Bibliaértelmezés IV.- Ábrahám és Isten szövetsége

Noé és az új teremtés után csakhamar ugyanazok a problémák ütik fel a fejüket, mint, ami Noé előtt is a világ vesztét okozták. Az ember nem változott és a társadalma sem, annak megváltása, a szív átformálása még nem történt meg az új környezettel. A Szentírás azt írja, mindenkinek egy nyelve volt. Bábel tornyának híres története ez, midőn az ember a hatalmával úgy él (vissza), hogy Isten trónjára tör, ő maga akar Istenné válni, vagy közel azt a hatalmat gyakorolni. (Ter. 11:1-5) Történelmileg mindenképpen az akkori birodalom Zikkuratainak képe jelenik meg Bábel tornyában, de a történet ennél sokkal mélyebb és szimbolikusabb. Az ember ég felé való törekvése, az isteni hatalom megkaparintásának allegóriája ez. Mégis milyen gúnyos, hogy a következő sorokban azt írja a Biblia: Az Úr pedig leszállt, hogy lássa a várost és a tornyot (Ter. 11:5). Az emberiség egyesül és egyesült erejét, mindent bevetve arra használja, hogy isteni hatalmat szerezzen, de ez még mindig annyira elég, hogy az Úrnak "lekell hajolnia", hogy egyáltalán lássa ezt az gonosz, gyarló próbálozást. Ez a Biblia talán leginkább antiglobalista kinyilatkoztatása. A jelen romlott emberiség egysége, csak Isten legyőzésére, annak hatalmának kisajátítását szolgálja, így célravezetőbb, ha inkább szétszélednek és nem tudnak egyesülni, mert még mindig kevesebb kárt tesznek maguknak az emberek és a világnak. Ezzel azonban lezárul a Biblia egy nagyon jelentős szakasza, mikor kollektíven, univerzálisan az emberiség történetét meséli el, s innentől fokozatosan egyre szűkül az a terület, ahol Isten - látva az emberiség hiábavaló törekvéseit-, belekezd saját megváltási tervébe. Ez pedig nem kollektíven zajlik, hanem először egy népre, Sém nemzetségére (szemiták) majd később konkrét személyek (Ábrám) történetét meséli el Isten hatalmas tervében. (Ter. 11: 10- 32). Itt jelenik meg először, hogy a mindenható, korlátok nélküli Isten az ő hatalmas bölcseségében mégis a korlátozott, kicsiny, apró, legjelentéktelenebbnek tűnő dolgok által kezd el hatni és véghez vinni univerzális tervét. 

"Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked!Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel.Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége." (Ter. 12:1-3)

Ábrám egy teljesen átlagos, hétköznapi ember Mezopotámiában. Leszámítva, hogy őt találja Isten alkalmasnak arra, hogy elsőként közvetlenül megszólítsa Noé után, elsőként a mi jelenlegi történeti időszakunkban. Ő maga az egyistenhit első "megalapítója" és alapköve. Ábrám döbbenetes, hogy milyen erővel és bizalommal viseltetik Isten ígérete iránt és elindul házanépével az ismeretlenbe. Csak mert bízik Isten ígéretében. Nem tudja hová megy, nem tudja hogyan, nem tudja miért és, hogy ott mihez kezd, de Istenbe vetett hite és bizalma legyőzi az emberi elme és aggodalom korlátait. (Ter.12: 4-6) Ahogyan mi magunknak is minden nap lekell győznünk ezt magunkban és Istenbe vetett bizalommal és hittel neki kezdeni minden egyes napnak és életszakasznak annak biztos tudta nélkül, hogy hogyan alakul és merre tartunk, egyszerűen csak érezve és tudva Isten által, hogy a helyes utat követjük. Különösképpen érdekes, hogy Isten már itt megígéri Ábrámnak, hogy nagy áldás lesz sokak számára és általa nyer áldást a föld minden nemzetsége! Ez már itt konkrét utalás arra, hogy Ábrám utódai nem vérszerint értendők kizárólag, hanem mint Istennel elsőként kontaktoló és rá hallgató ember, akin keresztül cselekedhet az Úr, végül elvezet majd Jézus Krisztushoz és az egész emberiség megváltásához. Ábrám még ezt nem érti, de hisz és bízik és végül ő néküle valóban nem nyerné el Isten áldását és megváltását az emberiség majd. 

"Egyszer éhínség támadt azon a földön. Ekkor lement Abrám Egyiptomba, hogy jövevényként ott tartózkodjék, mert súlyos volt az éhínség azon a földön.Amikor már közel járt Egyiptomhoz, ezt mondta feleségének, Szárajnak: Nézd, tudom, hogy szép asszony vagy.Ha meglátnak az egyiptomiak, azt mondják majd: Ez a felesége! És engem megölnek, téged pedig életben hagynak. Mondd hát azt, hogy a húgom vagy, hogy jó sorom legyen általad, és ne öljenek meg miattad!" (Ter. 12:10-13)

Ahogya eddig a pontig csodálhattuk Ábrámot nagy hitéért, rögtön megmutatja emberi arcát és gyengeségét, ráadásul az első adandó nehézségnél. Nem az Isten mondja Ábrámnak, hogy menjen Egyiptomba, azt Ábrám saját maga emberi ésszel silabizálja ki, hogy a nehézséget megússza és jólétet szerezzen magának. Ráadásul mindezt hazugság és ármány útján tetézi feleségének letagadásával, hogy még több negatív következménytől kímélje meg magát előre! A számításai bejönnek és Egyiptomban igen jó dolga lesz, de ahogy az Írás folytatja: De nagy csapásokkal sújtotta az Úr a fáraót és házát Abrám felesége, Száraj miatt. (Ter.12:17) Vagyis Isten nem hagyja, hogy az emberi logika és saját önző jólétünk és a könyebbik út győzedelmeskedjen. Istennek terve van Ábrámmal és ezt véghez is viszi, hiszen végső soron az a helyes és a jó. Ehhez pedig Isten szorongatni kezdi azt a körülményt, amely által Ábrámot magát is és távozásra készteti, visszatérésre az eredeti tervhez. A Ter. 13:1-ben már úgy folytatja a Biblia: Ábrám feljött Egyiptomból... Milyen kifejező, hogy feljön, nem csak földrajzilag, de lelki, szellemi értelemben is. Ábrám Isten nélkül döntött, mélyen volt, az Úrtól távol, de most visszatér, újból feljön. Mindannyiunknak megvannak azok az élethelyzetei, mikor a nehézségek, gondok, aggodalmak láttán saját magunk vesszük kézbe az irányítást és megoldást keresünk. Mindenkinek megvan a maga "egyiptoma", amivel az Isten tervét helyettesíti a belé vetett hit hiányában. Jelentsen az "egyiptom" itt számunkra saját ötletet, tervet, embert, közeget, helyet, tudatmódosító szereket stb. De minden, amit Isten nélkül, Isten ellenében tervelünk ki a magunk kűtfőjéből, a magunk érdekében, könyebb útként, azt kamatostul kapjuk vissza negatív értelemben és tarthatatlanná válik. Szükséges újból feljönnünk a mélyből és ismét az Úrra támaszkodni és az Ő tervét követni. Ábrám is visszatér és oltárt épít az Úrnak, majd rögtön segítségül hívja a nevét. (Ter. 13: 4) Az eltévelyedésből és a bűnből való újból visszatérés és megbánás gyönyörű jele ez, amin mindannyian átesünk, vagy átkellene esnünk, akár nap, mint nap oly sok konok döntésünk után. 

"Azért Abrám ezt mondta Lótnak: Ne legyen viszály köztem és közted, az én pásztoraim és a te pásztoraid között, hiszen rokonok vagyunk!Hát nincs előtted az egész ország? Válj el tőlem! Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mégy, én balra térek.Ekkor Lót körülnézett, és látta, hogy a Jordán egész környéke bővizű föld. Mert mielőtt elpusztította az Úr Sodomát és Gomorát, egészen Cóarig olyan volt az, mint az Úr kertje, mint Egyiptom földje.Lót tehát a Jordán egész környékét választotta magának, és elindult Lót kelet felé." (Ter.13:8-11)

Ábrám nem akar viszályt testvérével, ezért felajánlja, hogy Lót válaszson területet magának. Ábrám itt már helyesen dönt, azzal, hogy nem ő maga dönt. Kivette az irányítást a saját kezéből és a sorsra, pontosabban Istenre bízza azt. Lót maga dönt és pontosan ugyanazt teszi, amit korábban Ábrám Egyiptom esetében. Saját maga anyagi, jólétbeli hasznát nézve, a könyebbük, jövedelmezőbb utat választja. Ábrám tanult hibájából és megbékél azzal, ami jut neki és Isten kezébe bízza a jövőt. Később azonban Lóttal megtörténik nagyjából ugyanaz, ami Ábrámmal Egyiptomban és ugyanolyan szorongatatott helyzetbe kerül, majdnem életét veszíti, ha testvére Ábrám kinem menekíti onnan. Ezt a Teremtés 14.-ben olvashatjuk. Ami nem csak arra utal, hogy ciklikusan újból és újból beleesnek emberek ugyanabba a hibába, de Lótot már nem az Úr menekíti ki, hanem Ábrám. Jelezve azt, hogy, aki egyszer beleesik egy hibába, bűnbe és tanul abból, újból megtér Istenhez, azt azt embert Isten később felhasználja mások megmentésére is, akik hasonló bajba keverik magukat. 

A Teremtés 15-ben ezután végig Ábrám agóniáját láthatjuk, ahogyan hitetlenkedik, hogy Isten az ígért utódokat megadja majd neki. Ábrám ismét gyötrődik a hitével és az Istenbe vetett bizalommal. Rendkívül öreg ő és felesége is, racionálisan nincs esélye utódra és ez a racionalitás zavarja. Nem tud bízni teljesen Isten ígéretében. Isten azonban lehajol Ábrámhoz és nem megdorgálja nehéz lelki helyzetében, hanem megerősíti. A szövetség, amelyet ígért neki újból megkötettik. Isten újból biztosítja, hogy ő lesz a népek áldáshozója a jövőben utódai által. Még ha ekkor Ábrám nem is tudja, hogy nem csak vérszerinti utódokról van szó, hanem minden emberről, akinek olyan lesz hite mint neki. Ezekre utal Isten úgy, hogy annyi lesz, mint égen a csillag. Ezután egy külünösnek tűnő szövetségkötés következik az Isten kérésére:

"Ezt mondta neki: Hozz nekem egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét és egy hároméves kost, egy gerlicét és egy galambot!Elhozta neki mindezeket, azután középen kettéhasította őket, és mindegyiknek a két felét egymással szemben helyezte el; a madarakat azonban nem hasította ketté. (...)Napnyugtakor aztán Abrám mély álomba zuhant, és rémítő nagy sötétség borult rá.(...) Amikor lement a nap, és koromsötét lett, hirtelen füstölgő kemence és tüzes fáklya ment át ezek között a húsdarabok között. Ezen a napon kötött az Úr szövetséget Abrámmal..." (Ter. 15: 9-18)

Ahhoz, hogy megértsük ennek a jelentőségét kicsit tisztában kell lennünk a korabeli, Közel-Keleten lévő szokásokkal. Az állatok kettévágása, majd az azok között való átsétálás volt egy fogadalom és szövetség jele két ember között. Nagyjából azt jelentette, ha megszegem a szavam, akkor végezzem úgy, mint ezek az állatok. Magyarán vágjanak le, fizessek életemmel. Isten, mint füstölgő kemence (gyötrelmek, szenvedés) és tüzes fáklya (Isten vezetése, ítélete) keresztül sétál az állatok között, a fogadalmát megtéve. Azonban a történet érdekessége, hogy Ábrám ekkor alszik, és ő nem sétál keresztül az állatok között. Míg Isten két szimbólumban is megjelenik a kemence és a fákyla képében, vagyis Ábrám helyett is Isten vállalja a szövetséget. Egyszerűen fogalmazva, Isten vállalja annak a következményét és terhét is, ha az ember megszegi a szövetséget Istennel. Ez pedig meg is történik a történelem során jópárszor és végül Jézus Krisztus képében valóban "levágják" és életével fizet az ember helyett, a szövetség megszegéséért. Csodálatos korai előképe az Ószövetségben Jézus Krisztusnak és jele az Isten mindneható kegyelmének és magáravállalt szenvedésnek az emberek bűnének bocsánatáért. 

A horvátok iráni származása

Amikor az Irán elleni háborúról akarok informálódni, nem feltétlen a nyugati narrativából, rendszeresen felkeresem a horvát híroldalakat. Többnyire sokkal több iráni forrásból, iráni szemszögből árnyalt tájékoztatással dolgoznak, és úgy általában is kevesbé negatív a horvát mainstream Iránnal. Ennek pedig egy különos oka van.

Amikor az 1930-as években megkezdte aktív szerbellenes, függetlenségi akcióit a horvát fasiszta Usztasa mozgalom Jugoszláviában, a korszellem tekintetében fontos problémával szembesült. Ideológiai szövetségeseik, a nácik fajelmélete alacsonyabb rendű szolganépnek tekintette a szlávokat. Ante Pavelic az Usztasa vezetője pedig mindent megtett, hogy a horvátok ne legyenek azok. Azzal ugyan már sokat nem tudott kezdeni, hogy a nyelvük egyértelműen szláv eredetű, sőt gyakorlatilag megegyezik az általuk olyannyira gyűlölt szerbekével, de a múlton még változtathatott. Igy született meg a horvát-perzsa rokonság elmélete. Ez a gyenge tudományos lábakon álló elmélet arra a feltételezésre épített, hogy az egykori nomád perzsa lovas törzsek egyike, a szarmaták eljutottak egészen Ukrajnáig ( ez hivatalosan is a horvátok őshazája) de később a Balkánra is. Ez eddig közelfogadott teny, arra azonban jelrnleg nincs semmi bizonyíték, hogy a horvátokkal bármi rokoni kapcsolat, eredettörténet fennállna. Egyedül a Hrvat népnév vezetheto vissza perzsa nyelvi gyökerekre.

A tudományos körökben a hun-magyar vagy sumer-magyar rokonság szintjén álló elmélet lett azonban az 1941 és 1945 között fennálló náci bábállam a Független Horvát Állam hivatalos narrativája. Igy lettek a horvátok árják. ( Irán nevének jelentése is “ árják földje”) Azonban az elmélet története itt nem ért véget.

Amikor Horvátország 1991-ben kikiáltotta függetlenségét és hosszú függetlenségi háborúba keveredett a szerbekkel, nem csak a Független Horvát Állam usztasa politikusainak nevét szedték elő utcaneveknek vagy hadosztályoknak, hanem a bizonyos iráni eredettörténetet is. Horvátországban az 1990-es években hivatalos állami narrativa volt a perzsa származás, melyet az iskolákban is oktattak és megkülönböztette őket a szerbektől. Akiktől minel jobban különbözni akartak a horvátok annyi kényszeredett közösen töltött évtized után.

Az alábbi 1999-es videón Franjo Tudman, Horvátország első elnöke elemez egy iráni vázát, melyen a horvát muzeum tanúsága szerint a horvát kockás címer látható. Tudman szerint az iráni rokonság egyértelmű, és az évszázados szerb/ jugoszláv hazugságoknak köszönhetően nem kutathatták eddig ezt a nyilvánvaló igazságot. Bár a 2000-es évektől a nacionalista eredettörténet hivatalos propagandálása megszűnt, mai napik vannak hívei és nagy hatást gyakorol a horvát közgondolkodásra.

 

Izrael náci reflexei

 

A náci Németország 1935-ben hozott Nürnbergi Törvényeinek 1. végrehajtási rendelete kimondja: zsidónak az minősül, akinek mindkét szülője, vagy csak az egyik szülője, vagy legalább egy nagyszülője igazoltan zsidó származású. Ezen kívül, aki vallásilag betért.

A Nürnbergi Törvények értelmében zsidónak minősített személyeket később megfosztották német állampolgárságuktól ennek értelmében.

Izrael 1950-es Visszatérés Törvénye kimondja, hogy: zsidónak az minősül, akinek mindkét szülője, vagy az anyja, vagy legalább egyik nagyszülője igazoltan zsidó származású. Ezen kívül, akik a zsidó vallásba betértek.

A Visszatérési törvény értelmében zsidónak minősülő személyek kaphatnak kizárólag izraeli állampolgárságot.

A náci Németország 1938-as Házassági Törvénye kimondja:

Két fél akkor házasodhat, ha mindketten dokumentumokkal igazolják árja származásukat, illetve nem hordoznak örökletes genetikai betegségeket.

Izrael törvényei értelmében a házasság akkor lehetséges ha:

Mindkét fél dokumentumokkal igazolja zsidó származását és noha nem kötelező, de ajánlott a házasság előtt genetikai tanácsadás és felmérés (főleg askenázi zsidók körében) a sajátos genetikai betegségek kiszűrése érdekében.

Adolf Hitler 1941. június 22.-dikei beszédében kiemelte:

" A Szovjetunió csapatokat vont össze a határon, és Németország kénytelen volt megelőző csapást indítani a közelgő támadás ellen."

Israel Katz Izrael védelmi minisztere 2026. február 28.-án kijelentette:

" Izrael állam megelőző csapást indított Irán ellen, hogy leszerelje az Izrael állammal szembeni fenyegetést."

Bibliaértelmezés III.- A vízözön előtti világ és Noé bárkája

A vízözön előtti világ

A nemzettségtáblázatokat alighanem az Ószövetség és az egész Biblia legunalmasabb részének tartják a legtöbben és én magam is mellőzhetőnek, ignorálhatónak tartottam sokáig, mint egyfajta történelmi érdekesség. Azonban, mint a Szentírás minden egyes betűje, sokkal nagyobb bölcsességeket és igazságokat rejt, mint elsőre gondolnánk. 

"Amikor Ádám 130 esztendős volt, magához hasonló, saját képmása szerinti fiút nemzett, akit Szetnek hívott. Ádám Szet születése után még 800 évig élt, s fiai meg lányai születtek. Ádám egész életkora 930 esztendőt tett ki, akkor halt meg." (Ter. 5:3-5)

A nemzettségtábla így kezdődik és ehhez hasonló leírásokkal találkozunk még sokáig. A séma ugyanaz, xy ennyi esztendős volt, mikor nemzett, ezután adott ideig élt, végül összesen hány évesen halt meg. Ami rögtön szembetűnő, hogy az életkor számai irreálisan nagyok. Ennek kettő olvasata van. Az első egy fundamentalsitább verzió, mely szerint semmi nem zárja ki, hogy ebben a prehisztorikus korban (ugyanis a mi civilizációnk megjelenése előtt kitelejsedett emberiségről van szó) valóban ilyen életkorokat megélhettek emberek. Magam személyes részéről is úgy tudom értelmezni, hogy ez az emberiség előző fázisa egy globális kataklizma előtt, minden bizonnyal egy jóval fejlettebb időszakot ír le, mint azt mi elsőre gondolnánk, sőt akár, mint a jelenlegi civilizációs-technológiai fejlettségünk. Ha így vesszük az sem döbbentene meg, ha Noé bárkája szimbolikus leírású volna és valójában egy űrhajószerű technológiát írna le, állati DNS-fiolákkal. De ezt hagyjuk meg a fantáziának, üdvtörténeti szempontból lényegtelen.

A második olvasat azonban sokkal fontosabb számunkra, mi több nem zárja ki a másikat sem. Ez pedig a szimbolikus jelentősége a számoknak. A héber számmisztika mögöttes többlettartalma átszövi az egész Bibliát és ez itt hatványozottan igaz. A nemzettségtáblázatban szinte mindenki kerek számokat él meg, a teljesség számait.  Jarednél 800-as szám bukkan fel, Lámek 777, Hénoch 365 (akárcsak egy év napjai).  Ha a zsidó számmisztikában mélyebben mozognánk, minden egyes konkrét számra nagyon érdekes szimbólumokat kapunk. Tömör lényegét tekintve tehát, mindenki kerek és teljes, kiteljesedett életet élt a felsorolásban. De a sorminta visszatérő. Él, nemz, kerek, teljes életet él le, majd meghal. A halál ciklikussága visszatér mindig. Nem számít, hogy milyen nagyszerű életét is élnek az emberek, mennyi mindent érnek el, valósítják meg önmagukat, telejsednek ki, érik el a céljaikat. Végül mind ugyanúgy meghalnak. Tömör, de velős igazság. Egyetlen egy kivétel van, ez pedig Hénoch. Hénoch leírásánál nem követi a Szentírás a sormintát, itt megszakítja a hány évesen nemz, még meddig él, és összesen hány évesen hal meg sémát. A Biblia így töri meg Hénochnál a történetet: 

"Hénoch Isten színe előtt járt"(Ter. 5:22)
"Isten színe előtt járt, aztán nem volt többé, mert Isten elvitte" (Ter. 5:24)

Hénochnál jelenik meg a halál legyőzhetőségének kulcsa. Nála kiemeli az írás, hogy Istennel járt, ő egy hívő, Isten akaratát teljesítő ember volt. A felsorolás nem a meghalásával ér véget, hanem, hogy Isten magához veszi. A nemzettségtáblázat bár elsőre unalmas, sőt szürreális felsorolásnak tűnik, mély alapigazságokat rejt. Emberek tucatjai élik le az életüket világilag megfelelő, önmegvalósító, kiteljesedő módon. Szép és kerek életük van, de mit sem számít, hisz mindanyiunkat utolér a halál. De már itt, az Ószövetség elején felsejlik a megváltás misztériumának reménye. Ha Istennek "megadjuk magunkat", és az ő akaratát telejsítjük, az ő szellemiségében élünk, akkor hozzá juthatunk a céltalan elmúlás helyett. 

Az özövíz és Noé bárkája

"Ekkor az Úr így szólt: „Nem marad éltető lelkem az emberben örökké, mivel test. Életkora csak 120 év legyen. (...) Amikor látta az Úr, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz,megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében." (Ter. 6:3-6)

A korábban taglalt életkort jelző számok fejezik ki az ember lelki romlását, Istentől való távolodását, amelynek arányával együtt rövidül az életkora. Érdemekes és figyelmeztető, hogy a Biblia (csakúgy, mint megannyi más vallás szent szövege) arról szól, hogy mindez, amit most látunk magunk körül, már megtörtént egyszer. Az Ószövetség ezen eleje és az Újszövetség vége keretes szerekzetet alkot a Jelenések Könyvével, amelyben megtudhathajtuk, hogy mindez nagyon hasonlóan megfog történni ismét. Csak már végleges formában. A gonoszság és az emberi romlás elhatalmasodik, az istentelenség olyan mértéket ölt Noé idejére, hogy az emberiség pusztulásához vezet. Ugyanígy figyelmeztet később Jézus a végidőkről is minket: Amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön? (Luk. 18:8)

"Noé igaz ember volt, feddhetetlen a maga nemzedékében. Az Istennel járt Noé." (Ter. 6:9)

Így folytatja a Szentírás, hasonló jelzőket alkalmazva Noéra, mint a korábban említett Hénochra. Később Szodoma és Gomora történetében is visszatér Isten azon cselekvése, hogy akár egyetlen igaz emberért ad reményt a megújulásra. Noé bárkájának leírására nem térnék ki részletesebben, de minden egyes anyag, amiből készül és minden mértékegység ami felbukkan, a nemzettségkönyvéhez hasonlóan mind-mind mély jelentést rejt a héber szimbolumrendszerben. Ami nekünk különösen fontos, főleg az Órigenészi írásmagyarázat tükrében, az az egész történet atropológiai allegóriája. Az, hogy a bárka maga Isten közössége, az egyház, a világ viszontagságain hánykolódva, általánosan elfogadott klasszikus egyházi magyarázat. Az ókeresztény órigenészi értelmezésben azonban egyéni jelentőséggel bír. A bárka mi magunk vagyunk, bennünk Noéval, a bennünk élő igaz emberrel és a korban megszokott állatokkal, mint lelki tulajdonságok szimbólumaival, belső ösztönökkel. Minden állat az adott korban valamilyen belső lelki tulajdonságot szimbolizált ( pl. bátor mint az oroszlán, gyáva nyúl stb.). A történet érdekessége, hogy mind a pozitív tulajdonságokat rejtő állatok, mind a negatívnak tulajdonítottakat betereli Isten a bárkába. 

"Minden tiszta állatból hetet-hetet vigyél magaddal, hímet és nőstényt! Azokból az állatokból, amelyek nem tiszták, kettőt-kettőt"(Ter. 7:2)

Ebben a korban még Isten nem beszélt tiszta és tisztátalan állatokról úgy, ami a későbbi kóser étkezés alapjait képzi. Az egy későbbi történet és itt egyáltalán nem étkezésről van szó. Itt az állatokkal szimbolizált belső, pozitív és negatív lelki tulajdonságok sejlenek fel, melyeket mind megkell mentenünk magunkban a megújulás számára. Hatalmas üzenet ez, melyben minden egyes ösztönünk, vágyunk, lelkiségünk helyet kap a megújulás után, az Istennek mindegyikkel terve van és Istennel mindegyiket képesek vagyunk helyén kezelni és nemes, Istennek tetsző, megszentelt funkciót adni neki. Noé történetében a számmisztikát már nem is kell említenem, mindennek szerepe van. A 40, mint a megpróbáltatás örök száma a Bibliában, a 150 nap, ami a beteljesedés jele. Az Úr szövetséget köt Noéval és utódaival, ez az első tényleges, megemlített szövetség a Szentírásban. "Íme, szövetségre lépek veletek és utódaitokkal" (Ter. 7:9) Valójában erre alapul az egész megváltástörténet, ez a Noé utáni bizalmi kapcsolat és ígéret Istentől maga az ó-szövetség. A legrégebbi formája melyet később csak megerősít Isten és végül Jézus Krisztus megváltó halálával és benne való hittel új szintre emeli, mely az Újszövetség lesz. Ahogy Jézus mondja az utolsó vacsorán: E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki. (Luk. 22:20) Mindennek legelső előzménye és gyökere azonban itt, a Noéval kötött ószövetség. 

Noé előtti és utáni teremtés hasonlóságok és különbségek

Az özönvíz után ismét elhangzik az új teremtési parancs. Az eleje megegyezik azzal még, melyet az Édenben az emberpárnak mondott, utána azonban már azonban drasztikus külömbségek következnek, melyben látszódik, hogy Isten a gyarló, leromlott létállapotú emberhez szabja a világ új instrukcióit. Míg az Édenben a parancs így szól:

"Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá! Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen! Majd ezt mondta Isten: Nektek adok minden maghozó növényt az egész föld színén, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: legyen mindez a ti eledeletek!" (Ter. 1:28-29)

Itt egyértelműen az uralkodás korabeli nyelvezetben, mint felelősségvállalás, gondoskodás jelenik meg. A természet és a teremtett világ őrei és gondnokai az emberek. A létállapot olyan ideális, hogy egyik élőlény a másik halála árán nem kell, hogy fenntartsa a saját életét. Mindenkinek megfelelő a növények termése kizárólag. Azonban Noé után a leromlott emberre már a következők lesznek igazak a saját, romlott természete szerint:

"Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a földet!Féljen és rettegjen tőletek minden földi állat és minden égi madár, kezetekbe adom őket minden földi csúszómászóval és a tenger minden halával együtt. Minden, ami csak él és mozog, legyen a ti eledeletek! Nektek adom mindezt éppúgy, mint a zöld növényt." (Ter. 9:1-3)

Kardinális a különbség az eredeti gondoskodás, felelős gondozás és aközött, hogy minden más teremtett élőlény félni és rettegni fog az embertől. Ezt napjainkban nem kell különösebben magyarázni az állatkínzásokat, természeti, környezeti károkozásokat és pusztításokat látva, melyet az emberiség okozott. Továbbá itt jön el a húsevés engedménye is. A leromlott emberi fiziológiához rontja Isten a teremtett világ szabályait is és, melyet eredetileg gondoznia kellett az embernek, azt táplálékul adja számára. 

Azonban nem csak különbözőség van az első teremtéshez képest, hanem hasonlóság is. Később ezt olvassuk Noéról:

"Egyszer bort ivott, megrészegedett, és meztelenre vetkőzött a sátrában. Hám, Kánaán ősatyja meglátta apja szemérmét, és elmondta kint levő két testvérének.Akkor Sém és Jáfet fogták a ruháját, a vállukra terítették, s háttal bemenve betakarták apjuk szemérmét" (Ter.9:21-23)

A történet szempontjából nem csak azért fontos, hogy lássuk Noé habár igaz ember volt, és méltó arra, hogy Isten az utolsó reményt is benne lássa, azért mégiscsak egy bűnös, gyarló ember volt, mint bármelyikünk. Ezzel azt is kifejezve, hogy bármelyikőnkben ott van az igaz ember is, az isteni reménnyel. Azonban, ahogyan az édeni bűnesetnél, itt is megjelenik a meztelenség és a szemérem eltakarásának motívuma, a szégyenérzettel. Minden ismétlődik. Az ember pőre, őszinte valójának meglátása és felismerése mindig szégyenérzetet rejt Isten ismeretének fényében. Nem testileg, hanem a romlott valónk és lelki, szellemi, morális szintünket tekintve az igazság fényében. Felbukkan még Sém, Jáfet és Hám. Későbbiekben ők a szemita, európai,ázsiai és a déli népek szimbólumai lesznek közelfogadottan a teológiában. Az ő utódaik azok, akik később napkeleti bölcsekként a három égtáj felől érkeznek és tisztelettel adóznak az újszülött Jézusnak. Jelezve, hogy a világ összes népe Isten gyermeke, tőle származik és őhozzá is kell meg- és visszatérnie. 

Bibliaértelmezés II. - Káin és Ábel

 Káin és Ábel is áldozatot visz az Úrnak, előbbi a föld terméseiből, utóbbi pedig az elsőszülött bárányainak kövérjéből. Az Úr viszont csak utóbbira tekint rá, aminek okán Káin nagy haragra gerjed. (Ter. 4: 3) De egyáltalán mi is ez az áldozat? Már igenkorán megjelenik a bűnesetben leromlott világban élő ember számára az a belső késztetés, hogy neki valamiféle vezeklésre van szüksége. Valami kell cserébe azért, amilyen szellemi és lelki létállapotban tengődik az Istenhez és annak eredeti tervéhez viszonyítva. Ez az áldozat aztán később válik világossá, hogy az ember által kivitelezhetetlen és azt az áldozatot, ami a kozmikus rendet, az ember lényével együtt helyrebillenti az isteni szellem szférájába, csak maga az Isten tudja meghozni Jézus Krisztus képében. Addig is ennek az áldozatnak az előképei maradnak az embereknek, melyben próbálnak valamiféle "jóvátételt" adni, és olyantól megválni, lemondani, ami számukra világilag értékes. Kimutatva ezzel, hogy Isten és a benne való bizalom nagyobb, mint a materiális javak. Hogy ezt az őszinte lemondást Káin megspórolta, vagy megúszni akarta-e, talán nem kérdéses. Annyi bizonyos, hogy Ábel áldozata a maga számára sokkal nagyobb és őszintébb, hittel telibb lemondásnak bizonyult. Az első szülött bárány bizony nem az öreg bárány, sem a beteg jószág, amitől amúgy is szívesen megválna a gazda, mert nincsen számára sok haszna már, éppen ellenkezőleg. Ezzel egyetemben Jézus Krisztus előképe, aki később szintén "elsőszülött áldozati bárányként" jelenik meg. Tehát Ábel áldozata valódi, szívből jövő áldozat, valódi lemondással, Káin szívének szándéka pedig a kijátszás, a "szokás betartása", az üres rituálé valódi lelki megértés, átélés és lemondás nélkül. Isten nem is tekint reá. Káin szívének állapotát rögtön jelzi, hogy az erre adott reakciója nem valamiféle önvizsgálat, hanem a harag. Harag és irigység arra, aki képes őszintén és szívből cselekedni és ezzel kivívni az Úr elismerését. Azonban Isten rögtön megértéssel fordul még így is hozzá:

"Ekkor azt kérdezte Kaintól az Úr: Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed?Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta!" (Ter. 4:6)

Nem csak megmutatja Isten, hogy azonnal ismeri Káin szívének állapotát, hanem megértő, gondoskodó, érdeklődődéssel fordul felé. Egyben azonban rá is mutat Káin szándékának hamisságára ( " ha jót cselekszel, emelt fővel járhatsz"), és figyelmezteti annak a lelki állapotnak a bűnös következményére is, amiben éppen van! Nagyon beszédes, hogy Káin ezután nem válaszol Istennel, nem kerül vele kontaktusba, az Úrtól ilyen értelemben elfordul és folytatja haraggal teli szívének szándékát és rögtön Ábelhez kezd beszélni, akit elhív az előre megfontolt gyilkosság helyszínére. (Ter. 4:8) Ez a történet nagyon röviden és tömören mutatja be azt az utat, amihez a bűn vezet. A bűn vége mindig a halál. Magunk és mások halála. Nem a fizikai értelemben vett halál, hanem a lélek elveszítése, az egyén pusztulása és szenvedése. Minden pillanatban, mikor nem vagyunk őszinték magunkkal és Istennel, elfordítjuk arcunkat az Úrtól és teret adunk a bűnös vágyaknak, érzéseknek a szívünkben, annak szükszégszerű következménye a bűn elhatalmasodása rajtunk és ezzel együtt másoknak okozott szenvedés, az elszalasztott lehetőségeként annak, amit szeretetben tölthettünk volna vele. Nem tudhatjuk melyik az a szeretetben elmulasztott pillanat, amely elég ahhoz, hogy embertársunk halálát okozzuk vele akár lelki, akár fizikai értelemben, tudván, ahogy később Péter apostol mondja: Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el (1 Pét. 5:8) 

"Mit tettél? Testvéred kiontott vére hozzám kiált a földből!Most azért légy átkozott, kitaszítva arról a földről, amely megnyitotta a száját, hogy befogadja testvéred vérét, amelyet kiontottál! Ha a földet műveled, többé ne adja neked termőerejét! Bujdosó és kóborló légy a földön!Ekkor Kain azt mondta az Úrnak: Nagyobb a büntetésem, semhogy elhordozhatnám. Íme, elűztél ma erről a termékeny vidékről, és el kell rejtőznöm színed elől. Bujdosó és kóborló lettem a földön, és meggyilkolhat bárki, aki rám talál. De az Úr azt felelte neki: Nem úgy lesz! Ha valaki meggyilkolja Kaint, hétszeresen kell bűnhődnie. Ezért jelet tett az Úr Kainra, hogy senki se üsse agyon, ha rátalál" (Ter. 4:10-15)

Ahogyan Isten elűzi az első emberpárt is az Édenből, mert a romlás következtében megjelenő létállapotuk nem teszi lehetővé, hogy Isten szellemének tökéletességének közelében létezzenek, úgy taszítódik el szükségszerűen Káin is még meszebb Istentől tettével és lesz ezzel egyre borúsabb és szenvedésekkel telibb az élete. Káin rögtön saját életét félti, amit mástól olyan könnyen elvett, azonnal retteg attól a sorstól, amit ő másnak szánt. Azonban az Úr  még itt is tanító szándékkal, tervvel és kegyelemmel fordul a bűnöshöz, még az aljas gyilkos felé is és ígéretet tesz arra, hogy nem engedi arra a sorsra jutni, amelyet ő tett testvérével. 

Később Káin utódait ismerhetjük meg a Bibliában (Ter.4: 16-24), melynek végén ott van Lámek hosszú generációk után. Lámek így szól:

"Egyszer ezt mondta Lámek a feleségeinek: Ádá és Cillá, hallgassatok szavamra! Lámek asszonyai, figyeljetek mondásomra! Embert ölök, ha megsebez, gyermeket is, ha megüt. Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekért" (Ter.4: 23-24)

Lámek minden indok és ok nélkül hivatkozik vissza korábbi ősére, Káinra és pusztán vérségi, rokoni kapcsolata miatt automatikusan jogot formál arra, hogy ő maga is éljen Isten Káinnak tett ígéretével, sőt még többel is. Ezt a kijelentést, miszerint hetvenhétszeres a bosszú Lámekért ha embert is öl, azonban nem Isten teszi nekki. Önkényesen formál jogot erre és él vissza aljas szándékkal Isten megismert kegyelmével. Lámek a példája annak, hogy az emberiség végül semmit nem tanult a korábbi esetből és az Úr irgalma csak aljas szándékait felbátorította. Hányszor találkozunk ma is azzal, hogy valaki, sokszor mi magunk arra appelálunk, hogy valamely lelkiismeretünkbe ütköző, nyilvánvalóan tudott és érzett bűnt megcselekedjünk azzal az indokkal, hogy majd biztosan ezt is megbocsájtja Isten, mint oly sokminden nagyobbnak tűnő rosszat. Viszont aligha lesz a kegyelem exponenciálisan növekedő a bűnnek ilyen megfontolt szándékával, ahogy Lámek önkényesen feltételezi. Káintól tudjuk, hogy a tisztátalan, őszintétlen szándék végső soron való következménye mások és magunk szenvedése és halála. 

Az Édeni bűneset magyarázata

Órigenész, az ókeresztény teológus-filozófus korában legtöbbet vitatott elmélete a preegzisztenciával volt kapcsolatos. Vagyis, hogy az Éden és a bibliai teremtéstörténet nem ebben a jelenleg ismert világunkban zajlott le, hanem egy ezt megelőző, szellemi dimenzióban, ahol mindannyian már jelen voltunk.

"Isten újra szólt: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá." (Ter.1:26)

Isten itt többesszámban beszél, ami elsőre különös lehet, azonban nem véletlen teszi. Magára a Szentháromsága utal ezzel, melyből Ő maga is áll (Atya-Fiú-Szentlélek) , noha erre az Ószövetségben konkrétabb utalást később nem látunk még. Nem véletlen ekkor teszi ezt, hiszen az ember teremtésénél jelzi azt, hogy az Isten képmására való teremtés ugyanúgy hármas tagoltságot jelent az ember lényének is (szellem-lélek-test), és ugyanazt az isteni szellemet, az Istent alkotó esszenciát kapja ajándékba az ember, míg a többi teremtménynek kizárólag lelke és teste van.

"De a maga számára az ember nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá. Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s a helyét hússal töltötte ki. Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette." (Ter. 2:20-22)

Noha teremtési napok felsorolásánál úgy tűnhet az embert rögtön férfiévá és nővé teremtette az Isten, pár sorral később részletezi a Szentírás, hogy kezdetben az embernek nem volt neme, hanem a görög filozófia androgünjéhez hasonlatosan mindkét ma ismert nem princípiumai a részei voltak, ezt az Isten csak később "hasítja" ketté. Ezután kifejeződik, hogy ez az isteni szellem esszenciájának, vagyis a szeretetnek a természetéből adódik, hogy újra egyesülni tudjanak egymás megértésében a felek. Később az Újszövetség részletezi, hogy mindkét princípium önmagunkban való egyesítésére képes Krisztus által is Isten konkrét másik személy nélkül is.

"Mind az ember, mind az asszony meztelen volt, de nem szégyenkeztek egymás előtt." (Ter.2: 25)

A meztelenek voltak egy metafóra melyben kifejeződik, hogy úgy látták egymást, ahogyan voltak, teljes őszinteségben, minden hazugság és mesterkélt szépítés, manipuláció nélkül. Azonban később mikor felbukkan a bűneset után a "meztelenség" kifejezés, már más jellegre utal a korabeli szövegben.

"Erre felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek. Fügefaleveleket fűztek össze, és kötényt csináltak maguknak." (Ter. 3:7)

Ez a meztelenség már nem az egymás előtti őszinteség szimbóluma, hanem az Istent is átható szellemi tökéletesség nélküli, azt levetkőzött lényüket jelenti. Ennek hatására pedig éppen, hogy nem őszínték egymás előtt, hanem elkezdik elfedni, eltakarni valós romlott énjüket egymás előtt is. Ez a hazugság kezdete.

"Azután így szólt az Úristen: „Lám, az ember olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat. De nem fogja kinyújtani kezét, hogy az élet fájáról is vegyen, egyék és örökké éljen!”" (Term 3. 22)

Elterjedt tévhit, hogy a tudás fájáról ettek az emberek, mikor a bűneset megtörtént, azonban ez így nem igaz. A jó és rossz tudásának fájáról ettek. Ez nem konkrét tudást jelent, hanem a szubjektív értékítélet képességét, vagyis többé nem Istenre hagyatkoznak az emberek, abban, hogy mi a helyes, hanem Isten nélkül saját maguk próbálják eldönteni mi jó és rossz. De mindenhatóság hiányában ezen megítélésük szinte mindig téves. Ez a bűneset legnagyobb tragédiája és fő oka. Isten mindemellett ismét többesszámban beszél magáról. " olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat." Később csak az Újszövetséből derül ki, hogy itt a Fiúról beszél, akin keresztül az Atya teremtette a világot. A Fiú az, aki a jó és a rossz megkülönböztetésének képességével rendelkezik, azonban az Atya átfogja és átlátja az egészet teljes egészében és a Fiú nem önmagától ítél jóról és rosszól csak az Atyára hagyatkozva. Később az emberré lett Fiú, Jézus Krisztus is kifejezi ezt a tudáskülönbözőségét az Újszövetségben, mikor a világ végéről beszél: " Azt a napot viszont vagy azt az órát senki nem tudja, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, hanem csak az Atya." (Mk. 13:32)

"Az ember elnevezte a feleségét Évának, mert ő lett az anyja minden élőnek. Az Úr Isten ezután bőr köntösöket készített az embernek és a feleségének. Felöltöztette őket" (Ter. 3:20-21)

Másik gyakran elterjedt tévhit, hogy az Édenben már Ádám és Évaként jelenik meg az emberpár, azonban nevük csak a bűneset után lesz. Vagyis az ego megjelenésével önálló személyiségük, ami a jó és rossz szubjektív istennélküli megkülönböztetésével létezik, csak innen indul. Azonban Órigenész szerint ez annak jele is, hogy az Édenben lévő emberpár minden valaha élt, élő és élni fogó ember szimbóluma, ugyanis nem két konkrét személy követte el azokat, hanem mi mindannyian ott voltunk már ebben az előző létférában, és mi magunk beleegyezésével különböző mértékben hozzájárulunk az Istentől való elszakadáshoz. Külön önálló személyként csak ezt követően születnek le lelkeink a különböző korokba és élethelyzetekbe, annak megfelelően milyen mértékben és hogyan vállaltunk részt az eredendő bűnből. Ennek értelmében a jelen világ és élet már egyfajta büntetés és romlott forma, mely csak negatív következménye a preegszisztenciában elkövetett bűnünknek. A fizikai világ csak itt ekkor jön létre, mikor a Szentírás úgy fogalmaz, hogy " bőr köntösökbe öltözteti az Úr" az embert.

"Amikor az embert elűzte, az Éden kertjétől keletre odaállította a kerubokat és a fenyegető tüzes kardot, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat." (Ter.3:24)

Az emberek levettetnek a fizikai világba az Édeni szférából és az élet fájához többet nem férhetnek hozzá. Ez a fa nem ugyanaz, mint a jó és rossz tudásának fája. Ez az örök élet, az Isteni ősesszencia megélésének szimbóluma, amelyenek megértésének képességét az emberiség elveszítette a szubjektív értékítélet képességének vágyával. Ez az élet fája azonban nem örökkön örökké van elzárva, hanem az egész további bibilai történetek ennek visszaszerzésének kalandos története, mely Jézus Krisztusban az emberré lett Istennek megváltásában és belé vetett hitben csúcsosodik ki, akivel visszaáll a régi rend és az ember képes lesz ismételten visszatérni eredeti állapotába, sőt annál jobba. Az Ószövetség elején még csak angyalok őrzik az élet fájához vezető utat, de Jézus Krisztussal már mi magunk is visszaléphetünk rá, ahogyan ő is világossá teszi: "Én vagyok az út, az igazság és az élet" (Jn. 14:6)

Mindenki deportált csak másképp

A 2025-ös Nürnberg c. film részben nagy szívességet tesz azoknak, akik a nácik tetteit szeretnék relativizálni. Megtudjuk, hogy a britek csakúgy tervezték Norvégia megszállását, mint a náci Németország, ugyanazzal az indokkal, ahogy Göring szájából megkapjuk, hogy több százezer civil japán elpárologtatása egy gombnyomással Hirosimában és Nagaszakiban, védekezés címszó alatt egy óceánnal arrébb a saját országunktól, ugyan miben másabb morálisan, mint amivel őket vádolják. A film részben nem is akar, részben nem sikerül neki ezekre válaszolni. Ahogyan azt sem sikerül bemutatni, hogy Göringet dokumentumok alapján ellehetne ítélni a holokausztért. Bár nyilván nem ez volt az alkotók szándéka. A nácik érve mindig is az volt, hogy a zsidókat Európából kiakarták költöztetni, majd a háború alatt, mint az ellenséggel potenciálisan szimpatizáló belső ellenséget elszeparálni, táborokba zárni, majd onnan a keleten elfoglalt területekre kitelepíteni. Egyrészt  még ha ez is volt a szándék  eredetileg, a végeredmény aligha. Másrészt mégis ki gondolja azt, hogy ez a szándék jó? Ha kollektívan több millió zsidót átdobnak az Ural túloldalára a sztyeppére, arra ki mondja mégis, hogy na, jólvan, ez így rendben van? Sokszor említettem, hogy a nemzetiszocializmus akkor is a legbestiálisabb, legistentelenebb ideológia, ha a holokauszt soha nem történt volna meg. Sajnos az emberek zömének azonban enélkül valószínűleg egy telejsen elfogadható alternatíva, sőt vannak, akiknek még ezzel együtt is. Mindazonáltal a helyzeten nem segít, hogy azok a Szövetségesek, akik végül erkölcsileg ítéletet mondtak a vesztesek felett, maguk is valóban hasonló cselekedeteket hajtottak végre.

A háború után, a Szovjetunió, Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország és Románia német kisebbségét, pusztán etnikai okokból, függetlenül attól, hogy egyetértek-e a nácikkal vagy akár ténylegesen küzdöttek-e ellenük, a német vér alapján időseket és gyerekeket egyaránt, tervszerűen és tömegesen deportáltak és telepítettek ki, hogy ne képezzék az országok lakosságának részét. Ezek az országok a saját állampolgáraikat faji alapon összegyűjtötték, majd deportálták. Kb. 3 millió emberről beszélünk. 

A Szovjetunió az 1930-as években hajtotta végre Ukrajnában a holodomort. Moszkva tervszerűen elvette az ukrán nemzetiségűek által megtermelt javakat, élelmiszereket, majd hagyták egyszerűen éhenhalni őket. A Szovjetunió etnikai alapon a saját állampolgárait terveszűen megölte. Egyes becslések szerint közel 7 millió áldozatról beszélünk.

A Szovjetunió ma már köztudottan politikai alapon a saját állampolgárait összegyűjtötte, majd Gulágba, vagyis a legtöbb esetben halálos végkimenetelű munkatáborba küldte. Kb. 20 millió ember vesztette így életét.

Az Egyesült Államok a saját japán lakosságát 1942-től, Roosevelt, 9066-os rendelete alapján, vagyonelkobzás után munkatáborokba gyűjtötte a nyugati parton. Az indok az volt, hogy megbízhatatlanok és belső ellenségként funkcionálhatnak az ellenséggel (Japán) való szimpátiájukban. Nem számított, hogy több generáció óta az USA-ban született, amerikai állampolgárokról volt szó. Az USA pusztán faji alapon kb. 120 ezer állampolgárát deportálta táborokba, ahol több ezren életüket vesztették. 

Mindezekután elégségesnek tűnik, ha a nácik csak azt mondják, politikai okokból, az ellenséggel való szimpátia okán a zsidóságot csupán összegyűjtötték és kitelepíteni akarták saját területükről. Ha a győztesek erkölcsi mércéje is csak addig tart, hogy ez belefér, elég csak ennyivel érvelni, hogy elfogadhatónak tűnjön a bestia, sőt mártírnak, hisz ugyanazért büntették a vesztest, amit ők is tettek. De ettől még bestia marad, akkor is ha a győztesek is azok. A nürnbergi halálos ítéleteket John C. Woods zsidó származású amerikai hóhér hajtotta végre, nem túl megfelelő módon. Az elítéltek nyakát a zuhanás mértéke nem törte ki, Ribbentrop 17 mercig fuldoklott, míg Keitel tábornok közel 40 percig, mire meghalt. Nehéz morális igazságosságot várni attól, ha a mi erkölcsi mércénk csak egy arasznyival kevésbé gonosz, mint a legyőzötteké. A nácik kegyetlenségének árnyékát leginkább úgy lehetne eltüntetni, ha a saját árnyékunk, nem csak egy kicsivel lenne rövidebb. 

Japán amerikaiak egy Kaliforniai koncentrációs táborban a II. világháború alatt