Horvátországi-háború (1991-1995)- Vihar utáni "csend"

 A Horvátországi-háború befejezésének 30. évfordulója alkalmából írt sorozatunk következő része.

1995 augusztus közepén egész Horvátország ünnepel, a területének zömét bitorló Szerb Krajinai Köztársaság majdnem egészét visszafoglalták, a bábállam fővárásának kikiáltott Knin várán horvát nemzeti lobogó leng, és Thompson is megtartotta első Győzelem Napi koncertjét. S miközben az egész ország győzelmi örömmámomrban úszik, 15 horvát anya fájdalmas levelet kap kézhez; gyermeke hősi halált halt és életét áldozta a szabadság oltárán. Augusztus 5. ma a legnagyobb horvát ünnepnap, a Győzelem Napja. Azonban kevesen tudják, hogy Knin visszafoglalása és a Vihar-hadművelet után még rengeteg horvátnak kellett meghalnia mire valóban végetért a háború. 

Szerb ellentámadás a Vihar-hadművelet után

Bosansko Grahovo, egy látszólag jelentéktelen hercegovinai kisváros körül a Boszniai Szerb Köztársaság hadserege (VRS) gyülekezik nagy erőkkel, a hirhedt sebrenicai mészáros Ratko Mladic vezetésével. A horvátok az 1991-es nagyszerb invázió óta egy fő célt tűzte ki maguk elé, elvágni a Szerbia és Horvátország területén éktelenekdő Szerb Krajinai Köztársaság közötti utánpótlási vonalat, a Belgrád-Banja Luka- Bosanski Grahovo- Knin utat. 1992 nyarán csúfos kudarc zárta ezt a kísérletet a Banja Luka előtti szakaszon Posavina felől. Ezután helyezték a hangsúlyt a hercegovinai hadszíntérre, ahol kínkeservesen tudták 1994-ben megközelíteni, majd 1995 júliusában elfoglalni Bosansko Grahovot. Ezzel pedig elvágták az összeköttetést Knin, ezzel együtt pedig a Szerb Krajina 80%-át kitevő régió és a boszniai szerbek és Belgrád között. Ez volt az előfeltétele a híres neves Vihar-hadműveletnek, ami eredményezte az utánpótlás hiányában lévő, meggyengült szerb krajinai hadsereg pár nap alatt bekövetkező kapitulációját. Ebbe azonban a szerbek nem nyugodtak bele és az örömittas óvációban úszó Horvátországot pár nappal a győzelem után, 1995. augusztus 12.-én váratlan támadás érte. Ratko Mladic és katonái első ugrásként Bosankso Grahovot támadták meg és igyekeztek visszafoglalni, hogy onnan ellentámadást indítsanak Knin irányába és visszaállítsák a Szerb Krajinai Köztársaságot és az összeköttetést az anyaországgal. Rahem Ademi (egyébként koszovói albán) tábornok visszaemlékezése szerint erős és eltökélt támadással álltak szemben és a szerbeknek sikerült elvágni a Livno-Knin kommunikációs vonalat, így a Bosankso Grahovot védő 141. dandár magára maradt az elkeseredett rakétazáporban és ágyúzásban, majd az azt követő gyalogsági rohamban. A dandár tagjai közül legtöbben újoncok voltak, akik  - már csak életkoruk miatt is-; csak igen kevés harci tapasztalattal rendelkeztek. Sokuk apját vagy bátyját veszítette el az 1991-es invázióban és az azt követő harcokban. 15 horvát katona szintén az életét áldozta a Bosankso Grahovoi csatában, ahol sikeresen akadályozták meg a szerbek Knin felé való ellentámadását és védték meg a Vihar-hadműveletben kivívott győzelmet. 

A Mistral-hadművelet és a Nyugat-Boszniai pufferzóna

Zágráb és a HV nem tétlenkedett ezután és azonnal elkezdte szervezni a Mistral-hadműveletet, aminek lényege egy pufferzóna kialakítása volt Horvátország és a szomszédos Boszniai Szerb Köztársaság között, ezzel elvéve a lehetőségét annak, hogy a boszniai szerbek újabb támadást indíthassanak a Horvát Köztársaság frissen visszaszerzett területe felé. Az akcióban nem csak a HV, hanem a Zágrábból irányított boszniai horvát hadsereg, a HVO is részt vett. Valamint a későbbiekben csatlakozott hozzá segítségként a boszniai muszlim hadsereg is, az Arbih. A cél Jajce és Drvar visszafoglalása volt, melyeket 1992-ben veszítettek el. Ante Gotovina vezetése alatt Nyugat-Boszniában 2500 négyzetkilómétert foglaltak el (és részben vissza) a VRS-től. A HV-HVO csapatok egyesülése a fronton a bosnyák Arbihhel viszont nem volt probléma mentes és az 1992 és 1994 között külön véres háborút vívó fél rövid időre ismét összetűzésbe keveredett, amiből nem egy halott került ki, mire újra rendezték soraikat. Végső soron a Mistral 2 minden célját elérte és szeptember közepére olyan messze tolta a vissza a horvát területektől és a Horvát Köztársaság határától a szerbeket, hogy azok nem tudták komolyan fenyegetni azt. Mindemellett rekordméretűre növelték a Zágrábból irányított, de facto horvát államot Boszniában, a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság területét. Ez azonban fel is borította a horvát entitás etnikai összetételét és annyi szerb került a fennhatósága alá, ami borítékolható volt, hogy hosszú távon fenntarthatatlan.

A módosult horvát ellenőrzés alatt álló területek (kékkel) Bosznia térképén 1995 szeptemberében

Szerb bosszú a civilek ellen

Az érintett területekről a szerbek nagy mértékben evakuáltak szerb civileket, mielőtt a horvátok elfoglalták volna azt, így egy menekültválság alakult ki a Bosznia Szerb Köztársaság területén. A megoldást a Banja Lukai vezetés a területén élő horvát kisebbségen való bosszúban látta. Banja Luka és környékén horvát civilek tízezreit lakoltatták ki egyik napról a másikra, hogy helyet biztosítsanak az evakuált szerbeknek. A horvát családok hanyatt-homlok menekültek át a Száván, a Horvát Köztársaság területére, mindenféle ladikon, amit találtak vagy eszkabáltak, hogy a szerbek bosszújától megóvják magukat. Miután katonailag nem tudtak már revansot venni a Mistral-hadműveletért, így a szerb ellenőrzésű területek horvát kisebbségén élték ki a szerbek a bosszújukat. A horvát túlélők a braniteljskiportalnak a következőképp számoltak be a '95 őszi horvátellenes vérengzésről:

"a szerbek kimerültségig verték a horvátokat, késekkel elvágták a karjuk és lábuk inait, majd órákig hagyták őket vérezni, levágták a húsukat, késekkel megszúrkálták őket, levágták az orrukat, fülüket és nemi szervüket, feltépték a hasukat, eltörték a bordáikat, majd fabotokkal és csákányokkal ölték meg őket." (portal.braniteljski-forum.com)

A Száva partján tömegével érkeztek a horvát menekültek Horvátország területére egy jelentős menekültválságot előidézve újból. Eközben Kelet-Szlavóniában, Horvátország egyetlen megszállás alatt álló részén, - amire korlátozódott a maradék Szerb Krajinai Köztársaság-, 2 év kihagyás után, újból ágyúzni és bombázni kezdték Eszéket. A várost, amit ugyan félig betudtak keríteni, de elfoglalni sohasem. Ez utóbbi már nem is volt cél 1995 szeptemberében, csak és kizárólag a bosszú. 

Végső hadműveletek

Mindezeket figyelembe véve Zágráb és a HV úgy döntött, végleg pontot kell tenni a szerb fenyegetés végére. 1995 szeptember 18.-án indította meg a HV az Una-hadműveletet, aminek a célja az Una és Száva folyokón átkelni Nyugat-Boszniába ( az eddigi támadási iránytól ellenkező irányba) és észak felől nyomást gyakorolni a Boszniai Szerb Köztársaságra. A hibás hírszerzési adatok és a VRS közelmúltbeli vereségei okán súlyosan alábecsült katonai képességei miatt, csúfos kudarcba fulladt. A támadás mindösszesen 1 nap alatt meghiúsult és verte vissza a szerb VRS a HV-t a folyó horvátországi oldalára. Az Una-művelet volt az egyetlen horvát hadművelet 1994 novemberétől, ami nem járt sikerrel. Fájdalmas bukását gyorsan orvosolandó, kidolgozták a Déli Ugrás-hadműveletet. Ez már a "jól bejáratott" hercegovinai horvát területekről indított támadás volt a HV, HVO és az Arbihhel közösen. A cél immár Banja Luka, az utolsó szerb szatelitállam fővárosának fenyegetése volt. Banja Luka volt a legnagyobb, nem Szerbia területén lévő szerb város. A horvátországi Knin bukása után az egyetlen katonai és politikai központja a szakadár szerbeknek. Ráadásul a Kninből ide menekült Szerb Krajinai Köztársaság kormánya is itt székelt. Ante Gotovina vezetésével így 1995 október 8.-án kezdetét vette a Déli Ugrás-hadművelet, amivel már nem bírt a meggyengült VRS sem. Gotovina és a horvát csapatok mindössze 20 km-es távolágra kerültek Banja Lukátol a boszniai szerbek fővárosától. Banja Lukaban - csakúgy, mint 2 hónappal korábban Kninben-, pánik lett úrrá és a kormány és az helyi szerbek menekítésének előkészületeit kezdték meg. Gotovina tábornok az ostromra készült, azonban az USA megfenyegette Zágrábot, hogy amennyiben Banja Lukat is megostromolja a HV, akkor a horvát csapatok le lesznek bombázva. Tudjman elnök a száját húzva, de parancsba adta Gotovinának (aki dühében állítólag őrjöngött), hogy a hadműveletet le kell állítani. Október 11.-én a horvát egységek megálltak és október 12.-én tűzszünetet kötött mindegyik fél. 

Slobodan Milosevic szerb (balra), Franjo Tudjman horvát (középen) és Alija Izetbegovic bosnyák (jobbra) elnökök Daytonban

Még a HV feláll Eszék-Vinkovci vonalon és tervet készít Kelet-Szlavónia, a maradék szerb ellenőrzésű Horvátországi terület visszafoglalására, erre azonban nem kerül sor. 1995 november 11-én aláírják az Erduti-megállapodás, melyben Szerb Krajina végleg megszűnik és Kelet-Szlavónia 2 éves átmeneti időszakkal visszaintegrálódik Horvátországba. December 14.-én pedig Franjo Tudjman horvát, Alija Izetbegovic bosnyák és Slobodan Milosevic szerb vezetők aláírjáka  Daytoni-megállapodást, mely végleg lezárja a balkáni konfilktust. Ezzel Bosznia-Hercegovina sorsa is rendeződik, ahol egyszerre létezik két entitásként a Boszniai Szerb Köztársaság és a Bosznia-Hercegovinai Föderáció. Utóbbi a horvátok és bosnyákok uniója. Ezzel a legtöbbet valójában a horvátok veszítettek, akiknek nem csak, hogy nem sikerült a horvátok lakta hercegovinai részt integrálni Horvátországba, de a saját entitást, Herceg-Boszniai Horvát Köztársaságot is fel kellett oszlatni, a HVO-val együtt 1996-ban. Azóta Bosznia diszfunkiconális, a két entitás egymással kibékíthetetlen politikai csörtékben pang, és mai napig ENSZ-békefenntartók tartják meg a törékeny békét. Sokakban felmerült azóta amerikai részről is, Bosznia jobban járt volna, ha hagyják, hogy Banja Lukát elfoglalják a horvátok. A horvátok háborújának utolsó aktusaként végül 1998. január 1.-én Kelet-Szlavónia is a sokat szenvedett Vukovárral, a horvát hősiesség szimbolikus városával visszatér Horvátországba. Ez volt az utolsó határmódosítás, abban az országban, ahol az egész délszláv háború legkorábban kezdődött 1991 márciusában. A szerb rendfenntartók végül csak 2004-ben hagyják el a területet végleg. Az Erduti-megállapodás részeként Kelet-Szlavónia vér nélküli visszaszerzésének ára, az ottani szerbek kollektív amnesztiája volt. Így azok, akik civileket lőttek le, kínoztak meg, vertek agyon a háború alatt, mind szabadon élhetnek. Rengeteg asszony találkozik nap, mint nap korábbi erőszaktevőjével, férjük, fiaik gyilkosával az utcán, a boltban. Sokak számára ez a háború sohasem ért véget, és a mai napig tart...

A cikksorozat további részei:

Horvátországi-háború (1991-1995) I. - Előzmények: Usztasáktól Jugoszláviáig
Horvátországi-háború (1991-1995) II.- Dicsőséges védekezés a túlerővel szemben
Horvátországi-háború (1991-1995) III.- Vance-terv és eszkalálódás Boszniában
Horvátországi-háború (1991-1995) IV.- Újjáéledő horvát hadszíntér és a horvát-bosnyák vérfürdő
Horvátországi-háború (1991-1995) V.- A Vihar-hadművelet és a háború vége

Horvátországi-háború (1991-1995) - Külföldi önkéntesek a fronton

HOS- a Horvát Védelmi Erők rövid története

A Vihar-hadművelet emberséges lezárása két férfi szemével
A lány aki megjárta a Horvátországi-háború összes frontját

Vihar-hadművelet és egy embertelen háború emberséges zárása

30 évvel ezelőtt 1995. augusztus 8.-án véget ért a Vihar hadművelet, amellyel a horvát hadsereg visszafoglalta a szerbek által 1991-ben elfoglalt területek jelentős részét, és ezzel 4 és fél év után megszűnt a Horvát Köztársaság területén lévő de facto szerb bábállam a Szerb Krajinai Köztársaság. Ez a történelmi esemény azonban valójában két férfi személyes története is.

A horvát Petar Stipetić magas rangú tiszt volt a Jugoszláv Néphadseregben, mikor 1991 szeptemberében már javában dúltak a harcok a szerbek és horvátok között, Franjo Tudjman horvát elnök pedig meghívta Stipetićet az alakuló Horvát Hadseregbe. Stipetić beleegyezett de időt kért, míg hivatalosan elintézi a dolgait a jugoszláv seregben, s megbeszéli a dolgot ottani szerb barátaival. Többek között Čedo Bulattal. Tudjman elnök azonban még másnap nyilvánosan bejelentette Stipetić átállását, ezzel roppant kínos helyzetbe hozva őt. Čedo Bulattal ezután nem beszéltek és találkoztak többet. Petar Stipetić kiváló katona volt, a horvát hadsereg nélkülözhetetlen tábornoka lett, de politikailag kegyvesztetté vált. Nem volt hajlandó belépni a HDZ-be, Horvátország kvázi egyeduralkodó nacionalista kormánypártjába, valamint részt venni a horvát-bosnyák háborúban, korábbi szövetségeseik ellen. 1995-ben a Vihar hadműveletben Tudjman nem szánt neki már jelentősebb szerepet.

Čedo Bulat 1991-től a Szerb Krajnai Köztársaság Hadseregének ezredese lett és a 21. Kordun hadtest parancsnokává vált. Mikor 1995. augusztus 4.-én megindult a Vihar hadművelet, a szerb bábállam horvátországi fővárosa Knin, már másnap augusztus 5.-én elesett. A további két napban Szerb Krajina további területei sorra kerültek horvát ellenőrzés alá. A szerb bábállam kormánya és lakosságának zöme a Boszniai Szerb Köztársaságba menekült. Augusztus 7.-ére már csak a Glini melletti 21. Kordun hadtest tartott ki a horvátok támadása ellen. Basarac horvát tábornok sorozatos rossz döntései hatására a horvát hadsereg itt nem csak megakadt, de a szerb erők vissza is verték őket és ellentámadásra készültek. Tudjman elnök a fenyegető kudarcot elkerülendő, Basaracot leváltotta és a kegyvesztett, de kiváló stratéga Stipetić tábornokot tette a helyére. Stipetić új haditervet dolgozott ki és a szerb erőket megkerülve bekerítette azokat. Čedo Bulat az utolsó harcoló szerb egység parancsnokaként belátta, hogy ha megakarja menteni 5000 katonája életét, akkor nincs más választása, mint a feltétel nélküli megadás.

Bulat ezredes a Gornji Vidusevac felé vezető úton a horvát erők elé autózott, majd kiszállt. Stipetić tábornok így emlékezett vissza erre: Kiszálltam a járműből és körülnéztem, és Čedo szállt ki a járműből a másik oldalon. A háború kezdete óta most láttam először egykori beosztottam és barátomat az 5. katonai körzetből. Mivel azóta nem láttam, nem tudtam, hogy ő a 21. Kordun hadtest parancsnoka. Kiszállt az autóból és gépies léptekkel odalépett hozzám, tisztelgett és üdvözölt. Majd azt mondta " Tábornok úr, Čedo Bulat ezredes vagyok a 21. Kordun hadtest parancsnoka, ezennel átadom önnek a hadtestet és gratuálok a horvát hadsereg győzelméhez."

Stipetić tábornok ezután szintén tisztelgett, majd kezet ráztak. Ezt követően készült az ominózus fotó, ahol Bulat ezredes egy autó motorháztetején aláírja a szerb kapitulációt. Stipetić figyelmeztette, hogy még 10 ezer embere van a környéken és nem tudja garantálni, hogy valaki önkényesen nem ereszt-e golyót belé a szerb egyenruha láttán, így felajánlotta, hogy civil ruhát ad neki és autóval személyesen szállítja haza. Bulat ezredes megköszönte, de tisztelettel visszautasította, miszerint a katona, megadás után is katona és egyenruháját addig viseli, ameddig parancsot nem kap az attól való megválásra. Végül még pisztolyát sem vették el tőle a horvátok. Stipetić tábornok értesítette a környéken lévő egységeket és végül a 10 ezer katonából nem akadt egy sem, aki önkényesen eleresztett volna egy golyót. Čedo Bulat elfeledve, mellőzve a nyilvánosságtól távol élt Belgrádban 2008-as haláláig.

Petar Stipetić tábornoknak sosem bocsájtotta meg igazán a horvát politika a függetlenségét. Míg más veteránoknak az állam új házakat bocsájtott rendelkezésre, Stipetić régi házának felújítására is vonakodva adtak támogatást. 2018-ban halt meg, a horvát parlament HDZ-s elnöke még az egy perces néma felállást sem akarta elrendelni tiszteletére. Szűlővárosában Ogulinban teret neveztek el róla, amelynek felavatására a horvát kormány részéről senkit sem delegáltak. Miroslav Vidovic százados, Stipetić jobbkeze később úgy nyilatkozott: Stipetić tábornok és Bulat ezredes is végig úriemberként viselkedtek és méltósággal, emberséggel zártak le egy olyan háborút, amit távolról sem úriemberek irányítottak és méltatlanul, embertelen módon vívtak meg.

Horvátországi-háború(1991-1995) V.- A Vihar-hadművelet és a háború vége

Előző: Újjáéledő horvát hadszíntér és a horvát-bosnyák vérfürdő  

V.- Vihar-hadművelet és a háború vége

A Z4-terv  és Nyugat-Szlavóniai sikerek

1995 elején járunk, a Vance-terv 1992 januárjában beiktatott tűzszüneti megállapodása lejár. Az RSK állapotát tekintve ez a horvátokat annyira nem zavarja. Az egész 1994-es évben Krajna visszafoglalására készültek, terveket szőttek és gyakorlatoztak. A Nyugat diplomáciai megoldásokat sürget, Tudman sejtelmesen nyilatkozik, hajlik a tárgyalásokra, de a színfalak mögött mindenki tudja, nem akarják kivárni Szerb Krajna és a Boszniai Szerbek politikai egyesülését és esetleges újraerősödését. Most vannak a horvátok nyerő pozícióban és meggyengült ellenféllel állnak szemben. Milosevic is tudja ezt, ő pontosan a tárgyalásokra játszik és azt akarja, hogy Knin fogadjon el bármilyen béketervet, amit kap, hogy idejük legyen megmaradni és a későbbiekben politikailag egyesülni. Milosevic már a 1995 végén tartandó amerikai választásokban reménykedik és abban, hogy ha ismét egy Republikánus adminisztráció nyer, az újból magasról fog tenni a térségre, ahogyan 1991-ben tette és ismét a szerbek kerülhetnek nyeregbe. Az amerikaiak valóban megoldást kínálnak és asztalra teszik a Z-4 tervet. A Z-4 terv Horvátország területi és politikai rendezésének terve. Ebben Horvátországnak 4 zónáját jelölik meg. Első a legnagyobb eredeti Krajnai-dalmát rész, ahol Szerb Krajna fővárosa és legnagyobb területe, népessége is van. Ez a terület jelentős autonómiát kap, önálló önkormányzatisággal, parlamenttel, választásokkal és a kettős szerb-horvát állampolgársági lehetőséggel. Nyugat-Szlavónia ugyanebben az autonómiában részesül. Míg Kelet-Szlavónia (amit a JNA foglalt el) lassan két éves ENSZ felügyelet alatt visszaintegrálódik Horvátországba, valamint Krajna külső területeit, ahol eredetileg nem éltek a szerbek többségben, csak később foglalták el és űzték vagy irtáttoák ki a horvát lakosságot, azonnal visszakerül a horvát kormányhoz.  Bár Milosevic azt ajánlotta a szerbek fogadjanak el minden tervet, Kninben hallani sem akarnak erről. Gyakorlatilag ugyanazon jogokat kapnák meg, amit az 1992-es horvát alkotmány biztosít nekik a két autonóm zónával. Szerb Krajna nem ezért küzdött annyit éveken át, hogy ugyanott legyenek, amiért a harcot kezdték. Zágrábnak ez a megoldás rosszabb, mint, amire katonailag képes lehet, de tudja a horvát hirszerzés, hogy Knin nem fog beleegyezni ezért a jószínben való feltűnés érdekében hivatalosan Tudman beleegyezik a Z-4 tervbe. 1995 tavaszára viszont világossá válik, hogy a Szerb Krajnai Köztársaság vezetése nem fogadja azt el. A békefenntartók mandátuma lejárt, az országból kivonulnak, miközben rendezési terv nem született. Zágrábnak ez a legideálisabb, Knin viszont nem méri fel, hogy a saját halálos ítéletét írta alá azzal, hogy a Z-4-et nem írta alá. 

A Z-4 terv

Egy áldozat a zágrábi kazettás bombázások után

Ante Gotovina tábornok és Tudman készen áll egy professzinális tervvel Szerb Krajna jelentős részének megsemmisítésére. Azonban nem vágnak bele rögtön, a HV-t tesztelni akarják kisebb kockázattal is és megnéznék a Nyugat reakcióját is egy ilyen esetben. Ezért 1995 májusában ott vetik be a hadsereget, ahol egyszer már sikert értek el, ez pedig Nyugat-Szlavónia. A Nyugat-Szlavóniai Szerb Krajnai nyúlványt félig már 1991 végén elfoglalták kezdetleges módon is, most itt a lehetőség, hogy az egészet visszaszerezzék és végre elfoglalják a stratégiailag fontos kelet felé vezető autópályát. Ezzel lehetőséget nyitva egy Kelet-Szlavóniai offenzívához is. A Villám-hadművelet 1995 májusában megindul Nyugat-Szlavónia maradék része ellen. Az RSK-nak esélyem sem volt, egy hét leforgása alatt megszűntetik a horvátok a Nyugat-Szlavóniai entitást és visszaszerzik 4 év után az A3-as autópályát is. Kninben a hangulat elkeseredetten dühös és a háború történetének legnagyobb rakétazáporát zúdítják Zágrábra és több horvát nagyvárosra. Sok horvát civil veszti életét a bosszúhadjáratban, a kazettás bombák célpontjai szándékosan polgári célpontok voltak. ( Milosevic azonnal utasítja Knint a terrorbombázás leállítására két nap után.) Ez a reakció csak feltüzeli mind a horvát vezetést, mind a lakosságot. A Nyugat levette kezét a régióról a Z-4 bukása után, a horvátok megoldhatják a problémát úgy, ahogy akarják. Marko Perkovic Thompson is visszatér a hadseregbe, aki eddigre már több háborús slágert gyártott le és nagy népszerűségnek örvend. Megannyi horváttal, akik időközben leszereltek visszaáll a nagy offenzíva idejére a HV-ba. A horvátokat az is felbátorítja, hogy eközben a Boszniai hadszíntéren a szerb-bosnyák konfliktus közben megtörténik a srebrenicai mészárlás a szerbek részéről. Ez a délszláv háború legnagyobb etnikai tisztogatása, amit a szerbek követnek el bosnyák civilek ellen. Ez és az, hogy a VRS immár ENSZ-bázisokat támad és foszt ki, hogy fegyverhez jusson, eljuttatja a nyugati szövetségeseket arra a  szinte, hogy a NATO megkezdi a boszniai szerbek bombázását. 1995 nyarán a horvátok leporolják a bosnyákokkal közös tervüket és a '94 Tél offenzíva folytatása mellett döntenek, ha bár már '95 van és nyár. A HV átvonul a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaságba, az ottani HVO-val és a bosnyák Arbihhel közösen ismét észak felé tör, a VRS elenáll, de már a boszniai szerbek is a kifáradás jeleit mutatják. Bihács felszabadítása ugyan még mindig nem sikerül, azonban, ami a horvátoknak fontos, a Knini utánpótlási vonalat elérik. A Szerb Krajnai Köztársaságot elvágják a Szerbiai köldökzsinórtól. A HV és a HVO már ott állomásozik a szerb bábállam fővárosa, Knin mögött. 

A Vihar-hadművelet és, amit maga után hagy

Az RSK letolt gatyával várja a horvát támadást. Sem elegendő fegyverzete, lőszere, sem embere sincsen már. 40 ezer rosszul felszerelt RSK katona várja a jól felfegyverzett HV 200 ezer katonáját. A horvát TV és rádióadók a megadásra szólítják fel a szerb lakosságot. Mindenhonnan a reménytelen elennállás üzenetét hangoztatják. Több százezer szerb civil készül fel a legrosszabbra. Rettegnek a horvátok bosszújától és nem hisznek a győzelemben a jelen helyzetben. A Szerb Krajnai Köztársaság vezetése hasonlóan áll a szituációhoz, a szerb lakosságot a menekülésre bíztatja a Boszniai Szerb Köztársaság irányába. 1995 augusztus 4.-én hajnalban lecsap a Vihar. A támadás a Horvát Légierő taktikai bombázásaival kezdőik az RSK-erők bázisai ellen. Ezt követően több ponton nyomulnak be Szerb Krajna területére, ahol 6-7 ponton elvágják egymástól a szerb erőket és kisebb gócokba szorítva őket felmorzsolják a katlanokban. A Vihar olyan erővel söpör végig, hogy Knin, a főváros már másnap, augusztus 5.-én elesik. Thompson az énekes szintén ott van, elsők között vonul be a városba és írja meg a Dolaznak Hrvata és a Kninska Krajlice című számokat Knin visszafoglalásáról. Diadalittasan tűzik ki a horvát lobogót az egykori Horvát Királyság székhelyének, knini várára. A horvát katonák egymás után verik le a szerb, cirill betűs utcanév táblákat, Krajnai rendszámtáblákat, égetik el a Jugoszlávia és a Szerb Krajnai Köztársaság zászlóit. Augusztus 6.-ára már csak az Észak-Krajnai részen vannak harcok, de április 7.-ére itt is felszámolnak minden ellenállást. Az eufóriát a sok éves, kegyetlen háború után jól szemléltetik Thompson sorai:

" A dicső lovag belép a Mennyország kapuján

 Éhínség és háború nélkül hagyta hátra gyönyörű hazánkat

Arany szavakkal térdel le a Mennyei Atya előtt

"Visszaadtam a földedet, a horvátoknak"

Drága hősi földem örökké emlékszik e szavakra

Szeresd hát e földet, építsd rá otthonod

És védd meg őt, mert véred köt hozzá"

(Thompson: Dolaznak Hrvata)

A Szerb Krajnai Köztársaság most már csak Kelet-Szlavóniában létezik jogilag. Vezetősége a Boszniai Szerb Köztársaság fővárosába, Banja Lukába menekül. Tudman és Ante Gotovina tábornok ügyel rá, hogy kegyetlen, civilek elleni atrocitások ne történjenek, tanulva a Medaki esetből. Ettől azonban még történnek. Bár mértékük jelentősen csekélyebb és csak elszórtan, izolált esetekről beszélhetünk. Ez azonban nem vígasz a több száz idős, magatehetetlen szerb civilnek, akik már nem lehetnek az élők sorában, amit pár tucat barbár horvát katona okozott. Óriási konvojokban indulnak a szerb civilek és hagyják el Horvátországot. Több, mint 200 ezer szerb menetel autóval, lovaskocsin, traktorok vagy ahogy tudnak a Boszniai Szerb Köztársaság irányába. Az útvonalat a Horvát Hadsereg biztosítja. (Máig tisztázatlan körülmények között mégis egy alkalommal a civil menetoszlopba beleágyúzik az egyik HV egység.) Milosevic dühöng Belgrádban, és az egész esetet úgy konstatálja:

" Vukovárt 2000 horvát védte 3 hónapon keresztül, Szerb Krajnát viszont 200 ezer szerb nem volt képes 2 napig sem."

Franjo Tudman elnök és Ante Gotovina Knin várában a felhúzott horvát zászlóval

A horvát hadműveletek így nem állnak meg. Most, hogy Szerb Krajna eltűnt az útból, Ante Gotovina és csapatai az ősz elején átvonulnak Boszniába, és a Mistral-hadművelet keretében felszabadítják Bihácsot 4 évnyi szerb elzártságából és a VRS-el is felveszik a harcot. Hatalmas területek foglalnak el a Boszniai Szerbektől októberre és mindösszesen 20 km-erre Banja Lukától, a Boszniai Szerb Köztársaság fővárosától áll meg a horvát hadsereg, Tudman külön parancsára, amerikai politikai nyomásra. Az USA most már végképp tárgyalóasztalhoz kívánja ültetni a feleket, úgy érzi megvolt az a katonai erődemonstráció, ami kompromisszumkészebbé teszi a szerbeket. Milosevic, Izetbegovic, Tudman és Karadic a boszniai szerbek vezetője Daytonban gyűlik össze. Vészmegoldásnak a horvát hadsereg Eszék mellett gyülekezik, hogy katonai erővel foglalja vissza Kelet-Szlavóniát és Baranyát, Vukovárral és a megannyi faluval együtt. Erre azonban nem kerül sor. A szerb vezetés beleegyezik abba, hogy a Szerb Krajnai Köztársaság megszűnik létezni. A kisebbségek helyzetének rendezése okafogyottá válik, mivel a legtöbb szerb elhagyta Horvátországot. A korábbi közel 20%-os lakosságarányuk mindössze 3%-ra csökken a Vihar-hadművelet után. Külön az Erdődi-megállapodás értelmében Kelet-Szlavónia és Baranya egy két éves ideiglenes ENSZ bábáskodást követően visszaintegrálódik Horvátországba. Bosznia-Hercegovina helyzete szintén az asztalra kerül. Ebben két entitásra bontják az országot. Az egyik Bosznia-Hercegovniai Föderáció, amit vegyesen laknak horvátok és bosnyákok, a másik pedig a Boszniai Szerb Köztársaság. Mindkettő Bosznia-Hercegovina szövetségi államának része, de külön parlamenttel és önkormányzattal. A külön hadseregeket azonban lekell szerelni. A Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság nem kap önálló szerepet, még csak entitás szinten sem, az a bosnyákokkal kevert Bosznia-Hercegovinai Föderáció része. A HVO-t szintén leszerelik. Ezt a horvátok nehezményezik és egy három osztatú Boszniát szerettek volna, ahol önálló parlament és alkotmány jut a horvát kantonoknak is. Ezenkívül Bosznia-Hercegovina kap egy ENSZ-főfelügyelőt és egy rakat békefenntartót. Ez így van mind a mai napig és a Daytoni-békeszerződés sokak szerint inkább csak befagyasztotta a három etnikum konfliktusát a térségben, nem pedig megoldotta azt. Bosznia egy önálló működésre képtelen ország a szövevényes, sok osztatú politikai rendszerével. 

Menekülő szerb civilek konvoja a Vihar-hadművelet után

A háború hatásai és emlékezete

Tudman megkapta, amit akart. Egy független és gyakorlatilag szerbektől mentes Horvátországot. De hercegovinai résszel kiegészült Nagy-Horvátországról le kell mondania, ahogy a boszniai horvátoknak is az anyaországhoz tartozásról és a megfelelő kisebbségi jogokról Bosznia-Hercegovinában. 1998 január 1.-ével a keleti országrész is visszakerül a Horvát Köztársasághoz. A porig rombolt Vukováron tiszteletteljes, egyben erős beszédet mond Tudman. A legnagyobb szerb kisebbség ma is itt él Horvátországban. Az együtt élés a horvátok és szerbek között azonban évtizedek múltán is terhelt. Vukovárt újraépítik, de mementóként a golyónyomok megmaradnak. A szitává lőtt Vukovári víztorony örök emlékként áll a horvát mártírság emlékére. A horvát és szerb gyerekek a mai napig külön iskolákban tanulnak, egymástól szeparálva. A tömegsírok feltárása nem segíti a sebek gyógyulását. Franjo Tudman Horvátországa a '90-es években egy nacionalista mámorban úszik. Rengeteg utcát, teret neveznek el Usztasa "hősökről", a köztelevízión pedzegetik a horvátok iráni, nem  szláv származását. A háborús heroizmus és a szerbek démonizálása a médiában mindennapos. Tudman elméjén egyre inkább urrá lett a megalománia és 1995 után a hadsereg marsalljának nevezte ki magát, csak rászabott Tito katonai díszegyenruháját imitáló öltözetben. Ezt a rangot halála után visszavonták és más elnök nem élt vele. Hosszas betegséggel küzdött. Élete végén többszörs antiszemita kijelentéseket tett. A HDZ egy korrupt, Tudman családi és baráti körét hatalomba juttató gépezetté vált. 1999-re, halála évére gyakorlatilag egy nyugati politikus sem vállalt vele közösséget. Temetésére egyetlen hivatalban lévő európai vezető ment csak el, Orbán Viktor. Ahogy a horvát politológia mondja: Tudmannak két álma volt: Egy független Horvátország és az EU-tagjának lenni. Életében első álmát elérte, halálával pedig utat nyit a máodik felé. Franjo Tudman utcával, térrel, szoborral az összes horvát kis és nagyvárosban, faluban találkozhatunk. Nevét és emlékét hidak és a zágrábi repülőtér is őrzi. Tisztelete minden ellentomdása ellenére, a horvát lakosság körében töretlen.

Vukovári víztorony

 

Aknamező Horvátországban

Lassan a turizmus is újraindult az aknamezők árnyákában. Horvátország tetemes része még 30 évig aknamezőkkel tarkított, amiknek a felszámolása rettentő nehezen haladt. Közben megannyi ártatlan civil vagy épp turista életét követelve. Az egykori Szerb Krajnai Köztársaság területét különleges elbírálású területnek minősítik, amelynek extra anyagi igényei vannak az újjáépüléshez. Ezzel együtt is még mindig megszokott része Horvátországnak a kiégett, lerombolt, elhagyatott házak sokasága. Sok helyütt örökre elüresedő, gazzal, fákkal benőtt falvakkal, melyekben egykor szerbek éltek.  A HOS helyzete mai napig vita tárgya. ( Veterán rangot a HOS-tagjai a többi egységhez képest csak sokkal később, paradox módon egy szociáldemokrata kormány idején kapnak a 2000-es évek elején). Bár a spliti HV alá tartozó HOS 1995 végén leszerel ( karlendítések közepette), napjainkban is nagy tiszteletnek örvend a szervezet. Pólók, zászlók, kitűzők, matricák vannak forgalomban nevével és a hírhedt Usztasa köszöntéssel. Az EU-nak megfelelni kívánó Horvátország elméletben tiltja ennek használatát, azonban kivételt tesz ha háborús veterán, vagy a Nagy Honvédő Háború kontextusában használják ezt. Ez pedig szélesre nyitja az értelmezések tárházát. Aki a HOS, ZNG, HV vagy a rendőrség kötelkében szolgált a háború alatt, mind veteránnak minősül, ennek megfelelő anyagi ellátást is kap. Azonban ez nem kárpótolja azokat a testi és lelki traumákat, amit a II. világháború utáni Európa legkegyetlenebb etnikai konfliktusában átéltek. A veteránok körében az öngyilkosok aránya lakosságarányosan kiugróan magas. Több, mint 3000 egykori horvát katona vetett véget életének önkezűleg és ez a szám minden évben százas nagyságrendben növekszik. Miroslav Skoro, Eszék későbbi polgármestrere, majd pécsi konzul, szintén megénekli a bánatát a veteránok megnem értettségéről, s arról, hogy a Nemzetközi Törvényszék Hágában a hőseiket citálja bíróság elé, a későbbi szocialista horvát kormányok közreműködésével. Ahogy Skoro mondja dalában: " testvéreim elárulnak, elítélnek engem, csak mert szerettem, ami az enyém, amit a legjobban szeretek, mert megvédtem, amit szeretek". Egyik első, 2003-as koncertjén el is sírja magát előadás közben

Thompson az énekes-veterán befutott sztár lett, Horvátországban nacionalista és a háború emlékét ápoló dalait mindenki ismeri. A HOS usztasa "Za dom spermni" köszönését rendszeresen használja és a HOS védelmére kel nyilvánosan. (Holott Thompson sosem volt annak tagja, a ZNG majd a HV sorait erősítette.) Mai napig botrányokat kavar Boszniában, hogy dalaiban Mostart és Herceg-Boszniát horvát földként azonosítja, emlékeztetve a boszniai horvátok hányatatott, mai napig rendezetlen sorsára a társadalmat. 

" Ha nem tudod mi történt, had mesélje el Lika

Kérdezd Dubrovnik városának köveit

Kérdezd Zadar, Kotare és Sibenik falait

Ha nem tudod drágám, kérdezd meg a hősöket

Kérdezd a Dunát, mi történt Vukováron

És Velebit fagyos kövei had feleljenek neked

Miért sír a hercegovinai asszony

Kérdezd meg drágám, a Mostar felé vezető úton"

(Thompson: Ako ne znas sta je bilo)

30 évvel a győzelem után is stadionokat tölt meg koncertjeivel, ahol óriási számban érkeznek olyanok, akik már jóval a háború után születtek, mégis HOS zászlókat lobogtatva éneklik dalait, szüleik előtt tisztelegve, akiket vagy nem ismerhettek meg, vagy súlyos testi és lelki traumákkal élik mindennapjaikat. Melyet remélünk nem örökítenek át az új generációknak és lélekben végre lezárhatja a horvát társadalom a véres 20. századát.

Horváth Martin