1956-ról és a jobboldal oroszokhoz fűződő viszonyáról

 

Horváth Martin- A jó a rossz és a Grósz (Rendszerváltás 30.) I.rész

A rendszerváltás 30. évfordulóján megkíséreljük végigvenni, levezetni és megérteni, hogy miképpen történt a magyar rendszerváltás és az új, Harmadik Magyar Köztársaság 20 évét korszakról korszakra átvesszük, hogy megértsük mi miért történt és mi vezetett a 2010-es új rendszerváltáshoz.

1988-1990

1982-ben meghalt Leonyid Brezsnyev a hidegháború és a szocialista tömb egyik legikonikusabb alakja, akinek nevéhez köthető a „brezsnyevi-pangás” időszaka, azaz a langyos, lábvízszerű, rozsdás fogaskerekeken külföldi hitel olajából nyöszörgő szocialista gazsasági éra. A hitelspirál viszont, ami a nyöszörgést még működtette egy óriási fekete lyukként szívta magába az egész kommunista tömböt és a folyamatosan gyorsuló örvényen ott csücsült Magyarország is. Az örvény forgását reménytelenül megállítani próbáló moszkvai vezetés először Andropovot, majd Csernyenkot nevezte ki a szovjet birodalom első emberének. Vénséges agg koruk és becsontosodott őskonzervatív mentalitásuk biztosította a keleti blokkot, hogy még kicsit kitolják az elkerülhetetlen változást. Aztán Andropov közel 2 év után halt meg, Csernyenko aztán egy évet sem bírt ki a Szovjetunió élén. 3 év alatt, 3 pártfőtitkárt temettek díszesen a Kreml árnyékában és úgy hírlik egy moszkvai polgár viccelődött is az utolsón, hogy „lassan bérletük lesz a moszkvaiaknak a pompás temetésekre”. Ez a fickó akkor még nem sejtette, hogy Gorbacsov megválasztásával, - akinek már félig a lába fekete lyuk eseményhorizontjába lógott-, hamarosan az egész szovjet rendszer haláltusáját és temetését nézhetik végig az első sorból.

Magyarország egy kis bolygó volt ebben a KGST nevű galaxisban, amely sok más országgal együtt forgott a Moszkva nevű központi csillag körül, melyet épp beszívott az örvény és ezzel együtt az egész kötelékrendszerét húzta le magával. Kádár számára is egyértelmű volt már 1982-ben, hogy valamit tenni kell és már ebben az évben beléptették hazánkat az IMF-be. Nem is lehetett nagyobb beismerése a szocialista tervgazdálkodás csődjének, mint, hogy a nyugati, kapitalista hitelezőnél pitizik a gulyáskommunizmus. De nem volt mit tenni, annál is inkább hiszen a Kádár-rendszer a többi „bolygóhoz” képest is két végén égette a gyertyát és dupla beleadással lökte magát az örvény sötét közepe felé. Kellett ezt azért tennie mert az ’56-os forradalom után az egész magyar fércszocializmus logikája az volt, hogy ha alacsony az életszínvonal, akkor reprodukálódik egy új forradalom. Szóval ha beledöglünk is, de dupla olyan jó színvonalat kell hozni a magyar prolinak, mint a többi szocialista ország. S minthogy a szocializmus gazdasága a nyöszörgő, rozsdás fogaskerék, így sokkal-sokkal több hitel kellett a magyar nyöszörgés olajozására. Gorbacsovval aztán az egész központi „vörös óriás” zuhanórepülésnek indult és a kis magyar szocializmus a ’80-as évek második felétől végérvényesen sodródott elanyátlanodva a maga lefolyójában. Az ellenzéki hangok egyre erőteljesebbek lettek, az elő-SZDSZ-sekből álló mozgolódások sűrűsödtek és 1987-ben megalakult az első hivatalos ellenzéki párt az MDF. Ezután pedig 1988-ban gombamód alakultak meg a pártok, hol a történelmi magyar pártok újra, de inkább teljesen új, látszólag a semmiből kinövő antikommunista szervezetek. A kommunista párton belül és kívül is mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy ami eddig volt az nem tartható többé. A süllyedő hajón három csoportra osztódtak a karakterek. Az ellenzéki újonnan alakult pártok, akik a hajót minél hamarabb elsüllyesztették volna és egy új általuk összetákolt hajón akarták az utasokat tovább vezetni a történelem háborgó óceánján. A második csoport az MSZMP-n belüli ellenzék, az úgy nevezett reformisták voltak, akik mint a süllyedő hajón lévő patkányok megérezték a veszélyt és igyekeztek beszállni az első csoport új hajóépítésébe, hogy azon túléljenek. A harmadik pedig a reménytelen naiv reformkommunisták voltak, Grósz Károly miniszterelnök vezényletével, akik szerint belehet foltozni ezt a hajót, picit újratervezni, de aztán mehet tovább. A magyar társadalom pedig, mint a Titanic c. filmben az egyik úr, nézte kanapéból, borozgatva a feléje közeledő vízzuhatagot, amolyan „lesz, ami lesz” alapon.

Kétségtelen, hogy az egész rendszerváltás minden nyomorúsága ebben az utóbbi ténymegállapításban keresendő. Az, hogy a társadalom „minden mindegy” alapon ölbe tett kézzel nézte végig, ahogy hataloméhes csoportok helyette döntenek, akarom mondani marakodnak a jövőjük felett, maga volt a tragédia. A magyar társadalom úgy élte át ezt az egész rendszerváltást, hogy nagyjából nem is nagyon akarta. De ha már volt akkor legyen. Ezzel pedig kiírta magát a társadalom abból, hogy saját maga dönthessen saját maga sorsa felől. Természetesen az egész, több évtizedes Kádár-rendszer arról szólt, hogy az embereknek eszébe se jusson saját magától dönteni. Sőt, a magyar történelemnek nagyon kevés és rövid időszaka volt, melyben az önálló civil döntések szerepet kaptak és megnyilvánultak. Így a Magyar Népköztársaság bukása az esélytelen reformkommunista vezetés, az ő ellene fellázadó saját elvtelen, saját irháját mentő kommunista pártbéli tagsága, az elvtelen kommunista tagság által szocializált nyugatmámorban úszó értelmiség, egy Soros pénzelte kolesszoba és múltba révedő, konzervatív ideológiai Necc party jobberein múlott, hogyan megy végbe. Grósz ’88 tavaszától igyekezett egy „demokratikus szocialista” fordulatot meghozni, melyben a gazdaságot is óvatosan, de reformálni kívánták. Ehhez már Kádárt is felmentették addigi pártfőtitkári pozíciójából, de a szimbolikus, zéró hatalommal bíró elnöki posztot neki adták. Azonban Grósz-ék mutatványa nem volt több a magyar Gorbacsovi nyitásnál és a vége is ugyanolyan hatékony volt. Felgyorsította a rendszer zuhanását a fekete lyukba. A tüntető ellenzéket még ebben az évben rendőrökkel elvitették, megverették de ez már csak közösségi élményként szolgált a rendszer ellenségeinek, másra nem volt jó. Grósz kommunista volt és az egész szocializmus groteszkségét jellemzi, hogy ő ezzel kisebbségben volt a kommunista pártban. Ez 1989-re egyértelműen ki is derült. AZ MSZMP vezetősége sem igyekezett nagyon megmenteni, megreformálni a szocialista rendszert Magyarországon. Egyértelműen látták a világtrenden, hogy itt valószínűleg előbb vagy utóbb de bukik ez a mutatvány. S mivel a párt tagságának zöme saját pozíciószerzés, hatalomvágy és önös ambíciók miatt volt a kommunista párt tagja, nem volt nehéz ugyanezen motivációikkal teljesen mást képviselni. Azért lettek kommunisták, mert akkor így lehetett előbbre jutni, ez érte meg. Eljött az idő 1989-re, hogy belássa ezen emberek zöme, hogy most a demokrácia és a nyugatpártisággal teremhet babér nekik a jövőben. Mikor Pozsgay az MSZMP prominens tagja kijelentette, hogy „’56 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés” és ezzel pozitív színben tüntette fel azt, Grósz kikelt magából, hogy ilyen kijelentéseket nem lehet csak úgy tenni, azt csak is a párt központi bizottsága határozhatja meg, mi volt ’56. Grósz maga lepődött meg a legjobban, hogy milyen köpönyegforgató, elvtelen bagázsból áll az alatta lévő kommunista párt, s hogy rajta és pár cimboráján kívül nincsenek is igazi kommunisták benne, mikor az MSZMP Központi Bizottsága is úgy döntött: ’56 népfelkelés volt. Grósz még egy kicsit riogatott új fehérterrorral, de aztán kénytelen volt belátni, hogy neki itt nincs több szerepe és lemondott, átadva ezzel a vezetést az egykori marxista-leninista párt többségének, akik közt nem volt se marxista, se leninista. Igazán sohasem, de már vállaltan is.

Elérkezett a Level 2. 1989-ben az új magyar rendszer alapjai már csak a kommunistákat a kommunista pártból kiszorító „kommunisták” között és a nyugatmajmoló értelmiség, a jobboldali konzi nosztalgiások, és a 20 évvel később a konzi nosztalgiások habitusát átvett, új rendszert is meghekkelő koleszszoba között dőlt el. Ehhez természetesen kisgazdák, kereszténydemokraták, szocdemek és egyéb kis történelmi pártok a háttérből szurkoltak. Ez a harc pedig az Ellenzéki Kerekasztal nevű tárgyalásokon ment vége, ahol kiizzadták közösen, hogy milyen legyen az új magyar jogállam. Az MSZMP nevű saját pártideológiáját eláruló pártelnökség célja nagyjából kimerült abban, hogy őket ne számoltassák el az eddig fennállt rendszer bűneiért, mi több, az elvtelen módon összeüzérkedett hatalmukat és vagyonunkat büntetlenül átmenthessék az új rendszerbe. Ehhez persze megtettek mindent. Varázsütésre jópofizást adtak elő az ellenzékkel, engedték Nagy Imrét újra temetni, mely esemény alatt az ellenzék képviselői olyan szabadon szapulhatták a régi rendszert, ahogy addig soha, közben maga az MSZMP vezetősége is igyekezett szolidan, de egyre kedvesebben nyilatkozni Nagy Imre és ’56-ról. 1989 július 6.-án Kádár János – addigra minden pozíciójától megfosztott egykori pártfőtitkár- halálának napján, a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta Nagy Imrét utólag. Horn Gyula a köpönyegforgató álkommunisták egyik legkarakteresebb alakja, megnyittatta a nyugati határt a német menekültek előtt és szimbolikusan drótkerítést vagdosott, ugyanott ahol annak idején ’56-ban a pufajkások (melyeknek ő is tagja volt ifjúként) bosszúja elől menekülő magyar forradalmárok is átszöktek. Ez a pár, ránézésre is álságos, hányadék kétszínű, gerinctelen gesztus pedig elég volt ahhoz, hogy végül a már csak papíron kommunista pártot mindenki hagyja, hogy áttapétázzák nyugati beütésű, demokratikus szocialista párttá és egy logó váltást és egy névből kidobott „M” betű után a korábbi állampárt összes vagyonával és kapcsolatrendszerével médiába, közigazgatásba, gazdasági életben szépen átgaloppozzon az új, Harmadik Magyar Köztársaságba. Abba a Harmadik Magyar Köztársaságba, melyet szimbolikusan október 23.-án, az 1956-os forradalom évfordulóján kiáltottak ki, meggyalázva ezzel ’56 forradalmárjainak jelentős részének emlékét és szellemiségét. Olyan kérdések, mint az előző rendszer aktív résztvevőinek elszámoltatása, vagy legalább közéletből való kitiltása, az állami vagyon reprivatizációja, azaz jogos tulajdonosainak, vagy annak örököseinek való visszaszolgáltatása azon földeknek, cégeknek stb.-nek, amit a kommunisták erőszakkal vettek el annak idején, csak és kizárólag a kispadról szurkoló FKGP és társai köréből merültek fel. Természetesen szélbe kiáltott, haszontalan szó formájában. Melyet nem halott meg, vagy nem is akart a rendszerváltó ellenzék. Az a rendszerváltó ellenzék, amely ezzel bemocskolta önmagát, bűnrészessé, tettestárssá téve önmagát. Az előző rendszer elvtelen opportunistáit, akik szó nélkül kiszolgáltatták az országot a szovjeteknek egy kis hatalomért cserébe, engedték simán átmenni az új rendszerbe, hogy ezek az emberek új elnyomóknak szolgáltathassák ki szó nélkül az országot további kis hatalomért. Mindezt az ellenzéki pártok akkoriban azért hagyták, hogy nekik is jusson végre gyorsan egy kis hatalom. Itt igazából mindenkinek a mézes bödönbe ragadt a keze. Csak Grósz meg a Thürmer és maréknyi elvtársuk maradt hű a maga kis elcseszett elveihez, akik nem léptek be az újonnan alakuló MSZP-be se, hanem inkább újraszervezték a kommunista pártot. De a rendszerváltás utáni magyar államot ugyanolyan emberek irányították, mint a rendszerváltás előttit. Hol a régi, hol új, de elvtelen, haszonleső, saját érdekükért nemzetüket szembeköpő emberek irányították a Magyar Népköztársaságot és utána a Magyar Köztársaságot is. Lényegi változás kulturális, szellemi, mentalitásbeli téren nem történt. 

Persze az egész tragédiája, hogy a magyar társadalmat ez nem érdekelte. Nem érdekelte, mert a rendszerváltás kizárólag gazdasági természetű indíttatásból történt. Társadalmi, morális, elvi, ideológiai meggyőződés nem állt mögötte a társadalomban. Nekik mindegy lett volna, ha Grószék reformkommunista államot is csinálnak, vagy ha marad a Kádár-rendszer. A társadalommal csak úgy megtörtént a rendszerváltás. Nem szólt bele. Nem is kívánt beleszólni, mi legyen az ország sora. Nem is érdekelte igazán mi lesz. Neki jó volt, ahogy volt. De ha más lett, hát majd ahhoz is alkalmazkodik, ahogy tette évszázadokon át ez a társadalom. Szomorúan csak is a gazdasági csőd húzta a fekete lyuk örvénye felé a szocialista rendszert Magyarországon. A társadalom morálisan rég a fekete lyuk kellős közepén, annak eseményhorizontjában csücsült, ahol meg is áll az idő. Semmi nem szimbolizálja ezt jobban, minthogy Nagy Imre újratemetésén hatalmas tömeg vett részt, majd pár héttel rá, az őt kivégeztető Kádár János temetésén szintén hatalmas tömeg búcsúztatta az egykori pártfőtitkárt. Mindent elmond ez arról, miért nem örült igazán senki sem a Harmadik Magyar Köztársaság kikiáltásának, miért nem próbált abból megalakulása után senki sem működő, jobb, élhetőbb államot faragni és, hogy miért temettük el olyan könnyen és nem siratta meg senki sem, sőt sokan észre sem vesszük, hogy már rég meghalt az a rendszer is, amire leváltottuk egykor a szocializmust. Folytatása következik...

Horváth Martin

A sorozat további részei:

A Harmadik Magyar Köztársaság nyomorúságos hajnala (Rendszerváltás 30.) II.rész
 A Harmadik Magyar Köztársaság reménysugarának lassú kimúlása (Rendszerváltás 30.) III. rész
A Harmadik Magyar Köztársaság csúfos bukása(Rendszerváltás 30.) IV.

Horváth Martin- Forradalom és hagyomány

Manapság két alap világnézet létezik, forradalmi és ellenforradalmi. Reakciós és modern. Valaki vagy a francia forradalom utáni „felvilágosodás” eszmei áramlatához tartozik, tudatosan vagy tudattalan, vagy megveti, és az ellenkezőjére fordul, a „mindent vissza” gondolatmenettel, az 1789-es esztendő előtti ideológiai, államszervezeti állapotokat kívánná újra. De végső soron valahogy nem látják, hogy a modern és teljes ellenforradalmi eszmeiség amolyan: egyik kutya másik eb.

A materializmus, liberalizmus, marxizmus, sovinizmus mind a felvilágosodás hozadékai és minden embert érintenek. Talán nem fogalmazzák meg, hogy liberálisok, vagy marxista elveket vallanak, de törvényszerűen mégis ez történik, ha valaki a jelenlegi rendszert elfogadja. Indirekt módon természetesen a felvilágosodás elindította az ő szellemi vívmányait ellenző ellenforradalmi nézeteket is. Ezek a kezdetektől megjelentek és az „eredeti rend” helyreállítását tűzték ki célul. Ezek napjainkban is fellelhetők és Magyarországon igencsak jelentős mértékben más vidékekhez képest. De a régi korok mintáit napjainkba átültető politika nagyon befolyásos, magas szinteken is megjelenik. A törésvonalak e két eszmei pólus tekintetében jó pár alapkérdésen nyugszanak. A felvilágosult, modern nézethez tartozik a köztársaság, demokrácia, egyenlőség elve, kozmopolitizmus, internacionalizmus. A reakciós, ellenforradalmi oldal ezzel szemben a monarchia, autoriter hatalom, hierarchia, feudalizmus, birodalmi gondolat elvét képviseli. 

De létezik embereknek csoportja, akik elítélik a mai modern világot, mégsem az az előtti, vagy azzal szembenálló rendszerek szoknyája alá rohannak vissza. Mert tudjuk, hogy a felvilágosodás igen is szükségszerű folyamat volt. A végkifejlete természetesen rosszabb lett, mint a kiinduló állapot. Mert azt ezt megelőző királyságok, feudális rendszerek, az egyház dogmatikája és világi hatalma óhatatlanul is a saját maga által képviselt értékeket pusztította. A birodalmak, monarchiák autoriter kormányzási módja a nemzetet, kultúrát, hagyományos értékeket kalitkába zárta, kiteljesedését, megélését és fejlődését ezzel meg is gátolta. Szükségszerűen ezek az értékek elsorvadnak így, kötelező dogmatikus mivoltuk miatt pedig csak ellenérzést szül a népben, amely a felvilágosodás utáni nemzetellenes, liberális, marxista eszméken meg is látszik. Az egyház hatalma pedig ugyanilyen módon maga a vallást, a hitet rombolja le.( Bővebben erről itt)

A világ letért eredeti útjáról az ókorban is már, de az azt követő időszakban végképp. Hiába is képviselte névlegesen a hagyományos értékeket. A felvilágosodás pedig teljes hátraarcot jelent ebben a folyamatban és a lehető legsötétebb koroknak nyitott utat a hagyományok totális felszámolásával. Így amíg a forradalmi és ellenforradalmi eszmék között válogatunk, folyamatos a tradicionális értékek ilyen, vagy olyan módon történő rombolása. Egy valódi felvilágosodásra van szükség, amely belátja az eredeti értékek fontosságát és ezek kiteljesedését és méltó képviselését tűzi ki, ehhez azonban belátja, hogy olyan módszerekre, eszközökre és új megközelítésekre van szükség, ami szembe megy az 1789 előtti állapotok alapjaival. Ez egy alternatív, egy valódi felvilágosodás. Tradíció és forradalom egyszerre. Aki tehát a hagyományos értékek képviseletét tűzi ki céljául, és véli, hogy a világnak azok mentén kell szerveződnie, de valami teljesen új, forradalmi módon kell megvalósítani ezt, hogy méltó szintre emelkedhessenek ezek az eszmék, az válogathat pár nézet közül.

Nemzeti anarchizmus: Olyan ideológia mely vallja, hogy a nemzet, rassz, kultúra, vallás igen is az emberi társadalom alapja és e mentén kell az emberi közösségeknek szerveződnie. Azonban az államiság- legyen az demokratikus, diktatórikus, monarchista stb.- szükségszerűen ezt megfojtja, ellehetetleníti. A nemzetiség, identitás egy szellemiség melyet nem lehet és nem is szabad mesterséges jogi hierarchia rendszerbe zárni. A nemzetiségi, etnikai, vallási és egyéb orientációk mentén, önkéntes alapon szerveződő közösségeit látja elégségesnek. Nagy hangsúlyt fektet a szeparációra, azaz az önkéntesen társult emberek közösségei a tőlük eltérő identitású, gondolkodású közösségektől különüljenek el. Természetesen mind etnikailag, mind kulturálisan és számos módon létezhet homogén és kevert közösségek is.

Új jobboldal( Nouvelle Droite): Egy francia gondolatiskola melynek alapelképzelése, hogy az európai civilizáció archetípusa a Római Birodalom. Annak értékeihez kell visszatérni, és a Róma bukása utáni eszméket megtagadni. Oswald Spengler gondolatmenetén haladva vallja, hogy „ a kereszténység a bolsevizmus nagyapja”, ebből kifolyólag is támogatja, hogy minden európai nép térjen vissza a saját, pogány vallásához. Legvitatottabb pontja is talán ez a keresztényellenesség, de pontosan emiatt tér el a többi konzervatív, jobboldali gondolattól.

„szocialista nacionalizmus”: Szándékosan nem nemzetiszocializmust írtam, bár kifejezésben és alapjaiban is hasonló. Azonban a német nemzetiszocializmus egyrészt durván hajazott államszervezetében az ellenforradalmi birodalmakra, másrészt a felvilágosodás utáni materialista és szociáldarwinista eszméket maximálisan magáévá tette. Természetesen a nemzetiszocializmusnak számos fajtája jött létre más népek körében is, mint pl.: a magyar hungarizmus. Ez a fajelmélet helyett azonban egy dogmatikus kereszténységet, egészen pontosan katolicizmust épített be elméletébe. Valamint a német fajtájánál is jobban képviselte az eredeti felvilágosodás előtti birodalmi gondolatot. Ennek ellenére a nacionalizmus és a szocializmus összefonódása nem kell, hogy materialista, embertelen totalitárius diktatúrát jelentsen. Mi több, e kettő nézet szimbiózisa az egyik legélhetőbb és leghelyesebb társadalom felfogásnak. 

Ezektől független persze számos meg nem nevezett gondolat, elképzelés létezhet. A szocialista nacionalizmus önmagában nem egy komplett ideológia, így annak talaján elindulva rengeteg nézethez juthatunk el. Nem is kell besorolni és skatulyáznia az embernek magát feltétlen. A cél, hogy a jelen világ antitradicionális forradalmát visszafordítsuk, de semmiképp sem térjünk vissza azt megelőző, hibás állapotokhoz, hanem a forradalmat fojtassuk. De ez már nem antitradicionális kell, hogy legyen, hanem pontosan a tradicionális értékek megvalósulásáért és kiteljesedéséért kell megtörténnie.

Horváth Martin