A sorozat előző része itt tekinthető meg: A jó a rossz és a Grósz(Rendszerváltás 30.) I.rész
1990-1994
Miközben a szovjet csapatok
vonultak ki, az egyre inkább repedező Szovjetunióba, a friss és új, ámbár
terhelt alkukkal és politikai paktumokkal megszületett Harmadik Magyar
Köztársaság első szabad parlamenti választását tartotta. A rendszerváltást
kivitelező klikkek versenyeztek a választók kegyeiért, így a nemzeti, népi
jobboldali ideológiai kánaán könyvtáros kisugárzású úriemberek (MDF), az
urbánus-liberális belpesti, magát értelmiségnek kikiáltó kör (SZDSZ), a Soros
György pénzén éhes kismalacként csüngő kolesz-haveri kör (Fidesz), a kommunista
pártot - saját bőrük mentése érdekében- belülről meghekkelt opportunista
ex-pártfunkcionáriusok (MSZP), az egykori, nagy múltú történelmi jobboldali párt
nevét előkukázó, agrárköntösbe bújt plebeljus-jobberek (FKGP) valamint a másik
történelmi pártot újra élesztő kereszténydemokraták (KDNP). Természetesen
rajtuk kívül sok más apróbb formáció is indult, vagy indulni próbált a
királyságot visszaállítani kívánóktól , az egykori kommunista pártot újra
alakító komcsikig. Esélytelenül. Az első szabad választásokat a legnagyobb
jobboldali rendszerváltó párt, az MDF nyerte. Második befutó nem meglepően
pedig a másik leghíresebb rendszerváltó párt, az SZDSZ lett. Az MDF összefogott
hát a többi jobboldali erővel így az FKGP-vel és a KDNP-vel. Így lett hát a
Harmadik Magyar Köztársaság első kormánya egy konzervatív jobboldali
kormánykoalíció. Ez gyakorlatilag lefedte a magyar társadalom vágyát, mely
legnagyobb részt olyan erőket juttatott hatalomra, akik a kommunizmus előtti
társadalmi rendszert és értékeket preferálták. Ha úgy tetszik, rögtön
felsejlett a magyar társadalom jelentős részének ellenforradalmi vágya és a ’45
előtti társadalmi állapotok iránti nosztalgia képe, ha homályosan is. Miközben
természetesen ez keveredett a modern, nyugati, atlanti integráció gondolatával
is. Leginkább persze azért, mert senkinek fogalma nem volt arról, hogy az a
nyugati, európai feeling milyen. Csak azt, hogy „ az jó”. Természetesen a
parlamentbe jutottak még az MSZP-sek is, akik ekkor eléggé mostoha helyzetben
találták magukat és kicsit kirekesztett gyerekként érezhette magát, akit a
többi párt kerül és nem áll vele szóba, mert mégiscsak a rendszerváltás
véghezvitelében máshonnan járult hozzá. Felülről jött és nem alulról, mint a
többiek. Na és persze ott volt a nagy üdvöske is a „Soros kottájából játszó”
Fidesz.
Az Antall-kormány megalakulása
után azonban szembesülni kényszerült, mind a kormány, mind a társadalom a
rendszerváltás kőkekény valóságával. A romokban heverő pénzügyi, gazdasági helyzettel,
amit megörökölt a 3. köztársaság a kommunizmusból. Emellett a rendszer
átalakításának kicsit sem kívánt melléktermékeivel. Ilyen volt az árak
felszabadítása és drasztikus drágulása, mely a taxisblokád képében öltött
leginkább testet, hogy miképpen nem ért egyet a társadalom. Alighogy megalakult
az új köztársaság nem telt bele egy év, a választások után pedig fél év se és
olyan mértékű tömegdemonstrációt tartott az elégedetlen nép, amekkorára régóta
nem volt példa. A privatizáció véghezvitele a másik nem kívánatos
melléktermékként csapódott le, mely az egyik legvitatottabb pontja a magyar
rendszerváltásnak. Szégyen és gyalázat, hogy egyedül az FKGP-nek jutott eszébe,
hogy adják vissza a kommunista állam által elkobzott földeket, vállalatokat az eredeti
tulajdonosának, vagy annak leszármazottjának. Természetesen a többi pártnak
esze ágában sem volt ezt megtenni. A nyugati befektetők nyomása és a saját
hatalmi lehetőségek meglátása a pártok számára lehetetlenné tette a
reprivatizációt. Így hát kulcsfontosságú magyar vállalatok kerültek nagyon
hamar vagy volt kommunista funkcionárius kezébe vagy külföldi
nagyvállalat érdekeltségébe. Amely vállalatok igen hamar, tudatosan építették
le a magyar cégeket, üzemeket, hogy a saját, külföldről behozott termékeiket
busásabb áron adhassák el a magyar társadalomnak. A profimaximalizálás
bálványának oltárán így hullott el pár éven belül mindaz, ami a magyar gazdaság
számára lehetőséget jelentett volna a kommunizmus után. A magyar társadalom zöme (hasonlóan a többi posztkommunista ország lakosságához) mély csalódást élt át pár év alatt a rendszerváltással kapcsolatban. A reménykedést és az euforikus várakozást átvette a dühös csalódottság, az apátia, a pesszimizmus az új helyzettel, rendszerrel kapcsolatban. A zavaros, átláthatatlan körülmények között végbe ment privatizáció és új vállalkozások alapítása pedig az igazságtalanság érzetet fűtötte, na meg az alvilág térnyerését. S miközben az átlag magyar polgár élte anyagilag egyre kilátástalanabb életét a még teljesen kommunizmusból örökölt miliőben (a televíziós műsorok stílusa, a bíróságok szóhasználata stb.) közben maffiaháborúk színterévé vállt az ország és Budapesten és vidéken egyaránt mindennapi látvány szintjére jutott a random felrobbanó fekete Mercédeszek jelensége. A helyzetet nem
segítette az MDF-SZDSZ paktum léte sem, mely folyamatos zsarolási helyzetben
tartotta a legnagyobb (külföld számára támogatott) ellenzéki párt részéről a
kormányt. Így hát a kormánypártok között is feszültségek támadtak, sőt,
magukban a pártokon belül is. A ciklus felére a kormányzó MDF-ből kettő kisebb formáció
is kivált, melyből híres a Csurka István vezette MIÉP lett, ami a magyar
radikális jobboldal archetípusává vált. A koalíciós partner FKGP frakciója
pedig ketté szakadt, és egyik része áttáncolt az ellenzéki oldalra. Mivel a
média gyakorlatilag személyi cserék nélkül üzemelt tovább, ezért a
véleményformálók továbbra is azok az emberek voltak, akik a kommunizmusba
kerültek pozícióba és mindent meg is tettek, hogy a jobboldali kormány munkáját
a lehető legrosszabb színben tüntették fel. Ezek a médiakapcsolatok pedig
egyértelműen az MSZP malmára hajtották a vizet, már csak személyes ismeretség
és ideológiai azonosság miatt is. Az MDF kormány később meg is próbált személyi
cserékkel és strukturális átalakításokkal a közmédiában pozitív, kormányhoz
rokonszenvesebb irányt elérni.
Mindezekkel párhuzamosan az
Antall-kormány ellenzéke, elsősorban az SZDSZ vezetésével már 1991-től komoly
aggodalmakat kezdett megfogalmazni az MDF vezette kormánnyal szemen.
Történetesen, hogy ellentétben az SZDSZ prominens tagjaival, az MDF-FKGP-KDNP
tagjai nem voltak a ’80-as évek antikommunista földalatti, szamizdat ellenzék
része, valamint beszédstílusuk, fogalomhasználatuk olyannyira konzervatív volt
és az 1945 előtti állapotokra emlékezettett, de még a párt tagjai, szimpatizánsai
körében vallott elvek is egyértelműen a Horthy-nosztalgia és a szélsőjobboldali
eszmék szellemében fogalmazódtak meg, melyektől a kormány nem igazán
határolódott el. Egy új, jobboldali diktatúra képe jelent meg szemeik előtt,
melyben az 1945 előtti nemzeti-konzervatív autokratikus rendszer restaurációja
valósul meg. Így alakították meg 1991-ben a Demokratikus Chartát az SZDSZ-esek,
melyhez csatlakozott az MSZP is és minden olyan szervezet, egyén, amely a demokráciát
féltette a fasiszta veszélytől, mely a kormányból leselkedett elméletileg az
országra. Később a Fidesz is részt vett a Chartában, azonban mindig is
nehezményezte az addig elszigetelt, ex-komcsikból álló MSZP kiszabadítását a
politikai burokból és nem kívánt a bűnös rendszer egykori részeseivel
együttműködni, egyenrangú demokratikus pártnak kezelni a többi mellett. Végül
hatalmas tömegdemonstrációt tartott a Charta a Hit Gyülekezete pénzelésével,
egy időben, az akkor még MDF belső ellenzékeként működő Csurka István és társai
tüntetésével. Ezek az emberek azonban kipörögtek lassan az MDF-ből, és úgy
látszott azért a Charta jelentősen eltúlozta a fasiszta restaurációs veszélyt.
Mindezek ellenére a Charta egy értelmiségi klubként kezdett üzemelni és egyre
szorosabb brománcok születtek szervezetek között. Így alakult ki lassan a
szocialista-liberális, MSZP-SZDSZ szerelem, amire áldását az akkor még nagyon
durván szektaként üzemelő Hit Gyülekezete adta. Ebben a balliberális
értelmiségi körré redukálódó társaságban azonban egy valaki nem érezte jól
magát és kezdett kilógni a sorból: a Fidesz. Azon belül is Orbán Viktor, aki a
fasiszta-veszélyt kiabáló, balliberális értelmiségi miliőben egyre kevésbé
érezte otthon magát és valóban maga a belpesti balos értelmiség sem tekintett a
vidéki gyerekek koleszszobájára egyenrangúként. Ekkor pedig úgy döntött a fiatal
Orbán Viktor 1992-től kezdődően, hogy a liberális elveket kukázzuk is ki a
Fidesz ideológiai tárából, hogy ha a liberálisok ilyen gőgös értelmiségit
játszó alakok, akik a volt rendszer ivadékaival érzik jól magukat. Így hát az
addig több főt számláló testületet mely vezette a Fideszt megszüntették,
helyére egy pártelnököt neveztek ki, aki nem más, mint Orbán lett. A Fidesz
liberalizmustól való lassú, de fokozatos távolodását a jobboldal irányába
többen sem nézték jó szemmel és Fodor Gábor és jó páran átdobbantottak az
SZDSZ-be. A Demokratikus Charta, - tehát az Antall-kormány ellenzékének zöme-
pedig ezentúl nem nézett le és utált annyira az MDF-FKGP-KDNP kormány mellett
semmi mást, mint a Fideszt. Ez pedig tovább segítette a Fidesz jobbra
tolódását. Mondhatni a liberális értelmiség felelőtlenül, gyakorlatilag
átrugdosta Orbánt a jobboldalra. Mivel a Fideszt kezdte kihagyni az ellenzék
többi része mindenből, így magának kellett gondoskodnia gazdasági hátteréről,
amit az úgynevezett „székházügy” alapozott meg. Jól érezhető a Fidesz mostoha
jellege az ellenzék körében és jobbra tolódása, hogy ezt a mutyit az MDF-el közösen
rendezte már el 1993-ban. Gyakorlatilag a Fidesz innen kezdte el, Simicska
Lajos segítségével kiépíteni magát egy önálló gazdasági lábon álló,
balliberális ellenes maffiává.
Mérhetetlenül szimbolikus, hogy a
Harmadik Magyar Köztársaság első miniszterelnöke, már halálos (rákos) betegen
kezdte meg munkáját és mielőtt ciklusa lejárt volna, Antall József 1993.
december 12.-én elhunyt. Tragikus szimbolizmus ez, mely Antall József képében
előre vetítette a megalakulása pillanatától beteg Magyar Köztársaság halálát. A
választásokig tartó rövid pár hónapra Boros Péter lett a miniszterelnök. Érdemi
kormánytevékenység ekkor már nem történt. Mindenki a következő választásokra
készült. A kormányzó MDF gyakorlatilag széthullott, első embere meghalt, a
belső ellentétek 3 felé szakították a pártot. Az FKGP eleve kettészakadva várta
a ciklus végét és a KDNP-t is megviselte a kormányban való részvétele és minden
kormányzó párttal együtt bezuhant a népszerűsége. A jobboldal kormánypárátok
népszerűségvesztése mögött egyrészt állt, a rendszerváltással jövő
szükségszerűen mostoha hozadékok azonosítása, mint az áremelkedés, a munkanélküliség
megjelenése. Ezért is nevezte Antall József az első kormányt „kamikáze
kormánynak”. Intézkedéseinek zöme szükségszerű volt, hogy a demokratikus,
piacgazdasági struktúrára álljon át az ország, ám ezek szükségszerűen negatív
következményekkel jártak. A kormány nem is kezelte jól a maga szituációját,
mindegyik pártja a kormánynak súlyosan terhelt volt belső ellentétektől és
feszültségektől, amik nem éppen azt az érzetet keltették az emberekben, hogy
stabil és megbízható pártokról van szó. Erre nem kis lapáttal tett rá a volt
rendszer funkcionáriusainak kezében lévő sajtó és média is, mely mindent
megtett, hogy a kormányzó jobboldali erők rossz, míg az ellenzéki baloldali
pártok pozitív színben tűnjenek fel. A Fidesz irányváltása következtében szintén
belső feszültségektől terhelté vált nem sokkal a választások előtt, s az
ellenzék többi szereplőjének klikkjében miután kegyvesztetté vált, így a
baloldali média őt is kemény ostrom alá vette. Így történhetett, hogy a kormányzó
posztra esélyes Fidesz végül 1994-ben éppen betudott jutni a parlamentbe. Ezt
pedig Orbán nem kis részt a balliberális pártok és a média hozzáállásának tudta
be, melyet Orbán sohasem bocsájtott meg. Ez az akkor jelentéktelennek tűnő
momentum pedig, vészjósló jövőképet sejtetett fel a Harmadik Magyar Köztársaság
jövőjével kapcsolatban. Az MDF és az FKGP rettentő gyér számban jutott be az
Országgyűlésbe. Ugyan az SZDSZ is komoly népszerűségvesztésen esett át, de így
is a második legnagyobb erő maradt. A választásokat fölényesen nyerte ezen
körülmények között az MSZP, mely egymaga is kormányt alakíthatott volna de
felajánlotta a Chartában szerelembe esett SZDSZ számára a koalíciót. Ez pedig
megpecsételte örökre a magyarországi liberalizmusról, tágabb értelemben a
liberális demokráciáról alkotott képet, ezzel együtt pedig a Harmadik Magyar
Köztársaság szomorú jövőjét is. Folytatása következik…
Horváth Martin
A sorozat további részei:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése