A Viszkis- Első filmkritikánk

Sárkány Zsombor- STALKER ajánló

1971-ben Arkady és Biros Strugatsky által szerzett „Piknik az Árokparton” című tudományos fantasztikus regény, igen érdekes világot tárt fel a képzeletünk előtt. Egy világot ahol az emberiség nem is olyan fontos az univerzumban, ahogy azt sokszor hisszük magunkról. A regényben a földre látogató idegenek ugyanis, nem veszik a fáradtságot, hogy felvegyék a kapcsolatot velünk. Csak megpihennek és már indulnak is tova, szemetet és kérdéseket hagyva maguk után. A cím is árulkodóvá válik, ahogy a regény egyik karaktere el is mondja; az idegenek látogatása számunkra olyan, mit az erdő állatainak a piknikező család. Az állatok nem értik motivációnkat, és számukra felfoghatatlanok az utánunk maradt tárgyak. Ez az érzés az ami egyedülállóvá teszi a művet és az abból jóval később kivirágzó szubkultúrát, a hátrahagyottság, inszignifikáns létezés és a tengődést a tudatban, hogy valakik számára nem vagyunk különbek minden civilizációs teljesítményünkkel együtt, mint egy kisegér vagy egy őz a mezőn. 

Az idegenek után maradt veszélyes anomáliákkal és furcsaságokkal teli övezet ezután lezárásra kerül a különböző államok kormányai által, és létrejön a STALKER univerzum minden darabjának alapja a „Zóna”. A Zóna ami csodás kincseket és felfoghatatlan veszélyeket rejt magában, amiket csak az avatott ravasz fickók a sztalkerek tudnak kiaknázni és elkerülni. Persze, csak miután túljártak a Zónát védő hatóságok eszén. És ezeken felül az Zóna az a hely, ahol az ember igazán magára maradhat, ahol igazán szembe nézhet a saját lelkével. A Zónában megmutatkozik az ember igazi valója, lehull minden társadalmi maszk és mindenki tisztán azzá válik, ami valójában. A sztalker így többé lesz, mint puszta kincsvadász vagy kalandor. A regényben bemutatott apró furcsaságok sora, ami a zónára jellemző, az onnan származó tárgyi leletek és pusztán a légkör, a Zóna részévé teszi annak ismerőjét a szalkert. A lélek kiüresedése és megtisztulása örökre befolyásolja a karaktereket és végcéljaikat.

Ezt a koncepciót remekül alátámasztja az 1979-ben Andrej Tarkovszkij által jegyzett film, ami a világ központi figurái után egyszerűen a „Sztalker” nevet kapta. A film elszakadva a regény cselekményétől, pusztán a zóna lényegét ragadja meg. Hosszú csendek és lassú tempó teszi lehetővé, hogy saját belső világunk nyíljon meg előttünk. Épp ezért nehéz objektívan beszélni a filmről. A három zónába látogató fő karakter azonban mindenki számára felismerhetően hordozza az emberi szellem, lélek és értelem hármasságát. Egy író az ihletettséget vagy annak hiányát, a humánumot hozza magával. Egy tudós az értelem világát hozza magával, a számítást és a szándékot. Az őket kalauzoló szatlker pedig nem mást mint a hitet, a lélek intrikáit és a bizalmat valami felettünk álló nagyobb dologban. Láthatjuk mindhármójuk nagy pillanatát és bukásukat is. A Zóna megmutatja az embernek, pusztán az egyik aspektus nem elegendő a boldog létezéshez. A Zóna csendes világa viszont örökre megváltozott egy évtized múlva.

1986-ben a Csernobili atomerőműben egy rosszul elsült kísérlet katasztrófába torkolt. Az automatikus vészhelyzeti rendszerek leállítása és a reaktor teljesítményének növelése során kiszaladt a technikusok kezéből az irányítás, és az erőmű lángba borult. Nagy mennyiségű radioaktív izotóp került a környezetbe ezzel téve lakhatatlanná a várost és környékét. Kordon emelkedett, és emberi tragédiák és hősies áldozatvállalások ezreitől kísérve, Pripyat városa kiürült és csend borult rá. A fájdalmas esemény után maradt lezárt terület azonban, kísértetiesen emlékeztetett magára a Zónára. Mintha valami groteszk módon a sors lemásolta volna a regény színhelyét. A láthatatlan misztikus erő, ami csak a beavatottakat kíméli meg a biztos pusztulástól és átjárja a Zónát, teljesen jól megfelelt a kikerült izotópok által lehelt, radioaktív sugárzásnak. Az eltorzult természet, a vörös erdők, a DNS károsodás szomorú következményei, a torzszülöttek, valóban egy szürreális és misztikus helyé tették az atomerőmű körülötti védősávot. A hasonlóság a képzeletbeli hely és a valóságba született mása között, olyan nagy volt, hogy sokan, köztük magam is úgy láthatták, mintha a katasztrófa ihlette volna a regényt. Amikor először fedeztem fel a két dolog közötti több mint tíz éves eltérést, a hideg futkosott a hátamon.

A 21. század kultúra hordozója, a videojáték ipar már ezt a furcsa keveréket vette alapul a maga STALKER adaptációinak elkészítésekor. A történelmi esemény és a fikció keverékéből megszületett a sokak által jól ismert trilógia. Egy akció kalandjáték keretei közt, az interaktivitás eszközével, igazán átélhetővé vált az ebben a világban oly fontos atmoszféra. Azonban a szörnyszülöttek és a zónát ellepő frakciók közötti háború alatt, mégis megmaradt a lényeg. A Zóna csöndjét a fegyverropogás se törhette meg. A videojátékok azért bizonyultak ilyen fontosnak, mert végtére is a STALKER világa ezáltal vált kulturális jelenséggé, különösen itt keleten, a volt szocialista országokban. A cikk elején említett hátrahagyottság és a fölöslegesség érzése, egyfajta kiábrándultság, különösen jellemző térségünkre. A Zóna világa sok fiatal lelkében pendítette meg a közös sors és az üresség húrjait, ezáltal képezve külön szubkultúrát.

Aki szeretne belépni egy fájdalmasan ismerős tükörvilágba, ahol a lélek felfedi önmagát, és számtalan veszélyen át eljuthatunk saját énünk legmélyére, annak jó szívvel ajánlom a STALKER világát.  

Sárkány Zsombor

Novemberi adásunk! Környezetvédelem, zöld politika

Szabó Kornél - Elfáradt szellemek

Szemben ültek egymással. Hatalmas ablak tárult ki a városra, ahol látszottak az ebédelni siető emberek. Sokféle vendéglő közül választhattak, szinte minden nemzet képviseltette magát itt. Egy volt ezek közül az is amelyikben ültek. Három személyes volt a teraszos szoba, amit kiválasztottak, csak ez az egy volt szabad, ahol lehetett dohányozni is. Elégedetten pöfögtették szivarkáikat, és kortyolgatták az olcsó bort mellé.

- Tudod haver, ha valamikor öngyilkos leszek, akkor biztos, hogy innen ugrok ki.

A haver, jobb szemöldökét durván felvonva, és szája sarkával fintorogva jelezte, hogy nem érzi ideillőnek a mondatot. Aztán kisimult az arca, a füstöt az orrán kifújva hátra hajtotta fejét a párnaként oda készített kabátjára.

Mindig belement a játékba.

- Miért pont innen? – kérdezte gúnyos kíváncsisággal.

- Mert itt mindig jól érzem magam. Nem kéne azon rágódnom, hogy csak azért nem csinálom, mert gyáva vagyok. – közben mosolygott és elnyomta a csikket.

- Mivan? Gyáva vagy te mindenhogy! Aki öl az gyáva, megmondta Géza nagybátyám is. Egy hülye beszari, aki másokra tuszkolja a marhaságait!

- De hát, ha boldog vagyok amikor megölöm magam akkor nem lehetek gyáva. Az bátorság! – szorította meg kezével az úgy asztal szélét, hogy kifehéredtek az ujjai.

- Aha, naná! – röhögött fel. Sekélyes egy idióta vagy te barátom. Ha boldog lennél akkor miért akarnál egyáltalán meghalni? Hm? Megmondom. Lószarért nem akarnál meghalni! Hányszor kell még elugatnom? Már lassan hívhatnál Bodrinak is.

- Fülesnek hívnálak.

- Befogod a pofádat! – kiabálta, de a végén már nevettek.

Egy kis ideig csendben ültek a felszolgáló pedig közben kihozta az ételt. Rizs volt és csirkemell. Elosztották az adagot egymás között és nekiláttak enni.

- Tudod – közben leöblített egy falat csirkét borral – azért mondom ennyiszer, mert tényleg nem értem. Mi zárja ki azt, hogy boldogan ugorjak le innen?

- Nah. A francért nem tudod otthagyni azt a redvás gyárat. Teljesen megzakkansz tőle.

- Ez van. Szóval?

- Mit szóval? Hagyd ott, legyél boldog, aztán újra tárgyaljuk. – tüntetőleg meglengette az életlen kést a kezében.

- Pff. Nem lehet veled filozofálni se. –kitekintett az ablakon miközben pár szem rizs kiesett a motyogó szájából.

- Itt döglődsz, miközben eszünk, és válaszoljak a – vett egy nagy levegőt.

Na jó. Azért nem, mert a boldogság fogalma nem lehet idegen az élettől. Boldogságot csak akkor érzünk, ha élünk. És nem tudsz boldog lenni úgy, hogy öngyilkosságra készülsz, mert valójában már azelőtt halott vagy, hogy megtennéd. Az nem élet, ami csak a halálra figyel.

- Akkor miért van az, hogy boldog vagyok amikor arra gondolok, hogy kiugrok?

- Mert egy retardált állat vagy! Logikai alapon kérdezel és az érzéseiddel cáfolsz meg. Ha tényleg kutya lennék, akkor most rászarnék a lábadra!

- Na de Füles!

- Kuss, most már nem vicces.

Többféle szempontból érdemes megközelíteni az élet - halál témáját, és mindig csak egyből érdemes vizsgálni. Ez még csak egy bevezető szintjét sem éri el, inkább csak kedvcsinálónak szánom.

Amikor spiritualitásról beszélünk akkor a fenti témát jelöljük meg vele, hiszen ami a spiritus, pneuma, vagy szellem, az eleve ember örökkévalónak hitt része, ami nincs kitéve az anyagi romlásnak.

Ha keressük, akár közhelyesen életünk értelmét, akár küldetésünket, feladatunkat, igánkat, keresztünket, helyünket, lelkünket stb. akkor menthetetlenül találkozunk a sors, végzet, törvény, misztikum, elrendelés, szabadság, igazság, talány, élet, halál szavakkal is. Ezeken kívül még sok más hasonló kaliberű elvont fogalommal is. A fogyasztás orientált ember számára ez a „bullshit” kategória nyilvánosan. De nem nyilvánosan előveszik a tabu szelencét és nagyot szippantanak belőle alkalomadtán. Azért fontos a fogyasztás orientált, mert a spiritualitást nem lehet megvenni anyagi áron és fogyasztani sem. Idegen a természetétől, hogy ne közvetlen kapcsolatokon keresztül adódjon át érdekeltség mentesen. Nem lehet megtanulni, mint a történelmet, vagy átadni, mint a vaníliás fagyit. Ami ilyen az fertőzött és hiába vannak jó elemei, az egész megromlik. Abban lehet kapni segítséget, hogy tapasztald, és el tudd helyezni a tapasztalatokat a világképedben, vagy hogy ne helyezd a világképedben.

Fontos, hogy az egyéb szükséget nem szenvedő ember életének értelme, szükségszerűen elvont. Hogy hogyan éri el ezt a szükségmentes állapotot, az külön jó téma, lehet úgy, hogy ezeket kielégíti egy időre, folyamatosan megújítva és úgy, hogy részben vagy egészen lemond róluk egy időre, vagy örökre. Szerencsés esetben mindkét módszer jól felhasznált és a józan ész szerint van használva a különböző szükségletekre.

Maslow piramis a szükségletekről

Innentől nyílik lehetőség az absztraktra/ elvontra/ szellemire. Úgy hiszem, hogy az ember test és szellem egysége, ennek a két természetnek, fizikai és spirituális valóságnak együtt létezése, így lélek. Ebből indulok ki amikor azt mondom, hogy a test tapasztalatai és vele való foglalkozás nélkül nem érjük el, vagy torzan érzékeljük a fent említett dőlt betűs fogalmakat. Gyorsan megválaszolva a történetben felmerült kérdést: aki fatális sérülést okoz a halál okozásának szándékával a testén, vagy azt tervezi, annak nincsen tiszta kapcsolata a szellemi valósággal, az elvont fogalmak környezetével, és így a boldogságról alkotott képe is groteszk, kitekert.

Ugyanakkor nagyon érdekes a halálközeli élmények világa ebből a szempontból, hiszen úgy tűnik, hogy azok akik túlélik, de majdnem meghalnak, nagyon erős és tiszta élményt élnek át. Szavakba önteni ugyan nem igazán tudják, de körül tudják határolni, hogy mi az és mi nem. Talán fals élményeik vannak? Inkább arról lehet szó, hogy a test állapota beérkezik egy stabil nyugalomba ahogy elkezd leállni a szervezet. Ez pedig az egyirányúsággal (hogy a halál, mint végső állomás feldereng) együtt előidézi az elvont megtapasztalását egy nagyon letisztult formában. Természetesen meg van háborodva aki ezzel próbálkozik, de egy nagyon általános következtetést le lehet vonni a tapasztaltakból a spiritualitás gyakorlására vonatkozóan. A test nyugalma és a céltudatos figyelem az amit mi tudunk tenni azért, hogy nyitva álljon a lehetőség erre a keresés-találásra. Ez a nyugalom lehet aktív nyugalom is, olyan, amiben dolgozunk, szolgálunk, és a figyelem is kiterjedhet apróbb dolgokra, pusztán a fő sodrást kell meghatározni, az pedig húzza magával a mellékágakat. Egészen magával ragadó a szellemi élet, olyannyira, hogy képesek szembe kerülni a testi és szellemi vágyak. Mert mind a két természetünkkel együtt élnek a vágyaink is, amik sokszor mértéktelenek. 

Szeretném ezt, de azt nem tudom elhagyni és egyszerre sem lehet. Az előrehaladással pedig megjelennek a lemondások vagy a feladás. Ha úton haladunk és egyféle irányba haladunk életünk folyamán, akkor a mérlegelés természetes folyamat, hogy a test és szellem mely vágyainak teszünk eleget és milyen mértékben, milyen minőségben. Az ettől beálló egyensúly pedig az, amit boldogságnak nevezünk A boldogság pedig az a kincs, ami a szívben jelzi Isten országának elközelgését. Sok hegynyi és völgynyi akadály van az úton, így, ha tévedésbe estünk és eltévedtünk, legyen bizalmunk a Teremtetlen Szellemben, Istenben, hogy aki felé halad, azt megsegíti, mert aki ad, az el is tud venni, és még sokkal többet is tud tenni ezeknél.

Szabó Kornél

Horváth Martin- Ókori nácik és a gnosztikus gender-elmélet

Nem régiben tudtam meg egy új információt  a jobb- és baloldal különbözőségét illetően. Hiába foglalkozom ezzel már hosszú évek óta, mindig van új a nap alatt. Nevezetesen most az, hogy nincs is semmi új a nap alatt. Tehát, a jobboldaliság és a baloldaliság filozófiai különbözőségeihez hozzátartozik, hogy teljesen más a történelemszemléletük. A baloldal történelemszemlélete lineáris, míg a jobboldalé ciklikus. Magyarán tehát  a baloldal úgy véli, hogy a történelem halad folyamatosan egy irányba, egyfajta ideológiai evolúció részeként. Természetesen ennek a fejlődési folyamatnak a végén az ő baloldali utópiáik állnak. A jobboldal ezzel ellentétben úgy gondolja, hogy a történelem egy hullámzó valami, amiben az ő általa képviselt értékek hol magasan szárnyalva érvényesülnek, hol hullámvölgyben nyögik a baloldaliság uralmát. Én magam sokáig a baloldallal értettem egyet (tudtomon kívül) ebben a történelemszemléleti kérdésben. Leszámítva, hogy ezt a lineáris folyamatot nem valamiféle fejlődésnek, hanem romlásnak éltem meg. Aztán ahogy lenni szokott, a kép most is árnyaltabb. Mert ha az ember figyelmes rájön, hogy nem igazán van ideológiailag sem sok új a nap alatt és bizony van, ami ciklikusan néha vissza-vissza tér. Nézzünk is párat.

"ezek az asszonyok ezeknek a férfiaknak valamennyien közös asszonyai, külön-külön azonban egyik sem élhet együtt egyikkel sem, s aztán a gyermekek is közösek, tehát sem a szülő nem ismerheti gyermekét, sem a gyermek a szülőjét... a legkiválóbb férfiaknak és nőknek minél gyakrabban kell közösülniök, a legsilányabbaknak pedig éppen ellenkezőleg, s az előbbiek gyermekeit föl kell nevelni, az utóbbiakét azonban nem, ha azt akarjuk, hogy a nyáj a legegészségesebb legyen...a házasságkötések számát pedig a vezetőkre bízzuk majd, hogy ők-figyelembe véve a háborúkat, betegségeket s egyéb ilyen körülményeket- a férfilakosság számát lehetőleg ugyanazon szinten tartsák"

Bár tartalmában bármelyik nemzetiszocialista programba beleillene, mégsem a Mein Kampf-ban, vagy Goebbels valamelyik beszédéből, és nem is Alfred Rosenberg egyik irományából van az idézet. Az idézetet Hans Joachim Störig jegyzi a Filozófiai világtörténete c. művében a híres görög filozófustól, Platóntól. Platónra bár boldog, boldogtalan hivatkozik, azt azért tudni illik, hogy erősen tekintélyelvű, antidemokratikus állam ideája volt. Azt azonban magam sem gondoltam, hogy  a szociáldarwinizmusra ilyen módon ráérzett az öreg gondolkodó, több ezer évvel egyáltalán a darwinizmus előtt. Rendben, már Spártában is híres volt a biológiai erőnlét alapján való szelekció, de azért ilyen intézményesített formában csak a náci Németország Lebensborn programjában köszönt vissza ez a gondolat. De a magyar hungarizmus is idealisztikus jövőképében a hungarista állam beleszólt volna kinek, hány gyermeke lehetett volna, ha lehetett volna egyáltalán. Természetesen szintén a fajiság minőségét szem előtt tartva.

Nézzük tovább, mit idéz még szintén H.J. Störig a már említett művében:

" ...Álnok papok parancsokat agyaltak ki, s azt mondják önnön hasznukat keresve: Add oda, amid van, vezekelj és imádkozz, hagyd a földi javakat veszni!...Nincs túlvilág, ó Ráma, hiába remény és hit, élvezd az életet ideát, vesd meg a nyomorult csalást"

" Szürcsölj zsírt, s ha eladósodsz, vígan töltsd e rövid létet, amíg élned adatik, végül úgyis meg kell halnod visszatérés nem lehet"

Ezt a fenti ízig-vérig ateista kijelentést, akár korunk bármelyik nagy racionalista gondolkodású emberétől hallhatnánk. Amennyiben nem gondoljuk, hogy egy kocka vajhoz intézi beszédét, viszont rájöhetünk, hogy az „ó Ráma” megszólítás bizony jóval a Krisztus előtti Indiában hangozhatott el. Bár ennek szellemiségével, Stewen Hawkingtól kezdve, a legtöbb marxista és lázadó, liberális rock együttes is együtt érezhet, a sorok szerzője Brihaszpati az ókori Indiában a csárvákák nevű ateista-materialista irányzatának híres képviselője. Igen, volt ilyen. India nem csak sok karú istenségek és reinkarnáció hívők tömege volt már az ókorban sem. Keresztényként Brihaszpatival egyet kell értenem abban, hogy „ végül úgy is meg kell halnod visszatérés nem lehetséges”. Legalábbis a hindu reinkarnáció értelmében szerintem sem lehetséges. A mondat előző fele viszont igazi „punk’s not dead” stílusú nihilista, hedonista, „carpe diem” életérzés, amivel már nem tudok azonosulni. De a ’60-as évektől kezdve a nyugati kultúrában ugye mondanom sem kell hányan viszont igen is tudnak.

Ha már szóba jött (már megint) az én kereszténységem. Vegyünk az Újszövetség korából, és az óegyház korszakából egy filozófiai irányzatot, amely a legtöbb gondot okozta a korai kereszténységnek. Ez pedig a gnoszticizmus. A gnoszticizmus nagyon dióhéjban arra a dualisztikus gondolatra épült, hogy a test/anyag és a lélek/szellem teljesen ellentétben áll egymással. A test, az anyag menthetetlenül rossz és a lélek jó. Mi pedig az alapvetően rossz, anyagi világ börtönében élünk. D önmagunk belső lényéből jövő titkos tudással rá kell ébrednünk arra, hogy kik és mik vagyunk valójában, belül, lélekben. Tehát a gnoszticizmus a belső lelki valóságot élesen megkülönböztette a világ tényleges anyagi, testi valóságától, mely utóbbit teljességgel, mindenestől megvetette. Ennek fényében érdekes gondolat, melyet korunk egyik híres teológusa N.T. Wright jegyez a mai, nemi identitásokkal kapcsolatos zavarok és a transzgender-ideológia kapcsán:

„A megzavarodottság a nemi identitással kapcsolatban modern, és most már internet által táplált, formája az ősi gnosztikus filozófiának. A gnosztikus, az aki "tud", felfedezte a titkát annak "hogy ki vagyok én valójában", a megzavaró külső megjelenés mögött. Ez magába foglalja a jóság, vagy még a végső valóság tagadását, a természeti világban.”

Ez pedig csak egy aprócska válogatás volt azokból a filozófiai irányzatokból, amelyek mind több ezer éve, mind napjainkban jelen vannak. A kereszténység tekintetében pedig a legtöbb nem új keletű, már valahol, valamilyen formában találkozott vele. Úgy hiszem, még mindig egyetértek a baloldal történelemszemléletével, hogy haladunk az ő utópiáik felé (sajnos). Azonban a jobboldalnak igaza van abban, hogy ciklikusan fel-fel törnek korszakok, melyek jobb-vagy baloldali szellemiséggel bírnak. Azt hiszem az igazság most is a kettő között van. Ciklikusan törnek föl baloldali szellemi irányzatok, csak az idő előre haladtával egyre sűrűbben és egyre többféle irányzat.

Horváth Martin

Sárkány Zsombor- A nemzeti gondolat és az önellátás

A hagyományos közösségek megszűnése a 20.-21. században jórészt a minket körülvevő ellátó rendszerek beláthatatlan méretűvé növekedéséből, magyarul a globalizációból fakadtak. A legkisebb társadalmi egységtől, a családtól egészen a kistérségekig terjedően a közösségek elveszették a képességüket arra, hogy saját sorsukat kézben tartsák, így értelmetlenné váltak. Az embereket nem tereli össze semmilyen életbevágó szükség semmilyen közös érdek, ebből következően a magasabb rendű fogalmak is erőteljesen foszlanak. Ebben az esetben is kiterjed a skála a családtól egészen a nemzeti összetartozásig. Ez végső soron megfosztja az individuumokká atomizált társadalmat a közös cselekvés képességétől.

Nagy-nagy kár, hogy ez így van, hiszen „vihar” van a nyakunkon! Pókhálóként a Földön szétterjedő, egészségtelenül nagyra nőtt ellátó rendszerek a környezetrombolás éllovasai. Példának okáért a logisztika, vagyis a szállítmányozás önmagában az egyik legnagyobb mértékben járul hozzá az éghajlatvoltozásház és a légszennyezéshez, és az ily módon hozzánk kerülő termékek nagy része környezetszennyező technológiával készül, tovább növelve a káros hatásokat és a kiszolgáltatottságot. Evidens tehát, hogy az ellátó rendszerek méretének csökkentésére van szűkség.

Roppant érdekes vitaindító kérdés; Ebben a munkában mi az első lépésünk? Vajon a probléma belátását követően a szellemi érés nyomán kialakult új közösségek teremtik meg a megoldást, vagy a közös érdek újbóli megjelenése kovácsolja össze az embereket és ezt követi a szellemi beérés? Kell e, a legmélyebb szellemi elköteleződés ahhoz, hogy valami elinduljon vagy a közös munka és összefogás élménye hajtja a szellemi forradalmat? Talán mindkét megközelítés lehetséges egyszerre is, és nem szabad semmiről se lemondani és semmit se elvetni ha a közösségeink újjá építéséről van szó. Végtére is személytől függő, hogy az elméleti alapok után látjuk be a gyakorlati dolgok rendjét, vagy konkrét példákon keresztül látjuk be az elméleti összefüggéseket. A lényeg a közösség.

A közösség újabb felületén kapcsolódik a zöld gondolat és a jobboldal. Ami az egyiknek a fő célja az a másiknak az alapja. Közösségek nélkül nincs se összefogás a környezetért (általánosságban semmiért), viszont a közösségek a nemzet gerince. Egy erős nemzetnek arra van szűksége, hogy a közösségei függetlenek legyenek zöld energiaforrások és helyi ellátó rendszerek segítségével. Ennek a megvalósításához pedig bizony lemondásra, empátiára, egymás segítésére, önmegtartóztató tudatos viselkedésre és rengeteg alázatra van szükség.

Az így vetített jövőkép nem más, mint a független, helyi (falutól megye méretig terjedő) közösségek konföderációjából álló nemzet. A közösségekben kiváltja a monokultúrás mezőgazdasági művelést a kertgazdálkodás, amit a helyiek művelnek a helyieknek. Az egyetlen ipari ágazatra ráépült nagyüzemeket sok kis vállalkozás helyettesíti, amelyek kihasználva az automatizálás és az internetes kapcsolat lehetőségeit minden szükséges eszközt terméket és berendezést előállítanak. Az energia szektor pedig át fog alakulni profitorientált vállalkozás helyett egy valóban közösségi tulajdonú és zöld hálózattá.

Az egyén ismét megtapasztalhatja milyen érzés valahova tartozni, legyünk akármilyen színes és sokféle virágok táptalajra mindig szűkségünk lesz, és egymásra is. Vége szakad az elszigeteltségnek, nem kell, hogy akárki is egyedül érezze magát több ezer embertársa között. Akár a közös érdek kristálytisztán kirajzolódó vonalai mentén, akár a rádöbbenés útján, de megtanulunk ismét bízni egymásban és nem fogjuk irigyelni és megvetni egymást.

Sárkány Zsombor

Horváth Martin- Kamaszkorba kapaszkodva (vers)

Azt vettem észre,
Ha az élet miatt panaszkodom,
Még mindig az átkozottan áldott
Kamaszkoromba kapaszkodom

6:35 megindul a zirci busz
Nem tudod, hogy többet,
Ma nevetni vagy sírni fogsz

Mintha a pokol tornácát 

Lépné át az ember
Úgy szálltam a buszra
Minden áldott reggel

Amikor úgy érezted
Az élet egy átok
Mindenben csak kötelességet
S kényszert látok

Számodra, halott az Isten
És ebben a világban
Semmi célod nincsen
Sötét keserűség áraszt
Itt minden csak untat
minden csak fáraszt

Nem érdekel semmi
Csak, hogy kinek tetszel
A sorsodat a suicid hajlamok meg,
Majd megoldják egyszer

Az egyetlen célod, hogy
Jöjjön valami mámor
És szakítson ki kicsit
Ebből a világból

S, miközben én a boldogságomon ügyködök
A világból érkező, aljas, sötét ügynökök
Meg szeretnék gátolni, hogy az lehessek
Ami örömöt okoz, azt tehessek
Leakarnak torkollni sablonos célokkal
Karrier, jövőkép meg tanulmányi cécókkal

Úgy érzed ellened van mindenki, a lányok
A tanárok, az igazgató a gondnok
Ha hazaértél meg az otthoni gondok

Meg egy kapcsolat,
Mi néha angyal, feje fölött glória
Máskor vérszomjas démon
Minek ki kéne múlnia

De nem érdekelt a karrier, a család, a gyerekek
A jegyek, az egyetem meg egyebek
Csak ami igazán fontos, a szeretet
És, hogy a barátaim meglegyenek

Mert a korabeli énem úgy érezte régen
Hogy ha beállok a sorba akkor nekem végem
És az ember csak úgy lehet
A szabadság légkörében
Ha ott ül a barátai körében,
és egy cigit és egy üveg bort
szorongat kezében

Lehet kicsit túlzok
De átlépni minden határt,
Mit e társadalom húzott,
Ha a szívedben minden reményt,
Már amúgy is szét zúzott

Benne lenni minden őrültségben,
Nevetni magunkon és az életen
A legszebb pillanatok
Ezek voltak énnekem

Ott repesett a szívem
Mint a madarak tavasztól
Akkor volt csak áldás
Ez az átkozott kamaszkor

Nincs ma már,
Se veled, se nélküled kapcsolat
Romos házak mellett
A társaság nem mulat
Nem csap meg hétvégén
Az olcsó bor szaga
De ilyen volt életem legszebb,
Legszörnyűbb korszaka

2017.november 7.

Sárkány Zsombor- Zöld jobboldal

Kétségtelen, hogy a 20. század vérfürdői és a 21. század globalizációs folyamatai során a baloldal, kissé élét vesztette. Nem csak, hogy világszerte lejáratta magát a Szovjetunió képében, de el is vesztette hagyományos bázisát, a nagyüzemi munkás réteget, mivel az elköltözött a harmadik világba. Ahova forradalmi hevületű bölcsészurainknak már nem igazán kívánkozott utánuk menni. Mostanra alig maradt valami, ami mentén meg tudnák szervezni magukat a marxisták, kultur-balosok, szocialisták.Két nagy vesszőparipa maradt. A főbb az úgynevezett emberjogi harcosság útja. Ez magában foglal mindent a terrorista ölelgetéstől, a túlgondolt és már valóban korrozív feminizmuson át, a megfelelően kitalált nemi előtagok használatának törvénnyel való betartatásáig.

A másik pedig a környezetvédelemmel foglalkozik. A zöld gúnyába bújt balosok sajnos megtalálták maguknak napjaink legelőremutatóbb és fontosabb ügyét, hogy alátámaszthassák saját semmirekellő aktivistáskodásukat, és bunkósbotként használhassák a „fenntartható”, „zöld” „öko” és egyéb hangzatos szavakat aminek valódi jelentéséről fogalmuk nincs. Ehhez persze semmi köze a valódi szakmai környezetvédelemnek. Azon kívül, hogy a politikai zöld semmire nem megy szakmai szempontból, sőt még káros is. Az emberek fejében a „környezetvédő” szó hallatán nem az iparban szélmalomharcot vívó szakember vagy a hatósági személy jut eszébe, hanem az utcán üvöltöző bölcsészhallgató „save the planet kill yourself” felirattal. A baloldal nem felkarolta az ügyet, hanem takaródzik vele, időt nyer magának, és -mint ahogy mindent az utóbbi százötven évben, amihez csak hozzá ért- ezt is fekáliává változtatja.

Más kérdés, hogy ha őszinte lenne a szándék, akkor se lenne kompatibilis a baloldal és a környezetvédelem. A rövidlátó és gőgös materialista nem képes a szemléletmód sarkövét adó lelki elköteleződésre, magyarul a természet tiszteletére. Inkább a manapság jellemző szélsőséges individualizmus képtelenné teszi az embert a „nagyobb közös jó” meglátására. Az anyagi világba zárt ember végső soron elveszti időérzékét is, a hit kigyomlálása pedig az absztrakciókban való gondolkodás képességét rontja. Így hiábavaló fáradság azzal próbálkozni, hogy igazán átérezzék a jövőben ránk váró kihívásokat, vagy rávenni őket, hogy higgyenek a problémában és a megoldásban, amit nem látnak a szemükkel. Az áldozatvállalás pedig végképp messze esik a bagázstól.

Nem csoda hát, ha a jobboldali elemek ellenséges próbálkozásként tekintenek a környezetvédelemre, nem ismerve annak igazi természetét. Nagy port kavart és értetlenkedést szült Donald Trump egyik első intézkedése, nagyjából tavaly ilyenkor. Az Egyesült Államok újdonsült elnöke kilépett a párizsi klímavédelmi egyezményből és klíma-szkeptikusként határozta meg magát, vagyis az emberiség által okozott éghajlatváltozás valódiságát vitatta. Bár Trump úr egy nagy mókamester, de ez a húzás még sem ostobaságnak volt köszönhető hanem pontosan az előbb aposztrofáltaknak. Itt Európában hasonló nyilatkozatokra azért furcsán néz a társadalom egésze, és a jobboldal legrosszabb esetben is neutrális a témát tekintve. De a huszonegyedik században a neutralitás nem lesz elegendő sajnos.

Mindezen felül szerintem egy óriási ziccer a jobboldal részéről a zöld gondolat ignorálása. Először is az ellenfelet utolsó legitimnek mondtható érvétől és védőbástyájától fosztaná meg, ha a zöld gondolat, a környezetvédelem ügyét nyíltan felvállalná és zászlajára tűzné. Másodsorban pedig mindenképpen több egyezést látok értékek és célok terén, mint a baloldallal. A felelősségtudat, a kötelesség és fegyelem, az önmegtartóztatás és áldozatvállalás, a szerény életre való törekvés mind-mind mind közösek. A környezetvédelmi intézkedéseket nem lehet a magánszektorral betartatni csakis egy erős nemzetállammal. Egy nemzetállam feladata és érdeke a polgárai védelme és ehhez mi se járulhatna hozzá jobban az ember egészséges környezetének megóvásánál? A fogyasztói szemléletmód életképes alternatívája a tradicionális szemléletmód. Az önzés és a tunya pióca életmód elhagyása egyaránt segíthet a fenntarthatóság kialakításában és az új közösségek valódi emberi kapcsolatok kialakításában, ami a jobboldal örökös értéke is egyben. És az önfenntartás már a manapság is sok jobboldali közösség mottója.

Az összefüggések és egybevágó síkok garmadáját lehetne még felhozni. És mégis, az emberek szájízét nagyon nehéz megváltoztatni valamivel kapcsolatban. Ha csak nincs személyes tapasztalat, akkor az ember sokszor nagyon is jogosan a közös tudásra vagy ebben az esetben érzületre támaszkodik. Ezzel a kis szösszenettel a célom, hogy közelebb hozzak mindenkit a környezetvédelméhez. Akinek eddig esetleg a mellékelt illusztráció jelentette a zöld ügyet az most indíthat új fejezetet. Meg kell ragadni a lehetőséget és a potenciált, ami a világ legnagyobb alulról indult kezdeményezésében van.

Sárkány Zsombor

Serfőző Dániel- Soli Deo Gloria!

A reformáció szellemiségét az öt Solában lehet összefoglalni, amik azért születtek, hogy kifejezzék vele a reformátorok hogy mik is az igaz keresztény hit ismérvei. Ezekkel szembe helyezkedően állnak a különböző katolikus dogmák amik tulajdonképpen ezek ellentétei. Az öt Sola: Sola Scirtura, Sola fide, Sola gratia, Solus Christus, Soli Deo gloria! Ezek magyarul így hangzanak: egyedül a Szentírás, egyedül hit által, egyedül kegyelemből, egyedül Krisztus, egyedül Istené a dicsőség!

Ha megértjük, hogy ezekre a jelszavakra miért is volt szükség, és mit is fejeznek ki igazán, akkor elegendő megvizsgálnunk az utolsó Solát, mert abból következik az összes többi. A középkori egyház és gondolkozás nem volt kereszténynek tekinthető. A világi renden alapult, és világi bálványokat tisztelt. Királyokat, feudumot, filozófiát, pápát. Ez ellentmond mindannak amit az Úr az Ő kijelentésében előadott. A katolikus egyház dogmáiban mai napig megőrizte ezeket a tanokat. Az egész tanrendszerét az ókori pogány filozófiákra építette. Isten kijelentése mellé tette a hagyományt, ami a kereszténység államvallássá alakulása után feltöltődött a pogány elemekkel, ugyanis mindenkit az egyházba kényszerítettek. Ez által, hogy a hagyományt az írással egy szintre emelték, tulajdonképpen megakadályozták azok az Írás által való felülvizsgálásának jogosságát.  Így szabad utat engedtek a folyamatos lerakódásnak. Az által hogy államvallás lett, ki alakult a pápa személye, amire sem egyháztörténeti, sem Szentírásbeli alap nem hozható fel, sőt, az Írás által több helyen látható, hogy Péter semmivel sem áll apostoltársai felett a különböző egyházi kérdésekben, ami elég érdekes tekintve, hogy a katolikusok őhozzá vezetik vissza a pápaság intézményét. Erre előszeretettel citálják a kőszikla példázatot, ami nyelvtanilag megvizsgálva eléggé megkérdőjelezhetően jelenti egyértelműen azt, hogy Pétert Jézus bármiféle felsőbb tisztségre rendelte volna. De ha még így is lett volna, akkor sincs semmiféle bizonyíték arra, hogy ez a primátus továbböröklődne bármi módon. Egyes katolikus szerzők és teológusok szeretik felhozni továbbá, hogy a hagyomány magja az írásból következik, de a fenti példából teljesen világos hogy ez nem így van, hiszen a katolikus egyház fundamentuma, a pápa intézménye nem bizonyítható semmiféle Igeszakasszal. Ezek után a következő bűnük nem más volt, mint, hogy elragadták az Írást a hívők kezéből és már csak a kész magyarázatot adták át, ami valójában inkább volt jól felépített emberi okoskodás, mintsem az evangélium tényleges üzenete.

Így történhetett tehát, hogy egészen 1517-ig kellet várni arra, hogy a sötétség után újra világosság legyen. (Post tenebras Lux, a reformáció egyik kulcsmondata!) Addig az igazság magvai valószínűsíthetően nagyon kevesekben élt, akiknek lehetőségük volt a Szentírás megismerésére, és akik az elnyomás miatt nem tudtak cselekedni, vagy ha meg is kezdték volna azt, az egyház gyorsan eltaposhatta volna mivel semmiféle feltétel nem volt akkor még adott, hogy egy ilyen törekvés kellő gyorsasággal elterjedhessen.  Így a kereszténység legnagyobb bukásától, az államvallássá válástól az azutáni relatíve gyors világi rendszerré épülésétől kezdődően az igaz hit tulajdonképpen csak nagyon kis részletekben tudott fel-fel bukkanni a különböző eretnekmozgalmak között. Akik igazából nem az evangélium igazságát képviselték, hanem katolikusoktól nem különb távol-keleti pogány ezoterikákat, de mégis magában a világellenességükben meg lehet látni valamicske Krisztus-szikrát közvetetten, és azt is jól meglehet figyelni, hogy valójában ez a világellenesség volt ami miatt a katolikus egyház az egyik legnagyobb fenyegetésnek tartotta ezeket. És ugyanez amiért fenn tudtak maradni olyan sokáig. Ugyanis az emberek akkor is érezték, hogy a feudalizmus elnyomása nem Isteni. A világ hierarchiája nem Istené, hanem a Sátáné! Így ezek a mozgalmak legtöbbször a hierarchia elleni lázadások, sem mint tényleges hitbéli újító szándékkal fellépő elemek voltak.

Ezzel szemben a reformációnak már tisztán szellemi céljai voltak, és a lehetőségek is adottak voltak arra, hogy elterjedjen és gyökeret verjen a változás. Luther 95 pontja tulajdonképpen még óvatos, mondhatni nem kiforrott. Sok nem biblikus tant még nem vet el, például a búcsút sem. Amiért mégis ikonikus ez a momentum az az hogy Luther már ismerte a Szentírást annyira, hogy meggyőződésesen és eltökélten fellépjen az egyház felsége ellen. Ismerte már Istent annyira, hogy perbe szálljon az emberrel. Mert nem az egyháznak adta meg a dicsőséget, hanem csakis Istennek! Ez az egyik legfontosabb lépése ami a reformáció szikráját kicsiholta. Az addigi kiépült dogmatika és tanítás szerint az ember nem léphet közvetlenül Isten elé, nem találkozhat vele magától, nem méltó arra, hogy egymaga megálljon előtte. Ezért szükséges egy világi közvetítő, a világ legjobbjainak közbenjárása és az egyház kerete. Nem mehet senki rögtön Isten elé, csak ha bejár egy lépcsőt annak minden fokával, aminek utolsó evilági foka a pápa, és tulajdonképpen csak ő az, aki közvetlenül Istennel tart kapcsolatot. Mert az ember beteg, nem halott, és vannak egészen egészségesek, szentek, akik elég erősek ahhoz, hogy kiérdemeljék cselekedeteikkel Isten kegyelmét. Szóval a sorrend: egyén, intézményesített egyház, Isten. Ezzel szemben a reformált azaz helyreállított hit szerint nincs ilyen lépcső, csak egyén van és Isten, az egyház pedig maga Krisztus, akivel minden hívő közvetlenül van jelen. Hiszen egyikünk sem különb a másiknál, semmink sincs amit ne Isten adott volna, bűneinken kívül! Így nincs joga egy szentnek sem többé mindenkin önkényes uralmat gyakorolnia, mert csak Isten ki szent, és mindenki a hit szentségében. Senkinek sincs többet joga cselekedetei hatalmasságával dicsekednie, senkinek nincs nagyobb joga az uralomra a másiknál, egy eskü sem érvényes, egy király sincs a helyén! Istennek dicsőség, mindenki másnak alázat!

Mégis a reformációt is már kezdetektől körbelengi a világ, és ne gondoljuk, hogy az emberek többségét a hitnek tisztasága vonzotta. A reformáció azért maradhatott meg, mert megfosztotta Rómát világi hatalmától. Különválasztotta Istent és az államot. És ez vonzó volt a német nemesség hatalmi törekvéseinek. Így sajnos a reformáció mint világmegváltás már az elején elbukott. De mégsem sajnos, mert sosem az volt a dolga, hogy totálisan lerombolja azt, ami a világé. Ebben különbözik az eretnekmozgalmak elő-kommunista elképzeléseitől. Sosem vált egy forradalmi eszmévé, ha már csak a parázs megjelent azonnal eloltották. De a visszásságok ellenére mégiscsak sikerrel járt. Hiszen visszaadta Isten dicsőségét, még ha azt nem is tudta átadni a világnak. Különválasztotta az államot és egyházat, Istent és világot. Megtagadta az egyház szerepét és tévedhetetlenségét. És ezzel aláírta a feudalizmus bukását, felvilágosodás térnyerését, a francia forradalmat. Az ultrajobboldaliak ezért gyűlölik, én ezért szeretem. Mert képes volt megszabadítani Isten nevét a hamis egyház fogságából. És a népegyházak árnyékában megbújhattak ismét Krisztus gyülekezetei, világíthattak Isten tanai, ismét terjedhetett Szent Igéje. A világ tovább forgott, ugyanolyan őrülten és romlottan de egy valami változott! Isten maroknyi népe visszatért.

Serfőző Dániel

Horváth Martin- Szól a Scriptula!

„Nincs már időnk fényes egyházi ünnepekre, amelyekben saját magunkat jelenítjük meg önmagunk előtt, nem akarjuk többé a reformációt így ünnepelni! – Hagyjátok végre a halott Luthert a maga nyugtában, és hallgassátok az Evangéliumot, olvassátok az ő Bibliáját, halljátok itt magát az Isten igéjét!”

Dietrich Bonhoeffer

A fenti idézetből látszik, hogy Bonhoffer pontosan tudta és érezte, a reformáció nem egy történelmi esemény, hanem egy folyamat.  Egy hozzáállás a hitünk megéléséhez, Isten megismeréséhez. Hat, munkál, történik most is, s mindig, ha cselekszünk ennek szellemében.  Bonhoffer ezeket a sorokat a múlt század első felében mondta, és azt kell látnunk, ma sem változott sokat a nagy egyházak hozzáállása.  Sorai ma is aktuálisak. Lássuk is mi ez a reformáció. Úgy értem, ami valóban a reformáció és nem az asszonykórusokkal tarkított, dohos hatású visszaemlékezések által felrajzolt kép. Lassacskán már csak azt nem tudjuk ezekből az egyházi megemlékezésekből, hogy Luther milyen ívbe verte be a szöget a 95 tétellel és hány cseppel verítékezett a birodalmi gyűlés előtt. Mi a valódi reformáció?

A reformáció cselekedet volt,- s kéne lennie ma is,- mikor hívő keresztények jelentős csoportja azt mondta, hogy eddig és ne tovább, mert ez, amit itt nekünk az intézményesített egyház elad Krisztus akarataként az egy nagy baromság. Amikor lecibálták az evangéliumról a rárakódott emberi balgaságokat. Dogmává tett emberi elképzeléseket, filozófiákat, vagy az emberi szokásokat, hagyományokat, amelyeknek Istenhez kinyilatkozásához ugyan semmi köze nem volt, de már-már jobban tartották be, mint, amit Isten szeretett volna, hogy betartsunk. Amikor azt mondták, hogy Istennel egyetlen egy kapcsolatunk van, a Szentírás melyet ránk hagyott és az egyetlen közvetítő az Atyaisten és közöttünk, a hitünk, s ezáltal Jézus Krisztus. Nem holmi papi hierarchia egy politikai-hatalmi intézménnyel együtt. Ez hatalmas dolog volt, de a következményei mennyire lettek sikeresek?

Először is nézzük magát a katolicizmust, melynek ellenében elsőként aposztrofálta magát a reformáció kereszténysége. A katolikus egyház kétségtelen sokat változott az évszázadok során, ám az 1517 előtti elveiből rengeteget megtartott ma is, amely már akkor is a reformáció célkeresztjében állt. Mindazonáltal a változásának sem igazán örülhetünk tiszta szívvel. A katolicizmus középkori világrendszere alapvetően jobboldali (mai értelemben ultrajobboldali) volt. A II. Vatikáni zsinat után azonban a világ változásának engedve, szépen lassan gesztusokat tett a progresszív, baloldali szellemiségnek, míg végül szépen át is csúszott mára abszolút annak oldalára. Tehát a katolikus egyház korábbi önmagához képest rengeteget változott, az evangéliumhoz nem lett közelebb. Olyan ez, mintha egy függvénytáblázaton Krisztus és a Szentírás lenne az origó. A katolicizmus Luther előtt valahol a függvénytábla jobb szélén rostokolt, mára átcsúszott a balszélére. A változás nagy, de az origóhoz, Krisztushoz és evangéliumához képest egyaránt messze van.

Másodsorban itt vannak nekünk a protestáns egyházaink, akik a fenti Bonhoffer idézetben kritizált módon ünnepelnek. Nem szabad nem megemlítenünk, hogy az a világban betörtént változás, amihez a II. Vatikáni zsinat folyamán alkalmazkodott a katolikus egyház is, azt a folyamatot közvetett módon a protestantizmus megjelenésének köszönhetjük. Mert a protestantizmus kezdeti lendülete hamar kifulladt. Az elsőként kiszakadó evangélikus egyház nagyon hamar a német hatalmi politika szárnysegédjévé degradálódott és állt be ugyanúgy egy jobboldali rendszer mögé, csak más felfogásban, mint a katolicizmus. Aztán később a katolicizmusnál is serényebben csúszott át az említett függvénytábla jobboldaláról a balszélre. Olyannyira, hogy a lutheránus egyház a nyugati világban arról híres, milyen dalolva feküdt le a liberális világrendnek. Homoszexuális eskövők, ateista-leszbikus lelkésznők beiktatása és a többi… Aligha ez volt Luther álma a reformációval. Minthogy a lutheri irány hamar kifulladt, hívők jelentős része érezte, hogy ez nem helyén való, és bár Luther jobb már, mint a pápizmus, azért még jócskán van hova közeledni  a tiszta evangélium megéléséhez. Így jött Kálvin, Zwingli. De végül mindegyik mozgalom ebben a reformációs folyamatban megakadt valahol és becsontosodott olyan dogmatikákba és külsőségekbe, bevett emberi szokásokba, amik miatt megindult a reformáció eredetileg a katolikusok ellen. Jöttek az anabaptisták, aztán a neoprotestánsok de valahol persze sosem lett tökéletes a helyzet. Egyrészt a protestánsokat nagyon hamar kihasználták olyan körök, amelyek egyszerűen antikrisztusiak voltak és a protestáns hullámot meglovagolták, mert meglátták benne a keresztény erkölcs vagy a jobboldali világrend meggyengítésének lehetőségét. Elég csak a prekommunista Müznerre gondolni.  Másrészről a nagy reformálásban megjelentek azok az irányzatok is, amelyeknek már a Szentlélekhez nem sok köze volt és végül valami egészen torz tanításokba torkollottak, melyeknek már semmi köze nem volt Jézus evangéliumához. Ilyenek voltak az unitáriusok, később a mormonok, vagy a Jehova Tanúi. De a neoprotestáns/ pünkösdista/karizmatikus mozgalom körében is számos csoportnál lelhetőek föl olyan hitmegélési formák, amelyek igencsak problémásak a Szentírás fényében.

Végezetül kijelenthetjük, hogy a protestáns egyházak a reformáció valódi lelkületét hamar halni hagyták, vagy félreértették. Félreértették, hogy a reformáció nem folytonos újítást jelent az elveinkben és a világhoz való hozzáállásunkban. Hanem folyamatos visszatérést jelent az eredeti elveinkhez és a hozzáállásunkhoz. Mert az ember jelen létállapotában hibás, és végtelenül képtelen önmagától bármi jóra, ezért folyton folyvást, ismét eltér a helyes iránytól. Hiába leli meg újra és újra. Mint mikor a rendőr megállít egy részeg autóst és megkéri, hogy sétáljon végig a kijelölt egyenesen szakaszon. A részeg nem képes erre, akárhogy próbálkozik el-el tér újra, még ha néha vissza is talál rá.  Mi is részegek vagyunk, akik nem képesek az egyenes szakaszt végigjárni. A keresztények is folyton folyvást eltérnek jobbra, vagy balra. A szó világnézeti értelmében. Mert mind a jobb, mind a baloldal emberi filozófiai tákolmány, amelyekhez keresztények csoportjai hozzácsapódnak, hol egyik, hol másik irányhoz. Mert azt látják helyesebbnek a kereszténység fényében. Pedig a kereszténység nem tartozik sem a jobb sem a baloldalhoz. Krisztus mindezektől független, ezek felett álló, állandó igazság. A reformáció pedig azt jelenti, hogy ezt az állandó, minden emberi elmélet felett álló igazságot újra és újra megakarjuk lelni. Mert tudjuk, hogy idővel úgy is letérünk róla. Ezért van szükség a folyamatos reformációra. Nem az evangélium üzenetét reformálni és igazítani a világ aktuális korszellemeihez, hanem a saját lelkünket igazítani vissza a tiszta Szentírás, világos üzenetéhez. Különös, hogy ezt a jövőképet maga Luther is megjósolta, hasonló hasonlattal élve:

„A világ, mint egy részeg paraszt; ha egyik oldalról nyeregbe segítik, lefordul a másik oldalon. Nem lehet rajta segíteni, bárki bárhogyan iparkodjék. Így hát a világ az ördögé is lesz.”

Pedig – szigorúan elméleti síkon-, meggyőződésem, hogy ha a protestantizmus eredeti szellemiségében kiteljesedik, akkor a felvilágosodás meg sem történik, úgy, ahogy megtörtént. Az a felvilágosodás, amely egy mélyen antikrisztusi baloldali fordulatot hozott a világba, és ez a szellemiség le is tarolta mára azt. Az a felvilágosodás, melynek végső eredményeként megtapasztalhattuk a kommunista rémuralmat, az erőszakot, a megtorlást, az elnyomást, a vért és a könnyeket. Az a felvilágosodás mely ránk szabadította a torz liberalizmust és tett milliókat lelki ronccsá, fosztotta meg identitásától őket a nemek relativizálásával és gender-elméletekkel. Pedig ha  a protestantizmus kiteljesedik, akkor benne volt a potenciál, hogy megmutassa, hogy a katolicizmus konzervatív-ultrajobboldali világrendszerének az ellenszere, nem egy végletekig progresszív-baloldali világrendszer kell, hogy legyen, hanem Krisztus. A valódi kereszténység. Amely szerintem  a Tolsztoj által felvázolt keresztény anarchizmushoz áll a legközelebb. De ahogy Luther is megfogalmazta, bárki, bárhogyan iparkodjék is, a világ az ördögé lesz.

Könnyen láthatjuk így hát, hogy a reformáció szellemét, mintha mindenki elárulta vagy félre értette is volna, de ne depresszív beletörődéssel álljunk a helyzethez. A szabadegyházak között és kis keresztény gyülekezetekben még él Krisztus valódi szelleme. Ahogyan él el-el csepegtetve minden egyház, minden felekezet tagjai között is. Jár s kel a világban rengeteg katolikus, evangélikus, kálvinista, baptista és megannyi irányzathoz tartozó keresztény, akik szívükben hordják Isten tiszta Igéjét. Mert ezt az Igét nem is a katolikus egyház, vagy protestáns felekezetek dogmatikájában vagy liturgiájában kell keresnünk, hanem a szívünk mélyén. Mert nem is lehet az máshol, ott van annak a helye. Hogy megleljük ott, pedig semmi másra nincs is szükségünk, mint a reformáció első és legfontosabb tanítására: Sola Scriptula. Egyedül az Írás! Forgassuk minél serényebben, minél többször, minél figyelmesebben és minél nyitottabb szívvel és elmével, és akkor megtapasztaljuk azt, amit Jézus Krisztus is üzent nekünk: „Isten országa, közöttetek van!”.

Horváth Martin