Iryna Zarutska halála

Iryna Zarutska nem úszta meg. 2022-ben költözött UkrajnábóL az Egyesült Államokba. Rakéták elől menekült, késbe szaladt. A szabadság és egyenlőség hazájában minden ok nélkül, pusztán a hecc kedvéért, egy fekete férfi váratlanul háromszor nyakonszúrta Irynát a metrón. A férfi tovább ment és azt hajtogatta " elkaptam a fehér lányt". Iryna még kétségbeesetten körbenéz sokkos állapotában, de egy utas sem megy oda hozzá. Közömbösen ülnek, vagy arébb mennek, hogy ne lássák szenvedését. Iryna földi életének utolsó pillanataiban magányosan sír, míg el nem vérzik. Ha nem lenne social media, az esetről nem sokat tudnánk. Mélyen hallgatnak azok, akik 5 éve egy drogos bűnöző rendőri intézkedésben történt halála miatta lángokba borították Amerikát. George Floydból a narkós bünözőből mártírt faragtak és elárasztották a világot a Black Lives Matter propagandával. Lady Gaga, Beyonce, Taylor Swift és sokan mások most hallgatnak. Korcs ideológiájuk kúsba köti az emberi együttérzés lehetőségét. Az elkövető egy korábbi büncselekményekért 14!!! alkalommal felmentett fekete férfi volt, az áldozat egy 23 éves fehér lány. Úgy néz ki a magukat liberálisoknak nevezők körében a rassz üti a feminizmust. Mint valami beteg kártyajátékban, a faj többet ér. Úgy néz ki nem minden élet számít. Ez bőrszíntől függ. Ők a liberálisok ma. A mainstream média úgy ignorálja Iryna tragédiáját, mint ahogyan a lelketlen utastársai a metrón. Iryna (szerencsére gyors) haláltusája az egész rothadó nyugati társadalom szimbóluma. A biztonságért menekült, ok nélkül elvágták a torkát, majd együttérzés nélküli tömegben, magányosan zokog míg meg nem hal. Isten békessége legyen veled Iryna ott, ahol már nem számít a rassz, sem a nem, s "Isten letöröl minden könnyet, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. " (Jel. 21: 4)

Felkavaró felvétel, akit érdekel az eset: https://x.com/CollinRugg/status/1965497111698702827

Kövess és iratkozz fel itt is:

Instagram: https://www.instagram.com/disszidensblog

YouTube: https://www.youtube.com/@disszidensblog

Charlie Kirk és az USA halála

Szeptember 11. van. Az USA pedig arra ébred, hogy nyilvánosan, előadás közben kivégezték Charlie Kirk amerikai jobboldali infuenszert. 24 évvel ezelőtt, 2001. szeptember 11.-én az amerikai identitás és önkép úgy dőlt romokba, ahogyan az ikertornyok New Yorkban. Bár az USA egyeduralkodó, gőgős globalista-imperializmusának egyenes következménye volt az arra adott terror, ez a megrázkódtatás és fenyegetés az Egyesült Államok életformája ellen még kívülről érkezett. Két évtizeddel később az amerikai életforma ellen a támadás nem kívülről, hanem belülről érkezik. Az USA-ból kiszabadult szélsőséges liberalizmus és radikális baloldaliság, majd annak szélsőséges ellenreakciója, aminek manifesztációja Trump és részben Kirk is volt, végérvényesen szétszakítják az amerikai társadalmat. S bár az amerikai jobboldal még konzervatív szemszögből is meglehetősen visszataszító, mégis konstatálnunk kell, hogy nem ők gyújtottak fel rendőrautókat, foglaltak el ideiglenesen városrészeket 2020-ban. Nem Bidenre, hanem Trumpra adtak le egy majdnem halálos lövést a kampányban, nem a konzervatív jogrend engedett ki fél tucatszor egy gyilkost, aki végül sokadjára megölt egy ártatlan ukrán menekült lányt a metrón, és nem is a liberális-szivárványos celebeket lövik torkon fényes nappal az utcán, hanem Charlie Kirket. Miközben az amerikai jobboldal a fegyvertartásért kampányol, a baloldal pedig ellene, egy jobboldali hírességet lőnek le a baloldal által felhergelt emberek. Az egész társadalmi káosz ilyen paradox, amibe az USA zuhan. Az USA jobboldala van tele Konföderáció romantikával, Déli zászlókkal és fegyverkultusszal, miközben a szabadság és tolerancia nevében kampányolók valósítják meg a gyakorlatban ismét a Vadnyugatot. Ahol újra a mindennapok része az utcai erőszak, leszámolások, gyilkosságok, fosztogatások, és végülis a rasszizmus.

Disszidens Vlog- 10 éves a Disszidens, nosztalgiázások, kérdések-válaszok (2025.08.16)

A lány aki megjárta a Horvátországi-háború összes frontját

A Horvátországi-háború végének 30. évfordulója alkalmából újabb kevésbé ismert érdekességet osztunk meg.

Dubravka Širić 1972. augusztus 17.-én született Slavonska Požegában. Szülei gyerekkorában elváltak így szülőhelye és Zágráb között ingázott. Zágrábban, a középiskola negyedik évfolyamában érte a háború kitörése. Dubravka az iskolát otthagyta 1991 őszén és - mivel horvát hadsereg ekkor még nem létezett-, az egyik önkéntes szabadcsapathoz, a HOS-hoz (bővebben itt) csatlakozott. Ivan Vekic akkori belügyminiszter úgy nyilatkozott " nem balettáncosokra van szükségünk a fronton", a HOS vezetője, Ante Prkacin pedig úgy fogalmazott "kemény férfiakra van szükségünk, akik nem félnek semmitől". Dubravka ugyan férfi nem volt, sem balettáncos - ellenben profi néptáncos-, mégis hamar kiderült, megállja a helyét a harcokban, noha semmilyen korábbi katonai tapasztalata nem volt. 1991 novemberében részt vett több HOS-ossal és a frissen alakult Horvát Hadsereggel (HV) az első szervezett offenzívában, amelyben a horvátok nem csak védekeztek, de elsőként visszaszorították a jugoszláv erőket és visszafoglaltak területek a szerbektől Pakrac közelében. Itt Pakracban csatlakozott a Belügyminisztérium tartalékosegységéhez, miután a HOS-t ingegrálták a hivatalos haderőbe a HV-be. 

1992 tavaszától részt vesz a boszniai hadszíntéren és megjárja a Livnói és a Kupresi csatát az év folyamán, ahol súlyos veszteségeket szenvednek a horvát erők a szerbektől. 1993-ban az egyik legjelentősebb horvát offenzívában a Maslenica-hadműveletben vállal szerepet, ami Zadart felszabadítja és keletre tolja a szerb erőket, visszaszerezve a Maslenica-hidat, így visszaállítva az összeköttetést Dalmácia és Közép-Horvátország között, ami 2 éve elvolt vágva a Szerb Krajnai Köztársaság által. 1993 júniusától a pulai Katonai Rendőrség 8. Rohamdandárjának tagja, majd 1994 szeptemberétől az 1. Horvát Gárdaszázad elit harciegységének tagja. A háború alatt Livnóban (amely ekkor horvát ellenőrzés alatt áll) elvégezte a Közgazdaságtani egyetemet és diplomát szerzett. Dubravka szenvedélyesen szerette az állatokat, kifejezetten a kutyákat és saját házikedvencét magával vitte az összes frontvonalra, közösen megjárva azt. 

Dubravkát mindenki egy vidám, kedves, mosolygós lánynak ismerte, aki mindenből viccet csinál és sokat nevet. Emögött azonban fel nem dolgozott traumák és mély magány állt. Mikor eltávon volt, a Zágráb melletti erdőben töltött napokat, hogy egyedül legyen a természetben. Társai elmondása alapján mindig a társaság középpontja volt és sokakat elbűvölt remek, humoros stílusával, azonban valójában nagyon keveseket engedett igazán magához, és nem osztotta meg belső világát. A Horvát Köztársaság hivatalosan már 3 hónap frontszolgálat után elismeri a katonák szolgálatát a Horvátországi-háborúban és lehetőséget biztosított ennyi idő után leszerelni. Az indok egyszerűen a délszláv-háború intenzitása és a megannyi embertelenség (csecsemőgyilkosságok, nemi erőszak, élve égetések) amikkel a katonák találkoztak minden frontszakaszon. Nagyon sok veterán mindösszesen egy frontszakaszon szolgált és életre szóló poszttraumás stresszt szedett össze. Dubravka a fiatal kamaszlány megjárta a Nyugati-Szlavóniai frontot, a Laktanyacsatát, a Nyugat-Boszniai és hercegovinai szakaszt, a dalmáciai frontot, részt vett a '94 tél, a Villám, a '95 nyár és a Vihar-hadműveletben, valamint az azt követő boszniai Mistral-hadművelet elején. Számos brutalitásnak volt tanúja, ezek között is egyik legmeghatározóbb, amit Pakracnál tapasztalt, saját horvát társaitól, akik szerb civileket végeztek ki. Dubravka egy ideig fényképezte a háborút, majd felhagyott vele, képeit elrakta, nem mutatta meg senkinek és végül ő maga sem akart emlékezni a borzalmakra.

Nem csak fotózott, de minden helyszínt, sérülést, esetet jól dokumentált, amit akkori társai nem tartottak fontosnak, később azonban kulcsfontosságúnak bizonyultak a háború után. Háborús bűnösök, eltűnt személyek, tömegsírok azonosításában játszottak fontos szerepet. 

"Nagyszerű volt, rendkívül kedves, vicces és intelligens. Legalább 10 évvel mentálisan érettebb, mint mi, akik még nagyon fiatalok és komolytalanok voltunk.  Humorral leplezte a problémáit. Nagyon érzékeny volt.” - így emlékezett róla egyik társa.

" A különleges erők tagjának példaképként kell szolgálni. Szerénység, csapatmunka, kötelességtudat, áldozatkészség, feladataink zöme titkos, minden nyilvános elismerés nélkül."- vallotta be mottóját egyszer maga Dubravka. Egy ilyen akkor titkos küldetés során az 1995 júniusában a '95 Nyár offenzíva során ( melyben elvágták az összeköttetés Szerbia és Knin, a Horvátország területén lévő szerb bábállam fővárosa között) egy rövid időre véletlenül bekapcsolódott Motorola telefonja és a szerbek bemérték őt és társait. A hatalmas gránátzáport csodával határos módon élte csak túl, egy argentín önkéntes katona mentette meg, de társa és barátja Ante életét vesztette. Ezután hosszabb szabadságot kapott, amit a tengerparti szigeteken töltött. Édesanyja utoljára Zágrábban látta, mikor sáros Nissan terepjáróját lemosta. El nem köszöntek rendesen egymástól. 1995. augusztus 4.-én megindult a híres, grandiózus Vihar-hadművelet, amiben a HV döntő csapást mért a szerbekre és megsemmisítette a területének 1/3-át elfoglaló Szerb Krajnai Köztársaságot. Dubravka részese volt a harcoknak és az örömittas győzelemnek. A szerb ellentámadást megakadályozandó Mistral-hadműveletben újfent részt vett. 1995. augusztus végén a 23. születésnapja alkalmából eltávot kapott a temérdek harc után. Egy nappal születésnapja után, a Vitez Damir Martić-laktanyában elővette a vészhelyzeti töltényét, amit arra az esetre tartogatott ha csetnikek fogságába esne, és betárazta pisztolyába. S míg Horvátország örömmámorban úszva ünnepelte a győzelmet, Dubravka, aki képtelen volt feldolgozni ennek a 4 és fél éves háborúnak a borzalmait, pisztolyát a halántékához emelte. 1995. augusztus 22.-én temették el Zágrábban katonai tiszteletadás közepette. Posztomusz hadnagyi rangot kapott. Megannyi kitüntetése mellé megkapta a legmagasabb, Petar Zrinksi és Fran Krsto Frankopan Rendet. 

" Néha elképzelem milyen lenne most, 50 évesen vagy később...de nekünk már csak egy mindig vidám, mosolygós lányról vannak emlékeink 23 éves koráig" - nyilatkozta könnyek között édesanyja, Nada.

Dubravkáról kevesen tudták, de szabadidejében verseket írt, melyből egyik tökéletesen leírja a háború borzalmainak traumáját fiatal lelkében:

" Itt a lelkemet az ördögnek eladom

   Csak egy fekete pont maradok

   A játék után, mikor összetörnek

   Amikor békésen összetörnek

   Beleegyeztem, azzá leszek, amit akarnak

   Azt hittem csak bestiák félnek 

   Ettől a tűztől, ami a nyomomban jár

   Én most elhordozom, amit rám tettek

   És rólam soha semmit el nem neveznek."

  

A keresztény filoszemitizmusról

A kereszténység nem lehet antiszemita, mert az egyéni lelkületet, szellemet nézi kizárólag és élesen szembenáll minden származással, vérségi kapcsolattal és születésből adódó biológiai determinizmussal. A kereszténység nem lehet filoszemita, ugyanezen okból, mert felette áll az etnikumok, nemzetiségek és egyéb vérségi, társadalmi konstrukciókon. "Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban"- mondja Pál a Galátákhoz írt levél 3:28-ban. Viszont a valódi kereszténység megingathatatlanul antijudaista. Mindez Lukácsi Katalin ex-KDNP-s, majd ellenzéki aktivista zsidóságba való betéréséről jutott eszembe.

Lukácsi pár éve itt a Disszidens alatti kommentekben is vitába bocsájtkozott, ahol még magát katolikus keresztényként definiálva kritizálta a nemi önmegtartóztatásról alkotott véleményünket, az Ószövetségi zsidó szokásokra hivatkozva. Már akkor egy zsidóságot és Ószövetséget értelmező ellentét volt látható. Ezt tisztázzuk most.

A zsidóság kivételes és nagyon fontos szerepet töltött be (és feltehetőleg fog is betölteni) Isten üdvtörténeti tervében. Isten a zsidó népen keresztül üzent és hatott a világban évszázadokon át. Az Ószövetség a zsidó nép lenyűgöző, sokszor felemelő, sokszor magunkra ismerően elkeserítően kínskeserves kapcsolatát írja le az Istennel. A teológiában a reveláció progresszivitásának (vagyis a kinyilatkoztatás fokozatosságának) elejét öleli fel a zsidó nép kiválasztottsága. Abban a korban, mikor norma volt az, hogy ha ellopják a kecskédet, bosszúból a tolvaj családjára gyújtod a házát, hatalmas előrelépés volt az ószövetségi "szemet szemért, fogat fogért elv", mely arányossá tette legalább a számonkérést. Számos ilyen - az adott korban- forradalmi előremutatása volt az Ószövetségnek, sok történet és példabeszéd pedig még ennél is tovább megy.

De az Isten szellemiségének kinyilvánítása nem állt meg itt és Jézus Krisztus képében még tovább ment. A szemet szemért elvet is felváltja, az, hogy szeressük az ellenségeinket is. Az, hogy nem elég valami helytelent nem megtenni, vágyni is rá, már bűn. Mert nem a tetteket, hanem a szívet és a lelket vizsgálja már az Újszövetségben kinyilvánított Isteni Lélek. A judaizmus (és hangsúlyozottan nem a zsidóság) pedig erre mondott nemet! A zsidó főpapság, vezetőség nem értette, vagy akarta érteni a Lélek szavát és nem volt hajlandó tovább haladni Isten folyamatos önmegismertetési folyamatával. Ők a lélek és a szív helyett a tettek, szokások és rituális cselekvések rabjává tették a judaizmust. " A betűt választották a Lélek helyett. Pál apostol, aki Saulból, buzgó keresztényellenes zsidó farizeusból vált Krisztus hívévé pontosan átérezte ezt és így ír:

"Ő(Isten) tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít. Ha pedig a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata dicsőséges volt, úgyhogy nem tudtak Izráel fiai Mózes arcára nézni arcának múló dicsősége miatt, hogyne volna még dicsőségesebb a Lélek szolgálata?" (2Kor. 3: 6-7)

És így folytatja a zsidókra nézve:

"(...) teljes nyíltsággal szólunk,13és nem úgy, mint Mózes, aki leplet tett az arcára, hogy ne lássák Izráel fiai a mulandó dicsőség végét. De az ő gondolkozásuk eltompult, mert az Ószövetség felolvasásakor ugyanaz a lepel mind a mai napig felfedetlenül megmaradt, mivel az csak Krisztusban tűnik el." (2Kor. 3:12-14)

A judaizmus később csak mindinkább szembehelyezkedik a kereszténységgel, és a Tóra mellé megírt másik szent zsidó szent könyv a Talmud később dicsekszik Jézus megölésével:

"A pészach estéjén felakasztották Yeshu Ha-Nocrit. Előtte negyven napig hírnök ment ki: ’Yeshu Ha-Nocrit meg fogják kövezni varázslásért, félrevezetésért, és mert Izráelt bálványimádásra csábította." ( Talmud bSan 43a)

Továbbá a Talmud a Gittin 57a-ban elmesél egy állítólagos történetet, ahol egy rabbi megidézi a pokolból Jézust.

" Onkelosz elment és halottidézés segítségével feltámasztotta a názáreti Jézust a sírból. Onkelosz megkérdezte tőle: Ki a legfontosabb abban a világban , ahol most vagy? Jézus azt mondta neki: A zsidó nép. (...) Onkelosz megkérdezte tőle: Mi lesz annak a férfinak (Jézusnak) a büntetése a túlvilágon? Jézus azt mondta neki: Forró ürülékkel büntetik . Ahogy a Mester mondta: Aki a bölcsek szavait kigúnyolja, azt forrásban lévő ürülékkel ítélik el. És ez volt a bűne, mivel a bölcsek szavait kigúnyolta." (Gittin 57a)

Mindezek után szinte szürreális látni azt, hogy milyen mértékű filoszemitizmus uralkodik a jobboldali keresztény közösségek körében. Talán a neoprotestantizmus így próbálja ellensúlyozni a katolicizmus középkori antiszemitizmusba hajló embertelenségét, azonban mindkét véglet hibás és messziről sem a krisztusi hozzáállás. A kereszténység nem antiszemita, hiszen egy emberileg zsidó Messiás történetét állítja példának, akiket még több zsidó ember követett és tevékenységükkel csodát tettek a pogányok között is szerte a világon. A zsidóságnak egy varázslatos útja vezet az Ószövetség helyes értelmezésén át Krisztus megértéséig és átéléséig és a Bibliában szereplő megannyi zsidó ember ezt a varázslatot átélhette, megélhette és továbbadhatta. De mindazok, akik az Ószövetségnél megálljt parancsoltak, majd a Talmuddal ellenekző irányba indultak el és létrehozták a mai judaizmust, egész egyszerűen nem rokoníthatók össze a kereszténységgel. Mert esszenciálisan ellentétes nézeteket vallanak Istenről. Ehhez minden joguk megvan, de nekünk keresztényeknek látnunk kell azt, hogy noha a Szentírásban fontos szerepet foglal ez a nép és kultúra, ez ma távolról sem összeboronálható a keresztény hitünkkel. Teljesen őrültségnek gondolom a kettős üdvösség modernkori keresztény elméletét, amelyben a zsidóknak külön szövetsége van Istennel és jelen, Jézus Krisztus nélküli állapotukban is üdvözülnek, míg mások csak keresztényként. Ez egész egyszerűen szembe megy a Bibliával és Jézussal, aki azt mondta: senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam(Jn. 14:6).

Pál apostol a kompett Galátákhoz írt levelet egy komplett keresztény közösségnek írja, akik visszapróbálnak menni a zsidó szokásokba és a zsidó, ószövetségi törvények szerint élni. Többek között Pál kijelenti: "Mi, akik zsidónak születtünk, és nem pogányok közül való bűnösök vagyunk, tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által. (...) Nem vetem el Isten kegyelmét: mert ha a törvény által van a megigazulás, akkor Krisztus hiába halt meg." (Gal 2: 15-21)

Lukács Katalin és a többi, olyan keresztény, akik a zsidó-keresztény testvériség illúziójában élnek, vagy nem értették meg sohasem a judaizmus lényegét, vagy nem értették meg Jézus Krisztus lényegét. Lukács azt mondja ex-katolikus hitoktatóként: Számomra Jézus egy zsidó férfi, se több se kevesebb. Lukács vagy sohasem tért meg és ismerte Jézus Krisztust, vagy a lehető legrosszabb anti-pálfordulást végzi el. Mi mást lehetne mondani erre, mint amit az Újszövetségben a Zsidókhoz írt levél tartalmaz:

"Ti a Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez és az angyalok ezreihez,Jel 14,1;Jel 21,2023az elsőszülöttek ünnepi seregéhez és gyülekezetéhez, akik fel vannak jegyezve a mennyekben, mindenek bírájához, Istenhez és a tökéletességre jutott igazak lelkeihez,24az új szövetség közbenjárójához, Jézushoz és a meghintés véréhez, amely hatalmasabban beszél, mint Ábel vére.1Móz 4,1025Vigyázzatok, hogy el ne utasítsátok azt, aki szól! Mert ha azok nem menekültek meg, akik elutasították azt, aki a földön adott kijelentést, mennyivel kevésbé menekülünk meg mi, ha elfordulunk attól, aki a mennyből szól hozzánk." (Zsid 12: 22-25)

A Horvát Védelmi Erők rövid története

1992. augusztus 10.-én egy fülledt nyári napon Split belvárosában egy piros lámpa előtt egy furgon várakozik. Egy helyi rendőr az autót félreállítja, mert valamilyen folyadék szivárog a raktérből. Mikor az ajtót kinyitja, elborzad a látványtól. Egy tucat feketeruhás katona szitává lőtt holtteste fogadja kupacogba rakva. Köztük Blaž Kraljević vére folyik ki a furgonból a forró spliti aszfaltra. Így ért véget a HOS története.

1991 márciusában már javában ropognak a fegyverek Horvátországban. A helyi jugoszláv erők által felfegyverkezett szerb civilek horvát rendőröket és horvát szomszédaikat ölik, miközben a hadsereg nélküli, még nem független ország vezetése diplomáciai megoldásokat keres. Egy kis szélsőjobboldali ellenzéki párt a HSP vezetősége úgy dönt, nem nézi tovább Tudjman elnök tétlenségét és a külföldi horvát emigráció adományaiból fegyvereket vásárol és megalakítja az első civil önvédelmi szervezetet a Hrvatska Obrambene Snage-t (Horvát Védelmi Erők) vagyis a HOS-t. Egyenruhájuk, rangjelzéseik és jelszavuk (Za Dom Spremni- A Hazáért készen) az usztasáktól lett kölcsönözve. Vitatott történelmi áthallások ide vagy oda, a HOS tagjai halált megvető bátorsággal veszik fel a harcot a szerb erők ellen. A horvát lakosság körében hatalmas népszerűségre tesznek szert ott, ahol megjelennek. Tudjan lépéskényszerbe kerül és megalakítja a kormány hivatalos önvédelmi egységét ZNG-t májusban. A Jugoszláv Néphadsereg nyári inváziója után a ZNG és HOS egymástól függetlenül, de közös ügyért harcol és védik a frissen fügetlenedett Horvát Köztársaságot. Tudjmant és a horvát vezetést zavarja a tőlük független szabadcsapat tevékenysége, ezért 1991 szeptemberében a HOS katonai vezérkarát felrobbantják autójukban fényes nappal Zágrábban. A HOS-t irányító párt a HSP vezetőségét államcsíny gyanújával perbe fogják. Horvát civilek özönlenek az utcára tiltakozni a döntés ellen, ennek hatására szabadon engedik őket és a vádakat később ejtik. Még ugyanebben a hónapban nagyszabású felvonulást tart a zágrábi Jelasics téren a HOS. A bemutató után mindannyian Vukovárba mennek a város védelmére. Siniša Glavašević a híres horvát újságíró, - akit később a szerbek ölnek meg egy disznótelepen a többi vukovári civillel együtt-, Vukovár novemberi bukásakor azt írja: "Ha nincs a HOS, Vukovár már szeptemberben elesett volna." Az 1992-es tűzszünet nemzetközi feltétele, hogy a HOS-t megkell szüntetni és integrálni a Horvát Hadserebe. A nyugati közvélemény a soraikba áramló külföldi neonácik miatt követeli ezt (akiknek száma jóval marginálisabb volt, mint ahogy a nyugati média azt bemutatta), Tudjmannak pedig jól jön, hogy miközben a Nyugat kegyeit elnyeri, megszünteti riválisát. 1992 tavaszára a HOS integrációja befejeződik.

Eközben az eszkalálódó boszniai hadszíntérre költözik át a HOS, ahol legálisan működhet tovább. A boszniai horvátok és muszlimok közösen lépnek be tömegesen a HOS-ba, hogy a szerbek ellen harcoljanak. Eközben Tudjman horvát elnök titokban találkozik Milosevic szerb elnökkel és Bosznia felosztásáról értekeznek. Azzal a Miloseviccel, akinek bábállama a Szerb Krajinai Köztársaság Horvátország egyharmadát birtokolja és horvátok ellen hajt végre etnikai tisztogatást. Zágráb azt alkalmazza, amit ő ellene alkalmaznak és Boszniában létrehozza saját bábállamát a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaságot, hogy a horvátok lakta régiókat kiszakítsa Boszniából és Horvátországba integrálja. Ennek a tervnek Blaž Kraljević a boszniai HOS vezetője élesen elenáll. A HOS a horvát-bosnyák konföderációban hisz, és közös szövetséget és harcot hirdet a szerbek ellen. Eközben a HVO a Zágrábból kézivezérelt Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság hadserege a bosnyákok ellen kezd fellépni. Az a pikáns helyzet áll elő, hogy a neonácinak titulált HOS nem hisz az etnikai tisztogatásban és az etnikailag meghúzott Nagy-Horvátország víziójában, míg a Nyugat által támogatott horvát kormányzat éppen erre készül. Blaž Kraljević így nyilatkozik:

"Személy szerint szeretném Horvátországot a Drináig látni, de ki fogja eldönteni ezt, ha nem az itteni emberek. Bosznia népe dönti el, amikor véget ér a háború. Ami a HSP-t és a HOS-t illeti, mindazok, akik nem szélsőségesek és nem tapad vér a kezükhöz, itt maradhatnak és élhetnek, és mi megvédjük őket. Megvédjük a szerbeket, bosnyákokat és horvátokat minden külső ellenségtől, mert mi az emberek mögött állunk. Ami a rólunk alkotott külső véleményeket illeti, Németország vagy az Egyesült Királyság érdekei számunkra itt teljesen lényegtelenek, mert engem csak az itteni emberek érdekelnek."

A HOS hatalmas népszerűségre és befolyásra tesz szert Bosznia-Hercegovina horvát és bosnyák lakosságú részein. A HVO-ból tömegesen lépnek át a HOS-ba a katonák. Tudjman és a zágrábi kormány geopolitikai érdekeit ez súlyosan sérti. 1992. augusztus. 9-én Mate Boban a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság vezetője meghívja Kraljevićet és a boszniai HOS vezetőit tárgyalni a helyzetről. Mikor a HVO ellenőrzőpontjához érnek, a HVO katonák előrántják fegyvereiket és szitává lövik a kis Daihatsut, benne Kraljevićel a többi HOS-ossal. Felismerhetetlenségig szétlőtt holtestüket egy furgonba tuszkolják és elindulnak, hogy az Adriai-tengerbe tobják őket titokban. Útjuk végül csak a spliti kereszteződésig jut, ahol a járőr észreveszi az úttesre csorgó vért. Kraljević és a vezetőség hiányát nem tudja pótolni többé a HOS és végül Boszniában is feloszlatják, horvát tagjait a HVO-ba, muszlim tagjait a bosnyák Arbih-be integrálják. 2 hónappal később kitör a horvát-bosnyák háború, ami totális káoszt és a korábbinál is óriásibb mértékű kegyetlenséget hoz, az immár háromosztatú (szerb, horvát, bosnyák) háborúba. Amely végül teljesen értelmetlen vérfürdőnek bizonyul, mellyel a horvátok nem nyernek semmit, csak veszítenek. Politikailag, területileg és emberéletekben egyaránt.

Miután 1994-ben a kölcsönös népírtások után békét köt a horvát és a bosnyák fél, hogy közösen harcoljanak a szerbek ellen, Tudjman roppant álszent módon a legmagasabb horvát katonai kitüntetéssel jutalmazza posztomusz Blaž Kraljevićet. A többi egységgel ellentétben a HOS tagjainak veterán státuszt sem adnak, erre csupán a 2000-es években kerül sor, egy baloldali kormány alatt. Katonai jelvényeiket a hivatalos tárlatból törölték, múzeumokban nem ejtenek róluk szót, mintha sohasem léteztek volna. Mégis ma ha valaki Horvátországban jár egy megemlékezésen, vagy koncerten, szinte kizárólag HOS zászlókkal, polókkal, felvarrókkal, falfestményekkel találkozik. Kultusza olyan szinten van még a Z generáció körében is, mintha a ZNG, HVO és más egységek sohasem léteztek volna. Hiába ölték meg, fogták perbe, vagy taszították hivatalosan feledés homályába őket, a horvát társadalomban óriási tisztelet övezi a HOS-t mind a mai napig, mert az emberek valahol érzik, - a HOS minden retorikai és ideológiai visszásága ellenére-, hogy kiknek voltak elveik ott, ahol mindenki másnak csak érdekei.

Vihar-hadművelet és egy embertelen háború emberséges zárása

30 évvel ezelőtt 1995. augusztus 8.-án véget ért a Vihar hadművelet, amellyel a horvát hadsereg visszafoglalta a szerbek által 1991-ben elfoglalt területek jelentős részét, és ezzel 4 és fél év után megszűnt a Horvát Köztársaság területén lévő de facto szerb bábállam a Szerb Krajinai Köztársaság. Ez a történelmi esemény azonban valójában két férfi személyes története is.

A horvát Petar Stipetić magas rangú tiszt volt a Jugoszláv Néphadseregben, mikor 1991 szeptemberében már javában dúltak a harcok a szerbek és horvátok között, Franjo Tudjman horvát elnök pedig meghívta Stipetićet az alakuló Horvát Hadseregbe. Stipetić beleegyezett de időt kért, míg hivatalosan elintézi a dolgait a jugoszláv seregben, s megbeszéli a dolgot ottani szerb barátaival. Többek között Čedo Bulattal. Tudjman elnök azonban még másnap nyilvánosan bejelentette Stipetić átállását, ezzel roppant kínos helyzetbe hozva őt. Čedo Bulattal ezután nem beszéltek és találkoztak többet. Petar Stipetić kiváló katona volt, a horvát hadsereg nélkülözhetetlen tábornoka lett, de politikailag kegyvesztetté vált. Nem volt hajlandó belépni a HDZ-be, Horvátország kvázi egyeduralkodó nacionalista kormánypártjába, valamint részt venni a horvát-bosnyák háborúban, korábbi szövetségeseik ellen. 1995-ben a Vihar hadműveletben Tudjman nem szánt neki már jelentősebb szerepet.

Čedo Bulat 1991-től a Szerb Krajnai Köztársaság Hadseregének ezredese lett és a 21. Kordun hadtest parancsnokává vált. Mikor 1995. augusztus 4.-én megindult a Vihar hadművelet, a szerb bábállam horvátországi fővárosa Knin, már másnap augusztus 5.-én elesett. A további két napban Szerb Krajina további területei sorra kerültek horvát ellenőrzés alá. A szerb bábállam kormánya és lakosságának zöme a Boszniai Szerb Köztársaságba menekült. Augusztus 7.-ére már csak a Glini melletti 21. Kordun hadtest tartott ki a horvátok támadása ellen. Basarac horvát tábornok sorozatos rossz döntései hatására a horvát hadsereg itt nem csak megakadt, de a szerb erők vissza is verték őket és ellentámadásra készültek. Tudjman elnök a fenyegető kudarcot elkerülendő, Basaracot leváltotta és a kegyvesztett, de kiváló stratéga Stipetić tábornokot tette a helyére. Stipetić új haditervet dolgozott ki és a szerb erőket megkerülve bekerítette azokat. Čedo Bulat az utolsó harcoló szerb egység parancsnokaként belátta, hogy ha megakarja menteni 5000 katonája életét, akkor nincs más választása, mint a feltétel nélküli megadás.

Bulat ezredes a Gornji Vidusevac felé vezető úton a horvát erők elé autózott, majd kiszállt. Stipetić tábornok így emlékezett vissza erre: Kiszálltam a járműből és körülnéztem, és Čedo szállt ki a járműből a másik oldalon. A háború kezdete óta most láttam először egykori beosztottam és barátomat az 5. katonai körzetből. Mivel azóta nem láttam, nem tudtam, hogy ő a 21. Kordun hadtest parancsnoka. Kiszállt az autóból és gépies léptekkel odalépett hozzám, tisztelgett és üdvözölt. Majd azt mondta " Tábornok úr, Čedo Bulat ezredes vagyok a 21. Kordun hadtest parancsnoka, ezennel átadom önnek a hadtestet és gratuálok a horvát hadsereg győzelméhez."

Stipetić tábornok ezután szintén tisztelgett, majd kezet ráztak. Ezt követően készült az ominózus fotó, ahol Bulat ezredes egy autó motorháztetején aláírja a szerb kapitulációt. Stipetić figyelmeztette, hogy még 10 ezer embere van a környéken és nem tudja garantálni, hogy valaki önkényesen nem ereszt-e golyót belé a szerb egyenruha láttán, így felajánlotta, hogy civil ruhát ad neki és autóval személyesen szállítja haza. Bulat ezredes megköszönte, de tisztelettel visszautasította, miszerint a katona, megadás után is katona és egyenruháját addig viseli, ameddig parancsot nem kap az attól való megválásra. Végül még pisztolyát sem vették el tőle a horvátok. Stipetić tábornok értesítette a környéken lévő egységeket és végül a 10 ezer katonából nem akadt egy sem, aki önkényesen eleresztett volna egy golyót. Čedo Bulat elfeledve, mellőzve a nyilvánosságtól távol élt Belgrádban 2008-as haláláig.

Petar Stipetić tábornoknak sosem bocsájtotta meg igazán a horvát politika a függetlenségét. Míg más veteránoknak az állam új házakat bocsájtott rendelkezésre, Stipetić régi házának felújítására is vonakodva adtak támogatást. 2018-ban halt meg, a horvát parlament HDZ-s elnöke még az egy perces néma felállást sem akarta elrendelni tiszteletére. Szűlővárosában Ogulinban teret neveztek el róla, amelynek felavatására a horvát kormány részéről senkit sem delegáltak. Miroslav Vidovic százados, Stipetić jobbkeze később úgy nyilatkozott: Stipetić tábornok és Bulat ezredes is végig úriemberként viselkedtek és méltósággal, emberséggel zártak le egy olyan háborút, amit távolról sem úriemberek irányítottak és méltatlanul, embertelen módon vívtak meg.