Horváth Martin- A Harmadik Magyar Köztársaság reménysugarának lassú kimúlása (Rendszerváltás 30.) III.rész

A rendszerváltás 30. évfordulóján megkíséreljük végigvenni, levezetni és megérteni, hogy miképpen történt a magyar rendszerváltás és az új, Harmadik Magyar Köztársaság 20 évét korszakról korszakra átvesszük, hogy megértsük mi miért történt és mi vezetett a 2010-es új rendszerváltáshoz.

A sorozat előző részei itt tekinthető meg:
 A jó a rossz és a Grósz(Rendszerváltás 30.) I.rész
 A Harmadik Magyar Köztársaság nyomorúságos hajnala(Rendszerváltás 30.) II.rész

1994-2004

1994-ben nagy fölénnyel nyert az MSZP és minden addigi alulról szerveződő egykori rendszerváltó pártot megbüntettek a szavazók, legyen az addig kormányon vagy ellenzékben. Egyértelműen a társadalom mély csalódottságot élt át a rendszerváltással és az azutáni demokráciával és piacgazdasággal kapcsolatban. Egyértelműen a rendszerváltás véghezvitelében másik oldalról jövő formációt bízták meg jövőjük reményével. A közvélekedéssel ellentétben nem nevezném egyértelműen ezt a Kádár-rendszerbe való totális visszavágyással vagy restaurációs szándéknak. Nyilvánvalóan benne volt az a közhangulat miatt, hogy „még a Kádár-rendszerben is jobb volt”, azonban annak kis reménye, hogy valamit abból, ami jobb volt visszahoznak az MSZP-sek, amelett ott volt a régi, bejáratott politikusok képe, akik azért ha úgy is ahogy, de már részt vettek egykor egy államigazgatásban valamilyen szinten. Na meg mégis, a drótkerítést átvágó akkori külügyminiszter Horn Gyula és társai világos, hogy egy teljesen más oldalról vettek részt a rendszerváltásban és perspektíváik is másmilyenek lehetnek. Természetesen Horn Gyulának és a szocialistáknak is jól jött, hogyha nem tekint senki sem itthon, sem külföldön rájuk úgy, mint a volt rendszer restaurációs rizikójára, ezért léptek koalícióra a leghangosabb antikommunista rendszerváltó párttal, az SZDSZ-el. Bár tény és való, hogy az MSZP-nek politikájában semmi köze nem volt rég a kommunizmushoz, a „komcsi” jelző nem jött le róluk ekkor sem, sőt, az SZDSZ-re is átkúszott. Ez pedig a magyar liberalizmus halálával volt egyenlő. Az SZDSZ azzal, hogy elfogadta a koalíciót ’94-ben az egykori állampárt utódjával, olyan mély hitelvesztést élt át, amit ezután sohasem volt képes sehogy megindokolni, vagy helyrehozni. Mindazonáltal, akik valamilyen esetleges volt rendszerből származó szociális intézkedést, vagy úgy általában bármilyen szocialista politikát vártak egy nevében szocialista párttól, azoknak csalódni kellett. A Horn-kormány egy az egyben egy nyugati politikai paletta szerinti, gazdasági értelemben jobboldali, piacpárti, privatizációt mindinkább folytató, neoliberális politikát vittek véghez. Az MSZP arca és az SZDSZ ideológiája így alkotta meg a későbbiekben szitokszóvá váló „balliberális” kifejezést és inflálta el, úgy általában a liberális jelzőt hazánkban.

Nem érezte ezt a társadalomhoz hasonlóan máshogy  Orbán Viktor és a Fidesz sem, mely egykor az SZDSZ kistestvére volt, most már 1994-re hivatalosan is törölte a „liberális” kifejezést a párt soraiból. Persze a liberalizmust lehetett volna megmenteni és kikérni is magának, hiszen a liberalizmus nem kizárólagosan jobb vagy baloldalhoz kötődő ideológia. Amennyiben az SZDSZ balliberálissá vált, úgy a Fidesz lehetett volna a „jobbliberális” képviselet is. Bár a liberális jelzőt egyértelműen átengedte a baloldallal összefonódó SZDSZ-nek, valójában az 1994-től következő időszak a Fidesz életében joggal nevezhető liberális-konzervatívnak, ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy nem csak a Liberális Internacionálé tagja volt a párt 2000-ig, de maga Orbán Viktor volt annak egyik alelnöke. 1995-től a Fidesz hivatalosan is „Fidesz- Magyar Polgári Párt” néven szerepelt. Ez volt a „polgári” jelző megszületése és a „Polgári Magyarország” szlogen hajnala is. Az ezt követő jó pár év pedig kétségkívül a Fidesz egyik legsikeresebb és minőségileg is legjobb éve volt. A polgári jelzőt, mely gyakorlatilag a nyugati jobbközép pártok liberális-konzervativizmusát jelentette, sikeresen képzett hidat az elmérgesedő urbánus-népi, azaz a nagyvárosi- vidéki ellentét között. Hiszen míg a belpesti liberális-szocialista szalon vívta a harcát a legnagyobb megmaradt jobboldali párt, az FKGP abszolút, paraszti-agrár vidéki habitusával és Torgyán József korát megelőző troll-politizálásával, addig a fiatal, értelmes, intelligens, tehetséges politikai erő benyomását keltő Fidesz a maga polgári-libsikonzervatív feelingjével hatalmas népszerűségre tett szert mind a nagyvárosi értelmiségi-polgárság (főleg Buda lakossága), a megyeszékhelyek népessége és a kisebb városok lakossága körében vidéken. Tette mindezt úgy, hogy a ’94-es parlamentbe épphogy csak bekerültek és a politikai, közéleti, média fősodor szelei nem az ő vitorlájukat fújta. Természetesen a neoliberális politikának is meglett a következménye, melyet a Horn-kormány vitt és a Bokros-csomag néven elhíresült gazdasági megszorító csomag olyan mélyen a magyar társadalom kollektív tudatába égett, mint negatív dolog, mint nem sok más. Természetesen a csomag valóban hatékony állította talpra a padlón lévő gazdaságot, hogy egyáltalán valahogy újra eltudjon indulni növekvő pályán, azonban ennek az ára a lakosságra nézve túl súlyosnak bizonyult. Ez katasztrofális élet-színvonalbeli állapot, társulva az általános csalódottsággal mind a jobb- mind a balliberális pártok tekintetében, tetéződött a magyar maffiaháború betetőzésével is, melynek csúcspontján 1996-ban Óbudán fényes nappal lőtték agyon Prisztás József alvilági üzletembert. A politikusi személyekkel is tarkított alvilági csetepaték és autófelrobbantások Budapesten és szerte az országban, nem éppen egy szebb jövő és gyarapodó ország benyomását keltették. Erre jött még az ország első nagy politikai-korrupciós ügye a Tocsik-ügy. S miközben a lakosság életszínvonala és anyagi helyzete katasztrofálisnak tűnik, egy állami cég 800 milliárdokkal dobálózik kétes ügyekben ügyvédeknek, amely botrányba belekeveredett nem csak az egyik MSZP-s politikus de egy SZDSZ-hez köthető ügyvéd. Nem csoda, hogy az 1998-as választásokat nem várhatta éppenséggel ugyanakkora bizalommal a két kormánypárt, mint az előzőt. Így került sor hát 1998 elején, az addigra egyértelműen kihívóvá magát felküzdő Orbán és a kormányfő Horn Gyula vitájára, mely a mai Magyarországon már elképzelhetetlen lenne. Ekkor azonban a balközép és jobbközép kurzus még kulturált módon képes volt programpontok mentén haladó, szakmai elképzeléseket összeütköztető vitára.

 A választásokat a Fidesz nyerte meg, bár önállóan nem tudott kormányt alakítani. Akkor sem, ha a maradék MDF-fel koalícióra lépett, hisz inkább az MDF mászott be a Fidesz hátán a parlamentbe, semmit, hogy utóbbi húzzon ebből hasznot. Még az MDF-ből 1993-ban kivált Csurka vezette radikális jobboldali MIÉP is több szavazatot kapott. Így, bár szeretett volna a Fidesz végig elkerülni minden szövetséget a korábbi népi-plebejus jobboldali párttal az első kormány idejéből, az FKGP-vel végül a politikai logika miatt koalíciót kötöttek és ezzel megkezdődhetett az első-Orbán-kormány tevékenysége.   Megindult a Széchenyi terv, a családtámogatások, családi adókedvezmények, több hivatal átalakítása, a GDP növekedése magasabb lett az előző időszakhoz képest, a munkanélküliség pedig alacsonyabb, az államadósság az inflációval együtt csökkent. Kijelenthető, hogy az első-Orbán-kormány gazdasági tekintetben jobban teljesített, mind az előző, mind az utána következő kormányokhoz képest. Kultúrpolitikában és társadalmi kérdésekben pedig konzervatív, elsősorban a hagyományos családmodellt támogató, ösztönző intézkedéseket hozott. Talán azt is megállapíthatjuk, hogy az első-Orbán-kormány volt a Harmadik Magyar Köztársaság fénypontja. Olyan fénypont, mely más jól működő demokráciában semmit sem jelentene, jelentéktelen pont lenne csupán. Azonban a zavaros rendszerváltás utáni évtizedekben, ez az időszak állt a legközelebb egy tisztességes, európai szinten is értékelhető polgári-konzervatív kormányzáshoz. Természetesen mivel egész identitása Orbánéknak a korabeli szövetségeseik, akiket árulónak tekintettek és a volt rendszer maradványai elleni revanson és dacon alapul, ez minden e mellé társuló identitást megmérgez. Így kibuktak az olyan „gyerekbetegségek” kormányzásuk alatt, mint az addig szokatlan agresszív kormányzási módszerek, a parlament szerepének lecsökkentése, a nyílt viták mellőzése vagy egyértelműen a kolesszoba haveri köréhez tartozó káderek pozícióba helyezése, mint Simicska Lajos Fidesz pénztárnok APEH elnökké tétele. Emellett társult egyéb kétes megítélésű ügy is hozzájuk, mint a „Josip Tot- botrány”. Ahogyan az FKGP-vel, (kifejezetten Torgyánnal) való finoman szólva sem elegáns leszámolásuk, melyben a zsarolás és fenyegetés módszereit alkalmazva mondatták le miniszteri posztjáról Torgyánt 2001-ben. Maga az FKGP is (ismét) kettészakadt és egy Orbán-fan egység és egy független FKGP lett belőle. Így a jobboldali kormánykoalíció lényegében felbomlott, ám az Orbán-fan kisgazdák és a MIÉP külső támogatásával tudott kormányozni a Fidesz. A MIÉP támogatása külön érdekes, hiszen később a 2002-es választásokon Csurka még a Fideszre való szavazásra is buzdított, ezzel nem csak a saját pártjára adott szavazatokat legyalulva és kiejtve a parlamentből, de a mainstream jobboldal és a radikális jobboldal közötti határ (addig sem igazán kivehető) határának végső elmosódásához járult hozzá a magyar politikában. Emellett az FKGP is eltűnt 2002 után a történelem homályában, szavazóit pedig felszívta a Fidesz csakúgy, mint '94 után az akkori MDF-ét. Orbán Viktor szentül hitte a 2002-es választásokhoz közeledve, - ahogyan azt minden közvéleménykutatás is előre jelezte -, hogy a Fidesz egymaga is fölényes győzelemmel fog újra kormányt alakítani. A szocialisták Medgyessy Pétert független (de volt MSZMP-s), a Horn-kormány volt pénzügyminiszterét indították Orbán ellen, aki a 100 napos program és egyéb demagóg, gyakorlatilag populista proliszólamokkal licitált rá az orbáni eredményekre. 

Orbán azonban megingathatatlanul hitte, hogy szakmailag, gazdaságilag elért eredményei magukért beszélnek és ha szakpolitikailag nézzük valóban így is volt, azonban nem számolt azzal, hogy a társadalom posztszocialista habitusa nagyon messze van a szakpolitikai megértés és összefüggés meglátás jelenségétől. Így hiába indultak az időközben a kvázi 0-ról magát minimális támogatottságúra összeszedő Dávid Ibolya vezette MDF-el közösen, számukra bosszantóan hajszál híján a Fidesz-MDF alulmaradt az MSZP-SZDSZ-el szemben. Hiába minden Budaházy vezette Erzsébet-híd blokád és tüntetés, a balliberális koalíció a 2002-es választásokon visszatért. Orbán pedig összeomlott. Háttérbe vonult, gyakorlatilag újra kellett építenie magát. Még a parlamentben sem szólalt fel évekig. Orbán törése és csalódása a társadalomban és a közéletben pedig katasztrofális jövőt festett fel a Harmadik Magyar Köztársaság számára, amit ekkor még kevesen véltek sejteni. Orbán csalódott a médiában ismét, azonban már nem kívánta azt lenyűgözni (hiszen ezt igyekezett tenni kormányzása alatt), hanem teljesen eloszlott a független médiába vetett hite. Nem véletlen hiszen nem csak a posztkommunisták által uralt közmédia és nyomtatott sajtó zöme, de az frissen bejövő internetes médiumok, az akkori Origo és Index sem éppen volt okolható elfogulatlansággal a baloldal irányába. Az új kereskedelmi TV-k melyek ’97-’98-ban jöttek be sem voltak éppen ebből a szempontból mások, elég ha csak a 1999-ben induló közéleti Heti Hetes műsorra gondolunk, ahol a balliberális értelmiség, színészi krém szembetűnően Orbánfóbiás volt. Első lépésként Simicska Lajos pénzéből több lapot vásároltak (pl. Magyar Nemzet) és egy televíziós csatornát is alakítottak (hírtv) maguknak a fideszesek. Orbán nem csak a független médiába vetett hitével szakított de gyakorlatilag az egész rendszerváltás utáni liberális demokrácia és jogállam működési rendszerét kérdőjelezte meg. Ezek után a szabályok minimális betartása sem igazán foglalkoztatta, az ideái megszűntek. Úgy ítélte meg ha őt demagóg, proli habitussal lelehetett győzni, akkor ő neki is le kell szállnia a demagóg és proli színvonalra. A jogállamiság keretei számára ezek után kényszeredett keretek voltak, melyeket kijátszani és a benne lévő kiskapukat megtalálni kellett, hogy az igazság, a nemzet, tehát (az ő felfogása szerint) ő és a pártja győzedelmeskedni tudjon hosszútávon és végül leszámolhasson az áruló liberálisokkal és a kommunizmusból itt maradt potyautasokkal. Ennek a dacnak, revansnak és bosszúnak rendelődött ezután alá minden Orbán és a Fidesz politikájában.

Orbán miután ismét a Fidesz elnöke lett 2003-ban (miniszterelnöksége alatt átadta ezt a posztot), a pártot minden addigi pártnál jobban centralizálta és autoriterebbé tette. Dávid Ibolya és az MDF nem kívánt együtt haladni az egyre inkább beszektásodó Fidesszel és külön frakciót alakított. Az MDF volt az egyetlen mely nem szavazta meg Medgyessy 100 napos programját sem (mely a proliknak nagyon tetszett és ez volt az első mozzanat a Fidesz prolisodásában, hogy megszavazta) amely a józan gazdasági logika szerint totális csőd felé vezette az országot. Gyakorlatilag az MDF meglepően az utolsó, pislákoló fénysugara maradt a klasszikus jobbközép politizálásnak. De nem csak Orbán csúszott el egyre inkább jobbra és vesztette el a hitét a liberális demokráciában, hanem párhuzamosan vele a jobboldali szavazók és a társadalom nagy része is. Az ellentétek kiszélesedtek és többé nem jobb és baloldali vélemény közötti politikai vitáké volt a főszerep, hanem katartikus világnézeti háborúvá fajult a közélet. Az urbánus-népi ellentét kiszélesedett a nemzet (Orbán és a jobboldal) és hazaárulók (balliberálisok) ellentétévé, míg a másik oldal felfogásában a demokrácia (balliberálisok) és a fasisztaveszély (mindenki más) narratívájává. A párbeszéd megszűnt, a két tábor közötti hidak leomlottak, az elementáris szellemi háború kezdetét vette. Ez azonban nem emlékeztetett már nyomokban sem egy jól működő demokráciára. Ahogy Antall Józsefet a rák, úgy a friss köztársaságot a posztkommunista mentalitás rágta belülről és 2002 után a végstádium tünetei jelentkeztek. Ebben a beteg társadalmi állapotban derült ki Medgyessy Péter miniszterelnökről, hogy a kommunizmus alatt III/II-es kémként működött, amely a rendszerváltás totális csődjével volt jellemezhető, hogy Horn az egykori pufajkás után, most egy III/II.-es kommunista ex-kém az ország kormányfője. A helyzetet tetézte, hogy az antikommunizmusát még néha mindig hangoztató SZDSZ nem követelte a lemondását. Evégett a pártból olyan prominens alapító tagok léptek ki, mint Kis János. Csoda, hogy az SZDSZ halála nem itt kezdődött, de csak mert addigra a szellemi polgárháború úgy áthatotta a közéletet, hogy a „fasisztaveszély” jobboldal még mindig nagyobb rossznak tűnt a szavazóinak. Az utolsó momentum, ahol még egységesnek tűnt az ország társadalma a 2003-as EU tagságról szóló népszavazás volt, ahol mindkét oldal a csatlakozás mellett szavazott. Gyakorlatilag a Harmadik Magyar Köztársaságot még ennek a nyugati integrációnak a reménye, az ez utáni jólét ígérete tartotta össze. Csak a kommunisták és a pár hónappal később alakuló Jobbik emberei kampányoltak ellene. Utóbbiak később radikális jobboldali párttá alakultak, mert nem kívántak ölbe tett kézzel várni Orbán Viktorra és a Fidesz nevű szektájára tettekben. 2004-ben az EU csatlakozás megtörtént és egy ország várta oldaltól függetlenül a Kánaán beköszöntését, amely végül sosem jött el. A sors fintora, hogy Medgyessy a kém múltjába nem bukott bele az SZDSZ háttartásával, végül utóbbi vonta meg tőle a bizalmat mégis, mikor összeveszett a kormányfő a pártjukkal. Elvekért nem, hát önös érdekekből lemondatták. Helyét pedig az ambiciózus, relatíve fiatal, addigi sportminiszter vette át, Gyurcsány Ferenc. Gyurcsány nevét akkor még sokan meg sem tudták rendesen jegyezni majd később kitörölhetetlen lett mégis a magyar kollektív tudatból. Gyurcsány tisztában volt a Medgyessy-kormány jóléti, osztogató, hitelfelvevős, Kádár-rendszerből örökölt mentalitású ténykedéseinek katasztrofális következményeivel és nagy terveket szövögetett, a magyar baloldal átszabására és az ország jövőjével kapcsolatban. Kétségtelenül nyomott hagyott a magyar baloldalban hosszú időre és az ország jövőjét is végső soron megpecsételte kormányzása, de közel sem úgy, ahogy azt elképzelte volna. 2004 szeptemberétől megalakult a Gyurcsány-kormány és nevével összeforrva megkezdődött a Harmadik Magyar Köztársaság utolsó felvonása. Kezdetét vette a magyar liberális demokrácia haláltánca. Folytatása következik…

Horváth Martin

A sorozat további részei:

A Harmadik Magyar Köztársaság csúfos bukása(Rendszerváltás 30.) IV.

Horváth Martin- A Harmadik Magyar Köztársaság nyomorúságos hajnala (Rendszerváltás 30.) II. rész

A rendszerváltás 30. évfordulóján megkíséreljük végigvenni, levezetni és megérteni, hogy miképpen történt a magyar rendszerváltás és az új, Harmadik Magyar Köztársaság 20 évét korszakról korszakra átvesszük, hogy megértsük mi miért történt és mi vezetett a 2010-es új rendszerváltáshoz.

A sorozat előző része itt tekinthető meg: A jó a rossz és a Grósz(Rendszerváltás 30.) I.rész

   1990-1994

Miközben a szovjet csapatok vonultak ki, az egyre inkább repedező Szovjetunióba, a friss és új, ámbár terhelt alkukkal és politikai paktumokkal megszületett Harmadik Magyar Köztársaság első szabad parlamenti választását tartotta. A rendszerváltást kivitelező klikkek versenyeztek a választók kegyeiért, így a nemzeti, népi jobboldali ideológiai kánaán könyvtáros kisugárzású úriemberek (MDF), az urbánus-liberális belpesti, magát értelmiségnek kikiáltó kör (SZDSZ), a Soros György pénzén éhes kismalacként csüngő kolesz-haveri kör (Fidesz), a kommunista pártot - saját bőrük mentése érdekében- belülről meghekkelt opportunista ex-pártfunkcionáriusok (MSZP), az egykori, nagy múltú történelmi jobboldali párt nevét előkukázó, agrárköntösbe bújt plebeljus-jobberek (FKGP) valamint a másik történelmi pártot újra élesztő kereszténydemokraták (KDNP). Természetesen rajtuk kívül sok más apróbb formáció is indult, vagy indulni próbált a királyságot visszaállítani kívánóktól , az egykori kommunista pártot újra alakító komcsikig. Esélytelenül. Az első szabad választásokat a legnagyobb jobboldali rendszerváltó párt, az MDF nyerte. Második befutó nem meglepően pedig a másik leghíresebb rendszerváltó párt, az SZDSZ lett. Az MDF összefogott hát a többi jobboldali erővel így az FKGP-vel és a KDNP-vel. Így lett hát a Harmadik Magyar Köztársaság első kormánya egy konzervatív jobboldali kormánykoalíció. Ez gyakorlatilag lefedte a magyar társadalom vágyát, mely legnagyobb részt olyan erőket juttatott hatalomra, akik a kommunizmus előtti társadalmi rendszert és értékeket preferálták. Ha úgy tetszik, rögtön felsejlett a magyar társadalom jelentős részének ellenforradalmi vágya és a ’45 előtti társadalmi állapotok iránti nosztalgia képe, ha homályosan is. Miközben természetesen ez keveredett a modern, nyugati, atlanti integráció gondolatával is. Leginkább persze azért, mert senkinek fogalma nem volt arról, hogy az a nyugati, európai feeling milyen. Csak azt, hogy „ az jó”. Természetesen a parlamentbe jutottak még az MSZP-sek is, akik ekkor eléggé mostoha helyzetben találták magukat és kicsit kirekesztett gyerekként érezhette magát, akit a többi párt kerül és nem áll vele szóba, mert mégiscsak a rendszerváltás véghezvitelében máshonnan járult hozzá. Felülről jött és nem alulról, mint a többiek. Na és persze ott volt a nagy üdvöske is a „Soros kottájából játszó” Fidesz.

Az Antall-kormány megalakulása után azonban szembesülni kényszerült, mind a kormány, mind a társadalom a rendszerváltás kőkekény valóságával. A romokban heverő pénzügyi, gazdasági helyzettel, amit megörökölt a 3. köztársaság a kommunizmusból. Emellett a rendszer átalakításának kicsit sem kívánt melléktermékeivel. Ilyen volt az árak felszabadítása és drasztikus drágulása, mely a taxisblokád képében öltött leginkább testet, hogy miképpen nem ért egyet a társadalom. Alighogy megalakult az új köztársaság nem telt bele egy év, a választások után pedig fél év se és olyan mértékű tömegdemonstrációt tartott az elégedetlen nép, amekkorára régóta nem volt példa. A privatizáció véghezvitele a másik nem kívánatos melléktermékként csapódott le, mely az egyik legvitatottabb pontja a magyar rendszerváltásnak. Szégyen és gyalázat, hogy egyedül az FKGP-nek jutott eszébe, hogy adják vissza a kommunista állam által elkobzott földeket, vállalatokat az eredeti tulajdonosának, vagy annak leszármazottjának. Természetesen a többi pártnak esze ágában sem volt ezt megtenni. A nyugati befektetők nyomása és a saját hatalmi lehetőségek meglátása a pártok számára lehetetlenné tette a reprivatizációt. Így hát kulcsfontosságú magyar vállalatok kerültek nagyon hamar vagy volt kommunista funkcionárius kezébe vagy  külföldi nagyvállalat érdekeltségébe. Amely vállalatok igen hamar, tudatosan építették le a magyar cégeket, üzemeket, hogy a saját, külföldről behozott termékeiket busásabb áron adhassák el a magyar társadalomnak. A profimaximalizálás bálványának oltárán így hullott el pár éven belül mindaz, ami a magyar gazdaság számára lehetőséget jelentett volna a kommunizmus után. A magyar társadalom zöme (hasonlóan a többi posztkommunista ország lakosságához) mély csalódást élt át pár év alatt a rendszerváltással kapcsolatban. A reménykedést és az euforikus várakozást átvette a dühös csalódottság, az apátia, a pesszimizmus az új helyzettel, rendszerrel kapcsolatban. A zavaros, átláthatatlan körülmények között végbe ment privatizáció és új vállalkozások alapítása pedig az igazságtalanság érzetet fűtötte, na meg az alvilág térnyerését. S miközben az átlag magyar polgár élte anyagilag egyre kilátástalanabb életét a még teljesen kommunizmusból örökölt miliőben (a televíziós műsorok stílusa, a bíróságok szóhasználata stb.) közben maffiaháborúk színterévé vállt az ország és Budapesten és vidéken egyaránt mindennapi látvány szintjére jutott a random felrobbanó fekete Mercédeszek jelensége. A helyzetet nem segítette az MDF-SZDSZ paktum léte sem, mely folyamatos zsarolási helyzetben tartotta a legnagyobb (külföld számára támogatott) ellenzéki párt részéről a kormányt. Így hát a kormánypártok között is feszültségek támadtak, sőt, magukban a pártokon belül is. A ciklus felére a kormányzó MDF-ből kettő kisebb formáció is kivált, melyből híres a Csurka István vezette MIÉP lett, ami a magyar radikális jobboldal archetípusává vált. A koalíciós partner FKGP frakciója pedig ketté szakadt, és egyik része áttáncolt az ellenzéki oldalra. Mivel a média gyakorlatilag személyi cserék nélkül üzemelt tovább, ezért a véleményformálók továbbra is azok az emberek voltak, akik a kommunizmusba kerültek pozícióba és mindent meg is tettek, hogy a jobboldali kormány munkáját a lehető legrosszabb színben tüntették fel. Ezek a médiakapcsolatok pedig egyértelműen az MSZP malmára hajtották a vizet, már csak személyes ismeretség és ideológiai azonosság miatt is. Az MDF kormány később meg is próbált személyi cserékkel és strukturális átalakításokkal a közmédiában pozitív, kormányhoz rokonszenvesebb irányt elérni.

Mindezekkel párhuzamosan az Antall-kormány ellenzéke, elsősorban az SZDSZ vezetésével már 1991-től komoly aggodalmakat kezdett megfogalmazni az MDF vezette kormánnyal szemen. Történetesen, hogy ellentétben az SZDSZ prominens tagjaival, az MDF-FKGP-KDNP tagjai nem voltak a ’80-as évek antikommunista földalatti, szamizdat ellenzék része, valamint beszédstílusuk, fogalomhasználatuk olyannyira konzervatív volt és az 1945 előtti állapotokra emlékezettett, de még a párt tagjai, szimpatizánsai körében vallott elvek is egyértelműen a Horthy-nosztalgia és a szélsőjobboldali eszmék szellemében fogalmazódtak meg, melyektől a kormány nem igazán határolódott el. Egy új, jobboldali diktatúra képe jelent meg szemeik előtt, melyben az 1945 előtti nemzeti-konzervatív autokratikus rendszer restaurációja valósul meg. Így alakították meg 1991-ben a Demokratikus Chartát az SZDSZ-esek, melyhez csatlakozott az MSZP is és minden olyan szervezet, egyén, amely a demokráciát féltette a fasiszta veszélytől, mely a kormányból leselkedett elméletileg az országra. Később a Fidesz is részt vett a Chartában, azonban mindig is nehezményezte az addig elszigetelt, ex-komcsikból álló MSZP kiszabadítását a politikai burokból és nem kívánt a bűnös rendszer egykori részeseivel együttműködni, egyenrangú demokratikus pártnak kezelni a többi mellett. Végül hatalmas tömegdemonstrációt tartott a Charta a Hit Gyülekezete pénzelésével, egy időben, az akkor még MDF belső ellenzékeként működő Csurka István és társai tüntetésével. Ezek az emberek azonban kipörögtek lassan az MDF-ből, és úgy látszott azért a Charta jelentősen eltúlozta a fasiszta restaurációs veszélyt. Mindezek ellenére a Charta egy értelmiségi klubként kezdett üzemelni és egyre szorosabb brománcok születtek szervezetek között. Így alakult ki lassan a szocialista-liberális, MSZP-SZDSZ szerelem, amire áldását az akkor még nagyon durván szektaként üzemelő Hit Gyülekezete adta. Ebben a balliberális értelmiségi körré redukálódó társaságban azonban egy valaki nem érezte jól magát és kezdett kilógni a sorból: a Fidesz. Azon belül is Orbán Viktor, aki a fasiszta-veszélyt kiabáló, balliberális értelmiségi miliőben egyre kevésbé érezte otthon magát és valóban maga a belpesti balos értelmiség sem tekintett a vidéki gyerekek koleszszobájára egyenrangúként. Ekkor pedig úgy döntött a fiatal Orbán Viktor 1992-től kezdődően, hogy a liberális elveket kukázzuk is ki a Fidesz ideológiai tárából, hogy ha a liberálisok ilyen gőgös értelmiségit játszó alakok, akik a volt rendszer ivadékaival érzik jól magukat. Így hát az addig több főt számláló testületet mely vezette a Fideszt megszüntették, helyére egy pártelnököt neveztek ki, aki nem más, mint Orbán lett. A Fidesz liberalizmustól való lassú, de fokozatos távolodását a jobboldal irányába többen sem nézték jó szemmel és Fodor Gábor és jó páran átdobbantottak az SZDSZ-be. A Demokratikus Charta, - tehát az Antall-kormány ellenzékének zöme- pedig ezentúl nem nézett le és utált annyira az MDF-FKGP-KDNP kormány mellett semmi mást, mint a Fideszt. Ez pedig tovább segítette a Fidesz jobbra tolódását. Mondhatni a liberális értelmiség felelőtlenül, gyakorlatilag átrugdosta Orbánt a jobboldalra. Mivel a Fideszt kezdte kihagyni az ellenzék többi része mindenből, így magának kellett gondoskodnia gazdasági hátteréről, amit az úgynevezett „székházügy” alapozott meg. Jól érezhető a Fidesz mostoha jellege az ellenzék körében és jobbra tolódása, hogy ezt a mutyit az MDF-el közösen rendezte már el 1993-ban. Gyakorlatilag a Fidesz innen kezdte el, Simicska Lajos segítségével kiépíteni magát egy önálló gazdasági lábon álló, balliberális ellenes maffiává.

Mérhetetlenül szimbolikus, hogy a Harmadik Magyar Köztársaság első miniszterelnöke, már halálos (rákos) betegen kezdte meg munkáját és mielőtt ciklusa lejárt volna, Antall József 1993. december 12.-én elhunyt. Tragikus szimbolizmus ez, mely Antall József képében előre vetítette a megalakulása pillanatától beteg Magyar Köztársaság halálát. A választásokig tartó rövid pár hónapra Boros Péter lett a miniszterelnök. Érdemi kormánytevékenység ekkor már nem történt. Mindenki a következő választásokra készült. A kormányzó MDF gyakorlatilag széthullott, első embere meghalt, a belső ellentétek 3 felé szakították a pártot. Az FKGP eleve kettészakadva várta a ciklus végét és a KDNP-t is megviselte a kormányban való részvétele és minden kormányzó párttal együtt bezuhant a népszerűsége. A jobboldal kormánypárátok népszerűségvesztése mögött egyrészt állt, a rendszerváltással jövő szükségszerűen mostoha hozadékok azonosítása, mint az áremelkedés, a munkanélküliség megjelenése. Ezért is nevezte Antall József az első kormányt „kamikáze kormánynak”. Intézkedéseinek zöme szükségszerű volt, hogy a demokratikus, piacgazdasági struktúrára álljon át az ország, ám ezek szükségszerűen negatív következményekkel jártak. A kormány nem is kezelte jól a maga szituációját, mindegyik pártja a kormánynak súlyosan terhelt volt belső ellentétektől és feszültségektől, amik nem éppen azt az érzetet keltették az emberekben, hogy stabil és megbízható pártokról van szó. Erre nem kis lapáttal tett rá a volt rendszer funkcionáriusainak kezében lévő sajtó és média is, mely mindent megtett, hogy a kormányzó jobboldali erők rossz, míg az ellenzéki baloldali pártok pozitív színben tűnjenek fel. A Fidesz irányváltása következtében szintén belső feszültségektől terhelté vált nem sokkal a választások előtt, s az ellenzék többi szereplőjének klikkjében miután kegyvesztetté vált, így a baloldali média őt is kemény ostrom alá vette. Így történhetett, hogy a kormányzó posztra esélyes Fidesz végül 1994-ben éppen betudott jutni a parlamentbe. Ezt pedig Orbán nem kis részt a balliberális pártok és a média hozzáállásának tudta be, melyet Orbán sohasem bocsájtott meg. Ez az akkor jelentéktelennek tűnő momentum pedig, vészjósló jövőképet sejtetett fel a Harmadik Magyar Köztársaság jövőjével kapcsolatban. Az MDF és az FKGP rettentő gyér számban jutott be az Országgyűlésbe. Ugyan az SZDSZ is komoly népszerűségvesztésen esett át, de így is a második legnagyobb erő maradt. A választásokat fölényesen nyerte ezen körülmények között az MSZP, mely egymaga is kormányt alakíthatott volna de felajánlotta a Chartában szerelembe esett SZDSZ számára a koalíciót. Ez pedig megpecsételte örökre a magyarországi liberalizmusról, tágabb értelemben a liberális demokráciáról alkotott képet, ezzel együtt pedig a Harmadik Magyar Köztársaság szomorú jövőjét is.  Folytatása következik…

Horváth Martin

A sorozat további részei:

A Harmadik Magyar Köztársaság reménysugarának lassú kimúlása (Rendszerváltás 30.) III. rész
A Harmadik Magyar Köztársaság csúfos bukása(Rendszerváltás 30.) IV.