzá. Közömbösen ülnek, vagy arébb mennek, hogy ne lássák szenvedését. Iryna földi életének utolsó pillanataiban magányosan sír, míg el nem vérzik. Ha nem lenne social media, az esetről nem sokat tudnánk. Mélyen hallgatnak azok, akik 5 éve egy drogos bűnöző rendőri intézkedésben történt halála miatta lángokba borították Amerikát. George Floydból a narkós bünözőből mártírt faragtak és elárasztották a világot a Black Lives Matter propagandával. Lady Gaga, Beyonce, Taylor Swift és sokan mások most hallgatnak. Korcs ideológiájuk kúsba köti az emberi együttérzés lehetőségét. Az elkövető egy korábbi büncselekményekért 14!!! alkalommal felmentett fekete férfi volt, az áldozat egy 23 éves fehér lány. Úgy néz ki a magukat liberálisoknak nevezők körében a rassz üti a feminizmust. Mint valami beteg kártyajátékban, a faj többet ér. Úgy néz ki nem minden élet számít. Ez bőrszíntől függ. Ők a liberálisok ma. A mainstream média úgy ignorálja Iryna tragédiáját, mint ahogyan a lelketlen utastársai a metrón. Iryna (szerencsére gyors) haláltusája az egész rothadó nyugati társadalom szimbóluma. A biztonságért menekült, ok nélkül elvágták a torkát, majd együttérzés nélküli tömegben, magányosan zokog míg meg nem hal. Isten békessége legyen veled Iryna ott, ahol már nem számít a rassz, sem a nem, s "Isten letöröl minden könnyet, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. " (Jel. 21: 4)

Felkavaró felvétel, akit érdekel az eset: https://x.com/CollinRugg/status/1965497111698702827

Kövess és iratkozz fel itt is:

Instagram: https://www.instagram.com/disszidensblog

YouTube: https://www.youtube.com/@disszidensblog

Charlie Kirk és az USA halála

Szeptember 11. van. Az USA pedig arra ébred, hogy nyilvánosan, előadás közben kivégezték Charlie Kirk amerikai jobboldali infuenszert. 24 évvel ezelőtt, 2001. szeptember 11.-én az amerikai identitás és önkép úgy dőlt romokba, ahogyan az ikertornyok New Yorkban. Bár az USA egyeduralkodó, gőgős globalista-imperializmusának egyenes következménye volt az arra adott terror, ez a megrázkódtatás és fenyegetés az Egyesült Államok életformája ellen még kívülről érkezett. Két évtizeddel később az amerikai életforma ellen a támadás nem kívülről, hanem belülről érkezik. Az USA-ból kiszabadult szélsőséges liberalizmus és radikális baloldaliság, majd annak szélsőséges ellenreakciója, aminek manifesztációja Trump és részben Kirk is volt, végérvényesen szétszakítják az amerikai társadalmat. S bár az amerikai jobboldal még konzervatív szemszögből is meglehetősen visszataszító, mégis konstatálnunk kell, hogy nem ők gyújtottak fel rendőrautókat, foglaltak el ideiglenesen városrészeket 2020-ban. Nem Bidenre, hanem Trumpra adtak le egy majdnem halálos lövést a kampányban, nem a konzervatív jogrend engedett ki fél tucatszor egy gyilkost, aki végül sokadjára megölt egy ártatlan ukrán menekült lányt a metrón, és nem is a liberális-szivárványos celebeket lövik torkon fényes nappal az utcán, hanem Charlie Kirket. Miközben az amerikai jobboldal a fegyvertartásért kampányol, a baloldal pedig ellene, egy jobboldali hírességet lőnek le a baloldal által felhergelt emberek. Az egész társadalmi káosz ilyen paradox, amibe az USA zuhan. Az USA jobboldala van tele Konföderáció romantikával, Déli zászlókkal és fegyverkultusszal, miközben a szabadság és tolerancia nevében kampányolók valósítják meg a gyakorlatban ismét a Vadnyugatot. Ahol újra a mindennapok része az utcai erőszak, leszámolások, gyilkosságok, fosztogatások, és végülis a rasszizmus.

3+1 eset, mikor a Nyugat precedenst teremtett a hazug háborúkra

1991-ben vált az USA és ezzel a NATO, a tágabb értelemben vett Nyugat, egyeduralkodóvá a földgolyón. Egyedüli pólusként rögtön megmutathatta, hogyan képzeli el ideáit és elveit egy válsághelyzetben, ugyanis a délszláv háború volt az első konfliktus, amit az USA kizárólagosan dominált nemzetközileg. A Nyugat pedig rögtön megmutatta, hogyan köpi arcon saját nemzetközi egyezményeit és eszméit geopolitikai taktikák miatt. Nézzünk 3+1 esetet, a '90-es évekből, amikor a Nyugat megteremtette a precedenst Oroszország és mások számára, hogyan kell szép szavakkal elfedni saját magunk meghazudtolását. Ennek eredményét ma pontosan látjuk. Ha maga a Nyugat is semmibe vette saját egyezményeit és elveit, akkor más sem fogja komolyabban venni ezeket. 

1. Jugoszlávia fegyverembargója

1991. június 25.-én Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét Jugoszláviától. Ekkorra már hónapok óta folytak a harcok Horvátországban a JNA( Jugoszláv Néphadsereg) által felfegyverzett szerbek ellen. Mivel Horvátország nem volt független állam, így hadserege sem volt. Fegyveres erőit egyedül a horvát rendőrök és két civil önkéntesekből álló csapat (ZNG, HOS) jelentette. Horvátország szuverenitását sem az USA, sem az Európai Közösség nem ismerte el. Jugoszlávia a hidegháború alatt jó szövetségese volt a Nyugatnak. Ez a reflex diktálta, hogy annak egyben tartása legyen prioritás. Ennek okán az ENSZ teljes fegyverembargót vezetett be Jugoszlávia egész területére (mivel senki nem ismerte el, így Szlovénia és Horvátország területét is beleértve). Azaz legálisan lehetetlen volt külföldről fegyverekkel támogatni a horvátokat, Európa harmadik legfelszereltebb hadseregével szemben. Míg a JNA-nak a fegyverembargó semmiféle problémát nem jelentett, hiszen bőségesen rendelkezésre álltak minden harcászati eszközből. Így teremtett a Nyugat lehetőséget arra, hogy Belgrád gyorsan lerendezze a szabadságra vágyó népeit. Ezt meglehetősen brutális harcmodorral, pusztítással, civilek elleni erőszakkal, etnikai tisztogatással, népírtásokkal érte el. Miközben a ZNG és a HOS képzetlen és alig felszerelt egységei hősiesen dacoltak a túlerővel szemben, miközben szembenéztek azzal a kilátással is, hogy nemzetközi elismerésük nélkül, ők Nyugaton terrorszervezetnek fognak minősülni, aminek komoly következményei lesznek a jövőben, ha túlélik a harcokat is. 

Miután az Európai Közösség és az USA  lehetőséget teremtett a II. Világháború utáni első nagy faji vérengzéseknek, lassan ráeszméltek, hogy a nagyszerb nacionalizmus inkább Oroszország felé fog húzni, így Jugoszlávia egyben tartása elhibázott döntésnek bizonyult számukra geopolitikailag. Így nagyon gyorsan szélkakasként változott meg a Nyugat álláspontja a kérdésben és 1992 januárjára a legtöbb ország elismerte Horvátország létezését és tűzszünetet csikartak ki. ( Pár hónappal később Bosznia-Hercegovinát már szélsebesen ismerték egy független országnak, amelynek függetlenségi népszavazása 63%-os lakossági beleegyezéssel történt. Ennek egyetlen szépséghibája, hogy a Boszniai alkotmány szerint vagy mind a három nemzetiség( bosnyák, szerb, horvát) képviselőjének belegyezése, vagy a lakosság minimum 70%-os egyetértése szükségeltetik egy ilyen érvényes jogi aktushoz. Egyik sem történt meg, így Bosznia függetlensége, még a bosnyák törvények szerint sem volt legitim. A Nyugatot ez nem zavarta.)

2. A békefenntartóság haszontalansága

1992 tavaszára megalakult az UNPROFOR és a nemzetközi békefenntartók bevonultak Horvátország szerbek által elfoglalt régióiba (Szerb Krajnai Köztársaság). Mivel a Nyugat elsődleges szempontja geopolitikai volt, és a tűzszünettel elérték első lehetséges céljukat, valamint a Boszniában kibontakozó konfliktusra és érdekeikre terelődött a figyelmük, ezért a Krajnai békefenntartás többnyire alibi szerep volt. Az 1992-es évben több tucat etnikai tisztogatás történt horvát civilek ellen a Szerb Krajnai Hadsereg részéről. Bár már javában a Nyugat által kirendelt országok csapatai állomásoztak a területen, nem sok dolgot tettek több száz civil lemészárlása ellen.

Gondolnánk, hogy akkor katonai konfliktusok elsimításában inkább jeleskedtek és éberen őrizték a tűzszünetet. Ez azonban szintén nem szolgálta geopolitikai érdeküket, mert a horvátok mellé pártolt USA eredményeket szeretett volna látni a szerbekkel szemben, ezért tűzszünet és békefenntartók által felügyelt szerb zóna ide vagy oda, az amerikai és német támogatottságú új horvát hadsereg gyakorlatilag akkor és ott kezdett támadásba 1992 és 1995 között, amikor csak akart és ott ahol akart. Feltéve, ha egyeztetett erről a megfelelő nyugati nagykövetségekkel előtte. Az USA első zágrábi nagykövete Peter Galbraith volt, aki nem csak a horvátországi hadműveletekre hunyta le a szemeit, de Bill Clinton kifejezett kérésére 1994-ben több esetben is amerikai fegyverszállítmányokat engedett át Horvátország területén, hogy Boszniába jussanak a boszniai horvátok és bosnyákok katonai megsegítésére. Ezzel totálisan megsértve a pár éve az USA által szorgalmazott és még érvényben lévő ENSZ fegyverembargóját. Egy Galbraith elleni képviselőházi kivizsgáláson kívül ez semmilyen következménnyel nem járt. Becsületére váljék, hogy 1995-ben a Horvátországból menekülő több százezer szerb konvojába betársult a nagykövet, hogy tiltakozzon és meggátolja a menekülő civilek elleni horvát atrocitásokat. 

3. Jugoszlávia NATO-bombázása

A Délszláv háború első, nagy szakasza lezárult 1995 végén a Daytoni-megállapodásokkal. 1995 folyamán amerikai vezénylettel a NATO bombázást hajtott végre Boszniában a szerb csapatok ellen, miután korábbiakhoz képest is ipari mértékűre növekedtek a szerbek által elkövetett népirtások. Ez még teljes összhangban volt a Nyugati világ alapszerződéseivel, ugyanis az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyásával és felkérésére történt. Ez pár évvel később már nem működött.

1998-ban eszkalálódott a konfliktus Koszovóban az albánok és a szerbek között. Mivel Koszovó sohasem volt független ország, csak autonómiája volt Szerbián belül, így nem rendelkezett katonai egységekkel (csakúgy, mint a horvátok és a bosnyákok sem 1991-1992-ben) azonban, mivel még csak tagköztársaság sem volt, saját rendőrsége sem volt. AZ UCK, az albán katonai felszabadító szabadcsapat kizárólag alvilági fegyvercsempészetre és brutális terrorakciókra, gerillacsapásokra hagyatkozott a szerb jugoszláv erők és rendőrség ellen. Az, hogy az albán fegyveresek terrorszervezetnek minősüljenek a Nyugati világ szemében nem lehetett elkerülni, ennek ellenére gyakorlatban efelett ismét szemet hunytak és támogatták őket. Miután a szerbek a Patkó-hadműveletben megpróbálták kiszorítani az albánokat Koszovóból és temérdek mészárlást követtek el albánok ellen, az USA meglátta a lehetőséget, hogy erkölcsi ürügyet találjon a katonai beavatkozásra. Ismét az ENSZ Biztonsági Tanácsától kért engedélyt a NATO beavatkozásra, de mivel Kína és Oroszország BT tagként nem egyezett bele, így nem kapott a NATO ilyen felhatalmazást. Ez az USA-t és szövetségeseit nem érdekelte és az egész nemzetközi jogot arcon köpve kezdte meg Jugoszlávia brutális bombázását, amiben nem csak szerb katonai pontok estek áldozatul, de a belgrádi TV és Rádió székháza, dolgozói, megannyi civil országszerte. 

Az ENSZ alapokmánya tiltja az erőszak alkalmazását, kivéve ha önvédelemből történik, vagy a BT VII. fejezete így határoz. Jugoszlávia 1999-es NATO bombázása esetében egyik sem állt fent. Következménye mindössze azért nem lett, mert az USA szuperhatalmi pozícióban van és nincs, aki ellensúlyt képezzen ellene. 

4. Az albánok bosszújának hallgatólagos jóváhagyása

Miután a szerb csapatok kivonultak Koszovóból, mert a brutális bombázás hatására Belgrád feladta céljait, a KFOR vette át a katonai ellenőrzés helyét a térségben. A KFOR ugyanolyan békefenntartó hadtest volt Koszovóban, mint az UNPROFOR korábban Horvátországban és Boszniában. Hatékonysága sem sokban különbözött az 1999-es évben. 

Koszovóba albánok tízezrei tértek vissza és a szerbek elleni évtizedes bosszú fűtötte őket. Kifejezetten érdekes, hogy jóadag cigányellenességel is társult, hiszen a roma népesség a szerbek pártját fogta a háborúban. A helyi, évtizedek óta ott élő szerb és roma (zömében idősek) hamar rettegni kezdtek a bosszúszomjas albánoktól. Gracko faluban a szerbek kifejezetten kérték, hogy a KFOR a biztonságuk érdekében állomásozzon a településen. A NATO ígérete ellenére ez sosem történt meg és Prizen és Pec városához hasonlóan tömegmészárlásban ölték meg az idős szerb és cigány lakosokat az albán fegyveresek. Emellett illegális börtönöket tartottak fent, ahol kínzásoknak vetették alá a civileket, amiket a KFOR éves késéssel számolt csak fel. A Nyugat elfogult szimpátiája okán, és a bimbódzó új albán térségbeli geopolitikai szövetségese hálájáért cserébe, hagyott több száz szerb és roma civilt szisztematikusan bosszúból lemészárolni, már jóval a háború és a békekötés után. 

Források:

https://irp.fas.org/congress/1996_rpt/bosnia.htm

https://www.hrw.org/reports/1999/kosov2/#_1_10

https://muse.jhu.edu/article/13713

A Nyugat, a magyarok és az oroszok

1956 kapcsán rengetegen vonnak párhuzamot az akkori, és a jelenlegi Ukrajnai helyzet között. A magyar társadalom döntő többsége, ha nem is oroszbarát, de abszolút nem oroszellenes. A legkevésbé oroszellenes réteg pedig kifejezetten a jobboldali, nacionalista tábor. Ez a szöges ellentéte a lengyel társadalomnak, de igazán egyik ex-KGST ország társadalmi helyzetéhez nem hasonlítható. Orbán propagandájával ezt magyarázni a legkisebb megértést is mellőzi, s inkább Orbánt szokta formálni a tömeg, sem mint fordítva. Ez a folyamat pedig jóval a NER előtti időkben kezdődött. 

1849-ben már az orosz cári egységekkel tudták leverni a magyar szabadságharcot a Habsburgok. Igazán mély oroszellenességet ez mégsem váltott ki, hiszen a fő ellenségünk a Habsburgok voltak. Az oroszok csak egy politikai paktum részeként szívességet tettek a Habsburgoknak, mely uralkodóház magyarok elleni megtorlását később elítélte és igyekezett diplomáciailag megállítani azt Oroszország. Beszédes az is, hogy a Görgei vezette utolsó magyar csapat csak azért baktatott kilómétereket, hogy az oroszoknak adhassa meg magát és ne az osztrák erőknek. 

1956-ban a helyzetet javában bonyolította a kommunizmus jelensége. Noha világos volt, hogy az oroszok a megszállók és akkoriban jelentős oroszutálat volt a magyar társadalomban, ezt a képet a kommunista ideológia árnyalta. 1956 elsősorban a kommunista terror elleni forradalom volt, sem mint egy adott nemzettel való kifejezett harc. Akkor is, ha ezt a kommunista rendszert egy nép reprezentálta. De legalább annyira, ha nem jobban reprezentálták azok a magyarok, akik az ÁVH-t működtették és az MDP sorait erősítették. 1956 “ruszkik haza” mentalítása jobban kidomborodott volna később, ha 1990-ben a ruszkik mellett az egykori kommunista pártfunkcionáriusok is eltakarodnak a politikai, gazdasági és kulturális életből. De egy bő 20 évet adtak a jobboldalnak, hogy 1956 szellemiségében sokkal aktuálisabbnak lássák a belső, kommunista elnyomók elleni jogos ( és befejezetlen) küzdelmet. Immár orosz csapatok nélkül. A “ kimentek a tankok és bejöttek a bankok” mentalitás általánossá vált. A főellenség a posztszocialista körök maradtak, akik mindegy milyen külső hatalommal, de megtámogatják hatalmukat. Ezzel az oroszok ‘56-os szerepe másodhegedűs szereppé devalválódott a jobboldali köztudatban. 

Ugyanakkor ott van az is, mely 1849-ben is, 1944-45-ben is már jelen volt, hogy mi az oroszoktól nem várunk semmit. Az orosz nagy, idegen, zord világ. Semmi jóra nem számítunk tőle. Ha agresszív, csak azt teszi amit feltételeztünk róla. Ellenben a Nyugat! A Nyugat az, amitől mindig vártunk valamit. Sokszor irreális csodát. Tudatalatt ez a társadalom mindig is tudta, hogy a Nyugathoz akar tartozni, de a Nyugat végül Trianont jelentette, az ‘56-os amerikai hazug bíztatást és ígéreteket, majd az 1990 utáni világ teljes gazdasági-politikai megaláztatását és arroganciát. 1956-ban jobban fáj a magyar népléleknek az, hogy a Nyugat cserbenhagyott, minthogy a ruszki leverte a forradalmat. Utóbbitól ezt vártuk, de a Nyugatban reményünk volt. Az, hogy mára a magyar jobboldal Nyugat-ellenes ( ellenben 1956-al) nincs semmi csoda. Ebben a kollektív tudatalattiban a Nyugathoz fűződő viszony olyan, mint egy örökbeadott kisgyerek, aki találkozni akar vérszerinti szüleivel de sok hitegetés után realizálja, hogy le se szarják őt. 

Mindezek ellenére teljesen érthető a rideg geopolitika szempontjából, hogy az USA miért hitegetett, majd hagyott cserben. Az ellenséges szovjet tömböt bomlasztani politikai realitás, de ténylegesen katonailag támogatni őrültség és egy nukleáris háború kockázata. Az USA-t a józan, rideg, számitó racionalitás vezette. Ez Ukrajna esetében mintha eltűnt volna. A magyarok viszont, - Orbán véleményével ellentétben- nem a nagyhatalmak béketárgyalását akarták kiharcolni ’56-ban, hanem igenis egy idealisztikus álom vezette őket.  S bár ez nem volt reális, ma mintha ennek az idealizmusnak irmagja sem lenne meg. Úgy tűnik, hogy míg a Nyugatot a racionális hozzáállása miatt megvetettük ‘56 miatt, most ennek a Nyugatnak elment a józan esze is. S a magyarok annyira megtörtek és a rideg racionalitást tették zsinórmértékké, hogy elvesztették az álmaikat.

Jó semminek és senkinek lenni

 Minap beszélgettem egy amerikai egyetemistával. Érdeklődtem mennyire gyásznap ez, s milyen formában zajlik a megemlékezés az USA-ban. Nem tudta miről beszélek hirtelen. Elfelejtette 2001. szeptember 11.-ének az évfordulóját. Gyors kalkulálás után realizálódott, hogy ő már 911 után született. Nincs konkrét emléke róla. Semmi. Számára ez nem több, mint archív felvételek, száraz történelemórai tananyag, nyögvenyelős, unalmas, kötelező megemlékezések ciklikus örvénye. Az én esetemben valami hasonló volt a rendszerváltás. A magasztosnak szánt dohos hangulatú megemlékezések pedig 1848 és 1956 témakörét silányították. Pedig ezek az események is valakinek még eleven, húsbavágó emlékek voltak. Rengeteg drámával, sorsokkal, életutakkal vagy épp derékba törött életekkel. 911, három szám. Ennyi lett a dráma, az ablakon kiugró emberek, az utolsó telefonhívások a halál előtt, az elmormolt imák a gépen és az irodaházak asztalai alatt bújva. A történelem bedarálta az embert a történetben. 911 egy szlogen és egymagában jelent egy világtörténelem béli korszakhatárt. Rideg ténnyé devalválva a tragédiát és egyben átélhetetlenül felmagasztalva azt.

Ami valakinek személyes sorstragédia egy hétköznapon, az a világ számára ikonná válik, egy szlogenné, címszalaggá, amibe mindenki azt lát bele, amit akar és olcsó világnézeti viták sarokkövévé züllik. Egy dolog szerencsétlenebb annál, ha az ember egy ikonikus eseményben utólag elveszik, mégpedig ha maga válik ikonná. Che Guevara távoltba tekintő arca, a merengő Albert Einstein és még sorolhatnánk. Egy kimerevedett kép és mellé társított, beleprojektált ezernyi világnézet, gondolat és blődség. A személy és gondolatai valós ismerete nélkül. Egy lélek így degradálódik cégérré. Nem véletlen mondta Hamvas, hogy a hullagyalázás újkori módja, hogy a halott személyről szobrot állítanak. Az Evangélium is mennyivel tisztább és érhetőbb lenne minden külsőséges sallang nélkül. Ha nem a formalitásra, jelképekre, díszletekre, liturgiákra koncentrálnánk hanem csak a tiszta esszenciára. Minden manifesztáció torzít. Minden képes bálvánnyá válni. Nem véletlen, hogy évezredekig szájról szájra adták csak át a brahmanák a Védák bölcsességét és az ókeresztények sem törekedtek a Biblia mint könyv szisztematikus megalkotására. Isten maga is láthatatlan és megfoghatatlan a matériából nézve. Empirikusan vizsgálva: semmi. Nincs nagyobb erő a semminél és nincs, aki jobban ember, mint a senki.

Kelet és Nyugat harca egymással, és önmagával

Francis Fukuyama tétele a történelem végéről megdőlt. Ma ez már tény. Samual P. Huntington elmélete a civilizációk összecsapásáról pedig egyre inkább kezd kirajzolódni a valóságban. A kérdés inkább az, mégis miféle civilizációk azok, melyek összecsapnak? A Kelet-Nyugat ellentét rég nem ideológiai alapú. Nem a kommunizmus és a demokrácia, a tervgazdaság és a kapitalizmus versengése ez. Jóval mélyebb, zsigeribb létezőkről van itt szó már. Kollektív, társadalmi identitás és egzisztenciális válságnak vagyunk a tanúi mindkét oldalon.

Az USA-központú nyugati kultúra és társadalom létválságának oka, hogy retteg szembenézni a fájdalommal és a kétellyel a létezés iránt. Pedig az élet része a kétely, a fájdalom, az elkeseredettség, kétségbeesés, olykor a düh. A Nyugat minden hasonló negatív, kényelmetlen momentumtól és megéléstől retteg. Mind ismerjük a giccses, mézes-mázas vigyorgó sikeres amerikai álomban élő család sztereotipikus miliőjét. A kapitalista self-made man-ek világát, az önbizalom trainereket, a life coachokat, a higgy magadban ezoterizmust. A Nyugat fél szembenézni azzal a legégetőbb kérdéssel, hogy mégis mi a francért vagyunk ezen a világon? Miért létezünk egyáltalán? Van-e ennek értelme? És ha van, akkor micsoda? A Nyugatnak nagyon rég nincsenek erre válaszai, de rég nincs kérdésfelvetés sem. Homokba dugott fejek vannak, művigyor, kirakatélet, felszínes boldogság a fogyasztói társadalom sakktábláján valahol, és tökéletes fogaskerék lét a kapitalizmus gépezetében. De minden egyén lelke szomjazik a szellemre, és lelki, egzisztenciális válaszokra, a legbelül maró létkérdésekre. Az lelki és szellemi hullámvasutak és tapasztalatok hiányában viszont az emberi lélek válságba kerül, önmaga létének értelmével de még önmaga jelentésével sem lesz tisztában. Ennek az identitásválságnak a legkülönfélébb megnyilvánulásait tapasztaljuk Nyugaton és vérmesen őrli fel a társadalmat és a kultúrát is ez a válsága.

A Kelet - ebbe elsősorban Oroszországot, Kelet-Európát, Kínát de akár bizonyos mértékig a Közel-Keletet is értve) problémája éppen fordított. A Kelet társadalma nem fél a keserűségtől, a fájdalomtól, a bizonytalanságtól. A Kelet társadalma hosszú idő óta pontosan ezekben él. Nem, hogy nem fél ezektől, egyenesen dagonyázik a keserűség, fájdalom, harag önsajnálatában. Történelme során egyrészt az egyén mindig is gyalázatosak kiszolgáltatódott a fennálló hatalmi rend kénye kedvének, ezért az individuum, mint olyan, nem igazán tudott kifejlődni. Az egyén a maga önazonosságát sokkalta inkább találta meg a kollektívában, a tömegben, a nemzetben, a birodalomban. S ha bár már ez a társadalmi kép is beteg, balszerencséjükre a saját kollektívájukkal is csúnyán elbánt a történelem. Kollektívájukban való önazonosságuk is megaláztatott és lerombolódott. A Kelet ezután a kollektív sértettség, fájdalom és féktelen dac, harag és revans vágy elkeseredett kultúrája lett. Elkeseredett kapálódzás a hamis büszkeség után, mely egyéni, lelki szinten valójában sohasem létezett.

Erkölcs és hatalom nincs együtt

Erkölcs és hatalom nem létezik együtt. Az USA évtizedeken át hitette el a világ nagy részével, hogy a szabadság és a demokrácia hírnöke, védnöke a bolygón. Aztán a kétes indokoltságú iraki háborúval, de legkésőbb a csúfos afganisztáni kivonulással, Ukrajna előre deklarált cserbenhagyásával végérvényessé vált: a király meztelen. Mára nem csak az nyilvánvaló, hogy aljas hatalmi és geopolitikai törekvéseit rejtette a Nyugat mézes-mázas köntösbe, de azzal a beismeréssel, hogy saját állampolgárait sem képes/hajlandó kimenekíteni Ukrajnából, egyértelmű, hogy nem csak erkölcsileg bukott meg, de világi hatalmában is. A Trump jelenség, mind az elborult PC-kultúra erre adott reakció. Az LGBTQ és egyéb radikálbalos hullámok, ennek a nyilvánvalóan elveszett erkölcsi talapzatnak a befoltozására tett kétségbeesett próbálkozások, mellyel az USA társadalma csak még mélyebbre vergődik, mint egy kapálózó ember a futóhomokban.

Az Európai Unió mely még az USA által propagált liberális szabadság hírnöke, de Európától ez a kapálózás még nevetségesebb, hiszen maga is az USA elhazudott ideológiai lepellel letakart geopolitikai játszmájának súlytalan terepe csupán. Fogatlan oroszlánként fúj ide, vagy oda, s harsogja egy nála nagyobb bukó birodalom, bukott, s hazug sallangjait, miközben saját rebellis keleti tagállamaival sem tud mit kezdeni.

Oroszország már régóta ismeri ezt a színjátékot. A bolsevik forradalom óta játszotta el, hogy egy világraszóló nemes ideológia nevében tevékenykedik a földgolyón, miközben csak vörös rongyokba csavart orosz imperializmust folytatott. S ezt teszi ma is a demokrácia köntösében cinikus gúnnyal, s nem titkoltan kiparodizálva azokat. Mindenki tudja, hogy katonai akcióiban semmi nemes nincs, csak rideg hatalmi logika, de közben folyton rámutat: az USA is ezt tette Koszovóban, a Közel-Keleten.

Kína is hamar eljutott oda, hogy az állampárt nevén kívül, nem sok kommunista van benne. Mao hatalmas arcképe alatt alakult át kemény nacionalista, tekintélyelvű, államkapitalista impériummá. S nem érdekli ez a paradoxon sem a kínai lakosságot, sem Kínát, hogy mit gondol erről a külvilág.

De nem volt ez másként sohasem. Mindig is a nyers, hatalmi ösztön irányította a világot mindenütt. Aztán Európa a kereszténység álarcát felvéve játszotta geopolitikai hódításait, de az iszlám világ is ezt tette kezdettől fogva. Ahogyan a pogromokat rendező hindu nacionalista kormánypártok, vagy a muszlimokat mészárló buddhista államok is. S, ahogyan elinfálták a vallásokat ilyen módon, úgy törtek utat helyettük az ideológiák. Ma, a 21. században annak vagyunk tanúi, ahogy a birodalmak végleg elinfálják ezeket az ideológiákat is. S a király meztelen, nem marad más csak a rideg hatalmi logika. Elérkeztünk ismét az ókorba, mikor kendőzetlenül és őszintén öltek, hódítottak a birodalmak és teljhatalmú vezetőik kényük-kedvük és megalomán földi vágyaik szerint. Ahogyan Hamvas Béla írja a Titkos jegyzőkönyvben "Hát nem voltunk mindig bestiák? Ember! - álnok hazugság, bigott képmutatás". Mindig is bestia volt világ, bármily idealista eszmét is tűzött a hatalom zászlójára. Azt csupán lejáratta, s teszik némelyek még ma is, az utolsó felvonását játszva ennek a színjátéknak. Ha valami reményteljes, hogy az embereknek most már, - sok ezer év kihagyás után- nyilvánvalóvá kell váljon, hogy a hatalom és az erkölcs, az idea, sohasem járhat együtt. Hogy a bestiát mely a világot alkotja, s alkotta titkon vagy nyíltan mindig is, azt magunkban kell legyőznünk. Csak önmagunkban tudjuk elérni a változást, csak önmagunkat tudjuk legyőzni, s egymáshoz való viszonyunkban elérni, hogy a Lélek győzedelmeskedjen a matéria ördögi logikája felett. Az igazság mindig belülről fakad, a gonosz támad felülről, hatalmi rendszereken és törvényen és befolyáson keresztül. Akkor is, ha ezt az igazság köntösében is viszi véghez.

(Kép: Egy orosz ortodox pap éppen megáldja a hadsereg fegyvereit)

Új év, új Lighty!

 

Ilyen lenne az elektori rendszer az Európai Unióban

 Kapcsolódó: Ilyen lenne az elektori rendszer Magyarországon

Mivel roppant pozitív fogattatás érte azt az irreális ötletünket, hogy megnézzük, milyenek lettek volna a magyar választások 1990-től fogva, ha olyan elektori rendszer lenne Magyarországon, mint az USA-ban, így gondoltuk tovább visszük ezt a vonalat. Annál is inkább, hiszen ha ezt a rendszert az EU-ra vetítjük rá, akkor nem is olyan teljesen irracionális a gondolatkísérlet, mint egy relatíve kis Magyarország esetében. Az Európai Unió méretében és felépítésében legalább részben emlékeztet az Egyesült Államok modelljére. Még az elektorok számának kikalkulálásától is megkíméltek ezúttal bennünket, hiszen a lakosságarányosan kiosztott helyek már eleve adva vannak, melyeket az európai parlamenti választások képviselőhelyeiként ismerünk. Ezt a legmacerásabb részét a felvetésnek tehát el is végezték réges rég az EU bürokratái helyettünk. Szinte mondhatjuk, hogy a felépítése az európai parlamenti választásnak már részben ugyanolyan, mint az amerikai. Az Európai Parlament képviselőinek összlétszáma van elosztva lakosságszámmal arányosan a tagállamok között. Pont, mint az USA-ban a Kongresszus létszáma és az elektorok száma. Így van Magyarországnak például jelenleg 21 képviselői helye. A különbség, hogy az EU választási rendszere arányos és nincsen meg az amerikai modell "győztes mindent visz" őrülete. Attól, hogy Magyarországon a Fidesz 2004 óta minden EP-választáson a legtöbb voksot kapja, nem viszi az Európai Néppárt (melynek a Fidesz is tagja) mind a 21 képviselői helyet, hanem arányosan megoszlik ez több párt között, akikre a választók nagyobb számban adták voksukat. Ettől az Európai Parlament sokkal sokszínűbb, sokkal több nézőpont és csoportosulás képviselteti magát benne. Ez ezerszer demokratikusabb és igazságosabb, mintha minden helyet vinne a győztes, mint az elektori rendszerben az USA-ban. Cserébe viszont az Európai Parlament sokkal kevésbé hatékony. Rengeteg kompromisszumra van szükség egy döntés meghozatalához, melyeket sokszor nem tudják megkötni. Ha mégis, akkor pedig csak úgy, ha mindenki annyit ad fel a maga részéből, hogy a közös határozat már egy semmitmondó üres lózung szintjén van. Bár kevésbé igazságos, a tétjeinket úgy tettük meg az egész gondolatkísérlet elején, hogy az Európai Unió sokkal hatékonyabb tudna lenni a "győztes mindent visz" elvén működő elektori rendszerrel. Attól ismét tekintsünk el, hogy ha ezen logika mentén zajlanának a választások a nagy európai pártok teljesen más taktikát alkalmaznának. Feltehetően nem lenne ennyi kis csoport, hanem beolvadnának nagyobbakba és kialakulna egy nagy bal és egy nagy jobboldali tábor. Esetleg egy harmadik fél még maximum. Ahogy attól is tekintsünk el, ha egy átlag választó európai szinten voksolna és mondjuk nem egy Fidesz logót látna a lapon hanem, hogy EPP, akkor azt sem tudná mi hány óra. Vagy ha tudná mit képvisel egy EPP vezetői szinten, akkor egyáltalán nem voksolt volna rá, nem úgy a Fideszre. Ezektől a részletektől elkell tekintsünk a fiktív felvetésben. Az elektori rendszerrel működő Európai Unió felvetését 2004-től, Magyarország EU csatlakozásától indítjuk.

2004-ben még 732 fős volt az Európai Parlament. Ennek értelmében 732 elektorunk van összesen, melyeket szétosztottunk a tagállamokba népességarányosan. Ez azt jelenti, hogy a győzelemhez 367 elektor megszerzése szükségeltetik. Ezt az EPP (Európai Néppárt) nagyon simán megugrotta. Jobbközép győzelem született. Nem csoda hiszen Németországot, aki ebben a versenyben viszi, már jó esélyekkel indul, hiszen a legtöbb, 99 elektort éri. Az, hogy mellé két 78 elektoros tagállamot, Olaszországot és az Egyesült Királyságot is bezsebelt már biztos út a győzelem felé. Persze ne feledkezzünk meg az újonnan csatlakozott első szavazó Lengyelországról se, aki a keleti térfél legerősebb aduásza a maga 54 elektorával. A PES (Európai szocialisták) a hagyományosan baloldali, déli, mediterrán régióban erős, illetve Franciaországban is komoly bázissal rendelkezik. Mindkettő tagállam magas elektorszámmal rendelkezik. Franciaországot magabiztosan vitték a szocialisták, Spanyolországban viszont nagyon kemény küzdelmek mentek végbe ezért. A legizgalmasabb csatatérállam lett volna, ha ez a rendszer van érvényben. Másik két billegő állam Svédország és Hollandia volt, melyeket a PES bezsebelt. Azonban annyi elektorral nem bírtak, hogy változtassanak a helyzet állásán. A többi pár tagállam amelyeket pedig még megszerzett, édeskevésnek bizonyultak már ebben a helyzetben. Az ALDE (liberálisok) viszont a maguk szintjén örülhettek hiszen Finnországot és Litvániát is megnyerték maguknak. A radikális jobboldali, euroszkeptikus UEN pedig nagy meglepetésre elvitte Lettországot. Ez csak 9 elektort ért. 

Románia és Bulgária csatlakozott az EU-hoz, így népiképp át lett szabva a Parlament létszáma és ezzel az elektoraink száma is. Új tagállamok ide vagy oda, simán földbe döngölt mindenkit az EPP. Ilyen nagyarányú győzelem ritkán születik. A szükséges 369 elektort durván felülmúlta. A baloldal szinte megsemmisült. A PES az összes hagyományosan balos régióját is elvesztette. Mindösszesen Dániát és Svédországot tudta elhódítani. Ők viszont édeskevesek bármihez is. A csúfos bukást még szégyenteljesebbé teszi, hogy még az ECR (Európai konzervatívok) is több elektort kapartak össze, mint a legnagyobb baloldali párt, holott az ECR eddig sehol sem volt. Bár az EPP tarolt úgy is, hogy az egyik nagy elektorszámú Egyesült Királyságot lenyúlta az ECR előle, azért elkezdhetett volna fájni a feje ebben a helyzetben, hogy komoly jobboldali riválist kapott a Néppárt.

Horvátország is csatlakozott 2013-ban, így 2014-re ismét újra kellett a parlamenti helyeket és az elektorokat is kalkulálni. A győzelemhez szükséges elektorok száma így 376-ra emelkedett. Ahogy láthatjuk az EPP komolyan visszaszorult a 4 évvel ezelőtti nagyarányú győzelméhez képest. A szocialisták népiképp pozitívabbak lehettek, hiszen végre sikerült a hagyományosan jó esélyekkel kecsegtető Olaszországot is maguk mellé állítani, ahogyan először sikerült egy keleti tagállamot is megnyerniük maguknak Románia képében. Spanyolország miatt viszont minden bizonnyal nagyon keserűek lettek volna, hogy a tradicionálisan baloldali déli országot most sem sikerült behúzniuk. Franciaország esetében pedig, ahol szintén évtizedekkel korábban komoly esélyeik és bázisuk volt, nem egyszer meg is nyerték, most rendkívül visszaszorult a támogatottságuk. Ha ez nem lenne elég, Görögországból a GUE képében egy (szélső)baloldali riválist is kaptak. Franciaországra visszatérve, először fordult elő, hogy szélsőjobboldaliak vigyenek egy ekkora, rengeteg elektort érő államot. Korábban az - akkor még-, UEN néven futó projekt Lettország akkori 9 elektorával nem jelentett komoly fenyegetést, azonban mára EAF néven, az egyik legnépesebb, 74 elektort érő tagállamban, hogy nyerni tudott meglehetősen aggasztó lehet a mainstream pártoknak. Leginkább ez a fajta előretörés az EPP-nek fájhatott, hiszen ha a szélsőjobboldal nem viszi el előle Franciaországot, akkor annak elektoraival megszerezhette volna a szükséges elektori számot és a többséget. Ott lett volna még számára az Egyesült Királyság is, ahol korábban jól szerepelt és szintén rengeteg elektort ér, azonban hajszál híján de lenyomta a tagállam függetlenedéséért küzdő csoportosulás. Ha ez nem lett volna elég, akkor Lengyelország a maga 51 elektorával is hajszálon múlott, hogy meglegyen az EPP-nek. Pár ezer szavazat döntötte el, hogy ne a rivális, konzervatív ECR vigye el, ahogyan Dániát is. Úgy néz ki az EPP több komoly riválist is kapott a jobboldalon. Ennek következményeként pedig nem volt képes elérni a szükséges 376 elektort. Ilyen patthelyzet esetében az USA-ban a Képviselőház dönt arról, hogy ki legyen a győztes. Az első három legtöbb szavazatot kapott jelölt közül dönthetnek. Ami így az EPP (jobbközép), PES (balközép) és az EAF(szélsőjobb) között dőlne el. Mivel se Képviselőháza nincs az EU-nak, sem elektori rendszere, így semmiféle szabályzata sem ilyen esetre, elég nehéz megmondani mi következne ebben a helyzetben. Mivel az USA-ban ezen a képviselőházi szavazáson minden tagállam szavazata egy voksot ér, ehhez leginkább hasonló EU-s intézmény az Európai Bizottság, így ebben a fiktív univerzumban neki ítéltük a döntés meghozatalának jogát. 

Nem igazán tudjuk végül az Európai Bizottság kit nevezett meg győztesnek négy évvel ezelőtt, de, hogy ez a feladat megint rájuk hárul az már most teljesen biztos az adatokat nézve. Az EPP még mindig a legtöbb elektort szerezte meg, ám tovább gyengült. A szükséges 376 elektortól távolabb került jóval, mint négy évvel korábban. A kötelezőt hozta és Németország egyértelműen az övé. A 2004 óta szintén rá voksoló Magyarországot, Szlovéniát, Bulgáriát és Horvátországot is simán hozta. Romániát is visszabillentette a szocialistáktól a maga javára. Görögországot egyenesen a szélsőbaloldaloldaltól nyerte vissza. Nagyon hosszú idő óta először nyerte vissza szintén a baloldaltól Svédországot is. Ám ezek nem rendelkeznek annyi elektorral, hogy elegendő legyen a minimális 376-hoz. Ahhoz, hogy az EPP nyerni tudjon, minimum még egy nagy elektorszámú államot be kellett volna húznia, a 70 elektort meghaladó tagállamok közül. Az Egyesült Királyság, Franciaország és Olaszország ez a hármas. Az Egyesült Királyság azonban gyakorlatilag már nem is vesz részt az EU-ban. Franciaországban a szélsőjobboldal - immár ID-ként-, még nagyobbat tarolt, mint 4 éve. Ami igazán fájdalmas lehet az EPP-nek és a korábban szocialista reménységnek is számító Olaszországban, hogy szintén az ID tarolt. Ezzel a szélsőjobboldal már két államot nyert meg és nem is akármilyen elektori számmal rendelkező országokat. Az EPP esélye a győzelemre még abban az esetben lett volna lehetséges, ha legalább az egyik szintén magas elektorszámmal bíró államot viszi, mint Lengyelország vagy Spanyolország és ezek mellé még legalább egy 20 körüli elektorral bíró tagállamot. Elméletileg erre lett is volna esélye. A legkényelmesebb persze az lett volna, ha mindkét 50 feletti elektorral rendelkező államot viszi az EPP. Korábban mindegyikben képes volt győzelemre. A spanyolokat( és portugálokat) azonban hosszú idő után visszahódította a baloldal, Lengyelországban pedig az EPP régi félelmei beigazolódtak. A jobboldali rivális ECR már az előző választásokon is megszorongatta az EPP-t, de most már egyértelműen fölé kerekedett Lengyelországban. A korábban EPP-s fellegvárként működő, nem kevés 51 elektort érő Lengyelországot elbukta. Emellett további 4 nagyágyút is, ahol korábban jól tudott szerepelni. Különösen fájdalmas, hogy ebből az igazán nagyokat a szélsőjobboldal happolta el előle. Az EPP-n semmi nem segíthet. Statisztikákat nézve még talán megdobhatnánk 7 elektorral, hiszen a Szlovákiában közösen indult EPP-ALDE-s helyeket megfeleztük. Ami persze sem az elektori rendszerben nem létező gyakorlat, de az sem, hogy így induljanak pártok. (Nyilvánvalóan a valóságban egy elektori rendszerben ilyesmi nem fordulna elő.) A nagy baloldali PES már 10 éve leszálló ágban van, azonban a most már a nagy jobboldali EPP is meredeken csúszik lefelé. A szélsőjobboldal és a konzervatív jobboldaliak viszont törnek felfelé. Ha egyesülnének, melléjük pedig az EPP-ből is átmennének jó pár tagállamból, akkor nagyon komoly erőt jelentenének az EU-ban. De választást nyerni még egy nekik kedvezően torzító elektori rendszerben sem tudnának egyenlőre. 

Az a kezdeti elképzelésünk, hogy az EU-t hatékonyabbá tenné egy elektori rendszer, a végére megdőlt. A 2004-es és a 2009-es választások esetén ez még igaznak bizonyult, de a 2014-es és 2019-es szavazásokon már csúfos kudarc lett volna. Persze ha a korábbi, nagyarányú EPP-s győzelmek után hatékonyan tudta volna végig vinni a pártszövetség az akaratát, akkor eleve nem alakul ki azon okok többsége sem, amely az EU ilyen arányú széteséséhez, széthúzásához vezetnek. Beleértve a Brexitet, vagy a szélsőjobb előretörését. Amire viszont abszolút jó volt ez a fiktív univerzum, hogy még jobban és tisztábban kirajzolta az EU iszonyatos betegségeit. Az adatok, amikkel dolgoztunk valósak. 2019-re valóban ennyire széttöredezett tagállamonként az irányvonal, melyet támogatnak az Európai Unió polgárai. Az egyik legnépesebb, legfejeltebb, atomhatalom Franciaországban valóban már 6 éve a legtöbb voksot a szélsőjobboldal kapja. Ez pedig a szintén népes Olaszországra is átterjedt. Az okait természetesen értjük, viszont a felülkerekedésük esetén az EU elveszítené még azon kevés pozitív vívmányait is, ami eddig megvolt. De ha nem megyünk ebbe bele, csak azt nézzük egyszerűen mennyire színes lett a térkép az utolsó két választásra, akkor is siralmas a helyzet. A színkavalkád azt mutatja, hogy nincsen egységes európai gondolat. Nincsen egységes irányvonal, melyet Európa népei követnének. Nem is A és B gondolat verseng egymással, hanem számtalan. Az Európai Unió lakossága ezerféle okból, ezerfelé húz. Sokáig tartottunk az Európai Egyesült Államok orwelli jövőképétől, mára azonban láthatjuk, hogy ennek a realitása igencsak csekély. Nem, hogy centralizált egyesült államok szövetsége nem lesz ebből, de még egy laza konföderációként sem lehet lassan fenntartani, ha a folyamatok így haladnak tovább. Márpedig az minden európai ország, nép és egyén érdeke is lenne. 

Az USA társadalma a káosz szélén

 Mind a 2016-os, mind a 2020-as amerikai elnökválasztási időszak jelentősen eltért az azt megelőzőektől szellemiségében, mentalitásában.  Az USA lassan, de biztosan gyakorlatilag egy polgárháborús helyzet felé sodródik, ha már fél lábbal nem is benne van éppen. Hogy a világ legnagyobb, vezető hatalma, hogyan és miért jutott ebbe az állapotba az több tényezőre vezethető vissza. Vegyük sorra milyen okai vannak, hogy az USA társadalmában a feszültségek pattanásig feszültek és fél lábbal az összeomlás szélén táncol.

Az USA mennyire demokratikus?

Semmit nem vertek jobban a fejünkbe az elmúlt évtizedek alatt, mint, hogy a demokrácia fellegvára az Amerikai Egyesült Államok. Alkotmányuk sziklaszilárdan deklarálja ezt és immáron több, mint 200 éve virágzik. A kérdés az, hogy ez mennyire igaz? A válasz pedig, hogy: attól függ, honnan nézzük. Kétségtelen, hogy amikor az USA alkotmányát létrehozták annak idején, az valóban páratlan szabadságjogokat és demokratikus korlátokat állított a kor többi országához képest. Az is egyébiránt tény, hogy az USA a mai napig számos olyan szabadságjogot biztosít, melyet itt Európában sok helyen el sem tudunk képzelni. Példának okáért horogkereszttel rohangáló náci pártot. Vagy a szabad fegyverviselést, mint olyant. Ahogyan abban is rendkívül nagy szabadságot ad, hogy az adott tagállamai különböző kardinális kérdésekben miképpen döntenek. Az Európai Unió nem egy föderáció, mint az USA, mégis számos kérdésben így is centralizáltabb és kevesebb szabadságot ad a tagállamainak. Az EU-ban elképzelhetetlen például, hogy bármely tagállam maga döntsön arról, hogy kíván-e halálbüntetést vagy sem, míg az USA-ban ez a tagállamok szuverén döntése, milyen mértékű, drasztikus törvényekkel élnek.

Az elektori rendszer:

Más nézőpontból azonban az USA meglehetősen faramuci képződmény a demokrácia szempontjából. Az első ilyen különös tényező maga a választási rendszere. Az államok szintjén európai ember számára nem tűnik fel jelentős különbség, viszont a szövetségi, központi választásokkal, magának az Egyesült Államok elnökének megválasztási módjával már annál inkább. Biztosan sokan hallották már, hogy az USA választási rendszere, a sajátos elektori rendszer. Az alkotmányuk értelmében az emberek nem közvetlenül az elnökre szavaznak, hanem az államukban lévő elektoroknak „adnak tippet”, hogy mit szeretnének a tagállam lakói. Magát az elnököt már az elektorok választják meg. Kettő fontos megjegyzés szükséges ehhez. Először is az USA alkotmánya az égvilágon sehol nem írja, hogy az elnökről egyáltalán választásokat kéne tartani abban a formában, ahogyan ma az emberek szavaznak. Semmi nem írja elő, hogy az elektorok akár ne kő, papír, olló játékkal döntsék el, hogy kire adják a voksukat egy adott államban. Ha nem lenne választás egyáltalán az elnökről, csak az elektorok nevű kupaktanácsok államonként eldöntenék, ki legyen az USA elnöke, az is teljesen alkotmányos lenne. Jó, rendben, de mégis szavaznak évszázadok óta. Nem írták bele az alkotmányba, de a demokratikus normákat érzik így megtartják. Azonban ennek módjával kapcsolatban is van egy egyáltalán nem elhanyagolható probléma. Zárójelben egyébként arra sem kötelezi semmi az elektorokat, hogy arra az elnökre adják voksukat, melyre a tagállamuk lakói szavaztak. Gyakorlatban mégis az USA tagállamaiban a „győztes mindent visz” elve érvényesül. Tehát, ha egy jelölt a szavazatok, akár 51%-át szerzi meg az adott államban, akkor is az állam összes elektorát megnyeri. Ez egy alkotmányban, sem sehol nem rögzített szokás és hagyomány, melynek okáról és miértjéről aligha tudunk bármi lényegeset. Mindössze két tagállam kivétel, amelyek nem így járnak el és sokkal arányosabban osztják szét az elnökökre adott voksokat az elektorok között. Ez az egész teljesen irracionális folyamat azért fontos az elnökválasztásokon, mert az elektorok száma, az adott tagállam népességével arányos. Tehát Kalifornia, mint legnépesebb állam rendelkezik a legtöbb, 55 elektorral. A választásokon pedig azokért az államokért megy a csata, ahol a különbség kevés az elnökjelöltek között, de sok elektorral rendelkezik. Itt ha akár fél százalékkal is kap több voksot egy jelölt, máris az összes elektort viszi. Így lehetséges az is, hogy bár az USA lakosságának többsége egy adott jelöltre voksol, még sem ő kerül ki győztesen. Ahogyan 2000-ben Bush, vagy 2016-ban Trump. Ez végtelenül antidemokratikus jelenség véleményem szerint. Gondoljunk bele, hogy az európai parlamenti választásokon – ami a legjobban hasonlít még az USA szövetségi választásaihoz-, nem a hazai pártokra leadott szavazatokkal arányosan képviselnek, minket a pártok az EU parlamentben, hanem, aki elviszi a többséget. Ez azt jelentené, hogy az európai parlamentben 2004 óta nem ülne más képviselve a magyar embereket csak Fideszes képviselők, és azok a százezrek, esetleg milliók, akik másra adták voksukat totálisan elveszik. Nem tudom ki, hogyan van vele, szerintem ez az USA modell minden csak nem igazságos és demokratikus.

Két párt egyeduralma:

A másik demokráciacsorbító amerikai hagyomány szintén alkotmányosan nem rögzített jelenség, de mégis szerves része az USA-nak évszázadok óta. Ez pedig a duális pártrendszer. Több, mint száz éve a Republikánus és a Demokrata párt között dőlnek el a választások, legyen az Kongresszus, vagy elnöki. Egyébiránt érdekesség, hogy az USA alkotmánya az égvilágon nem mond semmit a pártokról, azokat nem is említi. Elméletileg teljesen jogos lenne az is, ha az USA-ban nem lennének pártok. Vagy az is ha egyetlen egy nagy párt létezne csak. Mindenesetre a két párt dominanciája sem pont a legdemokratikusabb választási lehetőség. Az európai államok modelljei sokkal több lehetőséget adnak arra, hogy kisebb csoportok is lehetőséget kapjanak, hogy beleszóljanak az országok irányításába, sőt sok esetben koalíciós partnerként a mérleg nyelvét adják egy kormányban. Az USA-ban olyanok, mint zöldek, radikális baloldaliak, radikális jobboldaliak, centrista liberálisok, libertariánusok stb. eséllyel sem rendelkeznek ahhoz, hogy ilyen módon labdába rúgjanak. Az ilyen beállítottságú embereknek meg kell találni a helyüket vagy a Republikánus vagy a Demokrata pártban. Vagy próbálkozhatnak reménytelenül külön pártként. Utoljára egyébként az 1900-as évek legelején ért a legközelebb egy harmadik párt ahhoz, hogy bármit befolyásoljon, de ez is sikertelen volt. Persze minden választáson akad egy 1-2%-os harmadik elnökjelölt. A helyzetet az sem segíti, hogy egyébként olyan nagyon lényegesen ez a két párt az USA-ban egyáltalán nem olyan különböző. Gazdaságpolitikában, külpolitikában például nagyon nüansznyi különbségek vannak közöttük. Ez az utóbbi évekig gyakorlatilag majdnem egypártrendszert jelentett gyakorlatilag, ha a meghozott döntéseket és irányvonalat nézzük. Nem véletlen volt jogos az a kritikus képalkotás, mikor a Demokrata párt egy óriás bal lába, a Republikánus párt pedig a jobb lába és egyiket a másik után rakva gázol át az embereken. De még a legutolsó radikalizált időkben is a Trump-Biden ellentétkor sem tudjuk azt mondani, hogy gazdasági, külpolitikai kérdésekben és egyéb más kardinális pontokon olyan lényeges eltérés lenne a jelöltek irányvonala között. Erre másik híres képalkotás, hogy a munkásosztály ír egy üzenetet, melyben azt írja „Help!”. A Republikánus párt válasza: Nem. A Demokrata párt válasza: Nem + LMBTQ zászló emoji és #BLM. Ha ezt a kétpártrendszert ilyen módon nézzük, az USA egyáltalán nem nevezhető demokratikusnak az szövetségi kormányzatot nézve.

Az USA társadalmának szélsőséges radikalizálódása

Az 1960-as évekig nem volt igazán jelentős különbség a Demokrata és a Republikánus párt között, még annyi sem, mint napjainkban. Mindösszesen szakpolitikai kérdésekben tértek el. Ezzel együtt a szavazóbázisuk közti különbség sem volt jelentős, sőt az átjárás a két párt között is roppant gyakori volt. Mindennek oka, hogy a ’60-as évekig maga az USA társadalma sem volt igazán polarizált, hanem roppant egységes képet mutatott értékrendek, világszemlélet tekintetében is. Az 1960-as évek hippimozgalma, majd fekete jogi aktivista tüntetései voltak az első olyan momentumok, mikor töréspontok jelentek meg. A Demokrata párt ekkor egyértelműen balra tolódott a kisebbségjogokat felvállalva és vesztette el az addigi déli államokban vezető szerepét, ahol roppant konzervatív emberek éltek már akkor is. A Republikánus párt ezzel egy időben pedig markánsabban konzervatív irányt vett, már csak az elhagyott szavazók felkarolásával is. A konzervatív és progresszív szemlélet ezután lett jelentősebb az USA-ban és a két párt szembenállásában. Ezzel azonban semmi probléma nem is lenne, hiszen legalább színt kapott az USA politikai élete, miközben az összetartás, a két oldal kölcsönös egymás iránti tisztelete pedig fennmaradt. Ez pár évtizedig tartó átmeneti időszak volt. A 21. századra a Demokrata párt balra, a Republikánusok jobbra tolódása ugyanis nem állt meg az aranyközépúton. A liberális média, Hollywood hathatós közreműködésével az amerikai baloldal egyre intenzívebben tolta ki a közbeszédet, addig ismeretlen balliberális irányába. Ennek lett a terméke a PC-diktatúra, amely annyira képviselni akar mindenkit és meg nem sérteni semmilyen kisebbséget, hogy már-már tudatalattiba oltott szájkosárként működik, ha bárki elmondja a véleményét egy bizonyos módon. Aki nem a megfelelő köntösben és szavakban tálalja véleményét, ne adj Isten nem is egyezik a balliberális PC-vel a véleménye, azt pedig a legbrutálisabb módon karaktergyilkolják le és teszik tönkre a média gigászi gépezetének segítségével az USA-ban. Ennek a vége a genderizmus és a Black Lives Matter radikális ágának mainstreamesítése. Szükségszerű és logikus, hogy erre a baloldali véleményterrorra a konzervatívak radikális reakciót termelnek ki magukból. Előbb az alt-right formájában, majd miután a Republikánus párt is magába olvasztotta annak sajátosságait Trump után, a Republikánusokon keresztül. A Republikánus párt ezzel szintén egy hatalmas ellenreakciós jobbra tolódási, radikalizálódási utat járt be, melynek sajnos legkevésbé sincs vége. A Republikánusok radikalizálódása jobbra és a Fidesz radikalizálódása jobbra roppant hasonló folyamat. Mindegyik párt egy relatív liberális, piacpárti, konzervatív jobbközép formációként tündökölt, majd lassan egyre inkább felvállalta, sőt mindennapi beszéd elfogadott részévé tette azt, mely korábban csak a szélsőjobboldalon volt lehetséges. Ezzel egyetemben megjelent az amerikai társadalomban az, ami korábban elképzelhetetlen volt, hogy a társadalom pártszimpátia alapján szakadjon ketté. Sajnos Európában ennek hagyományai vannak, de az USA-ban eddig nem volt jellemző ez a törzsi magatartás, amely az „ én táborom a jó a másik ellenség” mentalitását hordozta. Eddig. Mára ez egyértelműen kialakult az utóbbi években. Az USA lakosságának összetétele, társadalmi felépítése viszont egyáltalán nem alkalmas arra, hogy egy ilyen ellentétet elbírjon. A társadalma roppant kevert és a törésvonalak nem regionálisak. Szomszédok és munkahelyi kapcsolatok válnak feszültté, az utcákon jól látható külső jegyek alapján  azonosítható, hogy ki ellenség és ki nem. Leginkább talán a kevert etnikumú Boszniai feszültségekre hasonlít ez a magatartás, azzal a még tragikusabb különbséggel, hogy itt még csak nem is kizárólag etnikai, pusztán ideológiai szétszakítottság és feszültség áll fent. A labda azonban a baloldalon pattog. Fel kell ismerniük, hogy amíg a média és a szórakoztatóipar, mely leuralja az USA-át de a világot is, az nem képviselhet ilyen drasztikusan radikális politikai, filozófiai irányelveket. Nem lehet, hogy az ország médiumainak 90% semmibe vegye az USA lakosságának felét, sőt alkalomadtán sötét bunkónak is nézze. A konzervatív szükségszerűen védekező pozícióban van mindig és mindenütt. Neki az megfelel, ami eddig működött. Azokat az értékeket, berögződéseket fogja védeni. Minél radikálisabban támadják, annál radikálisabban védi. Ha ezt a világot a baloldal jobbá akarja tenni – és jobbá is lehet, sőt kell is, hiszen a konzervatív társadalomrendszernél messzemenően lehet igazságosabbat-, akkor fel kell ismernie, hogy ehhez az út nem a konzervatív értékek marxi brutalitással való démonizálása, tiltása és megsemmisítése kell cél legyen, míg az ezeket vallókat elhallgattatja. Sajnálatos, hogy a Demokrata pártban a radikális baloldal már tett szert akkora befolyásra, hogy hiába Biden, elnökként is árgus szemekkel figyelik, nyomás alatt tartják a balszéléről a pártnak, mely egyre befolyásosabb. Ezzel egyetemben a Republikánusoknál is egyre befolyásosabb a párt jobb széle.

Láthattuk, hogy a BLM mozgalom árnyékában milyen fékevesztett feszültségek, brutalitás tud kipattanni az USA-ban. A nyáron gyakorlatilag lángba borult több helyen az Egyesült Államok és polgárháborús helyzet állt fent. 2020-ban radikális baloldali, hol nyíltan kommunista csoportok részvételével égettek fel városrészeket. Nyíltan szélsőjobboldali izomemberek közösségei pedig úgyszintén a rendvédelem helyébe kezdtek lépni. 2020-ban az USA-ban emberek haltak meg több helyütt ideológiai különbözőségük miatt a törzsi feszültség tombolása közepette. Ez a feszültség pedig nem csillapodott, csak szünetet tart. A weimarizálódás elkezdődött. Ezt pedig egy elnökválasztás nem oldja meg bárki is nyerje azt. Inkább csak tovább súlyosbítja, ha ilyen jelöltek állnak szemben egymással és ilyen polarizált társadalom, mely mögéjük felsorakozik. Az USA politikája a politikai spektrum két szélére tolódik ki. A baloldali radikálisok és a jobboldali radikálisok ellentétévé szűkül a közélet és minden árnyalt és értelmes hang elnémul. Az utcákon a szellemi térben lévő feszültség manifesztálódik és erőszakba csap át a két szemben álló ideológiai csoport között. Az USA jelenleg a polgárháború küszöbén áll, ha nem már fél lábbal benne is van. A következményei pedig mind Amerikára, de az egész világra nézve is beláthatatlanok.

Horváth Martin

George Floyd vs George Stinney halála

Miközben az USA lángba borul mert a náluk megszokott rendőri túlkapásban egy büntetett előéletű, majd éppen ismét pénzhamisításon kapott fekete meghal, lassan elfeledkezünk milyen is egy nem mondvacsinált rasszizmus. Bár manapság főleg nyugaton a torzliberalizmus a "rasszista" jelzőt úgy használja, mint annak idején a kommunisták a "reakcióst", hogy boldog, boldogtalant ellehetetlenítsenek, addig a rasszizmus ne feledjük, az USA-nak valóban olyan alapvető esszenciája volt, mely után (sajnos) érthető a másik végletbe való átbillenése a társadalomnak.

1944-ben egy észak-karolinai kisváros mellett egy 7 és egy 11 éves kislány holtesttét találták meg. A gyanú hamarosan a nem messze lakó 14 éves fekete fiúra, George Stinneyre terelődött. Stinneyt letartóztatták, majd feltehetően éheztették, hogy vallomást csikarjanak ki belőle. Bár írásos nyilatkozat sohasem született erről, a rendőrség szerint a fiú beismerte a gyilkosságokat. Ezt követően George Stinneyt rekordgyorsasággal egy 3 órás villámtárgyaláson ítélték el. A csak fehérekből álló esküdtszék mindössze 10 perces tanácskozás után mondta ki bűnösségét. George Stinneyt 1944. június 16.-án villamosszék által kivégezték. Ő az USA történetének legfiatalabb halálra ítéltje, akit ezzel a módszerrel végeztek ki és a 19. század óta is a legfiatalabb halálra ítélt volt az Egyesült Államokban. 2014-ben 70 évvel a fiú halála után felülvizsgálták az esetet és megállapították, hogy George Stinney ártatlan volt, szóbeli vallomását pedig kikényszerítették. Az esetet újravizsgáló ügyvéd véleménye szerint is megdöbbentő az eset és különösen kegyetlen kiváltképp egy 14 éves elítélt esetében.

Floyd és a józan ész temetése

Mikor láttam a George Floyd rendőri intézkedéséről készült videót, nagyon rosszul esett. Tudva a végkimenetelét az eseményeknek, szorongató érzés volt ezt végignézni. Nem kellett volna annak az embernek meghalnia. Viszont George Floyd egy bűnöző volt. Rablásért börtönbüntetésen is túl volt már és láthatólag a pénzhamisítás a szabadulása után sem állt távol tőle. Nem éppen egy Martin Luther King alkatú fickó volt, aki pólókra, graffitikre, virágágyakba rakott szentélyekbe való lenne. Hírességek adnak pénzt a temetésre és a családjának ( tőlük mondjuk egy percig sem sajnálom, talán az egyetlen módja, hogy a gyereke így legalább kitörjön abból az életminőségből, amiből az apja csencselései biztosan nem ragadják ki). Minneapolis polgármestere a keddi videón zokog (vagy inkább zokogást színlel) Floyd aranyozott koporsójánál és világszerte gyászolják az emberek azt a fószert aki feltehetően fegyvert fogott másokra, mások magán, vagy a köz tulajdonát illetéktelenül elvette és egy börtönbüntetés után is odáig jutott, hogy továbbra is piti üzérkedéssel kerülni ki a társadalom szabályait. Nyilván nem jár ezért halál. De nem jár ezért mártíromság sem. Ahogyan egy bandaháborúban megölt gengszternek se, ahogyan focihuligánoknak sem, akik balhéban meghalnak és folytathatnánk. Keserves szánakozás és sajnálat az jár. Úgy tűnik a világ egy lázálom illúziójában él. Rasszizmust kiállt mert a genderbolsevikok a maguk valóságtól elszakadt ideológiai projekcióikban ebben élnek. A feketék szociális helyzetükből adódóan evidens, hogy nagyobb arányban kötnek ki bűnöző életmódnál, vagy szocializálódnak már bele. Talán ezért is van több rendőri túlkapás feketékkel szemben a statisztikában, mint nem feketékkel, nem pedig a zsigeri rasszizmus miatt. De a helyzet valójában nem a rasszizmusról szól. A helyzet arról szól, hogy az emberek lemondtak az önmaguk, családjuk, tulajdonuk és szűkebb környezetük védelméről. Ezeket mind átruházták az államra, mely szükségszerűen erőszakszervezeteket hoz létre. S, ha az állam kénye és kedve éppen nem úgy kívánja, hogy ezeket arra használja fel, hogy boldog boldogtalant kit ellenségnek vél felakasszon vagy főbe lőjön, mint a nácik vagy a komcsik, akkor is érzéketlen szociopatákat termel ki a rendvédelmisek között. Mert miután valakinek az a munkája, hogy nap, mint nap a világ söpredékével foglalkozik, rablókkal, erőszakolókkal,gyilkosokkal, részeg duhajkodókkal, bandaháborúzókkal, flegma gyorshajtókkal, akkor törvényszerűen egy idő után a morál és az empátia kihal belőle. Ez annak, hogy önmagunk és lokális környezetünk védelmét kiadtuk a kezünkből és átadtuk egy centralizált erőszakszervezetnek, szükségszerű következménye. A túlkapás determinálva van egy olyan esetben, ahol egy ex-rabló börtönbüntetése szabadulása után pénzhamisításomon kapnak és vele kell eljárni. Egyéni és lokális tudatosságra lenne szükség a mindennapi életünkben. Persze lehet ehelyett rasszizmus tüntetéseken részt venni, anarchokommunista lázongást játszani LCD TV lopással egybekötve, random szobrokat ledönteni a "múltat végképp eltörölni" véleményterror jegyében, csak ha nem vesszük észre, hogy ez egy önmaga farkába harapó tébolyodott kígyó akkor súlyos ára lesz. Mert a szélsőség szélsőséget szül és ha nem is maga a nyugati társadalom termel ki magából autoriter választ erre a "soyboy komcsi" káoszra, akkor majd Oroszország és Kína fogja a befolyását növelni a polgárháborús viszonyokba fulladt társadalmakban. Akkor pedig nem az lesz a leglátványosabb problémánk, hogy Floyd nyakán térdelt a rendőr, hanem, ahogyan Winston Smithnek mondják Orewell legendás 1984-ben: képzeld el úgy a jövőt, ahogy egy emberi arcon egy bakancs talpa tapos.