Mindenki deportált csak másképp

A 2025-ös Nürnberg c. film részben nagy szívességet tesz azoknak, akik a nácik tetteit szeretnék relativizálni. Megtudjuk, hogy a britek csakúgy tervezték Norvégia megszállását, mint a náci Németország, ugyanazzal az indokkal, ahogy Göring szájából megkapjuk, hogy több százezer civil japán elpárologtatása egy gombnyomással Hirosimában és Nagaszakiban, védekezés címszó alatt egy óceánnal arrébb a saját országunktól, ugyan miben másabb morálisan, mint amivel őket vádolják. A film részben nem is akar, részben nem sikerül neki ezekre válaszolni. Ahogyan azt sem sikerül bemutatni, hogy Göringet dokumentumok alapján ellehetne ítélni a holokausztért. Bár nyilván nem ez volt az alkotók szándéka. A nácik érve mindig is az volt, hogy a zsidókat Európából kiakarták költöztetni, majd a háború alatt, mint az ellenséggel potenciálisan szimpatizáló belső ellenséget elszeparálni, táborokba zárni, majd onnan a keleten elfoglalt területekre kitelepíteni. Egyrészt  még ha ez is volt a szándék  eredetileg, a végeredmény aligha. Másrészt mégis ki gondolja azt, hogy ez a szándék jó? Ha kollektívan több millió zsidót átdobnak az Ural túloldalára a sztyeppére, arra ki mondja mégis, hogy na, jólvan, ez így rendben van? Sokszor említettem, hogy a nemzetiszocializmus akkor is a legbestiálisabb, legistentelenebb ideológia, ha a holokauszt soha nem történt volna meg. Sajnos az emberek zömének azonban enélkül valószínűleg egy telejsen elfogadható alternatíva, sőt vannak, akiknek még ezzel együtt is. Mindazonáltal a helyzeten nem segít, hogy azok a Szövetségesek, akik végül erkölcsileg ítéletet mondtak a vesztesek felett, maguk is valóban hasonló cselekedeteket hajtottak végre.

A háború után, a Szovjetunió, Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország és Románia német kisebbségét, pusztán etnikai okokból, függetlenül attól, hogy egyetértek-e a nácikkal vagy akár ténylegesen küzdöttek-e ellenük, a német vér alapján időseket és gyerekeket egyaránt, tervszerűen és tömegesen deportáltak és telepítettek ki, hogy ne képezzék az országok lakosságának részét. Ezek az országok a saját állampolgáraikat faji alapon összegyűjtötték, majd deportálták. Kb. 3 millió emberről beszélünk. 

A Szovjetunió az 1930-as években hajtotta végre Ukrajnában a holodomort. Moszkva tervszerűen elvette az ukrán nemzetiségűek által megtermelt javakat, élelmiszereket, majd hagyták egyszerűen éhenhalni őket. A Szovjetunió etnikai alapon a saját állampolgárait terveszűen megölte. Egyes becslések szerint közel 7 millió áldozatról beszélünk.

A Szovjetunió ma már köztudottan politikai alapon a saját állampolgárait összegyűjtötte, majd Gulágba, vagyis a legtöbb esetben halálos végkimenetelű munkatáborba küldte. Kb. 20 millió ember vesztette így életét.

Az Egyesült Államok a saját japán lakosságát 1942-től, Roosevelt, 9066-os rendelete alapján, vagyonelkobzás után munkatáborokba gyűjtötte a nyugati parton. Az indok az volt, hogy megbízhatatlanok és belső ellenségként funkcionálhatnak az ellenséggel (Japán) való szimpátiájukban. Nem számított, hogy több generáció óta az USA-ban született, amerikai állampolgárokról volt szó. Az USA pusztán faji alapon kb. 120 ezer állampolgárát deportálta táborokba, ahol több ezren életüket vesztették. 

Mindezekután elégségesnek tűnik, ha a nácik csak azt mondják, politikai okokból, az ellenséggel való szimpátia okán a zsidóságot csupán összegyűjtötték és kitelepíteni akarták saját területükről. Ha a győztesek erkölcsi mércéje is csak addig tart, hogy ez belefér, elég csak ennyivel érvelni, hogy elfogadhatónak tűnjön a bestia, sőt mártírnak, hisz ugyanazért büntették a vesztest, amit ők is tettek. De ettől még bestia marad, akkor is ha a győztesek is azok. A nürnbergi halálos ítéleteket John C. Woods zsidó származású amerikai hóhér hajtotta végre, nem túl megfelelő módon. Az elítéltek nyakát a zuhanás mértéke nem törte ki, Ribbentrop 17 mercig fuldoklott, míg Keitel tábornok közel 40 percig, mire meghalt. Nehéz morális igazságosságot várni attól, ha a mi erkölcsi mércénk csak egy arasznyival kevésbé gonosz, mint a legyőzötteké. A nácik kegyetlenségének árnyékát leginkább úgy lehetne eltüntetni, ha a saját árnyékunk, nem csak egy kicsivel lenne rövidebb. 

Japán amerikaiak egy Kaliforniai koncentrációs táborban a II. világháború alatt

Disszidens Vlog - Elárult a Nyugat minket 1956-ban? (2025.11.04.)

 

A nacionalizmus szembenállása a jobboldallal az Ororszországhoz fűződő viszony tükrében

Amikor 1789-ben kitört a francia forradalom, a francia törvényhozás két részre volt tagolható. A forradalom megannyi fajta támogatójára és a régi rend híveire. Előbbiek a bal, utóbbiak a jobb oldalán foglaltak helyet a parlamentnek. Innen ered a baloldal és jobboldal kategóriája a politikában. A baloldalon voltak a liberálisok, szocialisták, nacionalisták. A jobboldal pedig a konzervatívokat jelentette. Elsőre talán különösnek tűnhet napjainkban, hogy a nacionalisták vagyis a nemzetiek, szembenálltak a konzervatív, tradícionalistákkal. Azonban eredendően a nemzeti függetlenségi mozgalmak és a nacionalizmus nagyon is baloldali, progresszív jelenség volt, amely a tradícionális, soknemzetiségű, konzervatív társadalmi berendezkedésű birodalmakat szétrombolta. Egy konzervatív számára a nemzetiség sokadlagos kérdés volt, s elsősorban az értékrend és a hierarchikus államhoz való lojalitás határozta meg az identitását. A nacionalizmus csak sokkal később, a 20. században csapódott a jobboldalra, a konzervativizmus mellé, mikor az egyéb baloldali ideológiák, a marxizmussá fajult szocializmus, majd a liberalizmus a nemzeti identitás ellen fordult.

A legutolsó pillanatig minden baloldali törekvésnek ellenálló feudális Orosz Birodalom 1917-ben elesett. Több száz év felvilágosodását kihagyva, azonnal szélsőbaloldali, kommunista diktatúra vette kezdetét. A több száz évnyi gazdasági és társadalmi progresszíó hiánya azonban olyan gyökeréig hatolóan jobboldalivá konzerválta az orosz népet, hogy azon a kommunizmus bicskája meghajlott. A marxizmusból hamar bolsevizmus lett, a proletár élcsapatból pedig parasztság. Felületes olvasónak ezek között nem tűnik fel a tátongó ideológiai szakadék, amelyben az orosz bolsevizmus ( Sztálin alatt végérvényesen) az orosz cári imperializmus és a hagyományos orosz népi kultúra vörös csillaggal letakart továbbélésévé torzult. Nyugat-Európa marxistái ezt hamar érzékelték és ennek ellenében hozták létre a Frankfurti Iskolát, ami a valódi, kulturális marxizmust képviseli. Ebben az értelemben az a bizarr helyzet állt elő, hogy a kommunizmus jelszavaival és jelképeivel, de a Szovjetunió az Orosz Birodalom torz szellemi örökösévé vállt és politikafilozfófiai értelemben jobboldali lett.

Amikor a II. világháború 1945-ben véget ért, egy amerikai spenglerianus, strasserista, szélsőjobboldali, Francis Parker Yockey hasonlóképpen vélekedett és arra a következtetésre jutott, hogy a nacionalizmust háttérbe szorítva, egy nemzetközi szélsőjobboldali szövetségre van szükség, mely a Szovjetunióval és a keleti blokkal összefog a konzervatív értékeket pusztító, progresszív baloldali Nyugat ellen. Yockey nem csak filozofált, de tevékenyen kémkedett is a szovjeteknek, amiért az FBI végül elfogta, majd öngyilkosságot követett el. Francis Parker Yockey filozófiája nagy hatással volt az 1960-as években születő Új Jobboldalra és ebből adódóan később az Alt-Right-ra, amelyek ma eszmei alapjait szolgáltatják nem csak a Republikánus Pártnak, de megannyi európai szélsőjobboldali pártnak is, ide értve most a Fideszt is. Az USA dominálta globális hegemónia kora után a világ újra polarizálódik és több hatalmi tömb alakul ki. Ezek a törésvonalak ismét a klasszikus értelemben vett jobboldali és baloldali felfogások mentén történnek. A progresszió, vagy a konzervatív társadalmi és államstruktúra eszméje mentén. Ebben az új hidegháborúban Ororszország most már nyíltabban foglalta el a helyét ugyanott, ahol a Szovjetunió állt az elsőben. Ahogyan eredetileg 1789-ben is, olybá tűnik a nacionalizmus ismét nem a jobboldalon foglal helyet, s száz évnyi románca a konzervativizmussal véget ér. A (szélső)jobboldali nemzetközi unió ideája, mely szövetségben áll a progresszív Nyugat-ellenes Oroszországgal és Kelettel mára közelfogadott koncepcióvá vállt a magukat konzervatívnak, jobboldalinak tituláló politikai csoportosulások körében. Francis Parker Yockey koncepciója végül győzött.

Lajka- Egy kutya fél élete

Az űrhajózás napján sűrűn megemlékeznek Jurij Gagarinról, az első emberről az űrben, első műholdakról, magyar honban Farkas Bertalanról és holdrasszállás is szóba kerül. Azonban ahhoz, hogy ezen eseményekig eljuthatott az emberiség, elsősorban nem embereknek köszönheti. A Szovjetunióban- amely az űrversenyben az 1950-1960-as években előbbre járt az amerikaiaknál- 57 kutyával hajtott végre kisebb-nagyobb űrexpedíciót. Míg az amerikaiak az emberszabásúakat részesítették előnyben, a szovjetek úgy gondolták, hogy a kutyák sokkal inkább alkalmasak arra, hogy hosszabb ideig, türelmesen viseljék a szűk, zárt térben való létet, ami elengedhetetlen volt a korabeli űrkapszulákat figyelembe véve. Ezek az állatok az emberiség előbbre jutásáért "dolgoztak" és ez alatt pár katona és kutató igyekezett emberséget mutatni irántuk, egy alapvetően embertelen rendszerben.

A szívósságuk miatt, kizárólag kóbor, keverékkutyákat alkalmaztak és fizikai felépítésük (műszerek elhelyezhetősége végett) miatt nőstény kutyákat részesítettek előnyben. Talán a közhiedelemmel ellentétben az 57 kutya döntő többsége végül egészségesen túlélte a küldetéseiket. Sokuk többször is látta onnan a bolygónkat, ahonnan az emberek zöme egyszer sem. Ennek ellenére kegyetlen fizikai és mentális tortúrán kellett átesniük mindannyijuknak a kiképzés és a bevetés során. Az űrkutyák 60%-nál székrekedés és vesebetegségek léptek fel, azonban "nyugdíjazásuk" után nem merültek fel hosszú távú egészségügyi problémák és életüket jobb környezetben élték le valamelyik kutató családjánál, annál mint ahonnan pályafutásuk indult. Maréknyi kutya volt csupán, ahol valamilyen technikai probléma nyomán felrobbant a szerkezet, amiben az állatok utaztak. Egy kivétel akadt; Lajka. Az első kutya esetében mindenki pontosan tudta, hogy nincs mód arra, hogy visszatérjen, így Lajka útja kezdettől fogva egyirányúra volt tervezve. 

Lajka feltehetőleg 1954-ben született és életét moszkvai kóbor kutyaként élte, mikor 3 éves korában befogták és a szovjet űrprogramba bekerült. A mindössze 6 kg-os szukakutya kiváló strapabírással vette a kiképzését, ahol kezdetben kis dobozokba zárták 15-20 napra is, majd az űrkabin hangjait imitáló szimulátorba zárták és végül centrifugába rakták. A legtöbb űrkutyához hasonlóan a mozgásszegény mindennapok miatt ő is székrekedéssel és a stressztől vizeletürítési problémákkal küzdött. Egy rostokban és energiában kifejezetten gazdag zseléhez szoktatták hozzá, amit az űrben is képes fogyasztani. A kilövés dátumát Nyikita Hruscsov pártfőtitkár mindenképpen november 7. előtt, a nagy kommunista forradalom ünnepnapja előtt akarta meghatározni, ezért a decemberre elkészülő Szputnyik 3 nem jöhetett szóba, csak a visszatérésre teljesen alkalmatlan Szputnyik 2. Ekkoriban persze eleve nem tudtak szinte semmit az űrutazás élő szervezetre gyakorolt hatásáról - ezért is zajlottak az állatkísérletek-, így Lajkának, mint úttörő, első kutyának fogalmuk sem volt mennyi esélyt adhatnának egy fiktív visszatérésre sem. Bár a láncokkal mozgásában korlátozott kutya korántsem nevezhető komfortos utazónak, igyekeztek kényelmesebbé tenni a helyzetét egy ventilátorral, amely  15 celsius fok felett automatikusan bekapcsolt, hogy hűtse az állat testét és a terv szerint utolsó kocsonyás tápláléka egy elaltatására szánt méregadag lett.  

Az akcióért Vlagyimir Zazdovszkij és Oleg Gazenko tábornok felelt, akik közül előbbi, a küldetés utolsó fázisa előtti napon Lajkát hazavitte, és családjával, gyerekei körében töltött egy napot. Zazdovszkij a szovjet űrgyógyászat történetéről szóló könyvében azt írja:

" Egész életében kóbor kutya volt, nélkülözések között, azt akartam, hogy legyen egy napja, ahol igazán kutya lehet és szerető közeg veszi körül, ahol gyerekekkel játszhat. Lajka mindig olyan nyugodt és elbűvölő volt... valami kedveset akartam tenni érte, olyan kevés ideje maradt az életből"

Lajkát 1957. november 3.-án megmosdatták és felszerelték minden szükséges műszerrel a Bajkonuri Űrállomáson és a Szputnyik 2 kabinjába helyezték. Az egyik technikus később így nyilatkozott: " Mikor Lajkát a kabinba helyeztük, mielőtt bezártuk volna, az orrára csókot nyomtunk és jó utat kívántunk neki, tudva, hogy nem éli túl a repülést."

A hajnali kilövés perceiben a műszerek azt mutatták, hogy Lajka pulzusa gyorsan megugrott és a gyorsítás után a 240-es számot is elérte. A súlytalanság állapotában 3 óra elteltével megnyugodott, de háromszor annyi időbe telt, mint a földi tesztek során, ami jól mutatja a valódi űrrepülés stresszének mértékét. A műszerek szerint Lajka ezután is izgatott volt, de később evett. A kilövés következtében nem minden működött megfelelően így a kabin hőszigetelése is csődöt mondott, így hamar 40 celsius fok fölé melegedett. Lajka a negyedik orbitális körénél lehelte ki lelkét a túlmelegedés következtében. A Szputnyik 2 még hónapokig, 1958.április 14.-éig keringett a Föld körül, mikor visszazuhant a földre és elégett a légkörben Lajka maradványaival együtt. 

Lajka később szobrot és emléktáblát is kapott Csillagvárosban, az orosz űrhajósokat kiképző bázison. Számtalan bélyeg, boríték, de még cigaretta is született Lajka képével. Az 1964-ben készült A világűr meghódítóinak moszkvai emlékművén is helyet kapott, megannyi kozmonauta társaságában. Lajka alighanem a világtörténelem egyik leghíresebb kutyájává vált. Későbbi társai szerencsésebbnek voltak mondhatók. Oleg Gazenko tábornokot élete végén is gyötörte a bűntudat Lajka halála miatt és 1998-ban azt nyilatkozta:

" Az állatokkal végzett munka mindannyiunknak szenvedést okozott. Úgy kezeltük őket, mint beszélni nem tudó gyerekeket. Minél több idő telik el, annál jobban sajnálom. Nem kellett volna... Nem tanultunk eleget ebből a küldetésből ahhoz, hogy igazolni tudjuk vele Lajka halálát."

Talán ez a minden dolgozót megviselő bűntudat vezetett oda, hogy később még a visszatérésre alkalmas kabinokba is helyeztek olyan mechanizmust, ami meghibásodás esetén, zuhanás alkalmával katapultálja az állatokat, esélyt adva a túlélésre. 1960. december 22-én azonban ez is meghibásodott, mikor Krasavkával a fedélzetél 214 km-es sebességgel zuhanni kezdett a Vostok. Még életben volt, mikor becsapódott. Két napba telt, hogy képesek legyenek a roncsot a - 43 fokos hidegben kinyitni, mikor kutyaugatást hallottak. Bebugyolálták és fagyási sérülésekkel szállították Moszkvába, ami után Oleg Gazenko tábornok nyugdíjazta és fogadta örökbe. Krasavkának több kölyke is született és az eset után még 14 évig élt Gazenko családjával.