Az életigenlés cáfolata

 Teljes cikk: https: Az életigenlés cáfolata

Eszékből, hogyan nem lett Ocek? Avagy magyarok a Horvátországi-háborúban

 „Egy szegény kiskutya keresett élelmet a romok között, és a halott gazdáját siratta. Egy szerb katona odament hozzá, nyakánál fogva felkapta, majd elvágta a torkát. Aztán felénk mutatta a tetemet, és azt mondta: „Rátok is ez vár.”

Egy ma már nyugdíjas ápolónő meséli emlékeit, 1991. november 18-án ő is Vukováron dolgozott a kórházban, amikor a jugoszláv és szerb csapatok elfoglalták azt. A szerb katona egyébiránt beváltotta ígéretét, s miután összekészíttették a sebesült katonákat és civileket a kórházból, másnap ezt a közel 300 embert kivégezték Vukovár mellett egy mezőgazdasági telepen. Pontosan tudta mindenki Eszéken és Vinkovciban is mi vár rájuk, ha a szerbek megérkeznek. Ők voltak a következő célpontjai a jugoszláv offenzívának Vukovár bevétele után. Ehhez azonban át kellett haladni nem egy magyar falun, melyekre nem kevésbé kegyetlen sors várt. 

A vukovári csata áldozatai között 55 magyart tartanak számon. A városban ma is közel 300 fős magyar közösség van és aktív kulturális életet él. Vukovár egy nagyon különös város, mintha valójában nem is város volna, hanem egy óriási pantheon. Az időt megállították, megannyi ház tele van golyónyomokkal, a Víztorony, melyet több, mint 600 találat ért, ebben a formájában magasodik a városra. Mindenütt falfestményeken és szobrokon köszönnek vissza a '90-es évek honvédő háborújának hősei, áldozatai.  Nem véletlen lett Vukovár egy ilyen különös skanzen. A város a szerb-horvát határon feküdt, az első célpontja volt az 1991 nyarán elindított jugoszláv inváziónak, s bár Vukovár ostromát pár hetesre tervezték, végül 2 hónap, 3 hét és 3 nap lett belőle. Mindezt úgy, hogy az akkori Európa 3. legnagyobb hadseregének több tízezres, jól felszerelt katonáit tartotta vissza a hadsereg nélküli Horvátország 1800 szedett-vedett, házilag eszkabált fegyverekkel felszerelt önkéntese és a város rendőrsége. A város végül elesett és iszonyatos borzalmakat élt át, viszont olyan mértékben kötötte le a nagyszerb offenzívát, hogy Horvátország időközben képes volt fegyvereket szerezni (köztük Magyarországról) és ha kezdetleges formában is, de felállítani egy hadsereget 1991 végére. Aminek következményeként a pár hónapos tervezett invázióból, több, mint 4 és fél éves háború lett, melynek végén a szerbek mindent feladni kényszerültek. Vukovár feláldozta magát Horvátországért. Azonban 1991 késő őszén még senki nem akart ebbe beletörődni. 

Vukovár 2025

Osijek nikada neće biti Ocek - áll megannyi házfalon, molinón Eszéken hónapok óta, mióta az első fegyverek felugattak a város környékén. Ez annyit tesz: Eszék sohasem lesz Ocek. ( Ocek a város szerb neve lenne). Eszék egy nagyon kellemes, magyaros hangulatú város napjainkban is, ahol magyar feliratokat csakúgy találunk, mint magyarul beszélő McDonald's-os felszolgálót, vagy ha valakinek van olyan "szerencséje", mint nekünk, akkor a helyi kórházban is magyarul beszélgethet a váróban. 

Magyar felirat Eszéken

1991. június 27.-én, két nappal a horvát függetlenség kikiáltása után, az ország területén állomásozó jugoszláv csapatok Eszékre vonultak be, ahol fegyveres erők hijján, csak civil ellenállásba botlottak. Ennek legemlékezetesebb példája, mikor egy eszéki lakos a kis, piros Zastava 750-es autójával az Eszék főútján átvonuló tankok elé állt barikád gyanánt. Az egész világsajtót bejárták azok a felvételek, amin a T-55-ös harckocsi áthajt a kis, piros autón kilapítva azt. Eszék - a kis piros autóval-, hamar a horvát függetlenség szimbólumává válik. Bár a szerbek tankjai a városon ekkor áthajtanak, mindezt azért teszik, hogy a keleten formálodó szerb invázióba csatlakozzanak, s hamarosan sokkal nagyobb túlerővel visszatérjenek Szlavónia fővárosáért. Ugyan Vukovár ostroma zajlik és rengeteg szerb erőt köt le Kelet-Szlavóniában, a front máshol is halad és Eszék ostroma is megkezdődik 1991 augusztusában. A várostól keletre, délre és északra fekvő zömében szerb többségű falvak hamar a JNA kezére jutnak, majd bázisául szolgálnak Eszék ágyúzásának és az offenzívák kiindulási pontjának. Lassan észak-kelet, kelet és dél-kelet irányból elkezd formálodni az ostromgyűrű. 

Ahhoz, hogy 1991 őszére a szerb erők idáig jussanak, már átkellett jutniuk több falun, ahonnan jobb esetben elüldözték otthonaikból a nem szerb lakosokat, rosszabb esetben kivégezték. Ez történt Daljban is, ahol a jelentős számú magyar lakosságot is hideg vérrel mészárolták le a szerbek. Ahhoz, hogy pontosabb képet kapjunk milyen állapotok uralkodtak, álljon itt pár beszámoló. Földi József eredetileg vajdasági magyar, korábban a Francia Idegenlégióban szolgált és Afrikában vett részt háborúkban. Mikor megkapta a Jugoszláv Hadsereg behívóját, sok magyarhoz hasonlóan úgy döntött, inkább megszökik és a horvátok oldalára áll. Földi József évekkel a háború után így beszélt az akkori közállapotokról:

" Az egyik faluban láttuk a ház ablakán át, hogy kettő csetnik van odabent. Mindketten részegek voltak, talán apa és fia. A család megvolt kötözve a kanapén és egy olyan 8 év körüli kislánynak a szájába tették... felváltva. Aztán odamentek a megkötözött apához, aki ezt végigkellett nézze, annak erőszakkal lehúzták a nadrágját és a kislányt ott is erre kényszerítették. Körülöttem a horvátok páran teljesen begőzöltek és egy fém rúddal ütötték át a csetnikek fejét. Szváziföldön ilyen nem volt."

Juhász József, szintén vajdasági születésű ex-idegenlégiós is csatlakozott a horvátok harcához, és a Vinkovci HOS kötelékében védte Vinkovcit, Nustart. A későbbiekben megjárta a horvát-bosnyák háborút is, ahol egy aknán elvesztette lábát, de művégtaggal is tovább harcolt a Vihar-hadművelet előkészítő '94 Tél offenzíváig. A Josic Julien francia légiós nevén írt,  A Horvát Háború Hősei és én c. könyvében a következő sorok találhatók egy társától, aki a szerbek által elfoglalt Jankovciba merészkedett vissza:

" A mi házunk kicsi, régi, vályogból épült tákolmány volt. Nem feltételeztem, hogy ellenséget találok benne, hisz nálunk aztán nem volt semmilyen érték, amit ellehetett volna rabolni. Fegyverem lövésre tartva közelítettem az udvar felé. Ott állt a legbecsesebb vagyonunk, egy több, mint kétszáz éves diófa. Olyan vastag volt, hogy gyerekkoromban ketten sem tudtuk átfogni. Mellé értem. Ekkor valami megmozdult  a lengedező szélben. Anyám volt. Anyám lógott a fa egyik vastag ágán. Felakasztották, pedig már öreg és beteg volt szegény... Ott temettem el a nagy diófától nem messze."

Kórógy szétlőtt temploma

Nem csoda, hogy több faluból a nőket és a gyerekeket rögvest menekítették, ahogy a szerbek közeledtek. Eszék alatt délre, Kórógy színmagyar falu volt. Kórógyot a szerb szakadárok már 1991. június 19.-én, azaz a horvát függetlenség kikiáltása előtt lőni kezdték.  A helyzet augusztus 20.-ára olyannyira tarthatatlan lett, hogy a falu teljes lakosságát Magyarországra evakuálták. Azonban a szerbek nem elégedtek a horvátok és magyarok fizikai megsemmisítésével, hanem kulturálisan is elakartak törölni mindent. Így történt, hogy Kórógy messziről látható református templomtornyát szándékosan lebombázták. Csak mert református templom volt. Ami pedig azon a vidéken református, az magyar, de mindenesetre biztosan nem szerb. A kórógyi templomgondnok éppen akkor verte félre a harangot a támadásra figyelmeztetve, mikor a templom szétlett lőve, ő maga pedig kizuhant és szörnyethalt. 

Kórógy hamarosan elesett, de a tőle alig pár kilóméterre lévő Szentlászló (horvátul Laslovo) más utat választott. Ez a kicsiny falu  ekkor 45%-ban magyar, 40 %-ban horvát volt. Június 26.-án támadták meg a falut először. A nőket és a gyerekeket itt is Magyarországra és Eszékre evakuálták. Azonban rengetegen maradtak, akik gondozták tovább az állatokat és a földeket. Sokan közülünk az életükkel fizettek később ezért. A ZNG ( Nemzeti Gárda, a legnagyobb hadsereg híján önszerveződő egység) segített a falu védelmében. A falu védelméért Mihalik István a Horvát Hadsereg későbbi ezredese volt a felelős. A front a szomszédos Palača irányába mindössze 200 méter volt. Szentlászló Horvátország szerte hősies elenállásáról vált ismerté és arról, hogy példátlan összefogással, nemzetközi önkéntesek védték leginkább. Szentlászló védői között, majdnemhogy alig találunk horvátot. Rózsa-Flores Eduárdó a bolíviai-magyar egykori újságíró, itt alakította meg az Első Nemzetközi Brigádot külföldi önkéntesekből.  Főleg Magyarországról, USA-ból, Spanyolországból, Szlovéniából, Ausztriából érkeztek. 

Első Nemzetközi Brigád Szentlászlón

Az akkor 21 éves Dér Zsolt Egerből indult útnak, hogy segítsen a horvátországi magyaroknak, miután megtudta milyen kegyetlenül mészárolják le őket a szerbek. Az önkéntesek ismereteit remekül reprezentálja, hogy a pontatlan médiabeszámolókra támaszkodtak, vagy mire Horvátországba értek, már nem volt aktuális a sajtó legutolsó tudósítása. Így történt, hogy Dér Zsolt Udvaron akart átlépni a határon, hogy jelentkezzen Szentlászló védelmére, azonban addigra Udvar már a szerbek kezén volt. Nem sokon múlott, hogy Zsolt útja ne legyen meglehetősen rövid. Végül Rózsa-Flores mellett védte a falut (majd később a horvát-bosnyák közösségeket) a szerbek ellen. Szentlászló kiemelkedően fontos szerepet kapott, ugyanis Eszék első számú védelmi vonalát jelentette a déli-ostromgyűrűt kialakító fronton. A maréknyi saját földjét, házát védő civil és szervezetlen, sokszor katonai tapasztal sem rendelkező önkéntesek csoportja egészen elképesztően, 152 napig tartotta a falut a Jugoszláv Néphadsereggel szemben. Ezalatt több nehézfegyverzettel, tankokkal történő bejutási kísérletet is visszavertek, miközben csak kézi fegyvereik voltak, és első tankjukat csak októberben kapták meg, amit a ZNG az eszéki jugoszláv laktanyából zsákmányolt. Miután Vukovár november 18.-án elesett, a szerbek teljes gőzzel Eszék, Szlavónia fővárosának (másodrészt Vinkovci) elfoglalására indultak. Ennek következtében Szentlászló 257 védője iszonyatos intenzítású támadásokkal szembesült. Az utolsó napon csaknem 30-an vesztették életüket a támadásokban. November 20.-án Ernestinovót is elfoglalták a szerbek, ezzel pedig gyakorlatilag bezárult az ostromgyűrű Szentlászló körül, sorsa megpecsételődött. November 23-án 16:30-kor Mihalik István vezette 120 fős csoport Ivanovac felé síri csendben indult el a kukoricásban, hogy a megannyi sebesültet és civilt is magával hozó, Kocsis László által vezetett (Rózsa-Floresék brigádja is ide tartozott) második csoport kijutását is biztosítsa a kukoricáson át, titokban. Olyan mesterien hagyták el a horvát-magyar védők a várost, hogy a faluba bevonuló Arkan Tigrisei azt hitték még az ellenség a faluban van, noha az már teljesen üres volt. Emiatt a különböző irányból érkező szerb csapatok egymást hitték ellenségnek és baráti tűzben nem egy szerb veszette életét. Mindösszesen 6 idős magyar maradt a faluban, akik nem voltak hajlandóak elhagyni házaikat a bukás ellenére sem. Őket a Zejko Raznatovic Arkan vezette szerb csapatok brutálisan lemészárolták. Holtestük soha nem került elő. A falu 7 éven keresztül lakatlan maradt. Kifosztották és lerombolták a szerbek, de senki nem költözött be az elöldözöttek, meggyilkoltak helyére. Vukovárral és Kelet-Szlavónia legtöbb részével és magyar lakta településével együtt csak 1998-ban került vissza Horvátországhoz. A szerbek mielőtt távoztak, utolsó piti bosszúként, a meggyilkoltak és a harcokban elhunyt, eltemetett védők csontjait kiásták és magukkal vitték, hogy horvát földben ne nyugodhassanak. A szülőfalujáról Szlám József az eszéki Horvát Nemzeti Színház tagja írt egy kedves nótát:

Ahogyan Vukovár hősies védekezése és önfeláldozása időt adott Horvátországnak megszervezni az ellenállást, úgy áldozta fel magát a 152 napig kitartó kis horvát-magyar falu Szentlászló, hogy Eszéket is megvédhessék. Eszék ostroma még 1992 nyaráig tartott, elvétve 1993 elejéig. De még 1995 szeptemberében is bosszúból ágyúzta az addigra kifulladt Szerb Krajnai Hadsereg, a Dalmáciát visszafoglaló horvát Vihar-hadműveletért. Végül Eszékből, sohasem lett Ocek. A csúfosan kifulladt szerb erők pedig a Vihar-hadműveletet követően kénytelenek voltak 1998-ra átadni Kelet-Szlavónia, a legtöbbet szenvedett és magyar vérrel itatott régiót is Horvátországnak.

November Horvátországban a gyász hónapja, melyben Vukovár és megannyi elesett város, falu áldozataira emlékeznek, köztük magyarokra is. Szentlászlón, Kórógyon, Daljon és megannyi magyar településen, ahol a magyar és a horvát zászló egyszerre lobog a háborús emlékművek mellett, szintén mécsest gyújtanak hősök emlékére. Horvátországban az az egyedülálló helyzet, hogy a magyar kisebbség nem csak jó viszonyt ápol a horvátokkal, hanem kifejezetten a horvát nacionalizmus támogatói közé tartozik, amely más határon túli területekre nem mondható el. Hiába, horvát és magyar vére együtt hullott ezért az országért. Ma Eszéken ott áll a kis piros autó szobra, amely egy tankot tapos a földbe. Az egyik legkifejezőbb függetlenségi emlékmű Horvátországban, ami szimbolizálja, hogy a kicsi, esélytelen, gyenge "kisautó" végül, hogyan győzte le Eszéken a nagy, túlerőben lévő tankok hadát.

Itt megrázó egy 40-es éveiben járó eszéki horvát hölggyel beszélgetni, aki átlélte fiatalon a háborút, majd mesélés közben sírni kezd. Siratja a támadásokban meghalt barátait, rokonait, a kegyetlen bombázásokkal, lövöldözésekkel teli éveket, amiknek nyomai mai napig látszanak Eszéken. Sír, mert, amint mondja, nem ezért a Szlavóniáért adták az életüket annak idején, amely kiürül és a fiatalok más országban keresnek jobb jövőt. Mindazonáltal talán ezek a fiatalok egy napon visszajönnek, mert magyar ember számára, érthetetlen hazaszeretet van a horvát fiatalságban. A vukovári emlékezés menetén és rendezvényeken másutt, Z-generációsok ezrei vesznek részt nemzeti színekbe öltözve, sírnak vagy térdelnek le imára az áldozatok sírjai, emlékművei mellett, amik között nem egy magyar név tűnik fel. Azok a magyar és horvát védők, akik túlélték a háborút és ezt látják, aligha lehetnek elégedettebbek, hogy harcuk és társaik áldozata nem volt hiábavaló. Ritka eset a történelemben, mikor egy újabb generáció ennyire megbecsüli ősei áldozatát. Emlékezzünk rájuk mi is.

Szentlászló 2025

Szentlászlói horvát-magyar hősi emlékmű

Honvédő háború múzeuma Szentlászlón

Horvát és magyar áldozatok emlékműve Kórógyon

Egy horvát lány gyertyát gyújt a hősi halált halt francia önkéntes Jean-Michel Nicolier emlékére

A nacionalizmus halála és a törzsiség újjáéledése

Amikor olvastam, hogy Zágráb liberális polgármestere betiltja a "Za Dom Spremni" köszöntést a város területén, ezzel meghekkelve Horvátország legnépszerűbb, volt háborús veterán énekesének, Thompsonnak a második koncertjét, eszembejutott a nacionalizmus halála. Thompson zágrábi koncertjén félmillió ember vett részt tavasszal. Az ország lakosságának 15% egy helyen volt és kiáltotta a függetlenségi háború jelszavát egyszerre, amit most betiltottak. Az ország konstans jobbra tolódott és nacionalista, de Zágrábban támogatják a nacionalsita jelszó betiltását. Mert Zágráb főváros, liberális, antinacionalista. A horvátok jelentős részének, a szívében nem is a nemzet fővárosa. Ugye ismerős ez?

Budapest egy külön ország lehetne. GDP szempontjából is de leginkább mentalitásban. Zágráb vezetése, a zágrábi (és isztriai) lakosok többségével együtt kitagadta az ország többi 80%-át a demokráciából. Az ország 80%-a kitagadja a fővárost és egy félszigetet a nemzetből. Budapest és több nagyváros megveti a vidéket, a vidék nem tartja a nemzet részének a szerinte kozmopolita városokat. A nacionalizmus ideje rég lejárt. Lokális lakóhelytől, közösségtől függ az identitásunk. A nemzeti identitás többé nem összetartó erő sehol a világon. Az USA is két párhuzamos valóságban él. Az elnök rég nem a birodalom egységének jelképe, hanem az egyik táboré, és a másiknak a patás ördög. Ma Zágráb, Budapest, Bécs, London, New York között nagyobb az identitásbeli azonosság, mint a saját országuk többi részével. A megannyi ország jobboldala jobban testvériséget érez egy másik ország jobboldali emberével, mint nemzettársával. A felvilágosodás, de még a feudalizmus előtti időkhöz is térünk vissza, ahol a törzsiség uralkodik. Mi és ők. Valójában a történelem során mindig is ez volt, a nacionalizmus és az internacionalizmus villanásnyi téves, idealista illúzió volt a történelemben. Organikusan sohasem létezett. Mindig is törzsek voltunk.

A törzsiség bár most szitokszó, önmagában nem feltétlenül lenne baj. A konzervatív anarchizmus is elismeri, hogy az ember alapvetően tribalistán gondolkodik, ezért van szükség lokális, autonóm, helyi kisközösségekre, ahol az emberek saját maguk alakítják megannyi hatáskörben az életkörülményeiket. A probléma ma az, hogy az egyik törzs egy mesterségesen létrehozott intézményroskatag, az állam egészére akarja ráerőszakolni egyéni nézeteit. Így a többi törzs mindig elnyomásban él, ahhoz képest, aki hatalmon van. Organikusan, alulról szerveződő, széles autonómiával rendelkező regionális közösségre van szükség a jövőben, ahol mindenki megélheti a maga identitását békében, másokra való ráerőszakolás nélkül. A nemzeteknek nincs fővárosa és székhelye, az a szívünkben van.

Disszidens Vlog - Elárult a Nyugat minket 1956-ban? (2025.11.04.)

 

"Született, mint francia, meghalt, mint horvát"- Jean-Michel Nicolier története

Még a horvátok között sem tudja mindenki helyesen kiejteni a Vukovár főterén álló híd nevét. Jean-Michel Nicolier-híd, s mellette egy mellszobor, a francia Jean-Michel Nicolier szobra áll. Maguk a vukovári lakosok szavazták meg 2013-ban, hogy a belváros új hídja ezt a nevet viselje. De miért is áll egy francia szobra és a róla elnevezett híd, megannyi arcával díszített falfestménnyel egyetemben a horvát nacionalizmus fellegvárában? 

Jean-Michel Nicolier 1966. július 1.-én született Vesoulban, Franciaországban. Lyliane Fournier három fiából, középső gyermekként. 

"Mikor megtudtam, hogy fiút várok, emlékszem arra gondoltam, hogy nem fog találkozni nagy konfliktusokkal. Azt sohasem gondoltam volna, hogy egy háborúban végzi. Mégis ez történt"

Nyilatkozta Lyliane Fournier fiáról. A 24 éves Jean-Michel 1991-ben mikor kitört Horvátország függetlenségi háborúja, lázasan kutatta az újságcikkeket a témában, sietett haza, hogy a TV-ben a híreket nézze. Még egy térképet is szerzett Jugoszláviáról, hogy a helyzetet tanulmányozza. Ez az az időszak volt, mikor Franciaország a világ többi országával egyetemben, egyértelműen a horvát függetlenség ellen és Jugoszlávia mellett foglalt állást, mint belpolitikai konfliktus, amit Belgrád rendez. Jean-Michelben pedig megszólalt az az igazságérzet, mely még sok külföldi önkéntesben, hogy segíteni akar ennek a kicsi, hadsereg nélküli, szabadságáért küzdő nemzetnek a túlerővel szemben. 

" Segíteni akarok ezeknek az embereknek, szükségük van rám. Mennem kell, de visszajövök"

Így távozott édesanyjától és szállt vonatra, majd érkezett meg Zágrábba, ahol a Horvát Védelmi Erőkhöz (HOS) a leglelkesebb önkéntesekből szerveződő csapathoz csatlakozott. Nem sokkal később Szlavóniába, Banovinába küldték a frontra. 

1991 szeptemberében az utolsó önkéntesek egyikeként érkezett Vukovárba, mielőtt teljesen körbezárta a Jugoszláv Néphadsereg és a csetnik szabadcsapatok zöme a várost. Édesanyja telefonon beszélt vele még ekkor.

" Mondtam neki, hogy azonnal jöjjön haza, ez nem a te háborúd, ez nem a te dolgod. Csendben volt. Aztán azt mondta nekem: Hogy mondhatod ezt nekem, te vagy az anyám. Mindig azt mondtad nekem, hogy kövessem az álmaimat. És ezek az én álmaim."

Jean-Michel végigküzdötte a vukovári csataterek legkeményebb részét. Csapattársai tapasztalatlan, de nagyon lelkes harcosként jellemezték őt. A fronton kétszer sérült meg repeszektől. Utoljára édesanyjával 1991. október 6.-án beszélt.

" Utoljára október 6.-án hallottuk egymást. Sírt. Azt mondta, ha tudnád, hogy ezek mit művelnek. Fuldoklunk a gázban, amit szórnak ránk, teljesen védtelenek vagyunk. Segítséget kell kérned, segítségre van szükségünk. Ezt is tettem, de senkit nem érdekelt a kérésem. Nehezteltem Franciaországra és az Európai Unióra, hogy nem tesznek semmit és hagyják őket lemészárolni, mint az állatokat"

Nyilatkozta édasanyja fájdalmasan. Ezután Jean-Michel 1991. november 21.-én bukkant fel váratlanul egy francia híradásban, ahol a Vukovári kórházban sérüléséből lábadozott és véletlenszerűen találkozott egy francia riporterrel. Ekkor már 3 napja elfoglalták a szerb csapatok Vukovárt és az utcákon megkezdték az öldöklést. A vukovári kórház nemzetközileg védett területnek minősült, ahol Nicolier is interjút adott.

" Önkéntesként érkeztem Horvátországba. Gondoltam, hogy nehéz lesz, de azt nem, hogy ennyire. Főleg a civilek számára. Túl sok szörnyűséget láttam, túl sok barátot veszítettem...sokan mondták, hogy térjek vissza Franciaországba, de maradtam. Ez az én döntésem. Szeretem Horvátországot"

Nyilatkozta, majd Vukovárt vágóhídként jellemezte. Órákkal később a szerbek őt és több száz másik sebesültet buszokkal az Ovcarai disznófarmra szállították, ahol előkészítették a terepet a II. világháború utáni Európa első szisztematikus népírtásához. Nicolier az elsők között volt. A franciát a hangár elé vonszolták, miután megkínozták és félholtra verték. " Végigkellett néznünk. Sírt és ordított. Mi is sírtunk végig." - emlékezett vissza az kevés horvát túlélő egyike. Majd a 18 éves Spasoje Petković, akit csak "szörnynek" neveztek az ovcarai foglyok, fejbe lőtte Jean-Michelt, majd a zsebéből kivett 20 frankkal rendezte tartozásait. Spasoje Petkovićról azt kell tudni, hogy egy interjút ő is adott 1991-ben Vukováron, melyben többek között kifejtette:

" Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja, itt leszek és gyilkolok, azt megverem. Csak a lányokra és az egyetemre tudtam gondolni. Most itt mégis megtanultam ölni. Teljesen hétköznapivá vált, nekem teljesen mindegy, hogy egy embert vagy egy csirkét vágok le. Ha felbosszantasz téged is megöllek. Nézd a kezem, ezek nem bilincs nyomai a csuklómon. Annyit verem a rabokat, hogy feldagadt a kezem."

Majd még tovább értekezik a jövőbeli terveiről és a szerb Vukovárra való költözésről barátnőjével. Spasoje ma is szabadon él Szerbiában, bíróságon csak egyszer járt, akkor sem, mint vádlott, hanem mint tanú. Legalább 44 ember meggyilkolása köthető személyesen hozzá. Ovcarán majdnem 300 embert végeztek ki pár nap alatt. 1996-ban a disznótelep melletti tömegsírból Jean-Michel Nicolier (és sokan mások) holtteste nem került elő. Emléke azonban nem merült feledésbe. 2006-ban posztomusz Vukovár 1991 emlékplakettet kapott, 2011-ben Vukovár-Szerém megye kitünetését kapta meg " a honvédő háborúban tanúsított hűségéért és bátorságáért", majd Nikola Subic Zrinksi-Renddel tüntették ki, melyet édesanyja vett át a horvát elnöktől. 2013-ban Vukovár lakossága úgy döntött róla nevezik el a város új hídját, mely mellett szobra is őrzi emlékét. Jean-Michel Nicolier a horvátok körében hatalmas tiszteletnek örvend. Rengeteg falfestmény, poló örzi emlékét. " Született mint francia, meghalt, mint horvát"- áll a legtöbbön. Horvátország-Franciaország focimeccseken gyakran jelenik meg arcképe a lelátón. 

" Néha álmodok még Jean-Michellel. Mint gyerek, mint kamasz, mint felnőtt. Olyan dolgokat csinálunk, mint anya és fia. Beszélgetünk, csipkelődünk, viccelődünk... Amikor felébredek reggel, arra gondolok, hogy csak egy álom volt, egy rossz álom volt, hogy ő meghalt. Aztán realizálom, hogy nem, Jean-Michel elment. Ő nem jön vissza. Eltűnt örökre. Ez csak egy álom volt. Ezzel kell élned. Jean-Michel meghozta a döntését. Ez a helyzet."

Édesanyja könnyek között nyilatkozza a Sve je bio dobar san( Minden csak egy szép álom volt) c. dokumentumfilmben. Soha nem adta fel, hogy egy napon megtalálja fia holtestét és végre tisztességben és méltóságban temethesse el. 34 évet kellett várnia rá, mire 2025. októberében Ovcara mellett megtalálták Jean-Michel holtestét. A hírt a horvát miniszterelnök-helyettes jelentette be a következő szavakkal: Jean-Michel nem Horvátországban született, de itt hagyta a szívét, és itt áldozta fel az életét. Abban a számunkra végzetes pillanatban, amikor sokaknak könnyebb volt elfordítani a tekintetüket, segítő kezet nyújtott. 

 "Szeretném megköszönni a horvát kormánynak, különösen Tomo Medved miniszternek, aki az évek során mindig mellettem állt, valahányszor információt vagy találkozót kértem tőle. Legutóbb akkor hallottam a fiamról, amikor itt volt Vukovárban, a kórházból hívott. Gyakran mondta, hogy a horvátok nagyon jó emberek, és igaza volt. Gondolataim vannak azokkal a szülőkkel, akik eltűnt hozzátartozóikat keresik, és remélem, hogy ők is megvárják ezt a napot, amikor megtudják, hogy szerettüket megtalálták, és végre megnyugodnak. A család akaratának megfelelően Jean-Michelt itt szeretnénk ha eltemetnék. Neki itt van a helye, Vukovar mindig az ő döntése volt, nyugodjon csak a hősök között" - jelentette be édeasanyja, Jean-Michel testvérei társaságában. Így Jean-Michel Nicolier a vukovári  Honvédő Háború hősi halottainak emléktemetőjében nyugszik, választott hazájában, választott testvéreivel. S bár nevét az utcán megkérdezett horvátok zöme nem tudta helyesen kiejteni, azt viszont féleérthetetlenül mondják:

" Jobban volt horvát, mint sokan közülünk."

A Nyugatban való csalódás 1956-ban és külföldi vélemények a magyar forradalomról

Talán tavaly jelent meg a sajtóban 1956 kapcsán az a bizonygatás, hogy valamiféle teljesen irracionális Mandela-effektus volt az, hogy a Szabad Európa Rádió az amerikaiak és Nyugat támogatásával kecsegtette a forradalmárokat. Végignyálazták és autista módon, szőrszálhasogatóan szétszálaztak minden adást, majd elégedettel állapították meg, hogy az amerikai propagandarádió bizony konkrétan sehol nem ígért konkrét segítséget, így a magyarok csalódottsága a Nyugatban teljesen értelmetlen és légbőlkapott mítoszon alapul. (Mielőtt elvesznénk az aktualitásokba, nem pártolom a " keleti nyitás" jelenlegi politikáját. Ami Ororszországban értékes és jó, az mind a fennálló orosz rendszer ellenében született, mint Tolsztoj, vagy Szolzsenyicin. Kínától meg, mint high-tech kommunista pártállamtól egyenesen rosszul leszek.) Mindazonáltal érdemes kiemelni, hogy a magyarok Nyugattal kapcsolatos vívódása nem új keletű. István és Koppány harcában már a Róma vagy Bizánc, azaz Nyugat vagy Kelet kulturális dilemmája öltött testet, ami a legtöbb országban Európában nem fordult elő ilyen mérétkben. Nyílván ehhez a magyarság, Európa többi népétől idegen, nem indoerópai származásával és kulturális gyökereivel is magyarázható. Későbbiekben a tatárjárást egymagunk szenvedtük el, ahogy az Oszmán Birodalom ellen sem igazán kaptunk segítséget, s a cserbenhagyottság érzése már ott is megjelent. Olyannyira, hogy Erdélyben inkább a szultánnal paktáltak a fejedelmek, mintsem a Nyugatot jelentő Habsburgokkal. Akik ellen később az 1848-as szabadságharcunkat vívtuk, s Görgei utolsó seregével inkább kilómétereket vándorolt még, hogy inkább az oroszoknak adja meg magát, sem mint Bécsnek. Az I. világháború után a nyugati, antant hatalmak húzták meg fejünk felett a világ elgigazságtalanabb határmódosítását a Trianon-kastélyban. Britek és amerikaiak bombázták a városainkat a II. világháborúban, mert szövetségesei voltak a vörös rémterror birodalmának, akik végigerőszakolták és mészárolták a hazánkat a nácik után. És így érkezünk meg 1956-hoz, ahol végül a cserbenhagyottság élmény végleg rögzül. Az 1990-es évek rendszerváltás utáni nyugati vadkapitalista kizsákmányolása pedig már csak hab a tortán. De nézzük csak meg, hogy ha légbőlkapott és alaptalan az 1956-os magyar kiábrándultság a Nyugatban, akkor hogyan lehetséges, hogy maga a Nyugat is is úgy reagált, ahogyan. Pár külföldi vélemény (javarészt költő) az 1956-os forradalomról. 

Arnulf Överland (norvég): Magyarország 1956-ban (részlet)

"Megint láttunk elvérezni egy népet. Ismét kiabálhatjuk: Nem küzdöttek hiába, nem pusztulhatnak el! Szó, megszokott szó csak, mialatt dúl a harc, piaci fecsegés csak, szégyelni való szóbeszéd, amiben senki nem hisz! Még senki sem hallgathat. A kezeit mosó ENSZ-ben (...) Hagyjuk végre a fecsegést az emberi jogról és becsületről! Ne irkáljunk az „ élet tiszteletéről”! Eggyek maradunk mégis. – Miben? A rémületben és szégyenben!"

Julies Supervielle (francia-uruguayi): Magyar barátainkhoz

" Forog a föld

forog nagy könyörtelenül

 minden nemzetével Magyarország körül

 hegye-völgye vérzik öt világrész helyett

 mi bűnünk hogy így kell halnotok-élnetek

tárjuk ablakunkat az Irgalom felé

 járuljunk az Igaz Bíró színe elé

kegyetlen sugárzás: semmi sem tétetett!

minden kellett volna semmi nem tétetett

Ím térdre omolva minden hitetlenek

könyörgünk értetek"

Pier Francesco Pingitore (olasz)- Avati ragazzi di buda (részlet)

" Tankok törték a csontokat
Senki sem hozott segítséget
A világ csak ült és figyelt
A sír szélén ülve

(...)

Bajtársaim már a kivégzőosztag előtt
Sírba hull első majd második
És a szabadságunk
S a világ becsülete"

Végezetül érdemes megjegyezni, hogy Francesco Franco Spanyolországa volt az egyetlen ország, amely önkéntesekből álló hadstestet állított össze és hajlandó volt katonai segítséget küldeni Magyarország számára a szovjet invázióval szemben. Ezt azonban maga az Egyesült Államok és a NATO akadályozta meg, amely figyelmeztette Francot, hogy amennyiben NATO tagország területére ér a magyaroakt megsegítő egysége, akkor azt a NATO lefogja bombázni. Így az egész akcióból végül nem lett semmi, de érthető okokból a spanyolok lelkiismeretét zavarta leginkább a magyar forradalom vérbefolytása ezen okból. Álljon itt hosszabban egy spanyol költő verse erről. 

Ramon Cue Romano (spanyol): Magadra hagytunk tégedet

Kicsi húgunk, te drága! 
Magadra hagytunk Tégedet. 
Míg fényes nappal Rád törtek gyalázva, 
S Európa szívéről letéptek rőt kezek. 

Keresztútján a művelt világnak 
Magadra hagytunk Tégedet.
Hogy körülálltuk földre tiprott tested,
A hulló jaj és forró vér felett, 

Melynek árjával bepermetezted 
Ruháinkat, - mi csak szónokoltunk és vitatkoztunk, 
De senki előre egy lépést se tett, 
Csak kezeinket emeltük az égnek, 

S magadra hagytunk Tégedet.
Szemünk láttára tapostak a sárba, 
Nem távoli őserdők megett, 
De Európa szívében, hol drága 

Vak félelembe fúlt a tett, 
S magadra hagytunk Tégedet.
Bűvölten néztük mozdulatlan 
Hogy gázol át törvényen az ellen, 

S a szörnyetegnek végső pillanatban 
Hogy étvágya beteljen 
Áldozatként a szörnyű lakomára 
Kis húgunkat dobtuk oda s holnap 

Új áldozatra vajon kit sorolnak? 
Bűnöd csak az volt, hogy a szabadságot 
Kívántad, mint a kék magas 
Büszke királya a sas. 

És annyi volt hős fiadnak vétke, 
Hogy hitvesüket úgy hívták “enyém”, 
Hogy anyjukat is úgy hívták “enyém”, 
Hogy lányukat is úgy akarták hívni, 

S a földbe, melybe búzát s vért vetettek, 
“enyém”-nek hívták a hazát, történelmet. 
Óh Isten mondd hát vétek ez? 
Ezért tiportak le, s mi szabadok 

Magadra hagytunk Tégedet!
Kicsiny húgunk, te drága Magyarország! 
A lelkünk mélye és a városok 
Jazz-hangos éje, karikás-szemű hajnalok 

A vádat hordják, 
Hogy letiportak s friss véred kiált 
A szabad ember foltatlan ruháján 
A munkások olajos öltönyén 

S a vasárnapi vasalt nadrágokon… 
Nincs, ki lemossa véredet, 
Mit vád-piros ajakkal égetett 
A homlokunkra húszezer halott: 

- “Világ porondján fényes nappalon 
Megint magunkra hagytatok!” –
És üldözni fog majd e bűnnek árnya: 
A béke szavát elfojtja a jaj, 

A szabadság új árulást takar. 
S ha ajkunk olykor igazságot hirdet 
Saját vétkünkkel hazudtol meg minket, 
Mert lelkük mélyén érzik már a népek, 

Hogy bűneiknek súlyos agyaglába 
Megindult és sár tapad nyomába 
És árulásuk, árulásba hal, 
És nincs nagy nemzet, addig míg e bélyeg 

Rajtunk ég, - és homlokunk az égnek 
Nem tárhatjuk, hisz láncban a magyar. 
Mert Európa szívében előttünk 
Fényes nappalon megtörténhetett, 

Hogy meggyaláztak szép kicsi húgunk,
S mi magadra hagytunk Tégedet."

Mindenki döntse el maga, hogy a magyarok csalódottsága a Nyugatban mennyire volt alaptalan, ha a Nyugat véleménye önmagáról ilyen és ehhez hasonló volt. 

Szeles Erika és 1956 univerzális szelleme

Szeles Erika Kornéliáról készült kép az 1956-os forradalom egyik leghíresebb fotója nemzetközileg. Vagn Hansen dán fotós fényképezte, a kép számos európai magazin címlapján szerepelt.

Erika 1941-ben született zsidó szülők gyermekeként, és miután apja meghalt egy koncentrációs táborban, édesanyja nevelte fel. 14 éves korában szakácsnak tanult a budapesti Béke Hotelben. Míg édesanyja keményvonalas kommunista volt, Erikának volt egy idősebb barátja, aki az antikommunista mozgalom felé terelte.

Amikor 1956. október 23-án elkezdődött a forradalom, 15 éves volt. Barátja néhány diáktársával ellenálló csoportot alakított, és Erika úgy döntött, csatlakozik hozzájuk. Gyorsan megtanulta a géppisztoly használatát, és számos összecsapásban harcolt a csoport oldalán szovjet katonákkal.

A fenti ikonikus fotó, amelyen Szeles géppisztolyát tartja a kezében, 1956. november 1. körül készült. Néhány nappal később mikor a szovjetek a II. világháború óta nem látott csapatokat mozgósítottak Magyarország ellen, barátja kérésére -aki féltette-, beleegyezett, hogy leteszi a fegyvert és ehelyett Vöröskeresztes ápolónőként szolgál az ellenállásban.

November 8-án az ellenálló csoport, amellyel együtt harcolt, heves tűzharcba keveredett az orosz katonákkal Budapest belvárosában. Amikor egy barátja megsebesült, odaszaladt, hogy segítsen neki. Annak ellenére, hogy fegyvertelen volt és Vöröskeresztes egyenruhát viselt, lelőtték. Barátja beszámolója szerint egy egész tárat beleeresztettek. Ma a Kerepes úti temető 1956 mártírjainak sírcsoportjában nyugszik.

1956 forradalma nem azért nagyszerű, mert magyar történelmi esemény. 1956 univerzális érték az emberiség kollektív emlékezetében. Erika egy 15 éves magyar zsidó szakácstanonc volt. Tőle rettegtek a kommunisták úgy, hogy a világ legnagyobb hadseregét mozgósítsák. Mert 1956-ot nem a Magyar Honvédség, nem Nagy Imre, nem a politika vagy bármilyen más hadsereg vívta meg, hanem a “ pesti srácok”. Kamaszgyererek, hétköznapi munkások, névtelen hősök. Szeles Erika Kornélia is egy szimbólum. Az egyetemes, kompromisszumot nem ismerő szabadság és önfeláldozás szimbóluma. Az emberiség jobb arcának, történelemben oly ritkán feltörő, grandiózus szellemi nagyságának csodálatos példája.

Tisztelet a hősöknek!