A rendszerváltás 30. évfordulóján megkíséreljük végigvenni, levezetni és megérteni, hogy miképpen történt a magyar rendszerváltás és az új, Harmadik Magyar Köztársaság 20 évét korszakról korszakra átvesszük, hogy megértsük mi miért történt és mi vezetett a 2010-es új rendszerváltáshoz.
A sorozat előző részei itt tekinthető meg:
A jó a rossz és a Grósz(Rendszerváltás 30.) I.rész
A Harmadik Magyar Köztársaság nyomorúságos hajnala(Rendszerváltás 30.) II.rész
1994-2004
1994-ben nagy fölénnyel nyert az
MSZP és minden addigi alulról szerveződő egykori rendszerváltó pártot
megbüntettek a szavazók, legyen az addig kormányon vagy ellenzékben.
Egyértelműen a társadalom mély csalódottságot élt át a rendszerváltással és az
azutáni demokráciával és piacgazdasággal kapcsolatban. Egyértelműen a
rendszerváltás véghezvitelében másik oldalról jövő formációt bízták meg jövőjük
reményével. A közvélekedéssel ellentétben nem nevezném egyértelműen ezt a
Kádár-rendszerbe való totális visszavágyással vagy restaurációs szándéknak.
Nyilvánvalóan benne volt az a közhangulat miatt, hogy „még a Kádár-rendszerben
is jobb volt”, azonban annak kis reménye, hogy valamit abból, ami jobb volt
visszahoznak az MSZP-sek, amelett ott volt a régi, bejáratott politikusok képe, akik
azért ha úgy is ahogy, de már részt vettek egykor egy államigazgatásban
valamilyen szinten. Na meg mégis, a drótkerítést átvágó akkori külügyminiszter
Horn Gyula és társai világos, hogy egy teljesen más oldalról vettek részt a
rendszerváltásban és perspektíváik is másmilyenek lehetnek. Természetesen Horn
Gyulának és a szocialistáknak is jól jött, hogyha nem tekint senki sem itthon,
sem külföldön rájuk úgy, mint a volt rendszer restaurációs rizikójára, ezért
léptek koalícióra a leghangosabb antikommunista rendszerváltó párttal, az
SZDSZ-el. Bár tény és való, hogy az MSZP-nek politikájában semmi köze nem volt
rég a kommunizmushoz, a „komcsi” jelző nem jött le róluk ekkor sem, sőt, az
SZDSZ-re is átkúszott. Ez pedig a magyar liberalizmus halálával volt egyenlő.
Az SZDSZ azzal, hogy elfogadta a koalíciót ’94-ben az egykori állampárt
utódjával, olyan mély hitelvesztést élt át, amit ezután sohasem volt képes
sehogy megindokolni, vagy helyrehozni. Mindazonáltal, akik valamilyen esetleges
volt rendszerből származó szociális intézkedést, vagy úgy általában bármilyen
szocialista politikát vártak egy nevében szocialista párttól, azoknak csalódni
kellett. A Horn-kormány egy az egyben egy nyugati politikai paletta szerinti,
gazdasági értelemben jobboldali, piacpárti, privatizációt mindinkább folytató,
neoliberális politikát vittek véghez. Az MSZP arca és az SZDSZ ideológiája így
alkotta meg a későbbiekben szitokszóvá váló „balliberális” kifejezést és
inflálta el, úgy általában a liberális jelzőt hazánkban.
Nem érezte ezt a társadalomhoz
hasonlóan máshogy Orbán Viktor és a Fidesz sem, mely egykor az SZDSZ
kistestvére volt, most már 1994-re hivatalosan is törölte a „liberális” kifejezést
a párt soraiból. Persze a liberalizmust lehetett volna megmenteni és kikérni is
magának, hiszen a liberalizmus nem kizárólagosan jobb vagy baloldalhoz kötődő
ideológia. Amennyiben az SZDSZ balliberálissá vált, úgy a Fidesz lehetett volna
a „jobbliberális” képviselet is. Bár a liberális jelzőt egyértelműen átengedte
a baloldallal összefonódó SZDSZ-nek, valójában az 1994-től következő időszak a
Fidesz életében joggal nevezhető liberális-konzervatívnak, ezt pedig mi sem
bizonyítja jobban, hogy nem csak a Liberális Internacionálé tagja volt a párt
2000-ig, de maga Orbán Viktor volt annak egyik alelnöke. 1995-től a Fidesz
hivatalosan is „Fidesz- Magyar Polgári Párt” néven szerepelt. Ez volt a „polgári”
jelző megszületése és a „Polgári Magyarország” szlogen hajnala is. Az ezt
követő jó pár év pedig kétségkívül a Fidesz egyik legsikeresebb és minőségileg
is legjobb éve volt. A polgári jelzőt, mely gyakorlatilag a nyugati jobbközép
pártok liberális-konzervativizmusát jelentette, sikeresen képzett hidat az
elmérgesedő urbánus-népi, azaz a nagyvárosi- vidéki ellentét között. Hiszen míg
a belpesti liberális-szocialista szalon vívta a harcát a legnagyobb megmaradt
jobboldali párt, az FKGP abszolút, paraszti-agrár vidéki habitusával és Torgyán
József korát megelőző troll-politizálásával, addig a fiatal, értelmes,
intelligens, tehetséges politikai erő benyomását keltő Fidesz a maga
polgári-libsikonzervatív feelingjével hatalmas népszerűségre tett szert mind a nagyvárosi
értelmiségi-polgárság (főleg Buda lakossága), a megyeszékhelyek népessége és a
kisebb városok lakossága körében vidéken. Tette mindezt úgy, hogy a ’94-es
parlamentbe épphogy csak bekerültek és a politikai, közéleti, média fősodor
szelei nem az ő vitorlájukat fújta. Természetesen a neoliberális politikának is
meglett a következménye, melyet a Horn-kormány vitt és a Bokros-csomag néven
elhíresült gazdasági megszorító csomag olyan mélyen a magyar társadalom
kollektív tudatába égett, mint negatív dolog, mint nem sok más. Természetesen a
csomag valóban hatékony állította talpra a padlón lévő gazdaságot, hogy
egyáltalán valahogy újra eltudjon indulni növekvő pályán, azonban ennek az ára
a lakosságra nézve túl súlyosnak bizonyult. Ez katasztrofális élet-színvonalbeli
állapot, társulva az általános csalódottsággal mind a jobb- mind a balliberális
pártok tekintetében, tetéződött a magyar maffiaháború betetőzésével is, melynek
csúcspontján 1996-ban Óbudán fényes nappal lőtték agyon Prisztás József
alvilági üzletembert. A politikusi személyekkel is tarkított alvilági
csetepaték és autófelrobbantások Budapesten és szerte az országban, nem éppen
egy szebb jövő és gyarapodó ország benyomását keltették. Erre jött még az
ország első nagy politikai-korrupciós ügye a Tocsik-ügy. S miközben a lakosság
életszínvonala és anyagi helyzete katasztrofálisnak tűnik, egy állami cég 800
milliárdokkal dobálózik kétes ügyekben ügyvédeknek, amely botrányba
belekeveredett nem csak az egyik MSZP-s politikus de egy SZDSZ-hez köthető
ügyvéd. Nem csoda, hogy az 1998-as választásokat nem várhatta éppenséggel
ugyanakkora bizalommal a két kormánypárt, mint az előzőt. Így került sor hát
1998 elején, az addigra egyértelműen kihívóvá magát felküzdő Orbán és a
kormányfő Horn Gyula vitájára, mely a mai Magyarországon már elképzelhetetlen
lenne. Ekkor azonban a balközép és jobbközép kurzus még kulturált módon képes
volt programpontok mentén haladó, szakmai elképzeléseket összeütköztető vitára.
A választásokat a Fidesz nyerte meg, bár önállóan nem tudott kormányt
alakítani. Akkor sem, ha a maradék MDF-fel koalícióra lépett, hisz inkább az
MDF mászott be a Fidesz hátán a parlamentbe, semmit, hogy utóbbi húzzon ebből hasznot.
Még az MDF-ből 1993-ban kivált Csurka vezette radikális jobboldali MIÉP is több
szavazatot kapott. Így, bár szeretett volna a Fidesz végig elkerülni minden
szövetséget a korábbi népi-plebejus jobboldali párttal az első kormány
idejéből, az FKGP-vel végül a politikai logika miatt koalíciót kötöttek és
ezzel megkezdődhetett az első-Orbán-kormány tevékenysége. Megindult
a Széchenyi terv, a családtámogatások, családi adókedvezmények, több hivatal
átalakítása, a GDP növekedése magasabb lett az előző időszakhoz képest, a
munkanélküliség pedig alacsonyabb, az államadósság az inflációval együtt
csökkent. Kijelenthető, hogy az első-Orbán-kormány gazdasági tekintetben jobban
teljesített, mind az előző, mind az utána következő kormányokhoz képest.
Kultúrpolitikában és társadalmi kérdésekben pedig konzervatív, elsősorban a hagyományos
családmodellt támogató, ösztönző intézkedéseket hozott. Talán azt is
megállapíthatjuk, hogy az első-Orbán-kormány volt a Harmadik Magyar Köztársaság
fénypontja. Olyan fénypont, mely más jól működő demokráciában semmit sem
jelentene, jelentéktelen pont lenne csupán. Azonban a zavaros rendszerváltás
utáni évtizedekben, ez az időszak állt a legközelebb egy tisztességes, európai
szinten is értékelhető polgári-konzervatív kormányzáshoz. Természetesen mivel
egész identitása Orbánéknak a korabeli szövetségeseik, akiket árulónak
tekintettek és a volt rendszer maradványai elleni revanson és dacon alapul, ez minden
e mellé társuló identitást megmérgez. Így kibuktak az olyan „gyerekbetegségek”
kormányzásuk alatt, mint az addig szokatlan agresszív kormányzási módszerek, a
parlament szerepének lecsökkentése, a nyílt viták mellőzése vagy egyértelműen a
kolesszoba haveri köréhez tartozó káderek pozícióba helyezése, mint Simicska
Lajos Fidesz pénztárnok APEH elnökké tétele. Emellett társult egyéb kétes
megítélésű ügy is hozzájuk, mint a „Josip Tot- botrány”. Ahogyan az FKGP-vel,
(kifejezetten Torgyánnal) való finoman szólva sem elegáns leszámolásuk, melyben
a zsarolás és fenyegetés módszereit alkalmazva mondatták le miniszteri
posztjáról Torgyánt 2001-ben. Maga az FKGP is (ismét) kettészakadt és egy
Orbán-fan egység és egy független FKGP lett belőle. Így a jobboldali
kormánykoalíció lényegében felbomlott, ám az Orbán-fan kisgazdák és a MIÉP
külső támogatásával tudott kormányozni a Fidesz. A MIÉP támogatása külön
érdekes, hiszen később a 2002-es választásokon Csurka még a Fideszre való
szavazásra is buzdított, ezzel nem csak a saját pártjára adott szavazatokat
legyalulva és kiejtve a parlamentből, de a mainstream jobboldal és a radikális
jobboldal közötti határ (addig sem igazán kivehető) határának végső
elmosódásához járult hozzá a magyar politikában. Emellett az FKGP is eltűnt 2002 után a történelem homályában, szavazóit pedig felszívta a Fidesz csakúgy, mint '94 után az akkori MDF-ét. Orbán Viktor szentül hitte a
2002-es választásokhoz közeledve, - ahogyan azt minden közvéleménykutatás is
előre jelezte -, hogy a Fidesz egymaga is fölényes győzelemmel fog újra
kormányt alakítani. A szocialisták Medgyessy Pétert független (de volt
MSZMP-s), a Horn-kormány volt pénzügyminiszterét indították Orbán ellen, aki a
100 napos program és egyéb demagóg, gyakorlatilag populista proliszólamokkal
licitált rá az orbáni eredményekre.
Orbán azonban megingathatatlanul hitte, hogy
szakmailag, gazdaságilag elért eredményei magukért beszélnek és ha
szakpolitikailag nézzük valóban így is volt, azonban nem számolt azzal, hogy a
társadalom posztszocialista habitusa nagyon messze van a szakpolitikai megértés
és összefüggés meglátás jelenségétől. Így hiába indultak az időközben a kvázi
0-ról magát minimális támogatottságúra összeszedő Dávid Ibolya vezette MDF-el
közösen, számukra bosszantóan hajszál híján a Fidesz-MDF alulmaradt az MSZP-SZDSZ-el
szemben. Hiába minden Budaházy vezette Erzsébet-híd blokád és tüntetés, a
balliberális koalíció a 2002-es választásokon visszatért. Orbán pedig
összeomlott. Háttérbe vonult, gyakorlatilag újra kellett építenie magát.
Még a parlamentben sem szólalt fel évekig. Orbán törése és csalódása a
társadalomban és a közéletben pedig katasztrofális jövőt festett fel a Harmadik
Magyar Köztársaság számára, amit ekkor még kevesen véltek sejteni. Orbán
csalódott a médiában ismét, azonban már nem kívánta azt lenyűgözni (hiszen ezt
igyekezett tenni kormányzása alatt), hanem teljesen eloszlott a független
médiába vetett hite. Nem véletlen hiszen nem csak a posztkommunisták által
uralt közmédia és nyomtatott sajtó zöme, de az frissen bejövő internetes
médiumok, az akkori Origo és Index sem éppen volt okolható elfogulatlansággal a
baloldal irányába. Az új kereskedelmi TV-k melyek ’97-’98-ban jöttek be sem
voltak éppen ebből a szempontból mások, elég ha csak a 1999-ben induló közéleti
Heti Hetes műsorra gondolunk, ahol a balliberális értelmiség, színészi krém szembetűnően
Orbánfóbiás volt. Első lépésként Simicska Lajos pénzéből több lapot vásároltak
(pl. Magyar Nemzet) és egy televíziós csatornát is alakítottak (hírtv) maguknak
a fideszesek. Orbán nem csak a független médiába vetett hitével szakított de
gyakorlatilag az egész rendszerváltás utáni liberális demokrácia és jogállam
működési rendszerét kérdőjelezte meg. Ezek után a szabályok minimális betartása
sem igazán foglalkoztatta, az ideái megszűntek. Úgy ítélte meg ha őt demagóg,
proli habitussal lelehetett győzni, akkor ő neki is le kell szállnia a demagóg
és proli színvonalra. A jogállamiság keretei számára ezek után kényszeredett
keretek voltak, melyeket kijátszani és a benne lévő kiskapukat megtalálni
kellett, hogy az igazság, a nemzet, tehát (az ő felfogása szerint) ő és a
pártja győzedelmeskedni tudjon hosszútávon és végül leszámolhasson az áruló
liberálisokkal és a kommunizmusból itt maradt potyautasokkal. Ennek a dacnak,
revansnak és bosszúnak rendelődött ezután alá minden Orbán és a Fidesz
politikájában.
Orbán miután ismét a Fidesz
elnöke lett 2003-ban (miniszterelnöksége alatt átadta ezt a posztot), a pártot
minden addigi pártnál jobban centralizálta és autoriterebbé tette. Dávid Ibolya
és az MDF nem kívánt együtt haladni az egyre inkább beszektásodó Fidesszel és
külön frakciót alakított. Az MDF volt az egyetlen mely nem szavazta meg
Medgyessy 100 napos programját sem (mely a proliknak nagyon tetszett és ez volt
az első mozzanat a Fidesz prolisodásában, hogy megszavazta) amely a józan
gazdasági logika szerint totális csőd felé vezette az országot. Gyakorlatilag
az MDF meglepően az utolsó, pislákoló fénysugara maradt a klasszikus jobbközép
politizálásnak. De nem csak Orbán csúszott el egyre inkább jobbra és vesztette
el a hitét a liberális demokráciában, hanem párhuzamosan vele a jobboldali
szavazók és a társadalom nagy része is. Az ellentétek kiszélesedtek és többé
nem jobb és baloldali vélemény közötti politikai vitáké volt a főszerep, hanem
katartikus világnézeti háborúvá fajult a közélet. Az urbánus-népi ellentét
kiszélesedett a nemzet (Orbán és a jobboldal) és hazaárulók (balliberálisok)
ellentétévé, míg a másik oldal felfogásában a demokrácia (balliberálisok) és a
fasisztaveszély (mindenki más) narratívájává. A párbeszéd megszűnt, a két tábor
közötti hidak leomlottak, az elementáris szellemi háború kezdetét vette. Ez
azonban nem emlékeztetett már nyomokban sem egy jól működő demokráciára. Ahogy
Antall Józsefet a rák, úgy a friss köztársaságot a posztkommunista mentalitás
rágta belülről és 2002 után a végstádium tünetei jelentkeztek. Ebben a beteg
társadalmi állapotban derült ki Medgyessy Péter miniszterelnökről, hogy a
kommunizmus alatt III/II-es kémként működött, amely a rendszerváltás totális csődjével
volt jellemezhető, hogy Horn az egykori pufajkás után, most egy III/II.-es
kommunista ex-kém az ország kormányfője. A helyzetet tetézte, hogy az
antikommunizmusát még néha mindig hangoztató SZDSZ nem követelte a lemondását.
Evégett a pártból olyan prominens alapító tagok léptek ki, mint Kis János.
Csoda, hogy az SZDSZ halála nem itt kezdődött, de csak mert addigra a szellemi
polgárháború úgy áthatotta a közéletet, hogy a „fasisztaveszély” jobboldal még
mindig nagyobb rossznak tűnt a szavazóinak. Az utolsó momentum, ahol még
egységesnek tűnt az ország társadalma a 2003-as EU tagságról szóló népszavazás
volt, ahol mindkét oldal a csatlakozás mellett szavazott. Gyakorlatilag a
Harmadik Magyar Köztársaságot még ennek a nyugati integrációnak a reménye, az
ez utáni jólét ígérete tartotta össze. Csak a kommunisták és a pár hónappal
később alakuló Jobbik emberei kampányoltak ellene. Utóbbiak később radikális
jobboldali párttá alakultak, mert nem kívántak ölbe tett kézzel várni Orbán
Viktorra és a Fidesz nevű szektájára tettekben. 2004-ben az EU csatlakozás
megtörtént és egy ország várta oldaltól függetlenül a Kánaán beköszöntését,
amely végül sosem jött el. A sors fintora, hogy Medgyessy a kém múltjába nem
bukott bele az SZDSZ háttartásával, végül utóbbi vonta meg tőle a bizalmat
mégis, mikor összeveszett a kormányfő a pártjukkal. Elvekért nem, hát önös
érdekekből lemondatták. Helyét pedig az ambiciózus, relatíve fiatal, addigi
sportminiszter vette át, Gyurcsány Ferenc. Gyurcsány nevét akkor még sokan meg
sem tudták rendesen jegyezni majd később kitörölhetetlen lett mégis a magyar
kollektív tudatból. Gyurcsány tisztában volt a Medgyessy-kormány jóléti,
osztogató, hitelfelvevős, Kádár-rendszerből örökölt mentalitású ténykedéseinek
katasztrofális következményeivel és nagy terveket szövögetett, a magyar
baloldal átszabására és az ország jövőjével kapcsolatban. Kétségtelenül nyomott
hagyott a magyar baloldalban hosszú időre és az ország jövőjét is végső soron
megpecsételte kormányzása, de közel sem úgy, ahogy azt elképzelte volna. 2004
szeptemberétől megalakult a Gyurcsány-kormány és nevével összeforrva
megkezdődött a Harmadik Magyar Köztársaság utolsó felvonása. Kezdetét vette a
magyar liberális demokrácia haláltánca. Folytatása következik…
Horváth Martin
A sorozat további részei:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése