Horváth Martin- A Harmadik Magyar Köztársaság reménysugarának lassú kimúlása (Rendszerváltás 30.) III.rész

A rendszerváltás 30. évfordulóján megkíséreljük végigvenni, levezetni és megérteni, hogy miképpen történt a magyar rendszerváltás és az új, Harmadik Magyar Köztársaság 20 évét korszakról korszakra átvesszük, hogy megértsük mi miért történt és mi vezetett a 2010-es új rendszerváltáshoz.

A sorozat előző részei itt tekinthető meg:
 A jó a rossz és a Grósz(Rendszerváltás 30.) I.rész
 A Harmadik Magyar Köztársaság nyomorúságos hajnala(Rendszerváltás 30.) II.rész

1994-2004

1994-ben nagy fölénnyel nyert az MSZP és minden addigi alulról szerveződő egykori rendszerváltó pártot megbüntettek a szavazók, legyen az addig kormányon vagy ellenzékben. Egyértelműen a társadalom mély csalódottságot élt át a rendszerváltással és az azutáni demokráciával és piacgazdasággal kapcsolatban. Egyértelműen a rendszerváltás véghezvitelében másik oldalról jövő formációt bízták meg jövőjük reményével. A közvélekedéssel ellentétben nem nevezném egyértelműen ezt a Kádár-rendszerbe való totális visszavágyással vagy restaurációs szándéknak. Nyilvánvalóan benne volt az a közhangulat miatt, hogy „még a Kádár-rendszerben is jobb volt”, azonban annak kis reménye, hogy valamit abból, ami jobb volt visszahoznak az MSZP-sek, amelett ott volt a régi, bejáratott politikusok képe, akik azért ha úgy is ahogy, de már részt vettek egykor egy államigazgatásban valamilyen szinten. Na meg mégis, a drótkerítést átvágó akkori külügyminiszter Horn Gyula és társai világos, hogy egy teljesen más oldalról vettek részt a rendszerváltásban és perspektíváik is másmilyenek lehetnek. Természetesen Horn Gyulának és a szocialistáknak is jól jött, hogyha nem tekint senki sem itthon, sem külföldön rájuk úgy, mint a volt rendszer restaurációs rizikójára, ezért léptek koalícióra a leghangosabb antikommunista rendszerváltó párttal, az SZDSZ-el. Bár tény és való, hogy az MSZP-nek politikájában semmi köze nem volt rég a kommunizmushoz, a „komcsi” jelző nem jött le róluk ekkor sem, sőt, az SZDSZ-re is átkúszott. Ez pedig a magyar liberalizmus halálával volt egyenlő. Az SZDSZ azzal, hogy elfogadta a koalíciót ’94-ben az egykori állampárt utódjával, olyan mély hitelvesztést élt át, amit ezután sohasem volt képes sehogy megindokolni, vagy helyrehozni. Mindazonáltal, akik valamilyen esetleges volt rendszerből származó szociális intézkedést, vagy úgy általában bármilyen szocialista politikát vártak egy nevében szocialista párttól, azoknak csalódni kellett. A Horn-kormány egy az egyben egy nyugati politikai paletta szerinti, gazdasági értelemben jobboldali, piacpárti, privatizációt mindinkább folytató, neoliberális politikát vittek véghez. Az MSZP arca és az SZDSZ ideológiája így alkotta meg a későbbiekben szitokszóvá váló „balliberális” kifejezést és inflálta el, úgy általában a liberális jelzőt hazánkban.

Nem érezte ezt a társadalomhoz hasonlóan máshogy  Orbán Viktor és a Fidesz sem, mely egykor az SZDSZ kistestvére volt, most már 1994-re hivatalosan is törölte a „liberális” kifejezést a párt soraiból. Persze a liberalizmust lehetett volna megmenteni és kikérni is magának, hiszen a liberalizmus nem kizárólagosan jobb vagy baloldalhoz kötődő ideológia. Amennyiben az SZDSZ balliberálissá vált, úgy a Fidesz lehetett volna a „jobbliberális” képviselet is. Bár a liberális jelzőt egyértelműen átengedte a baloldallal összefonódó SZDSZ-nek, valójában az 1994-től következő időszak a Fidesz életében joggal nevezhető liberális-konzervatívnak, ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy nem csak a Liberális Internacionálé tagja volt a párt 2000-ig, de maga Orbán Viktor volt annak egyik alelnöke. 1995-től a Fidesz hivatalosan is „Fidesz- Magyar Polgári Párt” néven szerepelt. Ez volt a „polgári” jelző megszületése és a „Polgári Magyarország” szlogen hajnala is. Az ezt követő jó pár év pedig kétségkívül a Fidesz egyik legsikeresebb és minőségileg is legjobb éve volt. A polgári jelzőt, mely gyakorlatilag a nyugati jobbközép pártok liberális-konzervativizmusát jelentette, sikeresen képzett hidat az elmérgesedő urbánus-népi, azaz a nagyvárosi- vidéki ellentét között. Hiszen míg a belpesti liberális-szocialista szalon vívta a harcát a legnagyobb megmaradt jobboldali párt, az FKGP abszolút, paraszti-agrár vidéki habitusával és Torgyán József korát megelőző troll-politizálásával, addig a fiatal, értelmes, intelligens, tehetséges politikai erő benyomását keltő Fidesz a maga polgári-libsikonzervatív feelingjével hatalmas népszerűségre tett szert mind a nagyvárosi értelmiségi-polgárság (főleg Buda lakossága), a megyeszékhelyek népessége és a kisebb városok lakossága körében vidéken. Tette mindezt úgy, hogy a ’94-es parlamentbe épphogy csak bekerültek és a politikai, közéleti, média fősodor szelei nem az ő vitorlájukat fújta. Természetesen a neoliberális politikának is meglett a következménye, melyet a Horn-kormány vitt és a Bokros-csomag néven elhíresült gazdasági megszorító csomag olyan mélyen a magyar társadalom kollektív tudatába égett, mint negatív dolog, mint nem sok más. Természetesen a csomag valóban hatékony állította talpra a padlón lévő gazdaságot, hogy egyáltalán valahogy újra eltudjon indulni növekvő pályán, azonban ennek az ára a lakosságra nézve túl súlyosnak bizonyult. Ez katasztrofális élet-színvonalbeli állapot, társulva az általános csalódottsággal mind a jobb- mind a balliberális pártok tekintetében, tetéződött a magyar maffiaháború betetőzésével is, melynek csúcspontján 1996-ban Óbudán fényes nappal lőtték agyon Prisztás József alvilági üzletembert. A politikusi személyekkel is tarkított alvilági csetepaték és autófelrobbantások Budapesten és szerte az országban, nem éppen egy szebb jövő és gyarapodó ország benyomását keltették. Erre jött még az ország első nagy politikai-korrupciós ügye a Tocsik-ügy. S miközben a lakosság életszínvonala és anyagi helyzete katasztrofálisnak tűnik, egy állami cég 800 milliárdokkal dobálózik kétes ügyekben ügyvédeknek, amely botrányba belekeveredett nem csak az egyik MSZP-s politikus de egy SZDSZ-hez köthető ügyvéd. Nem csoda, hogy az 1998-as választásokat nem várhatta éppenséggel ugyanakkora bizalommal a két kormánypárt, mint az előzőt. Így került sor hát 1998 elején, az addigra egyértelműen kihívóvá magát felküzdő Orbán és a kormányfő Horn Gyula vitájára, mely a mai Magyarországon már elképzelhetetlen lenne. Ekkor azonban a balközép és jobbközép kurzus még kulturált módon képes volt programpontok mentén haladó, szakmai elképzeléseket összeütköztető vitára.

 A választásokat a Fidesz nyerte meg, bár önállóan nem tudott kormányt alakítani. Akkor sem, ha a maradék MDF-fel koalícióra lépett, hisz inkább az MDF mászott be a Fidesz hátán a parlamentbe, semmit, hogy utóbbi húzzon ebből hasznot. Még az MDF-ből 1993-ban kivált Csurka vezette radikális jobboldali MIÉP is több szavazatot kapott. Így, bár szeretett volna a Fidesz végig elkerülni minden szövetséget a korábbi népi-plebejus jobboldali párttal az első kormány idejéből, az FKGP-vel végül a politikai logika miatt koalíciót kötöttek és ezzel megkezdődhetett az első-Orbán-kormány tevékenysége.   Megindult a Széchenyi terv, a családtámogatások, családi adókedvezmények, több hivatal átalakítása, a GDP növekedése magasabb lett az előző időszakhoz képest, a munkanélküliség pedig alacsonyabb, az államadósság az inflációval együtt csökkent. Kijelenthető, hogy az első-Orbán-kormány gazdasági tekintetben jobban teljesített, mind az előző, mind az utána következő kormányokhoz képest. Kultúrpolitikában és társadalmi kérdésekben pedig konzervatív, elsősorban a hagyományos családmodellt támogató, ösztönző intézkedéseket hozott. Talán azt is megállapíthatjuk, hogy az első-Orbán-kormány volt a Harmadik Magyar Köztársaság fénypontja. Olyan fénypont, mely más jól működő demokráciában semmit sem jelentene, jelentéktelen pont lenne csupán. Azonban a zavaros rendszerváltás utáni évtizedekben, ez az időszak állt a legközelebb egy tisztességes, európai szinten is értékelhető polgári-konzervatív kormányzáshoz. Természetesen mivel egész identitása Orbánéknak a korabeli szövetségeseik, akiket árulónak tekintettek és a volt rendszer maradványai elleni revanson és dacon alapul, ez minden e mellé társuló identitást megmérgez. Így kibuktak az olyan „gyerekbetegségek” kormányzásuk alatt, mint az addig szokatlan agresszív kormányzási módszerek, a parlament szerepének lecsökkentése, a nyílt viták mellőzése vagy egyértelműen a kolesszoba haveri köréhez tartozó káderek pozícióba helyezése, mint Simicska Lajos Fidesz pénztárnok APEH elnökké tétele. Emellett társult egyéb kétes megítélésű ügy is hozzájuk, mint a „Josip Tot- botrány”. Ahogyan az FKGP-vel, (kifejezetten Torgyánnal) való finoman szólva sem elegáns leszámolásuk, melyben a zsarolás és fenyegetés módszereit alkalmazva mondatták le miniszteri posztjáról Torgyánt 2001-ben. Maga az FKGP is (ismét) kettészakadt és egy Orbán-fan egység és egy független FKGP lett belőle. Így a jobboldali kormánykoalíció lényegében felbomlott, ám az Orbán-fan kisgazdák és a MIÉP külső támogatásával tudott kormányozni a Fidesz. A MIÉP támogatása külön érdekes, hiszen később a 2002-es választásokon Csurka még a Fideszre való szavazásra is buzdított, ezzel nem csak a saját pártjára adott szavazatokat legyalulva és kiejtve a parlamentből, de a mainstream jobboldal és a radikális jobboldal közötti határ (addig sem igazán kivehető) határának végső elmosódásához járult hozzá a magyar politikában. Emellett az FKGP is eltűnt 2002 után a történelem homályában, szavazóit pedig felszívta a Fidesz csakúgy, mint '94 után az akkori MDF-ét. Orbán Viktor szentül hitte a 2002-es választásokhoz közeledve, - ahogyan azt minden közvéleménykutatás is előre jelezte -, hogy a Fidesz egymaga is fölényes győzelemmel fog újra kormányt alakítani. A szocialisták Medgyessy Pétert független (de volt MSZMP-s), a Horn-kormány volt pénzügyminiszterét indították Orbán ellen, aki a 100 napos program és egyéb demagóg, gyakorlatilag populista proliszólamokkal licitált rá az orbáni eredményekre. 

Orbán azonban megingathatatlanul hitte, hogy szakmailag, gazdaságilag elért eredményei magukért beszélnek és ha szakpolitikailag nézzük valóban így is volt, azonban nem számolt azzal, hogy a társadalom posztszocialista habitusa nagyon messze van a szakpolitikai megértés és összefüggés meglátás jelenségétől. Így hiába indultak az időközben a kvázi 0-ról magát minimális támogatottságúra összeszedő Dávid Ibolya vezette MDF-el közösen, számukra bosszantóan hajszál híján a Fidesz-MDF alulmaradt az MSZP-SZDSZ-el szemben. Hiába minden Budaházy vezette Erzsébet-híd blokád és tüntetés, a balliberális koalíció a 2002-es választásokon visszatért. Orbán pedig összeomlott. Háttérbe vonult, gyakorlatilag újra kellett építenie magát. Még a parlamentben sem szólalt fel évekig. Orbán törése és csalódása a társadalomban és a közéletben pedig katasztrofális jövőt festett fel a Harmadik Magyar Köztársaság számára, amit ekkor még kevesen véltek sejteni. Orbán csalódott a médiában ismét, azonban már nem kívánta azt lenyűgözni (hiszen ezt igyekezett tenni kormányzása alatt), hanem teljesen eloszlott a független médiába vetett hite. Nem véletlen hiszen nem csak a posztkommunisták által uralt közmédia és nyomtatott sajtó zöme, de az frissen bejövő internetes médiumok, az akkori Origo és Index sem éppen volt okolható elfogulatlansággal a baloldal irányába. Az új kereskedelmi TV-k melyek ’97-’98-ban jöttek be sem voltak éppen ebből a szempontból mások, elég ha csak a 1999-ben induló közéleti Heti Hetes műsorra gondolunk, ahol a balliberális értelmiség, színészi krém szembetűnően Orbánfóbiás volt. Első lépésként Simicska Lajos pénzéből több lapot vásároltak (pl. Magyar Nemzet) és egy televíziós csatornát is alakítottak (hírtv) maguknak a fideszesek. Orbán nem csak a független médiába vetett hitével szakított de gyakorlatilag az egész rendszerváltás utáni liberális demokrácia és jogállam működési rendszerét kérdőjelezte meg. Ezek után a szabályok minimális betartása sem igazán foglalkoztatta, az ideái megszűntek. Úgy ítélte meg ha őt demagóg, proli habitussal lelehetett győzni, akkor ő neki is le kell szállnia a demagóg és proli színvonalra. A jogállamiság keretei számára ezek után kényszeredett keretek voltak, melyeket kijátszani és a benne lévő kiskapukat megtalálni kellett, hogy az igazság, a nemzet, tehát (az ő felfogása szerint) ő és a pártja győzedelmeskedni tudjon hosszútávon és végül leszámolhasson az áruló liberálisokkal és a kommunizmusból itt maradt potyautasokkal. Ennek a dacnak, revansnak és bosszúnak rendelődött ezután alá minden Orbán és a Fidesz politikájában.

Orbán miután ismét a Fidesz elnöke lett 2003-ban (miniszterelnöksége alatt átadta ezt a posztot), a pártot minden addigi pártnál jobban centralizálta és autoriterebbé tette. Dávid Ibolya és az MDF nem kívánt együtt haladni az egyre inkább beszektásodó Fidesszel és külön frakciót alakított. Az MDF volt az egyetlen mely nem szavazta meg Medgyessy 100 napos programját sem (mely a proliknak nagyon tetszett és ez volt az első mozzanat a Fidesz prolisodásában, hogy megszavazta) amely a józan gazdasági logika szerint totális csőd felé vezette az országot. Gyakorlatilag az MDF meglepően az utolsó, pislákoló fénysugara maradt a klasszikus jobbközép politizálásnak. De nem csak Orbán csúszott el egyre inkább jobbra és vesztette el a hitét a liberális demokráciában, hanem párhuzamosan vele a jobboldali szavazók és a társadalom nagy része is. Az ellentétek kiszélesedtek és többé nem jobb és baloldali vélemény közötti politikai vitáké volt a főszerep, hanem katartikus világnézeti háborúvá fajult a közélet. Az urbánus-népi ellentét kiszélesedett a nemzet (Orbán és a jobboldal) és hazaárulók (balliberálisok) ellentétévé, míg a másik oldal felfogásában a demokrácia (balliberálisok) és a fasisztaveszély (mindenki más) narratívájává. A párbeszéd megszűnt, a két tábor közötti hidak leomlottak, az elementáris szellemi háború kezdetét vette. Ez azonban nem emlékeztetett már nyomokban sem egy jól működő demokráciára. Ahogy Antall Józsefet a rák, úgy a friss köztársaságot a posztkommunista mentalitás rágta belülről és 2002 után a végstádium tünetei jelentkeztek. Ebben a beteg társadalmi állapotban derült ki Medgyessy Péter miniszterelnökről, hogy a kommunizmus alatt III/II-es kémként működött, amely a rendszerváltás totális csődjével volt jellemezhető, hogy Horn az egykori pufajkás után, most egy III/II.-es kommunista ex-kém az ország kormányfője. A helyzetet tetézte, hogy az antikommunizmusát még néha mindig hangoztató SZDSZ nem követelte a lemondását. Evégett a pártból olyan prominens alapító tagok léptek ki, mint Kis János. Csoda, hogy az SZDSZ halála nem itt kezdődött, de csak mert addigra a szellemi polgárháború úgy áthatotta a közéletet, hogy a „fasisztaveszély” jobboldal még mindig nagyobb rossznak tűnt a szavazóinak. Az utolsó momentum, ahol még egységesnek tűnt az ország társadalma a 2003-as EU tagságról szóló népszavazás volt, ahol mindkét oldal a csatlakozás mellett szavazott. Gyakorlatilag a Harmadik Magyar Köztársaságot még ennek a nyugati integrációnak a reménye, az ez utáni jólét ígérete tartotta össze. Csak a kommunisták és a pár hónappal később alakuló Jobbik emberei kampányoltak ellene. Utóbbiak később radikális jobboldali párttá alakultak, mert nem kívántak ölbe tett kézzel várni Orbán Viktorra és a Fidesz nevű szektájára tettekben. 2004-ben az EU csatlakozás megtörtént és egy ország várta oldaltól függetlenül a Kánaán beköszöntését, amely végül sosem jött el. A sors fintora, hogy Medgyessy a kém múltjába nem bukott bele az SZDSZ háttartásával, végül utóbbi vonta meg tőle a bizalmat mégis, mikor összeveszett a kormányfő a pártjukkal. Elvekért nem, hát önös érdekekből lemondatták. Helyét pedig az ambiciózus, relatíve fiatal, addigi sportminiszter vette át, Gyurcsány Ferenc. Gyurcsány nevét akkor még sokan meg sem tudták rendesen jegyezni majd később kitörölhetetlen lett mégis a magyar kollektív tudatból. Gyurcsány tisztában volt a Medgyessy-kormány jóléti, osztogató, hitelfelvevős, Kádár-rendszerből örökölt mentalitású ténykedéseinek katasztrofális következményeivel és nagy terveket szövögetett, a magyar baloldal átszabására és az ország jövőjével kapcsolatban. Kétségtelenül nyomott hagyott a magyar baloldalban hosszú időre és az ország jövőjét is végső soron megpecsételte kormányzása, de közel sem úgy, ahogy azt elképzelte volna. 2004 szeptemberétől megalakult a Gyurcsány-kormány és nevével összeforrva megkezdődött a Harmadik Magyar Köztársaság utolsó felvonása. Kezdetét vette a magyar liberális demokrácia haláltánca. Folytatása következik…

Horváth Martin

A sorozat további részei:

A Harmadik Magyar Köztársaság csúfos bukása(Rendszerváltás 30.) IV.

Horváth Martin- A Harmadik Magyar Köztársaság nyomorúságos hajnala (Rendszerváltás 30.) II. rész

A rendszerváltás 30. évfordulóján megkíséreljük végigvenni, levezetni és megérteni, hogy miképpen történt a magyar rendszerváltás és az új, Harmadik Magyar Köztársaság 20 évét korszakról korszakra átvesszük, hogy megértsük mi miért történt és mi vezetett a 2010-es új rendszerváltáshoz.

A sorozat előző része itt tekinthető meg: A jó a rossz és a Grósz(Rendszerváltás 30.) I.rész

   1990-1994

Miközben a szovjet csapatok vonultak ki, az egyre inkább repedező Szovjetunióba, a friss és új, ámbár terhelt alkukkal és politikai paktumokkal megszületett Harmadik Magyar Köztársaság első szabad parlamenti választását tartotta. A rendszerváltást kivitelező klikkek versenyeztek a választók kegyeiért, így a nemzeti, népi jobboldali ideológiai kánaán könyvtáros kisugárzású úriemberek (MDF), az urbánus-liberális belpesti, magát értelmiségnek kikiáltó kör (SZDSZ), a Soros György pénzén éhes kismalacként csüngő kolesz-haveri kör (Fidesz), a kommunista pártot - saját bőrük mentése érdekében- belülről meghekkelt opportunista ex-pártfunkcionáriusok (MSZP), az egykori, nagy múltú történelmi jobboldali párt nevét előkukázó, agrárköntösbe bújt plebeljus-jobberek (FKGP) valamint a másik történelmi pártot újra élesztő kereszténydemokraták (KDNP). Természetesen rajtuk kívül sok más apróbb formáció is indult, vagy indulni próbált a királyságot visszaállítani kívánóktól , az egykori kommunista pártot újra alakító komcsikig. Esélytelenül. Az első szabad választásokat a legnagyobb jobboldali rendszerváltó párt, az MDF nyerte. Második befutó nem meglepően pedig a másik leghíresebb rendszerváltó párt, az SZDSZ lett. Az MDF összefogott hát a többi jobboldali erővel így az FKGP-vel és a KDNP-vel. Így lett hát a Harmadik Magyar Köztársaság első kormánya egy konzervatív jobboldali kormánykoalíció. Ez gyakorlatilag lefedte a magyar társadalom vágyát, mely legnagyobb részt olyan erőket juttatott hatalomra, akik a kommunizmus előtti társadalmi rendszert és értékeket preferálták. Ha úgy tetszik, rögtön felsejlett a magyar társadalom jelentős részének ellenforradalmi vágya és a ’45 előtti társadalmi állapotok iránti nosztalgia képe, ha homályosan is. Miközben természetesen ez keveredett a modern, nyugati, atlanti integráció gondolatával is. Leginkább persze azért, mert senkinek fogalma nem volt arról, hogy az a nyugati, európai feeling milyen. Csak azt, hogy „ az jó”. Természetesen a parlamentbe jutottak még az MSZP-sek is, akik ekkor eléggé mostoha helyzetben találták magukat és kicsit kirekesztett gyerekként érezhette magát, akit a többi párt kerül és nem áll vele szóba, mert mégiscsak a rendszerváltás véghezvitelében máshonnan járult hozzá. Felülről jött és nem alulról, mint a többiek. Na és persze ott volt a nagy üdvöske is a „Soros kottájából játszó” Fidesz.

Az Antall-kormány megalakulása után azonban szembesülni kényszerült, mind a kormány, mind a társadalom a rendszerváltás kőkekény valóságával. A romokban heverő pénzügyi, gazdasági helyzettel, amit megörökölt a 3. köztársaság a kommunizmusból. Emellett a rendszer átalakításának kicsit sem kívánt melléktermékeivel. Ilyen volt az árak felszabadítása és drasztikus drágulása, mely a taxisblokád képében öltött leginkább testet, hogy miképpen nem ért egyet a társadalom. Alighogy megalakult az új köztársaság nem telt bele egy év, a választások után pedig fél év se és olyan mértékű tömegdemonstrációt tartott az elégedetlen nép, amekkorára régóta nem volt példa. A privatizáció véghezvitele a másik nem kívánatos melléktermékként csapódott le, mely az egyik legvitatottabb pontja a magyar rendszerváltásnak. Szégyen és gyalázat, hogy egyedül az FKGP-nek jutott eszébe, hogy adják vissza a kommunista állam által elkobzott földeket, vállalatokat az eredeti tulajdonosának, vagy annak leszármazottjának. Természetesen a többi pártnak esze ágában sem volt ezt megtenni. A nyugati befektetők nyomása és a saját hatalmi lehetőségek meglátása a pártok számára lehetetlenné tette a reprivatizációt. Így hát kulcsfontosságú magyar vállalatok kerültek nagyon hamar vagy volt kommunista funkcionárius kezébe vagy  külföldi nagyvállalat érdekeltségébe. Amely vállalatok igen hamar, tudatosan építették le a magyar cégeket, üzemeket, hogy a saját, külföldről behozott termékeiket busásabb áron adhassák el a magyar társadalomnak. A profimaximalizálás bálványának oltárán így hullott el pár éven belül mindaz, ami a magyar gazdaság számára lehetőséget jelentett volna a kommunizmus után. A magyar társadalom zöme (hasonlóan a többi posztkommunista ország lakosságához) mély csalódást élt át pár év alatt a rendszerváltással kapcsolatban. A reménykedést és az euforikus várakozást átvette a dühös csalódottság, az apátia, a pesszimizmus az új helyzettel, rendszerrel kapcsolatban. A zavaros, átláthatatlan körülmények között végbe ment privatizáció és új vállalkozások alapítása pedig az igazságtalanság érzetet fűtötte, na meg az alvilág térnyerését. S miközben az átlag magyar polgár élte anyagilag egyre kilátástalanabb életét a még teljesen kommunizmusból örökölt miliőben (a televíziós műsorok stílusa, a bíróságok szóhasználata stb.) közben maffiaháborúk színterévé vállt az ország és Budapesten és vidéken egyaránt mindennapi látvány szintjére jutott a random felrobbanó fekete Mercédeszek jelensége. A helyzetet nem segítette az MDF-SZDSZ paktum léte sem, mely folyamatos zsarolási helyzetben tartotta a legnagyobb (külföld számára támogatott) ellenzéki párt részéről a kormányt. Így hát a kormánypártok között is feszültségek támadtak, sőt, magukban a pártokon belül is. A ciklus felére a kormányzó MDF-ből kettő kisebb formáció is kivált, melyből híres a Csurka István vezette MIÉP lett, ami a magyar radikális jobboldal archetípusává vált. A koalíciós partner FKGP frakciója pedig ketté szakadt, és egyik része áttáncolt az ellenzéki oldalra. Mivel a média gyakorlatilag személyi cserék nélkül üzemelt tovább, ezért a véleményformálók továbbra is azok az emberek voltak, akik a kommunizmusba kerültek pozícióba és mindent meg is tettek, hogy a jobboldali kormány munkáját a lehető legrosszabb színben tüntették fel. Ezek a médiakapcsolatok pedig egyértelműen az MSZP malmára hajtották a vizet, már csak személyes ismeretség és ideológiai azonosság miatt is. Az MDF kormány később meg is próbált személyi cserékkel és strukturális átalakításokkal a közmédiában pozitív, kormányhoz rokonszenvesebb irányt elérni.

Mindezekkel párhuzamosan az Antall-kormány ellenzéke, elsősorban az SZDSZ vezetésével már 1991-től komoly aggodalmakat kezdett megfogalmazni az MDF vezette kormánnyal szemen. Történetesen, hogy ellentétben az SZDSZ prominens tagjaival, az MDF-FKGP-KDNP tagjai nem voltak a ’80-as évek antikommunista földalatti, szamizdat ellenzék része, valamint beszédstílusuk, fogalomhasználatuk olyannyira konzervatív volt és az 1945 előtti állapotokra emlékezettett, de még a párt tagjai, szimpatizánsai körében vallott elvek is egyértelműen a Horthy-nosztalgia és a szélsőjobboldali eszmék szellemében fogalmazódtak meg, melyektől a kormány nem igazán határolódott el. Egy új, jobboldali diktatúra képe jelent meg szemeik előtt, melyben az 1945 előtti nemzeti-konzervatív autokratikus rendszer restaurációja valósul meg. Így alakították meg 1991-ben a Demokratikus Chartát az SZDSZ-esek, melyhez csatlakozott az MSZP is és minden olyan szervezet, egyén, amely a demokráciát féltette a fasiszta veszélytől, mely a kormányból leselkedett elméletileg az országra. Később a Fidesz is részt vett a Chartában, azonban mindig is nehezményezte az addig elszigetelt, ex-komcsikból álló MSZP kiszabadítását a politikai burokból és nem kívánt a bűnös rendszer egykori részeseivel együttműködni, egyenrangú demokratikus pártnak kezelni a többi mellett. Végül hatalmas tömegdemonstrációt tartott a Charta a Hit Gyülekezete pénzelésével, egy időben, az akkor még MDF belső ellenzékeként működő Csurka István és társai tüntetésével. Ezek az emberek azonban kipörögtek lassan az MDF-ből, és úgy látszott azért a Charta jelentősen eltúlozta a fasiszta restaurációs veszélyt. Mindezek ellenére a Charta egy értelmiségi klubként kezdett üzemelni és egyre szorosabb brománcok születtek szervezetek között. Így alakult ki lassan a szocialista-liberális, MSZP-SZDSZ szerelem, amire áldását az akkor még nagyon durván szektaként üzemelő Hit Gyülekezete adta. Ebben a balliberális értelmiségi körré redukálódó társaságban azonban egy valaki nem érezte jól magát és kezdett kilógni a sorból: a Fidesz. Azon belül is Orbán Viktor, aki a fasiszta-veszélyt kiabáló, balliberális értelmiségi miliőben egyre kevésbé érezte otthon magát és valóban maga a belpesti balos értelmiség sem tekintett a vidéki gyerekek koleszszobájára egyenrangúként. Ekkor pedig úgy döntött a fiatal Orbán Viktor 1992-től kezdődően, hogy a liberális elveket kukázzuk is ki a Fidesz ideológiai tárából, hogy ha a liberálisok ilyen gőgös értelmiségit játszó alakok, akik a volt rendszer ivadékaival érzik jól magukat. Így hát az addig több főt számláló testületet mely vezette a Fideszt megszüntették, helyére egy pártelnököt neveztek ki, aki nem más, mint Orbán lett. A Fidesz liberalizmustól való lassú, de fokozatos távolodását a jobboldal irányába többen sem nézték jó szemmel és Fodor Gábor és jó páran átdobbantottak az SZDSZ-be. A Demokratikus Charta, - tehát az Antall-kormány ellenzékének zöme- pedig ezentúl nem nézett le és utált annyira az MDF-FKGP-KDNP kormány mellett semmi mást, mint a Fideszt. Ez pedig tovább segítette a Fidesz jobbra tolódását. Mondhatni a liberális értelmiség felelőtlenül, gyakorlatilag átrugdosta Orbánt a jobboldalra. Mivel a Fideszt kezdte kihagyni az ellenzék többi része mindenből, így magának kellett gondoskodnia gazdasági hátteréről, amit az úgynevezett „székházügy” alapozott meg. Jól érezhető a Fidesz mostoha jellege az ellenzék körében és jobbra tolódása, hogy ezt a mutyit az MDF-el közösen rendezte már el 1993-ban. Gyakorlatilag a Fidesz innen kezdte el, Simicska Lajos segítségével kiépíteni magát egy önálló gazdasági lábon álló, balliberális ellenes maffiává.

Mérhetetlenül szimbolikus, hogy a Harmadik Magyar Köztársaság első miniszterelnöke, már halálos (rákos) betegen kezdte meg munkáját és mielőtt ciklusa lejárt volna, Antall József 1993. december 12.-én elhunyt. Tragikus szimbolizmus ez, mely Antall József képében előre vetítette a megalakulása pillanatától beteg Magyar Köztársaság halálát. A választásokig tartó rövid pár hónapra Boros Péter lett a miniszterelnök. Érdemi kormánytevékenység ekkor már nem történt. Mindenki a következő választásokra készült. A kormányzó MDF gyakorlatilag széthullott, első embere meghalt, a belső ellentétek 3 felé szakították a pártot. Az FKGP eleve kettészakadva várta a ciklus végét és a KDNP-t is megviselte a kormányban való részvétele és minden kormányzó párttal együtt bezuhant a népszerűsége. A jobboldal kormánypárátok népszerűségvesztése mögött egyrészt állt, a rendszerváltással jövő szükségszerűen mostoha hozadékok azonosítása, mint az áremelkedés, a munkanélküliség megjelenése. Ezért is nevezte Antall József az első kormányt „kamikáze kormánynak”. Intézkedéseinek zöme szükségszerű volt, hogy a demokratikus, piacgazdasági struktúrára álljon át az ország, ám ezek szükségszerűen negatív következményekkel jártak. A kormány nem is kezelte jól a maga szituációját, mindegyik pártja a kormánynak súlyosan terhelt volt belső ellentétektől és feszültségektől, amik nem éppen azt az érzetet keltették az emberekben, hogy stabil és megbízható pártokról van szó. Erre nem kis lapáttal tett rá a volt rendszer funkcionáriusainak kezében lévő sajtó és média is, mely mindent megtett, hogy a kormányzó jobboldali erők rossz, míg az ellenzéki baloldali pártok pozitív színben tűnjenek fel. A Fidesz irányváltása következtében szintén belső feszültségektől terhelté vált nem sokkal a választások előtt, s az ellenzék többi szereplőjének klikkjében miután kegyvesztetté vált, így a baloldali média őt is kemény ostrom alá vette. Így történhetett, hogy a kormányzó posztra esélyes Fidesz végül 1994-ben éppen betudott jutni a parlamentbe. Ezt pedig Orbán nem kis részt a balliberális pártok és a média hozzáállásának tudta be, melyet Orbán sohasem bocsájtott meg. Ez az akkor jelentéktelennek tűnő momentum pedig, vészjósló jövőképet sejtetett fel a Harmadik Magyar Köztársaság jövőjével kapcsolatban. Az MDF és az FKGP rettentő gyér számban jutott be az Országgyűlésbe. Ugyan az SZDSZ is komoly népszerűségvesztésen esett át, de így is a második legnagyobb erő maradt. A választásokat fölényesen nyerte ezen körülmények között az MSZP, mely egymaga is kormányt alakíthatott volna de felajánlotta a Chartában szerelembe esett SZDSZ számára a koalíciót. Ez pedig megpecsételte örökre a magyarországi liberalizmusról, tágabb értelemben a liberális demokráciáról alkotott képet, ezzel együtt pedig a Harmadik Magyar Köztársaság szomorú jövőjét is.  Folytatása következik…

Horváth Martin

A sorozat további részei:

A Harmadik Magyar Köztársaság reménysugarának lassú kimúlása (Rendszerváltás 30.) III. rész
A Harmadik Magyar Köztársaság csúfos bukása(Rendszerváltás 30.) IV.

Horváth Martin- A jó a rossz és a Grósz (Rendszerváltás 30.) I.rész

A rendszerváltás 30. évfordulóján megkíséreljük végigvenni, levezetni és megérteni, hogy miképpen történt a magyar rendszerváltás és az új, Harmadik Magyar Köztársaság 20 évét korszakról korszakra átvesszük, hogy megértsük mi miért történt és mi vezetett a 2010-es új rendszerváltáshoz.

1988-1990

1982-ben meghalt Leonyid Brezsnyev a hidegháború és a szocialista tömb egyik legikonikusabb alakja, akinek nevéhez köthető a „brezsnyevi-pangás” időszaka, azaz a langyos, lábvízszerű, rozsdás fogaskerekeken külföldi hitel olajából nyöszörgő szocialista gazsasági éra. A hitelspirál viszont, ami a nyöszörgést még működtette egy óriási fekete lyukként szívta magába az egész kommunista tömböt és a folyamatosan gyorsuló örvényen ott csücsült Magyarország is. Az örvény forgását reménytelenül megállítani próbáló moszkvai vezetés először Andropovot, majd Csernyenkot nevezte ki a szovjet birodalom első emberének. Vénséges agg koruk és becsontosodott őskonzervatív mentalitásuk biztosította a keleti blokkot, hogy még kicsit kitolják az elkerülhetetlen változást. Aztán Andropov közel 2 év után halt meg, Csernyenko aztán egy évet sem bírt ki a Szovjetunió élén. 3 év alatt, 3 pártfőtitkárt temettek díszesen a Kreml árnyékában és úgy hírlik egy moszkvai polgár viccelődött is az utolsón, hogy „lassan bérletük lesz a moszkvaiaknak a pompás temetésekre”. Ez a fickó akkor még nem sejtette, hogy Gorbacsov megválasztásával, - akinek már félig a lába fekete lyuk eseményhorizontjába lógott-, hamarosan az egész szovjet rendszer haláltusáját és temetését nézhetik végig az első sorból.

Magyarország egy kis bolygó volt ebben a KGST nevű galaxisban, amely sok más országgal együtt forgott a Moszkva nevű központi csillag körül, melyet épp beszívott az örvény és ezzel együtt az egész kötelékrendszerét húzta le magával. Kádár számára is egyértelmű volt már 1982-ben, hogy valamit tenni kell és már ebben az évben beléptették hazánkat az IMF-be. Nem is lehetett nagyobb beismerése a szocialista tervgazdálkodás csődjének, mint, hogy a nyugati, kapitalista hitelezőnél pitizik a gulyáskommunizmus. De nem volt mit tenni, annál is inkább hiszen a Kádár-rendszer a többi „bolygóhoz” képest is két végén égette a gyertyát és dupla beleadással lökte magát az örvény sötét közepe felé. Kellett ezt azért tennie mert az ’56-os forradalom után az egész magyar fércszocializmus logikája az volt, hogy ha alacsony az életszínvonal, akkor reprodukálódik egy új forradalom. Szóval ha beledöglünk is, de dupla olyan jó színvonalat kell hozni a magyar prolinak, mint a többi szocialista ország. S minthogy a szocializmus gazdasága a nyöszörgő, rozsdás fogaskerék, így sokkal-sokkal több hitel kellett a magyar nyöszörgés olajozására. Gorbacsovval aztán az egész központi „vörös óriás” zuhanórepülésnek indult és a kis magyar szocializmus a ’80-as évek második felétől végérvényesen sodródott elanyátlanodva a maga lefolyójában. Az ellenzéki hangok egyre erőteljesebbek lettek, az elő-SZDSZ-sekből álló mozgolódások sűrűsödtek és 1987-ben megalakult az első hivatalos ellenzéki párt az MDF. Ezután pedig 1988-ban gombamód alakultak meg a pártok, hol a történelmi magyar pártok újra, de inkább teljesen új, látszólag a semmiből kinövő antikommunista szervezetek. A kommunista párton belül és kívül is mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy ami eddig volt az nem tartható többé. A süllyedő hajón három csoportra osztódtak a karakterek. Az ellenzéki újonnan alakult pártok, akik a hajót minél hamarabb elsüllyesztették volna és egy új általuk összetákolt hajón akarták az utasokat tovább vezetni a történelem háborgó óceánján. A második csoport az MSZMP-n belüli ellenzék, az úgy nevezett reformisták voltak, akik mint a süllyedő hajón lévő patkányok megérezték a veszélyt és igyekeztek beszállni az első csoport új hajóépítésébe, hogy azon túléljenek. A harmadik pedig a reménytelen naiv reformkommunisták voltak, Grósz Károly miniszterelnök vezényletével, akik szerint belehet foltozni ezt a hajót, picit újratervezni, de aztán mehet tovább. A magyar társadalom pedig, mint a Titanic c. filmben az egyik úr, nézte kanapéból, borozgatva a feléje közeledő vízzuhatagot, amolyan „lesz, ami lesz” alapon.

Kétségtelen, hogy az egész rendszerváltás minden nyomorúsága ebben az utóbbi ténymegállapításban keresendő. Az, hogy a társadalom „minden mindegy” alapon ölbe tett kézzel nézte végig, ahogy hataloméhes csoportok helyette döntenek, akarom mondani marakodnak a jövőjük felett, maga volt a tragédia. A magyar társadalom úgy élte át ezt az egész rendszerváltást, hogy nagyjából nem is nagyon akarta. De ha már volt akkor legyen. Ezzel pedig kiírta magát a társadalom abból, hogy saját maga dönthessen saját maga sorsa felől. Természetesen az egész, több évtizedes Kádár-rendszer arról szólt, hogy az embereknek eszébe se jusson saját magától dönteni. Sőt, a magyar történelemnek nagyon kevés és rövid időszaka volt, melyben az önálló civil döntések szerepet kaptak és megnyilvánultak. Így a Magyar Népköztársaság bukása az esélytelen reformkommunista vezetés, az ő ellene fellázadó saját elvtelen, saját irháját mentő kommunista pártbéli tagsága, az elvtelen kommunista tagság által szocializált nyugatmámorban úszó értelmiség, egy Soros pénzelte kolesszoba és múltba révedő, konzervatív ideológiai Necc party jobberein múlott, hogyan megy végbe. Grósz ’88 tavaszától igyekezett egy „demokratikus szocialista” fordulatot meghozni, melyben a gazdaságot is óvatosan, de reformálni kívánták. Ehhez már Kádárt is felmentették addigi pártfőtitkári pozíciójából, de a szimbolikus, zéró hatalommal bíró elnöki posztot neki adták. Azonban Grósz-ék mutatványa nem volt több a magyar Gorbacsovi nyitásnál és a vége is ugyanolyan hatékony volt. Felgyorsította a rendszer zuhanását a fekete lyukba. A tüntető ellenzéket még ebben az évben rendőrökkel elvitették, megverették de ez már csak közösségi élményként szolgált a rendszer ellenségeinek, másra nem volt jó. Grósz kommunista volt és az egész szocializmus groteszkségét jellemzi, hogy ő ezzel kisebbségben volt a kommunista pártban. Ez 1989-re egyértelműen ki is derült. AZ MSZMP vezetősége sem igyekezett nagyon megmenteni, megreformálni a szocialista rendszert Magyarországon. Egyértelműen látták a világtrenden, hogy itt valószínűleg előbb vagy utóbb de bukik ez a mutatvány. S mivel a párt tagságának zöme saját pozíciószerzés, hatalomvágy és önös ambíciók miatt volt a kommunista párt tagja, nem volt nehéz ugyanezen motivációikkal teljesen mást képviselni. Azért lettek kommunisták, mert akkor így lehetett előbbre jutni, ez érte meg. Eljött az idő 1989-re, hogy belássa ezen emberek zöme, hogy most a demokrácia és a nyugatpártisággal teremhet babér nekik a jövőben. Mikor Pozsgay az MSZMP prominens tagja kijelentette, hogy „’56 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés” és ezzel pozitív színben tüntette fel azt, Grósz kikelt magából, hogy ilyen kijelentéseket nem lehet csak úgy tenni, azt csak is a párt központi bizottsága határozhatja meg, mi volt ’56. Grósz maga lepődött meg a legjobban, hogy milyen köpönyegforgató, elvtelen bagázsból áll az alatta lévő kommunista párt, s hogy rajta és pár cimboráján kívül nincsenek is igazi kommunisták benne, mikor az MSZMP Központi Bizottsága is úgy döntött: ’56 népfelkelés volt. Grósz még egy kicsit riogatott új fehérterrorral, de aztán kénytelen volt belátni, hogy neki itt nincs több szerepe és lemondott, átadva ezzel a vezetést az egykori marxista-leninista párt többségének, akik közt nem volt se marxista, se leninista. Igazán sohasem, de már vállaltan is.

Elérkezett a Level 2. 1989-ben az új magyar rendszer alapjai már csak a kommunistákat a kommunista pártból kiszorító „kommunisták” között és a nyugatmajmoló értelmiség, a jobboldali konzi nosztalgiások, és a 20 évvel később a konzi nosztalgiások habitusát átvett, új rendszert is meghekkelő koleszszoba között dőlt el. Ehhez természetesen kisgazdák, kereszténydemokraták, szocdemek és egyéb kis történelmi pártok a háttérből szurkoltak. Ez a harc pedig az Ellenzéki Kerekasztal nevű tárgyalásokon ment vége, ahol kiizzadták közösen, hogy milyen legyen az új magyar jogállam. Az MSZMP nevű saját pártideológiáját eláruló pártelnökség célja nagyjából kimerült abban, hogy őket ne számoltassák el az eddig fennállt rendszer bűneiért, mi több, az elvtelen módon összeüzérkedett hatalmukat és vagyonunkat büntetlenül átmenthessék az új rendszerbe. Ehhez persze megtettek mindent. Varázsütésre jópofizást adtak elő az ellenzékkel, engedték Nagy Imrét újra temetni, mely esemény alatt az ellenzék képviselői olyan szabadon szapulhatták a régi rendszert, ahogy addig soha, közben maga az MSZMP vezetősége is igyekezett szolidan, de egyre kedvesebben nyilatkozni Nagy Imre és ’56-ról. 1989 július 6.-án Kádár János – addigra minden pozíciójától megfosztott egykori pártfőtitkár- halálának napján, a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta Nagy Imrét utólag. Horn Gyula a köpönyegforgató álkommunisták egyik legkarakteresebb alakja, megnyittatta a nyugati határt a német menekültek előtt és szimbolikusan drótkerítést vagdosott, ugyanott ahol annak idején ’56-ban a pufajkások (melyeknek ő is tagja volt ifjúként) bosszúja elől menekülő magyar forradalmárok is átszöktek. Ez a pár, ránézésre is álságos, hányadék kétszínű, gerinctelen gesztus pedig elég volt ahhoz, hogy végül a már csak papíron kommunista pártot mindenki hagyja, hogy áttapétázzák nyugati beütésű, demokratikus szocialista párttá és egy logó váltást és egy névből kidobott „M” betű után a korábbi állampárt összes vagyonával és kapcsolatrendszerével médiába, közigazgatásba, gazdasági életben szépen átgaloppozzon az új, Harmadik Magyar Köztársaságba. Abba a Harmadik Magyar Köztársaságba, melyet szimbolikusan október 23.-án, az 1956-os forradalom évfordulóján kiáltottak ki, meggyalázva ezzel ’56 forradalmárjainak jelentős részének emlékét és szellemiségét. Olyan kérdések, mint az előző rendszer aktív résztvevőinek elszámoltatása, vagy legalább közéletből való kitiltása, az állami vagyon reprivatizációja, azaz jogos tulajdonosainak, vagy annak örököseinek való visszaszolgáltatása azon földeknek, cégeknek stb.-nek, amit a kommunisták erőszakkal vettek el annak idején, csak és kizárólag a kispadról szurkoló FKGP és társai köréből merültek fel. Természetesen szélbe kiáltott, haszontalan szó formájában. Melyet nem halott meg, vagy nem is akart a rendszerváltó ellenzék. Az a rendszerváltó ellenzék, amely ezzel bemocskolta önmagát, bűnrészessé, tettestárssá téve önmagát. Az előző rendszer elvtelen opportunistáit, akik szó nélkül kiszolgáltatták az országot a szovjeteknek egy kis hatalomért cserébe, engedték simán átmenni az új rendszerbe, hogy ezek az emberek új elnyomóknak szolgáltathassák ki szó nélkül az országot további kis hatalomért. Mindezt az ellenzéki pártok akkoriban azért hagyták, hogy nekik is jusson végre gyorsan egy kis hatalom. Itt igazából mindenkinek a mézes bödönbe ragadt a keze. Csak Grósz meg a Thürmer és maréknyi elvtársuk maradt hű a maga kis elcseszett elveihez, akik nem léptek be az újonnan alakuló MSZP-be se, hanem inkább újraszervezték a kommunista pártot. De a rendszerváltás utáni magyar államot ugyanolyan emberek irányították, mint a rendszerváltás előttit. Hol a régi, hol új, de elvtelen, haszonleső, saját érdekükért nemzetüket szembeköpő emberek irányították a Magyar Népköztársaságot és utána a Magyar Köztársaságot is. Lényegi változás kulturális, szellemi, mentalitásbeli téren nem történt. 

Persze az egész tragédiája, hogy a magyar társadalmat ez nem érdekelte. Nem érdekelte, mert a rendszerváltás kizárólag gazdasági természetű indíttatásból történt. Társadalmi, morális, elvi, ideológiai meggyőződés nem állt mögötte a társadalomban. Nekik mindegy lett volna, ha Grószék reformkommunista államot is csinálnak, vagy ha marad a Kádár-rendszer. A társadalommal csak úgy megtörtént a rendszerváltás. Nem szólt bele. Nem is kívánt beleszólni, mi legyen az ország sora. Nem is érdekelte igazán mi lesz. Neki jó volt, ahogy volt. De ha más lett, hát majd ahhoz is alkalmazkodik, ahogy tette évszázadokon át ez a társadalom. Szomorúan csak is a gazdasági csőd húzta a fekete lyuk örvénye felé a szocialista rendszert Magyarországon. A társadalom morálisan rég a fekete lyuk kellős közepén, annak eseményhorizontjában csücsült, ahol meg is áll az idő. Semmi nem szimbolizálja ezt jobban, minthogy Nagy Imre újratemetésén hatalmas tömeg vett részt, majd pár héttel rá, az őt kivégeztető Kádár János temetésén szintén hatalmas tömeg búcsúztatta az egykori pártfőtitkárt. Mindent elmond ez arról, miért nem örült igazán senki sem a Harmadik Magyar Köztársaság kikiáltásának, miért nem próbált abból megalakulása után senki sem működő, jobb, élhetőbb államot faragni és, hogy miért temettük el olyan könnyen és nem siratta meg senki sem, sőt sokan észre sem vesszük, hogy már rég meghalt az a rendszer is, amire leváltottuk egykor a szocializmust. Folytatása következik...

Horváth Martin

A sorozat további részei:

A Harmadik Magyar Köztársaság nyomorúságos hajnala (Rendszerváltás 30.) II.rész
 A Harmadik Magyar Köztársaság reménysugarának lassú kimúlása (Rendszerváltás 30.) III. rész
A Harmadik Magyar Köztársaság csúfos bukása(Rendszerváltás 30.) IV.