Az emberi lény férfi vagy női princípiummal teremtetett. A idea férfi világhoz való viszonya leginkább a ráció és a logika útján történik. Megérteni akarja a körülötte lévő valóságot, ok-okozati összefüggéseket. A idea nő világhoz való viszonya inkább az intuíció és az érzelmek. A körülötte lévő valóságot nem annyira mélyen megérteni, mint inkább megélni akarja belső intuitíciói alapján és érzelmei révén. S bár a megértés elengedhetetlen ( amennyire lehetséges) Isten tekintetében és Krisztus küldetését nézve is, legalább annyira intuitív átadásról is szól a hit. Mert lehet érteni, hogy Jézus Krisztus váltsághalála révén ad lehetőséget az üdvösségre az eredendő bűnben dagonyázó emberiség számára, ezt teljesen felfogni aligha. A hit kulcsa éppen ez a minden emberi logikán túlmutató hit és átadás ennek a cselekedetnek az igazságában. S bár úgy tűnhet a tanítványok és megannyi próféta révén, hogy a Biblia meglehetősen férficentrikus, legalább ennyire szól a nőkről és a női megéléséről Istennel kapcsolatban.
A tanítványok megannyi kérdést tesznek fel a Mesternek, válaszai legtöbbször példázatok, melyek sosem konkrétak a kérdés tekintetében, amit így meglehentne érteni, ám logikusak, de legalább annyira intuitívak is, melyekben érezni kell a történetből fakadó igazságot. Mária hitt, mikor Jézus megfogant és ebben a hitben nevelte fel, majd kísérte el a legmélyebb anyai fájdalmával a keresztig, anélkül, hogy átlátta volna ennek teljes miértjét. Magdalai Mária sem értette, főleg abban a korban Jézus kegyelmét, amivel kimentette az őt meggyilkolni készülő, túllogikázott törvények alapján cselekvő farizeusok karmaiból, ám érezte a végtelen kegyelem nagyszerűségét, ami Jézus tetteiből és szavából sugárzott, s ő is a keresztig kíséri. Megannyi asszony hitt, bízott és fejezte ki csodálatát a Krisztusban megnyilvánuló igazság előtt, anélkül, hogy teljesen átlátták volna az isteni küldetés okát, s Jézus mindinkább igazat ad nekik, akár a farizeusok, akár a tanítványok logikai ellenvetésével szemben. Mikor a tanítványok félelmükben még bújkálnak, pár megnevezetlen asszonynak van hite elmenni Jézus sírjához a keresztrefeszítés után, hogy gondoskodjanak róla. Nekik is jelentik ki először a feltámadás csodáját, s a nők viszik hírül ezt a tanítványoknak, akik azonban annyi csoda láttán, logikailag még mindig kételkednek ebben. A hit legalább annyira egy bizonyos szintig megértés, mint ezen szint után intuitív átadás és bizalom a mindennapok cselekedeteiben. Ugyanúgy szüksége van minden egyes embernek, mind a férfi, mind a női valósághoz való viszony megélésére és ahhoz, hogy Isten szellemében járjunk, amit ugyan sokszor nem értünk miért, de érezzük, hogy helyes.
"Majd az asszony felé fordulva ezt mondta Simonnak: Látod ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba, és nem adtál vizet a lábam megmosására, ő pedig könnyeivel öntözte lábamat, és hajával törölte meg. Te nem csókoltál meg, ő pedig mióta bejöttem, nem szűnt meg csókolni a lábamat. Te nem kented meg olajjal a fejemet, ő pedig drága olajjal kente meg a lábamat. Ezért mondom neked: neki sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret. Az asszonynak pedig ezt mondta: Megbocsáttattak a te bűneid." (Lk. 7:44-48)
1995 elején járunk, a Vance-terv 1992 januárjában beiktatott tűzszüneti megállapodása lejár. Az RSK állapotát tekintve ez a horvátokat annyira nem zavarja. Az egész 1994-es évben Krajna visszafoglalására készültek, terveket szőttek és gyakorlatoztak. A Nyugat diplomáciai megoldásokat sürget, Tudman sejtelmesen nyilatkozik, hajlik a tárgyalásokra, de a színfalak mögött mindenki tudja, nem akarják kivárni Szerb Krajna és a Boszniai Szerbek politikai egyesülését és esetleges újraerősödését. Most vannak a horvátok nyerő pozícióban és meggyengült ellenféllel állnak szemben. Milosevic is tudja ezt, ő pontosan a tárgyalásokra játszik és azt akarja, hogy Knin fogadjon el bármilyen béketervet, amit kap, hogy idejük legyen megmaradni és a későbbiekben politikailag egyesülni. Milosevic már a 1995 végén tartandó amerikai választásokban reménykedik és abban, hogy ha ismét egy Republikánus adminisztráció nyer, az újból magasról fog tenni a térségre, ahogyan 1991-ben tette és ismét a szerbek kerülhetnek nyeregbe. Az amerikaiak valóban megoldást kínálnak és asztalra teszik a Z-4 tervet. A Z-4 terv Horvátország területi és politikai rendezésének terve. Ebben Horvátországnak 4 zónáját jelölik meg. Első a legnagyobb eredeti Krajnai-dalmát rész, ahol Szerb Krajna fővárosa és legnagyobb területe, népessége is van. Ez a terület jelentős autonómiát kap, önálló önkormányzatisággal, parlamenttel, választásokkal és a kettős szerb-horvát állampolgársági lehetőséggel. Nyugat-Szlavónia ugyanebben az autonómiában részesül. Míg Kelet-Szlavónia (amit a JNA foglalt el) lassan két éves ENSZ felügyelet alatt visszaintegrálódik Horvátországba, valamint Krajna külső területeit, ahol eredetileg nem éltek a szerbek többségben, csak később foglalták el és űzték vagy irtáttoák ki a horvát lakosságot, azonnal visszakerül a horvát kormányhoz. Bár Milosevic azt ajánlotta a szerbek fogadjanak el minden tervet, Kninben hallani sem akarnak erről. Gyakorlatilag ugyanazon jogokat kapnák meg, amit az 1992-es horvát alkotmány biztosít nekik a két autonóm zónával. Szerb Krajna nem ezért küzdött annyit éveken át, hogy ugyanott legyenek, amiért a harcot kezdték. Zágrábnak ez a megoldás rosszabb, mint, amire katonailag képes lehet, de tudja a horvát hirszerzés, hogy Knin nem fog beleegyezni ezért a jószínben való feltűnés érdekében hivatalosan Tudman beleegyezik a Z-4 tervbe. 1995 tavaszára viszont világossá válik, hogy a Szerb Krajnai Köztársaság vezetése nem fogadja azt el. A békefenntartók mandátuma lejárt, az országból kivonulnak, miközben rendezési terv nem született. Zágrábnak ez a legideálisabb, Knin viszont nem méri fel, hogy a saját halálos ítéletét írta alá azzal, hogy a Z-4-et nem írta alá.
A Z-4 terv
Egy áldozat a zágrábi kazettás bombázások után
Ante Gotovina tábornok és Tudman készen áll egy professzinális tervvel Szerb Krajna jelentős részének megsemmisítésére. Azonban nem vágnak bele rögtön, a HV-t tesztelni akarják kisebb kockázattal is és megnéznék a Nyugat reakcióját is egy ilyen esetben. Ezért 1995 májusában ott vetik be a hadsereget, ahol egyszer már sikert értek el, ez pedig Nyugat-Szlavónia. A Nyugat-Szlavóniai Szerb Krajnai nyúlványt félig már 1991 végén elfoglalták kezdetleges módon is, most itt a lehetőség, hogy az egészet visszaszerezzék és végre elfoglalják a stratégiailag fontos kelet felé vezető autópályát. Ezzel lehetőséget nyitva egy Kelet-Szlavóniai offenzívához is. A Villám-hadművelet 1995 májusában megindul Nyugat-Szlavónia maradék része ellen. Az RSK-nak esélyem sem volt, egy hét leforgása alatt megszűntetik a horvátok a Nyugat-Szlavóniai entitást és visszaszerzik 4 év után az A3-as autópályát is. Kninben a hangulat elkeseredetten dühös és a háború történetének legnagyobb rakétazáporát zúdítják Zágrábra és több horvát nagyvárosra. Sok horvát civil veszti életét a bosszúhadjáratban, a kazettás bombák célpontjai szándékosan polgári célpontok voltak. ( Milosevic azonnal utasítja Knint a terrorbombázás leállítására két nap után.) Ez a reakció csak feltüzeli mind a horvát vezetést, mind a lakosságot. A Nyugat levette kezét a régióról a Z-4 bukása után, a horvátok megoldhatják a problémát úgy, ahogy akarják. Marko Perkovic Thompson is visszatér a hadseregbe, aki eddigre már több háborús slágert gyártott le és nagy népszerűségnek örvend. Megannyi horváttal, akik időközben leszereltek visszaáll a nagy offenzíva idejére a HV-ba. A horvátokat az is felbátorítja, hogy eközben a Boszniai hadszíntéren a szerb-bosnyák konfliktus közben megtörténik a srebrenicai mészárlás a szerbek részéről. Ez a délszláv háború legnagyobb etnikai tisztogatása, amit a szerbek követnek el bosnyák civilek ellen. Ez és az, hogy a VRS immár ENSZ-bázisokat támad és foszt ki, hogy fegyverhez jusson, eljuttatja a nyugati szövetségeseket arra a szinte, hogy a NATO megkezdi a boszniai szerbek bombázását. 1995 nyarán a horvátok leporolják a bosnyákokkal közös tervüket és a '94 Tél offenzíva folytatása mellett döntenek, ha bár már '95 van és nyár. A HV átvonul a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaságba, az ottani HVO-val és a bosnyák Arbihhel közösen ismét észak felé tör, a VRS elenáll, de már a boszniai szerbek is a kifáradás jeleit mutatják. Bihács felszabadítása ugyan még mindig nem sikerül, azonban, ami a horvátoknak fontos, a Knini utánpótlási vonalat elérik. A Szerb Krajnai Köztársaságot elvágják a Szerbiai köldökzsinórtól. A HV és a HVO már ott állomásozik a szerb bábállam fővárosa, Knin mögött.
A Vihar-hadművelet és, amit maga után hagy
Az RSK letolt gatyával várja a horvát támadást. Sem elegendő fegyverzete, lőszere, sem embere sincsen már. 40 ezer rosszul felszerelt RSK katona várja a jól felfegyverzett HV 200 ezer katonáját. A horvát TV és rádióadók a megadásra szólítják fel a szerb lakosságot. Mindenhonnan a reménytelen elennállás üzenetét hangoztatják. Több százezer szerb civil készül fel a legrosszabbra. Rettegnek a horvátok bosszújától és nem hisznek a győzelemben a jelen helyzetben. A Szerb Krajnai Köztársaság vezetése hasonlóan áll a szituációhoz, a szerb lakosságot a menekülésre bíztatja a Boszniai Szerb Köztársaság irányába. 1995 augusztus 4.-én hajnalban lecsap a Vihar. A támadás a Horvát Légierő taktikai bombázásaival kezdőik az RSK-erők bázisai ellen. Ezt követően több ponton nyomulnak be Szerb Krajna területére, ahol 6-7 ponton elvágják egymástól a szerb erőket és kisebb gócokba szorítva őket felmorzsolják a katlanokban. A Vihar olyan erővel söpör végig, hogy Knin, a főváros már másnap, augusztus 5.-én elesik. Thompson az énekes szintén ott van, elsők között vonul be a városba és írja meg a Dolaznak Hrvata és a Kninska Krajlice című számokat Knin visszafoglalásáról. Diadalittasan tűzik ki a horvát lobogót az egykori Horvát Királyság székhelyének, knini várára. A horvát katonák egymás után verik le a szerb, cirill betűs utcanév táblákat, Krajnai rendszámtáblákat, égetik el a Jugoszlávia és a Szerb Krajnai Köztársaság zászlóit. Augusztus 6.-ára már csak az Észak-Krajnai részen vannak harcok, de április 7.-ére itt is felszámolnak minden ellenállást. Az eufóriát a sok éves, kegyetlen háború után jól szemléltetik Thompson sorai:
" A dicső lovag belép a Mennyország kapuján
Éhínség és háború nélkül hagyta hátra gyönyörű hazánkat
Arany szavakkal térdel le a Mennyei Atya előtt
"Visszaadtam a földedet, a horvátoknak"
Drága hősi földem örökké emlékszik e szavakra
Szeresd hát e földet, építsd rá otthonod
És védd meg őt, mert véred köt hozzá"
(Thompson: Dolaznak Hrvata)
A Szerb Krajnai Köztársaság most már csak Kelet-Szlavóniában létezik jogilag. Vezetősége a Boszniai Szerb Köztársaság fővárosába, Banja Lukába menekül. Tudman és Ante Gotovina tábornok ügyel rá, hogy kegyetlen, civilek elleni atrocitások ne történjenek, tanulva a Medaki esetből. Ettől azonban még történnek. Bár mértékük jelentősen csekélyebb és csak elszórtan, izolált esetekről beszélhetünk. Ez azonban nem vígasz a több száz idős, magatehetetlen szerb civilnek, akik már nem lehetnek az élők sorában, amit pár tucat barbár horvát katona okozott. Óriási konvojokban indulnak a szerb civilek és hagyják el Horvátországot. Több, mint 200 ezer szerb menetel autóval, lovaskocsin, traktorok vagy ahogy tudnak a Boszniai Szerb Köztársaság irányába. Az útvonalat a Horvát Hadsereg biztosítja. (Máig tisztázatlan körülmények között mégis egy alkalommal a civil menetoszlopba beleágyúzik az egyik HV egység.) Milosevic dühöng Belgrádban, és az egész esetet úgy konstatálja:
" Vukovárt 2000 horvát védte 3 hónapon keresztül, Szerb Krajnát viszont 200 ezer szerb nem volt képes 2 napig sem."
Franjo Tudman elnök és Ante Gotovina Knin várában a felhúzott horvát zászlóval
A horvát hadműveletek így nem állnak meg. Most, hogy Szerb Krajna eltűnt az útból, Ante Gotovina és csapatai az ősz elején átvonulnak Boszniába, és a Mistral-hadművelet keretében felszabadítják Bihácsot 4 évnyi szerb elzártságából és a VRS-el is felveszik a harcot. Hatalmas területek foglalnak el a Boszniai Szerbektől októberre és mindösszesen 20 km-erre Banja Lukától, a Boszniai Szerb Köztársaság fővárosától áll meg a horvát hadsereg, Tudman külön parancsára, amerikai politikai nyomásra. Az USA most már végképp tárgyalóasztalhoz kívánja ültetni a feleket, úgy érzi megvolt az a katonai erődemonstráció, ami kompromisszumkészebbé teszi a szerbeket. Milosevic, Izetbegovic, Tudman és Karadic a boszniai szerbek vezetője Daytonban gyűlik össze. Vészmegoldásnak a horvát hadsereg Eszék mellett gyülekezik, hogy katonai erővel foglalja vissza Kelet-Szlavóniát és Baranyát, Vukovárral és a megannyi faluval együtt. Erre azonban nem kerül sor. A szerb vezetés beleegyezik abba, hogy a Szerb Krajnai Köztársaság megszűnik létezni. A kisebbségek helyzetének rendezése okafogyottá válik, mivel a legtöbb szerb elhagyta Horvátországot. A korábbi közel 20%-os lakosságarányuk mindössze 3%-ra csökken a Vihar-hadművelet után. Külön az Erdődi-megállapodás értelmében Kelet-Szlavónia és Baranya egy két éves ideiglenes ENSZ bábáskodást követően visszaintegrálódik Horvátországba. Bosznia-Hercegovina helyzete szintén az asztalra kerül. Ebben két entitásra bontják az országot. Az egyik Bosznia-Hercegovniai Föderáció, amit vegyesen laknak horvátok és bosnyákok, a másik pedig a Boszniai Szerb Köztársaság. Mindkettő Bosznia-Hercegovina szövetségi államának része, de külön parlamenttel és önkormányzattal. A külön hadseregeket azonban lekell szerelni. A Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság nem kap önálló szerepet, még csak entitás szinten sem, az a bosnyákokkal kevert Bosznia-Hercegovinai Föderáció része. A HVO-t szintén leszerelik. Ezt a horvátok nehezményezik és egy három osztatú Boszniát szerettek volna, ahol önálló parlament és alkotmány jut a horvát kantonoknak is. Ezenkívül Bosznia-Hercegovina kap egy ENSZ-főfelügyelőt és egy rakat békefenntartót. Ez így van mind a mai napig és a Daytoni-békeszerződés sokak szerint inkább csak befagyasztotta a három etnikum konfliktusát a térségben, nem pedig megoldotta azt. Bosznia egy önálló működésre képtelen ország a szövevényes, sok osztatú politikai rendszerével.
Menekülő szerb civilek konvoja a Vihar-hadművelet után
A háború hatásai és emlékezete
Tudman megkapta, amit akart. Egy független és gyakorlatilag szerbektől mentes Horvátországot. De hercegovinai résszel kiegészült Nagy-Horvátországról le kell mondania, ahogy a boszniai horvátoknak is az anyaországhoz tartozásról és a megfelelő kisebbségi jogokról Bosznia-Hercegovinában. 1998 január 1.-ével a keleti országrész is visszakerül a Horvát Köztársasághoz. A porig rombolt Vukováron tiszteletteljes, egyben erős beszédet mond Tudman. A legnagyobb szerb kisebbség ma is itt él Horvátországban. Az együtt élés a horvátok és szerbek között azonban évtizedek múltán is terhelt. Vukovárt újraépítik, de mementóként a golyónyomok megmaradnak. A szitává lőtt Vukovári víztorony örök emlékként áll a horvát mártírság emlékére. A horvát és szerb gyerekek a mai napig külön iskolákban tanulnak, egymástól szeparálva. A tömegsírok feltárása nem segíti a sebek gyógyulását. Franjo Tudman Horvátországa a '90-es években egy nacionalista mámorban úszik. Rengeteg utcát, teret neveznek el Usztasa "hősökről", a köztelevízión pedzegetik a horvátok iráni, nem szláv származását. A háborús heroizmus és a szerbek démonizálása a médiában mindennapos. Tudman elméjén egyre inkább urrá lett a megalománia és 1995 után a hadsereg marsalljának nevezte ki magát, csak rászabott Tito katonai díszegyenruháját imitáló öltözetben. Ezt a rangot halála után visszavonták és más elnök nem élt vele. Hosszas betegséggel küzdött. Élete végén többszörs antiszemita kijelentéseket tett. A HDZ egy korrupt, Tudman családi és baráti körét hatalomba juttató gépezetté vált. 1999-re, halála évére gyakorlatilag egy nyugati politikus sem vállalt vele közösséget. Temetésére egyetlen hivatalban lévő európai vezető ment csak el, Orbán Viktor. Ahogy a horvát politológia mondja: Tudmannak két álma volt: Egy független Horvátország és az EU-tagjának lenni. Életében első álmát elérte, halálával pedig utat nyit a máodik felé. Franjo Tudman utcával, térrel, szoborral az összes horvát kis és nagyvárosban, faluban találkozhatunk. Nevét és emlékét hidak és a zágrábi repülőtér is őrzi. Tisztelete minden ellentomdása ellenére, a horvát lakosság körében töretlen.
Vukovári víztorony
Aknamező Horvátországban
Lassan a turizmus is újraindult az aknamezők árnyákában. Horvátország tetemes része még 30 évig aknamezőkkel tarkított, amiknek a felszámolása rettentő nehezen haladt. Közben megannyi ártatlan civil vagy épp turista életét követelve. Az egykori Szerb Krajnai Köztársaság területét különleges elbírálású területnek minősítik, amelynek extra anyagi igényei vannak az újjáépüléshez. Ezzel együtt is még mindig megszokott része Horvátországnak a kiégett, lerombolt, elhagyatott házak sokasága. Sok helyütt örökre elüresedő, gazzal, fákkal benőtt falvakkal, melyekben egykor szerbek éltek. A HOS helyzete mai napig vita tárgya. ( Veterán rangot a HOS-tagjai a többi egységhez képest csak sokkal később, paradox módon egy szociáldemokrata kormány idején kapnak a 2000-es évek elején). Bár a spliti HV alá tartozó HOS 1995 végén leszerel ( karlendítések közepette), napjainkban is nagy tiszteletnek örvend a szervezet. Pólók, zászlók, kitűzők, matricák vannak forgalomban nevével és a hírhedt Usztasa köszöntéssel. Az EU-nak megfelelni kívánó Horvátország elméletben tiltja ennek használatát, azonban kivételt tesz ha háborús veterán, vagy a Nagy Honvédő Háború kontextusában használják ezt. Ez pedig szélesre nyitja az értelmezések tárházát. Aki a HOS, ZNG, HV vagy a rendőrség kötelkében szolgált a háború alatt, mind veteránnak minősül, ennek megfelelő anyagi ellátást is kap. Azonban ez nem kárpótolja azokat a testi és lelki traumákat, amit a II. világháború utáni Európa legkegyetlenebb etnikai konfliktusában átéltek. A veteránok körében az öngyilkosok aránya lakosságarányosan kiugróan magas. Több, mint 3000 egykori horvát katona vetett véget életének önkezűleg és ez a szám minden évben százas nagyságrendben növekszik. Miroslav Skoro, Eszék későbbi polgármestrere, majd pécsi konzul, szintén megénekli a bánatát a veteránok megnem értettségéről, s arról, hogy a Nemzetközi Törvényszék Hágában a hőseiket citálja bíróság elé, a későbbi szocialista horvát kormányok közreműködésével. Ahogy Skoro mondja dalában: " testvéreim elárulnak, elítélnek engem, csak mert szerettem, ami az enyém, amit a legjobban szeretek, mert megvédtem, amit szeretek". Egyik első, 2003-as koncertjén el is sírja magát előadás közben
Thompson az énekes-veterán befutott sztár lett, Horvátországban nacionalista és a háború emlékét ápoló dalait mindenki ismeri. A HOS usztasa "Za dom spermni" köszönését rendszeresen használja és a HOS védelmére kel nyilvánosan. (Holott Thompson sosem volt annak tagja, a ZNG majd a HV sorait erősítette.) Mai napig botrányokat kavar Boszniában, hogy dalaiban Mostart és Herceg-Boszniát horvát földként azonosítja, emlékeztetve a boszniai horvátok hányatatott, mai napig rendezetlen sorsára a társadalmat.
" Ha nem tudod mi történt, had mesélje el Lika
Kérdezd Dubrovnik városának köveit
Kérdezd Zadar, Kotare és Sibenik falait
Ha nem tudod drágám, kérdezd meg a hősöket
Kérdezd a Dunát, mi történt Vukováron
És Velebit fagyos kövei had feleljenek neked
Miért sír a hercegovinai asszony
Kérdezd meg drágám, a Mostar felé vezető úton"
(Thompson: Ako ne znas sta je bilo)
30 évvel a győzelem után is stadionokat tölt meg koncertjeivel, ahol óriási számban érkeznek olyanok, akik már jóval a háború után születtek, mégis HOS zászlókat lobogtatva éneklik dalait, szüleik előtt tisztelegve, akiket vagy nem ismerhettek meg, vagy súlyos testi és lelki traumákkal élik mindennapjaikat. Melyet remélünk nem örökítenek át az új generációknak és lélekben végre lezárhatja a horvát társadalom a véres 20. századát.
IV.- Újjáéledő horvát hadszíntér és a horvát-bosnyák vérfürdő
A Maslenica-hadművelet és a bosnyák pokol
Horvát katonák a Maslenica-hadművelet alatt
Miközben az egész világ a kibontakozó horvát-bosnyák konfliktusra figyel, s legfőkébb a szerbek
röhögnek a markukba, addig Tudman és a HV új tervet sző a Horvátországi hadszíntéren. Az RSK-erőinek nem sok komoly dolga akadt egy ideje és úgy gondolta Szerb Krajna vezetősége is, hogy a horvátok most a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság gondjaival és a bosnyákokkal vannak elfoglalva. Ennek megfelelően hatalmas meglepetésként érte őket 1993 januárjában, mikor Zadar mellett hatalmas erőkkel, a tűzszünetet megsértve megindul a Maslenica-hadművelet. Ez volt a Horvát Hadsereg első, rendes katonai akciója, rendes hadtestekkel, megfelelő (Nyugatról beszerzett) fegyverekkel és felszereléssel. Az RSK erőinek nem sok esélyük volt felucsodni a hirtelen támadástól és a HV kilóméterekkel tolta vissza Zadar mellől az RSK erőit és Szerb Krajna határát. A horvát erők elérik a stratégiailag fontos Maslenica-hidat és rögtönzött pontonhíddal visszaállítják az összeköttetés az eddig elvágott déli országrész és Közép-Horvátország között. Ez nem csak a Dalmáciában lévő egységeiknek és úgy általában a civileknek jelentett nagy fellélegzést (akiknek szigetről szigetre kellett hajókon ellátmányt szállítani addig nagyon macerás módon), hanem a közelgő boszniai hadműveletekhez is elengedhetetlen volt az ellátás biztosítása ezen az útvonalon. Bár Milosevic megígérte Szerb Krajnának, hogy ha nagyobb támadás éri őket azonnal csapatokat csoportosít át hozzájuk, ezt a Krajna és Szerbia közötti boszniai káosz miatt nem engedhette meg magának. Ismét az önkéntesekhez folyamodik és Arkan több száz "tigrise" érkezik Horvátországba az RSK megsegítésére. Az ENSZ békefentartói tiltakoznak és nemzetközileg is elítélik Horvátország tűzszüneti megsértését, azonban ez csak a felszín. A Nyugati hatalmak minden bizalma ekkor Horvátországban van, mely az egyetlen potenciális erőnek tűnik, hogy véget vessen a Balkánon kialakult káosznak, ezért hallgatólagosan szemethunynak a hadművelet felett, ami akár a boszniai hadszínteret is lezárhatja. Arkan Tigrisei és az RSK-sok ellen a hírhedt spliti Rafael Vitez Boban zászlóalj érkezik ( a kvázi HOS-ként működő HV egység) és Marko Skejo legelszántabb usztasa szimpatizáns katonái néznek farkasszemet a legszélsőségesebb szerb paramilitárisokkal. A Maslenica-hadművelet eredményeit hónapokon át, egészen 1993 végéig igyekeznek védeni Skejo "HOS-osai", amely végül is sikerrel jár. Ez időszak alatt az utánpótlás zavartalanul tud eljutni Dalmácián keresztül Herceg-Boszniába a HVO-hoz, ahol épp a pokol alakul ki. A Vance-Owen terv, ami a bosnyák kantonokat lakosságuk etnikai többsége szerint igyekezett besorolni vagy a Boszniai Szerb Köztársasághoz, vagy a Herceg-Boszniai Horvát Köztársasághoz (ami ekkorra bejelenti de facto független állammá válását Bosznia-Hercegovinától) vagy a maradék bosnyák Boszniához, csúfos véget ér. A Vance-Owen terv hagy egy engedményes kiskaput, amit a felek lecsillapítására szán, mégpedig, hogy a kantonok hovatartozása nem végleges, amennyiben a kanton etnikai arányai megváltoznak. Ez pedig a balkáni logikában kinyitja Pandora-szelencéjét és mindenki etnikai tisztogatással, népírtással igyekszik elérni a számára fontos kanton entikai arányainak megváltozását. A vegyes horvát-bosnyák kantonok sorsa itt megpecsételődik és mind az Arbih igyekszik kiírtani vagy elűzni a horvát lakosságot, miközben a HVO ugyanezen ügyködik a bosnyákok ellenében. A horvát-bosnyák háború a tetőfokára hág. Boszniába a muszlim testvériség jegyében pakisztáni, afgán és arab dzsihadista önkéntesek érkeznek az Arbih megsegítésére. A horvát lakosságot a korábbinál is elképzelhetetlenebb kínok várják. A dzsihadista önkéntesek nem válogatnak a taktikáikban és olyan módszerekkel tisztítják meg a horvátoktól a kantonokat, mint az élve elégetés, karóba húzás, kerékbetörés. A középkori barbarizmus az amúgy sem szofisztikáltságáról ismert HVO-sokat is radikalizálja. Megjelennek a bosnyákokat foglyul ejtő koncentrációs táborok és a muszlimgyűlölet az egekbe szökik. A helyzeten nem segít, hogy a neonáci önkéntesek közül többen élvezik a helyzetet és olyan emberek, mint az egyébként néger(!) svéd Jackie Arklöv brutális kínzásoknak teszi ki a foglyokat. Az identitásválsággal küzdő Arklöv horogkeresztes övcsatjával veri véresre az ártatlan bosnyák nőket, kényszeríti Allah-hoz imára a civileket, mielőtt agyonlőnő őket, miközben az éppen felvirágzó skandináv black betal dalait bömbölteti kazettás magnóján. A HVO-sok később elhatárolódnak tőle és ő maguk is őrültnek titulálják, azonban annak semmi nyoma, hogy komolyan tettek volna ellene a '93-as vérfürdő idején. (Arklöv később hazamegy Svédországba és megússza tetteit, csak később 1999-ben tartóztatják le két svéd rendőr megöléséért, s azóta is börtönben van. Egy 2004-es interjúban úgy nyilatkozik, a horvátok oldalán való vérengzés "maga volt a megtestesült fasiszta álom számára".) Eközben a HVO jelentős területeket szerez Közép-Boszniában és a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság nagysága eléri csúcspontját. Horvátországi HV csapatokat is egyre többször csoportosítanak át a dzsihádisták elleni harchoz Bosznia területére. Josic Julien a magyar ex-légiós is ezen harcok közben veszíti el egyik lábát aknára lépve. ( Érdekesség, hogy Bihácsi régióban, Szarajevóban és az Észak-Nyugat Boszniai régióban a HVO és az Arbih szövetségben marad és nyoma sincs konfliktusnak). Azonban az amerikai tisztviselők mélységesen csalódnak a zágrábi vezetésben, hogy így járnak el az új béketervükkel kapcsolatban, a Nyugat ismét hátat fordít Zágrábnak és komoly retorziókat helyez kilátásba.
A horvátok által szétlőtt Mostari Öreg-híd
Medak-zseb hadművelet és a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság kifulladása
Erről mit sem sejtve a Tudman, és a HV újabb hadműveletet tervez Horvátország területén. A korábbi tűzszüneti megsértésüknek miután nem volt semmi következménye a Nyugat részéről, most úgy döntenek újra próbálkoznak. Ennek oka, hogy a Maslenica-hadművelet után az Szerb Krajna hatalmas bosszú ágyúzásba és bombázásokba kezd. A frontvonalon lévő Gospic brutális károkat szenved de a főváros Zágráb sem marad ki a rakétaesőből több alkalomal sem. Miután a HV beazonosítja, hogy a rakétatámadások kiindulópontja egy Gospictól délre található RSK-támaszpont Medak falu mellett, annak elfoglalására törekszik. 1993 szeptemberében a HV ismét megindul Gospic irányából délre és behatol újra Szerb Krajna területére. Az RSK visszaszorul, de a HV katonák brutális pusztítást végeznek. Sokuk éppen a szerbek által elfoglalt szülőfalujukat foglalja vissza és amit ott látnak, megvadítja őket. Saját szüleik, testvéreik, barátaik oszladozó tetemeit találják otthonuk kertjében fákon lógva és kegyetlen mészárlást végeznek a faluban lakó szerb civilek ellen. Medakot és a rakétatámadások gócpontját elfoglalja a HV, de ezt már a békefenntartó UNPROFOR nem nézi tétlenül. Csorba esett a becsületükön a Maslenica alatt, így most a francia és kanadai békefenntartók ellentámadást intéznek a Szerb Krajnába vonuló horvátok ellen. Kaotikus állapotok alakulnak ki, ahol az UNPROFOR egységei megindulnak a HV ellen, miközben a békefenntartó erők mögött az RSK csapatai foglalják vissza a területeket. Ez nehéz helyzet elé állítja a horvát vezetést, akik ugyan nem akarnak a békefenntartókkal összetűzésbe kerülni, de látva, hogy az RSK visszanyomul mögöttük, sőt szintén támadni kezdni hátulról a horvát egységeket, úgy döntenek mégis tűzpárbajban vesznek részt, nemhagyva elveszni a katonai sikert. A kanadai és francia békefenntartók egy darálóban találják magukat, ahol egyik oldalról a horvátok, hátulról az RSK lő, s végül senki nem tudja ki kicsoda a káoszban. Mire híre jut Zágrábba ennek, Tudman azonnal leállítja a hadműveletet és visszavonulót fúj a HV-nak. Szerencsére komolyabb UNPROFOR veszteségek nélkül ér véget a csata. Az elfoglalt területet nem adják oda Horvátországnak, sem Szerb Krajnának, egy speciális ENSZ-által igazgatott demilitarizált zóna lesz. Ezzel az akcióval azonban Horvátország végleg elveszíti a Nyugat kegyeit és az nem tűri tovább boszniai terjeszkedését.
James Calvin kanadai ezredes, aki két tűz közé szorult az ENSZ-csapatokkal
Az, hogy a horvát vezetés ismét nagyobb erőket vet be hazai területen nem segíti a HVO ellátásának növelését Heceg-Boszniában, ahogy az sem, hogy a közvélemény szemében ugyanolyan barbároknak tűnnek már, mint a szerbek, s ugyanúgy szatelitállamon és eltartott külföldi hadseregen keresztül végez brutális dolgokat a bosnyákok ellen. A HV tisztek egy jelentős része Boszniában van, és nem hivatalos HV egységek is a HVO mellett, de ha Horvátország nem akar ugyanolyan nemzetközi megítélés alá esni, mint Jugoszlávia, akkor ezt bekell fejeznie. Továbbá Törökország és megannyi arab állam jelentős támogatásokról biztosítja a muszlim bosnyákokat, ezzel pedig az Arbih már nem egy szervezetlen pár AK-val a kezében rohangáló hülyegyerek szintjén van. 1993 legvégére hatalmas veszteségeket szenvednek el a horvátok a bosnyákoktól. A Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság területe nem csak vissza esik a horvát-bosnyák konfliktus előtti szintre, de valamivel még kevesebb is annál. Ez és a az USA nyomása elkerülhetetlenné teszi, hogy Tudman letegyen Nagy-Horvátország, minden horvátot egy államban tömörítő víziójáról és 1994 februárjában a Washingtoni-egyezmény keretében Tudman és Izetbegovic békét köt. A horvát-bosnyák háború véget ér. A feladat ezután közös erővel a szerbek visszaszorítására törekedni. Későbbi években a Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi törvényszék elítéli a horvát kormányt, hogy a HV-t idegen ország területére vezényelte, a HVO-t irányította és több horvát tisztet is elítélnek a bosnyákok elleni atrocításokért. Leghíresebb Slobodan Praljak, aki a hágai bíróságon, mikor bűnösnek nyílvánították, kamerák keresztüzében látványos öngyilkosságot követ el tiltakozásul az ítéletért, 2017-ben)
A '94-es pangás és Bihács lehetetlen helyzete
1994 fordulópont a háború szempontjából minden fél számára. Horvátországnak összekell szedni az erejét, új fegyverzettel és a modern hadviselés szabályai közé szabott HV-val megkell erősödnie. Minden erejével Szerb Krajna elfoglalására készül, toborzásba kezd és rengeteg gyakorlatot hajt végre. A bosnyákok most fejlődnek rendes haderővé és mind a horvátok, mind a bosnyákok a sebeiket nyalogatják véres konfliktusuk után. Nem egyszerű az együttműködés karóbahúzások és kegyetlen mészárlások után. Jugoszlávia szintén kifullad. Az országot az ENSZ kizárta soraiból, megannyi Nyugati szankciót nyög, az infláció az egekben. Belgrád és a többi szerb nagyváros utcáit rendszeres háborúellenes tüntetések rázzák meg. A szerb karhatalomnak rengeteg erejét emészti fel a pacifista fiatalok leverése. A Nagy-Szerbia álmát dédelgető Belgrád felismeri, hogy a villámháborúnak szánt konfliktus kicsúszott a kezei közül és a továbbiakban képtelen menedzselni már mind a boszniai VRS-t, mind a horvátországi RSK-t. Ezeket javarészt a szerb alvilág látja már csak el. Amely természetesen a politikai vezetés felső szintjeivel is összefonódott. Milosevic két tűz közé kerül. Olyan radikálisoknak engedte át az állam irányítását, akiknek nem mondhat hirtelen nemet, ráadásul ő szította a tüzet. Azonban ha tovább folytatja a háborúskodást egész Jugoszlávia belerokkan, a lakosság pedig erőszakkal dönti meg lassan hatalmát az elégedetlenségében. A Boszniai Szerb Köztársaság még csak-csak erőben van, de Szerbiától és a boszniai hadszíntéren minden ellátmányt felélő VRS-től jóval messzebb lévő Szerb Krajnai Köztársaság viszont lassan az összeomlás szélén áll. Ezt a bábállamot nem évekre tervezték és nem arra, hogy valóban államként funkcionáljon, ráadásul ilyen kevés ellátmánnyal háborút vívjon. 1994-re Szerb Krajna 430 000 lakosából mindösszesen 36 000 volt nem munkanélküli vagy nyugdíjas. Fizetésüket és nyugdíjukat sem Szerbia állja már az elértéktelenedett dínárral, hanem az ENSZ békefenntartói etetik és látják el őket dollárral. (Ezt később elég nehéz lenne elképzelni Ukrajnában a Donbass esetében). Az RSK haderő átlagéletkora az 50 év felé közelít. A fiatalok vagy meghaltak már, vagy elmenekültek Szerbiába. Milosevic jól tudja, hogy még pár jelentős horvát offenzívát jelen állapotában Szerb Krajna nem él túl, ezért az egyeszségre törekszik. Knin, Szerb Krajna vezetése azonban elárulva érzi magát, nem ezért harcoltak eddig és a békéről hallani sem akarnak. Szerb Krajna Nyugat-Szlavóniai része (melyet félig elfoglaltak a horvátok 1991 végén) viszont külön egyezséget próbál kötni a horvát kormánnyal arról, hogy átengedi fizetség fejében a stratégiailag fontos A3-as autópályát nekik. Kninből azonnal leszámolnak a Nyugat-Szlavóniai vezetéssel. Miközben Kelet-Szlavónia még mindig a romokban hever, Vukovár és a többi település felújítására nem jutott pénz, azonban ők vannak szomszédságban közvetlen Szerbiával, ezért külön szeretnének ahhoz csatlakozni. A belső konfliktusok nem javítják Szerb Krajna helyzetét (a miniszterelnök Hadzic és az elnök Babic között folytonos a konfrontáció) magát a Knini vezetést is végül megpuccsolják és új elnöke lesz az országnak 1994-ben. Az új vezetés vészmegoldásokat keres, ennek egyik eszköze pedig, hogy Szerb Krajna egyesüljön a Boszniai Szerb Köztársasággal, aminek jobban állnak mind katonai, mind egyéb anyagi dolgai. A tárgyalásokat megkezdik, de ez jelenleg a Boszniai Szerb Köztársaságnak inkább teher. A koncepció szerint Szerb Krajna egyesül a Boszniai Szerbekkel, majd azok politikai úton végül Szerbiával. Így létrehozva egy eredeti tervhez képest sokkal kisebb, ám mégis a balkán szerbeiben többségét magában foglaló Nagy-Szerbiát.
Nagy-Szerbia "B-terve" Szerb Krajnával és a Boszniai Szerb Köztársasággal
Boszniában az Arbih ugyan megerősödött, de továbbra is tudja a Szarajevói vezetés, hogy a horvátok nélkül ők ezt a háborút nem nyerhetik meg a szerbek ellen. Ahhoz viszont, hogy a horvátok segítsenek nekik, felkell mutatni valami önálló, jelentősebb katonai sikert. Ezzel nem csak valóban fontos szövetségesnek tűnnek, akiket nem csak megmenteni kell a horvátoknak, de azt is jelzi, hogy nem éri meg úgy besegíteni, ahogy a horvátok korábban a saját érdekükben területfoglalással tették, mert komoly erőt képviselnek a bosnyákok is. A realitást nézve nem sok olyan terület van, ahol a bosnyákok sikert érhetnének el a szerbek ellen, de a fő Boszniától elzárt Bihácsi Köztársaság helyzete már igencsak égető. Ha Bihácsból a bosnyákok képesek eredményeket elérni, az azt is jelentheti a horvátoknak, hogy a Szerb Krajnai köztársaság és a Boszniai Szerbek közé zárt Bihács az ő első számú ellenségük ellen is ér valamit, Szerb Krajna ellen. Erre a legjobb megoldás, ha a Szerb
A Bihácsi Bosznia helyzete
Krajna által eltartott, a Bihácsi Köztársaságon belül sokadik fraktálként megjelenő Nyugat-Boszniai Szerb Köztársaságot megszűntetik a területükön. A két szerb bábállam közá zárt bihácsi bosnyákok váratlan támadást intéznek a Nyugat-Boszniai Köztársaság ellen 1994 augusztusában. Az offenzíva sikeres, Nyugat-Bosznia szerb vezetői Szerb Krajnába menekülnek és a miniállam megszűnik létezni. Nem sokkal később a horvát és bosnyák tárgyalások megkezdődnek egy közös hadműveletről. A horvát vezetés bízik a bihácsiak elszántságában, és ha képesek kitörni onnan délre, vagy csak lekötni a szerb erőket, akkor a horvátok délről, észak felé haladva a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság területéről indulva képesek lehetnek Boszniában Knin mögé kerülni, elérve és elvágva a Szerbiából érkező utánpótlási útvonalát a bábállamnak. 1994 őszén azonban Szerb Krajna hatalmas rakétazáport zúdít Bihácsra, a boszniai VRS-el első közösen összehangolt katonai akcióval az "országban", visszaállítja a Nyugat-Boszniai Szerb Köztársaságot, melyet nem sokkal korábban a bihácsiak megszűntettek. Ez azonban már nem töri meg a közös szándékot és 1994 novemberében kezdetét veszi a HV-HVO-Arbih közös hadművelete, a '94 Tél akció. A cél Bihács felszabadítása a szerb gyűrűből, másodlagos cél (ez a horvátoknak elsődleges) Knin mögé kerülni és elvágni az utánpótlási útvonalát a Szerb Krajnai Köztársaságnak. A közös horvát és bosnyák erők jelentős sikereket érnek és bár Bihács egy tapottat sem mozdul ki a gyűrűből, a horvátok jelentős területeket foglalnak el a szerbektől, megközelítve a Knini ellátási útvonalat, azonban el nem érik azt. Az eredmény reménytkeltő, bár elsődleges céljait nem éri el, a haderők kifulladnak, a front befagy. Josic Julien a magyar ex-légiós utolsó harca a horvátok oldalán, ahol elege lesz az évek óta tartó, politikai intrikák által átszőtt kegyetlen vérfürdőből, miután észreveszi, hogy egykori légiós barátját ölte meg, aki a szerb önkéntesek oldalál harcolt. Így ír erről:
"Légiós barátom feküdt elöttem. A seb, ami az arcán végighúzódott tőlem származott. Éreztem arcomon végigfolyó keserű könnyeim ízét... Ez volt életem legutolsó és legmegrázóbb harca, amit ugyan megnyertünk, de én vesztettem. Elég volt!"
Mindenki vár, erőt gyűjt, miközben a Vance-terv tűzszüneti egyezménye Horvátország területén is hamarosan lejár. (Folytatása következik)
Za dom Spermni! - kezdődik Thompson legendás háborús dala, melynek címe Bojna Cavoglave. Marko Perkovic a Thompson nevet arról az antik fegyverről kapta, amivel harcolt és védte faluját Dalmáciában, Cavoglavét. A korabeli VHS felvétel hatalmas lelket öntött a horvátokba, mikor megjelent 1992 januárjában, erre pedig szükségük is volt az reménytelennek tűnő nemztetközi helyzetben. Az USA-ban azonban új elnöki kabinet került hatalomra, a demokrata Bill Clinton, akik előző, republikánus vezetésükkel ellentétben már sokkal nagyobb külpolitikai lehetőségeket láttak egy szétesző, s egyre inkább ortodox történelmi testvériségen alapuló oroszbaráttá váló Jugoszlávia ellenében. Noha az USA el nem ismeri Horvátországot, a nemzetközi mozgolódás megindul és Cyrus Vance ( ő volt a küldöttség vezetője is, aki a magyar Szent Koronát visszahozta 1978-ban) amerikai diplomata az ENSZ-en keresztül benyújt egy tűzszüneti, ideiglenes rendezési tervet. Ez a Vance-terv. Lényege, hogy a harcokat befagyasztják, a JNA kivonul az elfoglalt területekről, melyek már Szerb Krajnai Köztársaság névre hallgatnak és oda ENSZ békefenntartók érkeznek. Horvátország erre várt, s beleegyezik a tervbe. A helyzet pikantériája, hogy mire ez a megállapodás létrejön, már a JNA volt kiffuladóban és a horvátok hajtottak végre sikeres ellenoffenzívákat, amiket így Nyugat és Kelet- Szlavóniában leállítanak. A HOS vezetése őrjöng, de nekik is megvannak számlálva a napjaik. Sem Tudman, sem a nemzetközi közösségneknek nem érdeke, hogy szélsőjobboldali paramilitáris egységek flangáljanak a fronton tovább. Vinkovciban a helyi HOS bázisául szolgáló ház, a benne tartózkodókkal együtt tisztázatlan körülmények között felrobban 1992 márciusában. Ez sok összeesküvés-elméletet szül és tovább nő a bizonytalanság a zágrábi vezetés és a HOS között. Egy új törvénytervezettel 1992 közepéig a HOS egységek vagy beolvadnak a HV-be, vagy leszerelnek. Akkor még nem tudták, de egy harmadik út is állt, előttük, erre később visszatérünk.
A Szerb Krajnai Köztársaság etnikai viszonyának változása másfél év alatt az etnikai tisztogatások következtében
A britek még mindig figyelembe veszik Belgrád helyzetét és sokuk szerint Jugoszláviának nagyobb szüksége volt erre a fegyverszünetre, mint Horvátországnak. Az EU elismeri Horvátország függetlenségét. A Vance-terv életbe lép 1992 januárjában, de gyakorlatban természetesen nem úgy zajlik, ahogyan elképzelték. A JNA ugyan kivonul Szerb Krajnából, azonban minden fegyverzetüket és felszerelésüket hátrahagyják, amit birtokba vesz a frissen megalakuló Szerb Krajnai Hadsereg (RSK-erők). Innen lehet tippelni, hogy a fegyverropogások a határmenti zónákban egyáltalán nem szűntek meg. Hiába érkeznek az ENSZ békefenntartói (UNPROFOR), semmiféle gátját nem képzik az RSK-sok tömeges népirtásainak az elfoglalt területeken. 1992 elején a Zadar melletti Skabrinjában, majd több helyütt Gospic mellett és Kelet-Szlavóniában is tömeges népírtást követnek el az RSK erői horvát civilek ellen. Szerb Krajna egy folyamatosan fenyegető góc marad Horvátország testén, ami annak 1/3-át birtokolja. A horvát alkotmányt módosítják és jelentősen növelik a kisebbségi jogokat, részleges autonómiát biztosítva a horvátországi szerb többségű területeknek (Krajnai és Glini autonóm körzet) de ez a szerbeket már nem hatja meg. Szerb Krajna természetesen egy önállóan létezésre alkalmatlan bábállam, amelyet az Észak-Boszniai főutvonalon ( és Kelet-Szlavóniát közvetlen a Vajdaság felől) látják el Szerbia felől utánpótlássa, élelmiszerrel és mindennel, ami egy ország működéséhez szükséges. Szerb Krajna Jugoszlávia nem hivatalos tagállamaként funkcionál, és Belgrád túlnyújtott keze horvát területeken, ami csak erőt akart gyűjteni a fegyverszünettel, hogy újra lecsapjon és továbbnyúljon. Viszont a Belgrád és Knin közötti utánpótlási útvonal biztonságába a történelem közbeszólt.
Az 1991-es év során a legtöbb hadműveletet a JNA erői, az akkor Jugoszlávia tagállamát képező Bosznia területéről indította. A friss bosnyák öntudattal rendelkező muszlimok szintén a függetlenné válással kacérkodtak, de látva Horvátország helyzetét, nem akartak szembeszegülni Belgráddal. Sokkal nagyobb probléma, hogy Bosznia majdnem fele szerb etnikumú, míg a nyugati, Hercegovinai területet horvátok lakják. Ezek a horvátok pedig 1991 végén nem igazán örültek annak, hogy a JNA végiggaloppozik a területükön, hogy az anyaországukat megszállják. Sokan közülök barikádokat állítottak a JNA erői ellen, akik nem egy esetben már hercegovinai területen megölték a horvátokat. Tömegesen menekültek a hercegovinai horvátok a háború súlytotta Horvátországba, ami nem volt képes ellátni őket, a jelentős belső emigráció mellett. Zágráb azonban úgy döntött inkább katonai kiképzésben részesíti őket és létrehozza belőlük a Horvát Hadsereg, a HV boszniai ágát, így született meg a HVO. Már 1991 végén a boszniai horvátok elégedetlenek voltak a Szarajevói vezetéssel, amely nem védi meg őket a szerb agresszióval szemben, így kikiáltották a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaságot, amely úgy funkcionált, mint Horvátországban a szerb SAO-k, még de facto állammá válásuk előtt. Ennek az entitásnak lett a hivatalos hadereje a Zágrábból irányított HVO. Erre válaszul a boszniai szerbek is megalakítják a Boszniai Szerb Köztársaságot. Boszniában csak a bosnyák lakta területek maradnak teljes mértékben, ami a középső (az is sok esetben vegyes horvát-bosnyák) részeket jelenti. Illetve fontos megemlíteni az Észak-Nyugati részen a Szerb Krajna és Boszniai Szerb Köztársaság közé szorult bosnyák entitást, ami Bihácsi Köztársaság néven önállósul elvágva a fő Boszniától. Hogy még balkánibb legyen a helyzet, a Bihácsi Köztársaságon belül a szerbek még létrehoznak egy de facto államot, ami nem a Bihácsi Köztársaság része, Nyugat-Boszniai Köztársaság néven. Ezt egy szerb autókereskedő vezeti. Emellett jelentős horvát népesség él még Szlavónia alatt, Észak-Kelet Boszniában, ami szintén Herceg-Bosznia része lesz és megjelenik a HVO. Herceg-Bosznia de facto Horvátország része, Zágrábból kap utasításokat, fegyvereket, ellátmányt és a hadseregét is onnan irányítják. A Mostar székhelyű Herceg-Bosznia és Zágráb pedig igencsak szeretne egyesülni. Ennek oka nem csak az a sérelem, hogy a szavakban a horvátokat támogató bosnyák elnök, Izetbegovic nem védte meg saját boszniai területén a horvát lakosságot a JNA agressziójától. Az 1992 márciusában asztalra tett Carrington-Cutileirov tervet, mind a horvát, mind a szerb, mind a bosnyák fél elfogadta. Ez jelentős jogokat biztosított a horvát kisebbségnek is Hercegovinában és Bosznia más területein, valamint a horvát többségű kantonokat is a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaságnak ítélte. Ezt azonban Izetbegovic váratlanul felrúgta az amerikai külügyminiszterrel való találkozása után. (Az USA már ekkor is inkább a bosnyákokat igyekezett támogatni a horvátok helyett.) Miután Izetbegovic váratlanul megszegte az egyezményt és elvetette a horvát kisebbség jogainak lehetőségét Boszniában, Tudman és Izetbegovic között teljesen elmélyült a bizalmatlanság.
Boszniai offenzívák
A Vance-egyezmény alól csak a Dubrovniki Köztársaság képzett kivételt, mivel itt nem volt őshonos a szerb kisebbség, ezért a HV azonnal megkezdni a szerb erők kiszorítását onnan 1992 tavaszán. 1992 áprilisában Bosznia is kikiáltja a függetlenségét, lesz, ami lesz alapon. Ebben a pillanatban a Jugoszláviából felfegyverzett Boszniai Szerb Köztársaság erői (VRS) megtámadja a bosnyák területeket. Miután a Horvátországi területről kiszorítják a szerb erőket Dubrovnik mellől a horvátok, azzal a lendülettel át is ugranak Boszniába ( Herceg-Boszniai rész) és a HVO-val közösen megtámadják a VRS erőit, akiket jelentősen hátrébb szórítanak, nagyobb területet adva a Herceg-Boszniai Horvát entitásnak. Mivel Bosznia területe jogilag nem Horvátország, így a HOS jelentős egységekkel költözik át ide, ahol nem tiltották be őket, hogy folytassák saját usztasa-szellemiségük szerint a szerbek elleni harcot. (Más egységek, mint a legnagyobb spliti Vitez Rafael Boban HOS hadtest, gond nélkül lép át a HV-be, de zászlóikat, egyenruhájukat megtarthatják. Ahogyan a neonáci önkéntesek is csak egy uniformist cserélnek és tovább folytatják a harcot, immár hivatalos HV színekben). Zágráb úgy dönt, hogy számára mégis a legfontosabb, hogy elvágja Szerb Krajna utánpótlási útvonalát, így a HV és a HVO erőkkel Észak-Kelet Boszniában nagyszabású hadműveletet indít délre, hogy elfoglalják a fő útvonalat. Így nem csak Szerb Krajnát vágnál el Szerbiától és tudnák megsemmisíteni, hanem a Boszniai Szerb Köztársaság tetemes részét is. A bosnyákok abban a helyzetben találják magukat, hogy az alig felszerelt muszlim katonaságukkal (Arbih) csak nézik, ahogy a szerbek és a horvátok területeket foglalnak el Boszniában. A HV és a HVO veszélyesen közel kerül a Banja Luka-Knin ellátási vonalhoz, ezt pedig a szerbek nem hagyhatják, így a VRS óriási erőket mozgosít meg és a horvátok egész háború alatti legcsúfosabb vereségét okozzáka Koridor-hadművelettel, amivel visszaszorítják a HV-t és a HVO-t, borzalmas károkat okozva nekik 1992 nyarán. A bukás akkora, hogy ebben a régióban Tudman nem is próbálkozik többet és inkább Nyugat-Boszniára helyezi a támogatás hangsúlyát. Eközben újabb választásokat tartanak Horvátországban az új alkotmány értelmében, melyet ismét Tudman és a HDZ nyer meg fölényesen, s várakozásokon alul teljesít a HOS-t létrehozó HSP. De a HSP-re még nagyobb kihívások várnak.
A Koridor-hadművelet dicsíretére az egyik első "turbofolk" számot írják a szerbek
HOS és HVO ellentét
Blaz Krajlevic boszniai HOS-osokkal
A HOS már korábban is összetűzésben állt a Zágrábi vezetéssel, ez az ellentét pedig a Tudman túlnyújtott kezeként szolgáló boszniai HVO esetében ismét egyre inkább előkerül. A HOS az Usztasa ideológia értelmében a bosnyákokat muszlim horvátnak tartja, akikkel szorosan együttműködne egy horvát-bosnyák konföderáció létrehozásában. Ez a szövetség olyan szoros, hogy a boszniai HOS vezetője, Blaz Krajlevic külön bejáratú vendég Izetbegovic bosnyák elnök hivatalába. Ebben az időben a rosszul felszerelt Arbih helyett, gyakorlatilah a HOS látja el Bosznia hivatalos haderejének szerepét. Izetbegoviccal egyeztetve hozza meg a döntéseket egy-egy hadművelet előtt. Ezzel szemben Tudman nem bízik Izetbegovicban és egy etnikailag tiszta Nagy-Horvátországot szeretne megteremteni, amelyhez a horvátok lakta boszniai részeket elakarja csatolni a HVO-val Boszniától. Akár a bosnyákokkal való összetűzés árán is. A HVO inkább védekező hadműveleteket folytat, melyben a horvátok lakta Herceg-Boszniai Horvát régiót védik a szerb VRS erőivel szemben. Míg a HOS a bosnyák igényeket is figyelembe véve támadó jellegű csapásokat indít szerb területeken ellen.
"Mi vagyunk Bosznia-Hercegovina hadserege. Én személy szerint szeretném látni Horvátországot a Drináig, de ki fogja ezt eldönteni, az itt élő emberek, Bosznia népe, amikor a háború véget ér. A HSP és a HOS tekintetében mindazok, akik nem szélsőségesek és nem véres a kezük, itt maradhatnak és élhetnek, mi megvédjük őket. Megvédjük a szerbeket, bosnyákokat és horvátokat minden külső ellenségtől, mert a nép mögött állunk." (Blaz Krajlevic)
A két horvát egység különbsége a horvátországi szakasznál is jobban kirajzolódik és 1992 végére olyan szinten okoz problémát Zágráb terveinek, hogy ismét a jól bevált recepthez nyúlnak. A HOS-t megkell szüntetni Boszniában is. Krajevic hiába bizonyította Kelet-Szlavónia védelménél kiváló katonai tudását, Izetbegoviccal való szoros szövetsége a központi horvát érdekeket sértik, ezért 1992 augusztusában máig tisztázatlan körülmények között tűzpárbaj tör ki a HVO és a HOS egységei között, amelynek végén Krajlevicet a HVO-sok megölik. Bár Tudman hagyta jóvá Kraljevic meggyilkolásának parancsát, bizarr módon, később 1996-ban posztomusz Petar Zrinski renddel tünteti ki harci vitézségért. Krajlevic hiányát nem tudja a HOS pótolni, és az indulatok is egyre inkább elszabadulnak, hiszen '92 őszétől kezdve egyre többször alakul ki harc a vegyes horvát-bosnyák területeken a HVO és a bosnyák Arbih között. A HOS tagok képtelenek ebben a helyzetben, főleg vezetés nélkül mit tenni ezért szépen lassan oldalt választanak. A muszlim HOS tagok az Arbihkba, míg a horvátok zömével a HVO-ba kezdenek átszivárogni. 1993 elejére az utolsó hivatalosan önálló HOS egység is megszűnik. S miközben a bosnyákok külön harcolnak a szerbekkel, a horvátok a szerbekkel, Közép-Bosznia vegyes régióiban kirajzolódik pluszban a horvát-bosnyák háború is. 1993 januárjában Cyrus Vance ismét úgy dönt, hogy megpróbálkozik azzal, ami egyszer már működött. A horvátországi etnikai régiókhoz hasonlóan leteszi az asztalra a Vance-Owen tervet, amely Bosznia háromosztatú etnikai régiói szerint igyekszik besorolni a bosnyák, a horvát, vagy a szerb területeket. Vance szándéka itt is a tűzszünet elérése volt, de nem tudta, hogy ezzel a pokol legsötétebb bugyrainak nyit utat, miközben Horvátországban is rombadőlni látszik hamarosan a több-kevesebb sikerrel fenntartott tűzszünet. (Folytatása következik)
Tudman nacionalista HDZ-je fölényesen nyert az 1990-es választásokon, a szerbeket és horvátokat is soraiban tömörítő kommunista utódpárttal szemben. Utóbbiak programja Jugoszlávia lazább, konföderációvá tétele volt. A HDZ nyitott volt erre, de nem bátortalankodott hangsúlyozni, hogy a teljes függetlenség is benne lehetne a pakliban. A jugoszláv-szerb média a HDZ-t az Usztasák utódjainak állította be, akik vissza akarják állítani az NDH-t és a szerbek tömeges mészárlása következik be a jövőben. Noha ezek propagandisztikus túlzások voltak és jelentősen felhergelték a Horvát Szocialista Köztársaság területén élő több százezer szerbet, a HDZ is adott alapot az analógiáért. Többek között Tudman kijelentette, hogy az NDH is a történelmi horvát függetlenség vágyának egyik manifesztációja volt. Majd a saját magában lévő konfliktust igyekezett a nemzetre is kiterjeszteni és az usztasák és a partizánok szellemiségét megbékéltetni egymással, mondván, mindkettő a horvát szabadságát vágyát szolgálta, csak más elképzelések szerint. Tudman nem csak saját múltjával való megbírkózási kísérletként mondta mindezt, hanem nagyon is reálpolitikai szándékai voltak, ha egyszer függetleníteni akarja ezt az országot. A posztkommunista SDP soraiból rengeteg horvát áramlott át a HDZ győzelme után, annak soraiba, miközben a külföldön élő, javarészt usztasa emigráció tagjait is megakarta nyerni, elsősorban anyagilag. Zágrábnak ugyanis minden apró segítségre szüksége volt, mert nem álltak rózsásan az erőviszonyok. Mivel Horvátország ekkor Jugoszlávia egyik tagállama, így önálló hadsereggel nem rendelkezik. Ellenben a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) ekkor Európa 3.-4. legnagyobb és legjobban felszerelt hadereje, melynek tagjai immár szinte kizárólag szerbek. Egyetlen lehetőségük a Területvédelmi pontok (TO), amelyek Horvátország területén lévő lokális védelmi egységek. Azonban ezeket a HDZ győzelme után a JNA nagyon hamar elfoglalja és fegyvereit elkobozza, leszámítva a szerbek által lakott részeket, ahová a JNA még több fegyvert szállít. S miközben a szocialista jelző eltűnik a Horvát Köztársaság nevéből, és címere és zászlaja is megváltozik, a horvátországi szerbek nem hajlandóak elfogadni ezt. A legnagyobb szerbek által lakott terület a történelmi Krajina, Dalmácia közepén, megkezdi megszervezni önmagát és úgy nevezett SAO-t hoz kétre, azaz Szerb Autonóm Körzetet, aminek vezetője Knini székhellyen Milan Babic lesz. Ezt Zágráb nem fogadja el és rendőröket ( az egyetlen kezében lévő fegyveres testület) küld a SAO területére. Azonban Milan Babic felszólítja a szerbeket és farönköket emelnek az utakra meggátolva a horvát rendőrök bejutását, majd végül a JNA légiereje is csatlakozik a horvátok ellen, amitől már az egyszeri rendőrök visszavonulót fújnak. Ez volt az úgynevezett rönkforradalom.
Szerbek aránya Horvátországban (1991)
Te hol voltál '91-ben?
HOS egység
Ez egy nagyon gyakran idézett kérdés horvát veteránok és sokszor civilek között is, akik ebbe a generációba esnek. 1991-re teljesen egyértelművé válik, hogy Jugoszlávia megreformálása lehetetlenné válik. Szlovénia és Horvátországgal nagy erőkkel kezdi meg a függetlenség kinyilvánításának előkészületeit, miközben a Krajnai SAO mellett a Nyugat-Szlavóniai SAO is létrejön még több ellenőrzést gyakorolva szerbek által horvát területek felett. A legnehezebb helyzetben Kelet-Szlavónia van, ahol az etnikai arányok rettentően vegyesek a horvátok, szerbek és magyarok között, így egy egységes SAO területi kikiáltása nem lehetséges, ellenben az etnikailag kevert falvak és városok között és bennük a feszültség egyre inkább nagyobb, főleg miután a JNA csapatai is rendfenntartó erőként bevonulnak a területre. A JNA inkább katalizátora a konfliktusnak, amely a horvátokat teszi felelőssé a feszültségért, olyan területeken is, ahol kisebbségben vannak. A JNA a horvát rendőröket nem engedi be a területekre, vagy elfogja őket, miközben szerb civileket fegyverez fel. 1991 márciusában a Krajnai SAO északi részén, a festői Plitvicei-tavaknál megtörténik az első fegyveres összetűzés a horvát rendőrség és felfegyverkezett szerbek között. Megvannak az első halottak. Tudman a Nyugat szimpátiájában bízik, sok mást nem is tehet, tudja, hogy gyakorlatilag letolt gatyával várják a JNA erőit.
Eközben az usztasa emigráció tagjai tetemes összegeket küldenek a HDZ-nél radikálisabb, usztasa-szimpatizáns HSP-nek, amely megkezdi szervezni az első paramilitáris egységet a Horvát Védelmi Erőket, vagyis a Hrvatska Obrambene Snage-t vagyis a HOS-t. Nem véletlen a betűszó azonosság az egykori Usztasa hadsereggel. Josic Julien a magyar származású ex-francia légiós is ennek a tagja, s maga is Hrvatske Oruzane Snage néven említi visszaemlékezéseiben ( A horvát háború hősei és én), ami arra utal, hogy maguk a tagok is az Usztasa haderővel azonosították magukat. A HOS fekete egyenruhás, Usztasa köszöntést használó (Za Dom Spremni) első egységei 1991 elején díszmenetben mutatkoznak be a zágrábi Jelasics téren, horvát civilek nagy ovációja közepette. Tudman nem engedheti meg magának, hogy egy szélsőségesebb ellenzéki párt profitáljon ebből, ezért hamar nekilát a hivatalos önkéntes csapatok létrehozásának, főleg miután már vér is folyt. Ez lesz a ZNG, amely hivatalosan a Belügyminisztérium alá tartozik, elvégre
ZNG-sek 1991-ben
továbbra is hivatalos hadsereg nélkül létezik az ország. A fegyvereket nagyrészt fű alatt szerzik be a horvátok németektől, magyaroktól és még pár, velük szimpatizáló országtól, amelyek nem hivatalosan teszik mindezt. A HOS az usztasa emigráción keresztül és a feketepiacról jut fegyverhez. 1991 közepére Horvátország egy szélsőjobboldali ellenzéki párt által irányított HOS-sal és a Belügy alá sorolt önkéntes gárdával, a ZNG-vel várja a létszámfölényben lévő, nehézfegyverekkel, légierővel, haditengerészettel felszerelt JNA-t. Szlovénia és Horvátország 1991. június 25.-én kikiáltja függetlenségét. A JNA csapatai megindulnak, első körben Szlovéniába, amely szerencsésen védte meg a TO-kat, a területén és elegendő fegyver állt rendelkezésükre. Sem Szlovénia nagysága, sem a szerb kisebbség hiánya nem indokolta Milosevicnek, hogy ott pazarolja az erőit, ezért 10 nap után visszavonulnak onnan. Az a bizarr helyzet áll elő, hogy a Szlovéniából visszavonuló JNA erőknek Horvátországon keresztül kell hazajutniuk. Tudman miniszterei közül követelik azok megállítását a ZNG-s erőkkel, valamint a területükön lévő elfoglalt TO laktanyák megtámadását, hogy fegyvereket szerezzenek. Tudman vonakodik. Ennek oka, hogy pár elcsent AK-vel rendelkező önkéntes nem biztos, hogy a legjobb tankok ellen, valamint még mindig a Nyugat szimpátiájára épít, akiknek a szemében nem akar agresszornak feltűnni. Már csak azért sem mert az európai vezetők ekkor Jugoszlávia pártján állnak, az ország szétesését meggátolnák és a szeparatista törekvések elfolytásában zöld utat adnak gyakorlatilag a belgrádi vezetésnek. A JNA csapatok melyek pár hét múlva horvátokat fognak lőni, gondttalanul vonulnak végig a Horvát Köztársaság területén. Leghíresebb atrocitás Eszéken történik, ahol horvát civilek próbálják autókkal és buszokkal elállni a JNA tankjainak az útját. Erről készült az ominózus jelenet, ahol egy kis piros Fiáton átgázol a JNA tankja, kilapítva azt. Közben Belgrádban már tervezőasztalon van Horvátország inváziójának katonai terve.
A Nagy-Szerb invázió
A JNA offenzívájának terve
A terv egyszerű volt. A JNA a szerbek által birtokolt SAO-k felől és Kelet-Szlavóniából megkezdi az inváziót Horvátország középső területei felé, ahol az elfoglalt TO laktanyák közelébe érve, elvtársaik onnan kitörnek és besegítenek, csatlakozva az invázióhoz. Zágrábot és Horvátország minimális észak-nyugati részét meghagyják, de az ugynevezett Virovitica- Ogulin-Karlovac-Karlobag tengely mentén létrehozzák Nagy-Szerbiát. A támadás 1991 augusztus folyamán nagy erőkkel indul meg és nem meglepő módon a Krajnai, Nyugat-Szlavóniai SAO-k területén, mint kés a vajon halad át a Jugoszláv Néphadsereg. Másik frontvonal Horvátország déli csücskén zajlik Dubrovnik környékén, ahol a szerb-montenegrói erőkkel támogatva foglalják el a Dubrovnik környéki területeket és kezdik meg a történelmi város ostromát. Dalmácia közepén a Krajnai SAO-ból kijőve területeket foglalnak el a JNA erői egészen Zadar határáig, beleértve a stratégiai fontosságú Maslenica-hidat is, ezzel elvágva az összeköttetést Dalmácia, Dél-Horvátország és a központi Zágrábi vezetés között. Északabbra Gospicnál viszont nem várt ellenállásba ütköznek a helyi ZNG és HOS önkénteseitől, ahogy Karlovac határában is hasonló módon a ZNG-sek megtorpantják a Nagy-Szerb gőzhengert. Nyugat-Szlavóniában elvágják a kulcsfontosságú A-3-as autópályát, ami Kelet-Szlavónia felé juttatna erősítést, márpedig a helyzet itt a legkegyetlenebb. A JNA sorra foglalja el a horvát és magyar falvakat, amelyek hősiesen tartóztatják fel a hatalmas túlerőt, holott önkénteseken, helyi civileken és rendőrökön kívül nincs, aki szembeszálljon az iszonyatos túlerővel és tankok hadával. A HSP és a HDZ-ben is teljes országos mozgosítást követelnek Tudmantól, aki azonban még mindig politikusként vonakodik és az Európai Közösség előtt akar jószínben feltűnni és kivívni azt, hogy ismerjék el a világ országai Horvátországot független államnak. Erre azonban nem hajlandóak és a konfliktus lecsendesítése érdekében fegyverembargót vezetnek be Jugoszlávia területére. Ez azonban a horvátokat hátrányosan érinti, míg a jól felszerelt JNA-nak előnyt ad. A világot megmozgatja a horvátok elkeseredett harca és a földgolyó minden tájáról harci tapasztalattal rendelkező, vagy arra vágyó civilek ezrei özönlenek a HOS és ZNG soraiba önkéntesnek, hogy egy nemes ügyben segítsenek. A világsajtó híreibe mégis leginkább a nemzetközi neonáci önkéntesek okán kerül be a hírekbe a háború, ahol a HOS soraiban vígan masírozhatnak SS egyenruhában, horogkereszes zászlókkal és felvarrókkal a soraikba áramlók. Többségében azonban mégsem ez a jellemző. A közel 3000 fős külföldi önkéntesek közül, becslések szerint mindössze 200-300 ember érkezett neonáci meggyőződésből. A ZNG sorait is gyarapítják a világ önkéntesei, jópár magyar származású is, ahogyan a HOS-ra is igaz. Főleg miután Kórógy és Szentlászló magyar lakta településeinél is ádáz etnikai tisztogatás és brutális harcok kezdődnek. Itt harcol Rózsa-Flores Eduardó és Dér Zsolt is magyar részről, megalapítva az első nemzetközi brigádot. Mivel Horvátország hivatalosan nem elismert ország, így minden önkéntes, aki harcol, a nemzetközi jog szerint terroristának minősülnek, így ha Horvátországot nem sikerül nemzetközileg elismertetni, mindannyiójukra börtön vár. Ezzel a tudattal vállalják sok ezren a harcot és sokszor a halált a reménytelen szerb hadigépezet ellen.
Nagy-Szerbia terve az invázió után
A laktanyacsata és Vukovár eleste
Vukovárban alakul ki a legnagyobb vérfürdő, aminek 1991 augusztusa óta tart az ostroma. Ez az egyetlen jelentősebb város Eszék előtt, amelyet szintén jelentős támadások és bombázások érnek már. Vukovár kicsi városa mérhetetlen mennyiségű szerb erőt köt le, miközben a védők száma elenyésző, és még mindig csupán könnyü fegyverzettel rendelkező HOS-osok, ZNG-sek, rendőrök és civilek védik a légierő, haditengerészet, ágyúk és tankok ellen. Az inzáviónak jugoszláv részről már rég Horvátország közepén kellett volna zajlania, de a TO laktanyákat birtokló JNA csapatoknak még esélyem sem volt onnan kitörni és becsatlakozni a messze háborúzó fő hadtestekhez. Egy jelentősebb nagyvárost sem sikerült elfoglalni a JNA-nak. Eszék és Gospic kitartott iszonyatos pusztítás és áldozatok árán, ahogy Zadart sem sikerült elfoglalni sem a légierő sem a haditengerészet támogatásával és Dubrovnik is hasonló helyzetben volt. Vinkovcit körülölelő falvakat és Eszék alatti falvakat sikerült csak elfoglalni, hogy egyáltalán az alakuló ostromgyűrű részben formát öltsön és Észak-Krajnában lévő horvát gócot tudták csak felszámolni. A JNA besorozott szerb katonáinak többsége a háta közepére sem kívánta a háborút. A golyófogónak használt magyar kisebbség sokszor dezertált és állt át a horvátokhoz. Milosevic úgy döntött sokkal nagyobb szerepet ad az önkénteseknek, hogy pótolja a demotivált sorkatonaságot. Ezek volt elsőként a Szerb Önkéntes Gárda, másnéven Arkan Tigrisei, amit az Interpol által körözött Zejko Raznatovic Crvna Zvezda szurkólókból verbuvált, majd további kétes hátterű emberek érkeztet hozzájuk. Másik brigád Sesej vajda csetnikjei, a Fehér Sasok voltak, akik a legelvakultabb szélsőjobboldaliak közül származtak. Míg Arkan Tigrisei fegyelmezett, alkoholizálást nem tűrő katonás ám annál kegyetlenebb rendben tevékenykedtek, a csetnikek se Istent sem embert nem tisztelő, alkoholmámorban élték ki emberalatti brutalitásukat a civilek ellen. Mindkét egység támogató feladatokat látott el ekkor, ami tömören azt jelentette, hogy, amit a JNA elfoglalt, oda bevonultak és brutális kegyetlenséggel írtották ki vagy űzték el a nem szerb lakosságot. Az invázió megakadásának jele volt 1991 októberében már, hogy új, politikai taktikákat szőttek a szerbek, így a Dubrovnik körüli elfoglalt területeken kikiáltották a Dubrovniki Köztársaságot, mint de facto szerb államot. Ez arra az esetre szolgált ha az akció nem sikerül, akkor külön független bábállamokként funkciónálnak az elfoglalt területek, amik majd később politikai úton csatlakoznak a Nagy-Szerbiát jelentő Jugoszláviához. Ezt a példát követi az év végére a legnagyobb, Krajnai SAO is, mely kikáltja függetlenségét Szerb Krajnai Köztársaság néven. Mindennek ellenére a helyzet tarthatatlan volt horvát oldalon is, Tudmanra egyre nagyobb felelősség nehezedett. Belátta, hogy a Nyugati hatalmak magasról tesznek a horvát függetlenségre és segítséget nem várhat, ezért végül beadja a derekát és elrendeli az országos sorozást, a ZNG-t átszervezik 1991 novemberében hivatalos Horvát Hadseregre (HV) és megkezdődik a TO-k, vagyis a laktanyák csatája.
Arkan Tigrisei
Miközben a HV és a HOS ádáz csatákat vív a laktanyákban lévő felszerelésekért, Vukovár helyzete tarthatatlanná válik. Több, mint három hónapnyi kegyetlen harcok után november 18.-án elesik. A helyzet pikantériája, hogy a HOS sokadszorra kerül összetűzésbe Zágrábbal és azt állítja, hogy Tudman szándékosan hagyta Vukovárt elveszni, mikor a HV megakadályozta az új HOS önkénesek bejutását a városba. A várost szándékosan engedte át a pusztításnak, hogy a világsajtóban lévő brutális felvételek megfordítsák a közvéleményt a horvátok oldalára. Tudman és a paramilitáris HOS feszültsége a kezdetektől fennált. Logikus, hogy egy ilyen kiélezett helyzetben egy kétfejű katonai irányítás problémás, sok esetben a HOS-osok csak a helyi HSP vezetőknek engedelmeskedtek és a hivatalos HV parancsnokoknak nem. Az pedig háborús időben mégsem tűnik üdvösnek, hogy a harcoló egységek tetemes része egy ellenzéki pártnak hajlandó csak engedelmeskedni. Már 1991 szeptemberében a horvát titkosszolgálat felrobbantja a HSP és a HOS vezetőit autójában, amit Dobroslav Paraga a HSP elnöke túlél, de a HOS vezetője odavész. Később Tudman ezt tévedésnek minősíti és a HOS-osok elleni pert is ejti a bíróság, amire jelentős hatást gyakorolt a közvélemény felháborodása, akik a HOS-osokban a legelszántabb harcosokat tisztelték. A vukovári csatáról is már úgy tudósít a leghíresebb horvát újságíró (akit szintén a szerbek végeznek ki): Ha nincs a HOS, Vukovár már szeptemberben elesik. Hogy Tudman szándékosan hagyja veszni Vukovárt politikai céllal, nincs bizonyíték, de hogy a közvéleményre gyakorolt hatása úgy működik, ahogy állították az bizonyos. Vukovárba bevonulnak az elfoglalást után a csetnikek. Ominózus képsorokon vonulnak halálfejes zászlóval, miközben azt éneklik, hogy "levágunk, minden horvátot". A paramilitáris egységek embertelen brutalitásba csapnak a porig rombolt városban. Találomra lőnek le civileket, gyerekeket mészárolnak le, csecsemőket vernek falhoz vagy tapossák ki tehres asszonyokból. Tömegesen követnek el nemi erőszakokat, s az utcán megjelennek a sokkos állapotban lévő nők, nyakukban táblákkal " szerb gyermeket hordok", jelezve, hogy nem kell megölni. Az önkéntes csetnikek brutalitása még a JNA katonáit is elborzasztja. Egyik jugoszláv katona később így nyilatkozik az arab sajtónak:
" Vukovár inkább mészárlás volt, mint csata. Rengeteg nőt és gyereket is megöltek. Sokat... A vukovári mészárlás a mai napig kísért. Éjszakáként arra riadok fel, hogy azt álmodom a mészárlás az otthonomban zajlik, és a saját gyermekeimet is megölik"
A vukovári kórház védett területnek számított, ide menekült több száz civil és sebesült katona is. A szerbek a sajtó figyelmét elterelték, miközben a hátsó kapukon buszokra rakták a sebesülteket és a Vukovár melletti Ovcara disznótelepére szállították, ahol brutálisan kivégezték őket. Sokukat, köztük Jean-Michele Nicolier francia HOS-önkéntes holttestét a mai napig nem találták meg. Ez volt a II. világháború utáni Európa első, szisztematikus népírtása.
Csetnikek Vukovárban
A világ közvéleményének fordulata és a remény
A vukovári képsorok, beszámolók elözönlik a külföldi TV-ket, újságokat. Dubrovnik történelmi belvárosának romhalmaz látképével kiegészülve, egyre inkább embertelen bestiákat lát a szerbekben a nyugati közvélemény, sem, mint rendcsinálókat. A szalagcímeken a Jugoszláv polgárháború kifejezést lassan felváltja a Horvát szabadságharc. Mindez Zágrábnak reményt ad és a Vukovári csata után kifáradt, újraszerveződő JNA ellen, támadást tervez. A HV jelentős offenzívát indít el decemberben a Nyugat-Szlavóniai SAO ellen, amelyet lassan visszaszorít területének felére. Stratégiai cél az A-3-as autópálya elérése, ezt azonban nem sikerül teljesíteni, de a horvátok úgy érezhetik képesek voltak területvisszaszerzésre még úgy is, hogy könnyű fegyverzetük van, bár sikerült már több nehéztüzérséget is zsákmányolni a laktanyákból és pár tankot is elorozni, és kezdetleges, permetezőgépekből átalakított "légierővel". Megkezdődik Eszéknél is a Kelet-Szlavóniai ellentámadás tervezete. Ennek hatására a maradék Nyugat-Szlavóniai SAO és az elfoglalt Kelet-Szlavóniai területek bejelentik csatlakozásukat a Szerb Krajnai Köztársaság de facto államához, felkészülve a politikai "B" terv lehetségére. A gyors invázió terve egyértelműen elbukott. Nagy várakozással telik 1991 decembere, ahol felröppennek a hírek, hogy Németország, mint az alakuló EU legerősebb hatalma, karácsonyra elismeri végre Horvátországot független államnak. Ezzel hatalmas remény csillana fel, nem csak az eddig nemzetközi jog szerint terroristának minősülő védekezők ezreinek, de a háború folytatására is, új fegyverekkel és segítséggel. 1991 karácsonyán azonban Németország meginog és végül mégsem ismeri el egyetlen szuverén ország sem, hogy Horvátország nem Jugoszlávia része. Josic Julien a magyar származású ex-francia légiós is ekkor egy zágrábi kórházban lábadozik Vinkovci védelmében szerzett sérüléseiből. Beszámolói szerint a csalódott katonák közül egymás után többen ugrottak ki az ablakon, folytották meg magukat infúziós csővel, és a fronton is sokan emelték halántékukhoz a fegyverüket. A remény csalfának tűnt és a sok áldozat, kiöntött vér mind hiába volt... (Folytatása következik)
.jpg)
_hr.svg.png)
