Teremtés és tudomány

 "Nüsszai Szent Gergely az alábbi kísérlettel illusztrálta a teremtés folyamatát: ha egy edénybe vizet, olajat, és higanyt keverünk, bizonyos idő eltelte után a három folyadék szétválik, és fajsúlya szerint három rétegbe rendeződik. Ez a változás is az „egymásra következés” (akoluthia) egyik példája: az első állapot után, amelyben a folyadékok össze voltak keveredve, szükségszerűen következik a második állapot, ameyben a folyadékok elkülönültek egymástól. Hasonló módon Isten az első nap összekeverve teremtette meg az elemeket, majd azok fokozatosan szétváltak egymástól, és egyre összetettebb struktúrákba szerveződtek. A világ állapotai szükségszerűen követték egymást: az állatok például csak az égitestek kialakulása után jöhettek létre, ezért mondja a Biblia, hogy Isten csak az ötödik napon teremtette őket. Mai példával élve Isten úgy dolgozott Gergely szerint, mint egy vegyész, aki a laboratóriumában összekever bizonyos anyagokat, majd hagyja őket reakcióba lépni egymással. A kísérlet eredménye a kezdő feltételektől függ: Isten a teremtés első napján határozta meg a világegyetem kezdőállapotát, és minden más szükségszerűen következett ebből. (...) Ezek után nem is olyan meglepő, hogy a modern természettudományokhoz közelebb áll Gergely ókeresztény teremtés-teológiája, mint az arisztotelészi természetfilozófia. Arisztotelész világegyeteme statikus, az ókeresztény teológusok viszont a bibliai teremtéstörténet alapján egy dinamikusan változó, keletkező és pusztuló világegyetemet gondoltak el." Forrás: https://qubit.hu/2023/07/18/hogyan-hatott-az-okereszteny-teologia-a-modern-tudomanyra

Erkölcs és hatalom nincs együtt

Erkölcs és hatalom nem létezik együtt. Az USA évtizedeken át hitette el a világ nagy részével, hogy a szabadság és a demokrácia hírnöke, védnöke a bolygón. Aztán a kétes indokoltságú iraki háborúval, de legkésőbb a csúfos afganisztáni kivonulással, Ukrajna előre deklarált cserbenhagyásával végérvényessé vált: a király meztelen. Mára nem csak az nyilvánvaló, hogy aljas hatalmi és geopolitikai törekvéseit rejtette a Nyugat mézes-mázas köntösbe, de azzal a beismeréssel, hogy saját állampolgárait sem képes/hajlandó kimenekíteni Ukrajnából, egyértelmű, hogy nem csak erkölcsileg bukott meg, de világi hatalmában is. A Trump jelenség, mind az elborult PC-kultúra erre adott reakció. Az LGBTQ és egyéb radikálbalos hullámok, ennek a nyilvánvalóan elveszett erkölcsi talapzatnak a befoltozására tett kétségbeesett próbálkozások, mellyel az USA társadalma csak még mélyebbre vergődik, mint egy kapálózó ember a futóhomokban.

Az Európai Unió mely még az USA által propagált liberális szabadság hírnöke, de Európától ez a kapálózás még nevetségesebb, hiszen maga is az USA elhazudott ideológiai lepellel letakart geopolitikai játszmájának súlytalan terepe csupán. Fogatlan oroszlánként fúj ide, vagy oda, s harsogja egy nála nagyobb bukó birodalom, bukott, s hazug sallangjait, miközben saját rebellis keleti tagállamaival sem tud mit kezdeni.

Oroszország már régóta ismeri ezt a színjátékot. A bolsevik forradalom óta játszotta el, hogy egy világraszóló nemes ideológia nevében tevékenykedik a földgolyón, miközben csak vörös rongyokba csavart orosz imperializmust folytatott. S ezt teszi ma is a demokrácia köntösében cinikus gúnnyal, s nem titkoltan kiparodizálva azokat. Mindenki tudja, hogy katonai akcióiban semmi nemes nincs, csak rideg hatalmi logika, de közben folyton rámutat: az USA is ezt tette Koszovóban, a Közel-Keleten.

Kína is hamar eljutott oda, hogy az állampárt nevén kívül, nem sok kommunista van benne. Mao hatalmas arcképe alatt alakult át kemény nacionalista, tekintélyelvű, államkapitalista impériummá. S nem érdekli ez a paradoxon sem a kínai lakosságot, sem Kínát, hogy mit gondol erről a külvilág.

De nem volt ez másként sohasem. Mindig is a nyers, hatalmi ösztön irányította a világot mindenütt. Aztán Európa a kereszténység álarcát felvéve játszotta geopolitikai hódításait, de az iszlám világ is ezt tette kezdettől fogva. Ahogyan a pogromokat rendező hindu nacionalista kormánypártok, vagy a muszlimokat mészárló buddhista államok is. S, ahogyan elinfálták a vallásokat ilyen módon, úgy törtek utat helyettük az ideológiák. Ma, a 21. században annak vagyunk tanúi, ahogy a birodalmak végleg elinfálják ezeket az ideológiákat is. S a király meztelen, nem marad más csak a rideg hatalmi logika. Elérkeztünk ismét az ókorba, mikor kendőzetlenül és őszintén öltek, hódítottak a birodalmak és teljhatalmú vezetőik kényük-kedvük és megalomán földi vágyaik szerint. Ahogyan Hamvas Béla írja a Titkos jegyzőkönyvben "Hát nem voltunk mindig bestiák? Ember! - álnok hazugság, bigott képmutatás". Mindig is bestia volt világ, bármily idealista eszmét is tűzött a hatalom zászlójára. Azt csupán lejáratta, s teszik némelyek még ma is, az utolsó felvonását játszva ennek a színjátéknak. Ha valami reményteljes, hogy az embereknek most már, - sok ezer év kihagyás után- nyilvánvalóvá kell váljon, hogy a hatalom és az erkölcs, az idea, sohasem járhat együtt. Hogy a bestiát mely a világot alkotja, s alkotta titkon vagy nyíltan mindig is, azt magunkban kell legyőznünk. Csak önmagunkban tudjuk elérni a változást, csak önmagunkat tudjuk legyőzni, s egymáshoz való viszonyunkban elérni, hogy a Lélek győzedelmeskedjen a matéria ördögi logikája felett. Az igazság mindig belülről fakad, a gonosz támad felülről, hatalmi rendszereken és törvényen és befolyáson keresztül. Akkor is, ha ezt az igazság köntösében is viszi véghez.

(Kép: Egy orosz ortodox pap éppen megáldja a hadsereg fegyvereit)

Muszlim gyorstalpaló kezdőknek

A híres nagy 2015-ös migránspara idején, mikor ez a probléma még a hétköznapi ember számára is valamelyest tapasztalható és életszerű volt, mikor a Keleti pályaudvar előtt tüntettek a feltorlódott tömegek, aztán indultak útnak karavánként az M1-es autópályán, és mindenféle települések mellé raktak nyitott táborokba ezreket, hogy azok átsétálva a falun, városon pattanjanak tovább; nos ekkor történt velem egy eset. Kórházi liftben utaztam, majd egy hidzsábot viselő arab nő lépett be a felvonóba a gyerekével. Kissé kétségbeesetten mutogatott a digitális kijelzőre és szaporán vont kérdőre engem érezhetően, de persze egy mukkot sem értettem. Gyorsan eszembe ötlött, hogy hát az arab írásjelek milyen krikszkrakszosak a latin írásunkhoz képest és szegény bizonyosan nem tudja, hogy hányadikon jár. Nagy megnyugvással léptem ki a liftből, hogy rájöttem a problémára és büszkén mutattam a kijelzőre, mutatva ujjammal egy kettest és erélyesen mondottam: two! Már a folyosón jártam mikor eszembe jutott, hogy mekkora tudatlan bunkó vagyok, hiszen ha az írásuk ugyan nem is latin, a számok, amiket mi is használunk azok az arab számok. Ha egy valamit letudott olvasni abban a rohadt liftben az a „two!” volt. Valami ilyesfajta ostoba tudatlanság érzésem van akkor is, mikor úgy általában az emberek az iszlám világról, de főképp mostanság Iránról beszélnek. Valójában féktelen nagy prosztó, bunkó tudatlanság uralkodik a fejekbe ezzel a világgal kapcsolatban, miközben mindenki a migráns válság óta legalább akkora szakértője, mint a focinak.

Azt általában tudjuk, hogy Allah az Isten neve meg Mohamed a nagy prófétájuk és, hogy szeretnek földön hajlongani ima közben. Azt is szoktuk tudni, hogy alkohol és disznóhús fogyasztása tiltott az iszlám körében, hiszen a kaja és részegedés kontextusában hamar jegyez meg dolgokat a Közép-Kelet európai ember. Ez azonban kevés egy jobboldalinak, hogy ellenezni tudja a muszlimokat és kevés egy baloldalinak, hogy nyugodtan jelenthesse ki, hogy européer kompatibilisek a muszlimok. Akár szakképzett, akár autodidakta vallásfilozófusok, kultúrantropológusok ne is olvassák tovább, mert semmi újdonság nem fogja érni őket. Egy egyszerű, gyors alapképzés jön pár információval, amit illik azért tudni az iszlámról.

1. Keresztények, zsidók, muszlimok tesók!

Ez a három vallás gyakorlatilag közös tőről fakad, egymásból következik és ezért együttes néven ezért is nevezzük Ábrahámi vallásoknak őket, nevezetesen mind három Ábrahámot tartja az első prófétának, akitől ered a vallása. Időrendben először  a zsidó vallás jelent meg, majd a keresztény és végül az iszlám zárta a sort. Ha nagyon primitíven akarjuk megfogalmazni a zsidók megírták az Ószövetséget, a keresztények hozzácsapták az Újszövetséget, amiből  a zsidók már köszönték nem kértek, majd Mohamed fogta ezt a kettőt, csinált belőle egy rebootot, hozzácsapta a saját tanait és kész lett a Korán, amiből már se a zsidók, se a keresztények nem kértek. Nos, mivel a Korán nagyrészt egy Biblia reboot, így annak szinte minden fontos szereplője megjelenik benne a már említett Ábrahámtól Mózesen, Ézsaiáson a megannyi prófétán át, egészen Jézusig. Mind megbecsült és tisztelt prófétaként. Mi hát akkor a gond? Az, hogy Mohamed nem csak rebootolta, de folytatást is készített hozzá így pedig egészen más fénytörésbe helyeződik a bibliai személyek, elsősorban Jézus Krisztus szerepe. Mohamed „ a próféták pecsétje” mondja az iszlám. Tehát az Isten kinyilatkoztatását ő tölti be, ő zárja le, az ő tanai a tökéletesek, ővele kerek a történet. Így pedig nem lehet Jézus a betetőzés, a messiás, a megváltó, az alfa és az ómega. Kicsit olyan, mint mikor a Star Wars 9. részében visszahozzák Palpatinent, ezzel pedig totálisan máshogy kell tekinteni a Jedi visszatérben Vader és Luke szerepére és eredményére a lyukba hajított Uralkodóval kapcsolatban. Valami ilyesmi a helyzete az iszlámnak is Jézussal. Mivel van folytatása, egy „új trilógiája” a próféciának, így Jézus csak egy próféta az iszlámban a sok közül, de semmiképp sem Isten fia. Nem azonos Istennel, nem kivételesebb és nagyobb a szerepe, mint mondjuk Mózesé és a legkevésbé sem hal meg és váltja meg ezáltal misztikus módon az emberiséget. Utóbbi, hogy egy prófétát keresztre feszítsenek, olyannyira elképzelhetetlen az iszlámban, hogy külön alternatív történet van rá, hogy Allah megmenti Jézust, magához emeli és egy Jézus hasonmás test „hal meg” a kereszten. Érdekes, hogy a kereszténység legfőbb Jézussal kapcsolatos tanításai (ezzel együtt szellemiségének) kikukázásával, sok tekintetben „vissza tértek” az eredeti, ószövetségi zsidó szabályokhoz, mint az étkezési szokásokban különböző tilalmak. Mindezeket egybe vetve ez a három vallás bizony tesó, bár a nagy ölelés elmarad közöttük. De megemlítendő, hogy az iszlám, mind a zsidókat, mind a keresztényeket a „könyv népeként” aposztrofálja és a történelem során a zsidó és keresztény alattvalók egy muszlim birodalomban kevésbé számíthattak durva atrocitásra.

2. Egyszerűen nagyszerű tanok

Ha valamit elmondhatunk az iszlámról, akkor az az, hogy túlságosan nem bonyolította túl a teológiáját. Nem igazán bonyolódott bele mély filozófiába és magyarázatokba. Ha ellentétpárt kéne találni a minden részletkérdésbe filozófiailag belegubancolódó hinduizmusnak, akkor az iszlám a tökéletes komplementere. Ugyan a zsidók törvényei is többnyire logikus magyarázatok nélküli, elfogadott dolgok voltak, de a rabbik a későbbi évszázadokban azért a Talmudban és egyéb platformokon igyekeztek magyarázatokat adni különböző felvetődő kérdésekre. Ezekből aztán nem lett zsinatokon elfogadott kánon, ezért sokfajta koncepció létezik a judaizmuson belül arról, hogy miként működik a lélek, hogy lesz a feltámadás vagy, hogy éppen milyen gyümölcs lehetett a tiltott gyümölcs. Ehhez képest a muszlimok ennyit sem feccöltek felesleges kíváncsiskodásból adódó koncepciókra, ők egyértelműen a gyakorlatra fektették a hangsúlyt. Az iszlám teológia fősodra szinte tisztán a Korán tanainak gyakorlatba ültetésének lehetőségeivel foglalkozik. Ebből lett a saría, azaz az iszlám jogrend. Ezt ismeri a nyugati világ leginkább rémhírekből, mint saját feleségét megölő, erőszakoló majd azt megúszó nőellenes és lopásért kézlevágós törvénykezést. Ezek pedig általánosságban igazak és a saria tartalmaz rengetek nyugati erkölcsnek meghökkentő dolgot. De senki ne parázzon be ha muszlim közegbe kerül, nem fogják automatikusan levágni a kezét, hiszen a saria alkalmazása is országonként eltér. Szaúd-Arábia például kifejezetten kéz levágósan komolyan vevő ország (ironikusan a demokráciaexporter USA nagy barátja) vagy Irán is híres a daruval melegeket felakasztó betartatásáról. Viszont például hiába muszlim Kazahsztán vagy Törökország, Albánia és egy csomó másik nemzet, köszönőviszonyban sincs a sariával a jogrendjük. Attól, hogy valaki muszlim, nem jelenti, hogy a saria szerint él, vagy alkalmazza, ahogyan nem jelenti, hogy, aki keresztény, az a konzervatív orbánista „kereszténydemokrácia” híve. Bár tény, hogy az iszlám és a saria viszonya sokkal reálisabb, mint a kereszténység és a kultúrkereszténység torz világa. Ezen kívül az iszlám általában kerül minden nem minimalista teológiát az elméletben is, így például a Szentháromság teljesen értelmezhetetlen számára és szigorúan Allah egy mivoltában hisz, annak bármilyen hármas tagozódását politeizmusként tudja felfogni és ezáltal meglehetősen morcos az ilyesmire. Viszont Kálvinnal jót pacsizhatnának, hiszen talán a kálvinizmuson kívül semmi másban nem jelenik meg olyan hangsúlyosan a predesztináció (eleve elrendelés), mint az iszlámban.

3. A muszlimok nem arabok!

Bár igencsak sztereotip az iszlámról rögtön az arabokra asszociálni, nem teljesen fedi egymást a két halmaz. Természetesen az iszlám az arab kultúrkörben született és az arab világ szinte egésze az iszlám égisze alatt egyesül, mégis túl nyúlik azon. Elég ha arra gondolunk, hogy bizony a legnépesebb iszlám ország nem más, mint Indonézia. Nem nehéz kitalálni, hogy Indonézia a Dél-kelet ázsiai szigetvilág országaként nem igazán sok etnikai kapcsolattal rendelkezik az arabokkal. Ahogy Észak-Afrika és még Közép-Afrika jelentős részén élő muszlim országok sem. Észak-Afrika, így Egyiptom, Marokkó, Tunézia stb. lakosságát sokan arabnak hiszik, de ha pontosak akarunk lenni, akkor ők berberek. Délebbre haladva a hatalmas, milliós muszlim országokhoz, mint Nigéria pedig nem kell sok magyarázatot fűznünk, hogy ott nem épp arabokra számíthatunk. De a volt Szovjetunió területén élő kazahok, türkmének, üzbégek, azeriek és sokan mások sem éppen sok kapcsolattal rendelkeznek az arab nemzetiséghez. De még Afganisztán lakói is a pastu etnikumhoz tartoznak, ahogy Pakisztán lakosságának jelentős része az indiaiak mellet. Törökország hiába muszlim semmi köze az arabokhoz a türköknek, ahogyan Albánia is indoeurópai nép és a bosnyákok is szlávok. Irán pedig hiába ír a nyugati ember számára ugyanolyan arabos krikszkrakszokat, valójában perzsák és sokkal több közük van az indoeurópai népekhez, mint az arabokhoz. Elég arra gondolni, hogy az ország neve, Irán jelentése is „árják földje”. Rengeteg muszlim kultúrájú népet tudnánk még mondani, de ebből is látszik, hogy az iszlám egyáltalán nem egy etnikumhoz köthető vallás, sőt számarányokat nézve a muszlimokon belül az arab származásúak vannak kisebbségben. Bárki, bárhol, bármikor vállhat muszlimmá a világon és ezért is van majdnem az összes nemzet között, ha nagyon kis arányban is (mint Magyarországon) de muszlim közösség.

4. Ahány ház, annyi iszlám

A keresztény kultúrkör is először nyugati (katolikus) és keleti (ortodox) részre osztódott, majd pedig a katolikus kultúrkörön belül jött a reformáció és megjelentek a protestánsok. A protestánsok pedig több válfajra osztódtak és akkor a neoprotestáns kismillió ágazatról még nem is beszéltünk. Ez egy szintén akkora területet érintő vallás esetében, mint az iszlám, szintén nem lehet másképp. Az iszlám három, de főleg kettő irányzatra oszlik. A legnagyobb mely a világ muszlimjainak 80%-át biztosan jelenti: a szunnita. Másik a síita, akik körülbelül 10% körül mozognak és 1-2% háridzsita. További kis irányzatok is léteznek de az majd a bónusz részlegen lesz tárgyalva. Fő szembenállás tehát a szunnita versus síita. A különbség pikáns keresztény kultúrkör emberének, akik megszokták a mély teológiai ellentéteket. A muszlimok esetében egy sajátos legitimitási kérdés a törésvonal, nevezetesen a szunniták Mohamed prófétát értelemszerűen elismerik és halála után a muszlim közösség kalifákat emel ki maga közül vezetőnek. Mohamed nem nevezett meg utódot és ezért a közösség dolga megválasztani a vezetőit. Nos, ezzel a síiták nem igazán értenek egyet és mindenképp leakarják vezetni jogos utódlási vonalat. A síiták elutasították a kalifákat és Ali (Mohamed unokatestvérét) tekintik legitim, Isten által felkent utódnak illetve ezen az irányvonalon, az ő utódaira öröklődik ez. Ők az imámok. Fontos kérdés ez nekik, hiszen a síiták szerint ez a biztosítéka, hogy a muszlim közösség helyes irányba menjen, hiszen csak a jogos isteni felkent utódok, imámok rendelkeznek azzal a tökéletes tudással, hogy igaz irányba vezessék a muszlimokat. Nem holmi kalifák. Persze ez az utód visszavezetgetés rizikós dolog és szükségszerűen törések képződnek a síitákon belül is ki milyen öröklési ágra jut és tart legitimnek. Így például legelterjedtebb síita irányzat a tizenkettes sía irányzat, mely 12 immámot ismer el, de ott vannak a hetes síiák is és sokan mások. Ha azt nézzük, hogy az immámok tévedhetetlenségében, isteni titkos tudásában hisznek, kicsit egyházszervezésben ők az iszlám világ katolikusai. Érdekes megemlíteni, hogy a világ muszlimjai közül a síiták szinte mind Iránban csoportosulnak. Irán az egyetlen muszlim ország, ahol a síita irányzat az államvallás és a domináns. Érdekes gondolat, hogy nem arab etnikai hátterük, kultúrájuk mennyiben befolyásolta őket az arab tengerben, hogy teljesen más irányzatra feküdjenek rá. Persze a szunnita irányzat sem egységes és számtalan alfaja van, melyre szintén elmondható, hogy Afrikában, az arab világban, Ázsiában, vagy a Balkánon is más-más irányzat dominál a szunniták körében. Az Al-kaida, az Iszlám Állam, a Boko Haram például, mind szunnita szervezet, annak különböző radikális irányzataihoz tartozva. Persze nem kell félteni a síitákat sem, ők is „büszkélkedhetnek” egy terrorszervezettel, a Hezbollahhal. Természetesen mind az egyszerű szunnita, mind a hétköznapi síiták többsége normális ember, aki nem minden pillanatban egy jó robbantásra vár. Ne sztereotípizáljunk.

4+1. Bónusz érdekességek:

Szalafizmus: a szunnita iszlámon belül egy radikális, ultrakonzervatív ág. Egy agresszív, hiperradikális reformációnak fogható fel, ami visszakar menni a Mohamed utáni generációk hagyományához és ezt visszaállítani az iszlámban. A legtöbb terrorista ezen ág alá tartozik valamely módon. Kifejezetten a Nyugat-Európában beszervezett második, harmadik generációs frusztrált bevándorló fiatalokat vonzzák be a gettókban ebbe az irányzatba és lesz a vége késelés, lövöldözés, kamionos tömegbehajtás. Szalafisták alá tartoznak a vahhabiták is, akik nagy hangsúlyt fektetnek az iszlámra rárakódott elvek, szokások lenyesésére. Bármilyen újítás vagy eltérő alternatív iszlám irányzat könyörtelen ellenségei.

szúfizmus: az iszlám misztikus ága. Ezoterikus tanokkal fűszerezett, meditatív, aszketikus életvitelű irányzat, mely nagyban eltér az iszlám fősodrától. A szúfizmust már hallottam „iszlámmal kevert buddhizmusnak” is nevezni, olyannyira misztikus és ezoterikus jellegű, mély filozófikus irányzat. Követői a dervisek (talán hallottuk már ezt a kifejezést). Egyfajta „fun fact”, Gül Baba, akinek Budapesten is türbét állítottak, szintén szúfi volt. A szúfizmus hatalmas lehetőségekkel bír, hogy a fundamentalista, más vallásokkal főként ellenséges iszlám irányzatok mellett, a vallások közti hidakat képezze és párbeszédet alakítson ki. René Guénon a híres metafizikai tradicionalista is szúfi hitre tért, és a tradicionalisták körében az irányzat nagy tiszteletnek örvend. Maga Hamvas Béla is tisztelettel foglalkozott a szúfi tanításokkal. Természetesen a mainstream iszlám megvetette őket mindig is a történelem során, a korábban említett vahhabiták nem kis részt a szúfi tanítások ellen jöttek létre.

alaviták: ez az iszlám gnosztikus ága. Szinte bálványozó szinten kiemelt tisztelet övezi náluk Alit. Gnosztikus mivoltjuk végett meglehetősen misztikus, ezoterikus jellegű titkos tanaik vannak és gyakorlatukban is megnyilvánul, mint például a rituális szertartásos borivás. Még a lélekvándorlásban is hisznek, ami mondani sem kell egy átlag muszlim számára rég túllépte az ingerküszöböt.

drúzok: egy sítia alirányzat, azon belül is a hetes síiták kis underground ágazata. Egy 11. században meggyilkolt, magát prófétának tartó kalifa visszatérését várják. Minden más tanukat szigorúan őrzik és titkolják. Olyannyira, hogy ezen kívül, igazán sok mindent nem is tudunk róluk.

Horváth Martin

Buddhista szocializmus

Bizonyára hallottatok már a keresztényszocializmusról. Viszont a buddhista szocializmusról?

“Nézzük meg a madarakat: láthatjuk, hogy csak annyit esznek, amennyit a hasuk elbír. Annál többjük nincs, mivel nincsenek magtáraik. Nézzük meg a hangyákat és a bogarakat: ők csak ennyire képesek. Nézzük a fákat: a fák csupán annyi táplálékot és vizet szívnak fel, amennyit a törzsük tárolni képes, annál többet nem képesek befogadni. Emiatt egy olyan rendszer, amelyben az emberek nem rondíthatnak bele mások jogaiba és nem rabolják el mások tulajdonát, teljesen természetes és a természettel harmóniát képez.”

Bhikkhu Buddhadasza, aki a “dharmikus szocializmus” kifejezést megalkotta.

Úgy tűnik ezt a jelenséget maga a dalai láma is támogatja. Azonban úgy, hogy megjegyzi azt, amiről több esetben is született írás illetve egy vlog is, nevezetesen, hogy a Szovjetunió által megismertetett kommunizmus, valójában nem is volt kommunizmus.

"Az összes modern gazdasági elmélet közül a marxizmus épül morális elvekre, míg a kapitalizmust főleg a növekedés és a jövedelmezőség érdekli. (…) Számomra a Szovjetunió korábbi rendszerének bukása nem a marxizmus bukása volt, hanem a zsarnokságé. Emiatt még mindig félig marxistának, félig pedig buddhistának tartom magam." 

(Tendzin Gyaco, a 14. dalai láma)

A témában a Disszidensen megjelent bővebb anyagok:

http://disszidensblog.blogspot.com/…/horvath-martin-az-oros…

https://disszidensblog.blogspot.com/…/horvath-martin-szlav-…

https://www.youtube.com/watch?v=BaMmshqHEaw

A kereszténység: sem vallás, sem misztika?

Részlet Gotthold Hassenhüttl „Glaube ohne Denkverbote” (Szabadon gondolkodó hit) című könyvéből

Mérleg Online — 2013 09. 16.

Míg Mózes és Mohamed kétségbevonhatatlanul vallásalapítók voltak, s ezért a zsidók és a muszlimok joggal hivatkoznak prófétáikra, Jézus esetében másképp fest a dolog. A keresztények hite az egyház mint intézmény felfogása szerint sem vallás. A Jézus Krisztusban hívők közösségéből legkorábban a 2. században lett vallási közösség. Mivel a keresztények kizárattak a zsidó vallásból, ugyanakkor sok pogány vallási gyakorlat embertelennek számított a szemükben, lassan kiformálódott egy saját vallási közösség, amely más vallások versenytársaként lépett föl.

Maga Jézus, aki a „hamis” zsidó vallást gyakorolta, sohasem szólított föl vallásváltásra. Midőn 50 körül először felbukkant a ‘keresztény’ fogalom, az életüket Jézus Krisztushoz igazító – későbbi elnevezéssel – pogány- és zsidókeresztények a saját vallásukat gyakorlták. Mindazonáltal az ún. apostoli zsinaton valamiféle minimális konszenzusra jutottak, hogy képesek legyenek a békés egymás mellett élésre: tartózkodnak a bálványoknak bemutatott áldozati állatok húsának a fogyasztásától, a kultikus prostitúciótól, a fojtott állattól és a vértől (ApCsel, 15, 20). E játékszabályokat betartva – közülük hamarosan csak a kultikus prostitúcióról való lemondás maradt meg – a pogány- és a zsidókeresztények nyugodtan tartozhatnak a saját vallásukhoz. Nincs szükség vallásváltásra ahhoz, hogy valaki keresztény legyen. Ezáltal azonban minden vallás megfosztódik az feltétlenségigénytől, relativizálódik – tudniillik a jézusi történés vonatkozásában. Így megtarthatók a vallási képzetek és a kulturális sajátságok. Még Krisztus után 200-ban is azt olvassuk a Diognétoszthoz írt levélben, hogy a keresztények nem valamiféle saját vallás révén különböznek más emberektől, a bevett módon élnek a társadalmi kontextusban, a magzatot azonban nem hajtják el. A keresztények megkülönböztető vonása az élet tisztelete. Ezért utasítmották el a háborús szolgálatot is. A 3. században azt fejtegeti Órigenész, hogy egyetlen zsidó- vagy pogánykeresztény pap sem lesz katona. A keresztények mind papok – a papok és a laikusok közti különbség nem létezett a keresztényeknél –, s azért utasítják el a fegyveres szolgálatot, mert egy keresztény nem öl. Így minden keresztény teljességgel helyteleníti a halálbüntetést.

Történelmi visszatekintést végezve felismerhetjük, hogy kereszténynek lenni nem annyit tesz, mint egy meghatározott vallási közösséghez tartozni, hanem annyit jelent, mint kiállni az emberi élet mellett, s nem feláldozni azt bálványoknak azáltal, hogy alávetjük magunkat valamilyen istenségnek vagy kultikus prostitúciót követünk el érte. Khrüszosztomosz még olyan „kereszténységről” beszél a 4. században, amely a békességben és a felebaráti szeretetben, nem pedig valamiféle vallási rendszerben ölt testet. Jézus Krisztus nem alapított új vallást, ezért vallási közösségek nyilvánvalóan nem hivatkozhatnak rá. Ez nem jelenti azt, hogy gyülekezetek és közösségek sem alakulhattak az ő nevében. Amennyiben az egyes személyek és a közösség civlizálására szolgáltak, nem Jézus Krisztus szándéka ellen valók voltak. S. Kierkegaardmindazonáltal úgy vélekedett a 19. században, hogy a ténylegesen létező gyülekezetek „kedvezményes áron megvásárolható kereszténységet” kínálnak, beágyazódtak a polgári társadalomba, saját hatalmi érdekeiket követik az egzisztenciaközlés, azaz a konkrét ember komolyan vétele helyett. E. Cardenal, a felszabadítási teológia hirdetője, felfüggesztett pap, szintén nem vallást lát a kereszténységben: „A kereszténység valójában nem vallás. Ha vallásnak kívánnánk nevezni, akkor az emberszeretet vallásának kellene neveznünk” (A solentinamei evangélium).

Nem véletlenül nevezték a rómaiak eredetileg ateistáknak (a-theoi) a keresztényeket, mivel nem folyamodtak Istenhez valamilyen vallási rendszert megalapozandó. A filozófus S. Žižek megfogalmazása szerint: a kereszténység „egyáltalán a vallás, s ezzel a nagy Másik leküzdése” (Philosophische Rundschau, 54 [2007] 4, 323). Ez nem azt jelenti, hogy Jézus Krisztus a misztika útját járni küldött bennünket a vallásé helyett. Azt sem tanította, hogy valamilyen vallás üdvözít, vagy hogy a meditáció és a bensőségesség megvált. Azt sem javasolja sehol, hogy forduljunk lelkünk legmélye felé (Seelengrund), hogy ott fogadjuk be az istentapasztalatot, hanem azt tanítja, hogy minden, ami lényeges, az emberközi kapcsolatokban válik valósággá.

De még mindig megmarad a kérdés: miért nem alapított Jézus sem vallást, sem ashramot? Azért nem, mert minden rendszerben embervoltunk megrövidítésének a veszélyét látta. Hiszen minden rendszer elhatárolás és kizárás révén konstruálódik meg. A kizárt egzisztencia pedig megsemmisítődik. Jézus viselkedéséből és szavaiból pedig megtudhatjuk, hogy éppenséggel a társadalom kizárt maradékával törődik. Az a szívügye, hogy a gazdagok jólétét megfizető szegények álljanak a középpontban. A bűnösöket, a lecsúszottakat, a prostituáltakat részesíti előnyben, őket keresi, őket fogadja szeretetébe, mindazokat, akik úgy hiszik, elpuskázták az életüket. Ugyanígy viszonyul az ellenséghez is. Erre a „mindent átfogó szeretetre” (Szun Jat-szen) nem építhető rendszer. Jézus üzenete elvben elutasítja a kizárás eljárásait. A nap egyaránt süt a jókra és a rosszakra. Mindenkinek kell, hogy legyen esélye. Minden vallási és misztikus rendszer alárendelendő a szeretetnek. A szabadság sohasem szogálhat rendszert.

Mégis hamis volna azt feltételezni, hogy Jézus üzenete elvben irányul minden vallás, misztika és állami törvény ellen. Hiszen ez a beállítódás maga is rendszer volna, amelynek kötelesek volnának engedelmeskedni az emberek. Még az erőszak alkalmazásáról való elvi lemondást is elutasítja Jézust, noha mindig óv az erőszaktól. Jézus „erősazkosan” lép föl a társadalom védtelenjeiért, és kiűzi a kufárokat a templomból. Az, aki vallási vagy állami célokból kihasznál másokat, nem adja meg a tiszteletet Istennek. Jézus abszolút relativizmust tanít minden rendszer iránt, mivel szerinte csak akkor érvényesek törvények és normák, ha a konkrét embert szolgálják. Spárta bölcsessége hamis: vándor, ha Spártába mész, vidd hírül, hogy itt láttál bennünket feküdni, ahogyan megparancsolta nekünk a törvény.[1] A törvények halálosak és gyilkosak lehetnek. Ezért nem létezik Jézus számára sem abszolút törvény, sem feltétlen érvényű norma. Mind viszonylagosak, tudniillik az emberi méltóság a mércéjük. Pontosan ez „a relativizmus diktatúrája”, melyet XVI. Benedek pápa kipellengérez. A konkrét ember a maga egyszeriségében és méltóságában a jézusi tanítás által hirdetetett és minden hatalom – legyen bár vallási hatalom, mint például a katolikus egyház – által megsemmisített „diktátum”.

Pál hite szerint Krisztus a szabadságra szabadított meg bennünket (Gal 5,1). Senkiből sem lehet semmilyen rendszer áldozata. Az evangélium tartalma a szabadság és az ellenségre is kiterjedő szeretet. Csak akkor van értelme az egész törvénynek, ha elősegíti a felebarát szeretetét. Ahol Jézus üzenete rendszerré válik – az egyházakban és a vallási közösségekben –, ott tévútra csábít. Ez irdatlan szerencsétlenséget hozott az emberiségre. Mivel épp azt akarta elérni Jézus, hogy semmilyen rendszer se tegye szolgává az embert, ezért nem tévútra csábította, hanem megszabadította az embereket. Isten nem olyan uralkodóban keresendő, aki vallásilag uralmat gyakorol felettünk, nem is valamiféle belső mélységben, hanem csakis a felebaráthoz való szabad, szeretetteli odafordulásban. Ebben tárul föl az, amit joggal nevezhetünk Isten megtapasztalásának. Ehhez olyan alapbeállítódásra van szükség, amelyet bizalomnak vagy hitnek nevezünk.

Bizalom nélkül nem lehetséges emberi kapcsolat, bizalom híján tönkremegy az életünk. A Jézus Krisztus életformájához igazodó keresztény felismeri, hogy sem a vallás, sem a meditáció, hanem csakis a felebarát és az ellenség szeretete jelenti Krisztus követését. Mindenki, aki akarja, bátran folyamodhat a valláshoz és a meditációhoz, ha segítenek neki, hogy szabad, szuverén és szolidáris életet éljen. Ha a megszabadító szeretet a kulcsszó az ember méltóságát és viselkedésmódját illetően, akkor állja ki a próbát Isten emberré levésének keresztény mítosza: az emberben találkozhatunk Isten valóságával. Ha a jézusi üzenetet úgy határozzuk meg, mint világosságot, amely azért világosít meg minden embert, hogy megismerjék méltóságukat és szabadságukat, akkor azt mondhatjuk: ez a fény sötét korokban különböző színeket ölthet. A vallásokat szivárványhoz hasonlíthatjuk. A zsidóság, a kereszténység, az iszlám, a buddhizmus, a konfucianizmus stb. különböző színárnyalatokat jelentenek. Egyetlen szín sem hiányozhat, s mindannyian együtt alkotják a szivárványt, amely az egyetlen Nap sugarának a megtörése révén kapja meg ragyogó fényét. A kultúrák és a vallások sokfélesége áldás az emberiség számára. Átokká válik azonban, ha valamely rendszer azt állaítja magáról, hogy ő maga a fény. Egyetlen ember sem képes maradéktalanul valóra váltani a benne rejlő lehetőségeket. Egyetlen vallási közösség sem lehet az embervolt abszolút mércéje. A vallás valamiféle ráadás és mindig az is marad, amely hasznos lehet, ha segít embervoltunk valóra váltásában, de romboló is lehet, ha láncokkal béklyóz meg bennünket. (Ábrahám Zoltán fordítása)

[1] Vö. Szimonidész: Thermopülai epigramma. („Itt fekszünk, Vándor, vidd hírül a spártaiaknak: / Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza”  – ford. Ponori Thewrewk Emil).

Forrás: Gotthold HASENHÜTTL: Glaube ohne Denkverbote. Für eine humane Religion.Darmstadt, Lambert Schneider Verlag, 2012, 33–36. l. Teljes, szöveghű fordítás.