"Született, mint francia, meghalt, mint horvát"- Jean-Michel Nicolier története

Még a horvátok között sem tudja mindenki helyesen kiejteni a Vukovár főterén álló híd nevét. Jean-Michel Nicolier-híd, s mellette egy mellszobor, a francia Jean-Michel Nicolier szobra áll. Maguk a vukovári lakosok szavazták meg 2013-ban, hogy a belváros új hídja ezt a nevet viselje. De miért is áll egy francia szobra és a róla elnevezett híd, megannyi arcával díszített falfestménnyel egyetemben a horvát nacionalizmus fellegvárában? 

Jean-Michel Nicolier 1966. július 1.-én született Vesoulban, Franciaországban. Lyliane Fournier három fiából, középső gyermekként. 

"Mikor megtudtam, hogy fiút várok, emlékszem arra gondoltam, hogy nem fog találkozni nagy konfliktusokkal. Azt sohasem gondoltam volna, hogy egy háborúban végzi. Mégis ez történt"

Nyilatkozta Lyliane Fournier fiáról. A 24 éves Jean-Michel 1991-ben mikor kitört Horvátország függetlenségi háborúja, lázasan kutatta az újságcikkeket a témában, sietett haza, hogy a TV-ben a híreket nézze. Még egy térképet is szerzett Jugoszláviáról, hogy a helyzetet tanulmányozza. Ez az az időszak volt, mikor Franciaország a világ többi országával egyetemben, egyértelműen a horvát függetlenség ellen és Jugoszlávia mellett foglalt állást, mint belpolitikai konfliktus, amit Belgrád rendez. Jean-Michelben pedig megszólalt az az igazságérzet, mely még sok külföldi önkéntesben, hogy segíteni akar ennek a kicsi, hadsereg nélküli, szabadságáért küzdő nemzetnek a túlerővel szemben. 

" Segíteni akarok ezeknek az embereknek, szükségük van rám. Mennem kell, de visszajövök"

Így távozott édesanyjától és szállt vonatra, majd érkezett meg Zágrábba, ahol a Horvát Védelmi Erőkhöz (HOS) a leglelkesebb önkéntesekből szerveződő csapathoz csatlakozott. Nem sokkal később Szlavóniába, Banovinába küldték a frontra. 

1991 szeptemberében az utolsó önkéntesek egyikeként érkezett Vukovárba, mielőtt teljesen körbezárta a Jugoszláv Néphadsereg és a csetnik szabadcsapatok zöme a várost. Édesanyja telefonon beszélt vele még ekkor.

" Mondtam neki, hogy azonnal jöjjön haza, ez nem a te háborúd, ez nem a te dolgod. Csendben volt. Aztán azt mondta nekem: Hogy mondhatod ezt nekem, te vagy az anyám. Mindig azt mondtad nekem, hogy kövessem az álmaimat. És ezek az én álmaim."

Jean-Michel végigküzdötte a vukovári csataterek legkeményebb részét. Csapattársai tapasztalatlan, de nagyon lelkes harcosként jellemezték őt. A fronton kétszer sérült meg repeszektől. Utoljára édesanyjával 1991. október 6.-án beszélt.

" Utoljára október 6.-án hallottuk egymást. Sírt. Azt mondta, ha tudnád, hogy ezek mit művelnek. Fuldoklunk a gázban, amit szórnak ránk, teljesen védtelenek vagyunk. Segítséget kell kérned, segítségre van szükségünk. Ezt is tettem, de senkit nem érdekelt a kérésem. Nehezteltem Franciaországra és az Európai Unióra, hogy nem tesznek semmit és hagyják őket lemészárolni, mint az állatokat"

Nyilatkozta édasanyja fájdalmasan. Ezután Jean-Michel 1991. november 21.-én bukkant fel váratlanul egy francia híradásban, ahol a Vukovári kórházban sérüléséből lábadozott és véletlenszerűen találkozott egy francia riporterrel. Ekkor már 3 napja elfoglalták a szerb csapatok Vukovárt és az utcákon megkezdték az öldöklést. A vukovári kórház nemzetközileg védett területnek minősült, ahol Nicolier is interjút adott.

" Önkéntesként érkeztem Horvátországba. Gondoltam, hogy nehéz lesz, de azt nem, hogy ennyire. Főleg a civilek számára. Túl sok szörnyűséget láttam, túl sok barátot veszítettem...sokan mondták, hogy térjek vissza Franciaországba, de maradtam. Ez az én döntésem. Szeretem Horvátországot"

Nyilatkozta, majd Vukovárt vágóhídként jellemezte. Órákkal később a szerbek őt és több száz másik sebesültet buszokkal az Ovcarai disznófarmra szállították, ahol előkészítették a terepet a II. világháború utáni Európa első szisztematikus népírtásához. Nicolier az elsők között volt. A franciát a hangár elé vonszolták, miután megkínozták és félholtra verték. " Végigkellett néznünk. Sírt és ordított. Mi is sírtunk végig." - emlékezett vissza az kevés horvát túlélő egyike. Majd a 18 éves Spasoje Petković, akit csak "szörnynek" neveztek az ovcarai foglyok, fejbe lőtte Jean-Michelt, majd a zsebéből kivett 20 frankkal rendezte tartozásait. Spasoje Petkovićról azt kell tudni, hogy egy interjút ő is adott 1991-ben Vukováron, melyben többek között kifejtette:

" Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja, itt leszek és gyilkolok, azt megverem. Csak a lányokra és az egyetemre tudtam gondolni. Most itt mégis megtanultam ölni. Teljesen hétköznapivá vált, nekem teljesen mindegy, hogy egy embert vagy egy csirkét vágok le. Ha felbosszantasz téged is megöllek. Nézd a kezem, ezek nem bilincs nyomai a csuklómon. Annyit verem a rabokat, hogy feldagadt a kezem."

Majd még tovább értekezik a jövőbeli terveiről és a szerb Vukovárra való költözésről barátnőjével. Spasoje ma is szabadon él Szerbiában, bíróságon csak egyszer járt, akkor sem, mint vádlott, hanem mint tanú. Legalább 44 ember meggyilkolása köthető személyesen hozzá. Ovcarán majdnem 300 embert végeztek ki pár nap alatt. 1996-ban a disznótelep melletti tömegsírból Jean-Michel Nicolier (és sokan mások) holtteste nem került elő. Emléke azonban nem merült feledésbe. 2006-ban posztomusz Vukovár 1991 emlékplakettet kapott, 2011-ben Vukovár-Szerém megye kitünetését kapta meg " a honvédő háborúban tanúsított hűségéért és bátorságáért", majd Nikola Subic Zrinksi-Renddel tüntették ki, melyet édesanyja vett át a horvát elnöktől. 2013-ban Vukovár lakossága úgy döntött róla nevezik el a város új hídját, mely mellett szobra is őrzi emlékét. Jean-Michel Nicolier a horvátok körében hatalmas tiszteletnek örvend. Rengeteg falfestmény, poló örzi emlékét. " Született mint francia, meghalt, mint horvát"- áll a legtöbbön. Horvátország-Franciaország focimeccseken gyakran jelenik meg arcképe a lelátón. 

" Néha álmodok még Jean-Michellel. Mint gyerek, mint kamasz, mint felnőtt. Olyan dolgokat csinálunk, mint anya és fia. Beszélgetünk, csipkelődünk, viccelődünk... Amikor felébredek reggel, arra gondolok, hogy csak egy álom volt, egy rossz álom volt, hogy ő meghalt. Aztán realizálom, hogy nem, Jean-Michel elment. Ő nem jön vissza. Eltűnt örökre. Ez csak egy álom volt. Ezzel kell élned. Jean-Michel meghozta a döntését. Ez a helyzet."

Édesanyja könnyek között nyilatkozza a Sve je bio dobar san( Minden csak egy szép álom volt) c. dokumentumfilmben. Soha nem adta fel, hogy egy napon megtalálja fia holtestét és végre tisztességben és méltóságban temethesse el. 34 évet kellett várnia rá, mire 2025. októberében Ovcara mellett megtalálták Jean-Michel holtestét. A hírt a horvát miniszterelnök-helyettes jelentette be a következő szavakkal: Jean-Michel nem Horvátországban született, de itt hagyta a szívét, és itt áldozta fel az életét. Abban a számunkra végzetes pillanatban, amikor sokaknak könnyebb volt elfordítani a tekintetüket, segítő kezet nyújtott. 

 "Szeretném megköszönni a horvát kormánynak, különösen Tomo Medved miniszternek, aki az évek során mindig mellettem állt, valahányszor információt vagy találkozót kértem tőle. Legutóbb akkor hallottam a fiamról, amikor itt volt Vukovárban, a kórházból hívott. Gyakran mondta, hogy a horvátok nagyon jó emberek, és igaza volt. Gondolataim vannak azokkal a szülőkkel, akik eltűnt hozzátartozóikat keresik, és remélem, hogy ők is megvárják ezt a napot, amikor megtudják, hogy szerettüket megtalálták, és végre megnyugodnak. A család akaratának megfelelően Jean-Michelt itt szeretnénk ha eltemetnék. Neki itt van a helye, Vukovar mindig az ő döntése volt, nyugodjon csak a hősök között" - jelentette be édeasanyja, Jean-Michel testvérei társaságában. Így Jean-Michel Nicolier a vukovári  Honvédő Háború hősi halottainak emléktemetőjében nyugszik, választott hazájában, választott testvéreivel. S bár nevét az utcán megkérdezett horvátok zöme nem tudta helyesen kiejteni, azt viszont féleérthetetlenül mondják:

" Jobban volt horvát, mint sokan közülünk."

A Nyugatban való csalódás 1956-ban és külföldi vélemények a magyar forradalomról

Talán tavaly jelent meg a sajtóban 1956 kapcsán az a bizonygatás, hogy valamiféle teljesen irracionális Mandela-effektus volt az, hogy a Szabad Európa Rádió az amerikaiak és Nyugat támogatásával kecsegtette a forradalmárokat. Végignyálazták és autista módon, szőrszálhasogatóan szétszálaztak minden adást, majd elégedettel állapították meg, hogy az amerikai propagandarádió bizony konkrétan sehol nem ígért konkrét segítséget, így a magyarok csalódottsága a Nyugatban teljesen értelmetlen és légbőlkapott mítoszon alapul. (Mielőtt elvesznénk az aktualitásokba, nem pártolom a " keleti nyitás" jelenlegi politikáját. Ami Ororszországban értékes és jó, az mind a fennálló orosz rendszer ellenében született, mint Tolsztoj, vagy Szolzsenyicin. Kínától meg, mint high-tech kommunista pártállamtól egyenesen rosszul leszek.) Mindazonáltal érdemes kiemelni, hogy a magyarok Nyugattal kapcsolatos vívódása nem új keletű. István és Koppány harcában már a Róma vagy Bizánc, azaz Nyugat vagy Kelet kulturális dilemmája öltött testet, ami a legtöbb országban Európában nem fordult elő ilyen mérétkben. Nyílván ehhez a magyarság, Európa többi népétől idegen, nem indoerópai származásával és kulturális gyökereivel is magyarázható. Későbbiekben a tatárjárást egymagunk szenvedtük el, ahogy az Oszmán Birodalom ellen sem igazán kaptunk segítséget, s a cserbenhagyottság érzése már ott is megjelent. Olyannyira, hogy Erdélyben inkább a szultánnal paktáltak a fejedelmek, mintsem a Nyugatot jelentő Habsburgokkal. Akik ellen később az 1848-as szabadságharcunkat vívtuk, s Görgei utolsó seregével inkább kilómétereket vándorolt még, hogy inkább az oroszoknak adja meg magát, sem mint Bécsnek. Az I. világháború után a nyugati, antant hatalmak húzták meg fejünk felett a világ elgigazságtalanabb határmódosítását a Trianon-kastélyban. Britek és amerikaiak bombázták a városainkat a II. világháborúban, mert szövetségesei voltak a vörös rémterror birodalmának, akik végigerőszakolták és mészárolták a hazánkat a nácik után. És így érkezünk meg 1956-hoz, ahol végül a cserbenhagyottság élmény végleg rögzül. Az 1990-es évek rendszerváltás utáni nyugati vadkapitalista kizsákmányolása pedig már csak hab a tortán. De nézzük csak meg, hogy ha légbőlkapott és alaptalan az 1956-os magyar kiábrándultság a Nyugatban, akkor hogyan lehetséges, hogy maga a Nyugat is is úgy reagált, ahogyan. Pár külföldi vélemény (javarészt költő) az 1956-os forradalomról. 

Arnulf Överland (norvég): Magyarország 1956-ban (részlet)

"Megint láttunk elvérezni egy népet. Ismét kiabálhatjuk: Nem küzdöttek hiába, nem pusztulhatnak el! Szó, megszokott szó csak, mialatt dúl a harc, piaci fecsegés csak, szégyelni való szóbeszéd, amiben senki nem hisz! Még senki sem hallgathat. A kezeit mosó ENSZ-ben (...) Hagyjuk végre a fecsegést az emberi jogról és becsületről! Ne irkáljunk az „ élet tiszteletéről”! Eggyek maradunk mégis. – Miben? A rémületben és szégyenben!"

Julies Supervielle (francia-uruguayi): Magyar barátainkhoz

" Forog a föld

forog nagy könyörtelenül

 minden nemzetével Magyarország körül

 hegye-völgye vérzik öt világrész helyett

 mi bűnünk hogy így kell halnotok-élnetek

tárjuk ablakunkat az Irgalom felé

 járuljunk az Igaz Bíró színe elé

kegyetlen sugárzás: semmi sem tétetett!

minden kellett volna semmi nem tétetett

Ím térdre omolva minden hitetlenek

könyörgünk értetek"

Pier Francesco Pingitore (olasz)- Avati ragazzi di buda (részlet)

" Tankok törték a csontokat
Senki sem hozott segítséget
A világ csak ült és figyelt
A sír szélén ülve

(...)

Bajtársaim már a kivégzőosztag előtt
Sírba hull első majd második
És a szabadságunk
S a világ becsülete"

Végezetül érdemes megjegyezni, hogy Francesco Franco Spanyolországa volt az egyetlen ország, amely önkéntesekből álló hadstestet állított össze és hajlandó volt katonai segítséget küldeni Magyarország számára a szovjet invázióval szemben. Ezt azonban maga az Egyesült Államok és a NATO akadályozta meg, amely figyelmeztette Francot, hogy amennyiben NATO tagország területére ér a magyaroakt megsegítő egysége, akkor azt a NATO lefogja bombázni. Így az egész akcióból végül nem lett semmi, de érthető okokból a spanyolok lelkiismeretét zavarta leginkább a magyar forradalom vérbefolytása ezen okból. Álljon itt hosszabban egy spanyol költő verse erről. 

Ramon Cue Romano (spanyol): Magadra hagytunk tégedet

Kicsi húgunk, te drága! 
Magadra hagytunk Tégedet. 
Míg fényes nappal Rád törtek gyalázva, 
S Európa szívéről letéptek rőt kezek. 

Keresztútján a művelt világnak 
Magadra hagytunk Tégedet.
Hogy körülálltuk földre tiprott tested,
A hulló jaj és forró vér felett, 

Melynek árjával bepermetezted 
Ruháinkat, - mi csak szónokoltunk és vitatkoztunk, 
De senki előre egy lépést se tett, 
Csak kezeinket emeltük az égnek, 

S magadra hagytunk Tégedet.
Szemünk láttára tapostak a sárba, 
Nem távoli őserdők megett, 
De Európa szívében, hol drága 

Vak félelembe fúlt a tett, 
S magadra hagytunk Tégedet.
Bűvölten néztük mozdulatlan 
Hogy gázol át törvényen az ellen, 

S a szörnyetegnek végső pillanatban 
Hogy étvágya beteljen 
Áldozatként a szörnyű lakomára 
Kis húgunkat dobtuk oda s holnap 

Új áldozatra vajon kit sorolnak? 
Bűnöd csak az volt, hogy a szabadságot 
Kívántad, mint a kék magas 
Büszke királya a sas. 

És annyi volt hős fiadnak vétke, 
Hogy hitvesüket úgy hívták “enyém”, 
Hogy anyjukat is úgy hívták “enyém”, 
Hogy lányukat is úgy akarták hívni, 

S a földbe, melybe búzát s vért vetettek, 
“enyém”-nek hívták a hazát, történelmet. 
Óh Isten mondd hát vétek ez? 
Ezért tiportak le, s mi szabadok 

Magadra hagytunk Tégedet!
Kicsiny húgunk, te drága Magyarország! 
A lelkünk mélye és a városok 
Jazz-hangos éje, karikás-szemű hajnalok 

A vádat hordják, 
Hogy letiportak s friss véred kiált 
A szabad ember foltatlan ruháján 
A munkások olajos öltönyén 

S a vasárnapi vasalt nadrágokon… 
Nincs, ki lemossa véredet, 
Mit vád-piros ajakkal égetett 
A homlokunkra húszezer halott: 

- “Világ porondján fényes nappalon 
Megint magunkra hagytatok!” –
És üldözni fog majd e bűnnek árnya: 
A béke szavát elfojtja a jaj, 

A szabadság új árulást takar. 
S ha ajkunk olykor igazságot hirdet 
Saját vétkünkkel hazudtol meg minket, 
Mert lelkük mélyén érzik már a népek, 

Hogy bűneiknek súlyos agyaglába 
Megindult és sár tapad nyomába 
És árulásuk, árulásba hal, 
És nincs nagy nemzet, addig míg e bélyeg 

Rajtunk ég, - és homlokunk az égnek 
Nem tárhatjuk, hisz láncban a magyar. 
Mert Európa szívében előttünk 
Fényes nappalon megtörténhetett, 

Hogy meggyaláztak szép kicsi húgunk,
S mi magadra hagytunk Tégedet."

Mindenki döntse el maga, hogy a magyarok csalódottsága a Nyugatban mennyire volt alaptalan, ha a Nyugat véleménye önmagáról ilyen és ehhez hasonló volt. 

Szeles Erika és 1956 univerzális szelleme

Szeles Erika Kornéliáról készült kép az 1956-os forradalom egyik leghíresebb fotója nemzetközileg. Vagn Hansen dán fotós fényképezte, a kép számos európai magazin címlapján szerepelt.

Erika 1941-ben született zsidó szülők gyermekeként, és miután apja meghalt egy koncentrációs táborban, édesanyja nevelte fel. 14 éves korában szakácsnak tanult a budapesti Béke Hotelben. Míg édesanyja keményvonalas kommunista volt, Erikának volt egy idősebb barátja, aki az antikommunista mozgalom felé terelte.

Amikor 1956. október 23-án elkezdődött a forradalom, 15 éves volt. Barátja néhány diáktársával ellenálló csoportot alakított, és Erika úgy döntött, csatlakozik hozzájuk. Gyorsan megtanulta a géppisztoly használatát, és számos összecsapásban harcolt a csoport oldalán szovjet katonákkal.

A fenti ikonikus fotó, amelyen Szeles géppisztolyát tartja a kezében, 1956. november 1. körül készült. Néhány nappal később mikor a szovjetek a II. világháború óta nem látott csapatokat mozgósítottak Magyarország ellen, barátja kérésére -aki féltette-, beleegyezett, hogy leteszi a fegyvert és ehelyett Vöröskeresztes ápolónőként szolgál az ellenállásban.

November 8-án az ellenálló csoport, amellyel együtt harcolt, heves tűzharcba keveredett az orosz katonákkal Budapest belvárosában. Amikor egy barátja megsebesült, odaszaladt, hogy segítsen neki. Annak ellenére, hogy fegyvertelen volt és Vöröskeresztes egyenruhát viselt, lelőtték. Barátja beszámolója szerint egy egész tárat beleeresztettek. Ma a Kerepes úti temető 1956 mártírjainak sírcsoportjában nyugszik.

1956 forradalma nem azért nagyszerű, mert magyar történelmi esemény. 1956 univerzális érték az emberiség kollektív emlékezetében. Erika egy 15 éves magyar zsidó szakácstanonc volt. Tőle rettegtek a kommunisták úgy, hogy a világ legnagyobb hadseregét mozgósítsák. Mert 1956-ot nem a Magyar Honvédség, nem Nagy Imre, nem a politika vagy bármilyen más hadsereg vívta meg, hanem a “ pesti srácok”. Kamaszgyererek, hétköznapi munkások, névtelen hősök. Szeles Erika Kornélia is egy szimbólum. Az egyetemes, kompromisszumot nem ismerő szabadság és önfeláldozás szimbóluma. Az emberiség jobb arcának, történelemben oly ritkán feltörő, grandiózus szellemi nagyságának csodálatos példája.

Tisztelet a hősöknek!

Horvátországi-háború (1991-1995)- Vihar utáni "csend"

 A Horvátországi-háború befejezésének 30. évfordulója alkalmából írt sorozatunk következő része.

1995 augusztus közepén egész Horvátország ünnepel, a területének zömét bitorló Szerb Krajinai Köztársaság majdnem egészét visszafoglalták, a bábállam fővárásának kikiáltott Knin várán horvát nemzeti lobogó leng, és Thompson is megtartotta első Győzelem Napi koncertjét. S miközben az egész ország győzelmi örömmámomrban úszik, 15 horvát anya fájdalmas levelet kap kézhez; gyermeke hősi halált halt és életét áldozta a szabadság oltárán. Augusztus 5. ma a legnagyobb horvát ünnepnap, a Győzelem Napja. Azonban kevesen tudják, hogy Knin visszafoglalása és a Vihar-hadművelet után még rengeteg horvátnak kellett meghalnia mire valóban végetért a háború. 

Szerb ellentámadás a Vihar-hadművelet után

Bosansko Grahovo, egy látszólag jelentéktelen hercegovinai kisváros körül a Boszniai Szerb Köztársaság hadserege (VRS) gyülekezik nagy erőkkel, a hirhedt sebrenicai mészáros Ratko Mladic vezetésével. A horvátok az 1991-es nagyszerb invázió óta egy fő célt tűzte ki maguk elé, elvágni a Szerbia és Horvátország területén éktelenekdő Szerb Krajinai Köztársaság közötti utánpótlási vonalat, a Belgrád-Banja Luka- Bosanski Grahovo- Knin utat. 1992 nyarán csúfos kudarc zárta ezt a kísérletet a Banja Luka előtti szakaszon Posavina felől. Ezután helyezték a hangsúlyt a hercegovinai hadszíntérre, ahol kínkeservesen tudták 1994-ben megközelíteni, majd 1995 júliusában elfoglalni Bosansko Grahovot. Ezzel pedig elvágták az összeköttetést Knin, ezzel együtt pedig a Szerb Krajina 80%-át kitevő régió és a boszniai szerbek és Belgrád között. Ez volt az előfeltétele a híres neves Vihar-hadműveletnek, ami eredményezte az utánpótlás hiányában lévő, meggyengült szerb krajinai hadsereg pár nap alatt bekövetkező kapitulációját. Ebbe azonban a szerbek nem nyugodtak bele és az örömittas óvációban úszó Horvátországot pár nappal a győzelem után, 1995. augusztus 12.-én váratlan támadás érte. Ratko Mladic és katonái első ugrásként Bosankso Grahovot támadták meg és igyekeztek visszafoglalni, hogy onnan ellentámadást indítsanak Knin irányába és visszaállítsák a Szerb Krajinai Köztársaságot és az összeköttetést az anyaországgal. Rahem Ademi (egyébként koszovói albán) tábornok visszaemlékezése szerint erős és eltökélt támadással álltak szemben és a szerbeknek sikerült elvágni a Livno-Knin kommunikációs vonalat, így a Bosankso Grahovot védő 141. dandár magára maradt az elkeseredett rakétazáporban és ágyúzásban, majd az azt követő gyalogsági rohamban. A dandár tagjai közül legtöbben újoncok voltak, akik  - már csak életkoruk miatt is-; csak igen kevés harci tapasztalattal rendelkeztek. Sokuk apját vagy bátyját veszítette el az 1991-es invázióban és az azt követő harcokban. 15 horvát katona szintén az életét áldozta a Bosankso Grahovoi csatában, ahol sikeresen akadályozták meg a szerbek Knin felé való ellentámadását és védték meg a Vihar-hadműveletben kivívott győzelmet. 

A Mistral-hadművelet és a Nyugat-Boszniai pufferzóna

Zágráb és a HV nem tétlenkedett ezután és azonnal elkezdte szervezni a Mistral-hadműveletet, aminek lényege egy pufferzóna kialakítása volt Horvátország és a szomszédos Boszniai Szerb Köztársaság között, ezzel elvéve a lehetőségét annak, hogy a boszniai szerbek újabb támadást indíthassanak a Horvát Köztársaság frissen visszaszerzett területe felé. Az akcióban nem csak a HV, hanem a Zágrábból irányított boszniai horvát hadsereg, a HVO is részt vett. Valamint a későbbiekben csatlakozott hozzá segítségként a boszniai muszlim hadsereg is, az Arbih. A cél Jajce és Drvar visszafoglalása volt, melyeket 1992-ben veszítettek el. Ante Gotovina vezetése alatt Nyugat-Boszniában 2500 négyzetkilómétert foglaltak el (és részben vissza) a VRS-től. A HV-HVO csapatok egyesülése a fronton a bosnyák Arbihhel viszont nem volt probléma mentes és az 1992 és 1994 között külön véres háborút vívó fél rövid időre ismét összetűzésbe keveredett, amiből nem egy halott került ki, mire újra rendezték soraikat. Végső soron a Mistral 2 minden célját elérte és szeptember közepére olyan messze tolta a vissza a horvát területektől és a Horvát Köztársaság határától a szerbeket, hogy azok nem tudták komolyan fenyegetni azt. Mindemellett rekordméretűre növelték a Zágrábból irányított, de facto horvát államot Boszniában, a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság területét. Ez azonban fel is borította a horvát entitás etnikai összetételét és annyi szerb került a fennhatósága alá, ami borítékolható volt, hogy hosszú távon fenntarthatatlan.

A módosult horvát ellenőrzés alatt álló területek (kékkel) Bosznia térképén 1995 szeptemberében

Szerb bosszú a civilek ellen

Az érintett területekről a szerbek nagy mértékben evakuáltak szerb civileket, mielőtt a horvátok elfoglalták volna azt, így egy menekültválság alakult ki a Bosznia Szerb Köztársaság területén. A megoldást a Banja Lukai vezetés a területén élő horvát kisebbségen való bosszúban látta. Banja Luka és környékén horvát civilek tízezreit lakoltatták ki egyik napról a másikra, hogy helyet biztosítsanak az evakuált szerbeknek. A horvát családok hanyatt-homlok menekültek át a Száván, a Horvát Köztársaság területére, mindenféle ladikon, amit találtak vagy eszkabáltak, hogy a szerbek bosszújától megóvják magukat. Miután katonailag nem tudtak már revansot venni a Mistral-hadműveletért, így a szerb ellenőrzésű területek horvát kisebbségén élték ki a szerbek a bosszújukat. A horvát túlélők a braniteljskiportalnak a következőképp számoltak be a '95 őszi horvátellenes vérengzésről:

"a szerbek kimerültségig verték a horvátokat, késekkel elvágták a karjuk és lábuk inait, majd órákig hagyták őket vérezni, levágták a húsukat, késekkel megszúrkálták őket, levágták az orrukat, fülüket és nemi szervüket, feltépték a hasukat, eltörték a bordáikat, majd fabotokkal és csákányokkal ölték meg őket." (portal.braniteljski-forum.com)

A Száva partján tömegével érkeztek a horvát menekültek Horvátország területére egy jelentős menekültválságot előidézve újból. Eközben Kelet-Szlavóniában, Horvátország egyetlen megszállás alatt álló részén, - amire korlátozódott a maradék Szerb Krajinai Köztársaság-, 2 év kihagyás után, újból ágyúzni és bombázni kezdték Eszéket. A várost, amit ugyan félig betudtak keríteni, de elfoglalni sohasem. Ez utóbbi már nem is volt cél 1995 szeptemberében, csak és kizárólag a bosszú. 

Végső hadműveletek

Mindezeket figyelembe véve Zágráb és a HV úgy döntött, végleg pontot kell tenni a szerb fenyegetés végére. 1995 szeptember 18.-án indította meg a HV az Una-hadműveletet, aminek a célja az Una és Száva folyokón átkelni Nyugat-Boszniába ( az eddigi támadási iránytól ellenkező irányba) és észak felől nyomást gyakorolni a Boszniai Szerb Köztársaságra. A hibás hírszerzési adatok és a VRS közelmúltbeli vereségei okán súlyosan alábecsült katonai képességei miatt, csúfos kudarcba fulladt. A támadás mindösszesen 1 nap alatt meghiúsult és verte vissza a szerb VRS a HV-t a folyó horvátországi oldalára. Az Una-művelet volt az egyetlen horvát hadművelet 1994 novemberétől, ami nem járt sikerrel. Fájdalmas bukását gyorsan orvosolandó, kidolgozták a Déli Ugrás-hadműveletet. Ez már a "jól bejáratott" hercegovinai horvát területekről indított támadás volt a HV, HVO és az Arbihhel közösen. A cél immár Banja Luka, az utolsó szerb szatelitállam fővárosának fenyegetése volt. Banja Luka volt a legnagyobb, nem Szerbia területén lévő szerb város. A horvátországi Knin bukása után az egyetlen katonai és politikai központja a szakadár szerbeknek. Ráadásul a Kninből ide menekült Szerb Krajinai Köztársaság kormánya is itt székelt. Ante Gotovina vezetésével így 1995 október 8.-án kezdetét vette a Déli Ugrás-hadművelet, amivel már nem bírt a meggyengült VRS sem. Gotovina és a horvát csapatok mindössze 20 km-es távolágra kerültek Banja Lukátol a boszniai szerbek fővárosától. Banja Lukaban - csakúgy, mint 2 hónappal korábban Kninben-, pánik lett úrrá és a kormány és az helyi szerbek menekítésének előkészületeit kezdték meg. Gotovina tábornok az ostromra készült, azonban az USA megfenyegette Zágrábot, hogy amennyiben Banja Lukat is megostromolja a HV, akkor a horvát csapatok le lesznek bombázva. Tudjman elnök a száját húzva, de parancsba adta Gotovinának (aki dühében állítólag őrjöngött), hogy a hadműveletet le kell állítani. Október 11.-én a horvát egységek megálltak és október 12.-én tűzszünetet kötött mindegyik fél. 

Slobodan Milosevic szerb (balra), Franjo Tudjman horvát (középen) és Alija Izetbegovic bosnyák (jobbra) elnökök Daytonban

Még a HV feláll Eszék-Vinkovci vonalon és tervet készít Kelet-Szlavónia, a maradék szerb ellenőrzésű Horvátországi terület visszafoglalására, erre azonban nem kerül sor. 1995 november 11-én aláírják az Erduti-megállapodás, melyben Szerb Krajina végleg megszűnik és Kelet-Szlavónia 2 éves átmeneti időszakkal visszaintegrálódik Horvátországba. December 14.-én pedig Franjo Tudjman horvát, Alija Izetbegovic bosnyák és Slobodan Milosevic szerb vezetők aláírjáka  Daytoni-megállapodást, mely végleg lezárja a balkáni konfilktust. Ezzel Bosznia-Hercegovina sorsa is rendeződik, ahol egyszerre létezik két entitásként a Boszniai Szerb Köztársaság és a Bosznia-Hercegovinai Föderáció. Utóbbi a horvátok és bosnyákok uniója. Ezzel a legtöbbet valójában a horvátok veszítettek, akiknek nem csak, hogy nem sikerült a horvátok lakta hercegovinai részt integrálni Horvátországba, de a saját entitást, Herceg-Boszniai Horvát Köztársaságot is fel kellett oszlatni, a HVO-val együtt 1996-ban. Azóta Bosznia diszfunkiconális, a két entitás egymással kibékíthetetlen politikai csörtékben pang, és mai napig ENSZ-békefenntartók tartják meg a törékeny békét. Sokakban felmerült azóta amerikai részről is, Bosznia jobban járt volna, ha hagyják, hogy Banja Lukát elfoglalják a horvátok. A horvátok háborújának utolsó aktusaként végül 1998. január 1.-én Kelet-Szlavónia is a sokat szenvedett Vukovárral, a horvát hősiesség szimbolikus városával visszatér Horvátországba. Ez volt az utolsó határmódosítás, abban az országban, ahol az egész délszláv háború legkorábban kezdődött 1991 márciusában. A szerb rendfenntartók végül csak 2004-ben hagyják el a területet végleg. Az Erduti-megállapodás részeként Kelet-Szlavónia vér nélküli visszaszerzésének ára, az ottani szerbek kollektív amnesztiája volt. Így azok, akik civileket lőttek le, kínoztak meg, vertek agyon a háború alatt, mind szabadon élhetnek. Rengeteg asszony találkozik nap, mint nap korábbi erőszaktevőjével, férjük, fiaik gyilkosával az utcán, a boltban. Sokak számára ez a háború sohasem ért véget, és a mai napig tart...

A cikksorozat további részei:

Horvátországi-háború (1991-1995) I. - Előzmények: Usztasáktól Jugoszláviáig
Horvátországi-háború (1991-1995) II.- Dicsőséges védekezés a túlerővel szemben
Horvátországi-háború (1991-1995) III.- Vance-terv és eszkalálódás Boszniában
Horvátországi-háború (1991-1995) IV.- Újjáéledő horvát hadszíntér és a horvát-bosnyák vérfürdő
Horvátországi-háború (1991-1995) V.- A Vihar-hadművelet és a háború vége

Horvátországi-háború (1991-1995) - Külföldi önkéntesek a fronton

HOS- a Horvát Védelmi Erők rövid története

A Vihar-hadművelet emberséges lezárása két férfi szemével
A lány aki megjárta a Horvátországi-háború összes frontját

Jézus allegórikus csodái és tanításai

Órigenész az óegyház nagy teológusa, exegétája a Biblia három szintű értelmezését vallotta. A szöveg első szinten történelmi, második szinten erkölcsi és harmadik szinten allegorikus, szellemi bölcsességet rejt. Ennek értelmében a Bibliában leírtak jelentős része nem csak történelmi feljegyzés, de morális, erkölcsi tanítás is, és az igazán elmélyedt, lelki emberek számára misztikus, mély, allegorikus formában átadott szellemi bölcsesség az Isten lényegéről. Tehát miközben az Egyiptomból való szabadulása a zsidó népnek egy történelmi tény, (2.Móz. 14.) közben a lélek (mint a nép) felszabadulása is a bűn (pogány hatalom) rabságából. Az égő csipkebokor (mely lángol de nem ég el) képében megjelenő Isten (2.Móz. 3:1-6) is allegorikusan a sivárságban megjelenő fényesség, amit Isten jelent a világba, amely éget, sokszor fáj, de el nem pusztít. 

Órigenész továbbá azt is tanította, hogy az Ószövetségi történetek jelentős része - noha valós, történelmi esemény-, mára az Újszövetség fényében leginkább allegorikusan értelmezhető erkölcsi és lelki tanításokként érvényesek egy keresztény számára. Vagyis miközben Illés próféta esete a Baál-papok kivégzésével valós történelmi esemény(1Kir. 18:20-40), Jézus Krisztus tanításának fényében ezt csak is metaforikus értelemben lehet példás számunkra, ahogyan Izrael is megölte a pogány kultuszt végző papokat önmagában, úgy kell saját magunk lelkében megölnünk minden pogány vágyunkat és gondolatunkat. Megannyi hasonló példa van még, melyben Izrael és a zsidó nép a saját lelkünkkel azonosítható és különböző behatások az aktuális külső és belső diabolikus kísértéseknek felelnek meg. Az Újszövetség (a Jelenések könyvét leszámítva) allegórikus értelmezésben háttérbe szorul és sokkal egyértelműbb, tisztább tanítások állnak rendelkezésünkre. Noha Jézus példabeszédei egyértelműen a metafóra és az allegória eszközeit használják, mégis ez esetekben magától Jézustól és a leírtak alapján tudjuk, hogy itt és most egy nem szó szerint értendő szakasz következik. Azonban Jézus cselekedetei és más történeti események továbbra is számos mélyebb, allegorikus értelmezést tartogatnak számunkra. Korábban már említettem, hogy mikor a tanítványok megkezdik apostoli pályafutásukat és mindegyikük elkezd "nyelveken szólni"(ApCsel. 2:1-13), és minden nép a saját nyelvén érti őket, sokkal mélyebb jelentéssel bír.  Minden egyes emberhez a maga "szeretet-nyelvén" a megfelelő hangnemben, stílusban, empátiával, alázattal és leginkább a neki legmegfelelőbb cselekedetbe ágyazva történt meg Krisztus evangéliumának hirdetése és átadása. 

Jézus csodatételei azok azonban, amikben mindig valami mély szimbolika bújik meg. Elég arra gondolnunk, hogy Jézus több esetben is gyógyít vakokat, mégis a születésétől fogva vak ember gyógyításánál (Jn. 9:1-12) extra szimbolikus technikákat alkalmaz, az adott helyhez, emberekhez, és kontextushoz illően. Tudjuk, hogy Jézus csodatételéhez elég volt más esetben akár csak megérinteni hittel Jézus ruháját (Mt. 9:20-22), vagy csak hinni benne, ebben az esetben a vak ember szemére anyagot és sarat ken, majd megkéri, hogy mossa le a tóban. A csoda csak ezután válik nyilvánvalóvá. A vakság meggyógyítása itt (is) egyértelmű szimbolikája a szellemi-lelki vakság meggyógyításának és lélekkel való "látás" kezdetének Isten keze/közbenjárása által. Maga a sár a mocskosságot, a bűnt jelképezi, ami fedi és eltakarja a lelket, hogy felismerje maga előtt Istent. Még a keleti filozófiák is alkalmazzák ezt a szimbolikát ( tanítás annak, kinek szemét csak kevés por fedi). Ennek a lemosása a vízben, a megtisztulás folyamata ugyanazzal a vízzel, ami a keresztség és a lelki újjászületés szimbólima is, egyértelmű többletet ad itt a látás eljövetelének és a vakság megszűnésének. 

Jézus és a tanítványok, mikor 5000 embert vendégelnek  meg (Jn. 6:1-15) szintén allegorikusan ad nagyon sokat számunkra. Öt kenyerük volt és két haluk, mégis Jézus mind az ötezer embernek osztott mindből. Majd a étkezés végén így szól Jézus: Szedjétek össze a maradékot! És a tanítványok még 12 kosár kenyeret hoznak vissza. Ha matematikai feladványként nézzük akkor nem túl racionális esettel van dolgunk, de Jézus itt is többre tanít ezzel a cselekedettel bennünket. Bármi, ami az ember szeretetből ad, nem lehet kevés. Ha szeretetet adsz, neked attól nem lesz kevesebb és még csak limitje sincs, hány embernek és milyen formában lehet adni szeretetet. Ha az ember szeretetből ad, noha ad valamit, nem lesz neki kevesebb, hanem csak másnak több. S közben még annak, aki eredetileg adott is marad. Mert bármennyit ad is az ember Krisztus agapé szeretetével, az kevesebb nem lesz csak exponenciálisan növekszik, s végül mindenki, aki kapja, s aki adta is, többel távozik, mintha ezt nem tették volna. Ahogyan mi magunk is többek leszünk, s többel folytatjuk földi utunkat, ha a Biblia eseményeit nem csak és kizárólag egy síkon, hanem mélyebb tanításainak rétegeiben is értelmezni tudjuk. 

Kereszténység és poltikai hatalom nem lehetséges együtt

 A hatalom korrumpál. Előhozza a legjobb szándékú emberből is a leggyarlóbb énjét olykor. Éppen ezért a kereszténység és a hatalmi pozíció összeegyeztethetetlen. Nincs más hatalom csak az Isten. Minden más hatalom egy keresztény részéről az Isten szerepének eljátszása, meggyalázása. Az ókeresztények körében ez magától értetődő volt. A 380-as államvallássá tétele Rómában azonban megmérgezte a korai egyházat és végül a katolicizmus teológiájának szerves részévé tette, hogy az egyház világi hatalma szükségszerű, mi több Isten által rendelt feladat. A protestantizmus hamar kisiklott ugyanezen a terepen, miután Luthert a német választófejedelem mentette meg a katolikus egyház bosszújától. Ezért a katolicizmus önmaga világi hatalmára épít, míg a protestáns fő irányzatok a nemzeti hatalom segédjeivé degradálódtak.

Bár hosszú teológiai értekezései vannak a népegyházaknak arra, hogy miért helyes a világi hatalommal való cinkoskodás és van lehetőség a keresztények hatalmi pozíció vállalására, a Biblia viszonylag világos útmutatást ad erre. Ha arról nem is beszélünk, hogy maga Jézus utasítja vissza a világi hatalmat a pusztai kísértés során:

"Majd magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, és ezt mondta neki: Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem. Ekkor így szólt hozzá Jézus: Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Mt 4: 8.10)

Pál apostol a Róma 13-ban értekezik részletesebben a világi hatalomról, amelyet a hatalmat akaró keresztények nagy mankóként használnak. Itt Pál azt mondja:

"Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, Istentől rendeltetett.Aki tehát nem engedelmeskedik a hatalomnak, az Isten rendelkezésével fordul szembe; akik pedig szembefordulnak vele, azok maguknak köszönhetik ítéletüket.Mert nem a jó cselekedet miatt kell félni az elöljáróktól, hanem a rossz miatt. Azt akarod, hogy ne kelljen félned a hatalomtól? Tedd a jót, és dicséretet kapsz tőle,mert Isten szolgája ő neked a jó elősegítésére." (Róm. 13:1-4)

Ez a szakasz azonban nem értelmezhető az egész levél kontextusa és történelmi helyzete nélkül. Itt Pál válasza egyértelműen kiderül a későbbiekben, hogy az adófizetés helyességére vonatkozik. Tágabb értelemben a korabeli gyülekezet passzív, esetleg aktív ellenállására a fennálló hatalommal szemben. Maga a korai keresztény közösségek kiindulási alapja a világi hatalom felé negatív, ami valamilyen ellenállást óhajtana kifejteni felé. Pál itt arra hívja fel a figyelmet, hogy a keresztényeknek nem evilág politikai, társadalmi megváltoztatása a célja és feladata, ezért az ilyen jellegű aktív politikai ellenállástól tartózkodjanak. Nem kell a rendszert megdönteni, nem az országot kell megmenteni, hanem lelkeket.

Másrészt itt Pál úgy tűnik valamiféle pozitív hangnemben beszél a világi hatalomról, amely Istentől származik és végre is hajtja Isten ítéletét rajtunk. Azonban ne feledjük, hogy egy olyan korban írja ezt, mikor ez a hatalom keresztényeket visz tömegével arénákba élve széttépetni oroszlánokkal és aktívan üldözi, gyilkolja a hívőket. Itt tehát az Isten rendeltetése semmiben nem másabb, mint a Jézust kivégző római politikai hatalom rendeltetése. Az állam dícsérete pedig a jócselekedetekért nem a világi haszon és kézzelfogható pozitívumok, hanem az üldözés, kivégzés a jót cselekvő keresztények számára. Ezt csak megerősíti Péter apostol, amikor hasonlóan beszél másutt:

"Engedelmeskedjetek minden emberi rendnek az Úrért, akár a királynak mint a legfőbb hatalomnak. (...) Ti, szolgák pedig teljes félelemmel engedelmeskedjetek uraitoknak, ne csak a jóknak és méltányosaknak, hanem a kíméletleneknek is. Mert kegyelem az, ha valaki Istenre néző lelkiismerettel tűr el sérelmeket, amikor igazságtalanul szenved. De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott verést? Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében. Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát adott nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek." (1.Pt 2:18-21)

Itt már világosan látszik, hogy a fennálló hatalomnak való engedelmesség és ennek a hatalomnak a "dícsérete" nem más, mint lehetőség a szenvedésre és az üldözésre, ahogyan Krisztust is üldözte, megkínozta, majd megölte a hatalom. A vele való hasonulás lehetősége pedig hatalmas dicsőség egy keresztény számára, ha méltónak találtatik arra a sorsra, amit maga az emberré lett Isten szenvedett el. Ebben segít a világi hatalom öntudatlanul Istennek, eképpen telejsíti be Isten rendelkezését és eképpen kell érteni azt, ha valaki dícséretet kap a jóért a fennálló hatalomtól. A Sátán gonoszságát és megnyilvánulásait használja Isten szüntelen, hogy fejlesszen, megerősítsen embereket, úgy tartozik a politikai hatalom is ebbe a sátáni repetoárba, amit Isten képes felhasználni a maga akarata szerint, s dicsőségben, jutalomban részesíteni a híveket. Amely dícséret igazságtalanságot, szenvedést és halált jelent a legjobbak számára, mellyel elnyerhetik az üdvösség koronáját. Minden más a hatalomtól csak a bűn útja.

Így a magukat kereszténynek tartó politikusok, gazdasági hatalommal bíró emberek nem számíthatnak sok jóra a túlvilágon, ha itt ebben a világban már valóban kényelmes, élvezetes jutalmat, anyagi javakat, befolyást kaptak a világi hatalomtól. Róluk mondja Jézus:

"Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!"

Iryna Zarutska halála

Iryna Zarutska nem úszta meg. 2022-ben költözött UkrajnábóL az Egyesült Államokba. Rakéták elől menekült, késbe szaladt. A szabadság és egyenlőség hazájában minden ok nélkül, pusztán a hecc kedvéért, egy fekete férfi váratlanul háromszor nyakonszúrta Irynát a metrón. A férfi tovább ment és azt hajtogatta " elkaptam a fehér lányt". Iryna még kétségbeesetten körbenéz sokkos állapotában, de egy utas sem megy oda hozzá. Közömbösen ülnek, vagy arébb mennek, hogy ne lássák szenvedését. Iryna földi életének utolsó pillanataiban magányosan sír, míg el nem vérzik. Ha nem lenne social media, az esetről nem sokat tudnánk. Mélyen hallgatnak azok, akik 5 éve egy drogos bűnöző rendőri intézkedésben történt halála miatta lángokba borították Amerikát. George Floydból a narkós bünözőből mártírt faragtak és elárasztották a világot a Black Lives Matter propagandával. Lady Gaga, Beyonce, Taylor Swift és sokan mások most hallgatnak. Korcs ideológiájuk kúsba köti az emberi együttérzés lehetőségét. Az elkövető egy korábbi büncselekményekért 14!!! alkalommal felmentett fekete férfi volt, az áldozat egy 23 éves fehér lány. Úgy néz ki a magukat liberálisoknak nevezők körében a rassz üti a feminizmust. Mint valami beteg kártyajátékban, a faj többet ér. Úgy néz ki nem minden élet számít. Ez bőrszíntől függ. Ők a liberálisok ma. A mainstream média úgy ignorálja Iryna tragédiáját, mint ahogyan a lelketlen utastársai a metrón. Iryna (szerencsére gyors) haláltusája az egész rothadó nyugati társadalom szimbóluma. A biztonságért menekült, ok nélkül elvágták a torkát, majd együttérzés nélküli tömegben, magányosan zokog míg meg nem hal. Isten békessége legyen veled Iryna ott, ahol már nem számít a rassz, sem a nem, s "Isten letöröl minden könnyet, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. " (Jel. 21: 4)

Felkavaró felvétel, akit érdekel az eset: https://x.com/CollinRugg/status/1965497111698702827

Kövess és iratkozz fel itt is:

Instagram: https://www.instagram.com/disszidensblog

YouTube: https://www.youtube.com/@disszidensblog