Az Olimpia és a törzsi, nacionalista ösztönök

Amikor középiskolás voltam, minden lány buzgón igyekezett a legkülönfélébb módon kicsinosítani magát és a legszebbnek vélt ruhadarabokat felvenni a szalagavatónak nevezett kispolgári műúrias veretésének alkalmára. Tették mindezt azért, hogy mindenki lássa milyen szépek, a szüleik pedig szintén ragyogó szemekkel csodálták is őket és gondoltak arra, hogy na, látja mindenki, szülő és diák egyaránt, hogy az ő lánya a legszebb. Persze rohadtul nem nézte senki az ő lányát, mert mindenki a sajátját nézte és mindenki a sajátjáról gondolta, hogy mindenki nézi, hogy az a legszebb. Így természetesen senki nem emlékszik senki másnak a gyerekére, hogy hogy nézett ki, csak arra a hamis tudatra, hogy a sajátja volt a legszebb és biztos mindenki azt nézte.

Azért jutott eszembe ez, mert hasonló a helyzet az olimpiákkal és úgy általánosságban minden nagyobb sporteseménnyel is. Pogány törzsi büszkeség érzése az, ami egy-egy megnyert érem után a nemzet sportokat követő részében feléled. Láthatja az egész világ, hogy azért mikben jó ez a kicsi ország. Persze pont nem érdekel más országokat, hogy Magyarország mit nyert és mennyit. Ahogyan a magyaroknak sincs fogalma arról, hogy teszem azt Bulgária, vagy Albánia mit művelt az Olimpián. Mindenki a saját érdemeit nézi és várja, hogy csodálja más. Pont, mint a szülők a szalagavatón. Annyiban azonban még drámaibban szürreális a helyzet, hogy a szalagavatót egyszer kell túlélni, de Olimpia négy évente van, ez pedig azt eredményezi, hogy a saját előző "szalagavatónkra" sem emlékszünk. 10 évre visszamenőleg mi magunk sem tudjuk, hogy kire és mennyi éremre és milyen sportágban kéne büszkének lenni magunkra, ránk a világnak. Mérhetetlenül hitelét veszti ez a nacionalista jellegű veretés, mikor 100 év alatt 3-4 olimpikont tud megnevezni az átlagember, miközben több száz érmet kiosztanak csak egy alkalommal. A valódi sportérték velejéig leértékelődött és az Olimpia egy cirkuszi, tömegek ösztöneire ható show lett, ahol az egyszeri ember büszkének érezheti magát olyasmire, amihez semmi köze azonkívül, hogy ugyanazon állampolgárság szerepel az igazolványában, mint annak, aki elérte a sportteljesítményt.

Persze tudjuk, hogy ezek mélyen gyökeredző, gyarló, törzsi ösztönök, amelyek háborúk és valós konfliktusok híján a sportba csatornázódtak bele. Természetesen ha a tömeg nem képes krisztusivá vállni sokkal szerencsésebb ha állatias reflexióit inkább ebben éli meg, mint valódi harcokban. A klubok a footballban, a kézilabdában például a törzsi, ősi közösségi élményeknek a manifesztációi, míg a nemzetközi megmérettetések az egész nemzetre kiterjedő nacionalista háború torz másolatát képzik. Legalábbis elméletben, mert a gyakorlatban még ezen állati ösztönöktől vezért képet is sikerült hiteltelenné tenni, tekintve, hogy egy klubcsapatban már nem az adott település emberei mérettetik meg magukat, hanem gyakran magyart is nagyítóval kell keresni benne. Félreértés ne essék, a sportolók azt teszik, amit sportolóként kell nekik és sportkörökben ezek valóban hatalmas elismerések. A tömegemberek zömének törzsi-nacionalsita illúziója azonban már egy sokkal problémásabb lelki folyamat. De ezek a klubok már inkább kapitalsita pénzen megvásárolt projektek, de paradox módon mégis lokális és nemzeti érzületet és büszkeséget kapcsolunk egy üzleti projekthez, ami felettébb bizarr. Bizonyos értelemben az Olimpiai megmérettetés is egy projekt, mert adómilliárdokból épül fel az a struktúra, ami miatt kijut valaki az Olimpiára és adómilliók mennek el rá, hogy díjjazzák sikerüket. S a máskor 50 forintot emelkedő kilós kenyéren is háborgó magyar emberek zöme minden ellenvetés nélkül, örömmel és büszkén fogadja el a tényt, hogy milliói mentek rá, hogy "dicsőséget szerezzenek nekünk és megmutassák a világnak" . Csak persze ezen dicsőségnek csupán az illúzója marad és a világot sem érdekli ez, mert mindenki a saját lányát nézte a szalagavatón, hogy az a legszebb.

Sárkány Zsombor- Önvédelem

Jóllehet az utóbbi idők eseményei, a fokozódó agresszió a világban rávilágítottak arra, milyen fontos, hogy birtokában legyünk olyan tudásnak ami képessé tesz minket arra, hogy veszélyhelyzetben önállóan és higgadtan cselekedjünk, tehát tisztában legyünk az önvédelemmel kisebb nagyobb mértékig... Mégsem a mostani helyzet generálta hullámokat meglovagolván ragadom magamhoz a szót a témában, hanem, mert hiszem, hogy ezen képességek birtokában az emberek nem félnének kiállni magukért és a világ problémáit csirájában a helyi közösségek szintjén folyathatnánk el.
 
 Mit is jelent tehát a szerény véleményem szerinti "önvédelem"?

 
Rengeteg tényezőt kell először is megvizsgálnunk, illetve el kell határoznunk azt, hogy mire van szükségünk önmagunk megvédéséhez, illetve, hogy tovább akarunk-e menni ezen a gondolati síkon és esetleg közösségünkért is képesek vagyunk vállalni valamilyen szintű önkéntes felelősséget. Fontos hogy a veszélyeket, illetve az olyan helyzetek lehetőségeit amik veszélybe sodorhatnak minket, mindig vegyük figyelembe, mindig helyezzük el magunkat a realitások koordináta-rendszerében.
A modern ember fontos jellemvonása, amit a hatalom igyekszik minél inkább belenevelni, az, hogy sebezhetetlennek érzi magát. A katasztrófahelyzeteket az agresszióval szembeni fellépést, a fizikai konfliktust, csak a filmekből ismeri, ami nem is lenne baj hiszen én magam se valami háborús tűzfészekből szabadultam,
de azt hiszi, hogy az ilyesfajta dolgok a filmvászonra is tartoznak és onnan sose mászhatnak le. Nem veszi észre, hogy a popkultúra agressziókultusza és a katasztrófafilmek táplálkoznak a valóságból nem pedig fordítva. Ezért sűrűn elhangzanak különböző helyszíni beszámolók, tudósítások alkalmával az "mint a moziban" vagy "akár az akció filmekben" kezdetű mondatok.
Igen... A realitás néha szembe jön, de nem muszáj a híradóban végezzük, ha le tudjuk vetkőzni a prűdséget és a félelmet. Ha elhisszük, hogy a dolgok megtörténhetnek. Az emberek másik csoportjára jellemző viszont, hogy ettől a felismeréstől annyira megijednek, hogy ismét sebezhetetlent akarnak magukból csinálni és túlzásba viszik, sztereotípiák és közröhej jogos alapját és témáját képezve.

Találjuk meg tehát az egyensúlyt. Álljunk készen szellemiekben elsősorban, de ne legyünk feszültek. Meg kell tanulnunk a tudatunk megfelelő szintjein tartani a válaszainkat bizonyos szituációkra, be kell csatornázni ösztönös érzelmeinket, hogy azok ne árasszanak el minket. A félelemet, a haragot és a pánikot használni kell, hogy cselekedeteink malmát mozgatva jó irányba folyjanak.
Először ezt kell megértenünk, mielőtt bármit is tanulnánk. Mielőtt szót ejtenénk különböző eszközök birtoklásáról vagy akár testünk edzéséről.
A tudásunk, az eszközeink, testi erőnk, a hibás helyzetfelismerésünk, tomboló érzelmeink vagy preventívnek, demonstratívnak szánt agressziónk esetenként könnyen ellenünk, vagy mi rosszabb, szeretteink ellen fordulhatnak.
  
A kérdésre a válasz, hogy miért tartom ezt ennyire kiemeltnek, egész egyszerűen az, hogy sok esetben nekünk is agresszorrá kell válnunk és nem mindegy, hogy ez hogyan történik.

Vannak akik ezt nem akarják elfogadni, hiába része a valóságnak, azt hangoztatják, hogy ezért van a rendőrség és a más erre kiképzett szervezetek. Ez megint csak a nem jó megközelítés eredménye. Bizonyos esetekben, lehet hogy csak pár percig is, de hiába a derék rendőrségünk, mivel magunkra vagyunk utalva. A másik oldal ellenben mindent akar. Minden eszközhöz hozzá akar jutni, minden tudást akar. Ők se mérik fel megfelelőképpen a helyzetüket, vagy netán pont az ilyen emberektől kell leginkább tartanunk.

 A két szélsőség közé helyezve önmagunkat, immár nekiláthatunk saját felkészítésünknek a kívánt mértékben.

Nagyon sokat segíthet a megfelelő szemléletmód kialakításában, ha valamilyen önvédelmi rendszert tanulunk. Fontos, hogy ne keverjük össze ezeket a küzdősportokkal, ugyanis a maga ligájában alkot mind a kettő és nem összemérhetőek.

Sportok, hiszen a nevükben is szerepel, a valóság leegyszerűsített, szabályok közé szorított részletét mutatják be, kevésbé gyakorlatiasak és általában nagyon hosszú időbe telik, mire megérti az ember, hogy mi-miért is történik és melyik mozdulat mire való. Az önvédelmi rendszerek azonban ilyen korlátozásokat nem ismernek és a holnap valóságára készítik fel a gyakorlót, bár az esztétika, a fair play és hasonló dolgok hiányoznak, belőle de a cél is más.

A már fejben elhatározott tudatosságot, odafigyelést és a higgadt válaszkeresést átültethetjük a fizikai síkra is azáltal, hogy testünknek megtanítjuk az előbb felsoroltakat. Szóba jöhetnek különböző önvédelmi eszközök, ezen a téren különösen nagy a kavarodás és a rossz képzettársítás, hiszen ilyenkor mindenki fegyverekre, halálos erejű tűzfegyverekre, késre, kaszára, kapára gondol. Pedig ez így nem is törvényes, de még csak nem is helyén való. A jelenlegi törvények hozzáférhetővé tesznek a civilek számára is bizonyos, igen hatékony megállító erővel bíró eszközöket, amik bőven elegendőek számunkra.

Az értetlenkedéssel és a lenéző véleményekkel pedig nem kell törődnünk, mindig használjuk ki az összes lehetőséget ami számunkra adott és/vagy szükséges, függetlenül attól, hogy ez kinek teszik és kinek nem. Nem lehet a biztonságunk az ára a prűd nyárspolgári magatartásnak. Nem fogjuk bevonzani az eseményeket semmilyen módon, sőt a jól felkészült ember, aki a tudata megfelelő szintjén tartja a felismerés és a válaszkeresés mechanikáját, inkább taszítja a bajt.
Mondandómat pedig a híres harcművész, Bruce Lee gondolatával zárnám:
Egy ízben kérdést intéztek hozzá, hogyan is kerüli el a konfliktusokat, mire Lee a keleti bölcsességre jellemző tömörséggel annyit felelt;
 "Nem vagyok ott."

Sárkány Zsombor