Ilyen lenne Magyarországon az elektori rendszer

Az USA-ban történt elnökválasztás apropóján megkíséreljük szemléltetni, Magyarországon miképpen nézne ki, illetve néztek volna ki a választások, ha nálunk is egy elektori rendszer van érvényben. Vagy legalábbis valami ahhoz hasonló. Természetesen nem lehet reprodukálni ugyanúgy az USA-ban lévő sajátos rendszert. Ott is vitatják létét de Magyarországon ezer és ezer szempontból sem lenne értelme egy ilyen rendszernek. Mi csak a fikció kedvéért végignéztük, hogy az eddigi választások milyen eredményekkel zárultak volna, ha elektorokat kellett volna megyénként vadászni Magyarországon is a pártoknak. Ahogyan az is nyilvánvaló, hogy ha ilyen rendszer lett volna mégis valamiért Magyarországon, egyáltalán nem így indultak volna a politikai erők és teljesen más taktikáknak lehettünk volna tanúi, így ezek az eredmények nem tükrözik azt sem teljesen, hogy mi lett volna ha valóban elektori rendszer van a rendszerváltástól. Inkább csak egy érdekes fikció, amely az elektori rendszer aránytalanságait mutatja be érthetőbben. Annak is legfőbb vonását, vagyis, hogy a győztes minden elektort visz az adott államban. Jelen esetben megyében.

Először is az elektorok számát kellett megállapítanunk. Ez az amerikai minta alapján a Kongresszus létszáma, arányosan szétosztva lakosságszám szerint a tagállamokban. 1990-től a 2010-es választásokig, a mi parlamentünk létszáma 386 fő volt. Ennyi elektort kellett szétosztanunk a megyékben népességszám szerint. A választás megnyeréséhez így minimum 194 elektor elérése lett volna szükséges. A kerekítések miatt torzult a tényleges elektorok összlétszáma. De ennyit megengedünk magunknak egy ilyen tét nélküli fikcióban. Így is arányosabbra sikerült, mint az Egyesült Államok rendszere, hiszen nincsen Magyarország területén akkora szórás népsűrűségben adott területen. A választások adatait a Nemzeti Választási Iroda adatbázisából szereztük, ami valljuk be néhol bizonyos választókerületekre nézve igencsak foghíjas. A listás és az egyéni voksokról nem is beszélve. Így a kalkuláció nem 100%-os. 

Az első 1990-es választás végeredményén nem igazán változtatott az elektori rendszer. Mindenféleképpen Antall-kormány következett volna. Messze túl teljesített Antall a szükséges elektori számon. Érdekesség azonban, hogy a Kisgazdapárt is képes volt 12-őt összekaparni, de még a KDNP is egy Nógrád megyét elvitt. Manapság önállóan elindulni se lennének képesek ezek a pártok, miközben 30 éve egy torz elektori rendszerben is elloptak volna 2 megyét a nagyok elől. 

Valljuk be az 1994-es választástól nem is vártunk sokat. Elektorok ide vagy oda, a Horn Gyula vezette MSZP fölénye megkérdőjelezhetetlen volt. Szinte már csodaszámba vehetjük, hogy az SZDSZ elhappolt ebben a rendszerben egy Vas megyét. Nem mintha utána nem koalíciót kötöttek volna. De ez már egy másik történet. A Horn-kormány tarolt. Szinte minden elektort vitt.

Itt kezdett csak érdekessé válni az elektori rendszer sajátossága 1998-ban. Az 1998-as választást követően köztudott, hogy Orbán Viktor kezdhette első miniszterelnökségét. Ezt egy jobboldali kormánykoalíció élén tehette meg és az FKGP nélkül Orbán Viktor nem lett volna 35 évesen miniszterelnök, Horn Gyula pedig egy új ciklusnak vághatott volna neki. Igen ám, de ez egy elektori rendszerben borítékolható is lett volna. 1998-ban iszonyatos küzdelmek árán ugyan, de az MSZP nyerte a legtöbb voksot a legfontosabb megyékben. Onnan, hogy a 77 elektort érő Budapestet és az 50 elektort érő Pest megyét is bezsebelte már nagyon jó helyzetben volt, de ez még kevés lett volna az MSZP győzelméhez. Csongrád, Hajdú-Bihar és Fejér megyében például olyan kiélezett szoros mérkőzés adatait láthattuk, ami még az amerikai csatatérállamokban is ritka kicentizett verseny. Csongrádot és Hajdú-Bihart végül behúzta a Fidesz, Fejért viszont vitte az MSZP. Azonban így is kétségkívül az MSZP jött volna ki győztesen ezen feltételek között. Természetesen, mint az elején is írtuk az elektori rendszerben teljesen máshogy taktikáztak volna a pártok és még kismillió tényező más lett volna ezért fontos megemlíteni, hogy ha a Fidesz későbbi koalíciós partnere az FKGP már a választások előtt a Fidesszel együtt indul, akkor az ő rá érkezett voksokkal egészen más képet festett volna a táj. Ha az FKGP a Fidesszel együtt indul és szavazatai hozzá adódnak Orbán Viktorhoz, akkor Békés, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Nógrád, Pest, Somogy, Szabolcs és Tolna is simán meglett volna. Komáromban ez az állás az FKGP-vel együtt sem ilyen sima és roppant kiélezett lett volna, de éppen behúzza Orbán. 

2002-re a magyar pártrendszer meglehetősen kétoldalúvá vállt és a korábbi szereplők eljelentéktelenedtek. Talán pontosan így mutatja be legreálisabban, hogy egy elektori rendszer miképpen nézne ki hazánkban. Jobboldali jelölt, a baloldali jelölt ellen, pont, mint az USA-ban. Ezt a választást mind a valóságban, mind az elektorokkal az MSZP nyerte, de látszik, hogy roppant kiélezett verseny volt. A 194 minimális elektort az MSZP épphogy megugrotta még 4 elektorral. Ezt főképp annak köszönhette, hogy magas elektorszámú területeket vitt el. Beleértve elsősorban Budapestet és Pest megyét. Utóbbiról érdemes megjegyezni, hogy itt egy durva csatatér megye volt. Megőrültünk volna ha úgy kell Pest megye ingadozó állását néznünk akkor, mint, ahogy az USA-ban a billegő államokat. Nyúlfarknyival behúzta az MSZP végül és Medgyessy Péter elvihette hazánkat az útelágazódáshoz. 

Bár az egész ország láthatóan narancssárga többnyire, mégis a valósághoz hűen az MSZP nyerte elektorokkal is ezt a választást. Ellenben a valósággal, ebben a fiktív rendszerben sokkal simábban is győzött. Ismét Budapest és Pest megye sok elektorának köszönhette ezt, ahol már nem volt izgalom sem. Egyértelműen vitt mindent. De kevés lett volna ha Szabolcs, Komárom, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Csongrád és Baranya nem kevés elektor számú megyékként nem segítenek be. Utóbbi kettőben egyébként ismét kegyetlen küzdelmek mentek és hajszálon múlt, hogy Gyurcsány Ferenc behúzza őket. Az öszödi beszédet és hatásait az elektori rendszer sem állíthatta meg.

Ezen az ábrán talán senki nem lepődik meg. Nagyjából ugyanígy néz ki a valóságban is a 2010-es választási térkép. Nem is számítottunk semmi másra. Ha egy párt a normális, arányos választási rendszerben is kétharmadot szerzett, az a torzító elektori rendszerben sem fog épp rosszabbul állni. A NER-t az elektorok nem állíthatták meg. Orbán minden elektort vitt. Az összes 386 az övé.

A második Orbán-kormány átszabta jelentősen a dolgokat, így az országgyűlés létszámát is. A korábbi 386 fő helyett, már csak 199 képviselői hely van. Ezért - és a 2011-es népességszámlálás adatai végett is-, újra kellett osztanunk az elektorainkat. Jelentős változás arányaiban, az összképben nem állt be. Ahogyan abban sem, hogy Orbán vigye az összes, immáron 199 elektort az országban.

Szinte már olyan unalmas elektorokkal is ez a térkép, mint, amilyen unalmas a valóságban is. Nincs új a nap alatt, ismét mind a 199 elektort vitte Orbán. Ez abban az esetben lett volna kivétel, ha a baloldali pártok mind egyben indulnak, akkor Budapesten tudtak volna annyi voksot happolni, hogy a legtöbb elektort érő, azaz 39 elektoros Budapest az övék legyen. Persze ez sem változtatott sokat a végeredményen, ha az összes többi megye narancsba borul. 

Ide most valamiféle konklúziót kéne írni mindezek után, azonban nincs. Az elektori rendszer nyilvánvalóan egy torz és hibás rendszer jelenlegi formájában az USA-ban is. Legfőképpen a győztes mindent visz elve végett. Olyan méretű országokban, mint Magyarország pedig teljességgel irreális ilyesmivel próbálkozni is. Ezt eddig is tudtuk. Sokkal több időt vett igénybe a cikk elkészítése, adathalászattal, matekozással együtt, mint amennyi értelme volt. Mindenesetre izgalmas és érdekes fiktív utazás volt. Köszönjük, hogy végignézted!

Az USA társadalma a káosz szélén

 Mind a 2016-os, mind a 2020-as amerikai elnökválasztási időszak jelentősen eltért az azt megelőzőektől szellemiségében, mentalitásában.  Az USA lassan, de biztosan gyakorlatilag egy polgárháborús helyzet felé sodródik, ha már fél lábbal nem is benne van éppen. Hogy a világ legnagyobb, vezető hatalma, hogyan és miért jutott ebbe az állapotba az több tényezőre vezethető vissza. Vegyük sorra milyen okai vannak, hogy az USA társadalmában a feszültségek pattanásig feszültek és fél lábbal az összeomlás szélén táncol.

Az USA mennyire demokratikus?

Semmit nem vertek jobban a fejünkbe az elmúlt évtizedek alatt, mint, hogy a demokrácia fellegvára az Amerikai Egyesült Államok. Alkotmányuk sziklaszilárdan deklarálja ezt és immáron több, mint 200 éve virágzik. A kérdés az, hogy ez mennyire igaz? A válasz pedig, hogy: attól függ, honnan nézzük. Kétségtelen, hogy amikor az USA alkotmányát létrehozták annak idején, az valóban páratlan szabadságjogokat és demokratikus korlátokat állított a kor többi országához képest. Az is egyébiránt tény, hogy az USA a mai napig számos olyan szabadságjogot biztosít, melyet itt Európában sok helyen el sem tudunk képzelni. Példának okáért horogkereszttel rohangáló náci pártot. Vagy a szabad fegyverviselést, mint olyant. Ahogyan abban is rendkívül nagy szabadságot ad, hogy az adott tagállamai különböző kardinális kérdésekben miképpen döntenek. Az Európai Unió nem egy föderáció, mint az USA, mégis számos kérdésben így is centralizáltabb és kevesebb szabadságot ad a tagállamainak. Az EU-ban elképzelhetetlen például, hogy bármely tagállam maga döntsön arról, hogy kíván-e halálbüntetést vagy sem, míg az USA-ban ez a tagállamok szuverén döntése, milyen mértékű, drasztikus törvényekkel élnek.

Az elektori rendszer:

Más nézőpontból azonban az USA meglehetősen faramuci képződmény a demokrácia szempontjából. Az első ilyen különös tényező maga a választási rendszere. Az államok szintjén európai ember számára nem tűnik fel jelentős különbség, viszont a szövetségi, központi választásokkal, magának az Egyesült Államok elnökének megválasztási módjával már annál inkább. Biztosan sokan hallották már, hogy az USA választási rendszere, a sajátos elektori rendszer. Az alkotmányuk értelmében az emberek nem közvetlenül az elnökre szavaznak, hanem az államukban lévő elektoroknak „adnak tippet”, hogy mit szeretnének a tagállam lakói. Magát az elnököt már az elektorok választják meg. Kettő fontos megjegyzés szükséges ehhez. Először is az USA alkotmánya az égvilágon sehol nem írja, hogy az elnökről egyáltalán választásokat kéne tartani abban a formában, ahogyan ma az emberek szavaznak. Semmi nem írja elő, hogy az elektorok akár ne kő, papír, olló játékkal döntsék el, hogy kire adják a voksukat egy adott államban. Ha nem lenne választás egyáltalán az elnökről, csak az elektorok nevű kupaktanácsok államonként eldöntenék, ki legyen az USA elnöke, az is teljesen alkotmányos lenne. Jó, rendben, de mégis szavaznak évszázadok óta. Nem írták bele az alkotmányba, de a demokratikus normákat érzik így megtartják. Azonban ennek módjával kapcsolatban is van egy egyáltalán nem elhanyagolható probléma. Zárójelben egyébként arra sem kötelezi semmi az elektorokat, hogy arra az elnökre adják voksukat, melyre a tagállamuk lakói szavaztak. Gyakorlatban mégis az USA tagállamaiban a „győztes mindent visz” elve érvényesül. Tehát, ha egy jelölt a szavazatok, akár 51%-át szerzi meg az adott államban, akkor is az állam összes elektorát megnyeri. Ez egy alkotmányban, sem sehol nem rögzített szokás és hagyomány, melynek okáról és miértjéről aligha tudunk bármi lényegeset. Mindössze két tagállam kivétel, amelyek nem így járnak el és sokkal arányosabban osztják szét az elnökökre adott voksokat az elektorok között. Ez az egész teljesen irracionális folyamat azért fontos az elnökválasztásokon, mert az elektorok száma, az adott tagállam népességével arányos. Tehát Kalifornia, mint legnépesebb állam rendelkezik a legtöbb, 55 elektorral. A választásokon pedig azokért az államokért megy a csata, ahol a különbség kevés az elnökjelöltek között, de sok elektorral rendelkezik. Itt ha akár fél százalékkal is kap több voksot egy jelölt, máris az összes elektort viszi. Így lehetséges az is, hogy bár az USA lakosságának többsége egy adott jelöltre voksol, még sem ő kerül ki győztesen. Ahogyan 2000-ben Bush, vagy 2016-ban Trump. Ez végtelenül antidemokratikus jelenség véleményem szerint. Gondoljunk bele, hogy az európai parlamenti választásokon – ami a legjobban hasonlít még az USA szövetségi választásaihoz-, nem a hazai pártokra leadott szavazatokkal arányosan képviselnek, minket a pártok az EU parlamentben, hanem, aki elviszi a többséget. Ez azt jelentené, hogy az európai parlamentben 2004 óta nem ülne más képviselve a magyar embereket csak Fideszes képviselők, és azok a százezrek, esetleg milliók, akik másra adták voksukat totálisan elveszik. Nem tudom ki, hogyan van vele, szerintem ez az USA modell minden csak nem igazságos és demokratikus.

Két párt egyeduralma:

A másik demokráciacsorbító amerikai hagyomány szintén alkotmányosan nem rögzített jelenség, de mégis szerves része az USA-nak évszázadok óta. Ez pedig a duális pártrendszer. Több, mint száz éve a Republikánus és a Demokrata párt között dőlnek el a választások, legyen az Kongresszus, vagy elnöki. Egyébiránt érdekesség, hogy az USA alkotmánya az égvilágon nem mond semmit a pártokról, azokat nem is említi. Elméletileg teljesen jogos lenne az is, ha az USA-ban nem lennének pártok. Vagy az is ha egyetlen egy nagy párt létezne csak. Mindenesetre a két párt dominanciája sem pont a legdemokratikusabb választási lehetőség. Az európai államok modelljei sokkal több lehetőséget adnak arra, hogy kisebb csoportok is lehetőséget kapjanak, hogy beleszóljanak az országok irányításába, sőt sok esetben koalíciós partnerként a mérleg nyelvét adják egy kormányban. Az USA-ban olyanok, mint zöldek, radikális baloldaliak, radikális jobboldaliak, centrista liberálisok, libertariánusok stb. eséllyel sem rendelkeznek ahhoz, hogy ilyen módon labdába rúgjanak. Az ilyen beállítottságú embereknek meg kell találni a helyüket vagy a Republikánus vagy a Demokrata pártban. Vagy próbálkozhatnak reménytelenül külön pártként. Utoljára egyébként az 1900-as évek legelején ért a legközelebb egy harmadik párt ahhoz, hogy bármit befolyásoljon, de ez is sikertelen volt. Persze minden választáson akad egy 1-2%-os harmadik elnökjelölt. A helyzetet az sem segíti, hogy egyébként olyan nagyon lényegesen ez a két párt az USA-ban egyáltalán nem olyan különböző. Gazdaságpolitikában, külpolitikában például nagyon nüansznyi különbségek vannak közöttük. Ez az utóbbi évekig gyakorlatilag majdnem egypártrendszert jelentett gyakorlatilag, ha a meghozott döntéseket és irányvonalat nézzük. Nem véletlen volt jogos az a kritikus képalkotás, mikor a Demokrata párt egy óriás bal lába, a Republikánus párt pedig a jobb lába és egyiket a másik után rakva gázol át az embereken. De még a legutolsó radikalizált időkben is a Trump-Biden ellentétkor sem tudjuk azt mondani, hogy gazdasági, külpolitikai kérdésekben és egyéb más kardinális pontokon olyan lényeges eltérés lenne a jelöltek irányvonala között. Erre másik híres képalkotás, hogy a munkásosztály ír egy üzenetet, melyben azt írja „Help!”. A Republikánus párt válasza: Nem. A Demokrata párt válasza: Nem + LMBTQ zászló emoji és #BLM. Ha ezt a kétpártrendszert ilyen módon nézzük, az USA egyáltalán nem nevezhető demokratikusnak az szövetségi kormányzatot nézve.

Az USA társadalmának szélsőséges radikalizálódása

Az 1960-as évekig nem volt igazán jelentős különbség a Demokrata és a Republikánus párt között, még annyi sem, mint napjainkban. Mindösszesen szakpolitikai kérdésekben tértek el. Ezzel együtt a szavazóbázisuk közti különbség sem volt jelentős, sőt az átjárás a két párt között is roppant gyakori volt. Mindennek oka, hogy a ’60-as évekig maga az USA társadalma sem volt igazán polarizált, hanem roppant egységes képet mutatott értékrendek, világszemlélet tekintetében is. Az 1960-as évek hippimozgalma, majd fekete jogi aktivista tüntetései voltak az első olyan momentumok, mikor töréspontok jelentek meg. A Demokrata párt ekkor egyértelműen balra tolódott a kisebbségjogokat felvállalva és vesztette el az addigi déli államokban vezető szerepét, ahol roppant konzervatív emberek éltek már akkor is. A Republikánus párt ezzel egy időben pedig markánsabban konzervatív irányt vett, már csak az elhagyott szavazók felkarolásával is. A konzervatív és progresszív szemlélet ezután lett jelentősebb az USA-ban és a két párt szembenállásában. Ezzel azonban semmi probléma nem is lenne, hiszen legalább színt kapott az USA politikai élete, miközben az összetartás, a két oldal kölcsönös egymás iránti tisztelete pedig fennmaradt. Ez pár évtizedig tartó átmeneti időszak volt. A 21. századra a Demokrata párt balra, a Republikánusok jobbra tolódása ugyanis nem állt meg az aranyközépúton. A liberális média, Hollywood hathatós közreműködésével az amerikai baloldal egyre intenzívebben tolta ki a közbeszédet, addig ismeretlen balliberális irányába. Ennek lett a terméke a PC-diktatúra, amely annyira képviselni akar mindenkit és meg nem sérteni semmilyen kisebbséget, hogy már-már tudatalattiba oltott szájkosárként működik, ha bárki elmondja a véleményét egy bizonyos módon. Aki nem a megfelelő köntösben és szavakban tálalja véleményét, ne adj Isten nem is egyezik a balliberális PC-vel a véleménye, azt pedig a legbrutálisabb módon karaktergyilkolják le és teszik tönkre a média gigászi gépezetének segítségével az USA-ban. Ennek a vége a genderizmus és a Black Lives Matter radikális ágának mainstreamesítése. Szükségszerű és logikus, hogy erre a baloldali véleményterrorra a konzervatívak radikális reakciót termelnek ki magukból. Előbb az alt-right formájában, majd miután a Republikánus párt is magába olvasztotta annak sajátosságait Trump után, a Republikánusokon keresztül. A Republikánus párt ezzel szintén egy hatalmas ellenreakciós jobbra tolódási, radikalizálódási utat járt be, melynek sajnos legkevésbé sincs vége. A Republikánusok radikalizálódása jobbra és a Fidesz radikalizálódása jobbra roppant hasonló folyamat. Mindegyik párt egy relatív liberális, piacpárti, konzervatív jobbközép formációként tündökölt, majd lassan egyre inkább felvállalta, sőt mindennapi beszéd elfogadott részévé tette azt, mely korábban csak a szélsőjobboldalon volt lehetséges. Ezzel egyetemben megjelent az amerikai társadalomban az, ami korábban elképzelhetetlen volt, hogy a társadalom pártszimpátia alapján szakadjon ketté. Sajnos Európában ennek hagyományai vannak, de az USA-ban eddig nem volt jellemző ez a törzsi magatartás, amely az „ én táborom a jó a másik ellenség” mentalitását hordozta. Eddig. Mára ez egyértelműen kialakult az utóbbi években. Az USA lakosságának összetétele, társadalmi felépítése viszont egyáltalán nem alkalmas arra, hogy egy ilyen ellentétet elbírjon. A társadalma roppant kevert és a törésvonalak nem regionálisak. Szomszédok és munkahelyi kapcsolatok válnak feszültté, az utcákon jól látható külső jegyek alapján  azonosítható, hogy ki ellenség és ki nem. Leginkább talán a kevert etnikumú Boszniai feszültségekre hasonlít ez a magatartás, azzal a még tragikusabb különbséggel, hogy itt még csak nem is kizárólag etnikai, pusztán ideológiai szétszakítottság és feszültség áll fent. A labda azonban a baloldalon pattog. Fel kell ismerniük, hogy amíg a média és a szórakoztatóipar, mely leuralja az USA-át de a világot is, az nem képviselhet ilyen drasztikusan radikális politikai, filozófiai irányelveket. Nem lehet, hogy az ország médiumainak 90% semmibe vegye az USA lakosságának felét, sőt alkalomadtán sötét bunkónak is nézze. A konzervatív szükségszerűen védekező pozícióban van mindig és mindenütt. Neki az megfelel, ami eddig működött. Azokat az értékeket, berögződéseket fogja védeni. Minél radikálisabban támadják, annál radikálisabban védi. Ha ezt a világot a baloldal jobbá akarja tenni – és jobbá is lehet, sőt kell is, hiszen a konzervatív társadalomrendszernél messzemenően lehet igazságosabbat-, akkor fel kell ismernie, hogy ehhez az út nem a konzervatív értékek marxi brutalitással való démonizálása, tiltása és megsemmisítése kell cél legyen, míg az ezeket vallókat elhallgattatja. Sajnálatos, hogy a Demokrata pártban a radikális baloldal már tett szert akkora befolyásra, hogy hiába Biden, elnökként is árgus szemekkel figyelik, nyomás alatt tartják a balszéléről a pártnak, mely egyre befolyásosabb. Ezzel egyetemben a Republikánusoknál is egyre befolyásosabb a párt jobb széle.

Láthattuk, hogy a BLM mozgalom árnyékában milyen fékevesztett feszültségek, brutalitás tud kipattanni az USA-ban. A nyáron gyakorlatilag lángba borult több helyen az Egyesült Államok és polgárháborús helyzet állt fent. 2020-ban radikális baloldali, hol nyíltan kommunista csoportok részvételével égettek fel városrészeket. Nyíltan szélsőjobboldali izomemberek közösségei pedig úgyszintén a rendvédelem helyébe kezdtek lépni. 2020-ban az USA-ban emberek haltak meg több helyütt ideológiai különbözőségük miatt a törzsi feszültség tombolása közepette. Ez a feszültség pedig nem csillapodott, csak szünetet tart. A weimarizálódás elkezdődött. Ezt pedig egy elnökválasztás nem oldja meg bárki is nyerje azt. Inkább csak tovább súlyosbítja, ha ilyen jelöltek állnak szemben egymással és ilyen polarizált társadalom, mely mögéjük felsorakozik. Az USA politikája a politikai spektrum két szélére tolódik ki. A baloldali radikálisok és a jobboldali radikálisok ellentétévé szűkül a közélet és minden árnyalt és értelmes hang elnémul. Az utcákon a szellemi térben lévő feszültség manifesztálódik és erőszakba csap át a két szemben álló ideológiai csoport között. Az USA jelenleg a polgárháború küszöbén áll, ha nem már fél lábbal benne is van. A következményei pedig mind Amerikára, de az egész világra nézve is beláthatatlanok.

Horváth Martin