A Fidesz a saját farkába harap

A Fidesz a '90-es évek elején jogosan pozícionálta magát a posztkommunista plebejus társadalmi vízió ellen, amit akkor az MSZP-SZDSZ elégített ki. Talán dacból, sokan őszintén lettek szimpatizánsai a konzervativizmusnak. A plebejus posztkommunista társadalmat azonban ez az ajánlat és világnézet sem dacból, sem őszintén nem érdekelte. 20 évbe telt a Fidesznek, hogy elsajátítsa azt a retorikát és stílust, hogy ezt a posztkommunista társadalmat magához édesgesse. S amint magához ölelete, önmaga konzervativizmusát is megfertőzte és lerontotta a posztkommunista nacionalizmus groteszk szintjére. S mire ezt a lerontott proletár-nacionalizmust megszilárdította, a 20 évig édesgetett társadalom szépen lassan kihalt, kifogyott alóla. Akik pedig évtizedeken át ennek irányítói voltak, s foglyul ejtették a magyar konzervativizmust, végül maguk sem tudták már, hogy kik ők és mit is képviselnek, ennyi halálos ölelés és hatalom oltárán beáldozott lelkület után. Amit hagynak maguk után, egy végletekig lejáratott, felégetett konzervatív brand, aminek legalább van esélye őszintén és tisztán valaha újááéledni. A kérdés az, hogy majd ez a konzervativizmus mit kezd azzal a liberális, centrista populizmussal, amit a Fidesz vívott ki maga ellen és teremtette meg a folytatását annak, ami ellen a '90-es években a Fidesz is még jogosan pozícionálta magát.

Liberalizmus és kereszténység a két elárult eszme

Nincs még két olyan világnézet/létszemlélet amit annyira elárultak volna, mint a liberalizmus és a kereszténység. A liberalizmus és a keresztény-konzervatívizmus ellentétéről szokás beszélni mindkét oldalon, mintha valami elementáris szellemi összecsapás színterében élnénk, melynek két esküdt ellensége e kettő. A valóság az, hogy a kereszténység, mint Krisztus tanítása messzemenően liberális a társadalomhoz való hozzáállásában, abban a tekintetben, hogy nem kívánja megváltoztatni a fennálló rendet, politikai hatalommal nem él, a törvényekben nem gondolkodik, a mindennapi életet szabályozni nem kívánja, hagyja, hogy "együtt nőjön a konkoly és a búza". Mindemellett egyéni szinten mélységesen konzervatív. A belső szabad belátásból jövő, egyéni erkölcsöt, önkritikát és önvizsgálatot a legmagasabb szintre emelte és magasan is várja el, önmagunkra nézve. A nemzeti-kereszténykonzervatív idea viszont mélységesen konzervatív a társadalomhoz való hozzáállásában, ragaszkodik a pogány logikákhoz, céljait a politikai és gazdasági hatalom eszközeivel éri el és törvények és szabályok által kívánja befolyásolni az embereket. A belső, egyéni jellemfejlődés, önvizsgálat és erkölcs tekintetében már liberális. A kultúrkereszténység belülről rothadó látszatideológia. Példaképei sem Jézus, próféták vagy apostolok. Hanem a földi hatalomféltése közben a családtagjaikat megvakíttató, forró ólmot fülbe öntő "szentek".

Ezt a kifordult, irtózatos világképet elégelték meg a felvilágosodáskor, s született meg a liberalizmus, ami ugyan erkölcsöt és spiritualitást nem adott, de a kultúrkereszténységből hiányzó, de a valódi krisztusi lelkületben benne lévő emberekhez és társadalomhoz való hozzáállást hirdette. A megértés, a másik életébe való erőszakos beavatkozás és ítélkezés mellőzése. Azonban az erkölcs és spiritualitás hiányát a 21. századra kificamodott baloldali ideológiákkal pótolták a liberálisok. Amint pedig ezen ideák megvalósítása lett a fő prioritás, elfelejtették a liberalizmus alapértékeit és váltak szivárványos manipulátorrá a médiában, fasiszta frusztrációval tobzódó toleranciadiktátorrá, meghazudtolva minden nemes hozzáállást, ami eredetileg a liberálist jelentette.

A liberálisok most járják be azt az utat, amit a "keresztények" 1000 éve. A nemes értékek elárulása és hozzákorcsosítása a világi praktikumhoz. A liberálisok még rájöhetnek, hogy nem önazonosak, mert ők még az első hullámos eszmeárulók. A mai jobboldal már elkésett, mert a keresztény címke mögött már több évszázados félreértés és gyakorlat áll, s a pragmatikus, korrupt, prosztó újburzsoázia teljesen önazonos, ha mintái a háborút, gyilkosságot, kínzást hatalmi érdekekért és világi ideákért elfogadhatónak tartó "királyok, hercegek, grófok".

Őszinte a Fidesz konzervatívizmusa (2001-es Hetek interjú)

Ez az interjú a Hetek hetilap 2001 májusi számában jelent meg Őszinte a Fidesz konzervatívizmusa címmel. Pikáns időutazás, amely részben cáfolja azt a nézetet, hogy Orbán és a Fidesz a 2002-es választási vereség, avagy még ezután következő években vett volna egy erős radikális jobb kanyart. Érdekes látni, hogy 21 évvel korábban milyen tűpontosan leírja azokat a  fő irányokat, amelyek ma a NER alapjai. Innen a cikk részlet következik. 

Interjú Hegedűs István európai uniós szakértővel, a Fidesz egykori vezetőségi tagjával és parlamenti képviselőjével, aki a kilencvenes évek elején a Liberális Internacionáléhoz való csatlakozás egyik előkészítője volt.

 

A konzervatív táboron belül melyik trendhez lehet hasonlítani a Fidesz-MPP-t?

 

A fideszesek a 90-es évek közepétől egyre jobban hangsúlyozzák a család jelentőségét, emellett gyakran keresztény-nemzeti ideológiai retorikát használnak, sőt, "rendről" beszélnek. Mindennek jelentős része egybevág a nemzetközi konzervatív erők nézeteivel és üzeneteivel, bár a nyugati konzervatív pártok többsége azért meglehetősen liberális. A liberális "minimumhoz" tartva magukat, a "rend" követelményét például nem nagyon emlegetik modern felvilágosult konzervatív körökben, mivel tekintélyelvűség csendül ki a szóból. Természetesen a "law and order", azaz a "törvény és rend" jelszava, vagy a becsület, a tisztesség használatos kifejezések a modern politikában. De a "rend" szó erős hangsúlyozása ókonzervatív kifejezésnek számít.

A legfontosabb kérdés a konzervatív táboron belül a radikális jobboldalhoz, a szélsőjobbhoz való viszony. Nagy zavar van ezen a ponton a világban, nehéz megmondani, hol húzódik a határ a szalonképesség szempontjából. Az európai konzervatívok többsége ugyanakkor elég egyértelműen elhatárolódik a radikális szélsőséges jobboldali erőktől. Ez többé-kevésbé igaz a francia Chiractól a spanyol Aznarig. Nem igaz már az osztrák Schüssel és, úgy tűnik, az olasz Berlusconi esetében.

 

Ennek mi a jelentősége, egyébként fontos lehet-e ez a közeljövőben?

 

Azt hiszem arról van szó, hogy Orbán számára a konzervatív tábornak - ideértve a cseh Vaclav Klaus-t is, akivel szintén jó viszonyt alakított ki - éppen ez a szárnya vonzó, amely pragmatikus alapon ki tud egyezni a radikális jobboldallal, bázisát ki akarja terjeszteni a radikális választókra is, mert nem lát olyan típusú kuturális-ideológiai szakadékot, hogy ezt ne tenné meg. Gyanítom, hogy Orbán számára Berlusconi és Schüssel jó partner lehet annak az elképzelésnek a megvalósításához, hogy ez a konzervatív oldal a mai Európában erős szociáldemokratákkal szemben harciasabb jobboldali álláspontot fogalmazzon meg. Olyan alternatívát, amely visszatér a konzervatívok kevésbé liberális hagyományaihoz.

Ezeket az új jobboldali politikusokat ideológiai rokonszenv is összeköti egymással - a pragmatikus politizálási stílusukon kívül. A baloldallal és a liberális médiával szembeni ideológiai ellenérzéseik is erősebbek lehetnek a centrumba húzódó más jobboldali politikusoknál.

 

Egyre többet lehet olvasni, hogy vannak, akik Európában konzervatív hullámot várnak.

 

Nem tudjuk, milyen irányban változik a következő egy-két évtizedben a világ. Nagy kérdés, hogy lesz-e konzervatív ellen-offenzíva Európa-szerte a mostani centrista, majdhogynem liberális poltikát folytató szociáldemokráciával szemben. Egy erős radikális konzervatív alternatíva - Bush Amerikájától Magyarországig - sok mindent megváltoztathat. Egyáltalán nem mindegy, hogy mennyire erősödik meg Nyugat-Európában ez az új jobboldali gondolkodásmód, illetve hogy Orbán Viktor nemzeti érdekeket hangoztató, gyakran az Európai Uniót nyűgnek, "muszáj-feladatnak" tekintő mentalitása találkozik-e hasonló felfogással nyugati politikusok körében.

 

Egyébként, tudomásom szerint, komoly esély van erre.

 

Orbán Viktor számára kedvezőbb helyzetet teremtene, ha ez a európai integrációt, mindenekelőtt a politikai unió létrejöttét lassító, a tagállamok nemzeti szempontjait hangsúlyozó, euroszkeptikus csoport erősődne meg. Különben folytatódna az európai egységesülés 80-as évek közepe óta felgyorsult folyamata, nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is. Márpedig Orbán politikai attitűdjeinek jobban felelne meg az, ha a kormányok döntési kompetenciái erősödnének az európai közös intézményekkel szemben.

 

Ön a Fidesz azon szakpolitikusai közé tartozott, akik szervezték a párt Liberális Unióba való belépését. Mi volt akkor a motiváció?

 

Már 1989-ben világossá vált, hogy a Fidesz magát liberális politikai erőnek tekinti. Ahogy jobban megismertük a külföldi politikusokat és pártokat, eléggé magától értetődő volt, hogy a nemzetközi politikai életben is a centrumban van a helye, nem a baloldalon vagy a konzervatívok között.

 

A napokban döntött a Fidesz-MPP kongreszusa, hogy átlépjenek a konzervatív szervezetbe. Ez hidegfejű számítás, vagy őszinte döntés?

 

Vannak, akik azt mondják, hogy ez a döntés csak politikai számítás, trükk. Szerintem ez nem ilyen egyszerű. Orbán Viktor és a Fidesz-MPP vezetői ma már egyértelműen konzervatív, sőt, néhány kérdésben radikális konzervatív beállítottságúak. Identitásuk erősen antiliberális. Főleg a 92-94 közötti időszak párton belüli konfliktusai, a nagy népszerűség utáni választási vereség, a csalódás és a sértettség, a magyar értelmiség nagy részével való összeveszés nyomán lettek egyre konzervatívabbak, nem csupán taktikai megfontolásból, hanem "belül" is.

Forrás és az teljes anyag: https://europatarsasag.hu/hu/open-space/oszinte-fidesz-konzervativizmusa

Hová lettek a konzervatívok?

 "A mai világ erről a két dologról szól: progresszivizmus és konzervatimizmus. A haladó gondolkodásúak folyton hibákat követnek el. A konzervatívok pedig meggátolják e hibák kijavítását."

G. K. Chesteron

A jobboldali politikának, értékvilágnak, filozófiának nem volt nagyobb hatású és meghatározóbb ideológiája (már amennyiben egyáltalán ideológiának lehet ezt nevezni, nem pedig egyfajta érzületnek, hozzáállásnak a világhoz), mint a konzervativizmus. A konzervativizmus évszázadokon át határozta meg Európa és a nyugati civilizáció sorsát. De kimondatlanul a többi kultúráét is. Jóval azelőtt már, hogy a 18.-19. században papírformába öntötték volna és egy „izmus” jelzővel bekategorizálják. Az elmúlt jó pár évtized azonban egyre inkább azt a felismerést ébreszti fel a szemlélődő emberben, hogy feltegye a kérdést: hová lettek a konzervatívok? Mármint, úgy a valódi, igazi konzervatívok. Mert, aki annak hívja magát abból akad jócskán és még nekik is két nagy táboruk van, amely harcban áll.

Rohadt unalmas lehet azoknak, akik minden írásomat elolvassák, mert ismét a jobb és a baloldal alapértelmezését kell elővennem, hogy tisztázzuk honnan indulunk a konzervativizmus taglalásában. Dióhéjban a jobboldal az Istenből a tekintélyt és rendet érti meg, a baloldal pedig a kegyelmet és a szolidaritást. A jobboldal a világ rendjéhez igazodik, a baloldal pedig utópisztikus víziókban él. A probléma, hogy a „világ fejedelme a Sátán” (Jn.  12:31; 14:30; 16:11 és még számos helyen az evangéliumokban), ezért evilág rendszeréhez igazodni, nem valami szerencsés. Akkor sem, ha Istenre hivatkozunk közben. Viszont azt is tudjuk, hogy Jézus Krisztus országa nem ebben a világban foglal helyet ( Jn. 18:36), így azt teljességében ebben a Földön megkreálni nem lehet, akármilyen szép utópiánk is vannak. Ennek a kísérlete már Thomas Münzer mozgalma esetében is csúfos kudarcba futott ki, mikor a teológiában megjelent ez a gondolat. Száz szónak is egy a vége, a tekintély és a rend önmagában pokolba visz, míg a szolidaritás és a kegyelem, mindenféle erkölcsi tekintély nélkül úgyszintén. Az Isten a kettő szintézise. Ezért is volt egy viszonylag üdvös jelenség ebben a torz világban, nyilván torz módon, de az a pár évtizedet Nyugaton felölelő időszak, mikor a mérsékelt jobboldal és a mérsékelt baloldal konstruktív vitákat folytatott és olykor szövetséget is kötött. A konzervatívok és a progresszívok relatív legideálisabb működése ez, melyet ezen a földön ellehet érni. Ez pedig az utóbbi évtizedekben lassan eloszlott. Mára pedig végleg megszűnt.

Ehhez az állapothoz rengeteg adott, hogy a konzervativizmus átalakult. Gyakorlatilag eredeti jelentésében el is tűnt. Elsőkörben Nyugat-Európában idomult a konzervativizmus a liberális és kulturbaloldali körökhöz, hogy gyakorlatilag át is vette a szerepüket. Ennek oka részben a náci-bűntudat, másutt a nácizmusba torkolló jobboldaliság kárhozatása volt, másrészt viszont a 20. század végével komoly szavazóbázissá érő generáció igényeinek való megfelelés okozta, amely generáció, már ’68 óta masszív baloldali zenei, filmbeli és egyéb szórakoztatóipari kultúrán szocializálódott. A 2000-es évek végére részében ez is okozta, hogy a baloldaldali pártok, gyakorlatilag haldokolni kezdtek Európában, hiszen az olyan pártok, mint a németeknél CDU, noha kereszténydemokratának, konzervatívnak vallja magát, teljesen elszívta előle a kulturális levegőt. Másik hatása azonban a jobboldali radikalizmus megjelenése volt, hiszen rengeteg következetesen konzervatív értéket valló személy, egyáltalán nem fogadta el, hogy az egykor nem csak nevében konzervatív pártja, gyakorlatilag teljesen liberálissá vedlett. Ezért egyre inkább kezdtek feljönni és sikert aratni a nemzeti konzervatív, jobboldali populista, szélsőjobboldali pártok. S hát a radikalizálódás annál exponenciálisabb volt, minél több mainstream jobboldali párt, közszereplő, szervezet, intézmény határolódott el a klasszikus konzervatív értékektől és kvázi liberálisként működni a jobboldali jelzővel. Ez az ellenhatás viszont olyan elemi erővel kezdte ellenségnek tekinteni a nagy, jobbközépnek mondott erőket, hogy velük együtt lassan minden eszmei, morális és politikai normát is elkezdett elvetni, ami hozzájuk kapcsolódott. Noha, azok könnyen lehet, még valóban a klasszikus konzervativizmus maradványai voltak. Ezzel a magukat „igazi konzervatívnak” nevezők bázisa, önként vált meg szintén temérdek konzervatív értéktől. Ami pedig így maradt, nem volt más, mint a populista jobboldaliság, félfasiszta reflexek, proli-nacionalizmus. Így végül a mára liberálisként funkcionáló „mérsékelt jobboldaliak” joggal átkozták a konkurens, magukat valódi jobboldalinak nevezőket, hogy azok igazából szélsőjobboldaliak, populisták, fasiszták, és kérték ki maguknak, hogy ők a valódi konzervativizmus. Persze nem volt az. A konkurens jobboldaliak rég teljes joggal kritizálták őket, hogy, amit csinálnak színtiszta liberalizmus csupán, és kérték ki maguknak, hogy ők az igazi konzervatívok/kereszténydemokraták. Persze nem voltak azok. Így polarizálódott szét a jobboldal mára temérdek csoportosulásra, akik mind maguknak akarják tudni a konzervativizmust, de valójában egyiküknél sincs. Liberálisok, fasiszták és elvtelen populisták vitatkoznak azon, hogy ki a konzervatív. Erről a Doktor Who egyik epizódja jut eszembe, melyben százezer vagy millió évvel később vitatkozott egy kifeszített bőrvászon, meg valami löncshús szerű massza élőlény, hogy melyikük az ember leszármazottja és melyikük nevezhető embernek.

Sokakban merülhet fel, hogy a magyar politikai színtéren, ki hogyan áll ezzel a helyzettel. Azonban a hazai helyzet sokkal pikánsabb. Ha megnézzük a Fidesz helyzetét, akkor könnyen rámondjuk, hogy ők a félfasiszta, populisták, akik maguknak követelik a konzervatív és kereszténydemokrata jelzőt. Ez nincs is messze a valóságtól, azonban a Fidesz kurta útja sokkal bonyolultabb összképre vezet minket. A Fidesz nem egy semmiből előretörő, új jobboldali közösség volt, mely a liberálissá vált konzervatívok helyét igyekezett betölteni. A Fidesz nem is egy konzervatív közösség volt, mely idővel liberálissá vált. A Fidesz egy az egyben liberális pártként indult! A jobboldalisághoz sem kimondva sem kimondatlanul nem volt sok közük. Aztán a nagy liberális párttal való összeveszésük, az általuk mindig is következetesen gyűlölt szocialisták előretörése és az előbb említett párttal való szövetsége viszont olyannyira felháborította őket, hogy inkább átballagtak a politikai paletta túl felére, nehogy ezekkel közösködjenek. Akkor a Fidesz a 90-es évek végére felvette azt a szerepet, amelyet nyugaton a magukat konzervatívnak mondó, de már liberálisként funkcionáló pártok. Azaz szerette volna csak felvenni, mert valami hiba már a kezdetek óta ott lakozott köztük. Jócskán túlcsúszott a szavazóbázisuk és a párttagságuk is magukat mérsékelt jobboldalinak aposztrofáló embereken. Aztán, ahogyan telt, múlt az idő, Orbán maga is és az egész társadalmunk fele egyre radikálisabb lett és egyre nagyobb ellenszenv alakult ki a baloldallal, amely a Fideszt végül eltolta egészen azokig a politikai közösségekig, melyek populista, félfasiszta, szélsőjobberek. De csak odáig tolódott a Fidesz, viszont nem vált azzá! Nem lett belőlük ideológiailag elkötelezett szélsőjobboldali. Nem azért változott annyit ez a párt, mert kereste identitását. Kizárólag azért változott ennyit, mert mindig azt kereste mi fáj jobban a liberálisoknak, mivel lehet jobban odapörkölni a ballibsiknek. Ezek sohasem voltak polgárok, sohasem voltak konzervatív urak. Ezek magukra értékeit tekintve, értéktelenségben maradtak, liberális lazaságban. Egy kolesszos haveri kör, akik ravaszkodva puskáznak, csalnak (csak már nem a vizsgán, hanem a hazai és nemzetközi jogban), kipróbálnak ezt-azt, bulizgatnak, s ha úgy adódik meg is szöknek az ablakon át onnan. A fideszesek krémje nem konzervatív. Se nyugati értelemben, se szélsőjobboldali értelemben. Ezek wannabejobboldaliak, akik csak azért akarnak jobberek lenni, hogy idegesítsék és legyőzzék egy másik csapatban indulva a nagy tesót (SZDSZ és, amit szimbolizál), akivel egykoron összevesztek. Itt nincs érték, csak bizonyos értékek tagadása. Ez nem jobboldal, csak ellenbaloldal. Ez válik egyre nyilvánvalóbbá mindenki számára. A liberális kamukonzervativok nyugaton egy ideig reménykedtek, de megértették, ez a párt nem közéjük való. A szélsőjobboldaliak annál hevesebben reménykedtek, hogy viszont közéjük tartozik, minél jobban veszett velük össze a mainstream jobboldal. De lassan rá kell ébredniük, hogy nem, közéjük sem. Ezek csak liberálisokat szapuló liberálisok, vagy jobb esetben minden tradicionalizmusuk a disznóvágáson való pálinkagőzös népdal nótázásban merül ki.

Nincsenek már rég derekas államférfiak, polgári emberek, akik a konzervatív értékeket nem csak üres szólamként mondják, vagy baloldal heccelésre használják bosszúból, vagy a fasizmusukat nevezik így szép szóval. Eltűntek és csak nyomokban látni olyat, aki valóban átérzi és megéli azokat az értékeket, amiket a konzervativizmus magában rejt. Én nem azt mondom, hogy az az út a helyes. Számos hibája és betegsége van az eredeti konzervativizmusnak is. Mindig is a konzervatív értékek megélésének új formáit kerestem, melyekhez a baloldali értékek nyújtanak segítséget. Mert a progresszív hozzáállás a világhoz és a konzervatív értékek komoly megélése együttesen az, mely a legideálisabb ebben a világban. Mert mindegyik az Istenből megértett kicsiny szelet csupán, de együtt nagyobb, pontosabb összképet ad, viszont külön-külön sátánivá válik. Ameddig a hiteles konzervatívok nem jelennek meg a képletben, addig a baloldal csak radikalizálódni fog szintén. Nincs, ami ebben megállítaná, hiszen a liberálissá vált „konzervatívok” csak bólogatnak az egyre fokozódó progresszióra. A konzervatívnak nem nevezhető jobboldali szélsőségek pedig csak további igazolást adnak a baloldalnak, hogy van értelme egyre harciasabban és radikálisabban küzdenie. S ha mégis a széljobberek nyernének ebben a csatában, hát akkor sem kecsegtet semmi jóval a jövő. A múlt század közepén, még a liberalizmus volt, mely egyensúlyt hozott és hidat képzett a jobboldal és a baloldal között. Mára a konzervativizmusnak kellene betölteni ezt a feladatot az egyre radikalizálódó baloldal és egyre radikalizálódó jobboldal között. Mert bármelyik is kerekedik így felül, azt fogjuk Antikrisztusnak hívni.  Már ha ez a polarizált kultúrháború, már nem eleve az. 

"Az ördög minden hibát párokban, ellentétpárokban helyez el a világban, és mindig arra biztat bennünket, hogy jó sokat törjük a fejünket, vajon melyik a rosszabb. Arra számít ugyanis, hogy az egyiket olyannyira nem kedveljük majd, hogy könnyűszerrel belekergethet a másikba. De ne engedjük magunkat bolonddá tenni! Tartsuk a célt szemünk előtt és haladjunk egyenesen át a két hiba között. Csak azzal kell törődnünk, hogy mindkettőt elkerüljük." C. S. Lewis

Horváth Martin

Horváth Martin- Zsidók a zsidók ellen, avagy a nagy zsidókérdés

Megnéztem a Netflix új, Unortodox című mini-sorozatát, amely egy ultraortodox haszid zsidó közösségből kiugrott lány történetét mutatja be. Igaz történet alapján. Nem a sokadik kritikát akarom gyártani a sorozattal kapcsolatban, inkább sokkal mélyebb kulturális kérdéseket feszegetnék melyek eszembe jutottak közben. Sokszor, sokak által körbejárt téma, melyből úgy néz ki sosem elég, a nagy zsidókérdés.

Leszögezhetjük nincs még egy nép, amellyel  a történelem folyamán ennyit foglalkoztak volna, ekkora hatást vagy épp megbotránkozást okozott volna a világ szinte minden táján minden egyes korszakban, több ezer éven át. Ennek pedig megvannak a sajátos okai. Én magam is sokat „küszködtem” a kérdéssel kapcsolatban, tekintve, hogy a gyermekkorom a nagymamám és rokonsága társulatában töltött nyarai, igen ízes zsidózó politizálásokból álltak, majd a 2000-es évek közepétől mindenki által ismert nemzeti radikalizmus a kamaszodó korban sokak számára vonzó volt és igen hamar különböző antiszemita koncepciókkal találtam szembe magam, melyeket pár éves szélsőjobbos pályafutásom alatt magamévá is tettem. Dacára annak, hogy az egyik ükapám zsidó volt. Miután viszont megtudtam, hogy ez az arány messze elmarad a nürnbergi törvények határértékétől a kutya se bánta. Aztán hamar árnyaltabb kép felé vitt a józan eszem, vagy a lelkiismeretem és miután megtértem, keresztényként ismét külön perspektívából kellett szemlélni a zsidóságot, immár, mint üdvtörténeti tényezőt.

Azt már most láthatjuk, hogy az antiszemita sztereotípiák zöme kidobható a kukába, hiszen a „zsidó kapitalista/liberális/kommunista/kozmopolita szórakoztató ipar” örömmel gyárt le a gójoknak olyan műveket melyben a saját, tradicionális kultúrájukat ostorozzák. Ez viszont szoros összefüggésben van a zsidóság társadalmi, kulturális helyzetével. Kezdjük a keresztény narratívámtól sem mentes áttekintést. Először is a zsidóság létrejöttekor is egyedülálló, a körülötte lévő népektől elütő tényező volt. Minden környező pogány népnek megvolt a maga istenelképzelése, de a zsidóságé merőben különbözött ezektől. Vallom, hogy a zsidóság került abban a korban legközelebb az Istenhez, s míg a többi népnek egyéni koncepcióik voltak az istenről, melyet maguk kútfőjéből összefilozofáltak, addig a zsidóknak valódi kapcsolata is volt az Abszolútummal. Természetesen ez a kapcsolat messze nem volt teljes és az istenképük borzasztó felületes és torz volt az Ószövetség korában, de még így is kimagaslott ez a kapcsolat, a többi népéhez képest. Ebben a korban a zsidóság sem lett volna képes, sem senki, elbírni azt az igaz szellemiséget, amit Isten képvisel így csak annak töredékét osztotta meg a zsidósággal. Ami pedig itt-ott, úgy vélem kibővítette egyéni kis törzsi elképzeléseivel is. De nem bibliai tanulmányt írok így erről most ennyit. Jézus a töréspont az egész emberiség történetében, de a zsidóságéban hatványozottan. Jézus a zsidóság addigra több évszázados istenismeretét vonta kétségbe, hasonlóan, ahogy én is tettem az ószövetségi pontosságukkal. Kijelentette, hogy bizonyos dolgokat Mózes csak „a szívük keménysége” miatt engedett meg, egyes dolgokat, mint a „szemet szemért elv” totálisan eltörölt és újat adott helyébe. A zsidóság nagy része pedig jobban ragaszkodott már meglévő torz tradíciójához, így Jézust elutasította. ( Zsidóság alatt itt a nagy többségét értem, hiszen rengeteg zsidó is követte Jézus útját, a tanítványai is azok voltak és gyülekezetek is alakultak zsidók körében). Aztán miután a rómaiak nagy csetepatét csaptak és a zsidóság szétszóratott a világban, kezdődött csak igazán hányattatott sorsuk. Míg a Jézus előtti zsidóság idegen népek általi üldözése és elnyomása egyértelműen értelmezhető Isten akkori lehető legnagyobb ismeretével rendelkező emberek üldözésének és elnyomásának, Jézus után már csak sajátos, keresztény szempontból idejétmúlt, érvényüket vesztett szokásaihoz ragaszkodó etnikai csoporttá vált. Ezért a mondatért kapnék rendesen most vallásos zsidóktól és cionista-filoszemita teológiát valló keresztényektől.

Lényeg a lényeg, a zsidóság ezután is elütött, mind vallásilag, mind kulturálisan, mind szokásaiban mindenestől a környező népektől, bármerre is járt. S ugyan sok nép keveredik, minimum etnikailag, vagy vallásilag, vagy kulturálisan legalább van azonosság a másik néppel. A zsidóság esetében ezek közül egyik sem passzolt és az ilyesfajta idegen testeket a „gazdakultúra” szereti kivetni magából. Úgyhogy a középkori inkvizíció egyik kedvelt célpontjaivá váltak. A zsidók körében pedig a fennálló középkori rendszer egyértelműen ellenséggé. Nem csoda, hogy a szabadkőművesek és egyéb eretnekmozgalmak körében igencsak felülreprezentáltak voltak a zsidó származásúak. S, mint tudjuk, hogy könnyen gyűlölünk valamit annyira, hogy azonnal a másik végletbe lökjön minket. Így találta sok zsidó gondolkodó magát a felvilágosodás oldalán. A felvilágosodás ugyan kétségtelen, hogy az akkori katolikus-feudális világot kívánta lebontani, mely a zsidóságnak igencsak nem volt ellenére, azonban a zsidóság szigorú tradíciói ugyanúgy nem fértek bele a szabadelvűség kereteibe. Pontosabban, a kereteibe belefértek, de nem épp azt preferálta. A 19. századra aztán a felvilágosodásban megenyhült kultúrkeresztény társadalmak is elfogadóbbak kezdtek fokozatosan lenni a zsidókkal és így a zsidók is a befogadó társadalommal. Ez is lett a nagy asszimiláció korszaka. Azonban az asszimiláció, úgy ment végbe, hogy nem ment végbe. A zsidók hiába tértek át keresztény hitre, hiába kötöttek vegyes házasságokat, a feudális világ reflexei továbbra is kinézték őket. Tudták, hogy mások, máshonnan jöttek és ezt tudatták is a zsidókkal. A zsidók pedig hiába nőttek fel már nem is a zsidó kultúra szerint generációkon át, azt mindig is érezték, hogy ők azért még sem olyanok, mint mások. Hogy ők zsidók. De ekkora mit jelentett zsidónak lenni már kétséges. Zsidó vallás, kultúra és nyelv nélkül zsidónak lenni egy roppant paradox helyzetet szült. A zsidók asszimilációja odáig jutott, hogy a zsidó identitásukat ugyan elvette, de újat helyébe nem adott már. Nem voltak már zsidók, de nem is lettek magyarok, németek, franciák stb. A zsidó új jelentése az az ember volt, aki ugyan látszólag ugyanolyan, mint mi (ellentétben a bőrszín által jól megkülönböztethető cigányokkal) de közben még sem olyan, mint mi. Ilyen két szék közé esett identitással pedig nem lehet leélni egy életet, így hát a zsidóság körében a zsidó identitást a kitaszított társadalmi helyzetükből adódóan, az ilyen rétegek felkarolását ígérő politikai ideológiák váltották fel identitáspótlékként. A 20. század hajnalára így lett ismert a „zsidó kommunisták” jelensége. De ugyanilyen szép számmal lett más baloldali világnézet is identitása a zsidók nagy részének.

Így kétségtelen, hogy a baloldali, kifejezetten kommunista eszmék képviselői körében roppantul felül reprezentált volt a zsidók aránya, azonban ez nem valamiféle „judeo-bolsevik összeesküvés” eredménye, hanem determinált szociológiai jelenség. Majd miután a 20. század közepére a magát kommunistának valló államok többsége csak névlegesen lett kommunista és valójában egy vörös csillag mögé bújtatott konzervatív autokráciát hoztak létre, úgy a zsidóság viszonya is megromlott vele. Ugyanebben az időben lett felkapott a cionizmus is, azaz Izrael állam visszaállításának és megalakulása utáni érdekképviseletének mozgalma. A baloldali ideológiák azonban sok zsidónak olyannyira átvették a zsidó identitásának a helyét, hogy a szovjet blokkban a temérdek zsidó származású politikai vezető vígan ítélte el a cionizmust nemzetközileg és támogatta azokat a muszlim országokat, akik Izrael eltörlésére törekedtek. Az élet paradox. Ez a paradoxon azonban nem állt meg ennyiben, hiszen maga Izrael sem lett sohasem hű a tradicionális zsidó kultúrához. Maga Izrael léte ellen évtizedek óta tiltakozik az ortodox Neturei Karta nevű zsidó szervezet. Az, hogy ez a zsidó vallásértelmezésük szerint illegitim állam még ráadásul homoszexuális párokat is szép számmal esket össze, már csak hab a tortán. Egyszóval az Izrael pártján álló zsidók zömének az identitása is inkább liberalizmus, mintsem a judaizmus.

A zsidók annyira különböztek mindenkitől, hogy senki sem tudta befogadni őket, miközben ők már asszimilálódtak volna, de a judaizmustól megválva, így jobb híján a sehová sem tartozás identitását vették fel. Internacionalista, kozmopolita, liberális identitás kezdte jelenteni a zsidók számára az öndefiníciót. S azon kevés zsidóval, akik valóban visszatértek eredeti kultúrájukhoz és szokásaikhoz már óhatatlanul ellenségesek lettek, miközben zsidó jelzővel már nem is a judaizmust követő népet érti az emberek zöme, hanem a liberalizmus, a kapitalizmus, a kommunizmus, és egyéb globalista, antitradicionális ideológiák szinonimájaként. S így lehet, hogy zsidó írók, zsidó rendezőkkel, zsidó producerekkel, zsidó színésszel az élén valósítanak meg egy produkciót melynek konklúziója, hogy milyen nyomasztó is egy valódi, ortodox zsidó közösség, mely komolyan veszi vallását és hagyományait. Ezzel persze kérdésessé teszik, hogy ki a zsidó? Woody Allen? Steven Spielberg? Olyan emberek nevezünk egyértelműen zsidónak és vallják is magukat annak, akik, sem a zsidó vallást, sem a zsidó kultúrát, szokásokat sem a nyelvét nem beszélik. Az egyetlen, ami zsidóvá teszi őket a származásuk. A vér és a genetika. Úgy néz ki végül akkor mégis a nácik narratívája győzött és a zsidóság önként faji kérdéssé tette magát?

A kérdés persze még bonyolultabb ennél is és talán még több paradoxont találunk ha sokáig kutakodunk, de azt mindenesetre kijelenthetjük, hogy a zsidóság egy roppant összetett, egyedülálló és érdekes jelenség a világban, melyhez hasonló valóban nem igazán akad a népek sorában. Nem véletlen olyan felkapott a zsidó témával vagy így, vagy úgy foglalkozni minden korban most már hosszú évszázadok óta. Sorsuk pedig ezen évszázadok alatt legalább amennyire érdekes, olyan tragikus is. Végső soron kijelenthetjük, hogy – tisztelet a kivételnek-, a zsidó identitás az az identitásválság maga. Ennek legjobb megoldása pedig, ha engem kérdeznek, ha azt teszik, melyre ez a nép (is) mindig hivatott volt, Krisztus szellemiségét a szívükbe fogadni és őt követni. Utána sok probléma válik semmissé, hiszen az egyik általam legnagyobbra becsült zsidótól, Pál apostoltól idézve:

„Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban.” (Gal. 3:28)

Horváth Martin

Horváth Martin- Frankfurti fekete leves

Sokan háborodnak fel azon, mikor azt mondom, hogy a Szovjetunió és az egész keleti blokk, melynek Magyarország is a szocialistának mondott időkben része volt, az nem is volt kommunista. S bizony, ha valaki egy Marx művet a kezébe vesz, nagyon hamar rájön arra, hogy vajnyi köze sem volt a megvalósulásnak hozzá, sokkalta inkább egy bolsevik mázzal nyakon öntött orosz imperializmus volt. Sokan persze ezzel mentegetik a valódi marxizmust. Én nem teszem, de ideje tiszta vizet önteni a pohárba és megnézni, kik is valójában a kommunisták és a kommunizmus áldozatainak emléknapján kikre érdemes (még) megemlékezni, akik ennek a valódi szélsőbalos mételynek estek és esnek mai napig áldozatául.

Marx és Engels 1848-as Kommunista kiáltványa után lefolyt jó pár víz a Dunán és mire gyakorlatba ültetésére került sor, már olyan emberek kezébe került, mint Lenin. Az, hogy Lenin mennyi minden változtatást végzett az eredeti marxizmushoz képest mely a marxizmus-leninizmus, vagy más néven bolsevizmus lényegét adta, már részleteztük. ( Ide kattintva elérhető). Legnagyobb különbség többek között mégis abból adódott, hogy Marx a kommunizmus megvalósulását a fejlett, nyugati, tőkésállamokban várta és ráadásul az egyszerű emberek alulról szerveződő spontán mechanizmusaként. Így a Szovjetunió irányát, annak vörös diktatúrává fajulását aggódva figyelték a marxizmus szülőhazájában élő német gondolkodók. Mindemellett törték a fejüket azon is, hogy miért nem valósult a fejlett, nyugati világban a spontán proletárforradalom, de nem kis gondot okozott nekik, hogy a fasizmus és a nemzetiszocializmus viszont miért tört ennyire előre. Ebből a körből alakult meg 1930-ban Max Horkheimer köré csoportosuló marxista társadalomkritikai iskola, a Frankfurti iskola.

Filozófusaink arra a következtetésre jutottak, hogy a marxizmus világforradalmának elmaradása, a bolsevik állam autoriter rendszerré fajulása és a fasizmus előretörése az ember korlátolt lényéből adódik, mely makacsul ragaszkodik olyan általuk primitívnek vélt konstrukciókhoz, mint a nemzethez, valláshoz, vagy bármely csoporthoz való tartozás. Így számukra a politikai tér helyett sokkal fontosabbá vált a kulturális tér, ahol az emberek gondolkodására alapvetően hatni lehet. Így született meg a kulturális marxizmus. Lényegében a frankfurti iskola gondolkodói ötvözték a marxista gazdasági elméleteket, Freud ösztönelméletével és pszichoanalízisével. Senkit nem ér meglepetés, hogy 1933-ban Hitler hatalomra jutása után tovább állni kényszerültek és az Egyesült Államokban találtak menedéket, ahol folytathatták szociológiai kutatásaikat. A frankfurti iskolának eléggé laza gondolkodói köréhez csatlakoztak olyan magyar kötődésű filozófusok is, mint az 1919-es Tanácsköztársaságban szerepet vállaló Lukács György, akit később a Rákosi és a korai Kádár-rendszer is indexre tett sajátos marxista nézeteiért. Ő megalakította a budapesti iskolát is, melynek talán leghíresebb tanítványa Heller Ágnes volt. A frankfurti iskola hatása igazán az 1968-as diáklázadások után lett érezhető. A ’68-as generáció alapvető eszmei élményét a frankfurti iskola szellemi táptalaja jelentette a maga antikapitalista, kultur marxista, freudi szexualitásra visszavezetett pszichológiai hozzáállásával. Az 1970-es évekre így Nyugat-Európában a diákmozgalmak körében a kommunizmus egy új reneszánszát élte. Lukács György 1971-es halála előtt is a „marxizmus reneszánszáról” beszélt. Ha végig nézzük, hogy az Európai Unió prominens tagjai közül, legfőképp a zöld frakciókban tevékenykedőknél hányuk múltja kötődik, valamilyen marxista ifjúsági mozgalomhoz igen érdekes képet kapunk. De az elméletileg konzervatív Európai Néppárt korábbi elnöke, José Manel Barosso is maoista ifjúsági vezető volt. A frankfurti iskolának köszönhetünk végső soron olyan jelenségeket, mint a genderizmus, a semleges nem körüli hisztéria, a 20. század végi harmadik világból érkező bevándorlási hullám Nyugat-Európába és az abból fakadó demográfiai problémák, szegénység és ezáltal frusztrált 2. és 3. generációs radikalizálódó iszlám fiatalok. Az ember önmagát szexualitásával való azonosítása, legyen az bármilyen irányultságú is, az, hogy az identitása alapját ezen ösztönös metódus adja, mely mára a társadalom keresztül-kasul szexualizált alapját adja, szintén ehhez köthető. Mind ezek a popkultúrába és a zenei életbe hamar átférkőzve hihetetlen hatékonyságot értek el a társadalom gondolkodásának formálásában. Napjaink PC-terrorja innen gyökeredzik. Az eredeti, magát valóban marxistának, kommunistának kikiáltó országokkal szemben, a frankfurti iskola kulturális marxizmusa hihetetlen mértékben alakította át a társadalmat. Gyakorlatilag az addig a nyugati közéletben uralkodó klasszikus liberalizmust beoltotta a maga marxista mérgével létrehozva a jelenlegi korcsliberális vagy szélsőliberális véleménydiktatúrát. A keleti blokk le is omlott, a maga hazug, vörös csillag mögé bújtatott fasizmusával, de a marxistáknak nem is volt rá szüksége, hiszen addigra nyugaton, a kapitalizmus szívében a társadalom jelentős részét átszocializálták és a közbeszédet a kulturális marxizmus uralma alá hajtották.

Amikor a kommunizmus áldozatairól beszélünk, nem szabad elfelejtenünk a valódi kommunista filozófia áldozatait. A nyugati világ kimondatlan kommunizmusának áldozatait, azokat a milliókat, akiket egy életre a toleranciadiktatúra beteg börtönébe zártak, azokat, akiknek lelkét megnyomorították, mert elhitették velük, hogy minden szexuális vágyuk kiélése boldogságot hoz el nekik. Azokat sem feledhetjük, akik ezen aljas propaganda miatt hormonkezeléseknek és nemváltó műtéteknek vetik magukat alá (rosszabb esetben gyermekeiket), Nem feledhetjük azokat a nőket sem, akik a feminizmus ezredik hulláma által frusztrációjuk abban élik meg, hogy gyakorlatilag férfivá akarnak válni és az egyenlőségük vad férfiutálatot jelent, de gyakorlatilag férfiként élve, férfi célokkal csak még szomorúbb és frusztráltabb életet élnek. Áldozata maga a liberalizmus is, - mely alapvetően oldalaktól független ideológia -, elkorcsosult és tolódott balra, hogy a szabadság eszmeisége egy újfajta balos vélemény terror segédjévé vált. S áldozat mindaz, akit a nevében elhallgattatnak, kirúgnak, letiltanak, blokkolnak és megbélyegeznek, mert másként mert gondolkodni, mert rosszkor és rossz helyen mondta ki véleményét, mely nem egyezett a frankfurti iskola eszmei gyökeréből fakadó torz szellemi bálvánnyal. Nem utolsó sorban pedig a zsidóság, melyet indirekt mód a kommunizmus is ellenségképpé tett. A 19. században gyökereit elvesztő, de teljesen nem asszimilálódó zsidóság kitaszított és gyökértelen helyzetében nagy arányban társult kommunista eszmékhez, mely sok helyütt az általa már elfeledett judaizmust váltotta fel tradíció és identitásként. Így lehetett, hogy mind a Tanácsköztársaság, mind az 1945 utáni kommunista rezsimek vezetősége zömében zsidó származású volt és erősítette máig azt a képzetet, hogy a kommunizmus egy zsidó világuralmi trükk és eredendően minden zsidó kommunista, vagy ahhoz hasonló, nemzetellenes veszélygóc. Ez nem volt külföldön sem másképp és ezen a sztereotípián a frankfurti iskola sem segített, hiszen annak is egy kivétellel minden tagja zsidó volt, ahogyan a budapesti iskola prominens tagjai is. Ezzel a frankfurti iskola is csak meghosszabbította a baloldali, materialista zsidó sztereotípiát és indirekt mód hozzájárult az általa pont, hogy megvetett szélsőjobboldali konteók tovább éléséhez vagy újak létrejöttéhez.  S nem utolsó sorban mi, mindnyájan az áldozatai vagyunk, mindazok, akik olyan populista jobboldali vezetés és általa dominált közéletben kell élnünk, amik ellenreakcióként jöttek létre a kulturális marxizmus ellen, hiszen nem hagyott más választást a világ, minthogy az oldalak felett álló, középre helyezkedő objektív szemléletet ’68 szellemisége megfojtotta. Áldozata az egész világ, mely újra a konszenzusok nélküli radikális bal és jobboldal megosztottságában és forrongó ideológiai háborújában kell, tengődjön.

A kommunizmus áldozatainak emléknapján így fontos megjegyeznünk, hogy nem csak a múltban vannak annak áldozatai a nyugati civilizációban, de a jelenben is. A kommunizmus nem veszett el, csak átalakult. S a sokszor idézett mondat, melyet sokaktól hallani „a kommunizmus elméletben nem rossz, csak megvalósíthatatlan” több szempontból is hamis. Mert bizony de, megvalósítható, s úgy tűnik álruhában, de valósul is. És rossz is, rosszabb már nagyon nem is lehetne.

Horváth Martin

Mit is jelent Európa? (vlog)

Horváth Martin- A keresztény felvilágosodás hiánya

A felvilágosodás alighanem a történelem sarokköve. Egyértelműen meglehet különböztetni a felvilágosodás előtti és utáni időszakot. A felvilágosodás egy olyan eszmei, szellemi, politikai, filozófiai és ideológiai momentum, amely alapjaiban változtatta meg a világot és tette olyanná, amilyennek napjainkban is ismerjük. Mi határozta meg azonban a felvilágosodás előtti világot? Ha két szóba kell jellemezni akkor azt mondhatjuk: egyház és feudalizmus. 

A felvilágosodás alapvetően szembefordult az azt megelőző rendszerrel. Az egyház uralmával, a monarchiákkal, a feudális társadalmi berendezkedéssel. Ezt a korszakot a sötétség korszakának tekinti és neve is ebből ered, hogy ebből a „sötét középkorból” felvilágosodtak.  Eljött az idő mikor az ész dominál a vallás helyett, a szabadság a társadalmi rendben való helyünk elfogadása helyett, és az egyenlőség a hierarchia helyett. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezen szép szavakkal indult útjára a francia forradalom, amely a felvilágosodás legátütőbb eseménye volt. Nos, ez az agyon romantizált esemény azonban korántsem volt olyan dicsőséges, mint állítják. Valójában nem történt más, mint egy romlott és alkalmatlan uralkodó hibás döntései miatt éhező, nyomorgó, elégedetlen réteg fellázadt. Ezt olyanok, akiknek kész koncepciói voltak alternatívaként az állam és egyház románca utáni világra, kihasználták. Ezt az elégedetlen tömeget pedig habzó szájú, vérmes csürhévé hergelték, amelyek lándzsára szúrt, levágott fejekkel vonulgattak, törtek zúztak, később pedig démoni gyűlölettel kívánták és ontották is vérét mind  a királynak, mind annak környezetében élő ártatlan családtagjainak is. A vége pedig a jakobinus terror lett, ahol ebben a vérmes felvilágosult proli dühöngésben mindenki mindenki ellen volt. Nem véletlen származik ebből a korszakból a híres elnevezés: „ a forradalom felfalja gyermekeit”. 

Azonban nem lenne igazságos, ha a felvilágosodás eszmeiségét a ezen gyakorlati események tükrében ítélnénk meg. Sokkal fontosabbak azok az ideológiák, amelyek szárnyra keltek ekkor. Csak a legfontosabbak: liberalizmus, szocializmus, nacionalizmus, individualizmus, materializmus. Valamelyest a konzervativizmus is, amely elsősorban ragaszkodott a régi rendszerhez, de később ez is csupán a „lassú átalakulás” híve lett. Aztán ezen eszmék különböző keresztezéséből jöttek létre később az anarchisták, kommunisták, fasiszták, nemzetiszocialisták stb.  Kétségtelen, hogy a felvilágosodás volt az amely szembe szállt és győzött az egyház politikai hatalmával szemben. Megdöntötte azt, hogy a keresztény értékrendszer legyen az államban, a társadalomban a vezérelv és uralkodó eszmeiség. Istent kivették a képletből és legfeljebb valamiféle nem beavatkozó „megfigyelő” státuszú lény szerepét tartották racionálisnak neki. A keresztény Istenkép eltűnt. Ahogy Nietzsche mondta: „Isten meghalt és mi öltük meg őt”.  A valóságban azonban mennyire volt a felvilágosodás előtti világrendnek köze Istenhez és a valódi Krisztusi szellemiséghez?

A válasz az, hogy nem sok köze akadt hozzá. A középkori intézményesített egyház, amelynek politikai befolyása volt, valójában a kereszténységet valamiféle korcs formában tálalta, eltorzítva, saját hatalmi és elvi érdekei szerint. Ami érdekes itt, hogy elvi szempontokból is torzítottak a kereszténységen a korabeli egyházban. Valójában az egész odáig vezethető vissza, hogy létezik a jobboldali és a baloldali világszemlélet. Bár ez is a francia forradalomban nevesítődött, jóval megelőzi korát, szinte az emberiség kezdetéig. Legtömörebben: baloldali az a világszemlélet, amely szerint az egyén abszolútum és a világ a szubjektum, míg a jobboldali szerint a világ az abszolútum és az egyén a szubjektum. Magyarán a baloldal szerint az egyén, az ember saját maga ura, ő egy adott létező, és úgy ahogy van „kész van”, tökéletes. Amit alakítani kell az a világ körülötte, hogy ezt az adott mivoltát minden egyén a lehető legjobban megélhesse benne. Ezzel szemben a jobboldal szerint van a világnak egy rendje, egy univerzális, abszolút törvény vagy igazság, amihez az egyéneknek, az embereknek kell alkalmazkodni és igazodni és elfoglalni a világ rendjében a helyüket. Utóbbi világszemlélet volt domináns a történelem nagy részében és bár Krisztus mindkét elmélet felett áll jóval, mi emberek ösztönösen szeretnénk bepasszírozni az egyikbe. Mindenki valamelyik nézőpont felé húz. Ahogy pedig a korszellem adta, az egyház és a „keresztény” királyságok ezen jobboldali világszemléletbe erőszakolták bele a keresztény tanokat. Így hát keresztény jelzővel valósítottak meg egy olyan berendezkedést szerte az akkor ismert világban, amelynek nem sok köze volt szavakon és kiollózott tanokon kívül a valódi kereszténységhez. Egy jobboldali rendszert valósítottak meg, aminek napjainkig egyik nagy brandje a kereszténység, még is kereszténység nélkül is teljesen működő. Az isteni akaratból felruházott uralkodó, hierarchikus, tekintélyelvű társadalmi rend már az ókori Egyiptomban is működött, ahogyan Hitler Németországában is. A felvilágosodás előtti Európában azonban ez a kereszténység címszóval párosult. Így hát a felvilágosodáskor, mikor a részben teljesen jogos elégedetlenség új rendszert kívánt, a fürdőkádból nem csak a vizet, a csecsemőt is kiborította. Hiszen a kereszténységgel azonosították a fennálló műkeresztény jobboldali világrendszert.

Nem sok kellett hát hozzá, hogy a kereszténység rohamosan gúny, megvetés, nevetség tárgya legyen.  A legnagyobb hiba, hogy a keresztények nagy része szintén elhitte, hogy a valódi kereszténység ez a feudális, jobboldali keresztény maszlag. Így hát nem definiálták újra magukat, nem késztette őket önvizsgálatra és arra a felismerésre, hogy Krisztus nem jobb vagy baloldali, hanem ezek felett álló tökéletesség, mely mind a jobb, mind a baloldal esszenciáját egységesen birtokolja magában, úgy, ahogy itt a világban lehetetlen. Sokkal inkább dominált az ösztönös ellenállás az új, baloldali gondolatoknak, amik a felvilágosodással jártak és nyíltan kérdőjelezték meg vagy gyalázták a keresztény hit alapjait. Ebben a helyzetben reflexből elutasítóak lettek a magukat kereszténynek vallók a liberalizmus, szocializmus és az összes felvilágosult ideológiával szemben. Azok a főleg protestáns szervezetek amelyek pedig nem így tettek, szintén csak a katolikus egyházzal szembeni ellenszenv miatt csatlakoztak az új idők liberális, modern, progresszív szellemiségéhez. Ez pedig egyenesen vezetett a baloldali kereszténység kialakulásához, mely ugyanakkora tévút mint a jobboldali világszemléletbe erőszakolt kereszténység. Ez a baloldali kereszténység, a felvilágosodás materialista hullámának teljes mértékben lefeküdt és elfogadta a társadalmat szociálisan gondozó, segélyszervezet szerepét egyház gyanánt. Míg a katolicizmus is szépen lassan adja fel jobboldali nem keresztényi elveit, a baloldali nem keresztényi elvekre, addig ez a régi, jobboldali keresztény világkép egy-egy ultrajobboldali, szélsőjobboldali, populista jobboldali pártok és mozgalmak körében maradt meg. Ők azok akik a „keresztény Európa” és „keresztény civilizáció” védelmére, megőrzésére vagy éppen visszaállítására szólítanak fel. Napjainkban leginkább az iszlámmal szemben. De ahogyan leszögeztük, se nem ez az erős államot és kemény rendet preferáló jobboldali kereszténység, sem a szociális segélyszervezet, melegeket összeadó baloldali kereszténység nem kereszténység! A keresztény társadalom a felvilágosodásból kimaradt. Vagy a mai napig ragaszkodik a felvilágosodás előtti teokráciák után, vagy totálisan feladta elveit és a felvilágosodásban született eszmeiségeit is magáévá tette, Krisztus nélkül. 

E két szélsőségben pedig a mai napig szenvedünk. Alig van olyan hívő keresztény ember, akit ne fertőzött volna meg sem a jobb sem a baloldali kereszténység valamely téves, torz üzenete. Pedig igencsak nagy szükség volna arra, hogy a kereszténységet  ne degradálják arra  szintre, hogy azt várják el tőle, hogy mindenkit szeressünk, olyan értelemben, ahogy a liberálisok. Ahogy arra is nagy szükség lenne, hogy ne olyan embereket azonosítsunk keresztény jelzővel, mint akik a szélső-radikális-ultrajobboldali pártokban és mozgalmakban vannak.  A felvilágosodás eszmeiségei károsak jelen formájukban. De ennek nem a liberalizmus az oka, nem is a szocializmus, nem az individualizmus. Egyedül az a szemlélet amellyel társultak ezek az ideológiák. Ez pedig a krisztusi erkölcsiség és világszemlélet hiánya. Azonban ha keresztény alapokra építkeznénk ehelyett, mert nem torzította volna el a kereszténységről alkotott képünk a középkor intézményesített egyháza, akkor ezek az eszmék remekül tudnák Krisztus dicsőségét szolgálni. A liberalizmus, az, hogy az emberek, csoportok szabadságára és önállóságára hangsúlyt fektetünk, a szabad akarat legistenibb földi megnyilvánulása lehetne. A baloldali ideológiákban melyek a felvilágosodáskor kaptak szárnyra, rengeteg Krisztusi momentum van. Kiváltképpen az egymás iránti bizalom, megértés és szeretet tekintetében. Míg a jobboldali ideológiák csak a "isteni törvényt", a rendet veszik figyelembe, hidegen, ridegen és elfelejtenek szeretni. Pedig a legfőbb parancsolat ez: szeretni. Szeretni Istent és szeretni mindenki mást. A jobboldal csak az előbbit, a baloldal csak az utóbbit veszi figyelembe. De ne feledjünk, hogy Isten mindenható és mindent képes a legjobban felhasználni, ha ő maga, Krisztus esszenciája benne van, hisz általa lesz minden, ami van: jó. Nélküle bármilyen nemes is a szándék, csak a sötétségbe vezet.

Horváth Martin

Horváth Martin- Demokrácia siratás árnyoldalai

A demokrácia féltése és siratása mondhatni már trend, egy divat a baloldali, liberális körökben. Egyszóval a demokraták körében divat a saját maguk rendszeréért vészjóslóan károgni folyton folyvást. Annak, hogy a demokrata és a baloldali és liberális jelzők kéz a kézben járnak leginkább az-az oka, hogy csak ezek az ideológiák képesek komolyan venni a demokráciát. A jobboldal szellemi gyökereinél fogva nem lehet a demokrácia híve. Jó-jó tudjuk, hogy annak a híveinek mondják magukat,  de ez azért van mert vagy nem jobboldaliak valójában, mint Nyugat Európa „jobboldalinak” gúnyolt mérsékelt liberálisai, vagy a fojtogató, mindent ellehetetlenítő liberális média és gazdasági hálójával átszőtt közéletben csak így akarnak életben maradni, miszerint a demokrácia híveinek mondják, tettetik magukat. Utóbbiak vélt vagy valós rejtőzködő, sötétben bujkáló ellenforradalmár rémképe miatt alakult ki a demokráciáért aggódás rendkívül káros és egyébként paradox trendje.

A demokrácia ugye a „démosz” görög szóból ered, vagyis magyarul a nép uralma. Arról, hogy miképpen uralkodik a nép, illetve tud-e egyáltalán a nép uralkodni, már az ókorban is megoszlottak a vélemények. Platón például a „csőcselék uralmának” definiálta ezt a társadalmi rendszert és hozzá hasonlóan vélekedtek sokan a manapság sokat idézett nagy gondolkodók közül. Igen nehéz kérdés előtt állunk, mert először is egy tömeg, ami a legkevésbé sem homogén, miképpen uralkodik? Uralkodni ugye annyit tesz, mint egy akaratot érvényesíteni. Milyen akaratot érvényesít a nép, aminek majdnem minden tagja mást akar? Ha még azt is vesszük, hogy közel azonosat akar egy része, sőt a többsége is akár, akkor sem az egész nép. Márpedig ha a népnek egy kicsiny része is akad, aki nem ugyanazt akarja, mint a többség, akkor már is nem nevezhetjük a nép akaratának. Maximum a nép többségének akaratának. Ebben az esetben viszont a nép kisebb része ezt, a többség diktatúrájaként fogja megélni. Vagyis a demokrácia is a diktatúra egy formája csupán. Ez abban az esetben szűnne meg, ha minden egyes ember ugyanazon a véleményen lenne. Ez magától, organikus módon sohasem következik be. Viszont erre lettek kitalálva liberálisék, akik a média, a filmek, a sorozatok, a zeneszámok és a divat világával csavarhatják egy irányba a tömeg véleményét. Az pedig, hogy ez manipuláció és véleménydiktatúra már más kérdés. Ha pedig ez a vélemény formáló fegyver kicsit is kiesik a kezükből, akkor farkast kiáltanak és a demokrácia szent eszméjét siratják.

Persze, amit a liberálisok az erőszakos véleményformálással tesznek valójában megint csak a demokrácia szembeköpése. Az nem a nép akarat megnyilvánulása, ha a nép úgy akar valamit, hogy aljas manipulációval terelik az adott véleményre. Ez bújtatott diktatúra. Valójában akkor képviselnék hitelesen a demokráciát a demokraták, ha elfogadnák azt a véleményt is, ami nekik nem tetszik. Ismerjük Szókratész halálának történetét. Szókratész úgy gondolta, hogy „a rossz törvényt is be kell tartani”. Végül őt istenkáromlás vádjával halálra ítélték, s bár tanítványai megszöktették, félúton visszafordult, mert az elvei ezt követelték. Hiába nem volt igaz a vád rá, az elvei hitelességét azzal menthette meg, ha még is elszenvedi a következményeit, hiszen a rossz törvényt is bekell tartani. Szókratész végül maga itta ki a méreggel teli kelyhet. Ezzel arra utalok, hogy a demokraták akkor lennének valójában demokraták, ha elfogadnák azt is, hogy a nép- legalábbis többsége- nem akar demokráciában élni. Mert hát a nép akarata szerintük szent, és ha a nép úgy dönt, hogy nem akarja, hogy az ő akarata legyen szent, akkor- bár paradox mód- a demokratáknak el kell fogadni ezt. Ameddig nem fogadják el és aljasabbnál aljasabb eszközökkel próbálják manipuláni a társadalmat egy azonos vélemény felé, addig nem demokraták. Még csak nem is liberálisok, hanem marxisták.

Amikor pedig a sajtószabadságot siratják a balos-liberális demokraták, akkor nem történik más, minthogy valaki ugyanúgy él vissza a demokrácia álcájával, ahogyan ők. Csupán más ideológia szellemében. Évtizedekig a liberálisnak mondott vélemények mesterségesen, pénzügyi és politikai taktikákkal voltak túlsúlyban a sajtóban. Amint ez az egyensúly nem, hogy átbillen, hanem csak kiegyenlítődik rögtön fasizmust és nácikat kiáltanak. Olyannyira megkergülve, hogy nem veszik észre, hogy ők viselkednek diktátor módjára mikor képtelenek elviselni más véleményeket a magukén kívül. Végül odáig fajulnak, hogy akár sajtóorgánumokat égetnek nyilvánosan, pont, mint a nácik.

Persze nem csak ők, maguk válnak azzá, amit veszélynek kiáltanak. Hanem indirekt mód az állandó károgásukkal idővel elő is idézik azt. Egyszerű példa: Van egy klasszikus rasszista vélemény, miszerint a feketék intellektuálisan más szinten állnak, mint a fehérek. A demokrata nem megy bele ebbe a vitába valamiért, helyette tudomást sem szeretne venni arról, hogy léteznek rasszisták és a vita helyett inkább ellehetetleníteni akarják őket. A vitát pedig kifordítják, és azt állítják, hogy a szélsőjobb szerint a feketék nem is emberek. Ők a demokraták pedig azt mondják, hogy ők is emberek. Felvázolnak egy olyan ellentétes véleménypárt, amiben a többség tagadhatatlanul velük fog egyetérteni. Vagyis ha az ellentétpár az, hogy a feketék emberek-e vagy sem, tagadhatatlan, hogy azzal értenek egyet, hogy emberek ők is. A probléma, hogy a vita és a felvetés nem ez volt. Persze ezzel elfedik az egész valódi vitát a demokraták és maguk mögött tudhatják ezzel a retorikai csellel a társadalom többségét. A legveszedelmesebb gond akkor következik, mikor a demokraták hitele elkezd csökkenni, mint napjainkban is szerte a világban. Mert amint az emberek többé nem hisznek a liberálisoknak és demokratáknak, nem elkezdik az elfedett vitákat feltárni- mint jelen esetben a feketék intellektuális képessége a fehérekhez mérve- hanem azonnal az ellenkezőjére állnak, mint amit a demokraták képviseltek. Csak, hogy annak az ellenkezője, amit ők mondtak ezzel kapcsolatban, az az, hogy a feketék nem is emberek. Így teremtenek meg egy gyűlölettel teli frusztrált tömeget, ami rosszabb és veszélyesebb nézeteket vall, mint amitől eredetileg féltek. Így ha addig nem is voltak nácik, most már lesznek. Az pedig, hogy a fele még csak a nácikról sem igaz, amit állítottak megint mellékes. Ha a liberálisok utálták a nácikat, és a liberálisoknak nincs igazuk- gondolja a tömeg- akkor automatikusan vallani kezdi azokat, amiket nácinak hisz. Hangsúlyozom hisz! Hiszen az csak egy torz liberális rémkép volt. Amit pont ők élesztettek fel mocskos taktikázásukkal és szabadítottak rá a világra. Nem szép jövőkép. Talán kicsit költői túlzásokkal is van tele, de nem alaptalan. És nem kéne, hogy ez legyen a vége.

Horváth Martin

Horváth Martin- Népszavazásról pár gondolat

Pár szót ejtsünk a népszavazásról és az azt övező aktuálpolitikai, társadalmi cirkuszról.

A kvótaellenes népszavazási kampány a fináléjához ért és ilyen erőszakosan átpolitizált légkör régen volt már Magyarországon. Merengjünk el pró és kontra a helyzeten. Brüsszelben nyilvánvalóan nem álltak el attól a szándéktól, hogy erőszakkal szétoszlassák a jövőben migránsok százezreit, akár millióit, és végső csapást mérjenek ezzel a még tradicionális szellemiség morzsáit tartalmazó Kelet-Európára is. Brüsszel magát a demokrácia védőjének tüneti fel, a diktatórikus Orbán-kormánnyal szemben. Abban az esetben viszont ha a magyar nép dönt amellett, hogy nem kér a tervéből- tehát a démosz, a nép a demokrácia vívmányával élve nyilvánítja ki akaratát- akkor Brüsszel komoly dilemma elé kerül. Vagy enged és eláll a kvóta ötletétől, vagy figyelmen kívül hagyja és kvázi nyíltan vállalja, hogy az EU ugyanolyan diktatórikus, mint az Orbán-rendszer, csak más ideológia szellemében. Egyik sem haszontalan, egyik sem marad számunkra pozitív következmények nélkül. Ilyen értelemben valóban közjogi következménye konkrétan a népszavazásnak nincs, de más tekintetben nagyon is van.

Másik vonulata ennek az egész hajcihőnek, ami körülveszi a népszavazást elég lehangoló. Egyértelmű, hogy a hatalom megpróbálja felhasználni a saját maga érdekében ezt az egészet. Politikai sikert akar kovácsolni, felhatalmazásként kívánja kommunikálni a NEM-ek magas számát a saját hatalmának és módszereinek igazolásához. Nagyjából cinkosává akarja tenni a Fidesz a magyar társadalmat. Ez pedig számára olyannyira fontos, hogy végül nem is veszi észre mennyire kimutatja nagy erőlködésében a valódi, visszataszító oldalát pártunk és kormányunk. Abban a nagy erőlködésben, hogy érvényes népszavazást csikarjon ki, az országot borzasztó visszás, nyomasztó propagandával itatta keresztül kasul. Egyébként az Orbán-kormány emelte fel 50%-osra az érvényességi küszöböt még pár éve, ne hogy le lehessen szavazni a nép által az ő törvényeiket, most pedig ezen saját hibájuk végett kétséges az ő általuk kezdeményezett népszavazás. Tipikus példája, hogy ugye "aki másnak vermet ás...". A propagandája pedig mindent elárul a valódi arcáról a hatalomnak. Leegyszerűsített, gügye, prolikat dühítő színvonalú "Tudta-e?" üzenetek és minél többször, minél több helyen való megjelenítés. Egyértelmű, hogy a hatalom a magyar társadalmat sült idiótának, 12 éves szellemi színvonalon megragadt ostoba tömegnek nézi. Sajnos van benne jelentős igazság ez tény. Azonban ha sokat kommunikál a hatalom és sok helyen így az emberekkel, egy idő után le is süllyed a társadalom szellemi színvonala majd erre a szintre. Ez a hatalomnak lehet hosszú távon jó, de valójában iszonyatosan káros, elkeserítő és veszélyes kifejlet. Ugyanakkor ne csodálkozzon a kormány ha érvénytelen lesz a népszavazása, mert az emberek többsége bizony ennyire még nem ostoba, mint szeretné. Pontosan érzik sokan mennyire álságos, gusztustalan, őket hülyére vevő az egész szánalmas kampánystílusuk. Evégett ha megcsömörlenek, és nem mennek el elegen szavazni teljesen érthető, és a következménye a kormány lelkén fog száradni. Ismét egy remek és nagyon fontos összenemzeti lehetőséget bagatellizál el kétszínű, álságos módon a saját hatalom centrikusságának okán.

Ugyanakkor óva intek mindenkit, hogy ha át is lát a szitán, akkor a liberálisok és baloldaliak véleménye legyen az övé is. Egyértelműen a nemzetközi nemzetellenes erők elakarják lehetetleníteni a népszavazást. Mert pontosan tudják, hogy komoly következményekkel járhat számukra negatív formában. Ezért ha bár nekem is a könyökömön jön ki az undorító Orbáni propaganda, igencsak nagy bajnak gondolnám, ha a balliberálisokkal, és Gyurcsánnyal lennék egy véleményen és nem akarnék elmenni szavazni. A másik pikantéria a Kétfarkú Kutyapárt nevű eredetileg viccpárt, mára inkább tragikomédiát megtestesítő bagázs. Egyértelműen az apolitikusság álarca mögé bújva buzdítanak, valójában a nemzetünk ellen. Egy történelmi, nemzeti lehetőséget igyekeznek kisiklatni. Ha tudatosan, akkor arra nincs elég alantas jelző amivel illetni lehet őket, ha pedig ezt az egészet ennyire nem látják át, az mélységesen szomorú. Az esetben ők azok a 12 éves szellemi színvonalon megragadt társadalmi réteg, akikhez előbb jutott el a liberális alantas propaganda, mint a mű-nacionalista kormánypárti alantas propaganda. Az meg még szégyenteljesebb, hogy a híveik sok-sok milliót utaltak a kétfarkú veszett kutyáknak, hogy ezt az izzadtságszagú, humort nyomokban tartalmazó, önnön elveiket szembe köpő kampányt lefolytassák. Az egészben az szánalmas, hogy a híveik pontosan azok az emberek, akik a legprolibb módon hőzöngenek, hogy mekkora korrupció, meg pénzpazarlás megy az országba és hasznos dolgokra kéne fordítani. Nos, ők megmutatták és mondjuk egy sanyarúbb sorsú vidéki kórház felszerelése helyett, pár plakátra és matricára dobtak össze.

Azt hiszem a népszavazás kapcsán mindenki meghasonlott kicsit önmagával. Aki nemmel szavaz, óhatatlanul az Orbán-kormány cinkosának érezheti magát. Illetve egy térfélen lesz még a szélsőjobb valamennyi árnyalatú társaságával, meg a kommunista Munkáspárttal és a zsidó szervezetekkel is. Aki nem szavaz az a balliberális sírásónkkal, nemzetközi kozmopolita, nemzetek eltörlésén mesterkedőkkel kerül egy platformra. A kormány egy nemzeti ügyet saját hatalmának megerősítésére használ pofátlanul, miközben a saját maga által lefektetett, szándékosan lehetetlen érvényességi küszöböt próbálja átugrani. Mindezt úgy, hogy a propagandája annyira ocsmány erőlködésbe csap át, hogy ez riasztja el emberek tömegeit majd. Eközben magukat apolitikus viccpártnak aposztrofálók lettek a politika legnagyobb alakítói, és szimpatizánsaik, akik az oktatás és egészségügybe fektetett milliókat hiányolják, össze is dobtak párat, hogy sok papír fecnire költsék. Ember legyen a talpán, aki nem kerül ellentmondásba magával ezzel az egésszel kapcsolatban. Úgy érzem, ez egyedül Fodor Gábornak és a Magyar Liberális Pártnak sikerült. Ők az Igen szavazatra buzdítanak. Nem kertel, nem ködösít, vállalja, hogy egy nemzetellenes, aki két lábbal tiporja a normális értékeket. Tömören az egész ügyben a nyílt hazaárulók a legderekasabb emberek...na azt hiszem ez megint ellentmondás.

Én pedig úgy érzem, erre az egész cirkuszra is szeretnék voksolni, egy jó nagy nemmel.

Horváth Martin

Horváth Martin- Ellenbaloldal

Régóta fel-fel vetődő gondolat a jobb és baloldali felosztás ideje múltsága, értelmetlensége. Mostanság pedig pár egyre fősodratúbb helyről is hallani, hogy bizony a Kánaánként aposztrofált Nyugaton is kezdi elveszíteni jelentőségét az évtizedes felosztás és politikai klíma. Ezzel a gondolattal régóta egyetértek, de ahhoz, hogy értsük is miről van szó,- végtére is mi az ami értelmét veszti-, lássuk mi is a jobb-bal felosztás. Mert, hogy egyáltalán nem olyan magától értetődő, mint a többség gondolhatja.

Szellemi spektrum: A politikai spektrum legelterjedtebb értelmezése- legalábbis Közép-Kelet-Európában biztosan- a jobb és baloldal kapcsán, annak szellemi, értékrendbeli hozzáállása a világhoz. A jobboldal hagyományosan konzervatív princípiumokat képvisel, azaz a vallás, a spiritualitás fontos társadalmi tényezőnek tartása, a kulturális sajátosságok, nemzeti értékek és szokásos előtértbe helyezése, ezzel együtt a hagyományos társadalmi felépítés, pl.: a család hangsúlyozása a társadalom alapjaként az egyénnel szemben. Ezzel szemben a baloldal az újító, a modern, a haladó. A vallási értékek messzebb állnak tőle, politikájának középpontjában sokkal materiálisabb szempontok állnak. A kultúra, hagyományok, sőt maga a nemzet is számára olyan létezők, amelyek meghaladása, sőt eltörlése egyáltalán nem lehetetlen. Az organikus különbözőségeink, identitásaink a baloldal számára avítt, idejét múltak, amiket meg kell lépni az emberiség szempontjából. A jobboldal értékítélete szerint ezzel szemben ezek örök érvényű jelenségek, melyekhez tértől és időtől függetlenül igazodni kell. A baloldal haladásába beletartozik ezért a társadalom legalapvetőbb egységeink újraértelmezése. Azaz a számára elavult hagyományok végett létező család szerepének újradefiniálása is. Ezért az egyént tartja a társadalom legkisebb egységének, ez pedig magával vonja a korábbi szexuális devianciák jogának kiterjesztését. A baloldal vallja, hogy az emberek egyenlők alapvetően. Ezzel szemben a jobboldal különböző kvalitásokat és készséget tulajdonít adott embercsoportoknak, a társadalmi képe jóval hierarchikusabb.

Gazdasági spektrum: A jobb és baloldal felosztásának napjainkra lett egy teljesen más értelmezése is, ami főleg Nyugaton elterjedt. Ez a modern korban sokszorosan túlértékelt és túlságosan sok szerepet kapott gazdaság szemszögéből nézi. A jobboldal ennek értelmében a nagytőke, a minél szabadabb piac pártján áll az állam minél kisebb beavatkozása nélkül a gazdasági életbe. A baloldal éppen ellenkezőleg az állam lehetőleg minél nagyobb szerepvállalására törekszik és igyekszik a piaci verseny közepette valamiféle biztos szociális hálót nyújtani a nagy kapitalista versenyben alulmaradtaknak. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, ezt a legtöbben észrevették messzemenően nem így van hazánkban, de lassan egész Európában sem. Nyugaton a baloldal gazdasági értelemben majdnem megszűnt, és csak a piaci anarchizmus vadkapitalizmusa maradt. Ezzel szemben nálunk és keletebbre az államosítás és a külföldi nagytőke kiszorítása és korlátozása, mint jelenség, egyértelműen a jobboldalhoz kapcsolódott.

Tradicionalista spektrum: A jobb-bal politikai skála legértelmesebb és legeredetibb értelmezése- legalábbis szubjektíven nézve, szerintem- a tradicionalista iskola által napjainkban emlegetett felosztás. Rámutat, hogy eredendően a francia forradalom 1789-es fordulata után nyert értelmet és jött be a köztudatba a jobb és bal felosztás. Nevesen a francia konventben a forradalmi elvekkel egyetértők(bal) és elutasítók, régi rendszert képviselők(jobb) helyfoglalása szerint. Eszerint tehát minden eszmeiség, és politika, filozófiai vívmány, ami a felvilágosodáshoz kötődik az baloldali. A jobboldal a tisztán ez előtti állapotokat jelenti. Azaz vallás és állam egybefonódása, monarchizmus, birodalmi jelleg, a társadalom hierarchikus, kasztbéli felosztása. Olyannyira, hogy a nacionalizmus, a nemzeti eszme is baloldali e gondolat szerint, hiszen a felvilágosodás forgatagában született és szembe megy a korábbi különböző uralkodó családok által irányított, többnemzetiségű birodalmaival.

Bármelyiket is nézzük, valóban elgondolkozhatunk, hogy a jobb és baloldali felosztás mára értelmetlenné vált. Egyik felfogás szerint sem találunk jobb és baloldali tömörüléseket igazán. Nyugaton szellemi értékeikben a jobb és baloldal mára eggyé vált. Elég arra gondolnunk, hogy az Angela Merkel nevével egybeforrt német CDU egy jobboldali párt. Innen Magyarországról a legvadabb bal-liberális gondolatok hasonlóak csak hozzá. Ami pedig Nyugaton szélsőjobbot jelent, az olyan pártokat takar, mint a magyar Fidesz. Lerökönyödnének, ha tudnák, hogy kis hazánkban ennél sokkal extrémebb csoportosulások léteznek. Valószínűleg kifejezésük sincs már a nemzetiszocialistákra, vagy royalistákra és legitimistákra. Nyugat-Európában és az USA-ban is, szellemi értelemben a jobboldal megsemmisült. Mostanában felerősödő, ott már szélsőjobboldalnak minősített formában fel-fel bukkan ugyan. Mi sem jobb példa, minthogy sok országban, Németország, Ausztria vagy akár Csehország esetében is, a jobb és baloldali pártok régóta, sokszor évtizedek óta koalícióban kormányoznak. Próbálnánk ezt elképzelni itthon…

Gazdasági tekintetben, mint már érintve volt, Nyugaton pedig a baloldal szűnt meg. Mára a szabad piaci verseny szinte korlátlan tombolása jellemző. Gyakorlatilag Nyugaton kijelenthetjük, hogy minden, ami pozitív volt a jobboldalban elveszett, és minden, ami gazdasági tekintetben ésszerű volt a baloldalban, elhagyták. A lehető legrosszabb kombináció. Mifelénk pedig a fordítottja látható. A jobboldali szellemi értékeket(nemzet, hagyomány, vallás, család) a zászlójára tűzi a hatalom, míg gazdasági tekintetben a baloldal nyugaton elfeledett vívmányait használja(államosítás, külföldi tőke kizárása). Hasonlatos ez a fasizmus és egyéb 20. századi szélsőjobboldalinak bélyegzett ideológiák felfogásához. Mára tehát jobb és baloldalinak nevezni valamit nem lehet. A tradicionalista felfogás szerint pedig végképp nem, hiszen annak értelmében gyakorlatilag László Andráson, Baranyi Tiboron és társaikon és hű követőiken kívül, senki sem jobboldali. De talán még ők sem.

Azt viszont érezzük, hogy valamiféle törésvonal igenis létezik a világban, és ez egyre jobban élesedik. A törésvonal egyik oldalán pedig a liberalizmus és globalizmus kettőse áll, a másikon pedig az ezt elutasítók. Természetesen a liberalizmus sem fedi mára eredeti jelentését, sokkalta inkább egy marxizmus illik a megnevezésére szellemi, értékbeli hozzáállásában. Így egyik oldalon állnak, akik a világot minél inkább globálissá, egységesebbé tennék, a nemzeti, kulturális identitásaink és különbségeink elmosásával, valamint tényleges jogi, gazdasági szuverenitásunk felszámolásával. Másik oldalon pedig a világban állnak, akik ezzel szembe helyezkednek ezernyi okból, ezernyi érdekből és ezernyi ideológia mentén. Napjaink híres szembehelyezkedői, akiket a Nyugati liberális-globalista szárny főellenségnek kiállt ki, mint Orbán, Putyin, Trump, Erdogan, mind-mind saját hatalmi érdekből állnak szemben a fősodorral. Azt is könnyen láthatjuk, hogy gyakran egymással is szemben állnak céljaik és érdekeik. A „szabadságharcuk” pedig nem valamiféle nemes szándék, hanem hatalmuk megtartásának egyedi feltétele. Magyarországon a társadalom több okból, de nem vette fel a Nyugati szellemi fonalat és nem hajlandó a liberálisnak nevezett őrületre. Ha Orbán hatalmon akar maradni, akkor bizony jobboldalinál is jobboldalibbnak kell lennie. Hasonló a helyzet Oroszországban is, bár ott még a régi szovjet múlt is dicsőítendő Putyin szempontjából, hogy elnyerje a nép kegyeit. A világban pedig számtalan helyen vannak magukat szocialistának, kommunistának, nacionalistának, illiberálisnak és kitudja még minek nevezők, akik szemben állnak a fősodorral. Azt pedig nem gondolhatjuk, hogy ez a saját önző érdekeiből, vagy a liberális-globalista eszmeiségnél is őrültebb ideológiák mentén szerveződő bagázs lenne a megmentőnk. Tradicionalista szemszögből itt manapság mindenki baloldali. Még a nácik is. Akik pedig szembe helyezkednek a világ szellemi és gazdasági központosításával, csupán a baloldaliság nem legdurvább formáját képviselik, hanem valahol „elakadtak” alacsonyabb szinten. Úgyhogy a nagy főáramlattal szembeúszók egyébként sehogy sem jobboldaliak. De még csak józan paraszti megfogalmazásban sem jók. Sokkal inkább ez egy ellenbaloldal. Ugyanúgy viselkednek, ugyanazok az erkölcstelen taktikáik vannak és húzásaik és céljaik, mint ami ellen harcolnak. Csak más szlogenek nevében és persze kisebb területen, a saját bázisukra terjesztenék ki azt, nem az egész világra.

Úgyhogy mielőtt nagy örömbe csapnánk, hogy a világban elindultak folyamatok, amik jó irányba visznek, emlékeztessük magunkat, hogy habár sok pozitívumot magukba foglalhatnak az ellenbaloldaiak, talán csak addig pozitívumok, míg látjuk a rosszabbat. Vagy talán teljesen máshogy mutatkozik meg, teljesen máshol bukkan elő ezekben az alternatívákban a negatívum. Mi pedig nem világállamot, de nem is kiskirályok diktatúráit akarjuk, nem jobb vagy baloldalt legyen bármilyen értelmezése is, hanem végre értelmes, élhető, igazi értékek mentén szerveződő társadalmat, nevezzék azt bármilyen „izmusnak” vagy oldalnak is.

Horváth Martin

Horváth Martin- Nemzet és liberalizmus

A napokban belebotlottam a „nemzeti liberalizmus” névvel illetett ideológiába. Nem volt ismeretlen számomra, azonban most valamiért még is elgondolkoztatott. Nem akarok elveszni az „izmusok” útvesztőjében, elvégre maga az oldal feladata is ezeken a korlátokon túl lépni, azonban remek szellemi kiindulópontot nyújthatnak az efféle gondolatrendszerek.

A nemzeti liberalizmus eszméje abban áll, hogy teljesen összeegyeztethetőnek tartja a nemzeti, kulturális identitás megtartását, a vallásosság és a hagyományok tiszteletét a klasszikus liberalizmus egyéni szabadságot kiteljesítő gondolatával. Maga Kossuth és Deák is ennek az eszmeáramlatnak a képviselője közé sorolható és előbbi fogalmazta talán meg egyszer a legjobban a lényegét is, miszerint: „Mi nem csak szabadok, hanem szabad magyarok akarunk lenni”. Valójában kijelenthető, hogy az egész 19. századi liberalizmus, a klasszikus liberalizmus ezt jelentette. Silány, morálisan süllyedő világunk fősodra követeli csak meg, hogy „nemzeti liberalizmus” jelzővel illessük azt, ami eredetileg volt. És akkor kilyukadhatunk ott, hogy mi is a liberalizmus- és az összes felvilágosodáskor fogant ideológia- rákfenéje. Nem az, hogy az egyén fontosságát kiemeli, nem a feudalizmus és autokrácia-ellenessége, hanem a materializmusa. Minden 18. század végi és 19. századi eszme a materializmus árnyékában fogant. Az anyagelvűség hitvány talaján állnak sokszor nemes gondolataik. A materializmus végett viszont nem tisztel sem Istent, sem semmilyen örök érvényű irányelvet, sem abszolút igazságot, nem ismer el semmilyen szubsztanciát és princípiumokat. Mivel pedig, hogy a liberalizmus nem ismer maga felet álló metafizikai viszonyítási pontokat, amelyek a hagyomány, a nemzeti-kulturális és egyéb identitás képében mutatkoznak meg, így végtelenített örvénybe kerül a szabadság utáni harca. A szabadság mára szabadossággá válik, és többé nem a nemzet, a kultúra és társadalom organikus élete megvalósításának útjában álló korlátokat kívánja lebontani, hanem magát a nemzetet, a kultúrát és mindent ami organikus. A relativizmus mocskában vergődik magasabb rendű irányelvek nélkül. Minden szubjektív, többé nem állapítható meg számára, hogy mi a jó és mi a rossz. Nem ismer abszolút érvényű jót, így annak hiányát sem ismeri fel. Isten és a spirituális, metafizikai értékek és támpontok nélkül mindennek a mércéje az egyén lett. Önmagunk vagyunk az alfa és az ómega. Saját magunkon keresztül szemléljük a világot és az értékeket, melyeket eszerint ítélünk. De miszerint ítélünk ha rajtunk felett álló értékeket nem ismerünk el, amik mentén egyáltalán önmagunkat eltudnánk helyezni a nagy egészben, hogy kik és mik vagyunk a kozmoszban? Ezen értékek ismerete nélkül létünk üres és céltalan a világban, nem hogy azok a szükségszerűen korcs elvek melyeket ilyen szubjektív módon megpróbálunk beállítani jogosnak az életünkben. Nem ülhetünk fel annak a mára dogmává tett gondolatnak, hogy mindenki eldönti neki mi a jó. Annyiszor hallottuk, a homoszexuálisok kapcsán, hogy „neki az a normális”. Milyen beteg dolgokig lehet elvinni ezt a gondolatot? Ha valakinek kislányokkal való fajtalankodás, vagy manapság Szodoma és Gomora rémképeként éledő állat-szex a „normális” akkor ez egy elfogadható dolog? Nem gondolhatjuk, hogy a világ mindenkinek más és más. Vannak örök érvényű dolgok, amik nem változnak, bárki bármit mond és vél „normának” magát illetően. A macska ha meggebedek is macska lesz nem pedig teve, bármennyire mondom. Nem lesz a 2x2 soha 5, bármennyire is bizonygatom, hogy nekem ez a normális, és a kis buksimban ez a jó. A jó, a rossz, és norma, nem szubjektív viszonyítása pontok, hanem örök érvényű létezők, amikhez viszonyítanunk kell saját magunkat és az egész világot. Ez lett a liberalizmus hatalmas ördögi hibája.

A liberalizmus pedig materializmusából fakadóan, irányelvek nélkül elkorcsosult, és szabadság helyett káoszt adott nekünk a 21. századra. Az az eszme, ami az egyéni kiteljesedést indította el, de végül saját maga tévútja végett pont ellenreakcióként kergeti bele az embereket újra az autokrácia utáni vágyba. Maga az a gondolat miszerint nagyobb hangsúlyt kell fektetni az emberi individuumra a kollektivizmus helyett, abszolút szimpatikus. Az egyén felelős(!) szabadsága, a szolidaritás, a megértés, együttérzés nem éppen ördögtől való dolgok, habár mára a baloldal lejáratta ezeket a fogalmakat. A liberalizmus legfőbb elve a tolerancia. A tolerancia jelentése pedig: türelmesség. Mire vagyok türelmes ha nincs is cél a torz liberalizmusban? Ha kitűzünk egy célt és mások nem tartanak ott, esetleg mi magunk se, akkor van értelme a toleranciának, hisz türelmesek vagyunk míg odaérünk. Ha kitűzzük a hagyományos értékeink és identitásunk saját lényünkből fakadó megélését mindenféle központi hatalom hierarchikus utasítása és kényszere nélkül, akkor az egy cél. Szép kis cél, nem egyszerű és jó rögös út vezet oda. Azonban efelé lehet menni, és ekkor van értelme, sőt csak is ekkor van értelme a toleranciának. Mert megértem azokat, akik nem értik és nem érzik még ezt át, legyenek azok elvetemült proletárok, vagy megrögzött hierarchisták. A tolerancia(türelmesség) ekkor tud igazán megnyilvánulni, mikor ezekhez az emberekhez lehajolunk és megfogjuk a kezét és azt mondjuk, szerintünk van ennél feljebb, gyere, ha gondolod. Ebben pedig a (nemzeti) liberalizmus szimpátiájára hajlok, mert talán ez az alapgondolat volt az, ami tisztán rámutatott arra, amit láthatunk Isten és ember, szülő és gyermek viszonyában is, melyet a társadalom és ideáira is használni kéne, hogy sohasem a szigor és fenyítés, hanem mindenkor a megértés és az alázat vezet minket el valahová. 

Horváth Martin

Horváth Martin- Ők is emberek

Vannak mantrák és unalmas sablonos folyton folyvást ismétlődő mondatok amit a tömegembertől viselünk el éltünk pirkadatától alkonyáig. Mindenki ismeri gyerekkorából a „nem nekem tanulsz” szöveget, később fiatalon találkozunk a „majd ha gyereked lesz te is megtudod…” kezdetű örök bölcselettel. Idősebb korosztályban és kétes hírnevű kocsmákban pedig a „ én voltam katona úgyhogy…” és az „ ez van ezt kell szeretni…” önmagunk tunyaságának nyugtatásai. Azonban a napokban tűnt fel, hogy magasabb szinten a politikában és a mindennapokban is alapvető morális kérdésekre is létezik egy roppant idegesítő formula. Ritka TV nézéseim egyikén kiszúrtam, ahogy a börtönből szabadult embereknek valamiféle beilleszkedési programja volt, hogy megmutassák: ők is emberek!

Aztán beöltött sok-sok évnyi emlékfoszlány, hogy mennyit is hallottam én ezt különböző

szituációkban. Javarészt baloldali és liberális emberek szájából. De mit is jelent ez, hogy „ők is emberek”? Legtöbbet olyan vitákban vagy ténymegállapításokban halljuk ahol ellenvéleményt kell megfogalmazniuk egy vélt vagy valós diszkrimináció kapcsán. Ez egy érv ekkor. Kérdezem viszont, ez egy érv? Az, hogy emberek? Szerintem ez egy profán ténymegállapítás és semmi több. Csak az egyszerű tömegember, aki önálló gondolatok híján van, szeret előre legyártott sablonokat  böfögni, nekik remek szófordulatuk.  Azonban ha értelmezni próbáljuk egy katasztrofális blődség, amiért pedig fel is háborít, hogy nem kevesebb fogalmat bagatellizál, mint az emberséget.

Gondoljunk bele, mi történik, amikor egy antiszemitát megtalálnak ezzel az érvel, hogy „a zsidók is emberek”? Kapát, kaszát eldob az alanyunk és magába roskad, hogy világnézete összeomlott? Nem valószínű, mert nem rúg ki semmit alóla. Az antiszemita nem azért érez ellenszenvet a zsidóság iránt, mert nem tekinti emberi fajhoz tartozónak. Akárhogy néztem a nemzetiszocializmus semelyik irányzata nem foglalja magában a zsidóság, cigányság és más rasszok emberi mivoltának tagadását. Alacsonyabb rendű népekről beszél ez igaz, sőt olyanokról is amelyek léte pusztító jellegű másokéra nézve. De emberi mivoltát nem tagadja, maximum az emberi fajon belül rangsorol. Ez az érv tehát teljesen ostoba nekik. De már akkor is divat lehetett, hiszen az SS adott választ erre a felvetésre, miszerint a „ a zsidó is ember, de a bolha is állat”. Ez tökéletesen kifejezi a felfogásukat és a profán tény közlését- miszerint emberek a zsidók is- teljes haszontalanságát. Véletlen sem védek semmilyen fajelméletet, de logikailag nézve, attól, hogy valakik emberek, még lehetnek rettenetesen károsak. Persze népek és rasszok kollektívan aligha, de ha ott használják a liberálisok, akkor ez egyén szinten is érv? Képzeljük el, amikor XY a soroksári maffia egyik tagja emberölési kísérlet miatt életfogytiglanit kap, majd azt mondjuk a bírónak:  ő is ember. Mi történik? Semmi, mert egy fajhoz való biológiai tartozás nem egy érv vagy ellenérv semmire.

Rájöttem még valamire. Ha a balosok/liberálisok azt is hiszik, hogy a rasszizmus, antiszemitizmus, homofóbia stb. alapideológiája az, hogy megkérdőjelezik valaki emberi mivoltát, akkor nagy ellentmondásba kerülnek magukkal. Tudni illik a lengyel parlament új abortusztervezete nagy vitát kavart az elmúlt időben. A bal-liberálisok pedig mindig is az abortusz pártján álltak és állnak. Az abortusz pedig nem szól másról, mint, hogy eldöntjük, az embrió ember-e vagy sem? Mikortól ember valaki? Emberek egy csoportja,- ha tudósok hanem-, de eldöntik, hogy ki ember? Ha egy héttel kevesebbet szabnak meg határidőnek, akkor sokkal kevesebb halott embrió van, hisz több minősül embernek. A liberálisok pedig ezt védik. A liberálisok szerint tehát emberek egy csoportja eldöntheti ki az ember és ki nem? Mi van ha azt mondják a keresztények, nacionalisták stb. ebben a kérdésben, hogy bizony „ők is emberek”. Talán ebben az egy kérdéskörben van súlya ennek a ténynek, de úgy tűnik, a liberálisokat legalább annyira nem érdekli ez, mint Himmlert sem érdekelte mikor neki mondták.

De ki az ember? Mit jelent embernek lenni? Mert ha azt, hogy humanoidok vagyunk, vagyis két lábon járó, szénalapú életformák, akkor tényleg mindenkire rámondhatjuk. Szerintem viszont van ennek egy sokkal lelkibb vonulata. Az ember érez, az ember szeret, az ember alkot, az ember teremt, az ember autonóm véleménnyel rendelkezik. Embernek lenni annyi, mint elhagyni az ösztönöket, meglépni a fizikális szükségleteket és megmagyarázhatatlan szellemi irányultságok mentén élni az életünk. Felülírni, amit az állati, amit az ösztönös diktál. Ez a lélek. Manapság pedig elvan nyomva a tömegben, elvan nyomva, mert nem látjuk jelét. Az emberiség nem érez, nem gondolkodik, nem alkot önálló véleményt, hanem anyagi szükségleteiért küzd, szabadidejében leköti magát, kikapcsol valami illúzió szórakozással, akár egy gép úgy kikapcsol. Vélemény helyett pedig olyan előre gyártott ostoba sablonokat mond, mint ami elindította ezt a cikket is. A kérdés most már nem csak az embrió esetében kell feltennünk, nem a zsidók, a négerek, a homoszexuálisok és megannyi aspektusában kell a társadalomban, hanem elsősorban magunknak? Teljesítjük-e amit e szó valójában, nem biológiai tekintetben jelent, valódi nemes többletét? Emberek vagyunk még? Ahogy Ady mondja „ ember az embertelenségben”. Nagy érdem ha valaki elmondhatja magáról ezt, s még nagyobb ha talál olyanokat akikre ebben a mély értelemben mondhatja biztosan, komor és sötét világunk, degradált mindennapjaiban, szinte hirtelen örömmel: Ők is emberek! 

Horváth Martin