Izrael náci reflexei

 

A náci Németország 1935-ben hozott Nürnbergi Törvényeinek 1. végrehajtási rendelete kimondja: zsidónak az minősül, akinek mindkét szülője, vagy csak az egyik szülője, vagy legalább egy nagyszülője igazoltan zsidó származású. Ezen kívül, aki vallásilag betért.

A Nürnbergi Törvények értelmében zsidónak minősített személyeket később megfosztották német állampolgárságuktól ennek értelmében.

Izrael 1950-es Visszatérés Törvénye kimondja, hogy: zsidónak az minősül, akinek mindkét szülője, vagy az anyja, vagy legalább egyik nagyszülője igazoltan zsidó származású. Ezen kívül, akik a zsidó vallásba betértek.

A Visszatérési törvény értelmében zsidónak minősülő személyek kaphatnak kizárólag izraeli állampolgárságot.

A náci Németország 1938-as Házassági Törvénye kimondja:

Két fél akkor házasodhat, ha mindketten dokumentumokkal igazolják árja származásukat, illetve nem hordoznak örökletes genetikai betegségeket.

Izrael törvényei értelmében a házasság akkor lehetséges ha:

Mindkét fél dokumentumokkal igazolja zsidó származását és noha nem kötelező, de ajánlott a házasság előtt genetikai tanácsadás és felmérés (főleg askenázi zsidók körében) a sajátos genetikai betegségek kiszűrése érdekében.

Adolf Hitler 1941. június 22.-dikei beszédében kiemelte:

" A Szovjetunió csapatokat vont össze a határon, és Németország kénytelen volt megelőző csapást indítani a közelgő támadás ellen."

Israel Katz Izrael védelmi minisztere 2026. február 28.-án kijelentette:

" Izrael állam megelőző csapást indított Irán ellen, hogy leszerelje az Izrael állammal szembeni fenyegetést."

Mindenki deportált csak másképp

A 2025-ös Nürnberg c. film részben nagy szívességet tesz azoknak, akik a nácik tetteit szeretnék relativizálni. Megtudjuk, hogy a britek csakúgy tervezték Norvégia megszállását, mint a náci Németország, ugyanazzal az indokkal, ahogy Göring szájából megkapjuk, hogy több százezer civil japán elpárologtatása egy gombnyomással Hirosimában és Nagaszakiban, védekezés címszó alatt egy óceánnal arrébb a saját országunktól, ugyan miben másabb morálisan, mint amivel őket vádolják. A film részben nem is akar, részben nem sikerül neki ezekre válaszolni. Ahogyan azt sem sikerül bemutatni, hogy Göringet dokumentumok alapján ellehetne ítélni a holokausztért. Bár nyilván nem ez volt az alkotók szándéka. A nácik érve mindig is az volt, hogy a zsidókat Európából kiakarták költöztetni, majd a háború alatt, mint az ellenséggel potenciálisan szimpatizáló belső ellenséget elszeparálni, táborokba zárni, majd onnan a keleten elfoglalt területekre kitelepíteni. Egyrészt  még ha ez is volt a szándék  eredetileg, a végeredmény aligha. Másrészt mégis ki gondolja azt, hogy ez a szándék jó? Ha kollektívan több millió zsidót átdobnak az Ural túloldalára a sztyeppére, arra ki mondja mégis, hogy na, jólvan, ez így rendben van? Sokszor említettem, hogy a nemzetiszocializmus akkor is a legbestiálisabb, legistentelenebb ideológia, ha a holokauszt soha nem történt volna meg. Sajnos az emberek zömének azonban enélkül valószínűleg egy telejsen elfogadható alternatíva, sőt vannak, akiknek még ezzel együtt is. Mindazonáltal a helyzeten nem segít, hogy azok a Szövetségesek, akik végül erkölcsileg ítéletet mondtak a vesztesek felett, maguk is valóban hasonló cselekedeteket hajtottak végre.

A háború után, a Szovjetunió, Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország és Románia német kisebbségét, pusztán etnikai okokból, függetlenül attól, hogy egyetértek-e a nácikkal vagy akár ténylegesen küzdöttek-e ellenük, a német vér alapján időseket és gyerekeket egyaránt, tervszerűen és tömegesen deportáltak és telepítettek ki, hogy ne képezzék az országok lakosságának részét. Ezek az országok a saját állampolgáraikat faji alapon összegyűjtötték, majd deportálták. Kb. 3 millió emberről beszélünk. 

A Szovjetunió az 1930-as években hajtotta végre Ukrajnában a holodomort. Moszkva tervszerűen elvette az ukrán nemzetiségűek által megtermelt javakat, élelmiszereket, majd hagyták egyszerűen éhenhalni őket. A Szovjetunió etnikai alapon a saját állampolgárait terveszűen megölte. Egyes becslések szerint közel 7 millió áldozatról beszélünk.

A Szovjetunió ma már köztudottan politikai alapon a saját állampolgárait összegyűjtötte, majd Gulágba, vagyis a legtöbb esetben halálos végkimenetelű munkatáborba küldte. Kb. 20 millió ember vesztette így életét.

Az Egyesült Államok a saját japán lakosságát 1942-től, Roosevelt, 9066-os rendelete alapján, vagyonelkobzás után munkatáborokba gyűjtötte a nyugati parton. Az indok az volt, hogy megbízhatatlanok és belső ellenségként funkcionálhatnak az ellenséggel (Japán) való szimpátiájukban. Nem számított, hogy több generáció óta az USA-ban született, amerikai állampolgárokról volt szó. Az USA pusztán faji alapon kb. 120 ezer állampolgárát deportálta táborokba, ahol több ezren életüket vesztették. 

Mindezekután elégségesnek tűnik, ha a nácik csak azt mondják, politikai okokból, az ellenséggel való szimpátia okán a zsidóságot csupán összegyűjtötték és kitelepíteni akarták saját területükről. Ha a győztesek erkölcsi mércéje is csak addig tart, hogy ez belefér, elég csak ennyivel érvelni, hogy elfogadhatónak tűnjön a bestia, sőt mártírnak, hisz ugyanazért büntették a vesztest, amit ők is tettek. De ettől még bestia marad, akkor is ha a győztesek is azok. A nürnbergi halálos ítéleteket John C. Woods zsidó származású amerikai hóhér hajtotta végre, nem túl megfelelő módon. Az elítéltek nyakát a zuhanás mértéke nem törte ki, Ribbentrop 17 mercig fuldoklott, míg Keitel tábornok közel 40 percig, mire meghalt. Nehéz morális igazságosságot várni attól, ha a mi erkölcsi mércénk csak egy arasznyival kevésbé gonosz, mint a legyőzötteké. A nácik kegyetlenségének árnyékát leginkább úgy lehetne eltüntetni, ha a saját árnyékunk, nem csak egy kicsivel lenne rövidebb. 

Japán amerikaiak egy Kaliforniai koncentrációs táborban a II. világháború alatt

Horvátországi háború (1991-1995) I. - Előzmények: Usztasáktól Jugoszláviáig

Nagy szenvedélyem a Délszláv háború, amint azt a huzamosabb ideje meglévő olvasók tudhatják is. A horvátországi háború lezárásának 30. évfordulója alkalmából ezért úgy döntöttem - Magyarországon hiánypótló jelleggel-, hogy az egész konfliktust bemutatom több fejezetben, a kezdetektől az utóhatásokig. A horvátországi háború volt Európa második világháború utáni leghosszabb ideig fennálló konfliktusa és az 2022-es ukrajnai orosz invázióig az 1945 utáni leghosszabb hadszíntérrel is büszkélkedhetett. A népírtás, etnikai tisztogatás és civilek elleni kegyetlen mészárlások ismét az öreg kontinensre költöztek, melyet már mindenki úgy hitt, a II. világégés után maga mögött hagyott. A II. világháború harcmodora, kegyetlensége, habitusa visszaköszönt a VHS kazetták és az első internetes oldalak világában, ezzel pedig egy semmihez sem hasonlítható bizarr korszakot hozott el a 21. század nyitányára. 

I. Előzmények

Első Jugoszlávia és az Usztasák

A horvát nacionalizmus kezdeteit nem kell bemutatni a magyar közönségnek, mindenki emlékszik Jelasics tábornokra az 1848-as forradalom kezdetén. Jelasics azzal a reménnyel támadta meg a Magyar Királyságot, kisegítve a Bécsi udvart, mert az Magyar Királysághoz hasonló függetlenséget ígért, az addig Budapest alá besorolt Horvátországnak. S bár forradalmunk elbukott, a horvátok végül ezt a függetlenséget nem kapták meg a császári udvartól, így a horvát nacionalizmus tovább fortyoghatott magában. Az 1867-es kiegyezés utáni békeidőben szabadon alakulhattak a horvát pártok, amik a zágrábi Száborban (parlament) minnél nagyobb önállóságot követelhettek Horvátországnak. A 20. század elejére ennek legnagyobb szószólói a HSS (Horvát Parasztpárt) és a HSP (Horvát Jogok Pártja) lett. A csúfos végű I. világháború területi veszteségeit sem kell ecsetelni a közönségnek, így tudjuk, hogy a Magyar Királyság egykori része, Horvátország, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság néven egyesülő, délszláv államban kapott helyet. Ezt az országot szintén a 19. században a horvát nacionalizmussal - mostanból visszanézve paradox módon-, egyszerre fejlődő pánszlávizmus eszméje hozta létre. Ennek az eszmének a lényege az volt, hogy a szlávok azonosságai nagyobbak és fontosabbak, mint különbözőségeik, s egy közös államban van a helyük. Mind a horvát, mind a szlovén, mind a szerb nép között nagy támogatottságnak örvendezett ez a koncepció és bizarr módon egy új birodalmi vággyal töltötte meg saját nacionalizmusukat, ahol végre önálló szláv birodalom lehettek az osztrák, a magyar vagy épp a török elnyomás történelmi sérelmeit hátrahagyva. Mindazonáltal nagyonhamar kiderült, hogy a horvátok többsége mégsem ilyen lovat akart. 

Ante Pavelic Usztasa vezető

Belgrád központtal az irányítás jelentős részben a szerbek kezében öszpontosult. I. Sándor király elvileg minden nép uralkodója volt, de azért a valóságban mindenki úgy érezte, hogy ő a szerbek királya. A szerbek pedig a politikában, bürokráciában, hadseregben és gazdaságban is jelentős túlsúllyal rendelkeztek. A horvátok jelentős részében aztán megérett a gondolat, hogy ezek a délszláv hasonlóságok nem biztos, hogy felülírjáka  különbségeket és a HSS és a HSP is egyre nagyobb függetlenséget követelt a Horvát Királyság számára. De az 1920-as évek korszellemének megfelelően, voltak olyanok, akik töketlennek tartották ezen pártok kackiásbajszú, szmokingos képviselőit, akiket Belgrád amúgy is, hol betiltott, hol figyelmen kívül hagyott. 1929-ben aztán I. Sándor megelégelte a tarthatatlan társadalmi instabilitást és egész egyszerűen betiltott mindent, ami nem tetszett és bevezette a királyi diktatúrát. Egyben az országot átnevezve: Jugoszláviára. Ebben az évben Ante Pavelic, aki töketlennek tartotta a HSS-t és a HSP-t, megalakítja az illegális Usztasa mozgalmat. Maga az Ustase szó annyit jelent: felkelni. Ezen felkelők pedig nem maradhattak ki a '20-as és '30-as évek korszelleméből és nacionalizmusuk elsősorban az addigra virágzó olasz fasizmusból és szárnyait bontogató német nemzetiszocializmusból vett át elemeket. Ezzel ellentétben valójában az Usztasáknak sohasem volt olyan koherens világnézete vagy ideológiája, mint a nácizmus, vagy a magyar hungarizmus. Egy független Horvátországot akartak, amely etnikailag tiszta az általuk mérhetetlenül gyűlölt szerbektől. Pavelic aztán mindenfélét hallott az évek során hatalomra jutó német elvbarátaitól, és szépen belekeverte az Usztasa repertoárba a fajilag tiszta, árja (és nem szláv) horvát nép felsőbbrendűségét a szerbek felett, és természetesen a kommunistákat és a zsidókat is megvetette, de tulajdonképpen ez Horvátországban igazán nem érdekelt senkit, mindenki a szerbeket utálta és ezzel is voltak elfoglalva. Illegális tevékenységükben nem válogattak a módszerük között és a '30-as évek elején több terrortámadást is végrehajtottak jugoszláv intézmények ellen. Legnagyobb cselekedetük pedig 1934-ben, magának I. Sándornak, a jugoszláv királynak a meggyilkolása volt. Habár Pavelic maga Olaszországból irányította a mozgalmat, a '30-as évek végére Jugoszláviát sikerült meglehetősen instabillá tenni, amiben a nagyhatalmi körülmények is közrejátszottak. Ennek fináléja 1941-ben érkezett el, Jugoszlávia német, olasz és magyar megszállásával. És akkor jött el az Usztasák ideje.

NDH- vagyis a Független Horvát Állam

Hitler és a nácik megvetették Pavelicot és az usztasákat, azonban a németeknek 1941-ben a keleti front megindulásával kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, minthogy a Balkánon is erőket tartsanak fenn, ezért kapóra jött egy brigád, ami magát árjának hiszi, szeret karlendíteni és kiirtaná azokat a potenciális ellenségeket, akiket a nácik sem szeretnének Európa alsó fertáján tudni a totális háború közepette. Ezért megadták az Usztasának azt, amire vágyott, a Független Horvát Államot. Ez volt a Nezavisna Drzava Hrvatske, röviden NDH. Ez megfelelt Nagy-Horvátország vágyálmának területileg, ami magában foglalta egész Boszniát, a mai Vajdaság nyugati részét, de a legtöbb fontos partmenti vidéket az olaszoknak kellett adniuk. Ezt a területet az usztasák aztán egy percig sem tartották valójában ellenőrzésük alatt. Noha a nácik úgy gondolták a rendfenntartást majd Pavelicék (aki eddigra Povlavnik néven Fhürer lett) elvégzik. Azonban nagyon hamar kiderült, hogy ez a bagázs bármiféle komoly, fegyelmezett katonai cselekményre alkalmatlan. Elvégre terroristákról volt szó gyakorlatilag. A partizánok Bosznia, Szlavónia és Dalmácia jelentős részét tartották fennhatóságuk alatt a háború végéig. Az SS egységei nélkül valószínűleg még azokat a részsikereket sem érték volna el az Usztasák az izolálásukban, amiket néha elértek. Az Usztasák egyvalamiben voltak jók, a kegyetlenségben. Azonnal nekiláttak a csekély létszámú zsidóság kivégzésének, ami nagyon hamar teljesen sikerült, majd a szerbek szisztematikus kiirtásának. A szerbek több százezres lélekszáma már komolyabb feladatnak bizonyult, és szinte döbbenetesen ördögi, hogy képesek voltak közel a felüket kiirtani az Usztasák. Mindezt úgy, hogy a nácik démonikus precizitású haláltáborai nem álltak rendelkezésükre, hanem csupán a golyó, a kasza, a lánc és a kés és az élve égetések brutalitása. Itt volt Európa egyetlen koncentrációs tábora, amit nem a németek üzemeltettek. Erről bővebben már itt írtam: Jasenovac

Az Usztasák olyan gyomorforgató kegyetlenséggel ölték meg a civileket, nőket, csecsemőket, hogy maga a helyi SS küldött felháborító jelentést Himmlernek arról, hogy milyen méltatlanul emberalatti módon viselkednek a horvátok és hoznak szégyent a nemzetiszocializmusra. Az Usztasa mindent megtett, hogy professzinális hadsereggé fejlődjön a háború végére, ezért 1944-re megalakították az ország hivatalos hadseregét a HOS-t ( Hrvatske Oruzane Snage- Horvát Fegyveres Erők). Azonban addigra ez is kevésnek bizonyult. A főként szerbekből, de jelentősen horvátokból is álló partizánok aztán az évek során egyre nagyobb területekre tettek szert, míg végül Tito partizáncsapatai a szovjetek segítsége nélkül szabadították fel a Balkán-félsziget nagyrészét a nácik és az usztasák rémuralma alól. 

Második Jugoszlávia és a horvát tavasz

1945-ben Jugoszlávia ismét ujjáalakul a régi tagállamaiból új tagállami határorokkal és szocialista alkotmánnyal. Tekintettel arra, hogy a szovjet csapatok mindennemű segítsége nélkül vívták ki Titoék a függetlenségüket, Sztálinnak csak atyai jótanács szinten volt joga beleszólni a jugoszláv belügyekbe. Ezeket a jótanácsokat nem igazán fogadta meg Tito végül és hamar egy különutas szocialista irányt vitt, ami nem tartozott sem a Kelethez sem a Nyugathoz. Témánkat tekintve annyit azért átvette a szovjet modellből, hogy a Jugoszláv Népköztársaság igen rövid pórázon tartotta a tagállamait és a központi vezetésnek pedig szinte korlátlan befolyása volt mindenre. A kommunizmus egyenlőségének eszméjével és a véres világháborúval a hátuk mögött, a jugoszláv vezetés úgy döntött, még nagyobb hangsúlyt fektet az egység gondolatára és a nemzetiségek közötti különbségek elmismásolására. Ezért bevezették, hogy a népszámláláson jugoszlávnak is vallhatja magát az ember, erre azonban a lakosság mindössze 5-7%-a volt hajlandó mindig is. A jugoszláv történetírás inkább kulturális-vallási diverzitásként azonosította a sokszínűséget, sem mint önálló nemzetalkotásra alkalmas külön nációkkal. Így inkább szerették a katolikus, muszlim és ortodox megjlelöléseket alkalmazni. Azonban mindenki tudta, hogy a katolikus leginkább horvátot, a muszlim bosnyákot, az ortodox pedig szerbet fed. Az is nagyon hamar kiderült, hogy a második Jugoszlávia problémái éppen ugyanazok, mint az első Jugoszláviáé. Ez ismét a szerb dominancia. Mivel a zsíros párt és állami pozíciókat a partizánmozgalomban bizonyított hű elvtársak kapták, a partizánok többsége pedig szerb volt, nagyonhamar etnikai túlsúly alakult ki befolyásos területeken. És az is mindig kiderül, hogy nem annyira a kommunizmus volt a felhajtó erő a partizánok között sokszor, hanem a szerb identitás is bőven ott motoszkált. Például a Jugoszláv Néphadsereg tisztikarának 70%-a szerb volt. Ezért a '60-as évekre már nagyon jól látszott, hogy a többi népcsoport ismét elégedetlen. Leginkább pedig a horvátok. Franjo Tudman ( horvátország későbbi elnöke) szintén partizánként harcolt a II. világháború alatt, s horvát származása sem jelentett akadályt, hogy zsíros egyetemi és katonai pozíciókat zsebeljen be Jugoszláviában. Azonban ez sem jelentett akadályt, hogy Tudman egyre inkább úgy érezze a partizán múltjával kapcsolatban, hogy ő bizony, nem ezt a lovat akarta. Ezzel pedig a horvátok körében nem volt egyedül.

Franjo Tudman (1960)

Tudman történészként eljut odáig, hogy egy disszertációt ír arról, hogy a Jasenovaci haláltábor szerb áldozatainak száma túlzó és csupán a horvátok nemzeti büszkeségének szerb soviniszta sértegetése okán nagyítják fel az Usztasa bűnöket. Ez nem csak azért pikáns, mert Tudman partizánként az Usztasa ellen harcolt, hanem azért is alakulhatott ki ez az Usztasákkal való földalatti szimpátia és mentegetés a horvátok körében Jugoszláviában, mert a jugoszláv történetírás kényesen figyelt arra, hogy ne emeljen ki bűnösnek egy népcsoportot sem. A kommunista egyenlőség nevében a hivatalos jugoszláv álláspont igyekezett szőnyeg alá söpörni minden olyan véleményt, amely akár a szerb csetnikek, akár a horvátok bűnösségét nagyították volna fel. Ennek okán az Usztasa bűnök feldolgozatlanok maradtak a horvát társadalom számára és részben a mai napig azok is. Azt azonban nem tudta elkerülni a jugoszláv történetírás, hogy ne nevezzen meg bűnöst az első Jugoszlávia összeomlásáért. Önmaga kvázi jogelődjét nem tarthatta hibásnak, hiszen a jelenlegi koncepció is hibás volna, ezért az Usztasa mozgalom volt fő okként számontartva. S miközben kínosan figyeltek arra, hogy az Usztasa ne a horvátokkal legyen azonosítva a népek egységének jegyében, a horvátok jelentős részének hiába mondták, mindenki tudta, hogy az Usztasa az bizony horvát függetlenségi mozgalom volt. Azt is tudták, hogy nem mástól akartak függetlenedni, mint az első Jugoszlávia szerb dominanciájától. Ez pedig a második Jugoszláviában éppenúgy fennált. A horvát nacionalizmus az 1968-as diáklázadásokkal megtoldva ismét szárnyait bontogatta. Tito ezt még rábízta a zágrábi horvát elvtársakra, hogy kezeljék, azonban 1971-re bebizonyosodott, hogy erre képtelenek. Nemhogy képtelenek, maguk is részt vesznek benne. Az űgynevezett horvát tavaszt a Horvát Kommunista Párton belül is lekellett verni. S bár első körben a tagállami hatásköröket tovább szűkítették, Titonak a háta közepére sem hiányzott egy belső konfliktus, mikor olyan harmadik utas, Kelet-Nyugat híd pozíciót vívott ki országának, amiről Orbán csak álmodni tudna. Ezért 1974-ben Jugoszlávia alkotmányát módosítják és sokkal több tagállami hatáskörhöz jutnak mind a horvátok, mind a többi entitás. Ez a problémát ideig-óráig jegelte, de meg nem oldotta.

Tito halála és a sovinizmus fellángolása

Milosevic Koszovóban (1987)

Tito, mint a jugoszláv egység egyszemélyes szimbóluma 1980-ban meghal. Jugoszlávia az űrt, amit hagyott nem tudja bepótolni. Jugoszlávia elnöksége egy fél évente, mindig másik tagállam által delegált elnökből áll. Ez minden józanul gondolkodó ember számára kaotikus és tarthatatlannak tűnik, s az is volt. A jugoszláv központi vezetés súlya és tekintélye az 1980-as évek közepére teljesen leértékelődik, gyakorlatilag semmissé, szimbolikussá válik. Ezzel párhuzamosan a tagállami vezetők szerepe pedig felértékelődik, akiknek nincsen féléves kifutási ideje, ezért sokkal karakteresebben tudnak megjelenni. Azt pedig nem nehéz kitalálni, hogy egy tagállam vezetője, nem egész Jugoszlávia érdekét nézi. Ezért a szerbiai Slobodan Milosevic hatalmas népszerűségre és befolyásra tesz szert. Befolyását egyértelműen növeli, hogy a szerb politikai, katonai és gazdasági dominancia nyomán, a szerb vezetés a legfajsúlyosabb. Milosevic pedig az egész szocialista tömb recsegése és ropogása közepette a '80-as évek második felétől, meg sem próbál kommunistának tűnni és kertelés nélkül a szerb nacionalizmus érdekét nézi.Az albán többségű Koszovó ( ami Szerbia autonóm területe volt) autonómiáját megvonja 1987-ben. Beszédeiben egyre hangosabban és nyíltabban utal a szerbek sérelmeire és felsőbbrendűségére Jugoszlávián belül. Ami a többi nép gyanúja és félelme volt, most valósággá válik, a lepel lehull. 1989-re sorra alakulnak meg soviniszta szerb pártok, új-csetnik szervezetek, ahogyan Horvátországban is színre lép ismét a HSP, HSS és Franjo Tudman új HDZ-je. Miközben a tagállamok kommunista pártjai is a belgrádi irányvonaltól függetlenítik magukat. Tudmanék egyre hangosabban követelik a függetlenséget, mert Jugoszlávia immár kérlelhetetlenül Nagy-Szerbia víziójának megvalósulását szolgálja. Jugoszláviát ebben a formában egyben tartani már senkinek sem érdeke. 1990-re megtörténnek az első szabad választások minden tagállamban. Szerbiában Milosevic szociáldemokratákra átkeresztelt egykori kommunista pártja nyer, Horvátországban pedig Tudman nacionalista HDZ-je, Boszniában a muszlim függetlenséggel kacérkodó Izetbegovic. Mindenki menne, amerre látna, Milosevic pedig a Szerbiává váló Jugoszláviában tartana annyi területet, amennyit lehet. Horvátország és Szlovénia megkezdi a függetlenné válásról szóló tárgyalásokat, miközben a Nagy-Szerb álomból kiszakadni kívánó horvát tagállam területén több százezer szerb él. Az 1990-es év egész hangulata feszült. Mindenki érzi, a pokol hamarosan elszabadul.  ( Folytatása következik)

Horváth Martin

Aki a korszellemmel házasodik, hamar megözvegyül

 A karszalag fesztiválokon kívül ritkán jelez jót.

A nácizmustól megtisztított fasizmus újjáéledése

Nehéz a fasizmusról beszélni objektíven és tárgyilagosan úgy, hogy mindenki megértse, hiszen talán a legtöbb prekoncepció ehhez a szóhoz kapcsolódik a politikai ideológiák tárházában. Ha fasizmusról beszélünk, a legtöbb embernek a II. világháború, a holokauszt, vér és halál jut eszébe. Pedig a fasizmus egy gyökeresen más politikatörténeti/politikafilozófiai fogalom, melynek egyáltalán nem szükségszerű kapcsolódni a nácizmushoz, s ez a hitleri Németország előtt nem is volt így. Maga a fasizmus is erre törekszik 1945 óta, hogy lemossa magáról a 20. század közepén ráragadt nemzetiszocialista foszlányokat. Ennek érdekében nem csak, hogy nem bánja, ha nem kell magát fasizmusnak nevezni, sőt bátran tagadnia is azt, hanem sok követője mára egyenesen el is hiszi, hogy a demokrácia egyik formáját képviselik. Pedig fasizmus. De kezdjük rögtön az elején, definiáljuk a fasizmust.

Mi a fasizmus?

Fasizmusnak először a történelemben, az olasz fasizmust nevezték, mely az 1910-es évek végén, 1920-as évek elején kristályosodott ki. Ez szolgált később minden más fasiszta rendszer, ideológia alapjául, de korántsem jelenti, hogy valami sajátosan olasz találmányról lenne szó. Sokkal inkább mondhatjuk azt, hogy legelőször Olaszországban manifesztálódott az a világnézet és társadalmi koncepció, melyet minden nemzet magában hordozott évszázadok óta. A fasizmus egy univerzális világszemlélet, mely a világ minden társadalmában jelen volt és van, még ha lappangó vagy perifériás helyzetben is. Az, hogy legelső - de nem legsikeresebb- megtestesülése Olaszországban történt, magával hordozza, hogy olasz eredetű nevet kapott, s ez alapján lett gyűjtőneve ennek a bármely nép körében jelenlévő világszemléletnek. Így megkell cáfolnom a méltán és megérdemelten ismeretlen neonáci zenekar, a Natural Born Killers egyik nívós számában elhangzó önmosdatást, mely a "nem vagyunk mi fasiszták, mert nem vagyunk mi olaszok" strófával érvel. Hogy minőségibb vizekre evezzünk, nézzük is meg hát Umberto Eco nemzetközileg elismert, kifejezetten fasizmusra specializálódott történész tömör definícióját, mik is a fasizmus jellemzői:

1. Hagyománykultusz, visszarévedés a dicső múltba, ebből adódóan a progresszió, liberalizmus elvetése

2. Vallás (vagy valláspótlék, vallásos élmény) beemelése a politikába

3. Cselekvőképesség kultusza, vagyis a politikus mindenkor erős vezér látszatát kell keltse a bizonytalanság szikrája nélkül

4. Nemzetfogalom kisajátítása, az ellenzék hazaárulóvá való minősítése, idegen érdekek kiszolgálójának titulálása

5. Idegenekkel szembeni gyűlölet, félelmek keltése, felerősítése

6. A külső és belső ellenség fenyegető képének folytonos fenntartása, gyakran összeesküvés-elméletekkel alátámasztva

7. Háborús retorika és hangulat, a hívek tömegeinek folytonos "harckészültségben" tartása

8. Populizmus és elitizmus keveréke, a nép nevében a népért való szólamok hangoztatása vegyül egy vezérkultusszal

9. Férfi erények hangsúlyozása, a nők elsődleges szerepének a családot jelöli meg

10. Közösség érdekének hangoztatása az egyéni szabadságjogok rovására, mindig a többség nevében való kommunikáció és akaratérvényesítés, melyet egy szűk elit jelent ki

Emilio Gentile nagyjából hasonló pontokban definiálta a fasizmust, de kitért több területre is, mint:

- A fasiszta mozgalom különböző társadalmi rétegekből tevődik össze a legalsóbb osztályoktól, a középosztályon keresztül a gazdagokig. Az identitás nem az osztályhelyzetben, társadalmi rangban gyökeredzik, hanem egy nemzeti bajtársi identitást jelent. 

- A szakszervezeti tevékenységek korlátozása, elnyomása. Az állam befolyásának növelése a gazdaságban, hogy a rezsim céljainak megfelelő és hozzá lojális cégek, ágazatok fejlődjenek, s azokat az állam ellenőrizni tudja. Mindeközben a magántulajdont és az osztálykülönbségeket megkívánja őrizni.

- Egyetlen nemzeti párt léte, mely az egész nemzet érdekét képviseli, melyet egy miszticizmusba hajló tekintéllyel felruházott, csodált Vezér irányít.

- Anti-ideológia. Erőteljes anti-marxizmus, anti-liberalizmus, anti-individualizmus

Nos, ha most valaki azt érzi, hogy ezen pontok zöme emlékezteti valamire, akkor az nem csoda. Természetesen bizonyos pontoknak lehet valóságalapja, s akár önmagában nem ördögtől valók. Az idegenellenesség érthető egy bevándorlás sújtotta régióban, városrészben, ahol kulturális feszültségek jönnek létre a kéretlen és alkalmazkodni nem vágyó embertömegek végett. Vagy a hagyományokhoz való ragaszkodás és egy korábbi, dicsőbbnek gondolt korszak reprodukálásának kísérlete sem feltétlen lesz rossz gondolat. Azonban ha ezen pontok döntő többsége együttesen kipipálható, ott nagy valószínűséggel fasizmusról beszélhetünk. 

A fasizmus, mint a jobboldal túlélésének záloga

Felkell elevenítenünk az általam preferált és a legtalálóbbnak gondolt definíciót a jobboldal és a baloldal különbségére. Nevezetesen, hogy a jobboldal szerint a világ az abszolútum az egyén szubjektum. A baloldal esete ellentétes, ahol az egyén az abszolútum, és a világ a szubjektum. Magyarán a jobboldal a világot, annak rendjét tekinti igazodási pontnak, melynek az egyéneknek kell változni, megtalálni vagy elfogadni a helyüket, míg a baloldal számára az egyén vágyai szerint kell alakítani az őket körülvevő társadalmat, rendszereket. 

Ennek értelmében a történelemben a társadalmak zöme jobboldali volt az archaikus kortól kezdődően. Ahogy a metafizikai tradícionalisták is többször kijelentik, az ember alapvető, természetes létállapota jobboldali volt. Ezt törte meg a 18.-19. században a felvilágosodás, amely alapvetően baloldali eszméknek tört utat. Egyáltalán a baloldali és jobboldali elnevezés is innentől jelenik meg. S a jobboldaliak hiába ragaszkodtak a konzervatív rendhez, az ezer sebből vérző feudális világ végérvényesen omladozni kezdett. A felvilágosodás baloldali eszméi elkerülhetetlenül döntési jogot és hatalmat, befolyást adtak a tömegnek. A tömegek miután szavazati jogot szereztek, érthető módon befolyásukat nem arra fordították, hogy visszaállítsanak egy olyan társadalmi struktúrát, ahol nincsen befolyásuk és hatalmuk az állam és ebből kifolyólag a saját életükre. Az 1800-as évek végén jelentek meg azok a körök és irányzatok, melyek ezt a folyamatot nem csak rossz szemmel figyelték, (ahogyan a konzervatívok), hanem ugyanolyan rosszallóan tekintettek a korábbi konzervatív rendszerre is, mely saját hibái okán összeomlott és teret adott a baloldali ideológiáknak. Ennek érdekében pedig egy teljesen új struktúrán gondolkodtak, mely a jobboldali értékeket preferálja, de teljesen új állami és társadalmi konstrukcióban érvényesíti azokat. Ezekben a szellemi irányzatokban gyökeredzett végül a 20. század elején megjelenő fasizmus. Benito Mussolini, az eredeti (olasz) fasizmus ikonikus alakja baloldali anarchistaként kezdte pályafutását és az első világháború véráztatta éveiben forgatta át a történelem kereke őt a jobboldali értékek irányába. Mussolini pontosan tudta azt, hogy a tömegeket fontos befolyásolni és, hogy nem lehet tőlük elvenni a befolyás és a hatalom illúzióját. A fasizmus megalkotta azt a jobboldalt, mely úgy tesz, mintha a tömegek, a nép akaratán nyugodna a hatalma. A jobboldal esszenciális lényege, hogy az egyének sokaságának beleszólási joga a legfelsőbb szintű nemzeti ügyekbe elképzelhetetlen. Alapfilozófiájának szöges ellentéte. Mivel azonban a felvilágosodás már akkora utat tört a szavazatijognak és a tömegek beleszólási lehetőségének, hogy ezt már visszafordítani nem lehetett, a jobboldal egyetlen túlélési lehetőségét az jelentette, ha beszáll a játékba és elhiteti, hogy az ő általa képviselt értékek is a nép többségének akaratán nyugszanak. Ezt nevezi manapság a közélet úgy, hogy jobboldali populizmus. A fasizmus a jobboldali populizmus első megnyilvánulása, mely felkínálja azt a részbeni vagy teljes illúziót, hogy a többség jogos és szuverén akaratán támaszkodik hatalma. Így megszerezve a hatalmat az állam felett, azt visszabontja egy autokratikus intézménnyé, melyben fokozatosan visszaépíti azokat a társadalmi struktúrákat és jobboldalinak nevezett ideológiai elemeket, miközben a társadalmat folyamatosan meggyőzi, hogy ez a többség akaratán nyugszik, s mindeközben a propagandán és az visszaformált társadalmi struktúrákon keresztül befolyást is gyakorol az emberek többségére, hogy valóban egyet is értsenek ezen elképzelésekkel. 

A fasizmus és a nemzetiszocializmus

Minden négyzet téglalap, de nem minden téglalap négyzet. Jól a fejünkbe verték ezt az általános iskolában. Valahogy így viszonyul egymáshoz a fasizmus és a nemzetiszocializmus is. Minden nemzetiszocializmus fasizmus, de nem minden fasizmus nemzetiszocializmus. A nemzetiszocializmus a fasizmus érthető, de nem törvényszerű következménye. A fasizmus,-mint fentebb már láthattuk- viszonylag tág világszemlélet, társadalmi konstrukció és államvezetési konstrukció. A nemzetiszocializmus ezzel szemben véresen komoly, részletesen pontokba foglalható ideológia. Ideológia, mely az élet minden szegmensére kiterjedően válaszokat kíván adni és az élet legapróbb részleteiig próbál is beavatkozni és formálni mindent. Vegyünk két szembeötlő példát.

Az antiszemitizmus:  A fasizmus nem antiszemita. Legalábbis nem törvényszerű és nem esszenciális velejárója. Az eredeti olasz fasiszta mozgalomnak ugyan voltak kifejezetten antiszemita tagjai, a fasiszta Olaszország több, mint 20 éve alatt nagyrészt szinte egyáltalán nem foglalkozott a zsidósággal a fasiszta vezetés. A zsidókérdés nem létezett. A Nemzeti Fasiszta Pártnak csakúgy volt rengeteg zsidó tagja, mint antiszemita tagja. Sem kulturálisan és fajilag nem volt törvény de még csak elképzelés sem a zsidókat érintően. A spanyol fasizmusban, azaz a falangizmusban szintén nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Fel sem merült a zsidóság, mint kultúra, népcsoport olyan tényezőként, melyre figyelmet kéne fordítani, vagy bármiben kikéne emelni a helyzetüket. A fasizmus számára a zsidókérdés legalább olyan irreleváns volt, mintha azt mondanánk, hogy örménykérdés. Nincs örménykérdés, minek lenne, kit érdekelnek az örmények? 

Ezzel szemben a nemzetiszocializmus zsigerileg antiszemita. Kezdetektől fogva a zsidóságra épülő vélt vagy valós sérelmek hangoztatása képezte alapját. A zsidókat érintő összeesküvés-elméletek az ideológia elengedhetetlen alappillérei voltak. Ez nem csak a német nemzetiszocializmusra volt igaz, de más nemzetek nemzetiszocialista ideológiáiban is megjelentek, ha más hangsúllyal vagy indokkal is (pl. a magyar hungarizmus). A legfontosabb és legszigorúbban vett törvények a zsidóságot érintő rendelkezések voltak, a propaganda elsőszámú, napiszintű fő iránya a zsidókérdés körül forogtak. Olyannyira alapját képezték, hogy még a háború legelkeseredettebb hónapjaiban is hatalmas infrastruktúrát és kapacitást vetettek be a zsidóságot érintő tragikus események végrehajtásához. 

Az olasz fasizmus kifejezetten elzárkózott az antiszemitizmustól, Mussolini magát Hitler Mein Kampfját is ostoba közhelyek gyűjteményének nevezte. Végül kizárólag geopolitikai okokból adta meg magát a szomszédos, nagy befolyású Németországnak magát az olasz fasizmus és vezetett be 1938-tól zsidótörvényeket. Csakúgy, mint Magyarország ugyanezen okból, mely ország nem volt még csak fasiszta sem. Ennek ellenére a nácik mindvégig elégtelennek ítélték az olasz fasiszta zsidóellenes intézkedéseket és tény és való, hogy a többi csatlós országhoz képest, minimális retorzió érte az olaszországi zsidóságot. 

A fajelmélet: A fajelmélet és a zsidókérdés nem teljesen szétválasztható, de külön kezelendő terület. Az antiszemitizmushoz hasonlóan, a fasizmus eredendően nem rendelkezik fajelmélettel és nem is következik belőle törvényszerűen. A fajelmélet olyannyira a német nemzetiszocializmus sajátja volt, hogy még a többi ország nemzetiszocialista ideológiájában sem találunk hasonló mértékűt. Mind a magyar, mind a horvát, a norvég, a flamand nemzetiszocializmusok magukévá tettek valamilyen minimális faji elképzelést, de ezek csak árnyékai a német fajelméletnek. Ez kizárólagosan a német 19. században gyökeredző modernista tudományos (mára áltudományosnak hívott) elképzelés volt. Az ősi germán miszticizmuson és a 19. századi új tudományágak talaján kifejlődő gondolat. Az evolúcióelmélet kisarkított elképzeléseit, a frenológiát és az eugenikát olyan szinten ötvöző elképzelés volt, ami a fasizmustól egyébiránt teljesen idegen. A nácik tudományos, genetikai alapú gondolkodása és azt mindenek felé helyező társadalmi koncepciója totálisan ellentétes a fasizmus progresszivizmus és modernitás tagadásától. S már az is beszédes, hogy más nemzetek nemzetiszocializmusai sem fektettek erre ekkora hangsúlyt, sőt homályos néha elhangzó felsőbbrendűségi lózungokon kívül nem foglalkoztak vele, addig a kifejezetten fasiszta országokban, mint Olaszország, vagy Spanyolország ennek nyoma sem volt. Ha felsőbbrendűségről szó is esett a fasizmusban, akkor az kulturális értelemben történt kizárólag. 

Mindemellett a fasizmus teljesen megbékélt vagy kifejezetten jó viszonyt ápolt a már meglévő keresztény kultúrával (vagy épp aktuális vallással), addig a német nácik ideológiája annyira totális volt, hogy a vallást is maga képére kívánta formálni és a nemzetiszocializmus talaján lévő új vallást kreálni. Ez szintén olyan elem, amely a nemzetiszocializmusok között is kizárólag a német vállfaját érintette kizárólag. 

A fasizmus újradefiniálja önmagát

A fasizmus láthatóan túl közel került az általa indirekt módon teremtett nemzetiszocializmushoz. A tanítvány túlnőtte a mesterét. De ez a tanítvány végül hatalmasat bukott és beszennyezte vele a mesterét is. A nácizmus iszonyatos bűnei és embertelen ideológiai vívmányai most már végérvényesen összemosódtak a fasizmussal. Már az 1930-as évek végére részben megfertőzte a fasizmust, de ha a különbségtétel még látszódott is, az utókor tett róla, hogy ez ne legyen észrevehető. Mind a szovjet, mind a nyugati propaganda a fasizmust kezdte el a nácizmus szinonimájaként használni és szitokszóként alkalmazni. Ez pedig olyan jól sikerült, hogy mára nagyon kevés ember tudja egyáltalán, hogy külön jelentéstartalommal bírnak ezek a szavak. Ennek érdekében a fasizmus nem is tehetett mást 1945 után, mint megpróbálta minél jobban lerázni magáról azokat az elemeket, amik ezt a hasonlóságot a nácizmussal alátámasztanák. Francisco Franco Spanyolországában fennmaradt a fasiszta rezsim annak okán, hogy nem vett részt a második világháborúban. Spanyolországot 1975-ig a falangista és egyéb fasiszta körökből összevont Nemzeti Mozgalom nevű párt irányította, valamint Franco szinte diktátori rangú vezérként. S bár korábban például karlendítést használtak üdvözlés gyanánt (ez is már Hitler előtt jelen volt a fasiszta mozgalmakban), 1945 után elhagyták ezt. A szólamaikból, retorikából is kiveszett jó pár elem és mind ezekben, mind a militarista megjelenésben visszább vett a vezetőség. Juan Peron Argentínája már alapvetően 1945 után jött lére és bár a peronizmus minden elemében illik a fasizmus kategóriájába, erről Peron már mélyen hallgatott. A fasizmusnak talán ez volt az első megjelenése, amely valóban demokratikusnak hirdette magát és tartott választásokat rendszeresen, melyeket ha teljesen kiegyensúlyozottnak és tisztának nem is lehet nevezni, de bizonyos esetekben a rendszer megbuktatható volt ezeken a voksolásokon. Nem szabad elmenni az úgynevezett Vörös fasizmus mellett sem, mely a magukat kommunista országoknak definiáló államokra volt igaz. Habár a Szovjetunió keletkezése pillanatában már torzított a marxi kommunizmus elképzelésein Lenin által és indult el egy nagyon torz és korcs jobboldali elhajlás irányába, az évtizedek múlásával ez egyre inkább igazzá vált. Olyannyira, hogy a Szovjetuniót a végére csak a jelképek és pár körítés különböztette meg attól, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül fasizmusnak nevezzük. Ugyanez igaz Kína esetére is. S bár mindkét "kommunista" hatalom a másikat vádolta Vörös fasizmussal, végülis az igazság az, hogy mindkettőre igaz volt. A nacionalizmus, imperializmus, az autokrácia és a társadalmi hierarchiák újra rendezésének tekintetében ezek egyértelmű fasizmusok. 

Jelenleg Nyugaton is, amit jobboldali populizmusnak hívnak, nem más, mint a fasizmus 21. századi újraéledése. Avagy egészen pontosan fogalmazva, már a fasizmus is a jobboldali populizmus 20. századi megjelenése volt. Ezek a - legjobb szóval- poszt-fasiszta mozgalmak, pártok mindent megtesznek, hogy ne emlékeztessenek az eredeti fasizmusra. A militarista megjelenés jelentősen háttérbe szorult, s inkább a hívek mozgósítása terén, beszédek, propaganda hangulatában köszön vissza. A demokrácia nyílt elutasítása kiveszett a repertoárból és átalakult demokrácia kritikává. Éppen ellenkezőleg, ezek az irányzatok önmagukat tüntetik fel a "valódi" demokrácia védelmezőjének szerepében. De nevezzék illiberálisnak vagy kereszténynek is a demokrácia alternatívájukat, emögött továbbra is a néptömegek egyetértésének illúzióját láthatjuk meg. S ez sok esetben nem csak illúzió, hanem a propaganda hatékonysága végett, valóban egyetértésre manipulált tömegekről beszélhetünk. Ugyanis a poszt-fasizmus búcsút intett a nyílt erőszaknak és elsődleges fegyvere a manipuláció és a propaganda lett, melyet 20. századi elődjénél is mesteribben alkalmaz. Az olyan elemektől, mint a fajelmélet vagy az antiszemitizmus, melyek eleve a nácizmus sajátjai voltak, teljesen igyekszik elhatárolódni. Olyannyira, hogy a 21. századi poszt-fasizmus kifejezetten már-már filoszemita. A zsidó közösségekkel és Izraellel meglepően jó viszonyt ápol, s elsőhangú szószólójává vált, mind a zsidó államnak, mind a diaszpóra közösségeknek. Szemben a sokszor antiszemita muszlim bevándorlókat felkaroló baloldallal. Így folytatja sokak számára meglepő módon menetelését a fasizmus még a 21. század közepe felé haladva is szerte a világban. Megcáfolva azt a baloldali filozófiai tételt, hogy a történelem fejlődése lineáris és az idő előre haladtával fokozatosan válik minden progresszívebbé. A jobboldali történelemszemlélet ezzel szemben azt állítja, hogy a történelem ciklikus, s fel és leívelő dicsőséges vagy dicstelen szakaszok váltogatják egymást. Ebből nyer erőt újból is újra, hogy felbukkanjon hol fasizmusnak nyíltan hívva, hol másként nevezve magát. 

Azonban nem felejthetjük, hogy a kereszténység ( melynek nevét és jelképeit a jobboldal, morális értékeit a baloldal használja fel és él vele vissza) azt állítja, hogy a történelem menete lineáris, de egyáltalán nem úgy, ahogy a baloldal állítja. Fokozatosan közeledünk egy egyre sötétebb és borzasztóbb végkifejlet felé. Ennek az egyre jobban lefelé tartó spirálnak, egyre gyorsabban húzó örvénynek  pedig pontosan a jobboldal és a baloldal értelmetlen és hamis küzdelme a hajtóereje. 

Horváth Martin

Az orosz az új náci

Az orosz az új náci. Az egy dolog, hogy a jelcini Oroszország a ‘90-es években tekinthető a Weimari Köztársaságnak, Putyin pedig az autoriter, sértett, dacos revizionista autokrata. De ezeket a kényszeredett, féligazságokkal teli párhuzamokat megteszi más. Ami sokkal szembetűnőbb, hogy az orosz lett az új náci a torzliberális cancelculture verbális és kultúrális hadviselésében is.

Ahogy a II. világháború után a németekkel, úgy bánik most a Nyugat az oroszokkal. Irtózva mindentől, ami hozzájuk kapcsolódik, leköpve, meggyalázva függetlenül attól, hogy a rezsimhez köze van e. Ennek legőrültebb jelenete mikor a közönség kivonult az előadásról, mikor Csajkovszkij darab csendült fel. Pedig aligha tehet a jelen helyzetről szegény Csajkovszkij vagy Dosztojevszkij, Tolsztoj. Ezzel kéz a kézben jár, hogy a mainstream média teljes egészében átvette és terjeszti az ukrán propagandát. Az ukránok lassan elfoglalják Moszkvát és minden szavát isszuk a sajnálkozó orosz hadifoglyoknak, akiket úgy ültetnek kamera elé sajnálkozni, mint Észak-Korea az amerikai diákot. Csak előbbit készségesen elhisszük.

Többet várna az ember azért a médiától, minthogy a legundergroundabb oldalakon kelljen találnom egy reális hadijelentést. A migránsválságnál, a COVID paránál és most is bemutatta a mainstream média, hogy valós, történelmi válsághelyzetben a hitelessége nem sokkal ér többet az általa ignorált orosz propagandánál. Amely orosz propaganda csak a nyugati média leplezetlen torz utánzata, Oroszország pedig a kendőzetlen, morális álarc nélküli Nyugat. Amely Nyugat így groteszk tükörképétől megriadva önmaga ellen harcol, s nagy riadalmában úgy elhatárolódna tőle, hogy csak mindinkább hasonlít rá.

 

 

Jasenovac- A Balkáni Auschwitz

Auschwitz és még jó pár lengyel haláltábor illetve, egyéb koncentrációs táborok a Harmadik Birodalom területén, mint Dachau méltán híresek, és ha szabad ilyen kifejezéssel élni, a popkultúra részei lettek. Jasenovac ezzel ellentétben alig ismert, a nyugati kultúrában igen kevesen hallottak róla pedig az egyik legnagyobb megsemmisítő táborról van szó, amely a második világháború alatt üzemelt Európában. Valamint az egyetlen tábor, melyet nem a megszálló náci német hatóságok alapítottak és működtettek, hanem az országot (Független Horvát Állam) kormányzó hatalom önként alapította és üzemeltette. A tábor működését maguk a németek is több ízben kifogásolták és Jozo Tomasevich horvát-amerikai történész állítása szerint „hírhedt volt a barbár eljárást és az áldozatok magas számát” tekintve. Jasa Almuli a szerb zsidó közösség egykori elnöke úgy fogalmazott, Jasenovac sokkal félelmetesebb haláltábor volt, mint sok német társa, beleértve  Auschwitzot is. Jasenovac sok tekintetben különbözött a nácik táboraitól, de, ami biztos, hogy a brutalitás és embertelenség tekintetében hozta a színvonalat, sőt túl is teljesítette.

Előzmények:

Jasenovac története szétválaszthatatlan a horvát Usztasa mozgalom történetétől. Az usztasa mozgalmat Ante Pavelic alapította 1930-ban, mely az akkori Jugoszláv Királyság részét képező horvátok önálló, független állammá alapítását tűzte ki célul. Tevékenysége miatt Pavelic az usztasákat Jugoszlávia fennállása alatt, nagyrészt emigrációban, Mussolini Olaszországából vezette. A kornak megfelelően ez a nacionalista ideológia sem tudott függetlenedni a fasiszta és részben nemzetiszocialista elemektől, így Pavelic eszméje Nagy-Horvátország volt, mely Boszniát és Szerbia egyes részeit is tartalmazta horvát élettérként, államelmélete fasiszta, tekintélyuralmi rendszer volt és természetesen más népek ellenségként való kezelése sem maradhatott ki a képletből. Pavelic négy fő ellenséget nevezett meg, melyek a horvát népre fenyegetést jelentenek. Ezek közül mindenek előtt a legfőbb a szerb nép, ezután a szabadkőművesek, zsidók és a kommunisták következtek. Az usztasák a sajátos felfogású katolicizmusukra legalább akkora hangsúlyt fektettek, mint az etnikai származásra. Az usztasák tervei szerint az életterükben lévő ortodox kultúrájú szerbek egyharmadát elűzik, egyharmadát kiirtják, a maradék részüket pedig áttérítik a katolicizmusra. Ante Pavelic ideje akkor jött el, mikor a tengelyhatalmak 1940-es támadása révén Jugoszlávia összeomlott és a térség stabilizálásra érdekében megszülethetett olasz és német beleegyezéssel a Független Horvát Állam (Nezavisna Država Hrvatska – röviden NDH) mely a tengelyhatalmakkal szövetségek usztasa kormányt kapott és vezetője (Poglavik) Ante Pavelic lett. Az usztasa kormány nem is habozott és már 1941 augusztusában megnyitották Jasenovac település közelében lévő táborkomplexumot.

A tábor működése:

Az NDH vezetése hamar kiadta a nemzet és állam védelméről szóló törvényt, mely a zsidók vagyonát elkobozta valamint, az NDH állampolgára csak árja származású egyén lehetett. Ez gyakorlatilag csak a horvátokat fedte, a zsidók, cigányok és a szerbek viszont igen hamar deportálásra kerültek valamely gyűjtőtáborba. (Érdekességként megemlítendő, hogy az usztasák nem tekintették a horvátokat szlávnak, hanem germán gótok leszármazottjának. Ezzel ellentétben a nácik mindvégig szlávként és alacsonyabb rendű népként tekintettek a horvátokra, maguk Hitlerék is kényszerből, vonakodva járultak hozzá egy független horvát államhoz. Himmler egy beszédében még „nevetséges országnak” is bélyegezte az NDH-t.) Mivel az usztasák elmélete arról, hogy mely népek, csoportok jelentik a legnagyobb fenyegetést különbözött a nácik elméletétől, így a Jasenovaci táborban lévő etnikumok aránya is különbözött a többi koncentrációs táborétól. Az usztasák legfőbb ellenségüknek a szerbeket tekintették és az általuk birtokolt területen jóval nagyobb számban is éltek szerbek, mint zsidók, így közülük került ki a legtöbb fogvatartott illetve áldozat. Az usztasák olyannyira a szerbek megsemmisítésén munkálkodtak, hogy hajlandóak voltak a zsidóknak „tiszteletbeli árja” állampolgárságot adni, ha azok beállnak az NDH haderejébe és segítenek a szerbek likvidálásában. Ez a megszálló németeket erősen felbosszantotta és Himmler ki is kelt élesen ez ellen. Maga Hitler is kétszer fogadta Pavelicot. Az usztasák igazán nem voltak hajlandóak változtatni ezen megítélésükön és végül 1942 végétől a németek a zsidókat inkább közvetlenül Auschwitzba szállították. Mindennek ellenére Jasenovac felszabadításáig végeztek ki zsidókat is a táborban.

A tábor körülményei a többi koncentrációs táborhoz hasonlóak siralmasak voltak de azokat sok tekintetben alul is múlták. Itt (is) érvényes volt a pejoratív „balkáni állapotok” megnevezés. Az étel minősége és mennyisége természetesen elégtelen volt. Minden rab kapott egy tálat és ha az valamilyen okból nem volt nála többé, például ellopta egy másik rab (például kiutat ásni) akkor nemes egyszerűséggel nem kapott ételt többé. A legkényesebb pontja a tábornak az ivóvíz volt, mely gyakorlatilag nem állt rendelkezésre a komplexum területén így a foglyok a Száva folyóból ittak. A higiéniai körülmények szintén borzalmasak voltak. A kártevők mellett a kivégzettek lebomló holttestei is szanaszét feküdtek mely körülmények végett rengetegen fertőződtek meg és haltak meg betegségekben. A foglyok, hogy dolgukat elvégezzék mély árkokat ástak a latrinának melyeket két deszkával fedtek le, amelyre két lábbal rá lehetett guggolni. Többen ebbe beleestek és abban is haltak meg. Esőzések esetén ha megtelt a latrina az őrök a Szávába vezették, oda ahonnan a foglyok ittak.

Jasenovac mégis a kegyetlen kínzásairól és gyilkosságokról volt híres. Kedvelt kivégzőeszköze volt az usztasa őröknek az úgynevezett srbojsek, mely egy kés volt eredetileg mezőgazdasági célokra. Ez a rövid, éles pengéjű kést használták a rabok torkának elvágására. Beszámolók szerint 1942. augusztus 29.-én három őr fogadást kötött, hogy ki tudja kivégezni a legtöbb rabot egy éjszaka alatt. Petar Brzica lett a nyertes, aki ezzel a kis eszközzel 1360 új érkező torkát vágta el. Mile Friganovic 1100 emberrel végzett hasonlóképpen és Ante Zrinusic 600 rabbal. Friganovic nevéhez köthető egy idős öregember megkínzása és kivégzése is, akit rá akart bírni, hogy éltesse Ante Pavelicot, de az öreg rab ezt többször is megtagadta. Végül az idős embernek levágta előbb mindkét fülét, majd az orrát, végül a szemeit és legvégül a szívét. Az usztasák is használtak krematóriumokat a német táborokhoz hasonlóan, azonban a német rideg precíz gyilkolással ellentétben itt gyakran nem csak holttesteket, hanem élő embereket is elégettek bennük. Többször elkábítva őket, de olykor teljesen tudatuknál lévőket is. Használtak elgázosítást is több ízben német mintára, de a legelterjedtebb módszerek sokkal egyszerűbbek és brutálisabbak voltak. Sok foglyot egyszerűen leütöttek, majd nehéz súlyokat a végtagjaikra kötve a folyóba dobtak. Később ezt tovább fejlesztve a foglyokat összekötözték és egyszerre dobták a vízbe.

A legelterjedtebb kivégzések mégis elmondások alapján olyan primitív eszközökhöz köthetők, mint a kalapács, fűrész vagy különböző kések. Gyakori volt a körmök letépése, testrészek levágása, megcsonkítása, láncok fej köré csavarása, majd addig szorítása, míg a koponya meg nem roppan, vagy a sebek besózása. Terhes nők esetében gyakran a magzat kivágása. Az usztasa elkövetők olyannyira büszkék voltak cselekedeteikre, hogy többen áldozataik kivágott szemét, vagy levágott nyelvét nyakláncként viselték.

A tábort 1945 áprilisában hagyták el és április 21.-én szabadították fel. Az áldozatok pontos száma, ahogyan lenni szokott nem ismert, de hozzávetőlegesen eddig a napig több mint 80 000 ember vesztette életét Jasenovacban. Ebből körülbelül 50 000 szerb volt, 16 000 cigány, 13 000 zsidó, 4000 ellenzéki horvát, 1000 bosnyák és 200 körüli szlovén. Ebből is a 14 év alatti gyermek áldozatok száma több, mint 20 000.

Jasenovac utóélete:

Tito Jugoszláviájában a tábor helyén emlékmű és emlékközpont készült. A szocialista Jugoszlávia ideje alatt az áldozatok számai olykor látványosan elvoltak túlozva. A horvátok jelentős része mindenesetre nehezebben fogadja el Jasenovac tragédiájának jelentőségét, talán mert 1091 óta az első önálló államalakulatuk volt az NDH. Az 1991-es függetlenedés és háború mindinkább felkorbácsolta a nacionalista indulatokat és az usztasák iránti nosztalgia és megjelent. Ezen az új független Horvátország első elnöke Franjo Tudjman sem segített, aki igyekezett az usztasák szerepét pozitívabban feltüntetni és a horvát szabadság iránti vágy egyik formájának értelmezni. Ezen kívül maga történészként arra jutott, hogy a holokausztban elhunytak számát súlyosan túlbecsülték. Vagy elég csak egyik elszólását idézni: „A zsidó mindig zsidó marad. Még a táborokban is megőrizték rossz tulajdonságaikat: önzés, szószegés, ravaszkodás, árulás”. A New York Times 1997-es cikkében is azt írta: „ talán egyetlen mai állam sem vállalta fel olyan nyíltan fasiszta múltját, mint Horvátország […] a horvátok rehabilitálják a fasiszta kollaboráns usztasákat”. A helyzet azóta sem változott érdemben és ennek egyik jele, hogy 2016-tól sem a zsidó, sem a szerb kisebbség képviselői nem vesznek részt a Jasenovaci megemlékezéseken, ahol szerintük jelentősen kisebbítik és eltolják a horvátok a felelősséget a szörnyűségekről. Azóta is minden évben kisebb botrány van a Jasenovac körüli emlékezetpolitikai irányból és a megemlékezések mikéntjéről. Tágabb értelemben pedig Ante Pavelic és az usztasák megítéléséről. Miközben a világ többé része számára Jasenovac neve a mai napig nem mond semmit.

Horváth Martin

Horváth Martin- Ókori nácik és a gnosztikus gender-elmélet

Nem régiben tudtam meg egy új információt  a jobb- és baloldal különbözőségét illetően. Hiába foglalkozom ezzel már hosszú évek óta, mindig van új a nap alatt. Nevezetesen most az, hogy nincs is semmi új a nap alatt. Tehát, a jobboldaliság és a baloldaliság filozófiai különbözőségeihez hozzátartozik, hogy teljesen más a történelemszemléletük. A baloldal történelemszemlélete lineáris, míg a jobboldalé ciklikus. Magyarán tehát  a baloldal úgy véli, hogy a történelem halad folyamatosan egy irányba, egyfajta ideológiai evolúció részeként. Természetesen ennek a fejlődési folyamatnak a végén az ő baloldali utópiáik állnak. A jobboldal ezzel ellentétben úgy gondolja, hogy a történelem egy hullámzó valami, amiben az ő általa képviselt értékek hol magasan szárnyalva érvényesülnek, hol hullámvölgyben nyögik a baloldaliság uralmát. Én magam sokáig a baloldallal értettem egyet (tudtomon kívül) ebben a történelemszemléleti kérdésben. Leszámítva, hogy ezt a lineáris folyamatot nem valamiféle fejlődésnek, hanem romlásnak éltem meg. Aztán ahogy lenni szokott, a kép most is árnyaltabb. Mert ha az ember figyelmes rájön, hogy nem igazán van ideológiailag sem sok új a nap alatt és bizony van, ami ciklikusan néha vissza-vissza tér. Nézzünk is párat.

"ezek az asszonyok ezeknek a férfiaknak valamennyien közös asszonyai, külön-külön azonban egyik sem élhet együtt egyikkel sem, s aztán a gyermekek is közösek, tehát sem a szülő nem ismerheti gyermekét, sem a gyermek a szülőjét... a legkiválóbb férfiaknak és nőknek minél gyakrabban kell közösülniök, a legsilányabbaknak pedig éppen ellenkezőleg, s az előbbiek gyermekeit föl kell nevelni, az utóbbiakét azonban nem, ha azt akarjuk, hogy a nyáj a legegészségesebb legyen...a házasságkötések számát pedig a vezetőkre bízzuk majd, hogy ők-figyelembe véve a háborúkat, betegségeket s egyéb ilyen körülményeket- a férfilakosság számát lehetőleg ugyanazon szinten tartsák"

Bár tartalmában bármelyik nemzetiszocialista programba beleillene, mégsem a Mein Kampf-ban, vagy Goebbels valamelyik beszédéből, és nem is Alfred Rosenberg egyik irományából van az idézet. Az idézetet Hans Joachim Störig jegyzi a Filozófiai világtörténete c. művében a híres görög filozófustól, Platóntól. Platónra bár boldog, boldogtalan hivatkozik, azt azért tudni illik, hogy erősen tekintélyelvű, antidemokratikus állam ideája volt. Azt azonban magam sem gondoltam, hogy  a szociáldarwinizmusra ilyen módon ráérzett az öreg gondolkodó, több ezer évvel egyáltalán a darwinizmus előtt. Rendben, már Spártában is híres volt a biológiai erőnlét alapján való szelekció, de azért ilyen intézményesített formában csak a náci Németország Lebensborn programjában köszönt vissza ez a gondolat. De a magyar hungarizmus is idealisztikus jövőképében a hungarista állam beleszólt volna kinek, hány gyermeke lehetett volna, ha lehetett volna egyáltalán. Természetesen szintén a fajiság minőségét szem előtt tartva.

Nézzük tovább, mit idéz még szintén H.J. Störig a már említett művében:

" ...Álnok papok parancsokat agyaltak ki, s azt mondják önnön hasznukat keresve: Add oda, amid van, vezekelj és imádkozz, hagyd a földi javakat veszni!...Nincs túlvilág, ó Ráma, hiába remény és hit, élvezd az életet ideát, vesd meg a nyomorult csalást"

" Szürcsölj zsírt, s ha eladósodsz, vígan töltsd e rövid létet, amíg élned adatik, végül úgyis meg kell halnod visszatérés nem lehet"

Ezt a fenti ízig-vérig ateista kijelentést, akár korunk bármelyik nagy racionalista gondolkodású emberétől hallhatnánk. Amennyiben nem gondoljuk, hogy egy kocka vajhoz intézi beszédét, viszont rájöhetünk, hogy az „ó Ráma” megszólítás bizony jóval a Krisztus előtti Indiában hangozhatott el. Bár ennek szellemiségével, Stewen Hawkingtól kezdve, a legtöbb marxista és lázadó, liberális rock együttes is együtt érezhet, a sorok szerzője Brihaszpati az ókori Indiában a csárvákák nevű ateista-materialista irányzatának híres képviselője. Igen, volt ilyen. India nem csak sok karú istenségek és reinkarnáció hívők tömege volt már az ókorban sem. Keresztényként Brihaszpatival egyet kell értenem abban, hogy „ végül úgy is meg kell halnod visszatérés nem lehetséges”. Legalábbis a hindu reinkarnáció értelmében szerintem sem lehetséges. A mondat előző fele viszont igazi „punk’s not dead” stílusú nihilista, hedonista, „carpe diem” életérzés, amivel már nem tudok azonosulni. De a ’60-as évektől kezdve a nyugati kultúrában ugye mondanom sem kell hányan viszont igen is tudnak.

Ha már szóba jött (már megint) az én kereszténységem. Vegyünk az Újszövetség korából, és az óegyház korszakából egy filozófiai irányzatot, amely a legtöbb gondot okozta a korai kereszténységnek. Ez pedig a gnoszticizmus. A gnoszticizmus nagyon dióhéjban arra a dualisztikus gondolatra épült, hogy a test/anyag és a lélek/szellem teljesen ellentétben áll egymással. A test, az anyag menthetetlenül rossz és a lélek jó. Mi pedig az alapvetően rossz, anyagi világ börtönében élünk. D önmagunk belső lényéből jövő titkos tudással rá kell ébrednünk arra, hogy kik és mik vagyunk valójában, belül, lélekben. Tehát a gnoszticizmus a belső lelki valóságot élesen megkülönböztette a világ tényleges anyagi, testi valóságától, mely utóbbit teljességgel, mindenestől megvetette. Ennek fényében érdekes gondolat, melyet korunk egyik híres teológusa N.T. Wright jegyez a mai, nemi identitásokkal kapcsolatos zavarok és a transzgender-ideológia kapcsán:

„A megzavarodottság a nemi identitással kapcsolatban modern, és most már internet által táplált, formája az ősi gnosztikus filozófiának. A gnosztikus, az aki "tud", felfedezte a titkát annak "hogy ki vagyok én valójában", a megzavaró külső megjelenés mögött. Ez magába foglalja a jóság, vagy még a végső valóság tagadását, a természeti világban.”

Ez pedig csak egy aprócska válogatás volt azokból a filozófiai irányzatokból, amelyek mind több ezer éve, mind napjainkban jelen vannak. A kereszténység tekintetében pedig a legtöbb nem új keletű, már valahol, valamilyen formában találkozott vele. Úgy hiszem, még mindig egyetértek a baloldal történelemszemléletével, hogy haladunk az ő utópiáik felé (sajnos). Azonban a jobboldalnak igaza van abban, hogy ciklikusan fel-fel törnek korszakok, melyek jobb-vagy baloldali szellemiséggel bírnak. Azt hiszem az igazság most is a kettő között van. Ciklikusan törnek föl baloldali szellemi irányzatok, csak az idő előre haladtával egyre sűrűbben és egyre többféle irányzat.

Horváth Martin

Horváth Martin- Keresztényfasizmus

Kereszténység és fasizmus. Látszólag két össze nem egyeztethető fogalomról van szó. Azonban ha pontosítjuk jelentésüket vagy azt, hogy egyesek hogyan értelmezik könnyen össze lehet hozni a kettőt. Ez pedig a történelemben meg is történt sok helyütt, sok esetben. Az évtized főleg Magyarországon,- de egész Európában is-, olyan fejleményeket hozott, hogy ennek a két jelenségnek együttes vizsgálata időszerű.

Kezdetnek a fasizmus tisztázása fontos. Aki kicsit is jobban beleásta már magát a politikai eszmék

világába, vagy nem csak felszínesen ismeri a történelmet, az tudja, hogy a köznyelvvel ellentétben a nácik és a fasiszták egyáltalán nem ugyanazok. Sőt, a „náci” jelző is csak egy amolyan gúnyszó, mint a kommunistára a „komcsi” vagy a liberálisra  a „libsi”. Ezért is a  nácik, sosem hívták magukat úgy, hogy nácik. Ideológiájuk neve: nemzetiszocializmus. A szocializmus viszont bezavart a kommunizmus történelemolvasatába, így Sztálin parancsára, a nemzetiszocialistákat összemosták a fasisztákkal teljesen és így is hivatkoztak rájuk. Valójában részigazság van benne. Minden nemzetiszocialista fasiszta is, de nem minden fasiszta nemzetiszocialista. A fasizmus Benito Mussolini révén jelent meg Olaszországban az első világháború után és építette ki hatalmát az 1920-as években. Erről az eredeti fasizmusról rengeteget lehetne írni, de most tömören a lényeg csak. A fasizmus erősen nemzeti, tehát a nacionalizmust alkalmazza. Emellett az erős állam, a birodalmiság, az impérium kiteljesedésének a híve. Eszményképe a Római Birodalomhoz állt legközelebb. A történet nagyjából itt véget is ér. Nacionalista, erősen központosított, totális állam. Se fajelmélet, se zsidóellenesség. Ebben az értelemben a fasizmusnak végül is sok alfaja született, hisz autokratikus, nacionalista modellek a világban számos helyen felbukkantak. A német nemzetiszocializmus pedig szintén ebbe tartozott, csak sok egyéb eszmeiséggel kelt frigyre. Mint a szociáldarwinizmus, az árja fajelmélet, az antiszemitizmus. Ez azonban a fasiszta rendszerek között, sőt más nemzetek nemzetiszocializmusa között is egy teljesen egyedi jelenség volt. Fajelmélet és szocialdarwinizmus híján, más országok fasiszta jellegű mozgalmának egyik legnagyobb támasza  az egyház és a keresztények közül került ki.

A fasiszta Olaszország fennállása alatt békült ki a Vatikán és Olaszország, Mussolininek köszönhetően. A katolikus egyház pedig nem talált kifogást az olasz fasiszta rendszerben igazán. Vagy ott van Josef Tiso, aki a szlovák szélsőjobboldal vezére, majd a II. vilgháború alatt fennálló rövid életű önálló fasiszta Szlovákia első embere is volt. Josef Tiso katolikus pap volt. Magyarországon a nyilasok hungarizmusa volt jelen, amelyet maga Szálasi Ferenc is úgy jellemzett, hogy hármas ideológiai alapon áll, amely nacionalizmus, szocializmus és kereszténység. Szálasi maga buzgó katolikus volt, ahogy a Nyilaskeresztes Mozgalom legtöbb tagja is. A román vasgárdára pedig ugyanez elmondható, ahogyan a náci Németországot leszámítva, az összes szélsőjobboldali mozgalomra szerte Európában. Az erős, nacionalista állam és a kereszténység összefonódása azonban nem szűnt meg az 1940-es évek után, de nem is Mussolini fasizmusával kezdődött. Maga a Római Katolikus Egyház középkor óta fennálló rendszere eleve nem áll messze az autokratikus jobboldali mentalitástól. Hogyan is állhatna távol a katolicizmus, mikor eleve Krisztus egyházát is egy pápai hierarchiával a csúcsán elinduló, szigorú, tekintélyelvű intézményrendszerben képzeli el. Nem véletlen, hogy mind az előbb említett szélsőjobboldali mozgalmak legtöbb keresztény támasza katolikus volt. Olaszországban gyakorlatilag más egyház nem is volt, Josef Tiso katolikus pap volt és a szlovák szélsőjobb legtöbb híve is, a magyar hungaristák egyértelműen a katolikusok mellett tették le történelmi voksukat. Szálasi mint már említettem, katolikus volt. De híres nyilas Kun páter is, akiről még a Romantikus Erőszak is írt egy számot "Rózsafűzér és revolver" címen. Horvátországban az Ustasa mozgalom nagyon mély katolikus hagyományokon nyugodott és a horvát katolikus egyház áldását adta Független Horvát Államra. A sort igen sokáig lehetne sorolni. A katolicizmus sajátos teológiájából fakadóan az erős államiság és kemény jobboldali irányultságok szimpatizánsa tud lenni. Ha nem is mindig, az esélyei erre hatványozottak. Azonban a protestánsokat sem kell minden esetben félteni. Bár utóbbiaknál, - első sorban nyugaton,- az a veszély szokott fenyegetni, hogy a liberalizmusnak fekszenek le, azért keletebbre tökéletesen betudnak állni a jobboldaliság mögé. 

Azt, hogy az erős állam és a konzervatív értékek helyesek-e lehet vitatni. Nyilván sokan egyetértenek vele, főleg hívők között. A konzervatív jobboldal hasonló értékekről beszél, mint a keresztény erkölcsiség, sőt sokszor nyíltan keresztény jelzőt használ. Ez azonban hatalmas megtévesztése a keresztényeknek. A jobboldaliság nem hisz a kereszténységben, nem hisz Jézusban, nem az ő szellemét keresi és használja. A jobboldaliság látja a kereszténység felszínes mondandóit és erkölcsi útmutatásait és azokat egy társadalmat összetartó habarcsként használja. A jobboldal számára a kereszténység nem több egy kulturális hagyománynál, amelynek csak a díszleteit és tömeget formáló hatását látja. A kereszténység a jobboldal számára nem hit, hanem egy ideológia. Egy ideológia amely olyan erkölcsi szabályokkal bír, amik a jobboldaliság szerint egy jól működő társadalom alapjai. De ebben nincs ott sehol Krisztus, sehol sincs ott az Istennek Lelke. Egy rideg és világi, pragmatikus kellékként való kezelése, degradálása ez a keresztény hitnek. A keresztények pedig mérhetetlen naivan dőltek be és dőlnek be a mai napig ennek. Talán egyesek átlátják de úgy vannak vele, hogy még mindig jobb, mint a nyíltan értékeikkel szembehelyezkedő baloldal. Ez csak azonban a látszat. Jézus Krisztus megváltani jött el bennünket, embereket. Lelkeket jött menteni, nem az alkotmányosságot, nem a költségvetést és nem az államot. " E világ fejedelme" névvel illeti a Sátánt a Szentírás. Ez pedig nem véletlen. Ugyanúgy megjegyzi, hogy "Aki tehát  a világnak barátja akar lenni, az ellensége lesz Istennek"(Jak 4:4). A politika és a kormányzás pedig mérhetetlenül világi. Ami világi az pedig sátáni. Az állam működése, a kormányzás és a politika, bármilyen rendszerben is menjen az végbe, a Sátán szabályrendszere szerint zajlik. Krisztus követőinek pedig ehhez az ég világon semmi köze, sem részvételben sem asszisztálásban. 

Napjainkban a keresztény egyházak és egyénként is a keresztények szeretnek bedőlni a jobboldaliság műkeresztény mázának ugyanúgy, ahogy régi időkben is. Nyugaton egyfajta baloldali kereszténység dívik, ahol a Bibliából kiollózták azokat a toleranciára, és mindenki szeretetére vonatkozó részeket, amelyek a liberalizmusnak megfelelnek. Az, hogy ezt itthon és sok helyütt nyugaton is észlelik a keresztények az nem baj. Az a baj, mikor a ló túloldalára esünk és támogatjuk a jobboldaliság által kiollózott részeket. De egyik kép sem teljes. Napjainkban is elég megnézni az Orbáni kultúrkeresztény kormányzást, vagy ugyanezt Lengyelországban, Oroszországban, aminek sorra dőlnek be a keresztények és akár kormányzati pozíciókból segédeznek ebben a "szent ügyben". De a kereszténység nem (csak) abból áll, hogy Istenre hivatkozunk, hogy elítéljük a meleg-lobbit, vagy, hogy igyekszünk más vallású kultúrákkal szemben megőrizni a sajátunkat. A kultúra és a kereszténység nem egy és ugyanaz. A keresztények pedig sorra dőlnek be világszerte a kultúrkeresztény, autokratikus, jobboldali erős államot preferáló irányzatoknak. Ha emberi logikával szemléljük a Szentírást, akkor ez könnyen ésszerűnek tűnhet, csak ehhez ki kell zárnunk a Szentlelket  a szívünkből. Krisztus azt ígéri, visszatér és egy igazságos királyság uralkodójaként jön el hozzánk. A keresztényfasiszták ezt a Krisztusi királyságot érzik ösztönösen ezekben a jobboldali próbálkozásokban. A probléma csak az, hogy ezt az uralkodást Krisztus helyett nem végezheti el senki, s bár lehet, hogy sem a római pápa, sem a keresztényfasiszták nem így hiszik, még is csak arra megy ki a dolog, hogy "melegen tartják a székét Jézusnak". De Jézus nélkül nem lehet még csak hasonló rendszert sem létrehozni. Az élén mindig is egy gyarló, bűnös ember fog állni, aki úgy akar kormányozni, ami csak Jézusnak működhet. Ezért a torz katolikus, feudális királyságok, ezért a sok rettenetes dolog, amibe a '30-as évek fasizmusai torkollottak és ezért is a mai visszatetsző jellege a "nemzeti-keresztény" kormányoknak. Mindamellett pedig, hogy a kereszténységet alantas politikai célokra felhasználják, ezáltal lejáratják, a nagyobb baj, hogy keresztények milliói segédkeznek ebben. S ezek a keresztények a Sátán legnagyobb megtévesztettjei, mert már régen az ő rendszerében gondolkodnak. Az állammal akarják legyőzni a Sátánt, holott az állam maga is a Sátán eszköze. Mindezt ahelyett, hogy valóban harcolnának a legnagyobb fegyverrel, amit Jézus Krisztus adott nekünk, a szeretettel, s nem a jogalkotásban és ékes politikai szónoklatokban keresnék Istent, hanem az őszinte, tiszta szív mélységeiben.

Horváth Martin