A leomló World Trade Center és amerikai dícsőség

 25 évvel ezelőtt kisiskolásként felkellett állnunk a nap elején. Nem a mindennapi katonásra szabott oktatási rendszer haptákra vágott vigyázállása volt. Egy perces néma csenddel adóztunk a World Trade Center elleni támadások álodzatai előtt. Sem az előtt, sem azután nem történt ilyen néma tisztelgés, pedig terrortámadásból sajnos akadt még jópár szerte a világban. A '90-es években az USA hegemóniája vitathatatlan volt, egyetlen, erős, globális szuperhatalomként uralta a világot. Riválisa nem akadt, vagy gyengék és jelentéktelenek voltak. 2001. szeptember 11.-én ezellen az egypolusú, sokak által gőgösnek vélt globális uralom ellen tett jól látható lépéseket az iszlám világ.

A World Trade Center lángoló épületéből a biztos tűzhalál elől rengetegen ugrottak a mélybe, inkább ezt a halált választva. Ezeket a felvételeket a CNN és más adók hamar leállították, majd zárolták és soha többé nem adták le. Az Egyesült Államok kormánya ignorálta ezt, és a 911-es támadások múzeumában is egy elrejtett sarokban esik szó csak erről. Nem fért bele az USA erős, minden állampolgárát megvédő, értük kiálló és harcoló képével, amit a '90-es években megkreált és 911 után mindinkább igyekezett láttatni. Az ablakon magukat mélybe vető hétköznapi embereket viszont nyilván magukra hagyta az USA, legalábbis nem tudta őket sem megvédeni, sem megmenteni. Bár erőt sugárzóan látott neki "a világ ura" az iszlám terrorizmus felszámolásának, végül a maga dicsőségét faragta porrá. Afganisztánban 20 évig háborúzott az USA és kezdte meg a demokrácia exportját, hogy aztán megannyi megannyi amerikai katona élete árán, 20 év után ugyanazok a tálibok jöjjenek vissza a hatalomba, akik 2001-ben is voltak. Irak 2003-as megtámadásáról csakhamar kiderült, hogy hamis vádakra, a nemzetközi joggal ellentétesen történt. A 2000-es évek végére már a terror elleni háború a gőgös, hipokrata világcsendőr, az USA igaztalan hatalmának kiterjesztési kísérletének tűnt. Nem csak az iszlám világban, Nyugaton egyaránt, beleértve az USA állampolgárainak zömét is.

25 évvel később Gearge W. Bush, az akkori elnök és a terror elleni háború arca, legalább olyan ördögi figurává vált a társadalom szemében, mint a terrorakciót kivitelező Osama bi Laden. A republikánusok fellázadtak 2000-es évekbeli örökségük ellen és maguk harogják, hogy 911 egy önmerénylet volt a kormány részéről, hogy piszkos hatalmi céljait kiterjessze, Trump harsongja, hogy igaztalan vádakkal támadták meg Irakot, míg a Demokraták mindennél jobban gyűlölik az évtizedekkel korábbi amerikai kultúrát. 25 évvel ezelőtt még menő volt amerikára hasonlítani, azt lemásolni kulturálisan és társadalmilag egyaránt. Ma az amerikaiak inkább szégyellik magukat. Ma már semelyik osztályteremben nem állnának fel néma csendre az USA tragédiája előtt egy európai országban. Mert ez a világ, már nem az USA világa. Sajnos helyette viszont, leginkább senkié. Az USA nem csak az ablakon kiugró szerencsétlen sorsú embereket nem tudta megmenteni 2001-ben, de végül az egész amerikai társadalmat sem, sem a maga dicsőségét. 25 évvel 911 után még mindig az USA a legerősebb gazdasági, katonai és politikai hatalom, de a társadalom lelkében- amerikában és szerte a világban-, már rég inkább megvetés tárgya. 25 éve az World Trade Center két tornya omlott össze és lett porrá, mára azonban az egész Egyesült Államok nimbusza. Szellemi értelemben 911 kitervelői győztek.

VLOG! Irán helyzete és a cionista jobboldal

 

Új év, új Lighty!

 

Az USA társadalma a káosz szélén

 Mind a 2016-os, mind a 2020-as amerikai elnökválasztási időszak jelentősen eltért az azt megelőzőektől szellemiségében, mentalitásában.  Az USA lassan, de biztosan gyakorlatilag egy polgárháborús helyzet felé sodródik, ha már fél lábbal nem is benne van éppen. Hogy a világ legnagyobb, vezető hatalma, hogyan és miért jutott ebbe az állapotba az több tényezőre vezethető vissza. Vegyük sorra milyen okai vannak, hogy az USA társadalmában a feszültségek pattanásig feszültek és fél lábbal az összeomlás szélén táncol.

Az USA mennyire demokratikus?

Semmit nem vertek jobban a fejünkbe az elmúlt évtizedek alatt, mint, hogy a demokrácia fellegvára az Amerikai Egyesült Államok. Alkotmányuk sziklaszilárdan deklarálja ezt és immáron több, mint 200 éve virágzik. A kérdés az, hogy ez mennyire igaz? A válasz pedig, hogy: attól függ, honnan nézzük. Kétségtelen, hogy amikor az USA alkotmányát létrehozták annak idején, az valóban páratlan szabadságjogokat és demokratikus korlátokat állított a kor többi országához képest. Az is egyébiránt tény, hogy az USA a mai napig számos olyan szabadságjogot biztosít, melyet itt Európában sok helyen el sem tudunk képzelni. Példának okáért horogkereszttel rohangáló náci pártot. Vagy a szabad fegyverviselést, mint olyant. Ahogyan abban is rendkívül nagy szabadságot ad, hogy az adott tagállamai különböző kardinális kérdésekben miképpen döntenek. Az Európai Unió nem egy föderáció, mint az USA, mégis számos kérdésben így is centralizáltabb és kevesebb szabadságot ad a tagállamainak. Az EU-ban elképzelhetetlen például, hogy bármely tagállam maga döntsön arról, hogy kíván-e halálbüntetést vagy sem, míg az USA-ban ez a tagállamok szuverén döntése, milyen mértékű, drasztikus törvényekkel élnek.

Az elektori rendszer:

Más nézőpontból azonban az USA meglehetősen faramuci képződmény a demokrácia szempontjából. Az első ilyen különös tényező maga a választási rendszere. Az államok szintjén európai ember számára nem tűnik fel jelentős különbség, viszont a szövetségi, központi választásokkal, magának az Egyesült Államok elnökének megválasztási módjával már annál inkább. Biztosan sokan hallották már, hogy az USA választási rendszere, a sajátos elektori rendszer. Az alkotmányuk értelmében az emberek nem közvetlenül az elnökre szavaznak, hanem az államukban lévő elektoroknak „adnak tippet”, hogy mit szeretnének a tagállam lakói. Magát az elnököt már az elektorok választják meg. Kettő fontos megjegyzés szükséges ehhez. Először is az USA alkotmánya az égvilágon sehol nem írja, hogy az elnökről egyáltalán választásokat kéne tartani abban a formában, ahogyan ma az emberek szavaznak. Semmi nem írja elő, hogy az elektorok akár ne kő, papír, olló játékkal döntsék el, hogy kire adják a voksukat egy adott államban. Ha nem lenne választás egyáltalán az elnökről, csak az elektorok nevű kupaktanácsok államonként eldöntenék, ki legyen az USA elnöke, az is teljesen alkotmányos lenne. Jó, rendben, de mégis szavaznak évszázadok óta. Nem írták bele az alkotmányba, de a demokratikus normákat érzik így megtartják. Azonban ennek módjával kapcsolatban is van egy egyáltalán nem elhanyagolható probléma. Zárójelben egyébként arra sem kötelezi semmi az elektorokat, hogy arra az elnökre adják voksukat, melyre a tagállamuk lakói szavaztak. Gyakorlatban mégis az USA tagállamaiban a „győztes mindent visz” elve érvényesül. Tehát, ha egy jelölt a szavazatok, akár 51%-át szerzi meg az adott államban, akkor is az állam összes elektorát megnyeri. Ez egy alkotmányban, sem sehol nem rögzített szokás és hagyomány, melynek okáról és miértjéről aligha tudunk bármi lényegeset. Mindössze két tagállam kivétel, amelyek nem így járnak el és sokkal arányosabban osztják szét az elnökökre adott voksokat az elektorok között. Ez az egész teljesen irracionális folyamat azért fontos az elnökválasztásokon, mert az elektorok száma, az adott tagállam népességével arányos. Tehát Kalifornia, mint legnépesebb állam rendelkezik a legtöbb, 55 elektorral. A választásokon pedig azokért az államokért megy a csata, ahol a különbség kevés az elnökjelöltek között, de sok elektorral rendelkezik. Itt ha akár fél százalékkal is kap több voksot egy jelölt, máris az összes elektort viszi. Így lehetséges az is, hogy bár az USA lakosságának többsége egy adott jelöltre voksol, még sem ő kerül ki győztesen. Ahogyan 2000-ben Bush, vagy 2016-ban Trump. Ez végtelenül antidemokratikus jelenség véleményem szerint. Gondoljunk bele, hogy az európai parlamenti választásokon – ami a legjobban hasonlít még az USA szövetségi választásaihoz-, nem a hazai pártokra leadott szavazatokkal arányosan képviselnek, minket a pártok az EU parlamentben, hanem, aki elviszi a többséget. Ez azt jelentené, hogy az európai parlamentben 2004 óta nem ülne más képviselve a magyar embereket csak Fideszes képviselők, és azok a százezrek, esetleg milliók, akik másra adták voksukat totálisan elveszik. Nem tudom ki, hogyan van vele, szerintem ez az USA modell minden csak nem igazságos és demokratikus.

Két párt egyeduralma:

A másik demokráciacsorbító amerikai hagyomány szintén alkotmányosan nem rögzített jelenség, de mégis szerves része az USA-nak évszázadok óta. Ez pedig a duális pártrendszer. Több, mint száz éve a Republikánus és a Demokrata párt között dőlnek el a választások, legyen az Kongresszus, vagy elnöki. Egyébiránt érdekesség, hogy az USA alkotmánya az égvilágon nem mond semmit a pártokról, azokat nem is említi. Elméletileg teljesen jogos lenne az is, ha az USA-ban nem lennének pártok. Vagy az is ha egyetlen egy nagy párt létezne csak. Mindenesetre a két párt dominanciája sem pont a legdemokratikusabb választási lehetőség. Az európai államok modelljei sokkal több lehetőséget adnak arra, hogy kisebb csoportok is lehetőséget kapjanak, hogy beleszóljanak az országok irányításába, sőt sok esetben koalíciós partnerként a mérleg nyelvét adják egy kormányban. Az USA-ban olyanok, mint zöldek, radikális baloldaliak, radikális jobboldaliak, centrista liberálisok, libertariánusok stb. eséllyel sem rendelkeznek ahhoz, hogy ilyen módon labdába rúgjanak. Az ilyen beállítottságú embereknek meg kell találni a helyüket vagy a Republikánus vagy a Demokrata pártban. Vagy próbálkozhatnak reménytelenül külön pártként. Utoljára egyébként az 1900-as évek legelején ért a legközelebb egy harmadik párt ahhoz, hogy bármit befolyásoljon, de ez is sikertelen volt. Persze minden választáson akad egy 1-2%-os harmadik elnökjelölt. A helyzetet az sem segíti, hogy egyébként olyan nagyon lényegesen ez a két párt az USA-ban egyáltalán nem olyan különböző. Gazdaságpolitikában, külpolitikában például nagyon nüansznyi különbségek vannak közöttük. Ez az utóbbi évekig gyakorlatilag majdnem egypártrendszert jelentett gyakorlatilag, ha a meghozott döntéseket és irányvonalat nézzük. Nem véletlen volt jogos az a kritikus képalkotás, mikor a Demokrata párt egy óriás bal lába, a Republikánus párt pedig a jobb lába és egyiket a másik után rakva gázol át az embereken. De még a legutolsó radikalizált időkben is a Trump-Biden ellentétkor sem tudjuk azt mondani, hogy gazdasági, külpolitikai kérdésekben és egyéb más kardinális pontokon olyan lényeges eltérés lenne a jelöltek irányvonala között. Erre másik híres képalkotás, hogy a munkásosztály ír egy üzenetet, melyben azt írja „Help!”. A Republikánus párt válasza: Nem. A Demokrata párt válasza: Nem + LMBTQ zászló emoji és #BLM. Ha ezt a kétpártrendszert ilyen módon nézzük, az USA egyáltalán nem nevezhető demokratikusnak az szövetségi kormányzatot nézve.

Az USA társadalmának szélsőséges radikalizálódása

Az 1960-as évekig nem volt igazán jelentős különbség a Demokrata és a Republikánus párt között, még annyi sem, mint napjainkban. Mindösszesen szakpolitikai kérdésekben tértek el. Ezzel együtt a szavazóbázisuk közti különbség sem volt jelentős, sőt az átjárás a két párt között is roppant gyakori volt. Mindennek oka, hogy a ’60-as évekig maga az USA társadalma sem volt igazán polarizált, hanem roppant egységes képet mutatott értékrendek, világszemlélet tekintetében is. Az 1960-as évek hippimozgalma, majd fekete jogi aktivista tüntetései voltak az első olyan momentumok, mikor töréspontok jelentek meg. A Demokrata párt ekkor egyértelműen balra tolódott a kisebbségjogokat felvállalva és vesztette el az addigi déli államokban vezető szerepét, ahol roppant konzervatív emberek éltek már akkor is. A Republikánus párt ezzel egy időben pedig markánsabban konzervatív irányt vett, már csak az elhagyott szavazók felkarolásával is. A konzervatív és progresszív szemlélet ezután lett jelentősebb az USA-ban és a két párt szembenállásában. Ezzel azonban semmi probléma nem is lenne, hiszen legalább színt kapott az USA politikai élete, miközben az összetartás, a két oldal kölcsönös egymás iránti tisztelete pedig fennmaradt. Ez pár évtizedig tartó átmeneti időszak volt. A 21. századra a Demokrata párt balra, a Republikánusok jobbra tolódása ugyanis nem állt meg az aranyközépúton. A liberális média, Hollywood hathatós közreműködésével az amerikai baloldal egyre intenzívebben tolta ki a közbeszédet, addig ismeretlen balliberális irányába. Ennek lett a terméke a PC-diktatúra, amely annyira képviselni akar mindenkit és meg nem sérteni semmilyen kisebbséget, hogy már-már tudatalattiba oltott szájkosárként működik, ha bárki elmondja a véleményét egy bizonyos módon. Aki nem a megfelelő köntösben és szavakban tálalja véleményét, ne adj Isten nem is egyezik a balliberális PC-vel a véleménye, azt pedig a legbrutálisabb módon karaktergyilkolják le és teszik tönkre a média gigászi gépezetének segítségével az USA-ban. Ennek a vége a genderizmus és a Black Lives Matter radikális ágának mainstreamesítése. Szükségszerű és logikus, hogy erre a baloldali véleményterrorra a konzervatívak radikális reakciót termelnek ki magukból. Előbb az alt-right formájában, majd miután a Republikánus párt is magába olvasztotta annak sajátosságait Trump után, a Republikánusokon keresztül. A Republikánus párt ezzel szintén egy hatalmas ellenreakciós jobbra tolódási, radikalizálódási utat járt be, melynek sajnos legkevésbé sincs vége. A Republikánusok radikalizálódása jobbra és a Fidesz radikalizálódása jobbra roppant hasonló folyamat. Mindegyik párt egy relatív liberális, piacpárti, konzervatív jobbközép formációként tündökölt, majd lassan egyre inkább felvállalta, sőt mindennapi beszéd elfogadott részévé tette azt, mely korábban csak a szélsőjobboldalon volt lehetséges. Ezzel egyetemben megjelent az amerikai társadalomban az, ami korábban elképzelhetetlen volt, hogy a társadalom pártszimpátia alapján szakadjon ketté. Sajnos Európában ennek hagyományai vannak, de az USA-ban eddig nem volt jellemző ez a törzsi magatartás, amely az „ én táborom a jó a másik ellenség” mentalitását hordozta. Eddig. Mára ez egyértelműen kialakult az utóbbi években. Az USA lakosságának összetétele, társadalmi felépítése viszont egyáltalán nem alkalmas arra, hogy egy ilyen ellentétet elbírjon. A társadalma roppant kevert és a törésvonalak nem regionálisak. Szomszédok és munkahelyi kapcsolatok válnak feszültté, az utcákon jól látható külső jegyek alapján  azonosítható, hogy ki ellenség és ki nem. Leginkább talán a kevert etnikumú Boszniai feszültségekre hasonlít ez a magatartás, azzal a még tragikusabb különbséggel, hogy itt még csak nem is kizárólag etnikai, pusztán ideológiai szétszakítottság és feszültség áll fent. A labda azonban a baloldalon pattog. Fel kell ismerniük, hogy amíg a média és a szórakoztatóipar, mely leuralja az USA-át de a világot is, az nem képviselhet ilyen drasztikusan radikális politikai, filozófiai irányelveket. Nem lehet, hogy az ország médiumainak 90% semmibe vegye az USA lakosságának felét, sőt alkalomadtán sötét bunkónak is nézze. A konzervatív szükségszerűen védekező pozícióban van mindig és mindenütt. Neki az megfelel, ami eddig működött. Azokat az értékeket, berögződéseket fogja védeni. Minél radikálisabban támadják, annál radikálisabban védi. Ha ezt a világot a baloldal jobbá akarja tenni – és jobbá is lehet, sőt kell is, hiszen a konzervatív társadalomrendszernél messzemenően lehet igazságosabbat-, akkor fel kell ismernie, hogy ehhez az út nem a konzervatív értékek marxi brutalitással való démonizálása, tiltása és megsemmisítése kell cél legyen, míg az ezeket vallókat elhallgattatja. Sajnálatos, hogy a Demokrata pártban a radikális baloldal már tett szert akkora befolyásra, hogy hiába Biden, elnökként is árgus szemekkel figyelik, nyomás alatt tartják a balszéléről a pártnak, mely egyre befolyásosabb. Ezzel egyetemben a Republikánusoknál is egyre befolyásosabb a párt jobb széle.

Láthattuk, hogy a BLM mozgalom árnyékában milyen fékevesztett feszültségek, brutalitás tud kipattanni az USA-ban. A nyáron gyakorlatilag lángba borult több helyen az Egyesült Államok és polgárháborús helyzet állt fent. 2020-ban radikális baloldali, hol nyíltan kommunista csoportok részvételével égettek fel városrészeket. Nyíltan szélsőjobboldali izomemberek közösségei pedig úgyszintén a rendvédelem helyébe kezdtek lépni. 2020-ban az USA-ban emberek haltak meg több helyütt ideológiai különbözőségük miatt a törzsi feszültség tombolása közepette. Ez a feszültség pedig nem csillapodott, csak szünetet tart. A weimarizálódás elkezdődött. Ezt pedig egy elnökválasztás nem oldja meg bárki is nyerje azt. Inkább csak tovább súlyosbítja, ha ilyen jelöltek állnak szemben egymással és ilyen polarizált társadalom, mely mögéjük felsorakozik. Az USA politikája a politikai spektrum két szélére tolódik ki. A baloldali radikálisok és a jobboldali radikálisok ellentétévé szűkül a közélet és minden árnyalt és értelmes hang elnémul. Az utcákon a szellemi térben lévő feszültség manifesztálódik és erőszakba csap át a két szemben álló ideológiai csoport között. Az USA jelenleg a polgárháború küszöbén áll, ha nem már fél lábbal benne is van. A következményei pedig mind Amerikára, de az egész világra nézve is beláthatatlanok.

Horváth Martin

Sárkány Zsombor- Választási csalás?

A választások után, úgy érzem itt az idő beszélni egy kicsit a mély állam koncepciójáról. Itt az idő, hiszen tökéletes aktualitást ad a dolognak a választások utáni szokásos hiszti, a társadalom megfelelő térfelének részéről. Mindenki csalást kiált és a szavazatok újra számlálását követeli. Az értelmiség ördögöt fest a falra, és a megfelelő házi újságíróknak és műsorvezetőknek pedig habzik a szájuk és nyelveken szólnak.

De vajon mennyire jogos vagy valóságos az épp ellenzékbe került vagy ellenzékben maradt tábor érzése, a demokrácia vereségével kapcsolatban? Aki épp a jó lóra tett az nem fog ilyen kételyeket megfogalmazni, hiszen örül, hogy a kedvence marad a kiszavazó show után a villában. Aki pedig vesztett az akkor is a demokrácia haláláról fog hörögni, ha a világ legdemokratikusabb választása zajlott le. Ez kellően megnehezíti, hogy valaki tisztán lássa a dolgokat. Viszont pártszimpátia ide vagy oda be kell látni, hogy a közakarat érvényesülése súlyos akadályokba ütközik.

Itt jön a képbe a mély állam megismerésének fontossága. Ez a közigazgatási jelenség az utóbbi időben nagyobb nyilvánosságot kapott Trump elnöksége által, aki a szájára vette ezt a nem épp előtérben lévő konglomerátumot, és zászlajára tűzte a „deepstate” magyarul a mély állam befolyásának visszaszorítását. Ezek hallatán már mindenkinek akadhat ötlete arról mit is jelenthet a deepstate. Első hallásra nekem is valami háttérben meghúzódó manipulatív és kártékony csoport jutott eszembe. Egy kis kutatás után rájön az ember, hogy a valóság nem ilyen egyszerű.

A politika tudománya szerint a mély állam nem más, mint azon szakértői körök, szervezetek, összessége, amik az állam megbízásából vagy annak részeként, olyan feladatokat látnak el, amik komolyabb szaktudást és folytonosságot követelnek. Egy négy évre berendezkedő kormány nem képes hosszú távú vagy rendkívül specifikus feladatokat ellátni. A politikus csupán a felhatalmazást birtokolja és iránymutatást tud adni, szakmai részleteket nem vagy nem mindig tud kidolgozni. Ezért alakult ki ez a garnitúra, ami jövő-menő kormányoktól függetlenül tevékenykedik, politikusaink árnyékában folytonosságot és szakértelmet biztosítva. A papírforma tehát nem is olyan vészes, és ez a felállás demokráciánk része, ilyen olyan formában a korai tizenkilencedik század óta. Miért szeretne tehát Trump elnök lesújtani erre a látszólag szakemberekből és tanácsadókból álló segédszárnyra? És miért hoztam fel az aktuális magyarországi választási hisztit?

A probléma, mint oly sok helyen itt is korrupcióval kezdődik. Már Eisenhower elnök is figyelmeztetett a mély-államba beszivárgó ipari, üzleti lobbistákra. Az állam jó megrendelő és, pár jól irányzott ajánlással remek lehetőségek nyílhatnak meg egy vállalkozás előtt. Innen már csak egy lépésre van az, hogy maga az oligarcha diktáljon a politikusnak. Azóta több-kevesebb mértékben a mély állam átalakult az államnak szakmai segítséget nyújtó szárnyból, az üzleti körök érdekképviseletévé az államon belül. Végső soron, a mély állami szerveződések váltak a ma ismert korrupció fő forrásává. Mindezt pont a már említett antidemokratikus jelleg és az átláthatatlanság tette lehetővé. Az Egyesült Államoknál maradva, példának okáért; szinte közhely az államot harci kutyaként kezelő fegyver és olaj-lobbi ténye. Nem volt véletlen az se, hogy amerikai közpénzek kerültek felhasználásra az idei magyar választási kampányban az ellenzék támogatására, közli a LibertyReport. Daniel McAdams szerint főleg a vidéki ellenzéki sajtóorgánumok kerültek támogatásra az USA által, ráadásul mindezt Trump elnök háta mögött. Talán ez jelzi a legfényesebben azt, hogy a mély állam a saját feje után megy akár külpolitikáról vagy belpolitikáról van szó, Trump elnök ugyanis az eddigi USA elnökök közül pozitívabban viszonyul a jelenlegi Magyar Kormányhoz.

Közép-Európának is megvannak a maguk sajátosságai a mély állami működések terén. Úgy néz ki nálunk, inkább a privatizációból meggazdagodott oligarcháké, egyéneké a főszerep, semmint a nagy nemzetközi lobbiké. Így a cikk elején feltett kérdést megválaszolásra került e részben; valóban szabadak voltak az idei választások? Nem! Ahogy az összes eddigi se. Amíg nem érvényesül kellően a polgárok akarata, mert a mély államnak más ötletei támadnak, hiába cserélgetjük a kormányokat. Nézzük csak meg az ellenzék kampányát. Gyerekkoromból, halvány töredékes emlékekből még dereng, hogy már akkor a kilencvenes évek végén is elhangzott minden, ami idén is. Kis és közép vállalkozások támogatása, egészségügy, oktatás. A mély állam tevékenykedése mellet talán nem is véletlen, hogy eddig egy kormány se bírt el ezekkel a problémákkal. A sokat kritizált rendszerváltás lényegi bukása is talán ebben fogható meg. Az előző rendszer a mély államon keresztül konzerválta magát, ezzel elkerülve szinte mindenki figyelmét. Egy ilyen garnitúra lecserélése egy kormány által, igazán nehéz dolog és kemény kezet igénylő feladat. A Fidesz újbóli hatalomra kerülésekor nagy vehemenciával neki is látott saját struktúrájának kialakításához, az évek során a közigazgatás és a többi hatalmi ág heves ellenállása részben ezzel is magyarázható. De sajnos tizenkét év alkotmányos többségben való kormányzás ide vagy oda, a mély állam normális működésének visszaállítása helyett megszületett az újabb gólem, amit ma NER-nek nevezünk.

A Fidesz kormányok igazi bűne nem az, amivel az ellenzék vádolja. Nem az a baj, hogy kifüstölték az előző rendszer szellemi örököseit a közigazgatásból. Nem is az, hogy kemény kézzel jártak el és mertek új alkotmányt írni, és az rendszer összes elemébe belenyúltak. Hanem az, hogy amikor végre sikerült bevenni a velünk élő Kádár-rendszer földalatti erődítményeit egy új kezdet helyett, lemásolták az eddigi modellt és átvették a működési elveit. A Fidesz által kiépített mély államot majd akkor figyelhetjük meg igazán működés közben, ha már nem a Fidesz van kormányon. De nagy összegbe fogadok bárkivel, hogy egy esetleges NER-váltó kormány pár személycsere után roppant kényelmesen fogja magát érezni, és esze ágában sem lesz struktúrát váltani.

Összességében tehát elmondhatjuk; a meglátásban igaza van a jelenleg Budapesten tüntetőknek. Valóban elvették tőlünk a döntés jogát, de nem most, és nem Orbán.

Sárkány Zsombor

Horváth Martin- Isten állam-álom

Nincs is olyan téma talán, amivel mi többet foglalkoztunk volna, mint a kereszténység és politika- azon belül is a jobboldal- összefüggéseivel. A Keresztényfasizmus című írásban már tömören megpróbáltam kifejteni, hogy az autoriter jobboldal szellemi táptalaja a kereszténység. Vagyis nem a valódi keresztény hit, hanem a keresztény erkölcs, mint ideológia. A különbség pedig hatalmas, még is sokakat megtéveszt, még magukat a keresztényeket is. Az is említésre került, hogy a történelemben a szélsőjobboldali ideológiák nagyrészt a katolicizmushoz ( vagy keleten értelemszerűen az ortodox kereszténységhez) kapcsolódtak. Szálasi hungarizmusa, a szlovák tisoizmus, horvát usztasák, olasz fasizmus, román vasgárda stb. Azonban nem lenne teljes a kép, ha a protestantizmust úgy tüntetnénk fel, mintha nem lenne egy ilyen, jobboldali ideológiákkal románcra kelt irányzata. Sőt, mi több, napjainkban ez képzi a (szélső)jobboldalon belüli választó vonalat is. A régi ideológiák a katolicizmusban gyökereztek, míg a mai Nyugat-Európai szélsőjobb, az alt-right egy része, populisták, és kifejezetten nálunk az Orbán-rendszer, a protestáns szellemiségű jobboldaliságból merít. Ez pedig viszonylag új jelenség.

A különbség a katolicizmusból és a protestantizmus egy sajátos irányzatából kinőtt jobboldaliság tekintetében valójában csekély, azonban mégis vízválasztó jellegű. Ez az „apróság” pedig a zsidósághoz, Izraelhez való viszony. Itt és most pedig ne a jelenlegi katolikus egyházra gondoljunk a továbbiakban, hiszen az mára nem azonos korábbi, eredeti önmagával. Kétségtelen, hogy a tradicionális katolicizmusból levezethető egyfajta antiszemitizmus, anticionizmus vagy antijudaizmus. Már a középkorban is elég csak arra gondolni, hogy a legtöbb helyen a zsidókat diszkriminatív törvények szabályozták. 1215-ös negyedik lateráni zsinaton előírták már a zsidók és muzulmánok megkülönböztető jelzésének viselését. 1222-ben a mi magyar Aranybullánk is kimondja:

·         (XXIV. p.) Hogy izmaeliták és zsidók tisztséget ne viseljenek. Pénzváltó, kamara-ispánok, só-kamarások és vámosok, országunkbéli nemesek legyenek. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek.

 A zsidók számára előírtan viselendő sárga gyűrűt formázó jel 1551-ből.

1269-ben pedig IX. Lajos francia király sárga csillag viselésére kötelezi a zsidókat. Igen, ez nem náci találmány… Hasonlót Mária Terézia is előírt, és akkor még nem is beszéltünk a spanyol inkvizíció vezetőjéről Tomás de Torquemadaról, akihez a spanyol zsidók 1492-es kiűzése kapcsolódik. Idejében kikeresztelkedett zsidókat is lemészároltak, mert etnikai hovatartozásuk szerinte fontosabb volt, hisz „vérükben” hordozták a Krisztus-ellenességet. Nem tudom, hogyan értékelhette Pál apostol azon szavait, hogy „Krisztusban tehát nincs zsidó vagy görög”(Gal. 3:28). A történelem is „kis holokausztként” hivatkozik tevékenységére. Ezek után a 20. században antiszemitizmusáról híres Prohászka Ottokáron, vagy a későbbi fasiszta, usztasa, nyilas szimpatizáns kléruson meg sem lepődünk. Nem csoda, hogy a 20. századi fasiszta ideológiák (kivéve pont a nácizmus) összefonódtak a politikai katolicizmussal. Ez azonban egyértelműen nem lehet biblikus! A tradicionális katolicizmusban fellelhető antiszemitizmus egyértelműen pogány gyökerű. Amelyet lehet, hogy alátámasztottak azon nézettel, hogy „Jézust a zsidók ölték meg”, ahogy azt ma is hallhatjuk innen-onnan, meg hatalmas a bűnük, hogy tagadják a Messiási mivoltát stb. De ettől még ez a pogány Róma továbbélése. A pogányságra volt jellemző mindig is az antiszemitizmus az ókori történelem során. Persze keresztény szemszögből csak pogányok léteztek, ilyen értelemben felesleges kijelentés ez. Mindenesetre minden pogány hit és elvrendszer zsidóellenességet tanúsított, amint találkozott a zsidósággal. Róma miután bekövetkezett a Konstantini fordulat, majd 380-ban államvallássá tette a kereszténységet, valójában nem a kereszténység aratott diadalt Róma szellemisége felett, hanem éppen fordítva. Róma szellemisége integrálódott a kereszténységbe, vagyis nem is volt az kereszténység, hanem a pogány szellemiség továbbélése keresztény retorikai mázzal. Hitler és a német nemzetiszocializmus pedig hiába volt katolikus-ellenes, antiszemitizmusa tekintetében ugyanonnan, Róma pogány szellemiségéből merített, ahonnan a katolicizmus is.

Ez nekünk keresztényeknek egy kicsit legalább megnyugtató lehet, hiszen a fasiszta ideológiákkal összefonódott politikai kereszténység, valójában nem is kereszténység. Csak egy keresztény köntösbe bújt vad pogányság, Róma továbbélése. Az igazi kereszténység azonban nem antiszemita és nem kötődik autoriter politikai rendszerhez, gondolhatnánk nyugalommal. Nos, míg előbbi igaz, nem antiszemita, addig utóbbi sajnos már hamis állítás lenne. A lutheri reformációval kezdetét vette a kereszténység megtisztítása a pogány elemektől. A pápaság intézményének tagadása, a képkultusz, és legfőképp a „Szenthagyománynak” nevezett tanok mellőzése és a Sola Scriptura, vagyis egyedül a Szentírás tekintélyének hangsúlyozása. Minden addigi emberi filozófia, meg hagyománynak nevezett maszlaggal szemben. Volt azonban egy pont ahol a protestantizmus nem szakított. Vagy nem akart, nem látta problémásnak ezt a pontot, vagy talán sokkal inkább a korabeli hatalmi viszonyok és politika kényszerítette erre. Azonban kétségtelen, hogy az államhoz való viszonyt nem gondolta újra. Persze Luther azt is, hogy életben maradt Bölcs Frigyes német választófejedelemnek köszönheti, így a protestantizmus első megjelenésétől átszőtte azt a politika. A német választófejedelmek a protestantizmusban anti-pápizmusa végett, abban a Római pápától való politikai függetlenség ideológiai megalapozottságát látták. A protestantizmust már ekkor tehát politikai célokra, ideológiaiként felhasználták. Ebben későbbiekben a legtöbb reformációs irányzat sem tért el. Leszámítva az anabaptistákat, akik az állam és az egyház külön útját hirdették, ezzel megteremtve az államegyház ellenében a szabad egyházak jelenségét. Bár az anabaptisták helyesen felismerték, hogy a világi dolgokba való részvétel és beavatkozás nem feltétlen biblikus, sajnos egyéb más őrültségekkel egészítették ki tanaikat. Így végül nem érezhetünk szimpátiát irántuk, mikor a félbolond Münzer vagy Melchior fanatista irányával forrt össze a nevük. Így hát a keresztény szemszögből helyesnek tartott szekularizáció hamar lejáratódott. Pedig nem igazán mehet el nyugodt szívvel egy ember- ha abban a szívben Krisztus lakozik- a lutheránus egyház fő hitvallásának bizonyos sorai mellett:

„A világi dolgokról azt tanítják, hogy a törvényes világi intézmények Isten jó alkotásai. A keresztyéneknek szabad hivatalt viselniük, bíráskodniuk, császári és más, érvényben levő törvények szerint ítélkezniük, jogos halálos ítéleteket hozniuk, jogos háborút viselniük, katonáskodniuk, törvényes szerződést kötniük, saját tulajdonnal rendelkezniük, a hatóságok kívánságára esküt tenniük, házasodniuk és férjhez menniük.

Elítélik az anabaptistákat, akik eltiltják a keresztyéneket ilyen világi kötelességektől.”

Ágostai Hitvallás, XVI. Világi dolgok

Azt hiszem a halálos ítélet meghozatala illetve a háborúskodás igenlése minimum roppant vitás keresztény szemszögből, de több pont is vitás lehet. Sajnos ebből a kálvinizmus sem vonta ki magát. A teljesség igénye nélkül, a második Helvét Hitvallás is így szól ezekről a kérdésekről:

„3. A háború. Ha pedig még háborúra is szükség volna ahhoz, hogy megőrizze a nép jólétét, Isten nevében indítson háborút, de csak úgy, ha előtte minden lehető módon békét keresett, s a népet másképpen már nem óvhatja meg, csak háború árán. Amíg a hatóság ezeket hittel teszi, ezekkel az igazán jó cselekedetekkel Istennek szolgál, és áldást kap az Úrtól. Elítéljük az anabaptistákat, akik tagadják, hogy a keresztyén ember közhivatalt viselhet, és tagadják azt is, hogy a hatóság bárkit jogosan kivégeztethet, háborút viselhet, vagy hogy a hatóság előtt esküt kellene tenni stb.

4. Az alattvalók kötelessége. Miután Isten az ő népe jólétét a hatóság által akarja munkálni, amelyet azért adott a világnak, hogy mintegy atyja legyen annak, minden alattvalónak kötelessége elismerni a hatóságban Istennek ezt a jótéteményét. Tiszteljék tehát és becsüljék a hatóságot mint Isten szolgáját; szeressék, támogassák és imádkozzanak érte mint atyjukért; engedelmeskedjenek minden jogszerű és méltányos rendelkezésének; végül hűségesen és készséggel fizessék meg a vámot, az adót és más hasonló tartozásokat. Ha a haza közös java és az igazság megköveteli, és ha a hatóság kényszerűségből háborút indít, életüket is áldozzák fel és vérüket is ontsák a közjóért és a hatóságért, mégpedig Isten nevében, készséggel, bátran és elszántan. Aki pedig ellene szegül a hatóságnak, Isten súlyos haragját hívja ki maga ellen.”

Ezzel el is érkeztünk oda, hogy kijelenthessük a protestantizmus fő, népegyházi irányzatai szintén erős államizmussal rendelkeznek. A konzervatív protestáns egyházak tehát nem véletlenül támogatják a „nemzeti-keresztény” szólamokkal bíró jobboldalt, mind hazánkban, mind akár a tengerentúlon. Nem véletlen jellemző- bár ennek több történelmi oka is van-, hogy a magyar reformátusok markánsan jobboldaliak voltak mindig is és erőteljes nacionalizmus is társult felfogásukhoz. Horthy maga is református volt, bár ez nem volt kardinális befolyással rendszerére. De a Jobbik radikális fénykorában szónokló Ifj. Hegedűs Lóránt is eszünkbe juthat, arról nem is beszélve, hogy Orbán maga is vállaltan református, ahogy egyik legfontosabb minisztere Balogh Zoltán is református lelkész. Hogy ezek a személyi kérdések mennyiben járulnak hozzá az adott jobboldali ideológia látásmódjához, vagy mennyire elvhűek egyáltalán ezek az emberek saját hitvallásukat illetően, nehéz megmondani. Mindenesetre akarva vagy akaratlan de a protestáns gyökerű jobboldaliságot reprezentálják gyakorlatukban. Mert azt most már kijelenthetjük, hogy a jobboldali autokráciáknak a protestantizmus ugyanúgy támasza lehet akárcsak a katolicizmus, azonban a már említett zsidósághoz való viszonya másképp nyilvánul meg. Míg a tradicionális katolicizmus már tárgyaltuk, milyen viszonyban áll az antiszemitizmussal, addig a protestantizmus ezen irányzatának politikája kifejezetten filoszemita és cionista. A protestantizmus a reformáció nyomán megtisztította magát minden pogány elemtől- leszámítva az államizmust-, így az azzal járó antiszemitizmust is. Sőt kifejezetten ellentétes nézetet tudnak több esetben is mutatni protestáns felekezetek. Persze Luther még erősen zsidó ellenes volt, ahogyan a történelmi protestáns egyházak zömében is sokáig így marad. Azonban a protestantizmusnak kialakult egy ezzel teljesen ellentétes értelmezése is. Itt nem a „megölték Jézust” gondolat a hangsúlyos, hanem az, hogy ők az ószövetségi kiválasztott nép. Bizonyos protestáns (kifejezetten neoprotestáns) irányok  a zsidó-keresztény rokonságra, teológiai és kulturális hasonlóságra mennek rá. Amely érthető annak fényében, hogy az Ószövetség-Tóra azonos alapjuk. Arról a hatalmas szakadékról azonban nem vesznek látszólag tudomást, hogy a kereszténység legalapvetőbb,lényegi magvát adó kérdéséről, hogy ki volt Jézus, totálisan ellenkezőleg gondolkodnak. Viszont nem csak ez az egyetlen oka a cionizmus és Izrael pártolásuknak, sokkal inkább a végidőkről alkotott teológiájuk. Mi több, ez még az autoriter jobboldalhoz való viszonyát is erősíti.

Ez pedig a teológiában Millenniumnak nevezett eseményről alkotott nézetük. Ez Krisztus második eljövetele és az ezer éves királyság végidőkben bekövetkező eseményét fedi. Jézus második visszajövetelét és az utána következő időszakot a keresztények is számos módon értelmezik. A legelterjedtebb elképzelés szerint a világ halad a nagy nyomorúság, antikrisztusi végideje felé, aminek tetőzésén visszatér Krisztus és megkezdi földi uralkodását. Mégis a nagy népegyházak többnyire nem ezt a nézetet képviselik. A katolikusok amillenista hozzáállása teljesen szimbolikus és Jézus ezer éves uralmát a földi egyházra tartja értendőnek. Ez a nézet remekül támasztotta alá, a Római Katolikus Egyház uralmát a világban. Több protestáns egyházban mégis a posztmillenizmussal azonosulnak, vagyis, hogy nem Jézus alapítja meg ezer éves királyságát a visszatéréskor, hanem a keresztények építik ki neki, s visszatértekor ő csak elfoglalja a székét ebben a királyságban. Ez a nézet megindokolja, hogy az intézményesített egyházak miért szeretnek beállni jobboldali, "nemzeti-keresztény" mázzal leöntött autokráciák, vagy arra hajazó politikai rendszerek mögé. Hiszen ezek mind-mind a Jézus visszatéréséig kiépülő ezer éves királyság létrehozásának előképei lehetnek. Gondolhatják ők. Mind az amillenizmus katolikus megfontolása, mind a protestáns népegyházak posztmillenista elképzelése remek táptalaj a jobboldali rendszerek támogatására. Természetesen ha a premillenizmus a helyes, abban az esetben a keresztény egyházak ezzel hatalmas baklövést követnek el, hiszen csak is Jézus tudja a királyságot megalapítani, visszatérése után! Addig pedig minden társadalmi folyamat a második eljövetel előtti, nagy nyomorúság, antikrisztusi állapotát segíti elő. Beleértve a keresztény köntösbe bújt rendszereket, politikai irányokat, amik mögé népegyházaink oly' sokszor szeretnek beállni. Azonban ezzel a teológiai kérdéssel most nem kívánok foglalkozni, függetlenül attól melyik elképzelésnek lehet igaza, kezeljük tényként, hogy megértsük a protestáns egyházak hozzáállását a politikához.

Az Izrael barátságban annyiban nyilvánul meg a millenizmus értelmezése, hogy a premillenizmusban, illetve a posztmillenizmusban is Izrael államának fontos szerepe lehet. Ha nem értjük szimbolikusan az egészet, mint a katolikusok, akkor a végidőkben Izrael és Jeruzsálem fontos politikai jelentőséggel fog bírni. Ez természetesen szintén egy adalék, a katolicizmus anticionizmusa/szemitizmusa/judaizmusa mellett, hiszen az ő általuk értelmezett jövőképben nincsen Izraelnek és a zsidóságnak szerepe, ha a Krisztus ezer éves uralma az egyház földi tevékenységének szimbólumaként értendő. Azonban az említett protestáns irányzat szemszögéből ez egy így vagy úgy, de valóságban bekövetkezendő esemény. Jeruzsálem központi szerepe és Izrael állam jelentősége. Tehát a protestáns gyökerű jobboldaliság egyértelműen nem tekinthet Izraelre és a cionizmusra ellenségesként. Minimum passzív, elkerülhetetlenül bekövetkezendő történelmi szükségszerűségnek kell tekintenie Izrael létét és a zsidóság politikai szerepét, vagy akár kifejezetten támogatandónak. Hiszen Izrael (azon belül is Jeruzsálem) minél központibb politikai szerepe Krisztus visszajövetelének feltétele. Így a premillenizmus és a posztmillenizmus, Izraelre mindenképpen minimum elkerülhetetlen, a világban predesztinált történelmi jelentőségű tényezőként tekint.

Így már sokkal inkább érthető az Orbán-kormány  Izrael-barát politikája, minden szélsőjobboldali vonása ellenére. Ahogyan az ortodox zsidósággal való jó kapcsolata is a Fidesz-nek. Donald Trump, -aki az evangéliumi, protestáns keresztények szimpátiáját élvezi-, azon lépése is tisztábban értelmezhető, hogy Izrael fővárosának elismerte Jeruzsálemet. Ez okozza a törést a Kelet-Európai klasszikus szélsőjobb és a Nyugat-Európai Izrael-barát szélsőjobboldal között. Ez magyarázza, a magyar klasszikus szélsőjobboldali körökben elterjedt gúnyszót amely a Fideszt úgy hívja, hogy „Zsidesz”, miközben annak tevékenysége más szemszögből nacionalista, tekintélyelvű és teljességgel fasiszta jellegű intézkedések és retorika halmazát képzi. Egyetlen különbség csupán az Izrael-zsidóság-cionizmus témakörében való különbség. Tehát lehet az antiszemita, tradicionális katolicizmusban gyökeredző szélsőjobboldalnak „ál-jobboldalazni”, meg „zsidóbérencezni”, a zsidósággal és Izraellel jó kapcsolatokat ápoló jobboldalt, de ettől még mind a kettő markánsan jobboldali. Csak egyik az antiszemita-katolicizmus, másik a filoszemita-protestantizmus szellemi gyökerein nőtt ki. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy a katolicizmus nem törvényszerűen kell antiszemita legyen, ahogyan a protestantizmus sem szükségszerűen filoszemita. 

A protestáns-filoszemita jobboldali jellegű államrendszer, a modern világban csak Magyarországon tudott fontos, hatalmi tényező lenni. Trump egymagában kevés, hogy az amerikai összetett belpolitikai rendszert alapjában változtassa meg ez irányba. Így Magyarországon ez a politikai irányzat fő felelősséggel tartozik a kereszténység, azon belül is a protestantizmus lejáratásáért. Ehhez társul még a Németh Sándor vezette Hit Gyülekezete, mely kiemelt egyházi státuszt kapott az Orbán-rendszerben és annak kimondatlanul, de támogatója. Ezzel pedig egy új történelmi jelentőségű, sajnálatos esemény következett be. A katolicizmus és a történelmi protestáns népegyházak után, most először egy neoprotestáns, szabadegyház veszi ki a részét, a kereszténység politikai módszerekkel való hiteltelenítésében és bemocskolásában. A kereszténységnek ezzel, mára szinte minden fő irányzata érintett és hiteltelenítetté vált sokak szemében a politika, az állam és a jobboldali eszmék támogatottsága által. Kijelenthetjük, hogy Krisztus egyházának több ezer éves történetében még soha semmi nem ártott annyit, mint a politika. Bár a vallásgyalázó baloldaliak hangsúlyozzák a szekularizáció fontosságát, nekünk keresztényeknek is fel kell emelnünk a szavunkat az állam és egyház éles szétválasztása mellett. Ez a kereszténység túlélésének és hiteles képviseletének egyetlen módja.

Horváth Martin

Horváth Martin- Ellenbaloldal

Régóta fel-fel vetődő gondolat a jobb és baloldali felosztás ideje múltsága, értelmetlensége. Mostanság pedig pár egyre fősodratúbb helyről is hallani, hogy bizony a Kánaánként aposztrofált Nyugaton is kezdi elveszíteni jelentőségét az évtizedes felosztás és politikai klíma. Ezzel a gondolattal régóta egyetértek, de ahhoz, hogy értsük is miről van szó,- végtére is mi az ami értelmét veszti-, lássuk mi is a jobb-bal felosztás. Mert, hogy egyáltalán nem olyan magától értetődő, mint a többség gondolhatja.

Szellemi spektrum: A politikai spektrum legelterjedtebb értelmezése- legalábbis Közép-Kelet-Európában biztosan- a jobb és baloldal kapcsán, annak szellemi, értékrendbeli hozzáállása a világhoz. A jobboldal hagyományosan konzervatív princípiumokat képvisel, azaz a vallás, a spiritualitás fontos társadalmi tényezőnek tartása, a kulturális sajátosságok, nemzeti értékek és szokásos előtértbe helyezése, ezzel együtt a hagyományos társadalmi felépítés, pl.: a család hangsúlyozása a társadalom alapjaként az egyénnel szemben. Ezzel szemben a baloldal az újító, a modern, a haladó. A vallási értékek messzebb állnak tőle, politikájának középpontjában sokkal materiálisabb szempontok állnak. A kultúra, hagyományok, sőt maga a nemzet is számára olyan létezők, amelyek meghaladása, sőt eltörlése egyáltalán nem lehetetlen. Az organikus különbözőségeink, identitásaink a baloldal számára avítt, idejét múltak, amiket meg kell lépni az emberiség szempontjából. A jobboldal értékítélete szerint ezzel szemben ezek örök érvényű jelenségek, melyekhez tértől és időtől függetlenül igazodni kell. A baloldal haladásába beletartozik ezért a társadalom legalapvetőbb egységeink újraértelmezése. Azaz a számára elavult hagyományok végett létező család szerepének újradefiniálása is. Ezért az egyént tartja a társadalom legkisebb egységének, ez pedig magával vonja a korábbi szexuális devianciák jogának kiterjesztését. A baloldal vallja, hogy az emberek egyenlők alapvetően. Ezzel szemben a jobboldal különböző kvalitásokat és készséget tulajdonít adott embercsoportoknak, a társadalmi képe jóval hierarchikusabb.

Gazdasági spektrum: A jobb és baloldal felosztásának napjainkra lett egy teljesen más értelmezése is, ami főleg Nyugaton elterjedt. Ez a modern korban sokszorosan túlértékelt és túlságosan sok szerepet kapott gazdaság szemszögéből nézi. A jobboldal ennek értelmében a nagytőke, a minél szabadabb piac pártján áll az állam minél kisebb beavatkozása nélkül a gazdasági életbe. A baloldal éppen ellenkezőleg az állam lehetőleg minél nagyobb szerepvállalására törekszik és igyekszik a piaci verseny közepette valamiféle biztos szociális hálót nyújtani a nagy kapitalista versenyben alulmaradtaknak. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, ezt a legtöbben észrevették messzemenően nem így van hazánkban, de lassan egész Európában sem. Nyugaton a baloldal gazdasági értelemben majdnem megszűnt, és csak a piaci anarchizmus vadkapitalizmusa maradt. Ezzel szemben nálunk és keletebbre az államosítás és a külföldi nagytőke kiszorítása és korlátozása, mint jelenség, egyértelműen a jobboldalhoz kapcsolódott.

Tradicionalista spektrum: A jobb-bal politikai skála legértelmesebb és legeredetibb értelmezése- legalábbis szubjektíven nézve, szerintem- a tradicionalista iskola által napjainkban emlegetett felosztás. Rámutat, hogy eredendően a francia forradalom 1789-es fordulata után nyert értelmet és jött be a köztudatba a jobb és bal felosztás. Nevesen a francia konventben a forradalmi elvekkel egyetértők(bal) és elutasítók, régi rendszert képviselők(jobb) helyfoglalása szerint. Eszerint tehát minden eszmeiség, és politika, filozófiai vívmány, ami a felvilágosodáshoz kötődik az baloldali. A jobboldal a tisztán ez előtti állapotokat jelenti. Azaz vallás és állam egybefonódása, monarchizmus, birodalmi jelleg, a társadalom hierarchikus, kasztbéli felosztása. Olyannyira, hogy a nacionalizmus, a nemzeti eszme is baloldali e gondolat szerint, hiszen a felvilágosodás forgatagában született és szembe megy a korábbi különböző uralkodó családok által irányított, többnemzetiségű birodalmaival.

Bármelyiket is nézzük, valóban elgondolkozhatunk, hogy a jobb és baloldali felosztás mára értelmetlenné vált. Egyik felfogás szerint sem találunk jobb és baloldali tömörüléseket igazán. Nyugaton szellemi értékeikben a jobb és baloldal mára eggyé vált. Elég arra gondolnunk, hogy az Angela Merkel nevével egybeforrt német CDU egy jobboldali párt. Innen Magyarországról a legvadabb bal-liberális gondolatok hasonlóak csak hozzá. Ami pedig Nyugaton szélsőjobbot jelent, az olyan pártokat takar, mint a magyar Fidesz. Lerökönyödnének, ha tudnák, hogy kis hazánkban ennél sokkal extrémebb csoportosulások léteznek. Valószínűleg kifejezésük sincs már a nemzetiszocialistákra, vagy royalistákra és legitimistákra. Nyugat-Európában és az USA-ban is, szellemi értelemben a jobboldal megsemmisült. Mostanában felerősödő, ott már szélsőjobboldalnak minősített formában fel-fel bukkan ugyan. Mi sem jobb példa, minthogy sok országban, Németország, Ausztria vagy akár Csehország esetében is, a jobb és baloldali pártok régóta, sokszor évtizedek óta koalícióban kormányoznak. Próbálnánk ezt elképzelni itthon…

Gazdasági tekintetben, mint már érintve volt, Nyugaton pedig a baloldal szűnt meg. Mára a szabad piaci verseny szinte korlátlan tombolása jellemző. Gyakorlatilag Nyugaton kijelenthetjük, hogy minden, ami pozitív volt a jobboldalban elveszett, és minden, ami gazdasági tekintetben ésszerű volt a baloldalban, elhagyták. A lehető legrosszabb kombináció. Mifelénk pedig a fordítottja látható. A jobboldali szellemi értékeket(nemzet, hagyomány, vallás, család) a zászlójára tűzi a hatalom, míg gazdasági tekintetben a baloldal nyugaton elfeledett vívmányait használja(államosítás, külföldi tőke kizárása). Hasonlatos ez a fasizmus és egyéb 20. századi szélsőjobboldalinak bélyegzett ideológiák felfogásához. Mára tehát jobb és baloldalinak nevezni valamit nem lehet. A tradicionalista felfogás szerint pedig végképp nem, hiszen annak értelmében gyakorlatilag László Andráson, Baranyi Tiboron és társaikon és hű követőiken kívül, senki sem jobboldali. De talán még ők sem.

Azt viszont érezzük, hogy valamiféle törésvonal igenis létezik a világban, és ez egyre jobban élesedik. A törésvonal egyik oldalán pedig a liberalizmus és globalizmus kettőse áll, a másikon pedig az ezt elutasítók. Természetesen a liberalizmus sem fedi mára eredeti jelentését, sokkalta inkább egy marxizmus illik a megnevezésére szellemi, értékbeli hozzáállásában. Így egyik oldalon állnak, akik a világot minél inkább globálissá, egységesebbé tennék, a nemzeti, kulturális identitásaink és különbségeink elmosásával, valamint tényleges jogi, gazdasági szuverenitásunk felszámolásával. Másik oldalon pedig a világban állnak, akik ezzel szembe helyezkednek ezernyi okból, ezernyi érdekből és ezernyi ideológia mentén. Napjaink híres szembehelyezkedői, akiket a Nyugati liberális-globalista szárny főellenségnek kiállt ki, mint Orbán, Putyin, Trump, Erdogan, mind-mind saját hatalmi érdekből állnak szemben a fősodorral. Azt is könnyen láthatjuk, hogy gyakran egymással is szemben állnak céljaik és érdekeik. A „szabadságharcuk” pedig nem valamiféle nemes szándék, hanem hatalmuk megtartásának egyedi feltétele. Magyarországon a társadalom több okból, de nem vette fel a Nyugati szellemi fonalat és nem hajlandó a liberálisnak nevezett őrületre. Ha Orbán hatalmon akar maradni, akkor bizony jobboldalinál is jobboldalibbnak kell lennie. Hasonló a helyzet Oroszországban is, bár ott még a régi szovjet múlt is dicsőítendő Putyin szempontjából, hogy elnyerje a nép kegyeit. A világban pedig számtalan helyen vannak magukat szocialistának, kommunistának, nacionalistának, illiberálisnak és kitudja még minek nevezők, akik szemben állnak a fősodorral. Azt pedig nem gondolhatjuk, hogy ez a saját önző érdekeiből, vagy a liberális-globalista eszmeiségnél is őrültebb ideológiák mentén szerveződő bagázs lenne a megmentőnk. Tradicionalista szemszögből itt manapság mindenki baloldali. Még a nácik is. Akik pedig szembe helyezkednek a világ szellemi és gazdasági központosításával, csupán a baloldaliság nem legdurvább formáját képviselik, hanem valahol „elakadtak” alacsonyabb szinten. Úgyhogy a nagy főáramlattal szembeúszók egyébként sehogy sem jobboldaliak. De még csak józan paraszti megfogalmazásban sem jók. Sokkal inkább ez egy ellenbaloldal. Ugyanúgy viselkednek, ugyanazok az erkölcstelen taktikáik vannak és húzásaik és céljaik, mint ami ellen harcolnak. Csak más szlogenek nevében és persze kisebb területen, a saját bázisukra terjesztenék ki azt, nem az egész világra.

Úgyhogy mielőtt nagy örömbe csapnánk, hogy a világban elindultak folyamatok, amik jó irányba visznek, emlékeztessük magunkat, hogy habár sok pozitívumot magukba foglalhatnak az ellenbaloldaiak, talán csak addig pozitívumok, míg látjuk a rosszabbat. Vagy talán teljesen máshogy mutatkozik meg, teljesen máshol bukkan elő ezekben az alternatívákban a negatívum. Mi pedig nem világállamot, de nem is kiskirályok diktatúráit akarjuk, nem jobb vagy baloldalt legyen bármilyen értelmezése is, hanem végre értelmes, élhető, igazi értékek mentén szerveződő társadalmat, nevezzék azt bármilyen „izmusnak” vagy oldalnak is.

Horváth Martin