Az internacionalista nacionalizmus gordiuszi csomója

Mikor még zsenge kamaszkoromban a ultrajobboldali, nemzetiszoc nosztalgiás közegekben bolyongtam volt egy alkalom ahol egy nemzetközi nacionalista dzsembori alkalmával a szerb kolegákkal beszéltek a magyarok, és hát a szerbek nagy ovációval fogadták, hogy szerintünk is az aljas nyugati, amerikai támogatottságú Koszovó az Szerbia része. Aztán visszakonyult a szájuk mikor Vajdaság kérdéskörében azt már a magunkénak vallottuk. Orbán "tihanyi visszhangja" is csak egy mintája az internacionalista nacionalizmus ősi problémájának.

Amikor a nacionalizmus megjelenik a 18. század végén, akkor egyértelműen baloldali, a jobboldali, konzervatív világrend lebontására szolgál. A konzervatív, feudális birodalmak többnyire mind többnemzetiségű entitások voltak, ahol a nemzetiséghez, etnikumhoz való tartozás másodlagos volt. A nacionalizmus képes volt lebontani területileg és társadalmilag a nagy jobboldali birodalmakat, kiegészülve a szocialsita és liberális mozgalmakkal egyetemben. Az Osztrák-Magyar Monarchiát is ez a nemzetiségi feldarabolás tüntette el a nagyhatalmak sorából, ahogyan ez vezetett Trianonhoz is és írta ki a Magyar Királyságot is a lehetséges középhatalmi státusz várományosai közül is. Mikor aztán a baloldali progresszió olyan fázisba jutott, hogy a nemzeti identitáshoz való ragaszkodás is avittnak és megszűntetendőnek minősült, akkor a nacionalizmus óhatatlanul oldalt váltott.

A 20. századtól a nacionalizmus átpártolt a koznervativizmus mellé, hogy közös defenzívát folytassanak az immáron nem csak konzervatív társadalmi rend, de a nemzeti értékek ellen is folyó progresszív megnyilvánulások ellen. Csak a nemzeti-konzervatív front kibékíthetetlen belső ellentétekkel rendelkezik, melyek alkalomadták felbukkannak. Egy globális kozmopolita progresszív folyamat ellen egyenként nemzeti szinten nem lehet harcolni. (Ezért is volt hasznos, hogy a nacionalizmus felbontotta a tradícionális soknemzetiségű, ám konzervatív értékrendű birodalmakat). Viszont a nacionalizmussal átitatott nemzetközi, közös felléppés a globalizmussal szemben elkerülhetetlen paradoxonokhoz vezet, hiszen egymás nacionalizmusa ütközni fog ezekben a nemzetközi összefogásokban. A román szélsőjobboldal ugyanúgy a globalisták, brüsszeli bürokrácia, LMBTQ és gender, migrációs kulturkeveredések ellen aposztrofálja magát, mint megannyi a kontinensen. De nacionalizmusából adódóan magyarellenes. Erdély, mint a magyar nacionalizmus szimbolikus ékköve, egyértelmű célpontja ennek. A jobboldal dilemmája ez esetben az, hogy vagy a nacionalizmusát dobja el és pártol egy román jelöltet, akiben az antiglobalista konzervatívot látja, vagy támogat egy liberális-globalista jelöltet, akiben a magyar nemzetiség védőjének lehetőségét látja. Így vagy úgy, de a nemzeti-konzervativizmus meghasonlik. Vagy a jobb vagy a bal lábának levágása mellett kell döntenie. Tovább menetelni azonban egyik nélkül sem képes. Nemzetközi példák azonban azt mutatják, hogy előbb vágja le a nacionalista gyökereit ez az irányzat, mint a konervatív vonalat, s lassan visszatérünk a 19. század progresszív kontra konzervatív, feudális hierarchikus társadalmak eredeti szembenállásához.

Gyurcsány és Orbán szélmalomharca a posztkommunizmussal

 "Ez a rohadt Gyurcsányi..." - cseng a fülembe még nagyanyám ősfideszes méltatlankodása több, mint 20 évvel ezelőttről. Így i betűvel a végén. Gyurcsányi. Ekkoriban választotta meg a parlament Gyurcsányt először miniszterelnöknek 2004 táján. Utána csakhamar minden magyar ember megtanulta pontosan a nevét.

Gyurcsány már 1990-ben nagyot álmodott és megalakította az Új Nemzedék nevű fiatalos baloldali pártot, ami ahogy jött, űgy is tűnt el észrevétlenül, hogy aztán Gyurcsány is eltűnjön 10 évre a politikából és csak 2000-ben lép be az MSZP-be. Már fiatalon, a rendszerváltásnál radikális, reformer vonalat képvisel. Nem azonosul a posztkommunista, dohos, posványos kádári milliővel, ami Magyarországon a baloldalt jelentette. 2004-ben mikor miniszterelnök lesz ismét, teljes erővel és már hatalommal vág neki a baloldal megreformálásának és a Horn és Medgyessy-korszakokkal fémjelzett vérbeli posztkommunista avitt baloldaliság leszámolásának. Modern, lendületes, nyugatias, nyitott baloldaliságot akart behozni, ami egyszer és mindenkorra leszámol azzal, hogy a baloldali ember a kommunista szinonímája legyen ebben az országban.

Gyurcsány nagyot álmodott. De csakhamar visszahúzta az avitt, dohos, állampárti posztkommunista világ technikája, taktikája és a költségvetési statisztikák hamisításán át, választási hazugságokon, arrogáns lekezeléseken és érzékeny nemzeti identitáskérdések gyalázásán át vezetett az út a hírhedt szemkilövető, antidemokratikus rendőrterrorig, majd a teljes bukásig. Gyurcsány leakart számolni a posztkommunizmussal, de átitatta végül annak esszenciája. A baloldal megújulására esküdött fel, végül annak csúfos bukását és a jobboldal évtizedes reneszánszát idézte elő.

Orbán Viktorral egyetemben a modernkori magyar politikatörténet legmeghatározóbb alakja. Sorsuk különös módon hasonlatos és összeér. 20 évig jelentette a magyar közélet, ennek a két embernek egymáshoz füződő viszonyát. Tragikus szimbiózisuk rengeteg párhuzamot is rejt. Orbán is lelkes reformerként kezdte, aki nagyot álmodott és úgyszintén a posztkommunizmus leszámolására esküdött fel Magyarországon. Ennek érdekében az ellenség taktikáját is átvette és a győzelmet a posztkommunista baloldal felett Orbán végül azzal érte el, hogy annak retorikáját, tematikáit és technikáit is átvette. Orbán mire legyőzte a posztkommunistákat, magát is átitatta a posztkommunizmus esszenciája. Tevékenységének vége pedig - amely a jobboldal diadalát hivatott elérni-, nagyon könnyen a jobboldal csúfos bukása felé robog, amely évtizedekre idézheti majd elő Gyurcsány álmát, a baloldal reneszánszát.

A magyar társadalom gyermeki állapota

Havas Henrik szerint Magyar Péter egy új Nagy Imre, aki a gonosz diktatúra pártjának része volt, a gépezetet ő is jóidejig hajtotta, majd eljött a történelmi pont, a forradalom, mikor a lelkiismeretére hallgatott és a forradalom sodrásával ment, majd mártírhalált halt azok által, akik közé tartozott. Kövér László ezzel szemben Károlyi Mihályt látja benne, aki a konzervatív urak közé tartozott, a fennálló rendszer oszlopos része és haszonélvezője volt, majd meggondolatlanul a forradalom élére állt és tönkretette az ezeréves Magyar Királyságot, rövid káoszos uralma után aztán véres terror és országcsonkítás következett.

Mindkét nézet más kiindulópontból indul ki, Kövér a helyes rend árulóját látja, Havas a gonosz rendszer megtért mártírját. Az egyetlen, ami közös a két analógiában az, hogy mindkettő feltételez a társadalomban egy forradalmat. Csak az ehhez való viszony más. Azonban sokkal közelebbi példaképek is vannak a Tisza jelenségre, mint a pátoszos őszirózsás, vagy '56-is forradalmaink. Ez pedig nem más, mint a fülkeforradalom 2010-ben. Magyar Péter nem Nagy Imre, Magyar Péter nem Károlyi Mihály. Magyar Péter a magyar társadalom jelentős részének a kétségbeesett reménysugár képe. Borzalmasan keserű remény ez, a kilátástalanság, a kiégés és a nihilizmus reménye. A " bármi jobb, mint ami most van" életérzés manifesztációja a Tisza. Régóta halljuk megannyi embertől, hogy "bármi csak ne az Orbán". 2010 előtt - sokszor ugyanezek az emberek által- volt híres a " bá
rmi csak ne a Gyurcsány". A bármi jobb, mint aki/ami van egy hihetetlenül veszélyes, traumatizált lelkület segélykiáltása, amely nélkülöz mindenfajta racionalitást, mérlegelést, objektív érvek és ellenérvek mentén való gondolkodást, amely a demokrácia velejárója lenne.

A "bármi jobb, mint xy" hullám hozta el a NER-t, s lássanak csodát, a legtöbb emberben nem szilárdult meg évek után az a gondolata, hogy, nos hát valóban jobb lett, mint a Gyurcsány alatt. Erős szkepszissel fogadom egy új "bármi jobb, mint Orbán" mentalitásból jövő rendszerváltással kapcsolatban azt, hogy végül másképp alakulna. Amennyiben nem nézzük a racionalitást, mérlegelünk és objektíven végignézzük az érveket, ellenérveket a vágyvezérelt reményképek ellénben. Magyar Péterből lehet Nagy Imre, vagy Károlyi Mihály is még. A közös azonban marad, a forradalom, ami csúfosan elbukott. És el is fog bukni, amíg a társadalom nem kezd önállóan gondolkodni, tenni, akarni, kiállni és elhinni azt, hogy saját magától képes nyomást gyakorolni és eredményt elérni a hatalommal szemben, és ezt nem egy hőn vágyott, ikonizált személytől várja el. A magyar társadalom még apakomplexusban él, lelkileg gyermek, amely a megoldást szinte mindenre a szülőtől várja. Személyektől, kormánytól, államtól. Amíg a társadalom nem lesz felnőtt, addig ez a három dolog mindig, óhatatlanul visszafog élni a hatalmával. Mert semmilyen politikus, sem kormány, sem állam, nem az apánk és nem az anyánk. Ők nem a gyereküket látják bennünk és nem is szeretnek. Szintén gyakran hallott mondtat, hogy "velünk bármit megtehetnek mert hagyjuk". A helyzet az, hogy a fő probléma még nem ez, hanem, hogy a magyar társadalommal bármit megtehetnek, mert erre is vágyik.

EP- és önkormányzati választás élő eredményváró műsorunk

Ellenzéki vitakultúra

Mindig ledöbbenek az ellenzéki oldal "vitakultúráján". Nem, nem baloldal és nem liberálisok, mert ezen értékeknek híján vannak, pedig igény volna rá. És pont azért is zavar náluk sokkal jobban az idióta megnemértése a másik félnek, mert elméletileg az elveikből éppen a másik megértése következne. Ehelyett ugyanolyan kistílű sablondurrogtatással találkozunk, mint a másik oldalon.

Megint végig néztem egy vitát, ahol a nem oroszgyűlölő (szélső)jobboldalit megpróbálták meggyőzni Putyin Szovjetunióról tett kijelentéseivel. A klasszikus, rántsuk le a leplet, hogy azokat a komcsikat szereted, akik ellen '56-ban harcoltak a magyarok. A vita egy lakótelepi közgyűlés szellemi nívójára süllyedt, azzal, hogy a Putyin Oroszországa inkább a cári Oroszországhoz hasonlít, vagy a Szovjetunióhoz. Az ebet pedig kötni kellett a karóhoz, hogy a jobbert szembesítsd a paradoxonával, ezért mindenáron a Szovjetunióhoz kellett hasonlítani. Mintha a cári Oroszország olyan mérföldekkel jobb lett volna és mintha azzal nem lenne semmi gond. De a Szovjetunió soha a büdös életben nem volt tartalmában kommunista. Már az 1920-as években a német marxisták felháborodtak azon, hogy annak nevezi magát. A Szovjetunió mindig is egy orosz imperialista állam volt, csak vörös rongyokba bugyolálta magát. A Szovjetunióban ez is volt az egyetlen dolog, ami taszított egy (szélső)jobboldalit Nyugaton. (Francis-Parker Yockey-t még ez sem.) Ha nincs ott a vörös csillag, tartalmában nincs sok kifogásolható egy tisztes fasiszta számára a SZU-ban. Miután pedig ez a külső álca lehullott, hirtelen el is kezdték a jobberek tisztelni Oroszországot. Persze ez nem azt jelenti, hogy egy imperialista jobber ország megszállását utólag helyeselnék a saját hazájukban és nem fogja Orbán Viktor sem visszafele lejátszani a '89-es Hősök terén elmondott beszédét, hogy megidézze a visszavonuló orosz csapatokat.

Ezen viszont nem jutunk tovább. Sokkal logikusabbnak gondolják az ellenzékben, hogy a nyugati világ széljobberei egy emberként megőrültek és elfelejtették, hogy hát basszus, az oroszok azok kommunisták. Ebből a 2000-es években villámcsapásként érkezett hipnotikus állapotból pedig szent kötelesség őket felrázni Putyin 2005-ös Szovjetuniót sirató idézetével. Ha ezzel nem sikerül, akkor a kollektívan megőrült szélsőjobboldal, Franciaországtól, Olaszországon át, hazánkig, teljesen menthetetlen.

Minap reggel valami furcsa mazochizmus nyomán Trombitás Kristóf kommentszekcióját olvasgatva, megláttam Déri Stefi - Fidesz központban gyártott és szabadalmaztatott-, nagyban egyetértő, bólogató kommentjét. Déri Stefi ugyebár szintén a Megafonon keresztül adta el a lelkét a NER-nek, így hát ő maga külön is kapott egy jó adag ellenzéki fejmosást kommentekben. Aminek a lényege az volt, hogy legyen olyan kedves a Stefi és nézze már meg, hogy kik voltak a Soros-ösztöndíjasok '89-ben, aztán majd koppan nagyot!

Képzeljük el, hogy Déri Stefi Fidesz-propagandistaként még nem olvasta minimum a Wikipédia szócikkét a Fideszről a 6. mondatnál tovább, és máshonnan sem értesült arról, hogy Orbán Soros-ösztöndíjas volt. De most megtudta, így hétfő reggel a kommentszekcióból. Összeomlott benne egy világ, bement a kerületi pártirodába, zavarodottan válaszokat keres, az emberek pironkodva elfordulnak tőle, odaér Orbán Viktorhoz, aki nem mer a szemébe nézni, zavarodottan vakargatja az orrát és nyalogatja a száját és tudja, hogy nincs mit tenni, Stefi megtudta a sötét titkot, lebuktak, itt a vége. Ez a kommentelő ezt gondolta, hogy valami ilyen hatása lehet az ő 237. kommentjének. Bodnár Józsi Cserszegtomajról egy két soros kommenttel beadta a piros pirulát a Déri Stefinek és megmentette a lelkét a kárhozattól. Ezt a varázsinformációt pedig nem rest megosztani heti három-négy alkalommal minden egyes fideszessel, akivel találkozik a neten. Így harcol a NER ellen és menti meg a lelkeket, akiket a köztévé vagy a krumpliszsák a sötét oldalra húzott.

Ameddig a magát liberálisként és baloldaliként definiáló emberek és közösségek zöme, annyi megértési szándékot sem tanúsít az ellenoldal felé, hogy ne ugyanolyan primitív panelek szerint érveljen és gondolkodjon, mint a legaljasabb kormánypropaganda, addig a valódi érvekről, nézőpontokról nem lesz szó. Azok megvitatása nélkül pedig mindig marad annyi millió ember ebben az országban, hogy még az unokánk is ezeket a meddő vitákat és üres lózungokat hallgassa érvként a 13. Orbán-kormányban.

Fajok, rasszok, népek

 Mindig is idegesített, mikor valaki egy jó jobber "fajozás" után elővette az előregyártott egymondatos sablonokoskodást: Csak egy emberi faj van, a Homo Spaiens (sapiens)". Ezt már 2007-ben a Magyar Gárda idején is fontosnak tartották az antifasiszta punk tüntetők beböfögni egy Piros 21 nevű borkülönlegességgel a kezükben, majd az emósból Dupstep fanná transzformálódó lányok a Facebook hajnalán ezt megosztani, s végül napjainkban a szubkultúra ( és Piros 21) nélkül maradt fiataljai is odahányni a kommentszekcióba. Valamint a volt országos főrabbi állt még be ebbe a nemes repertoárba. De miért is idegesít ez engem azon kívül, hogy rémesen rühellem az előregyártott sablonokoskodásokat?

Először mert rémesen rühellem a tájékozatlanságból fakadó, felesleges okoskodásokat. Másodszor pedig iszonyatosan kisiklatja a témát és eltereli olyan irányba, amely kikerüli a kardinális pontját az egésznek. Cholnoky Jenő, a legendás magyar földrajztudós, annak idején 4 kötetben írta mega Magyar föld, magyar faj című tudományos munkáját. Nem azért, mert tudósként nem tudta volna a prosztó facebook kommentek egyszavas bölcsességét, hanem azért mert a "faj" egy több százéves magyar kultúrtörténeti fogalom, jóval megelőzve azt a kontextust, amiben a biológia elkezdte használni. Ezt a kifejezés évszázadokig minden tudományos elmélettől mellőzött, rasszizmustól mentes, semleges kifejezés volt a mai nép/népcsoport szavunkra. Ez csak a 20. század közepén kezdett kikopni a magyar köz - és kulturális nyelvezetből. Ne tegyünk úgy, mintha nem értenénk ezt az ominózus beszéddel kapcsolatban. Tudjuk, hogy a nagymester és a jobberek zöme sem az emberiség rendszertani besorolását kívánja újradefiniálni, mikor "fajozik" egyet. A probléma is az, hogy ha erre " csak a Homo Spaiens" van bölcselettel reagálunk, akkor úgy csinálunk, mintha a vita lényege ezen állna. Ha Orbán  rasszoknak, népeknek vagy akár krumplinak (matektanár örökzöldek) hívta volna a beszédében az embereket, talán jobb lenne a helyzet? Hát nem. 

Arról van szó, - hívja akárki akárminek is-, hogy bizonyos személyeket a külső, fizikai, testi jegyeikben testet öltő genetikai tulajdonságai szerint ítéljünk meg. És ez katasztrofális. Mindannak ellenére, hogy a migrációt komoly problémának tartom. Mindannak ellenére, hogy abszolút nem zárom ki, hogy bizonyos gazdasági hatalommal bíró érdekkörök a kulturális baloldallal karöltve szándékosan pozitívumot látnak az európai társadalom etnikai keveredésében. Mindannak ellenére, hogy nem tartom elképzelhetetlennek, hogy létezhet kutatás mely kimutat fizikai, vagy szellemi különbséget bizonyos rasszok és népcsoportok között... A helyzet megértéséhez hozom példának, hogy van nekem egy tacskóm. A tacskók általában nem a legalkalmasabbak terápiás kutyának. Csökönyösebbek, makacsok és néha agresszívebbek is tudnak lenni. Ez egy fajtajellegből fakadó tény. És látott már valaki terápiás tacskót? Igen! Nem gyakori, de van. Mert még egy állat esetében is a személyisége a neveltetése és szocializációja olyannyira meghatározó, hogy bizonyos egyedek leküzdik ezt az általánosságban igaz hátrányt. (Ami amúgy más munkakörben éppen előny.) Mennyivel inkább ez az emberekre, akikben Istennek a szelleme lakik. Mennyire semmibe vesszük ezt a Szellemet, ha úgy döntünk, hogy valakit az etnikai, genetikai determinációját előrébb vesszük mindenkor a személyes, egyéni lelkénél. És nem érdekel, hogy ezt Orbán polgárpukkasztásból mondta, vagy őszintén, vagy gumicsontnak. Ez egy rideg, evolucionista logika, mely végtelenül ember, de borzasztóan nem isteni. Kiváltképp ha a keresztény mázban oltjuk ki a vérrel a Lélek szikráját. 

Hová lettek a konzervatívok?

 "A mai világ erről a két dologról szól: progresszivizmus és konzervatimizmus. A haladó gondolkodásúak folyton hibákat követnek el. A konzervatívok pedig meggátolják e hibák kijavítását."

G. K. Chesteron

A jobboldali politikának, értékvilágnak, filozófiának nem volt nagyobb hatású és meghatározóbb ideológiája (már amennyiben egyáltalán ideológiának lehet ezt nevezni, nem pedig egyfajta érzületnek, hozzáállásnak a világhoz), mint a konzervativizmus. A konzervativizmus évszázadokon át határozta meg Európa és a nyugati civilizáció sorsát. De kimondatlanul a többi kultúráét is. Jóval azelőtt már, hogy a 18.-19. században papírformába öntötték volna és egy „izmus” jelzővel bekategorizálják. Az elmúlt jó pár évtized azonban egyre inkább azt a felismerést ébreszti fel a szemlélődő emberben, hogy feltegye a kérdést: hová lettek a konzervatívok? Mármint, úgy a valódi, igazi konzervatívok. Mert, aki annak hívja magát abból akad jócskán és még nekik is két nagy táboruk van, amely harcban áll.

Rohadt unalmas lehet azoknak, akik minden írásomat elolvassák, mert ismét a jobb és a baloldal alapértelmezését kell elővennem, hogy tisztázzuk honnan indulunk a konzervativizmus taglalásában. Dióhéjban a jobboldal az Istenből a tekintélyt és rendet érti meg, a baloldal pedig a kegyelmet és a szolidaritást. A jobboldal a világ rendjéhez igazodik, a baloldal pedig utópisztikus víziókban él. A probléma, hogy a „világ fejedelme a Sátán” (Jn.  12:31; 14:30; 16:11 és még számos helyen az evangéliumokban), ezért evilág rendszeréhez igazodni, nem valami szerencsés. Akkor sem, ha Istenre hivatkozunk közben. Viszont azt is tudjuk, hogy Jézus Krisztus országa nem ebben a világban foglal helyet ( Jn. 18:36), így azt teljességében ebben a Földön megkreálni nem lehet, akármilyen szép utópiánk is vannak. Ennek a kísérlete már Thomas Münzer mozgalma esetében is csúfos kudarcba futott ki, mikor a teológiában megjelent ez a gondolat. Száz szónak is egy a vége, a tekintély és a rend önmagában pokolba visz, míg a szolidaritás és a kegyelem, mindenféle erkölcsi tekintély nélkül úgyszintén. Az Isten a kettő szintézise. Ezért is volt egy viszonylag üdvös jelenség ebben a torz világban, nyilván torz módon, de az a pár évtizedet Nyugaton felölelő időszak, mikor a mérsékelt jobboldal és a mérsékelt baloldal konstruktív vitákat folytatott és olykor szövetséget is kötött. A konzervatívok és a progresszívok relatív legideálisabb működése ez, melyet ezen a földön ellehet érni. Ez pedig az utóbbi évtizedekben lassan eloszlott. Mára pedig végleg megszűnt.

Ehhez az állapothoz rengeteg adott, hogy a konzervativizmus átalakult. Gyakorlatilag eredeti jelentésében el is tűnt. Elsőkörben Nyugat-Európában idomult a konzervativizmus a liberális és kulturbaloldali körökhöz, hogy gyakorlatilag át is vette a szerepüket. Ennek oka részben a náci-bűntudat, másutt a nácizmusba torkolló jobboldaliság kárhozatása volt, másrészt viszont a 20. század végével komoly szavazóbázissá érő generáció igényeinek való megfelelés okozta, amely generáció, már ’68 óta masszív baloldali zenei, filmbeli és egyéb szórakoztatóipari kultúrán szocializálódott. A 2000-es évek végére részében ez is okozta, hogy a baloldaldali pártok, gyakorlatilag haldokolni kezdtek Európában, hiszen az olyan pártok, mint a németeknél CDU, noha kereszténydemokratának, konzervatívnak vallja magát, teljesen elszívta előle a kulturális levegőt. Másik hatása azonban a jobboldali radikalizmus megjelenése volt, hiszen rengeteg következetesen konzervatív értéket valló személy, egyáltalán nem fogadta el, hogy az egykor nem csak nevében konzervatív pártja, gyakorlatilag teljesen liberálissá vedlett. Ezért egyre inkább kezdtek feljönni és sikert aratni a nemzeti konzervatív, jobboldali populista, szélsőjobboldali pártok. S hát a radikalizálódás annál exponenciálisabb volt, minél több mainstream jobboldali párt, közszereplő, szervezet, intézmény határolódott el a klasszikus konzervatív értékektől és kvázi liberálisként működni a jobboldali jelzővel. Ez az ellenhatás viszont olyan elemi erővel kezdte ellenségnek tekinteni a nagy, jobbközépnek mondott erőket, hogy velük együtt lassan minden eszmei, morális és politikai normát is elkezdett elvetni, ami hozzájuk kapcsolódott. Noha, azok könnyen lehet, még valóban a klasszikus konzervativizmus maradványai voltak. Ezzel a magukat „igazi konzervatívnak” nevezők bázisa, önként vált meg szintén temérdek konzervatív értéktől. Ami pedig így maradt, nem volt más, mint a populista jobboldaliság, félfasiszta reflexek, proli-nacionalizmus. Így végül a mára liberálisként funkcionáló „mérsékelt jobboldaliak” joggal átkozták a konkurens, magukat valódi jobboldalinak nevezőket, hogy azok igazából szélsőjobboldaliak, populisták, fasiszták, és kérték ki maguknak, hogy ők a valódi konzervativizmus. Persze nem volt az. A konkurens jobboldaliak rég teljes joggal kritizálták őket, hogy, amit csinálnak színtiszta liberalizmus csupán, és kérték ki maguknak, hogy ők az igazi konzervatívok/kereszténydemokraták. Persze nem voltak azok. Így polarizálódott szét a jobboldal mára temérdek csoportosulásra, akik mind maguknak akarják tudni a konzervativizmust, de valójában egyiküknél sincs. Liberálisok, fasiszták és elvtelen populisták vitatkoznak azon, hogy ki a konzervatív. Erről a Doktor Who egyik epizódja jut eszembe, melyben százezer vagy millió évvel később vitatkozott egy kifeszített bőrvászon, meg valami löncshús szerű massza élőlény, hogy melyikük az ember leszármazottja és melyikük nevezhető embernek.

Sokakban merülhet fel, hogy a magyar politikai színtéren, ki hogyan áll ezzel a helyzettel. Azonban a hazai helyzet sokkal pikánsabb. Ha megnézzük a Fidesz helyzetét, akkor könnyen rámondjuk, hogy ők a félfasiszta, populisták, akik maguknak követelik a konzervatív és kereszténydemokrata jelzőt. Ez nincs is messze a valóságtól, azonban a Fidesz kurta útja sokkal bonyolultabb összképre vezet minket. A Fidesz nem egy semmiből előretörő, új jobboldali közösség volt, mely a liberálissá vált konzervatívok helyét igyekezett betölteni. A Fidesz nem is egy konzervatív közösség volt, mely idővel liberálissá vált. A Fidesz egy az egyben liberális pártként indult! A jobboldalisághoz sem kimondva sem kimondatlanul nem volt sok közük. Aztán a nagy liberális párttal való összeveszésük, az általuk mindig is következetesen gyűlölt szocialisták előretörése és az előbb említett párttal való szövetsége viszont olyannyira felháborította őket, hogy inkább átballagtak a politikai paletta túl felére, nehogy ezekkel közösködjenek. Akkor a Fidesz a 90-es évek végére felvette azt a szerepet, amelyet nyugaton a magukat konzervatívnak mondó, de már liberálisként funkcionáló pártok. Azaz szerette volna csak felvenni, mert valami hiba már a kezdetek óta ott lakozott köztük. Jócskán túlcsúszott a szavazóbázisuk és a párttagságuk is magukat mérsékelt jobboldalinak aposztrofáló embereken. Aztán, ahogyan telt, múlt az idő, Orbán maga is és az egész társadalmunk fele egyre radikálisabb lett és egyre nagyobb ellenszenv alakult ki a baloldallal, amely a Fideszt végül eltolta egészen azokig a politikai közösségekig, melyek populista, félfasiszta, szélsőjobberek. De csak odáig tolódott a Fidesz, viszont nem vált azzá! Nem lett belőlük ideológiailag elkötelezett szélsőjobboldali. Nem azért változott annyit ez a párt, mert kereste identitását. Kizárólag azért változott ennyit, mert mindig azt kereste mi fáj jobban a liberálisoknak, mivel lehet jobban odapörkölni a ballibsiknek. Ezek sohasem voltak polgárok, sohasem voltak konzervatív urak. Ezek magukra értékeit tekintve, értéktelenségben maradtak, liberális lazaságban. Egy kolesszos haveri kör, akik ravaszkodva puskáznak, csalnak (csak már nem a vizsgán, hanem a hazai és nemzetközi jogban), kipróbálnak ezt-azt, bulizgatnak, s ha úgy adódik meg is szöknek az ablakon át onnan. A fideszesek krémje nem konzervatív. Se nyugati értelemben, se szélsőjobboldali értelemben. Ezek wannabejobboldaliak, akik csak azért akarnak jobberek lenni, hogy idegesítsék és legyőzzék egy másik csapatban indulva a nagy tesót (SZDSZ és, amit szimbolizál), akivel egykoron összevesztek. Itt nincs érték, csak bizonyos értékek tagadása. Ez nem jobboldal, csak ellenbaloldal. Ez válik egyre nyilvánvalóbbá mindenki számára. A liberális kamukonzervativok nyugaton egy ideig reménykedtek, de megértették, ez a párt nem közéjük való. A szélsőjobboldaliak annál hevesebben reménykedtek, hogy viszont közéjük tartozik, minél jobban veszett velük össze a mainstream jobboldal. De lassan rá kell ébredniük, hogy nem, közéjük sem. Ezek csak liberálisokat szapuló liberálisok, vagy jobb esetben minden tradicionalizmusuk a disznóvágáson való pálinkagőzös népdal nótázásban merül ki.

Nincsenek már rég derekas államférfiak, polgári emberek, akik a konzervatív értékeket nem csak üres szólamként mondják, vagy baloldal heccelésre használják bosszúból, vagy a fasizmusukat nevezik így szép szóval. Eltűntek és csak nyomokban látni olyat, aki valóban átérzi és megéli azokat az értékeket, amiket a konzervativizmus magában rejt. Én nem azt mondom, hogy az az út a helyes. Számos hibája és betegsége van az eredeti konzervativizmusnak is. Mindig is a konzervatív értékek megélésének új formáit kerestem, melyekhez a baloldali értékek nyújtanak segítséget. Mert a progresszív hozzáállás a világhoz és a konzervatív értékek komoly megélése együttesen az, mely a legideálisabb ebben a világban. Mert mindegyik az Istenből megértett kicsiny szelet csupán, de együtt nagyobb, pontosabb összképet ad, viszont külön-külön sátánivá válik. Ameddig a hiteles konzervatívok nem jelennek meg a képletben, addig a baloldal csak radikalizálódni fog szintén. Nincs, ami ebben megállítaná, hiszen a liberálissá vált „konzervatívok” csak bólogatnak az egyre fokozódó progresszióra. A konzervatívnak nem nevezhető jobboldali szélsőségek pedig csak további igazolást adnak a baloldalnak, hogy van értelme egyre harciasabban és radikálisabban küzdenie. S ha mégis a széljobberek nyernének ebben a csatában, hát akkor sem kecsegtet semmi jóval a jövő. A múlt század közepén, még a liberalizmus volt, mely egyensúlyt hozott és hidat képzett a jobboldal és a baloldal között. Mára a konzervativizmusnak kellene betölteni ezt a feladatot az egyre radikalizálódó baloldal és egyre radikalizálódó jobboldal között. Mert bármelyik is kerekedik így felül, azt fogjuk Antikrisztusnak hívni.  Már ha ez a polarizált kultúrháború, már nem eleve az. 

"Az ördög minden hibát párokban, ellentétpárokban helyez el a világban, és mindig arra biztat bennünket, hogy jó sokat törjük a fejünket, vajon melyik a rosszabb. Arra számít ugyanis, hogy az egyiket olyannyira nem kedveljük majd, hogy könnyűszerrel belekergethet a másikba. De ne engedjük magunkat bolonddá tenni! Tartsuk a célt szemünk előtt és haladjunk egyenesen át a két hiba között. Csak azzal kell törődnünk, hogy mindkettőt elkerüljük." C. S. Lewis

Horváth Martin

Ilyen lenne Magyarországon az elektori rendszer

Az USA-ban történt elnökválasztás apropóján megkíséreljük szemléltetni, Magyarországon miképpen nézne ki, illetve néztek volna ki a választások, ha nálunk is egy elektori rendszer van érvényben. Vagy legalábbis valami ahhoz hasonló. Természetesen nem lehet reprodukálni ugyanúgy az USA-ban lévő sajátos rendszert. Ott is vitatják létét de Magyarországon ezer és ezer szempontból sem lenne értelme egy ilyen rendszernek. Mi csak a fikció kedvéért végignéztük, hogy az eddigi választások milyen eredményekkel zárultak volna, ha elektorokat kellett volna megyénként vadászni Magyarországon is a pártoknak. Ahogyan az is nyilvánvaló, hogy ha ilyen rendszer lett volna mégis valamiért Magyarországon, egyáltalán nem így indultak volna a politikai erők és teljesen más taktikáknak lehettünk volna tanúi, így ezek az eredmények nem tükrözik azt sem teljesen, hogy mi lett volna ha valóban elektori rendszer van a rendszerváltástól. Inkább csak egy érdekes fikció, amely az elektori rendszer aránytalanságait mutatja be érthetőbben. Annak is legfőbb vonását, vagyis, hogy a győztes minden elektort visz az adott államban. Jelen esetben megyében.

Először is az elektorok számát kellett megállapítanunk. Ez az amerikai minta alapján a Kongresszus létszáma, arányosan szétosztva lakosságszám szerint a tagállamokban. 1990-től a 2010-es választásokig, a mi parlamentünk létszáma 386 fő volt. Ennyi elektort kellett szétosztanunk a megyékben népességszám szerint. A választás megnyeréséhez így minimum 194 elektor elérése lett volna szükséges. A kerekítések miatt torzult a tényleges elektorok összlétszáma. De ennyit megengedünk magunknak egy ilyen tét nélküli fikcióban. Így is arányosabbra sikerült, mint az Egyesült Államok rendszere, hiszen nincsen Magyarország területén akkora szórás népsűrűségben adott területen. A választások adatait a Nemzeti Választási Iroda adatbázisából szereztük, ami valljuk be néhol bizonyos választókerületekre nézve igencsak foghíjas. A listás és az egyéni voksokról nem is beszélve. Így a kalkuláció nem 100%-os. 

Az első 1990-es választás végeredményén nem igazán változtatott az elektori rendszer. Mindenféleképpen Antall-kormány következett volna. Messze túl teljesített Antall a szükséges elektori számon. Érdekesség azonban, hogy a Kisgazdapárt is képes volt 12-őt összekaparni, de még a KDNP is egy Nógrád megyét elvitt. Manapság önállóan elindulni se lennének képesek ezek a pártok, miközben 30 éve egy torz elektori rendszerben is elloptak volna 2 megyét a nagyok elől. 

Valljuk be az 1994-es választástól nem is vártunk sokat. Elektorok ide vagy oda, a Horn Gyula vezette MSZP fölénye megkérdőjelezhetetlen volt. Szinte már csodaszámba vehetjük, hogy az SZDSZ elhappolt ebben a rendszerben egy Vas megyét. Nem mintha utána nem koalíciót kötöttek volna. De ez már egy másik történet. A Horn-kormány tarolt. Szinte minden elektort vitt.

Itt kezdett csak érdekessé válni az elektori rendszer sajátossága 1998-ban. Az 1998-as választást követően köztudott, hogy Orbán Viktor kezdhette első miniszterelnökségét. Ezt egy jobboldali kormánykoalíció élén tehette meg és az FKGP nélkül Orbán Viktor nem lett volna 35 évesen miniszterelnök, Horn Gyula pedig egy új ciklusnak vághatott volna neki. Igen ám, de ez egy elektori rendszerben borítékolható is lett volna. 1998-ban iszonyatos küzdelmek árán ugyan, de az MSZP nyerte a legtöbb voksot a legfontosabb megyékben. Onnan, hogy a 77 elektort érő Budapestet és az 50 elektort érő Pest megyét is bezsebelte már nagyon jó helyzetben volt, de ez még kevés lett volna az MSZP győzelméhez. Csongrád, Hajdú-Bihar és Fejér megyében például olyan kiélezett szoros mérkőzés adatait láthattuk, ami még az amerikai csatatérállamokban is ritka kicentizett verseny. Csongrádot és Hajdú-Bihart végül behúzta a Fidesz, Fejért viszont vitte az MSZP. Azonban így is kétségkívül az MSZP jött volna ki győztesen ezen feltételek között. Természetesen, mint az elején is írtuk az elektori rendszerben teljesen máshogy taktikáztak volna a pártok és még kismillió tényező más lett volna ezért fontos megemlíteni, hogy ha a Fidesz későbbi koalíciós partnere az FKGP már a választások előtt a Fidesszel együtt indul, akkor az ő rá érkezett voksokkal egészen más képet festett volna a táj. Ha az FKGP a Fidesszel együtt indul és szavazatai hozzá adódnak Orbán Viktorhoz, akkor Békés, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Nógrád, Pest, Somogy, Szabolcs és Tolna is simán meglett volna. Komáromban ez az állás az FKGP-vel együtt sem ilyen sima és roppant kiélezett lett volna, de éppen behúzza Orbán. 

2002-re a magyar pártrendszer meglehetősen kétoldalúvá vállt és a korábbi szereplők eljelentéktelenedtek. Talán pontosan így mutatja be legreálisabban, hogy egy elektori rendszer miképpen nézne ki hazánkban. Jobboldali jelölt, a baloldali jelölt ellen, pont, mint az USA-ban. Ezt a választást mind a valóságban, mind az elektorokkal az MSZP nyerte, de látszik, hogy roppant kiélezett verseny volt. A 194 minimális elektort az MSZP épphogy megugrotta még 4 elektorral. Ezt főképp annak köszönhette, hogy magas elektorszámú területeket vitt el. Beleértve elsősorban Budapestet és Pest megyét. Utóbbiról érdemes megjegyezni, hogy itt egy durva csatatér megye volt. Megőrültünk volna ha úgy kell Pest megye ingadozó állását néznünk akkor, mint, ahogy az USA-ban a billegő államokat. Nyúlfarknyival behúzta az MSZP végül és Medgyessy Péter elvihette hazánkat az útelágazódáshoz. 

Bár az egész ország láthatóan narancssárga többnyire, mégis a valósághoz hűen az MSZP nyerte elektorokkal is ezt a választást. Ellenben a valósággal, ebben a fiktív rendszerben sokkal simábban is győzött. Ismét Budapest és Pest megye sok elektorának köszönhette ezt, ahol már nem volt izgalom sem. Egyértelműen vitt mindent. De kevés lett volna ha Szabolcs, Komárom, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Csongrád és Baranya nem kevés elektor számú megyékként nem segítenek be. Utóbbi kettőben egyébként ismét kegyetlen küzdelmek mentek és hajszálon múlt, hogy Gyurcsány Ferenc behúzza őket. Az öszödi beszédet és hatásait az elektori rendszer sem állíthatta meg.

Ezen az ábrán talán senki nem lepődik meg. Nagyjából ugyanígy néz ki a valóságban is a 2010-es választási térkép. Nem is számítottunk semmi másra. Ha egy párt a normális, arányos választási rendszerben is kétharmadot szerzett, az a torzító elektori rendszerben sem fog épp rosszabbul állni. A NER-t az elektorok nem állíthatták meg. Orbán minden elektort vitt. Az összes 386 az övé.

A második Orbán-kormány átszabta jelentősen a dolgokat, így az országgyűlés létszámát is. A korábbi 386 fő helyett, már csak 199 képviselői hely van. Ezért - és a 2011-es népességszámlálás adatai végett is-, újra kellett osztanunk az elektorainkat. Jelentős változás arányaiban, az összképben nem állt be. Ahogyan abban sem, hogy Orbán vigye az összes, immáron 199 elektort az országban.

Szinte már olyan unalmas elektorokkal is ez a térkép, mint, amilyen unalmas a valóságban is. Nincs új a nap alatt, ismét mind a 199 elektort vitte Orbán. Ez abban az esetben lett volna kivétel, ha a baloldali pártok mind egyben indulnak, akkor Budapesten tudtak volna annyi voksot happolni, hogy a legtöbb elektort érő, azaz 39 elektoros Budapest az övék legyen. Persze ez sem változtatott sokat a végeredményen, ha az összes többi megye narancsba borul. 

Ide most valamiféle konklúziót kéne írni mindezek után, azonban nincs. Az elektori rendszer nyilvánvalóan egy torz és hibás rendszer jelenlegi formájában az USA-ban is. Legfőképpen a győztes mindent visz elve végett. Olyan méretű országokban, mint Magyarország pedig teljességgel irreális ilyesmivel próbálkozni is. Ezt eddig is tudtuk. Sokkal több időt vett igénybe a cikk elkészítése, adathalászattal, matekozással együtt, mint amennyi értelme volt. Mindenesetre izgalmas és érdekes fiktív utazás volt. Köszönjük, hogy végignézted!

Magyar szélsőjobboldal 10 év távlatból avagy nemzeti radikalizmus akkor és most

Nagyon fordult a magyar szélsőjobboldaliság körül a világ 10 esztendő alatt. Talán mi sem mutatja ezt jobban és szimbolikusabban, mint a gyöngyöspatai romák ismét politikai célú felhasználása. Azonban míg 2011-ben az akkori radikális Jobbik és Magyar Gárda utód szervezetek keltették a hullámokat a faluban és hangolták hol szofisztikáltan, hol kevésbé a cigány lakkosság ellen a helyieket és ezzel az egész magyar társadalmat, mára ez a Jobbik és egyéb szervezetek sehol sincsenek és az akkori akciójukat elítélő Orbán Viktor lett a cigányság ellen hangoló húrok pengetésének mestere 2020-ra. Mondjuk ki tömören, az egykoron szélsőjobbosok által cigányozott Orbánból, egy cigányozó Orbán lett. Ami azt illeti az elmúlt évtized semmi másról nem szólt, mint a régi Jobbik és a Fidesz helycseréjéről, azzal a különbséggel, hogy utóbbi sokkal mesteribben kommunikálja, juttatja célba és valósítja meg a jobboldal szélének eszmei gyöngyszemeit. A Fidesz anno 2011-ben elítélte még a romák elleni akciókat, de azóta a Fidesz gyönyörűen csúszott ki a jobbszélre és élte meg azt sokkal hatékonyabban, mint a Jobbik valaha. A Jobbik elég egyértelmű, de burkolt zsidózásai helyett a Fidesz árnyalta a képet és „jó zsidókra és rossz zsidókra” osztotta a kérdést, anélkül, hogy ezt nyíltan kimondta volna. A Mazsihisszel jól összerúgta a port, de az ortodox EMIH-vel, Köves Slomó vezetésével világi cimborák, és miközben remek kapcsolatok ápol a szintén populista jobboldali Izraellel, mégiscsak a legfőbb ellensége a világban a liberális, nemzetközi háttérhatalom melynek célja elpusztítani a nemzeteket és kultúrákat, mindezt pedig egy zsidó üzletember irányítja. A migránsok tökéletesen lettek ebbe az egész történetbe beillesztve, hogy nem csak a konspirációs teóriák, de a hétköznapi rasszizmus is átlegyen ültetve a szubkulturális szintről, a mainstream közéletbe. Alternatívának pedig minden ellenségre ott a tradicionális sokgyermekes család és a „keresztény” kultúra. Ahogyan egy évtizede a Jobbiknál is.

Ami, most fordulópont, hogy Orbán először használ olyan szélsőjobbos narratívát, ami csak és kifejezetten a Jobbik sajátja és megkülönböztetője volt annak idején. Az a filoszemita, Izrael-barát politika, mellyel társul a nemzetközi liberális háttérhatalom és Soros György utálatával leginkább a szélsőjobboldalnak egy nyugati terméke volt. Idehaza ezt a NER honosította meg. Azonban a Jobbik cigánybűnözés szlogenje óta, ez az első, hogy kifejezetten a már jól megszokott, klasszikus magyar szélsőjobb húrjait pendíti meg Orbán. Természetesen ebben szintén zseniálisabb és kezdem azt hinni, hogy a Fidesz stratégiáját maga az ördög írja, annyira aljasan mesteri. Nem folyamodik, holmi egyszerű és visszatetsző cigánybűnözés címszóhoz, hanem egyszerre kezdi el a gyöngyöspatai romák (egyébként szegregált oktatásáért kapott) kártérítését és a börtönviseltek kártérítését egyszerre emlegetni. A közös pont, hogy mindegyik a liberális árnyékelit által mozgatott, destruktív, társadalompusztító jelenségként van tálalva. Azonban, ha a bűnözők kártérítéséről és cigányok kártérítéséről beszélünk egy időben sokszor és sokat, akkor a magyar társadalom fejében igen hamar összeáll az ingyenélő, semmiért pénzt kapó, börtönviselt, bűnöző cigányok képe. S, mint az okos lány, Orbán cigánybűnözőzött is, meg nem is. Most pedig, hogy a NER előtti szélsőjobboldal utolsó témáját is felhasználta a Fidesz, nosztalgiázzunk egyet azon, milyen is volt ez NER által bedarált, klasszikus nemzeti radikalizmus. 

1. Magyar Gárda

Kezdjük is a legemblematikusabbal: Vona Gábor és a Magyar Gárda. 2007-ben mutatták be először az árpádsávos oroszlános címert, lobogót, egyenruhát. Igencsak hamar országos felzúdulás lett belőle, az árpádsáv történelmi megítélése napi téma lett és a cigány falvakba felvonulósdi csak ezután kezdődött. A Magyar Gárda már 2008-ban kettészakadt, Őrző Magyar Gárdára, akik szerint a Jobbik csak politikailag használja fel a gárdát, és a hivatalos Magyar Gárdára, akik vígan asszisztáltak a Jobbikhoz. Aztán ezt be is tiltották és lett a híres 2009-es Erzsébet téri feloszlatás, ahonnan Vona Gábort is bilincsbe vitték el. Aztán újra is alakították Új Magyar Gárda néven és a Jobbiknak és Vonának olyannyira szívügye lett a gárda, hogy még a 2010-es kampányplakáton is szerepelt Pörzse Sándoron és maga Vona Gábor is egy gárdamellény utánzatba ült be a parlamentbe. 

Ez persze a gárdának sokat nem segített és az Új Magyar Gárdát sem engedélyezte a bíróság, így 2010-ben megalakult a Magyar Nemzeti Gárda. Hogy kicselezzék a betiltást, lecserélték a híressé vállt fekete-fehér, milicista néptáncos ruhát és a vadász style-t választották, így lett a zöld felső és terepnadrág kombináció. 

Egy gyors kapitánybotrány után azonban Ináncsi József került a gárda élére, aki nem volt ugyan a legfotogénebb ember és a megboldogult IWIW-ről leszedett előnytelen képei körbejárták a sajtót, mégis lelkiismeretes embernek bizonyulva szembe helyezkedett a Jobbikkal, ahogy annak idején az Őrző Magyar Gárda "spinn-off" is tette. A Jobbik így nem sokkal később megalapította az új Új Magyar Gárdát, amely hozzá volt hű. Szerencsére még parodisztikusabb nem lett a szervezet sorsa és újnál is újabb vagy legeslegújabb Új Magyar Gárda már nem alakult, hanem szépen csendben elhalt az egész és atomjaira hullott. A Jobbik is elkezdett a parlamenti ideje alatt magasról tenni a gárdára, a gárda pedig enélkül elkezdett morzsolódni és mindenféle helyi szervezetek saját néven futottak tovább, mint pl.: Somló Védpajzs szövetség, amelyek a 2010-es évek alatt végleg eltűntek, vagy katona sírokat gondozó baráti társaságokká redukálódtak. Vona Gábor és a Jobbik útja pedig szépen ívelt a gárdisták által egykor szidott ATV stúdióján át, a Spinoza házon keresztül a Youtuberségig. 

2. Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület

A Magyar Gárda sorsától szigorúan szét nem választható a Szebb Jövőért polgárőrségnek nevezett formáció. Ez volt a sokadik Magyar Gárda széthullása után a leginkább életképesebb és vízfelszínen maradt utódszervezet, amely külalakjában, viseletében erősen hajazott az eredeti Magyar Gárda öltözetére és, mint önkéntes polgárőrség is az eredeti gárda céljaival egyezett. Persze tudjuk, hogy ez  a polgárőrködés egy halom nacionalistát jelent, akik cigányok által lakott településeken katonásan végigsétálnak. Erre lehetőségük is nyílt párszor, mikor 2011-ben Gyöngyöspatán reflektorfénybe kerültek. 

Gyöngyöspatán aztán akkora szélsőjobboldali dzsembori kerekedett, amit rég látott a világ és a Szebb Jövőérthez csatlakozó, egymásra különböző médiabekerülésekkel licitáló szélsőjobbos alakulatok aztán olyan országos feszültséget csaptak, aminek a levét a Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület itta meg és, minthogy ők voltak az első legények a gáton, egy pár éves jogi huzavona után feloszlatták.

3. Véderő

A Véderő volt az egyik a Gyöngyöspatán egymásra licitáló szélsőjobbos alakulatok közül. Hogy a Véderő, mikor és hogyan alakult, arról maga a Véderő egykori tagjai tudhatnak csak. Ami biztos, hogy a szervezetet Eszes Tamás vezette és önbevallása szerint a sorkatonaság eltörlése után hozták létre a szervezetet, hogy katonailag felkészítsék a haza fiataljait. A pártpolitikától elvileg magát távol tartó, de "nemzeti oldalhoz hű" alakulat valóban katonás volt. Jellegzetes piros barett sapkában és terepmintás egyenruhában gyakorlatoztak a faluban, melynek eredményeként jó pár roma család hagyta el a falut.

A Véderő sorsa végül megpecsételődött Eszes Tamás személyes sorsával, aki 2011 őszén tartandó gyöngyöspatai időközi választáson indult a jobbikos polgármester-jelölttel szemben, aki fölényes győzött. Eszes Tamást nem sokkal később gyöngyöspatai otthonában holtan találták. A Véderő ezután feltehetően feloszlott. 

4. Nemzeti Őrsereg

Talán a Nemzeti Őrseregre emlékeznek a legkevesebben pedig a róluk készült fotókat, videókat többször láthatták, mint hinnék. A Nemzeti Őrsereg, magát hagyományőrzőnek és polgárőr egyesületnek definiálva 2007 tavaszán alakult, azaz fél évvel a Magyar Gárda előtt. A Jobbikkal azonban hasonló jó kapcsolatot ápolt, az egész szervezet szellemi atyja is a nyírségi jobbikosok fejéből pattant ki. Az utána megalakuló Magyar Gárdával is jó kapcsolatot ápolt és közösen tartották első felvonulásaikat, melyben a Nemzeti Őrseregnek jutott az a dicső feladat, hogy fizimiskájával lejárassa a Magyar Gárdát és remek alapot nyújtson arra, hogy újnyilas szervezetként aposztrofálják az Őrsereg frappánsan megálmodott, a nyilas jelképekre és ruhára csöppet sem emlékeztető külalakjával.

A szervezet talán legemblematikusabb arca Bodrog László, aki egyfajta szóvivő volt, szintén saját bőrén tapasztalta a magyar jobboldal csavarodását és 2014-ben már a Fidesz képviselőjeként indult Kisvárdán.

Nerseviksége már csak azért sem lehetett összeegyeztethetetlen a Nemzeti Őrsereggel, mert a szervezetet nagyon hamar lenyomta a Magyar Gárda hírértékben és gyanítom el is szívta előle a hazájukért tenni akaró frusztrált kamaszokat és volt katonatiszteket, így a szervezetről 2009 után, nem igazán lehetett hallani. Utolsó életjelük archivált egykori honlapjuk szerint 2013 májusa. Mindenesetre a világsajtót is bejárt karszalagos, rovás H betűs mintás zászlós képeikkel, még hosszú évtizedekig demonstrálják az egykori magyar szélsőjobboldalt. 

5. Pannon Nemzeti Gárda

Ezt már igazán csak a jobboldali underground bugyraiban jártas személyeknek csenghet ismerősen. Ha minden igaz Pap Lajos sámán-szívsebész is közösséget vállalt ezzel a szervezettel, amely 2007-ben alakult, ahogyan minden "gárda" néven futó nemzeti radikális csoportosulás. 2008 után azonban eltűntek, mint szürke szamár a ködben és pár kurucinfós rendezvény hirdetményen kívül még ez előtt sem talál az ember sokat róluk. A két daliás úriember az alábbi fotón minden bizonnyal az egyik kuriózumnak számító fotó a szervezetről. 

Nem csodálkozunk ha hamar elhalt a nemes kezdeményezés, hiszen a nemzetközi hírnevet szerzett Magyar Gárda mellett is ők már a harmadik ilyen kezdeményezés voltak. Megemlítendő a volt kapitány úr is Poszpischek Tamás is, aki a PNG beszédeitől, eljutott a CEU-ellenes tüntetésekig és a már szintén megboldogult Echo Tv fideszes propagandáját szolgálhatta ki önszántából, 2017-ben. 

6. Budaházy és Toroczkai

Ugyan melyik két névvel lehetne jellemezni, a magyar radikális jobboldal felívelésének időszakát és fénykorát is, mint Budaházy György és Toroczkai László. A magyar nacionalizmus Starsky és Hutch  párosa a 2000-es évek második felének ominózus alakja, akiknek a NER után sem tört meg a nimbuszuk. Budaházy karrierje 2002-ben az Erzsébet-híd blokádjánál kezdődött, majd az EU csatlakozás elleni népszavazáson folytatódott  és 2006-ban a tüntetések során érte el csúcsát, ahol az MTV-ostroma közben verte le a szovjet emlékművet. Toroczkai MIÉP-es tudósítóként kezdte és 2001-ben megalakította a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat, amely máig talán a legrégebb óta működő szélsőjobboldali szervezet, csak idő közben megbabonázta őket a metafizikai tradicionalizmus filozófiai iskolája. A HVIM keretében aztán rengeteg határon túli akciót és programot szervezett és időközben ki is tiltották pár kisantant országból, míg el nem jött az MTV-ostrom pillanata, mikor is ő kívánta átadni a tüntetők petícióját a televíziónak és ő is hívta át a több tízezres tömeget a székház elé, amiből a csetepaté lett, miközben Budaházy tőlük pár méterre verte le a sarló kalapácsot. A kettejük nevével összeforrt 1956 2.0 után Budaházynak masszív bujkálás következett, Toroczkainak egykét eljárás és televíziós szereplések. Budaházyé a nyers erő és a romantikus ellenálló, forradalmár imidzse volt, aki eltakart arccal hőzöng "zsidó-cigány összeesküvésről" színpadon, míg Toroczkai a megbízható, erős, határozott, kiegyensúlyozott vezető higgadtabb képét öltötte fel. Ennek megfelelően Budaházy hamarabb futott bele egy kiadós letartóztatásba és a végtelenítettnek tűnő előzetes letartóztatása olyan mártírrá és jobboldali ikonná tette, aminek szintjét csak Che Guevara és Bobby Sands kultusza ugrotta meg más népek körében.

S míg Budaházy a mártír betyár szerepét töltötte be, Toroczkai nem habozott nem sokkal ez előtt 2008-ban valóban betyársereget verbuválni, azokból az emberekből, akik egy HVIM-hez vagy Magyar Gárdához képes is túlságosan betyárok voltak. 

Budaházy eljárása és ítélete aztán még jobboldalisággal kicsit sem vádolható Puzsér Róbertet és Schiffer Andrást is kiakasztotta. Pár év házi őrizet után azonban, már a 2019-es Budapest Pride elleni tüntetésen is részt vett egy szó szerint maréknyi radikálissal, de régi nimbuszát már sem a radikalizmus, sem ő nem szerezte vissza. Ezért persze ő is tett, mikor több interjúban is olyan szép szavakkal beszélt a NER-ről, ahogy lánglelkű betyár még biztosan nem.

Toroczkai egy 2012-es IMF-székház balhé után aztán Ásotthalom polgármesterének csapott fel és nyakába kapta a 2015-ös migráns válságot a frontvonalban. Toroczkaiból így lett országos, sőt nemzeti ikon mindinkább, ahogyan a déli határkerítés tövében adja az interjúkat tucatnyi magyar és külföldi médiumnak. Ezt a népszerűséget meglovagolva kérte fel Vona Gábor a Jobbik alelnökének, hogy az éppen néppártosodását megkezdő Jobbik radikális szavazói se pártoljanak el a láttán. Toroczkai beadta a derekát de végül a Jobbik irányát ő maga is elítélte és 2018-ban egy kis belső harc után kivált a Jobbikból, vitte a régi vágású jobbereket és megalakították a Mi Hazánk-at. 

Úgy néz ki, hogy a Mi Hazánkban sűrösödött össze minden abból a letűnt, klasszikus magyar szélsőjobboldaliságból, amely a 2010-es években vívta haláltusáját, majd hamvai táptalajából kinőtt a NER. A 2010-ig tartó nemzeti radikalizmus úgy viszonyul a NER-hez, mint a V2-es rakéta a szovjet űrprogramhoz. Tudjuk, hogy belőle lett a kiforrott program, tudjuk, hogy belőle merítettek és enélkül nem jött volna létre a kész program, még akkor is, ha ezt letagadják. Mindenesetre jó kiállítani egy kis pavilonba a régit, nosztalgiázni egyet rajta és leszűrni a tanulságokat, hogy miből, mi következik. 

Horváth Martin

Horváth Martin- A Harmadik Magyar Köztársaság csúfos bukása(Rendszerváltás 30.) IV.

A rendszerváltás 30. évfordulóján megkíséreljük végigvenni, levezetni és megérteni, hogy miképpen történt a magyar rendszerváltás és az új, Harmadik Magyar Köztársaság 20 évét korszakról korszakra átvesszük, hogy megértsük mi miért történt és mi vezetett a 2010-es új rendszerváltáshoz.

A sorozat előző részei itt tekinthető meg:

 A jó a rossz és a Grósz(Rendszerváltás 30.) I.rész

 A Harmadik Magyar Köztársaság nyomorúságos hajnala(Rendszerváltás 30.) II.rész

A Harmadik Magyar Köztársaság reménysugarának lassú kimúlása(Rendszerváltás 30.) III.

A nagy várakozásokkal teli Európai Uniós tagfelvételünk után járunk, ahol az EU tagság reményébe vetett bizalmon kívül egy végletekig megosztott társadalom szemlélte végig az MSZP-SZDSZ kormányválságát, melyet Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége rendezett, a ciklus közepén. Medgyessy öröksége nagyon terhes volt a magyar gazdaság számára olyannyira, melynek kaotikus állapotáról csak a legbeavatottabbak tudhattak. Mindenki más cicomázott adatokat kapott, nehogy a ciklus felénél a kivételesen jól szereplő szocialista-liberális koalíció rossz esélyekkel induljon a következő választásokon. Ez a politikai mismásolás és hozzáállás, bármilyen akár nemes szándék vezérelte is, már rég egy pusztuló demokratikus közélet árnyait vetítette előre. Kialakult az ország kettészakadása, megszilárdult a két ellentétes érzelmi tábor. A Fidesz vezette jobboldal és az MSZP fémjelezte baloldal szellemi térbe helyezett feszültsége állandósult a mindennapokban és sajnálatos módon társult ehhez a narratívához a nemzet kontra liberális demokrácia felfogás is. A demokráciát a balliberálisok jelentették a maguk felfogásában. Az ellensége az autoriter nacionalista fenyegetettség volt, mely Orbán Viktort és pártjának szinonimája volt. Eközben Orbán Viktorék felfogásában ők maguk jelentették a nagybetűs nemzetet, míg a balliberális oldal a nemzetvesztő, hazaárulókat. A legszomorúbb az egészben, hogy részben mindkét oldalnak igaza volt. Az ellenségképük igaz volt, de a magukra húzott jelző nem állt meg. A balliberálisok messzemenően több problémával küszködtek, hogy a liberális demokrácia ékköveként tüntessék fel magukat, Orbán Viktorék pedig egyértelműen nem fedték le az egész magyar nemzetet. A balliberális narratívában Orbánék mint autoriter-nacionalista veszély azonban már sokkal inkább megállta a helyét. 2003-tól „Fidesz- Magyar Polgári Szövetség” néven futott a párt, mely azt jelentette, hogy rengeteg jobboldali, konzervatív szervezetet maga alá gyűrt és egyeduralkodóvá kívánt válni a jobboldalon. Masszívan megszerveződtek már a „polgári körök”, melyek Orbánnak a civil társadalomban elhintett kiskatonái voltak és mindezek centrumában egy végletekig elnöki központosítás alá hajtott Fidesz állt, élén az egyre inkább hívei körében messianisztikus vonásokkal felruházott Orbán Viktorral. Azzal az Orbán Viktorral, aki a  2002-es törés óta már nem hitt az akkor meglévő demokratikus keretekben. Ugyanakkor igaz tudott lenni a hazaáruló jelző is a balliberális kurzusra, hiszen az szándékosan határolódott el minden olyan szimbolikus és nem szimbolikus dologtól, amelyet a Fidesz egyszer már a szájára vett. Erre ékes példa volt a 2004 decemberében tartott határon túli magyarok kettős állampolgárságáról szóló népszavazás. Világos, hogy egy normális országban a baloldal ugyanúgy, minden saját nemzetéhez tartozó, de történelmi okokból másik országban ragadt polgárok ügyét szívén viselje. Az MSZP-SZDSZ által a hazai cigányság ügyében sűrűn hangoztatott kisebbségvédelem teljesen logikusan érvényesülhetett volna a határon túli magyarok esetében is. A Gyurcsány-kormány mégis úgy döntött, hogy ellenséget farag belőlük és az Orbán-szektával vívott szellemi harc egyik frontvonalává teszi a kérdést. Erőteljes demagóg, piti anyagi érdekeltségekkel összefüggésbe hozható riogatás és kampány kezdődött el a balliberális kormány részéről, annak érdekében, hogy ne szavazzák meg az itthoniak, a határon túli magyarok állampolgárságát. A határon túli magyarok az állampolgárság utáni tömegesen meginduló, az itthoniak munkáját elvevő ellenségképpé váltak. Természetesen, ha akkor és ott a baloldali pártok nem így reagálnak a kérdésre, a határon túli szavazók 95% biztosan nem Fidesz szimpatizáns lenne és nem érzelmi alapon utasítanák el a baloldali pártokat a történelmi sérelem miatt, hanem bizonyosan nagy számban szimpatizálnának határon túl is velük. Ezt a szimbolikus harcot azonban a baloldal nyerte és gyalázatos módon egy anyaország lakossága egyrészt érdektelenség miatt érvénytelenné tette a népszavazást a határon túliak állampolgárságáról, másrészt hatalmas volt az elutasítók aránya a voksoláson. A nemzet versus demokrácia hibás szembenállás bebetonozottá vált a társadalomban.

Ebben a közhangulatban indult el a 2006-os választásokra való készülés, mely minden addigi kampánytól elütött abban, hogy a Gyurcsány vezette MSZP a népszavazáson megismert agresszív, demagóg kampányát folytatta, míg a veresége óta meghasonlott Orbán is Habony Árpád segítségével a demagóg, prolilózungok kampányához fordult a „Rosszabbul élünk, mint négy éve” szlogennel. Érezzük, hogy a korábbi „polgári Magyarország” szlogenhez képest mennyivel alávalóbb intellektuális színvonalon szólt, alávalóbb intellektuális színvonalon álló szavazókhoz ez az új stílus. A politikai programok ütköztetése és szakmai víziók és viták igénye mindkét oldalon lekerült a napirendről. Ezek ellenére még 2006-ban sor került, az utolsó miniszerelnök-jelölti vitára, amely sokkal inkább kettő, marketingesen által összerakott báb színjátéka volt, mintsem valódi vita. Orbán Viktor itt még vagy nem épült föl a 2002 utáni összeomlásából és/vagy nem helyezkedett el a marketingesek által szabott új stílusában, de látványosan alulmaradt a tv-nézők előtt ebben a vitában. Ebben a két fanatizált oldal közötti hangulatban még kis reményforrásnak látszódhatott az MDF mely igyekezett kiszállni ebből a két szekta közötti állásfoglalásból. Ennek eredményeként egy mindkét oldaltól elhatárolódó, magát függetlenítő politikai erőnek tüntette fel magát, melyhez a Political Capitaltól jött tanácsadó képében jött segítség. Ez pedig jó volt arra, hogy az egykori legnagyobb rendszerváltó párt hosszú idő óta először tudott önállóan bejutni az Országgyűlésbe. A választást egyébiránt az MSZP szintén a 2002-eshez hasonlóan épphogy csak megnyerte a Fidesszel szemben. Utóbbi ismét próbált közeledni az MDF-hez koalíciókötés érdekében, de az MDF új, független jobboldali imidzse ezt nem engedte. Így kétségtelenül az MSZP-SZDSZ újrázhatott a rendszerváltás történetében először és megalakulhatott a második-Gyurcsány-kormány. Gyurcsány hangzatos ígéretekkel nyert választást és annál látványosabban nem tartott be belőle semmit. Az ország lakossága igen hamar megindult a csalódás lejtőjén és az új Gyurcsány-kormány hivatalának megkezdése után nem egész egy hónappal, már a Fidesz volt a legnépszerűbb párt, mely egyre nagyobb népszerűséggel, de évtizeden átívelő időintervallumban így is maradt. Gyurcsánnyal szemben az elégedetlenség igen hamar nagy lett és 2006 nyarán már több demonstráció indult a lakosságot negatívan érintő reformok ellen. Gyurcsány Ferenc víziója egyfajta magyar „Tony Blairség” volt, miközben erre a becsontosodott mentalitással és korrupciókkal teli pártja alkalmatlan volt. Legfőképp egy olyan végletekig feszült, gyakorlatilag mindenki számára hazugságokkal megnyert választás utáni környezetben, ahol az emberek 1990 óta folyamatosan minden kormánynál csak egyre jobban vesztették el a demokráciába vetett hitüket. Arról pedig még szót sem ejtettünk, hogy ha nem is így lett volna, a lassan de biztosan fúvódó globális piaci lufi nem sokára úgy szúrt szíven minden „tonyblairséget”, mint vámpírt a karó. De ez még semmi volt, ahhoz képest, ami a Harmadik Magyar Köztársaság közéletére nem sokára várt és a globális gazdasági világválság előtt 2 évvel Magyarországon sokkal több vetületű válság állt be.

2006. szeptember 17.-én este minden nagy internetes hírportál és televízió beszámolt Gyurcsány Ferenc májusban zárt ajtók között elmondott beszédéről, a hírhedtté vált „öszödi beszédről”. A felvételen, melyben Gyurcsány beismeri nem csak azt a mindenki által érezhető tény, hogy a választásokon szándékosan hazudtak, hogy megnyerjék a választást, de az elmúlt évek gazdasági adatait is meghamisították, az egyébként romokban lévő gazdasági állapot eltitkolásáért. Az öszödi beszéd a magyar közhangulatban olyan volt, mint egy kipattanó szikra egy lyukacsos benzineshordó mellett. Budapest utcáit azonnal tömeg lepte el és az Országház előtti Kossuth téren több tízezrek követelték Gyurcsány Ferenc lemondását. Azt a lemondást, melyet egy egészséges demokráciában minden további nélkül megtett volna az aktuális miniszterelnök. De ebben a beteg, világnézeti pszichózisban kettéosztott országban ez nem történt meg. Az Magyar Televízióhoz beolvasás miatt vitt tüntetői követelések át nem vétele miatt a frusztrált, főként a jobboldali ideológiai fanatizálás alatt több éve álló, egész rendszerben csalódott, dühös tömegnél elpattant a húr és megkezdődött a Magyar Televízió székházának ostroma. Az rendőrökkel, vízágyukkal, (hálisten) emberéletet nem követelő éleslőszer bevetéséig jutott rohamosztagosokkal vívott több órás kialakult ostrom végül sikerrel járt és hajnalban a követelések beolvasásra kerültek. A felgyújtott rendőrautók, macskakővel kidobott ablakok, kibelezett vízágyúk árnyékában megszületett a Harmadik Magyar Köztársaság egész szellemiségével és rendszerével szembeni jobboldali radikális ellenállás. A Kossuth téren a jobboldal széles palettájáról érkeztek szervezetek és személyek, ahol még Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívására is kísérletet tettek. A Fidesztől, a radikális jobboldali Jobbikon, ultrajobboldali Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom keresztül, az újnyilas Ekrem Kemál Györgyig az egész jobboldal felvonultatta magát és az elkövetkező napokban, hetekben az utcai összecsapások rendszeressé váltak Budapesten és vidéken is számtalan demonstráció vette kezdetét. 16 év fájdalma és csalódottsága csapott fel ott és akkor a magyar társadalom egy jelentős részében. Gyurcsány ettől a pillanattól kezdve senki volt. Senki, csak a hazugság, a csalódás, a hamis remények, egyszóval a Harmadik Magyar Köztársaság szimbóluma. 

Ha ott 2006 őszén Gyurcsány lemond talán még megmenthette volna a magyar baloldalba, a liberalizmusba vetett maréknyi hitet és a Harmadik Magyar Köztársaságot. Bizonyosan sokan látták a Csernobil sorozatot, melyben bemutatják, hogy a hibásan, szabályokat átszegve működtetett és egyre katasztrofális állapotban lévő reaktor robbanását még egy utolsó ponton meglehetett volna állítani, mikor a teljesítménye hirtelen lezuhant és leállt. Ha ekkor nem erőltetik tovább a teljesítményt a katasztrófa még elkerülhető lett volna, de e pont után nem volt, ami megakadályozza. Ugyanez volt a helyzet a magyar demokráciával is, melyet hibásan, szabályokat átszegve működtettek és egyre katasztrofálisabb állapotba került, de egy utolsó ponton menthető lett volna, mikor a belé vetett bizalom hirtelen a 0-ra csökkent. Ez a pont, ahol Gyurcsány még lemondhatott volna. De onnantól kezdve, hogy ezt nem tette a társadalomban végleg eltört valami és a Harmadik Magyar Köztársaság kérlelhetetlenül menetelt végzete felé. A 2006. október 23.-ikai – szimbolikusan az 1956-os forradalom 50. évfordulóján- az összecsapások a tetőfokukra hágtak, ahol a tüntetők feléről egy beüzemelt ’56-os T-34-es tank állt szemben a hatalmas számban kivezényelt karhatalommal. Ebbe a Fidesz demonstráció békés résztvevői is áldozatul estek és a rendőri rohamokban megtaposott, megvert, kilőtt szemű emberek a Gyurcsány-éra és az egész balliberális politikai korszak szinonimájává váltak. Gyurcsány és a liberális demokráciát magával azonosító baloldal a társadalom zömének szemében hasonlatossá vált a rendszerváltás előtti kommunista megtorlókhoz. Mondani sem kell az, hogy a liberális demokráciát magukkal azonosították a balliberálisok, így a társadalom nagy része számára is a liberális demokrácia szintén a sötét kommunista időszakhoz hasonlítható megvetendő rendszerré vált. Azzal, hogy Orbán Viktor és szektája valójában évek óta letett a liberális demokráciáról, így az védtelenné vált ettől a hibás azonosítástól a társadalom szemében. Az alternatívája a rendszerváltás utáni évtizedeknek így az emberek számára nem a liberális demokrácia keretei között rajzolódott ki.

2007-től rendszeressé váltak minden nemzeti ünnepnapon a radikális jobboldaliak és a karhatalom közötti összecsapások. Még a reformok bevezetéséről sem tett le Gyurcsány, aki mögött a forró 2006-os ősz után is összezárt az MSZP-SZDSZ. Morálisan a szocialista-liberális koalíció a béka valaga alá került, de a megszorítások bevezetésével semmiféle más tekintetben nem örvendezhetett népszerűségnek. A folytonos tüntetést megakadályozandó kordonnal körülvett Kossuth teret Orbán Viktorék performansz szerűen kezdték bontani, de az egész Fidesz frakció meghekkelte a parlamenti ülést is rendszeresen, ha Gyurcsány szólalt fel. A rothadó demokrácia keretei között ugyanez a frakció még elérte, hogy a legújabb gyurcsányi reformokról népszavazást tartsanak. Ezt 2008 tavaszán meg is tartották, ahol meglepetés nem történt. Hatalmas részvétel mellett a voksok közel 80%-ával utasították el a Gyurcsány-kormány intézkedéseit. Mivel a népszavazás kötelezte a kormányt, hogy eleget tegyen annak eredményének így a helyzetet tetézve kormányválság állt elő az SZDSZ és az MSZP között. Utóbbiak fölmondták a koalíciót mivel körömszakadtáig ragaszkodtak a neoliberális, leszavazott programjukhoz. Mindeközben élre tört a Jobbik, mely először 2007-ben került igazán rivaldafénybe a Magyar Gárda megalakításával és a cigánybűnözés kifejezés használatával. A kifejezetten szélsőjobboldali formáció drasztikus előretörése népszerűségszinten jelezte a liberális demokrácia halálát egyértelműen. Egy brutálisan erősödő, autoriter jobboldali Fidesz és egy középpárt szintjére semmiből feltörő szélsőjobboldali Jobbik jelentette és mutatta Magyarország jövőjét. Ha pedig mindez nem lett volna elég, akkor 2008 őszén rárúgta az országra az ajtót a gazdasági világválság. Ha nem eleve egy morális, bizalmi, gazdasági válságban lévő országról beszéltünk volna, akkor is hatalmas sokk egy globális gazdasági válság, azonban az akkori omladozó Magyar Köztársaság számára az utolsó koporsószöget jelentette. Az addig is totális válságban lévő, senki által nem kívánt kormány a magyar miniszterelnökök között a valaha volt leggyűlöltebb kormányfőjével az élén, kénytelen volt még népszerűtlenebb, fájó intézkedéseket tenni a lakosság számára a válság kezelése érdekében. Orbán folyamatosan előrehozott választásokat követelt, miközben biztosra vehette brutális győzelmét egy választáson. Mind a Fidesz tájáról, a Jobbikból pedig egyértelműen lebbentek fel hírek egy új, konzervatívabb, nacionalistább alkotmány tervéről. Az ekkortájt a háztartásokban mindennapivá vált internetes világ társadalomra gyakorolt hatása is kihagyhatatlan. A videómegosztókat elöntötték a nacionalista üzenetű videók, illetve nacionalista zenei együttesek és dalok. A kuruc.info szinte a maga abszolút szélsőjobboldali retorikájával a kor fiatal generációjára óriási hatást gyakorolt. A fideszes kötődésű televíziókban és sajtóorgánumokban is elmosódott végleg a határ a szélsőjobb és a jobbközép között, mely utóbbi lassan kisebbségbe is szorult, csak mutatóba maradt. Az Echo tv rendszeres vendégei lettek a Betyársereggel tüntető, akciózó Budaházy György és társai. Az ősmagyar, ezo-ultanaciolaista nézeteket propagáló Szaniszló Ferenc külön műsort kapott. Az árpádsávos zászlók és a nacionalista pszichózis kitakart minden más perspektívát az egész magyar jobboldalon. Erre erősített rá, hogy ellenreakcióként a haldokló balliberális oldal a korszak legprovokatívabb melegfelvonulásaihoz asszisztált, melyek szintén folytonos fizikai csatákhoz vezettek az utcán. A kultúrában igyekeztek minél provokatívabbak lenni, amely biztosan kicsapja a biztosítékot minden jobboldalinál. Ilyen volt Alföldi Róbert Nemzeti Színház élére való kinevezése, vagy a bejegyzett élettársi kapcsolat törvényessé tétele azonos neműek számára. Közben pedig törvényileg tiltották a Magyar Gárda nevű formációt, amelyet 2009-ben látványosan oszlattak szét a Deák téren, és produkálták a Rákosi kor óta megtörtént legnagyobb számú letartozást egyszerre. A szocialista-liberális koalíció minden egyes perccel, amit még hatalomban töltött egyre több embert terelt a jobboldali ellentáborba és minden egyes perccel egyre inkább a jobboldal szélére radikalizálta a már ott lévőket.

2009 tavaszán Gyurcsány Ferenc, mikor már senki nem kérte, lemondott. A miniszterelnök a párton kívül érkezett Bajnai Gordon lett, akinek válságkezelése még unszimpatikusabb és a társadalmat negatívan érintő volt. A 2009-es EP-választásokra az országot ellepték Habony Árpád narancssárga plakátjai, melyek az egész fennálló Harmadik Magyar Köztársaságnak üzentek valójában, s rajtuk ennyi állt: Elég! Az EP-választás eredménye a Fidesz brutális fölényét jelezte, a szocialisták drasztikus visszaesését és a Jobbik markáns előre törését. Az SZDSZ a hajdani nagy rendszerváltó párt eltűnt a politikai térképről, és az időközben rengeteg botrányba keveredett, irányváltáson átment MDF még életjelet produkált. De neki sem volt sok hátra. A 2010-es választásokra Habony Árpád új táblái lepték el a tereket. Az új plakát jelet adott a Harmadik Magyar Köztársaság kivéreztetésére. Ezt jelentette a Fideszes kétharmadot hozó plakát az „ Itt az idő!”. Orbán Viktor és a Fidesz óriási mértékű, egymagában kétharmados, alkotmányozó többséget hozott. Az MSZP és a Jobbik mellett még az új, zöld politikával kampányoló LMP tuszkolta be magát a parlamentbe. Az MDF és az SZDSZ a két rendszerváltást meghatározó párt lekerült a politikai térképről, majd meg is szűntek. Jelezvén a nyomorúságos Harmadik Magyar Köztársaság végét. Ezt Orbán Viktor sem habozott tisztázni, mikor választási beszédében kijelentette, hogy nem új kormány, hanem új rendszer született, mely a Nemzeti Együttműködés Rendszere. A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata hamar ellepett minden közintézmény falat. Orbán Viktor és a magyar társadalom is erőteljesen jobbra tolódott, csalódva a liberális demokráciában, le is mondva arról. Ami a Kádár-rendszerből jó volt a társadalom számára az annak autoriter jellege. Ebből a magyar társadalom sosem nőtt ki. De ezt az autoritást nem a ’89 előtti baloldali formájában óhajtották, hanem jobboldali, nacionalista verziójában. Orbán Viktor és a nép vágya itt találkozott és ezt meg is adta a népnek. Az 1990-es első szabad választások után kereken 20 évvel a kör bezárult, a liberális demokrácia, a Harmadik Magyar Köztársaság szakasza véget ért. Helyét a NER vette át. A Harmadik Magyar Köztársaság 1989-ben elfogadott alkotmánya egy ideiglenes alkotmány volt. Mire az Orbán-rendszer megalkotta több, mint 20 évre rá az újat az már a NER-t alapozta meg. Nem csak a Harmadik Magyar Köztársaság alkotmánya, de maga a Harmadik Magyar Köztársaság is ideiglenesnek bizonyult. Úgy született meg, hogy igazán senki sem akarta, de nagyon várta, és úgy halt el, hogy mindenki a pusztulását kívánta, de szinte senki nem fogta föl mikor véget ért.

Horváth Martin