2024. május 9., csütörtök

Kommunista-e Kína és miért igen?

2008 vége volt, éppen a gazdasági világválság lendületes lefelé tartó meredek hullámának javában voltunk. A GDP-k az egész világon meredeken zuhantak, vagy éppen egy-egy hídról és emeletről a munkanélkülivé váló emberek közül is jó páran. Csak egy legény volt a vidéken az országok között, akinél ez nem mutatkozott meg: Kína. Miközben az egész Nyugati világ sorra múlta alul a mínuszos eredményeit, Kína még gazdasági növekedést is produkált és nem egy tőzsde tette át székhelyét Sanghajba. Akkoriban éppen nyitogattam csippám a kora kamaszkoromban a világmegértése felé és Alex Jones videókat néztem a leendő Világállam kiépüléséről, amelyben ott szerepelt Kína, mint a globális totalitárius diktatúra utópisztikus modellje, amit majd az egész világra kiterjesztenének. Az utcán kiépülő megfigyelőkamerák és az orwelli elnyomás megannyi zord, bizarr és rideg nyalánksága, egy országban, amit még mindig a nagybetűs Kommunista Párt irányít vasmarokkal. Miközben a radikális jobboldal (akkor még Fidesz nélkül) a keleti nyitás mágikus bűvöletében égett. Nem idegen a jobboldaltól a keleti autokratikus rendszerek iránti szimpátia, és a jobboldal eredeti társadalomképéből eredendően következik is. Nem volt a kis szélsőjobbos énemnek gondja Oroszországgal, vagy Iránnal, amelynek akkori elnökéhez Vona Gábor akkor elvileg egy levelet is címzett, melyben az Iráni Forradalmi Gárdát kívánta behívni választási megfigyelőnek a 2010-es választásokra. Ezek mind a maguk körében tradicionális (jobboldali) rendszerek voltak. De Kína az sántított, kilógott a képből és a szélsőjobboldali mozgalmaknál tett rövid kiruccanásaim alatt úgy éreztem csak én nézem ferde szemmel ezt a Kína-fétist. Kína, mint a Nyugati romlás és gazdasági kitettségünk alternatíváját és egyensúlyának megteremtőjét. Egy totalitárius kommunista dísztópia, mint a posztkommunisták és újmarxisták EU-jának ellenpólusa a jobboldali berkeken belül. Magányosnak éreztem magam még jobberként is a véleményemmel és azóta is csak egyszer hallottam Toroczkait szkeptikusan megnyilvánulni Kínával kapcsolatban, de az már 10 évvel később volt. Miközben világossá vált, hogy Oroszország messze van a kommunizmustól, de még a Szovjetunió sem volt baloldali sem egyáltalán, Kína esetében súlyosabb problémák maradtak bennem.

Kapcsolódó cikk: Szláv szellemtől szétszabdalt szocializmus


Mi van ha Kína mégsem kommunista?

Nézzük kicsit távolabbról, ugorjunk egy kicsit a Védákhoz. Igen, tudom, hogy az India és ez egy Kínáról szóló írás, de lesz értelme ígérem. A Védikus irodalom több ezer évvel ezelőtt fektette le a dharma fogalmát, egy mindent átfogó világerőt, melyből minden létező származik és mindent áthat. Ez volt a hinduizmus elődjének elvont, személytelen istenségfogalma. Aztán persze a korabeli hindu panteont kibővítették megannyi istenséggel, akik a dharma törvénye alatt, de az emberek felett léteznek. Aztán a hinduk eljutottak oda, hogy fő Isteneket neveznek meg, abból is hármat, akik kifejezetten fontosak a világunkban. Majd végül oda, hogy minden istenség valójában egy Isten, csak annak különböző aspektusai. Mi több, személyes, tudatos létező, mely akár a dharmával is egyenlő, ha nem tudatosan teremtette a dharma kozmoszt alkotó törvényét. Így lett a hinduizmus a világ legspeciálisabb, de legcsodálatosabb, filozófiailag kitermelt monoteizmusa, miközben a pogány politeizmusát mindvégig integrálta ebbe a speciális egyistenhitbe. Egész Ázsiára jellemző volt ez a hinduizmus kezdetén létező elkent, elvont, személytelen nagy átfogó energia értelmezés. Kínában ez jelentette a tao-t. A tao volt az ő dharmajuk. Ellentétben az indiaiakkal, a kínaiakat azonban nem érdekelte a logika továbbfejtése. A taoizmus végleg megrekedt ebben a kezdeti bölcs, maszatolós pogány állapotában. Klasszikus értelemben sohasem érett vallássá, teológiává és metafizikává. A kollektivista kínai néplelket olyan mértékben nem foglalkoztatta a metafizika, hogy a taoizmus csökevényét is inkább belső elmélyedésre használta, de a filozófia és az erkölcs fókusza az államigazgatás helyességére és a társadalom helyes működésére, az állam és társadalom praktikus kapcsolatára fókuszált. Így született meg a konfucionizmus, amely deklaráltan hadat üzent a metafizikának és a praktikus és hatékony államszervezet és társadalmi működés titkát kereste. Erkölcsisége fókuszában kizárólag ez áll. Ezredévek teltek el, de Kínát nem hatotta meg a metafizika, nem érdekelte igazán sohasem, s nem motoszkált bennük az a minden pogányt is szíve mélyén izgató vágy, hogy megismerje a megismerhetetlent. Kínában mintha nem létezett volna igazán sohasem a minden ember lelkében tátongó Isten formájú űr kitöltésére vonatkozó vágy. Ők itt és most, a láthatóban, a matériában, a fizikai világban akartak valamit elérni. Élni, jónak lenni, hasznosnak lenni. 

A hinduizmus már megvetette ezt a világot és érezte, hogy az Isten, ahová tartozunk és (ha reinkarnációk sorozata révén is) de vissza kell térnünk, szemben áll az anyagi világgal. " Aki a világnak barátja akar lenni, az Istennek ellensége lesz" - írja a Biblia (Jak:4:4). Ezt pedig még a messzi Indiában is érezték jóval a Biblia keletkezése előtt is. S mikor Buddha, aki megalkotta az Isten és metafizika nélküli hinduizmust, a maga elvonuló, aszketikus világszemléletében, még mindig tartotta magát ehhez. Buddha nem tudta mi van "odaát", vagy van e bármi, de azt érezte, hogy ha semmi, az is tisztább és jobb, mint ez a romlott fizikai világ, amelyből meg kell szabadulni. Eközben Kínában kibékültek a világgal és praktikusak akartak benne lenni. Ami egy hegységgel odébb már a szamszára ördögi kereke volt, a romlott, megvetendő létezés, az Kínában a tao energiájának törvényszerű, elfogadható, se nem jó, se nem rossz velejárója, amiben élni, boldogulni kell. A középkorban még a taoizmust is irtani kezdték, hiszen még az is túl metafizikai volt, az is túl szellemi, túl sok nem pragmatikus erkölcsiséget tartalmazott. A konfucianizmust emelték államvallássá. Kína államvallása egy olyan vallás lett, ami nem vallás, hanem a "hogyan legyél joviális állampolgár" etikai kódexe. 

 „Aki taoval szolgálja az emberek urát, az nem igázza le hadsereggel az égalattit, hiszen ez a tette könnyen ellene fordulhat. Mert amerre hadsereg járt, csak tüske és tövisbozót terem, s a nagy háborúk nyomában mindig ínséges esztendők járnak. Az igazán jó hadvezér célhoz ér és megállapodik, s nem vetemedik arra, hogy erőszakot alkalmazzon.(...)A remek fegyverek: a szerencsétlenség eszközei. A létezők (vu) mind gyűlölik ezeket, az tehát aki, a taót birtokolja nem él velük” 

Írja Lao Ce a Tao te King c. művében, mely a taoizmus " Bibliája". Ebből a pár sorból megérthetjük miért volt még a taoizmus is elfogadhatatlan a hatalmukat féltő kínai uralkodó dinasztiák számára. A konfucianizmus ezzel szemben puszta állampolgári együttműködés etikai tanácsadása volt. Azonban olyan szinten hagyta végül hidegen a kínai társadalmat még ez is, hogy az 1600-as évek végére mindennemű vallásosság szinte teljesen eltűnt, mint társadalmat domináló tényező. Kínában egyedül a buddhizmus telepedett meg, mint importtermék a vallások között. Az indiai társadalom számára Buddha tanítása olyannyira spiritualitásmentes volt és annyira nem metafizikai, hogy kivetette magából és ma olyan kisebbség a buddhista Indiában, mint a zsidók és a keresztények. Ezzel szemben, pont ezen okokból fogadta örömmel Kína. Azonban Kína még Buddha nemes világmegtagadó értékein is hígított és a kínai ősi mítoszok, és gyógymódok, babonás varázspraktikák világával vegyítette, ezzel megalkotva egy teljesen új buddhizmust. Kínában a vallás értelmezhetetlen és értelmezhetetlen is volt mindig. Babonák, filozófiák és erkölcsi tanítások átláthatatlan egyvelege és káosza alkot, melyből mindenki úgy csipeget, ahogy akar. Ezt nevezi a nyugati tudomány jobb híján kínai univerzalizmusnak. Ebben a világban azonban az Isten, a metafizikai közeledés valami magasabb spirituális létező felé, lelkiismereti kiállás a többséggel, társadalommal és az állammal szemben sohasem jöhetett szóba. Az kínai kommunistáknak azt a szellempusztító munkát szinte el sem kellett végezni, mint európai elvtársaiknak, mert a kínai társadalom és kultúra olyan szinten kollektivista és etatista volt, minden egyéni lelkiismereti kiállás nélkül, hogy szinte magától értetődő volt a kommunista rezsim győzelme. Ez most nyilván egy erős túlzás és egy sinológus biztosan a haját tépné, ahogy nem tagadom, hogy kisebb csoportokban, egyéni szinten ez rengeteg kivételt képzett. Azonban a társadalmi, kulturális szinten ennek az individuális, ne adj Isten spirituális önkifejeződésnek sohasem jelentek meg igazán nyomai. Mao Ce Tung az 1960-as évek Nagy Kulturális Forradalmával persze így is hatalmas pusztítást végzett a még meglévő taoistákon és egyéb kínai vallásos mozgalmakon, de tény, hogy a kommunista, materialista elnyomás egyáltalán nem volt olyan drasztikus, mint Európában, ahol valóban metafizikai nézeteket és egyéni erkölcsiségeket kellett gyökerestől kiirtania. 

Részben ez  a személyes metafizikai vágy és a kollektivista, mindig központi hatalom alá rendelődő évezredes tradíció az oka annak, hogy a kommunizmus nem csak könnyen megvetette a lábát Ázsiában, de mára ott is maradt fent még stabilan. Kínával nem csak az a probléma, hogy kommunista-e, hanem ha nem is kommunista, tradicionális társadalmi rendszere és kultúrája egy jobboldali, konzervatív ember számára eleve kommunizmusnak, kozmopolita masszának és a legbealkonyodottabb Nyugat antitradícionális multikulturalizmusának kell tűnjön. Félre értés ne essék, nincs gond ezzel a kultúrával, nem kívánnám megváltoztatni erővel, vagy magas lóról beszélni és lenézni ezt a társadalmi hozzáállást. Mindenki úgy él és abban, ahogyan jónak látja és egy társadalom változása is csak belülről mehet végbe, önszántából. Azonban ez a tény éppen elég, hogy meglehetősen bizarr legyen a jobboldaliak, nacionalisták és keresztény kultúrájukra oly büszke konzervatívok barátkozása Kínával. Ha Kína nem kommunista, egy keresztény-konzervatív számára akkor sem tűnhet keblünkre ölelendő barátnak és növekvő világbefolyását nem üdvözölheti ujjongva, akármekkora fertőben is úszik a Nyugat.




Mi van ha Kína mégis kommunista?

Henry Kissinger az Egyesült Államok politikai tanácsadó zsenije az 1970-es évek derekán elkövetett egy történelmi baklövést. A Szovjetunió elleni rivalizálásban úgy döntött, kihasználja a Szovjetunió és Kína konfliktusát és éket ver a két kommunistának magát valló ország egysége közé azzal, hogy nem Tajvant, hanem a Kínai Népköztársaságot ismeri el az USA legitim Kínának. Ezzel végül a demokratikus Tajvan helyett a kommunista Kína került az ENSZ Bizottsági Tanácsának legnagyobb hatalmú elitjébe az USA, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió mellé. A Kínai Népköztársaság kiszabadult a politikai karanténból. Jó aktuálpolitikai trükknek tűnt, hogy az ENSZ-ben vétójogot kapjon a rivális kommunista, egy akkor teljesen jelentéktelen, szegény, komolyan vehetetlen ország, amit a Kulturális Forradalom legyalult. Akkor még senki nem tudta megjósolni, hogy az új pártfőtitkár Theng-Hsziao-Ping olyan cselhez folyamodik, amire a világ nem számított. Ping reformokat vezetett be és Kínát a világ leggyorsabban fejlődő gazdaságává tette. A Nyugat a maga gőgjével arra számított, hogy a gazdasági fejlődés automatikusan vonja magával a demokrácia kialakulását és a kommunista rezsim bukását. Ám a magánszektor és a gazdasági csoda mégsem tette ezt. Fukuyama még 1992-ben is a történelem végét vizionálta és a liberális demokrácia globális diadalát jósolta. Azóta Fukuyama is megjárta a maga kanosszáját és hamut szórt fejére hatalmas, nyilvánvaló tévedése miatt. Theng-Hsziao-Ping ugyanis reformer volt, de nem abban az értelemben, hogy a kommunizmust lebontsa. Terve nyíltan az volt, hogy Mao kommunista eszméihez mindvégig hű marad Kína, de átmenetileg kapitalista taktikát alkalmaz. " Legyőzni az ellenséget a saját fegyverével" és " kapitalistának tetteti magad, míg akkora gazdasági befolyást nem szerzel így, hogy utána globálisan kiterjeszthesd a gazdasági béklyóba kötött országra a kommunista világforradalmat". 40 év államkapitalizmus után is Kína egy központilag irányított totalitárius állam a Kínai Kommunista Párt ellenőrzése alatt, amely az elburjánzó magánszektort igyekszik megvagdosni az ideológia nevében. Olybá tűnik Kína talán nem tett le mégsem a kommunizmusról, és a kapitalista jólét nem zabálta fel az eszméiket évtizedek után sem. " A Nyugat legnagyobb hibája az volt, hogy nem vette észre, hogy a kínai kommunisták valódi kommunisták"- mondta Chenggang Xu kínai közgazdász. A csel bevált és a kapitalisták lehet legyőzettethetnek a saját fegyverükkel, s ha eljön az idő, felfedheti magát a valódi Kína, ahogyan Theng-Hsziai-Ping mondta, s akinek elveiből egy tapodtad sem engedett a Párt azóta. 

Jelenleg a világ közel 200 országának döntő többségének Kína a legnagyobb kereskedelmi partnere, holott ez a 2000-es évek közepén is elképzelhetetlennek tűnik. A Nyugati világ a kommunista párt szigorú irányítása alatt álló kereskedelmi hálózatokról rendel ruhát, tárgyakat, és a kémprogramként működő TikTok a legnagyobb közösségi médiája. Új hidegháború hajnalán állunk, ahol Kína mint leendő szuperhatalom néz farkasszemet az egyre jobban gyengélkedő, saját maga mocskába merülő USA-val. Egész Ázsia, Afrika, Oroszország, Dél-Amerika és Európa túlnyomó többsége is gazdasági vazallusa a vörös óriásnak. Annak a vörös óriásnak, mely Mao arcképe alatt tartja katonai parádéit a sarló kalapács árnyékában. Annak a vörös óriásnak, mely mesterséges intelligenciával figyeli és pontozza állampolgárait egy professzionálisan kiépített megfigyelőrendszeren keresztül. Ahol a telefonod automatikusan kapcsol be egy sajátos csengőhangot, ha tartozásod van az állam felé, hogy a tömegben mindenki jól hallja, hogy te egy adós vagy. Ahol keresztény szervezeteket kegyetlenül elnyomnak, koncentrációs táborokat tartanak fent és végeznek ki, ha nem mutatsz elég lojalitást a Párt és az Állam felé. Ehhez pedig a nyugati új baloldaliak ideológiai terrorjától tartó, hagyományait, keresztény értékeit féltő jobboldal felállva tapsol és serkentené a folyamatot. A félelem jogos, hogy nyugati kitettségünk gazdaságilag veszélyes. A gazdasági kitettségünk révén az egyre meredekebb radikális baloldali ideológiai tébolyba kerülő nyugat valóban gazdasági zsarolással kényszerítene térdre konzervatív társadalmakat. Kína egyenlőre ilyennel nem fenyeget senkit. A belpolitikába való bele nem szólás édes mézesmadzagjával kecsegtet. Valójában Kína már inkább nacionalista, mintsem kommunista, csakúgy, mint Vietnam, Kuba, vagy Laosz...ringatják magukat ebbe a vízióba a jobboldaliak. Azonban ismerve Kína több évtizede meghatározott politikai terveit, melyekhez láthatóan tartja magát, miféle bizonyosságunk lehet erről? Amíg Kína egy Népköztársaság, amíg egy totalitárius kommunista rémálom a társadalma, amíg a vezetője a Kínai Kommunista Párt névre hallgató professzionális gépezet, ugyan mi oka hinni a keresztény-konzervatívoknak a legkeresztényellenesebb, konzervatív értékeket sárba tipró ideológia nevében fellépő emberek szép ígéreteinek? Mennyire tűnik csupán vágyvezérélt lázálomnak, hogy ördögökkel űzzük ki az ördögöt és vörös csillaggal győzzük le a vörös csillagot?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése