Miért támadt az Úr Mózesre?

Mózes története sokkal mélyebb és érdekesebb, mint ahogyan köztudatban él, vagy a hittankönyvek mesebeli világán át eredeti jelentésétől leromolva megmarad az emberek tudatában. Mózes elhívásának kezdetén tiltakozik, hogy Isten őt válassza ki beszédhibája (feltételezhető dadogása) okán a népvezéri feladatokra. Majd közvetlenül azután, hogy Isten meggyőzi alkalmasságáról hiányosságai ellenében és útra kerekedik családjával, a Biblia egy roppant zavarbaejtő, mára mellőzött szakaszt tartalmaz:

"Útközben történt, az éjjeli szálláson, hogy rátámadt az ÚR, és meg akarta ölni. De Cippóra fogott egy éles követ, levágta fiának az előbőrét, Mózes combjához érintette, és így szólt: Véren szerzett vőlegényem vagy! Akkor eltávozott tőle az ÚR." (2Móz 4:24-26)

Elsőre nagyon különös lehet, hogy miért is támad egyáltalán valakire az Úr, pláne arra a választott szolgájára, akit imént hívott el nagy feladatra. Fontos tisztázni, hogy az Ószövetségben az Úr általi támadás, vagy halál sokkalta inkább a saját belső, lelki tusakodásunkra és szenvedésünkre utal, amit önmagunkkal kapcsolatba érzünk az Isten jelenlétében, látva Isten szellemiségéhez képest a saját magunk gyarló hitványságát. Az Ószövetségben később azért is nem képesek szemtől szemben látni az Istent és "halnának bele", ahogyan az Írás fogalmaz, mert saját maguk bűneit világítaná meg Isten fénye, amivel képtelenek együtt élni és feldolgozni. Ugyanez a helyzet Mózessel is, mikor az Úr rátámad. De miért is teszi?

Látszólag az ok triviális. Elmulasztotta körülmetélni Mózes a fiát. A körülmetélés azonban egy roppant fontos jelentéssel bír ekkor a megváltástörténetben. A körülmetélés jelzi azt, hogy az ember valamit feláldoz magából ebben a világban az Istenért. Az Isten feláldozza önmagát Jézus Krisztusként értünk, s vérét ontja önként a mi életünkért. Ebből az áldozatból azonban nekünk is átkell élni legalább egy minimálisat a világban, ahogyan Jézus is megfogalmazza: „Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak" (Jn. 15:20). Krisztus áldozata kimentett bennünket abból, hogy az örökkévalóságban szenvedjünk az Isten által megvilágított bűneink tudatában, már időtlen létállapotban, változtathatatlanul. Cserébe az időhöz kötött világi életünkben egy csekély mértékben azonosulnunk kell Krisztus áldozatából. Mindenki kicsit "vérét kell ontsa", mindenkinek megkell szenvednie azt, amit elenged a világi boldogsából, az Isten igazságáért cserébe. Ez a körülmetélés szimbolikája, ez az, amit Mózes elmulaszt, mert nem igazán hisz vagy akarja vállalni ennek a súlyát. Isten jelenlétében azonban Mózes majd belehal abba a gyöterlmébe, hogy nem akarja az áldozatvállalás fontosságát átélni, nagy áldozatokkal járó küldetése kapujában.

A megoldás is beszédes. Mózes a rövid történet egészébe passzív szereplő, meg nem szólal, semmit nem cselekszik. Felesége Cippóra menti ki a helyzetből, aki rávilágít a problémára, sőt aktivan tesz is a megoldásért. A Szentírás egész üzenete későbbiekben is az, hogy önmagunktól nem vagyunk képesek megváltani magunkat. Isten és más hívő, valóban Istent kereső emberek segítsége nélkül elvagyunk veszve és Isten mi rajtunk keresztül, egymásra figyelve, egymásról gondoskodva szeretetben végzi el azt a munkát, ami segít elviselni földi életünk alatt a terheket, és az áldozataink, fájdalmaink, bűntudatunk súlyát.

Bibliaértelmezés V.- Hágár és Izmael

"Száraj ezt mondta Abrámnak: Íme, az Úr bezárta méhemet, és így nem szülhetek. Menj hát be a szolgálóleányomhoz: talán az ő révén lesz fiam! És hallgatott Abrám Száraj szavára. Akkor Száraj, Abrám felesége fogta szolgálóleányát, az egyiptomi Hágárt, és férjéhez, Abrámhoz adta feleségül; Abrám akkor már tíz éve Kánaán földjén lakott.Abrám bement Hágárhoz, az pedig teherbe esett. Amikor látta, hogy terhes, úrnőjének nem volt többé becsülete előtte.Ezért Száraj ezt mondta Abrámnak: Miattad ért engem sérelem! Magam adtam öledbe a szolgálóleányomat, de látja, hogy teherbe esett, és nincs előtte becsületem. Ítéljen ügyünkben az Úr!Abrám így felelt Szárajnak: Hiszen a te szolgálóleányod, a te kezedben van: csinálj vele, amit jónak látsz! Ettől fogva olyan rosszul bánt vele Száraj, hogy az elfutott tőle.Az Úr angyala rátalált egy forrásnál a pusztában, annál a forrásnál, amely a Súrba vezető út mentén van, és ezt mondta: Hágár, Száraj szolgálóleánya! Honnan jössz, és hová mégy? Ő így felelt: Úrnőm elől, Száraj elől futok. Azt mondta neki az Úr angyala: Térj vissza úrnődhöz, és alázkodj meg előtte! Ezt is mondta neki az Úr angyala: Nagyon megsokasítom a te utódaidat, annyira, hogy meg sem lehet őket számolni.Majd ezt mondta neki az Úr angyala: Íme, teherbe estél, és fiút fogsz szülni. Nevezd Izmaelnek, mert hallott az Úr nyomorúságodról.Szilaj ember lesz ő, akár egy vadszamár. Kezet emel mindenkire, de őrá is mindenki; nem törődik testvéreivel, úgy választ táborhelyet magának.Azután Hágár így nevezte az Urat, aki szólt hozzá: Te vagy a látás Istene. Mert ezt mondta: Én is láthattam itt, aki engem látott. Ezért nevezik azt a kutat Lahajrói-kútnak. Ott van most is Kádés és Bered között.Ezután fiút szült Hágár Abrámnak. Abrám Izmaelnek nevezte a fiát, akit Hágár szült." (Ter. 16:2-15)

Ez a történet nagyon sok rétegen keresztül árul el sok dolgot az ember jelleméről és az Istenéről egyaránt. Noha korábban Isten már megígérte Ábrámnak és Szárajnak is, hogy majd fiúk születik, az emberi racionalitásokhoz kötött elme nem képes ebben hinni az idő múlásával. Száraj a saját kezébe veszi az irányítást és Isten helyett megpróbálja saját maga megoldani a problémát. Így jut el oda, hogy egy másik nő által szülessen a családba fiú. Bár a terv kiötlője, későbbiekben nem bír együtt élni érzelmileg ennek a következményeivel és terhével. Jól megfigyelhető, ahogyan Ábrám is szinte gondolkodás nélkül hallgat Szárajra, pedig az Úr világos ígéretet tett neki, hogy Szárajtól fog fia születni. Talán Ábrám sem bánta ezt az emberi logikával kiizzadt megoldást, több okból sem. Mindenki boldogan felejtette el az Urat, ha úgy érezték vagy szerették volna érezni, hogy az Úr is elfelejtette őket. Nagyon érdekes, hogy bár az első hitetlenséget itt Száraj követi el az Úr ígéretében való bizalom hiányával, mégis mutat később hitből jövő pislákolást, mikor a Hágárral való helyzetre azt mondja: "Ítéljen ügyünkben az Úr!". Erről döbbenetes módon maga Ábrám beszéli le és adja vissza a döntés felelősségét és jogát Száraj kezébe, az Istenre való hagyatkozás helyett. Igen súlyos bűn, mikor valaki mutatna hajlandóságot, akár maga bűne után arra, hogy Istennek átadja magát, és saját ego-járól lemondjon, újfent megerősíteni utóbbiban és eltéríteni az Úrtól. 

Hágár elmenekül a kegyetlen bánásmód miatt a pusztába, ahol nem sok esélye van a túlélésre, az Úr azonban megjelenik számára. Ez a Bibliában az első eset, mikor Isten konkrétan egy pogánnyal szóba áll. Egy olyannal, aki már nincs beavatva az Isten tervébe, mint Ábrahámék. Nagyon fontos üzenet, ami a későbbiekben számtalanszor előbukkan még, mi több az Újszövetség fő üzenete lesz, hogy az Isten ígérete, kegyelme és üzenete mindenkié, s nincs olyan, aki ne számítana, akikkel az Úrnak ne lenne terve, s ne szeretné. Hágár nem csak az első "külsős", akivel Isten kontaktot teremt, de rögtön biztosítja is kegyelméről és gondoskodásáról. Hágár az első, aki nevet ad Istennek. Szó szerint a héberben azt mondja " Te vagy az Isten, aki lát engem". A látás itt nem a két szemgolyónkkal való látást jelenti, hanem azt, hogy teljesen megért, teljesen ismer, "átlát" rajtam. Még meghatóbb mikor ezután azt mondja " Én is láthattam, aki engem látott". Isten nem csak teljeségében ismer és megért minket, jobban, mint mi önmagunkat, de megadja ezt nekünk is, hogy mi is ugyanúgy megismerhessük őt, személyesen és közvetlenül. Főleg Hágár korában döbbenetes közvetlenség a korabeli istenfelfogásokhoz képest, de még ma is az! Hágár a kívülálló, a pogány lényegretörőbben és hamarabb ismeri fel ezt, mint a választottak. Ez a paradox motívum később sokszor visszatér még a Szentírásban. 

Mélyebb értelemben Hágár és Izmael esete szimbolizálja azt, hogy mi magunk szeretjük saját kútfőnkből megoldani a problémákat. Az ember nehezen adja át magát az Istennek, sokan sohasem képesek rá. Nem engedjük el az ego-t, a döntés jogát és az ítélkezést. Mi akarjuk megoldani a problémáinkat és mi akarjuk emberi ésszel az akár helyesen látott Isten tervet is véghezvinni. Mindenki életében van egy Hágár és Izmael, mikor Isten tervébe belekontárkodik és maga próbál megoldani problémákat, helyzeteket Isten helyett. Később az Újszövetségben az apostolok is próbálják kiválasztani Júdás halála után, annak helyére az új 12. apostolt, és Mátyásra esik választásuk. (Apcsel. 1:26) Később kiderül Isten már gondoskodott erről és a Saulból Paullá váló Pál apostol képében jön el az egyik legtermékenyebb és legeredményesebb apostola az Istennek, akinek az Újszövetség tetemes részét köszönhetjük, míg Mátyásról gyakorlatilag többet nem hallunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy Mátyás rossz apostol lett volna, vagy rossz ember, csupán az Isten látványos tervében nem ő szerepelt ezen a poszton, ahová a Júdás utáni apostolt szánta. Úgy Hágárt és Izmaelt sem hagyja cserben Isten, és megígéri, hogy gondoskodik róla, nagy néppé teszi őt is. Isten minden egyes döntésünkből kihozza a legjobbat, még akkor is ha döntésünk szembement vele és hibás is, vagy erkölcstelen szándékban, tettben született. Bármit is teszünk, bármilyen megfontolásból, legyen az a leghitetlenebb gondolat vagy bűnös szándék is, Isten megszenteli és saját javára, a végső jó érdekében irányba állítja, s legfőképp senkit és semmit nem hagy cserben. Mindenki számára van vígasz, mindenki számára van remény. Isten tervével szembeszegülhetünk, szembeszegülésünket felkarolja az Isten és jóra fordítja, míg saját tervének végrehajtásában nem tudunk keresztbe tenni neki saját emberi húzásainkkal. Isten terve mindenképp beteljesedik, s a saját hibás terveinket is jóvá alakítja, így vagy úgy. 

A történet tanúlságának megértéséhez szükséges egy kisebb ugrás a történetben, miután Ábrámot és Szárajt Isten első rituális formában új emberré teszi, az  új név adásával (Ábrahám és Sára), ami jelképezi a lelki, személysiégbeli újjászületést csakúgy, mint később, ahogy Jézus is átnvezei az apostolokat. Valamint a körülmetélés rituáléjában a keresztség előképe megmutatkozik, amely kiterjed egész házanépére, Izmaelre is. Jelezve, hogy bármilyen hithiányból fakadó emberi torz megoldásnak az eredménye is, az Isten megszenteli és magáénak fogadja. A történet sok-sok évvel később tér vissza Hágár és Izmael esetére, mikor Ábrahám és Sára már rendkívül idős:

"Azután meglátogatta az Úr Sárát, ahogyan megmondta, és úgy cselekedett az Úr Sárával, ahogy megígérte. Sára teherbe esett, és fiút szült Ábrahámnak öregkorára, abban az időben, amelyet megígért neki Isten. Ábrahám Izsáknak nevezte el újszülött fiát, akit Sára szült neki. Azután körülmetélte Ábrahám a fiát, Izsákot nyolcnapos korában, ahogyan megparancsolta neki Isten.(...) Amikor Sára nevetni látta az egyiptomi Hágár fiát, akit Hágár szült Ábrahámnak, ezt mondta Ábrahámnak: Kergesd el ezt a szolgálóleányt és a fiát, mert nem örökölhet együtt egy szolgálóleány fia az én fiammal, Izsákkal! Ez a beszéd Ábrahámnak igen rosszul esett, a fia miatt. De Isten ezt mondta Ábrahámnak: Ne bánkódj a fiú és a szolgálóleányod miatt! Bármit mond neked Sára, hallgass a szavára, mert Izsákot fogják a te utódodnak nevezni. De a szolgálóleány fiából is népet támasztok, mert ő is tőled származik.Ábrahám fölkelt reggel, fogott egy kenyeret meg egy tömlő vizet, és odaadta Hágárnak. Föltette azt az asszony vállára, és elküldte őt a gyermekkel együtt. Így ment el, és bolyongott Beérseba pusztájában. Amikor kifogyott a víz a tömlőből, letette a gyermeket az egyik bokor alá, maga pedig elment, leült vele szemben egy nyíllövésnyi távolságban, és ezt mondta: Ne lássam, amikor meghal a gyermek! Ott ült vele szemben, és hangosan sírt.De Isten meghallotta a fiú hangját, Isten angyala pedig kiáltott a mennyből Hágárnak, és így szólt hozzá: Mi van veled, Hágár? Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját onnan, ahol fekszik! Kelj föl, vedd fel a fiút, és fogd kézen, mert nagy népet támasztok belőle! És megnyitotta Isten az asszony szemét, úgyhogy meglátott egy forrást. Odament, megtöltötte a tömlőt vízzel, és megitatta a fiút. Isten pedig vele volt a fiúval, és az felnövekedett. " (Ter. 21:1-20)

A történet megmutatja, hogy noha már Ábrahám időskorára végleg reménytelennek tűnik Isten réges régen tett ígérete, az mégis bekövetkezik. Nincs olyan, hogy Isten terve még sem valósulna meg, az Istennek tett hűség ne kamatózódna. Ez nem csak vérségi és anyagi javakban értendő, ahogyan itt még az Ószövetség szeretné a kor emberének mentalitása számára érthetővé tenni, hanem sokkal inkább lelki síkon. Izsák megszületése az ígéret eljövetele, annak az ígéretnek a szimbóluma, ami később Jézus születését jelenti és a Megváltó eljövetelét a világba. Erre rengeteget kellett várni az Ószövetség első ígéretétől Krisztus születéséig. Hatalmas több száz éves "szent csend" követi az utolsó Ószövetségi prófétát is, mire Jézus megérkezik, s talán már maguk az Írás ismerői is úgy kételkedtek a Messiás megszületésében, ahogyan Ábrahám Izsák születésében. Ami pedig még fontosabb és átélhetőbb ma számunkra, ahogyan mi is várva várjuk Jézus Krisztus újbóli eljövetelét és vele az egész teremtett világ újjá tételét és feltámadását velünk együtt. Sok keresztény már nem is hisz ebben, annyira allegórikusan érti, hogy nem is gondolja, hogy az Krisztus valaha visszatér, és még sok egyéb kétkedő magyarázat mérgezi hívők elméjét is. Éppen így lehetett Ábrahám is Izsák születése előtt, öregen. Azonban, amit Isten megígér, azt megis cselekszi, akarata elől senki és semmi nem tud kibújni, még ha emberi időfelfogással reménytelennek is érezzük annak beteljesedését. Ennek első emlékeztető példája és szimbóluma Izsák születése is.

A történet második része jóval komplikáltabb és zavarbaejtőbb. Sára olybá tűnik haragra gerjed és újfent elűzi Hágárt az Ábrahámnak szült fiával Izmaellel együtt. Sára motivációját vitathatjuk, azonban a történet egészét tekintve nagyon is isteni jelentőséggel bír. Ábrahám sajnálja saját fiát, amit természetesen megértünk. Annál zavarbaejtőbb, hogy Isten helyesli Sára döntését és azt mondja Ábrahámnak, hogy hallgasson Sárára és valóban küldje el Hágárt és Izmaelt. Isten nem csak Ábrahámnak tett ígéretet Izsák születésével, de Hágárnak is, mikor azt mondta neki sok évvel korábban, hogy gondoskodik róla és fiáról, s nagy népet támaszt belőle. Hágárnak ugyanúgy hinnie és bíznia kellene Istenben, ahogyan Ábrahámnak is. Hágár a halálraítélt sivatagi bolyongás közben kétségbe esik és összeomlik, a fia halálát biztosra veszi és végleg magába roskad. Hágár, ki gyorsabban látta meg az Isten nagyságát a választottaknál is korábban, szintén nem jobb, hisz ember, s válságos helyzetben hosszú idő múltán nem emlékszik, vagy hisz, s bízik már Isten neki tett ígéretében a gondoskodásról. Isten azonban elküdli angyalát és megmenti őket. " Megnyitja az asszony szemét és az meglát egy forrást"- mondja az írás, azonban ez nem csak szó szerint értendő. A szem megnyílása az elme és a lélek megnyílása Isten fénye előtt, az isteni szellem befogadása önmagunkba, és a dolgok magasabbrendű megértésének csodája. A forrás pedig nem csak, mint víz, hanem mint későbbiekben Jézus Krisztus az "élő víz" az Újszövetségben, ami az örök élet és a végtelen isteni szeretet reményének, örök életet adó forrása. Ott is egy pogány, a samáriai asszony látja meg Jézusban a megváltót és érti meg példázatát arról a vízről, meg örökre eloltja a szomjat, utalva a halál és minden világi gyötrelem eltörlésére. (Jn. 4:1-26) Ugyanígy itt és most Hágárnak is erre az igazságra nyílik meg a szeme és a végtelen Isteni gondviselés, kegyelem és szeretet forrását megértve és átérezve végül Istenre bízza magát, aki gondoskodik is róla, s gyermekéről. 

A történet ismét két szintű és a korábban említett Hágár és Izmael szimbolikánál maradva, továbbra is az Istenben való bizalom hiányában hozott, saját magunk emberi döntéseinek következményeit jeleníti meg itt az asszony, fiával Izmaellel. Márpedig, mikor Isten ígérete betelejsedik, akkor a saját magunk emberi "ügyeskedése" nem maradhat egyenrangú vele. Noha megpróbálhatunk egy helyzetet mi megoldani a legjobb szándékkal, a legjobb módon, de ez nem fogja helyettesíteni Isten, nálunk sokkal bölcsebb rendelkezését, tervét és beteljesítését a probléma valós megoldásának. Nem élhetünk többé együtt Isten ígéretével, az ő áldásával a rá való teljes hagyatkozással, az Én-ünk megadásával, úgy, hogy közben még bennünk él a saját Izmaelünk, vagyis a saját, önös, emberi logikával meghozott döntéseink reflexe. Nem lehet két úrnak szolgálni! Vagy saját döntéseink, emberi korlátolt logikánk szerint élünk, vagy teljesen átadjuk magunkat Istennek és az ő tervének, melyet nem értünk. Izsák (Isten irracionálisnak tűnő terve) és Izmael (az ember racionálisnak látszó megoldása) nem fér meg egymás mellett. Egyik vagy másik mentalitás, próblémamegoldás és életvezetési felfogás mellett döntenünk kell. S lehetőleg az Istennek való átadásnak kell ennek a döntésnek az eredményének lennie, az emberi logikát, hitetlenségből fakadó egyéni megoldásokat pedig száműznünk az életünkből. Az eddig már így meghozott döntések hatásait pedig Isten gondjaira bíznunk, aki gondoskodik, megszenteli és végül jót fakaszt azokból is. 

Bibliaértelmezés IV.- Ábrahám és Isten szövetsége

Noé és az új teremtés után csakhamar ugyanazok a problémák ütik fel a fejüket, mint, ami Noé előtt is a világ vesztét okozták. Az ember nem változott és a társadalma sem, annak megváltása, a szív átformálása még nem történt meg az új környezettel. A Szentírás azt írja, mindenkinek egy nyelve volt. Bábel tornyának híres története ez, midőn az ember a hatalmával úgy él (vissza), hogy Isten trónjára tör, ő maga akar Istenné válni, vagy közel azt a hatalmat gyakorolni. (Ter. 11:1-5) Történelmileg mindenképpen az akkori birodalom Zikkuratainak képe jelenik meg Bábel tornyában, de a történet ennél sokkal mélyebb és szimbolikusabb. Az ember ég felé való törekvése, az isteni hatalom megkaparintásának allegóriája ez. Mégis milyen gúnyos, hogy a következő sorokban azt írja a Biblia: Az Úr pedig leszállt, hogy lássa a várost és a tornyot (Ter. 11:5). Az emberiség egyesül és egyesült erejét, mindent bevetve arra használja, hogy isteni hatalmat szerezzen, de ez még mindig annyira elég, hogy az Úrnak "lekell hajolnia", hogy egyáltalán lássa ezt az gonosz, gyarló próbálozást. Ez a Biblia talán leginkább antiglobalista kinyilatkoztatása. A jelen romlott emberiség egysége, csak Isten legyőzésére, annak hatalmának kisajátítását szolgálja, így célravezetőbb, ha inkább szétszélednek és nem tudnak egyesülni, mert még mindig kevesebb kárt tesznek maguknak az emberek és a világnak. Ezzel azonban lezárul a Biblia egy nagyon jelentős szakasza, mikor kollektíven, univerzálisan az emberiség történetét meséli el, s innentől fokozatosan egyre szűkül az a terület, ahol Isten - látva az emberiség hiábavaló törekvéseit-, belekezd saját megváltási tervébe. Ez pedig nem kollektíven zajlik, hanem először egy népre, Sém nemzetségére (szemiták) majd később konkrét személyek (Ábrám) történetét meséli el Isten hatalmas tervében. (Ter. 11: 10- 32). Itt jelenik meg először, hogy a mindenható, korlátok nélküli Isten az ő hatalmas bölcseségében mégis a korlátozott, kicsiny, apró, legjelentéktelenebbnek tűnő dolgok által kezd el hatni és véghez vinni univerzális tervét. 

"Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked!Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel.Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége." (Ter. 12:1-3)

Ábrám egy teljesen átlagos, hétköznapi ember Mezopotámiában. Leszámítva, hogy őt találja Isten alkalmasnak arra, hogy elsőként közvetlenül megszólítsa Noé után, elsőként a mi jelenlegi történeti időszakunkban. Ő maga az egyistenhit első "megalapítója" és alapköve. Ábrám döbbenetes, hogy milyen erővel és bizalommal viseltetik Isten ígérete iránt és elindul házanépével az ismeretlenbe. Csak mert bízik Isten ígéretében. Nem tudja hová megy, nem tudja hogyan, nem tudja miért és, hogy ott mihez kezd, de Istenbe vetett hite és bizalma legyőzi az emberi elme és aggodalom korlátait. (Ter.12: 4-6) Ahogyan mi magunknak is minden nap lekell győznünk ezt magunkban és Istenbe vetett bizalommal és hittel neki kezdeni minden egyes napnak és életszakasznak annak biztos tudta nélkül, hogy hogyan alakul és merre tartunk, egyszerűen csak érezve és tudva Isten által, hogy a helyes utat követjük. Különösképpen érdekes, hogy Isten már itt megígéri Ábrámnak, hogy nagy áldás lesz sokak számára és általa nyer áldást a föld minden nemzetsége! Ez már itt konkrét utalás arra, hogy Ábrám utódai nem vérszerint értendők kizárólag, hanem mint Istennel elsőként kontaktoló és rá hallgató ember, akin keresztül cselekedhet az Úr, végül elvezet majd Jézus Krisztushoz és az egész emberiség megváltásához. Ábrám még ezt nem érti, de hisz és bízik és végül ő néküle valóban nem nyerné el Isten áldását és megváltását az emberiség majd. 

"Egyszer éhínség támadt azon a földön. Ekkor lement Abrám Egyiptomba, hogy jövevényként ott tartózkodjék, mert súlyos volt az éhínség azon a földön.Amikor már közel járt Egyiptomhoz, ezt mondta feleségének, Szárajnak: Nézd, tudom, hogy szép asszony vagy.Ha meglátnak az egyiptomiak, azt mondják majd: Ez a felesége! És engem megölnek, téged pedig életben hagynak. Mondd hát azt, hogy a húgom vagy, hogy jó sorom legyen általad, és ne öljenek meg miattad!" (Ter. 12:10-13)

Ahogya eddig a pontig csodálhattuk Ábrámot nagy hitéért, rögtön megmutatja emberi arcát és gyengeségét, ráadásul az első adandó nehézségnél. Nem az Isten mondja Ábrámnak, hogy menjen Egyiptomba, azt Ábrám saját maga emberi ésszel silabizálja ki, hogy a nehézséget megússza és jólétet szerezzen magának. Ráadásul mindezt hazugság és ármány útján tetézi feleségének letagadásával, hogy még több negatív következménytől kímélje meg magát előre! A számításai bejönnek és Egyiptomban igen jó dolga lesz, de ahogy az Írás folytatja: De nagy csapásokkal sújtotta az Úr a fáraót és házát Abrám felesége, Száraj miatt. (Ter.12:17) Vagyis Isten nem hagyja, hogy az emberi logika és saját önző jólétünk és a könyebbik út győzedelmeskedjen. Istennek terve van Ábrámmal és ezt véghez is viszi, hiszen végső soron az a helyes és a jó. Ehhez pedig Isten szorongatni kezdi azt a körülményt, amely által Ábrámot magát is és távozásra készteti, visszatérésre az eredeti tervhez. A Ter. 13:1-ben már úgy folytatja a Biblia: Ábrám feljött Egyiptomból... Milyen kifejező, hogy feljön, nem csak földrajzilag, de lelki, szellemi értelemben is. Ábrám Isten nélkül döntött, mélyen volt, az Úrtól távol, de most visszatér, újból feljön. Mindannyiunknak megvannak azok az élethelyzetei, mikor a nehézségek, gondok, aggodalmak láttán saját magunk vesszük kézbe az irányítást és megoldást keresünk. Mindenkinek megvan a maga "egyiptoma", amivel az Isten tervét helyettesíti a belé vetett hit hiányában. Jelentsen az "egyiptom" itt számunkra saját ötletet, tervet, embert, közeget, helyet, tudatmódosító szereket stb. De minden, amit Isten nélkül, Isten ellenében tervelünk ki a magunk kűtfőjéből, a magunk érdekében, könyebb útként, azt kamatostul kapjuk vissza negatív értelemben és tarthatatlanná válik. Szükséges újból feljönnünk a mélyből és ismét az Úrra támaszkodni és az Ő tervét követni. Ábrám is visszatér és oltárt épít az Úrnak, majd rögtön segítségül hívja a nevét. (Ter. 13: 4) Az eltévelyedésből és a bűnből való újból visszatérés és megbánás gyönyörű jele ez, amin mindannyian átesünk, vagy átkellene esnünk, akár nap, mint nap oly sok konok döntésünk után. 

"Azért Abrám ezt mondta Lótnak: Ne legyen viszály köztem és közted, az én pásztoraim és a te pásztoraid között, hiszen rokonok vagyunk!Hát nincs előtted az egész ország? Válj el tőlem! Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mégy, én balra térek.Ekkor Lót körülnézett, és látta, hogy a Jordán egész környéke bővizű föld. Mert mielőtt elpusztította az Úr Sodomát és Gomorát, egészen Cóarig olyan volt az, mint az Úr kertje, mint Egyiptom földje.Lót tehát a Jordán egész környékét választotta magának, és elindult Lót kelet felé." (Ter.13:8-11)

Ábrám nem akar viszályt testvérével, ezért felajánlja, hogy Lót válaszson területet magának. Ábrám itt már helyesen dönt, azzal, hogy nem ő maga dönt. Kivette az irányítást a saját kezéből és a sorsra, pontosabban Istenre bízza azt. Lót maga dönt és pontosan ugyanazt teszi, amit korábban Ábrám Egyiptom esetében. Saját maga anyagi, jólétbeli hasznát nézve, a könyebbük, jövedelmezőbb utat választja. Ábrám tanult hibájából és megbékél azzal, ami jut neki és Isten kezébe bízza a jövőt. Később azonban Lóttal megtörténik nagyjából ugyanaz, ami Ábrámmal Egyiptomban és ugyanolyan szorongatatott helyzetbe kerül, majdnem életét veszíti, ha testvére Ábrám kinem menekíti onnan. Ezt a Teremtés 14.-ben olvashatjuk. Ami nem csak arra utal, hogy ciklikusan újból és újból beleesnek emberek ugyanabba a hibába, de Lótot már nem az Úr menekíti ki, hanem Ábrám. Jelezve azt, hogy, aki egyszer beleesik egy hibába, bűnbe és tanul abból, újból megtér Istenhez, azt azt embert Isten később felhasználja mások megmentésére is, akik hasonló bajba keverik magukat. 

A Teremtés 15-ben ezután végig Ábrám agóniáját láthatjuk, ahogyan hitetlenkedik, hogy Isten az ígért utódokat megadja majd neki. Ábrám ismét gyötrődik a hitével és az Istenbe vetett bizalommal. Rendkívül öreg ő és felesége is, racionálisan nincs esélye utódra és ez a racionalitás zavarja. Nem tud bízni teljesen Isten ígéretében. Isten azonban lehajol Ábrámhoz és nem megdorgálja nehéz lelki helyzetében, hanem megerősíti. A szövetség, amelyet ígért neki újból megkötettik. Isten újból biztosítja, hogy ő lesz a népek áldáshozója a jövőben utódai által. Még ha ekkor Ábrám nem is tudja, hogy nem csak vérszerinti utódokról van szó, hanem minden emberről, akinek olyan lesz hite mint neki. Ezekre utal Isten úgy, hogy annyi lesz, mint égen a csillag. Ezután egy külünösnek tűnő szövetségkötés következik az Isten kérésére:

"Ezt mondta neki: Hozz nekem egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét és egy hároméves kost, egy gerlicét és egy galambot!Elhozta neki mindezeket, azután középen kettéhasította őket, és mindegyiknek a két felét egymással szemben helyezte el; a madarakat azonban nem hasította ketté. (...)Napnyugtakor aztán Abrám mély álomba zuhant, és rémítő nagy sötétség borult rá.(...) Amikor lement a nap, és koromsötét lett, hirtelen füstölgő kemence és tüzes fáklya ment át ezek között a húsdarabok között. Ezen a napon kötött az Úr szövetséget Abrámmal..." (Ter. 15: 9-18)

Ahhoz, hogy megértsük ennek a jelentőségét kicsit tisztában kell lennünk a korabeli, Közel-Keleten lévő szokásokkal. Az állatok kettévágása, majd az azok között való átsétálás volt egy fogadalom és szövetség jele két ember között. Nagyjából azt jelentette, ha megszegem a szavam, akkor végezzem úgy, mint ezek az állatok. Magyarán vágjanak le, fizessek életemmel. Isten, mint füstölgő kemence (gyötrelmek, szenvedés) és tüzes fáklya (Isten vezetése, ítélete) keresztül sétál az állatok között, a fogadalmát megtéve. Azonban a történet érdekessége, hogy Ábrám ekkor alszik, és ő nem sétál keresztül az állatok között. Míg Isten két szimbólumban is megjelenik a kemence és a fákyla képében, vagyis Ábrám helyett is Isten vállalja a szövetséget. Egyszerűen fogalmazva, Isten vállalja annak a következményét és terhét is, ha az ember megszegi a szövetséget Istennel. Ez pedig meg is történik a történelem során jópárszor és végül Jézus Krisztus képében valóban "levágják" és életével fizet az ember helyett, a szövetség megszegéséért. Csodálatos korai előképe az Ószövetségben Jézus Krisztusnak és jele az Isten mindneható kegyelmének és magáravállalt szenvedésnek az emberek bűnének bocsánatáért. 

Bibliaértelmezés III.- A vízözön előtti világ és Noé bárkája

A vízözön előtti világ

A nemzettségtáblázatokat alighanem az Ószövetség és az egész Biblia legunalmasabb részének tartják a legtöbben és én magam is mellőzhetőnek, ignorálhatónak tartottam sokáig, mint egyfajta történelmi érdekesség. Azonban, mint a Szentírás minden egyes betűje, sokkal nagyobb bölcsességeket és igazságokat rejt, mint elsőre gondolnánk. 

"Amikor Ádám 130 esztendős volt, magához hasonló, saját képmása szerinti fiút nemzett, akit Szetnek hívott. Ádám Szet születése után még 800 évig élt, s fiai meg lányai születtek. Ádám egész életkora 930 esztendőt tett ki, akkor halt meg." (Ter. 5:3-5)

A nemzettségtábla így kezdődik és ehhez hasonló leírásokkal találkozunk még sokáig. A séma ugyanaz, xy ennyi esztendős volt, mikor nemzett, ezután adott ideig élt, végül összesen hány évesen halt meg. Ami rögtön szembetűnő, hogy az életkor számai irreálisan nagyok. Ennek kettő olvasata van. Az első egy fundamentalsitább verzió, mely szerint semmi nem zárja ki, hogy ebben a prehisztorikus korban (ugyanis a mi civilizációnk megjelenése előtt kitelejsedett emberiségről van szó) valóban ilyen életkorokat megélhettek emberek. Magam személyes részéről is úgy tudom értelmezni, hogy ez az emberiség előző fázisa egy globális kataklizma előtt, minden bizonnyal egy jóval fejlettebb időszakot ír le, mint azt mi elsőre gondolnánk, sőt akár, mint a jelenlegi civilizációs-technológiai fejlettségünk. Ha így vesszük az sem döbbentene meg, ha Noé bárkája szimbolikus leírású volna és valójában egy űrhajószerű technológiát írna le, állati DNS-fiolákkal. De ezt hagyjuk meg a fantáziának, üdvtörténeti szempontból lényegtelen.

A második olvasat azonban sokkal fontosabb számunkra, mi több nem zárja ki a másikat sem. Ez pedig a szimbolikus jelentősége a számoknak. A héber számmisztika mögöttes többlettartalma átszövi az egész Bibliát és ez itt hatványozottan igaz. A nemzettségtáblázatban szinte mindenki kerek számokat él meg, a teljesség számait.  Jarednél 800-as szám bukkan fel, Lámek 777, Hénoch 365 (akárcsak egy év napjai).  Ha a zsidó számmisztikában mélyebben mozognánk, minden egyes konkrét számra nagyon érdekes szimbólumokat kapunk. Tömör lényegét tekintve tehát, mindenki kerek és teljes, kiteljesedett életet élt a felsorolásban. De a sorminta visszatérő. Él, nemz, kerek, teljes életet él le, majd meghal. A halál ciklikussága visszatér mindig. Nem számít, hogy milyen nagyszerű életét is élnek az emberek, mennyi mindent érnek el, valósítják meg önmagukat, telejsednek ki, érik el a céljaikat. Végül mind ugyanúgy meghalnak. Tömör, de velős igazság. Egyetlen egy kivétel van, ez pedig Hénoch. Hénoch leírásánál nem követi a Szentírás a sormintát, itt megszakítja a hány évesen nemz, még meddig él, és összesen hány évesen hal meg sémát. A Biblia így töri meg Hénochnál a történetet: 

"Hénoch Isten színe előtt járt"(Ter. 5:22)
"Isten színe előtt járt, aztán nem volt többé, mert Isten elvitte" (Ter. 5:24)

Hénochnál jelenik meg a halál legyőzhetőségének kulcsa. Nála kiemeli az írás, hogy Istennel járt, ő egy hívő, Isten akaratát teljesítő ember volt. A felsorolás nem a meghalásával ér véget, hanem, hogy Isten magához veszi. A nemzettségtáblázat bár elsőre unalmas, sőt szürreális felsorolásnak tűnik, mély alapigazságokat rejt. Emberek tucatjai élik le az életüket világilag megfelelő, önmegvalósító, kiteljesedő módon. Szép és kerek életük van, de mit sem számít, hisz mindanyiunkat utolér a halál. De már itt, az Ószövetség elején felsejlik a megváltás misztériumának reménye. Ha Istennek "megadjuk magunkat", és az ő akaratát telejsítjük, az ő szellemiségében élünk, akkor hozzá juthatunk a céltalan elmúlás helyett. 

Az özövíz és Noé bárkája

"Ekkor az Úr így szólt: „Nem marad éltető lelkem az emberben örökké, mivel test. Életkora csak 120 év legyen. (...) Amikor látta az Úr, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz,megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében." (Ter. 6:3-6)

A korábban taglalt életkort jelző számok fejezik ki az ember lelki romlását, Istentől való távolodását, amelynek arányával együtt rövidül az életkora. Érdemekes és figyelmeztető, hogy a Biblia (csakúgy, mint megannyi más vallás szent szövege) arról szól, hogy mindez, amit most látunk magunk körül, már megtörtént egyszer. Az Ószövetség ezen eleje és az Újszövetség vége keretes szerekzetet alkot a Jelenések Könyvével, amelyben megtudhathajtuk, hogy mindez nagyon hasonlóan megfog történni ismét. Csak már végleges formában. A gonoszság és az emberi romlás elhatalmasodik, az istentelenség olyan mértéket ölt Noé idejére, hogy az emberiség pusztulásához vezet. Ugyanígy figyelmeztet később Jézus a végidőkről is minket: Amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön? (Luk. 18:8)

"Noé igaz ember volt, feddhetetlen a maga nemzedékében. Az Istennel járt Noé." (Ter. 6:9)

Így folytatja a Szentírás, hasonló jelzőket alkalmazva Noéra, mint a korábban említett Hénochra. Később Szodoma és Gomora történetében is visszatér Isten azon cselekvése, hogy akár egyetlen igaz emberért ad reményt a megújulásra. Noé bárkájának leírására nem térnék ki részletesebben, de minden egyes anyag, amiből készül és minden mértékegység ami felbukkan, a nemzettségkönyvéhez hasonlóan mind-mind mély jelentést rejt a héber szimbolumrendszerben. Ami nekünk különösen fontos, főleg az Órigenészi írásmagyarázat tükrében, az az egész történet atropológiai allegóriája. Az, hogy a bárka maga Isten közössége, az egyház, a világ viszontagságain hánykolódva, általánosan elfogadott klasszikus egyházi magyarázat. Az ókeresztény órigenészi értelmezésben azonban egyéni jelentőséggel bír. A bárka mi magunk vagyunk, bennünk Noéval, a bennünk élő igaz emberrel és a korban megszokott állatokkal, mint lelki tulajdonságok szimbólumaival, belső ösztönökkel. Minden állat az adott korban valamilyen belső lelki tulajdonságot szimbolizált ( pl. bátor mint az oroszlán, gyáva nyúl stb.). A történet érdekessége, hogy mind a pozitív tulajdonságokat rejtő állatok, mind a negatívnak tulajdonítottakat betereli Isten a bárkába. 

"Minden tiszta állatból hetet-hetet vigyél magaddal, hímet és nőstényt! Azokból az állatokból, amelyek nem tiszták, kettőt-kettőt"(Ter. 7:2)

Ebben a korban még Isten nem beszélt tiszta és tisztátalan állatokról úgy, ami a későbbi kóser étkezés alapjait képzi. Az egy későbbi történet és itt egyáltalán nem étkezésről van szó. Itt az állatokkal szimbolizált belső, pozitív és negatív lelki tulajdonságok sejlenek fel, melyeket mind megkell mentenünk magunkban a megújulás számára. Hatalmas üzenet ez, melyben minden egyes ösztönünk, vágyunk, lelkiségünk helyet kap a megújulás után, az Istennek mindegyikkel terve van és Istennel mindegyiket képesek vagyunk helyén kezelni és nemes, Istennek tetsző, megszentelt funkciót adni neki. Noé történetében a számmisztikát már nem is kell említenem, mindennek szerepe van. A 40, mint a megpróbáltatás örök száma a Bibliában, a 150 nap, ami a beteljesedés jele. Az Úr szövetséget köt Noéval és utódaival, ez az első tényleges, megemlített szövetség a Szentírásban. "Íme, szövetségre lépek veletek és utódaitokkal" (Ter. 7:9) Valójában erre alapul az egész megváltástörténet, ez a Noé utáni bizalmi kapcsolat és ígéret Istentől maga az ó-szövetség. A legrégebbi formája melyet később csak megerősít Isten és végül Jézus Krisztus megváltó halálával és benne való hittel új szintre emeli, mely az Újszövetség lesz. Ahogy Jézus mondja az utolsó vacsorán: E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki. (Luk. 22:20) Mindennek legelső előzménye és gyökere azonban itt, a Noéval kötött ószövetség. 

Noé előtti és utáni teremtés hasonlóságok és különbségek

Az özönvíz után ismét elhangzik az új teremtési parancs. Az eleje megegyezik azzal még, melyet az Édenben az emberpárnak mondott, utána azonban már azonban drasztikus külömbségek következnek, melyben látszódik, hogy Isten a gyarló, leromlott létállapotú emberhez szabja a világ új instrukcióit. Míg az Édenben a parancs így szól:

"Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá! Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen! Majd ezt mondta Isten: Nektek adok minden maghozó növényt az egész föld színén, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: legyen mindez a ti eledeletek!" (Ter. 1:28-29)

Itt egyértelműen az uralkodás korabeli nyelvezetben, mint felelősségvállalás, gondoskodás jelenik meg. A természet és a teremtett világ őrei és gondnokai az emberek. A létállapot olyan ideális, hogy egyik élőlény a másik halála árán nem kell, hogy fenntartsa a saját életét. Mindenkinek megfelelő a növények termése kizárólag. Azonban Noé után a leromlott emberre már a következők lesznek igazak a saját, romlott természete szerint:

"Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a földet!Féljen és rettegjen tőletek minden földi állat és minden égi madár, kezetekbe adom őket minden földi csúszómászóval és a tenger minden halával együtt. Minden, ami csak él és mozog, legyen a ti eledeletek! Nektek adom mindezt éppúgy, mint a zöld növényt." (Ter. 9:1-3)

Kardinális a különbség az eredeti gondoskodás, felelős gondozás és aközött, hogy minden más teremtett élőlény félni és rettegni fog az embertől. Ezt napjainkban nem kell különösebben magyarázni az állatkínzásokat, természeti, környezeti károkozásokat és pusztításokat látva, melyet az emberiség okozott. Továbbá itt jön el a húsevés engedménye is. A leromlott emberi fiziológiához rontja Isten a teremtett világ szabályait is és, melyet eredetileg gondoznia kellett az embernek, azt táplálékul adja számára. 

Azonban nem csak különbözőség van az első teremtéshez képest, hanem hasonlóság is. Később ezt olvassuk Noéról:

"Egyszer bort ivott, megrészegedett, és meztelenre vetkőzött a sátrában. Hám, Kánaán ősatyja meglátta apja szemérmét, és elmondta kint levő két testvérének.Akkor Sém és Jáfet fogták a ruháját, a vállukra terítették, s háttal bemenve betakarták apjuk szemérmét" (Ter.9:21-23)

A történet szempontjából nem csak azért fontos, hogy lássuk Noé habár igaz ember volt, és méltó arra, hogy Isten az utolsó reményt is benne lássa, azért mégiscsak egy bűnös, gyarló ember volt, mint bármelyikünk. Ezzel azt is kifejezve, hogy bármelyikőnkben ott van az igaz ember is, az isteni reménnyel. Azonban, ahogyan az édeni bűnesetnél, itt is megjelenik a meztelenség és a szemérem eltakarásának motívuma, a szégyenérzettel. Minden ismétlődik. Az ember pőre, őszinte valójának meglátása és felismerése mindig szégyenérzetet rejt Isten ismeretének fényében. Nem testileg, hanem a romlott valónk és lelki, szellemi, morális szintünket tekintve az igazság fényében. Felbukkan még Sém, Jáfet és Hám. Későbbiekben ők a szemita, európai,ázsiai és a déli népek szimbólumai lesznek közelfogadottan a teológiában. Az ő utódaik azok, akik később napkeleti bölcsekként a három égtáj felől érkeznek és tisztelettel adóznak az újszülött Jézusnak. Jelezve, hogy a világ összes népe Isten gyermeke, tőle származik és őhozzá is kell meg- és visszatérnie. 

Bibliaértelmezés II. - Káin és Ábel

 Káin és Ábel is áldozatot visz az Úrnak, előbbi a föld terméseiből, utóbbi pedig az elsőszülött bárányainak kövérjéből. Az Úr viszont csak utóbbira tekint rá, aminek okán Káin nagy haragra gerjed. (Ter. 4: 3) De egyáltalán mi is ez az áldozat? Már igenkorán megjelenik a bűnesetben leromlott világban élő ember számára az a belső késztetés, hogy neki valamiféle vezeklésre van szüksége. Valami kell cserébe azért, amilyen szellemi és lelki létállapotban tengődik az Istenhez és annak eredeti tervéhez viszonyítva. Ez az áldozat aztán később válik világossá, hogy az ember által kivitelezhetetlen és azt az áldozatot, ami a kozmikus rendet, az ember lényével együtt helyrebillenti az isteni szellem szférájába, csak maga az Isten tudja meghozni Jézus Krisztus képében. Addig is ennek az áldozatnak az előképei maradnak az embereknek, melyben próbálnak valamiféle "jóvátételt" adni, és olyantól megválni, lemondani, ami számukra világilag értékes. Kimutatva ezzel, hogy Isten és a benne való bizalom nagyobb, mint a materiális javak. Hogy ezt az őszinte lemondást Káin megspórolta, vagy megúszni akarta-e, talán nem kérdéses. Annyi bizonyos, hogy Ábel áldozata a maga számára sokkal nagyobb és őszintébb, hittel telibb lemondásnak bizonyult. Az első szülött bárány bizony nem az öreg bárány, sem a beteg jószág, amitől amúgy is szívesen megválna a gazda, mert nincsen számára sok haszna már, éppen ellenkezőleg. Ezzel egyetemben Jézus Krisztus előképe, aki később szintén "elsőszülött áldozati bárányként" jelenik meg. Tehát Ábel áldozata valódi, szívből jövő áldozat, valódi lemondással, Káin szívének szándéka pedig a kijátszás, a "szokás betartása", az üres rituálé valódi lelki megértés, átélés és lemondás nélkül. Isten nem is tekint reá. Káin szívének állapotát rögtön jelzi, hogy az erre adott reakciója nem valamiféle önvizsgálat, hanem a harag. Harag és irigység arra, aki képes őszintén és szívből cselekedni és ezzel kivívni az Úr elismerését. Azonban Isten rögtön megértéssel fordul még így is hozzá:

"Ekkor azt kérdezte Kaintól az Úr: Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed?Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta!" (Ter. 4:6)

Nem csak megmutatja Isten, hogy azonnal ismeri Káin szívének állapotát, hanem megértő, gondoskodó, érdeklődődéssel fordul felé. Egyben azonban rá is mutat Káin szándékának hamisságára ( " ha jót cselekszel, emelt fővel járhatsz"), és figyelmezteti annak a lelki állapotnak a bűnös következményére is, amiben éppen van! Nagyon beszédes, hogy Káin ezután nem válaszol Istennel, nem kerül vele kontaktusba, az Úrtól ilyen értelemben elfordul és folytatja haraggal teli szívének szándékát és rögtön Ábelhez kezd beszélni, akit elhív az előre megfontolt gyilkosság helyszínére. (Ter. 4:8) Ez a történet nagyon röviden és tömören mutatja be azt az utat, amihez a bűn vezet. A bűn vége mindig a halál. Magunk és mások halála. Nem a fizikai értelemben vett halál, hanem a lélek elveszítése, az egyén pusztulása és szenvedése. Minden pillanatban, mikor nem vagyunk őszinték magunkkal és Istennel, elfordítjuk arcunkat az Úrtól és teret adunk a bűnös vágyaknak, érzéseknek a szívünkben, annak szükszégszerű következménye a bűn elhatalmasodása rajtunk és ezzel együtt másoknak okozott szenvedés, az elszalasztott lehetőségeként annak, amit szeretetben tölthettünk volna vele. Nem tudhatjuk melyik az a szeretetben elmulasztott pillanat, amely elég ahhoz, hogy embertársunk halálát okozzuk vele akár lelki, akár fizikai értelemben, tudván, ahogy később Péter apostol mondja: Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el (1 Pét. 5:8) 

"Mit tettél? Testvéred kiontott vére hozzám kiált a földből!Most azért légy átkozott, kitaszítva arról a földről, amely megnyitotta a száját, hogy befogadja testvéred vérét, amelyet kiontottál! Ha a földet műveled, többé ne adja neked termőerejét! Bujdosó és kóborló légy a földön!Ekkor Kain azt mondta az Úrnak: Nagyobb a büntetésem, semhogy elhordozhatnám. Íme, elűztél ma erről a termékeny vidékről, és el kell rejtőznöm színed elől. Bujdosó és kóborló lettem a földön, és meggyilkolhat bárki, aki rám talál. De az Úr azt felelte neki: Nem úgy lesz! Ha valaki meggyilkolja Kaint, hétszeresen kell bűnhődnie. Ezért jelet tett az Úr Kainra, hogy senki se üsse agyon, ha rátalál" (Ter. 4:10-15)

Ahogyan Isten elűzi az első emberpárt is az Édenből, mert a romlás következtében megjelenő létállapotuk nem teszi lehetővé, hogy Isten szellemének tökéletességének közelében létezzenek, úgy taszítódik el szükségszerűen Káin is még meszebb Istentől tettével és lesz ezzel egyre borúsabb és szenvedésekkel telibb az élete. Káin rögtön saját életét félti, amit mástól olyan könnyen elvett, azonnal retteg attól a sorstól, amit ő másnak szánt. Azonban az Úr  még itt is tanító szándékkal, tervvel és kegyelemmel fordul a bűnöshöz, még az aljas gyilkos felé is és ígéretet tesz arra, hogy nem engedi arra a sorsra jutni, amelyet ő tett testvérével. 

Később Káin utódait ismerhetjük meg a Bibliában (Ter.4: 16-24), melynek végén ott van Lámek hosszú generációk után. Lámek így szól:

"Egyszer ezt mondta Lámek a feleségeinek: Ádá és Cillá, hallgassatok szavamra! Lámek asszonyai, figyeljetek mondásomra! Embert ölök, ha megsebez, gyermeket is, ha megüt. Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekért" (Ter.4: 23-24)

Lámek minden indok és ok nélkül hivatkozik vissza korábbi ősére, Káinra és pusztán vérségi, rokoni kapcsolata miatt automatikusan jogot formál arra, hogy ő maga is éljen Isten Káinnak tett ígéretével, sőt még többel is. Ezt a kijelentést, miszerint hetvenhétszeres a bosszú Lámekért ha embert is öl, azonban nem Isten teszi nekki. Önkényesen formál jogot erre és él vissza aljas szándékkal Isten megismert kegyelmével. Lámek a példája annak, hogy az emberiség végül semmit nem tanult a korábbi esetből és az Úr irgalma csak aljas szándékait felbátorította. Hányszor találkozunk ma is azzal, hogy valaki, sokszor mi magunk arra appelálunk, hogy valamely lelkiismeretünkbe ütköző, nyilvánvalóan tudott és érzett bűnt megcselekedjünk azzal az indokkal, hogy majd biztosan ezt is megbocsájtja Isten, mint oly sokminden nagyobbnak tűnő rosszat. Viszont aligha lesz a kegyelem exponenciálisan növekedő a bűnnek ilyen megfontolt szándékával, ahogy Lámek önkényesen feltételezi. Káintól tudjuk, hogy a tisztátalan, őszintétlen szándék végső soron való következménye mások és magunk szenvedése és halála. 

Jézus allegórikus csodái és tanításai

Órigenész az óegyház nagy teológusa, exegétája a Biblia három szintű értelmezését vallotta. A szöveg első szinten történelmi, második szinten erkölcsi és harmadik szinten allegorikus, szellemi bölcsességet rejt. Ennek értelmében a Bibliában leírtak jelentős része nem csak történelmi feljegyzés, de morális, erkölcsi tanítás is, és az igazán elmélyedt, lelki emberek számára misztikus, mély, allegorikus formában átadott szellemi bölcsesség az Isten lényegéről. Tehát miközben az Egyiptomból való szabadulása a zsidó népnek egy történelmi tény, (2.Móz. 14.) közben a lélek (mint a nép) felszabadulása is a bűn (pogány hatalom) rabságából. Az égő csipkebokor (mely lángol de nem ég el) képében megjelenő Isten (2.Móz. 3:1-6) is allegorikusan a sivárságban megjelenő fényesség, amit Isten jelent a világba, amely éget, sokszor fáj, de el nem pusztít. 

Órigenész továbbá azt is tanította, hogy az Ószövetségi történetek jelentős része - noha valós, történelmi esemény-, mára az Újszövetség fényében leginkább allegorikusan értelmezhető erkölcsi és lelki tanításokként érvényesek egy keresztény számára. Vagyis miközben Illés próféta esete a Baál-papok kivégzésével valós történelmi esemény(1Kir. 18:20-40), Jézus Krisztus tanításának fényében ezt csak is metaforikus értelemben lehet példás számunkra, ahogyan Izrael is megölte a pogány kultuszt végző papokat önmagában, úgy kell saját magunk lelkében megölnünk minden pogány vágyunkat és gondolatunkat. Megannyi hasonló példa van még, melyben Izrael és a zsidó nép a saját lelkünkkel azonosítható és különböző behatások az aktuális külső és belső diabolikus kísértéseknek felelnek meg. Az Újszövetség (a Jelenések könyvét leszámítva) allegórikus értelmezésben háttérbe szorul és sokkal egyértelműbb, tisztább tanítások állnak rendelkezésünkre. Noha Jézus példabeszédei egyértelműen a metafóra és az allegória eszközeit használják, mégis ez esetekben magától Jézustól és a leírtak alapján tudjuk, hogy itt és most egy nem szó szerint értendő szakasz következik. Azonban Jézus cselekedetei és más történeti események továbbra is számos mélyebb, allegorikus értelmezést tartogatnak számunkra. Korábban már említettem, hogy mikor a tanítványok megkezdik apostoli pályafutásukat és mindegyikük elkezd "nyelveken szólni"(ApCsel. 2:1-13), és minden nép a saját nyelvén érti őket, sokkal mélyebb jelentéssel bír.  Minden egyes emberhez a maga "szeretet-nyelvén" a megfelelő hangnemben, stílusban, empátiával, alázattal és leginkább a neki legmegfelelőbb cselekedetbe ágyazva történt meg Krisztus evangéliumának hirdetése és átadása. 

Jézus csodatételei azok azonban, amikben mindig valami mély szimbolika bújik meg. Elég arra gondolnunk, hogy Jézus több esetben is gyógyít vakokat, mégis a születésétől fogva vak ember gyógyításánál (Jn. 9:1-12) extra szimbolikus technikákat alkalmaz, az adott helyhez, emberekhez, és kontextushoz illően. Tudjuk, hogy Jézus csodatételéhez elég volt más esetben akár csak megérinteni hittel Jézus ruháját (Mt. 9:20-22), vagy csak hinni benne, ebben az esetben a vak ember szemére anyagot és sarat ken, majd megkéri, hogy mossa le a tóban. A csoda csak ezután válik nyilvánvalóvá. A vakság meggyógyítása itt (is) egyértelmű szimbolikája a szellemi-lelki vakság meggyógyításának és lélekkel való "látás" kezdetének Isten keze/közbenjárása által. Maga a sár a mocskosságot, a bűnt jelképezi, ami fedi és eltakarja a lelket, hogy felismerje maga előtt Istent. Még a keleti filozófiák is alkalmazzák ezt a szimbolikát ( tanítás annak, kinek szemét csak kevés por fedi). Ennek a lemosása a vízben, a megtisztulás folyamata ugyanazzal a vízzel, ami a keresztség és a lelki újjászületés szimbólima is, egyértelmű többletet ad itt a látás eljövetelének és a vakság megszűnésének. 

Jézus és a tanítványok, mikor 5000 embert vendégelnek  meg (Jn. 6:1-15) szintén allegorikusan ad nagyon sokat számunkra. Öt kenyerük volt és két haluk, mégis Jézus mind az ötezer embernek osztott mindből. Majd a étkezés végén így szól Jézus: Szedjétek össze a maradékot! És a tanítványok még 12 kosár kenyeret hoznak vissza. Ha matematikai feladványként nézzük akkor nem túl racionális esettel van dolgunk, de Jézus itt is többre tanít ezzel a cselekedettel bennünket. Bármi, ami az ember szeretetből ad, nem lehet kevés. Ha szeretetet adsz, neked attól nem lesz kevesebb és még csak limitje sincs, hány embernek és milyen formában lehet adni szeretetet. Ha az ember szeretetből ad, noha ad valamit, nem lesz neki kevesebb, hanem csak másnak több. S közben még annak, aki eredetileg adott is marad. Mert bármennyit ad is az ember Krisztus agapé szeretetével, az kevesebb nem lesz csak exponenciálisan növekszik, s végül mindenki, aki kapja, s aki adta is, többel távozik, mintha ezt nem tették volna. Ahogyan mi magunk is többek leszünk, s többel folytatjuk földi utunkat, ha a Biblia eseményeit nem csak és kizárólag egy síkon, hanem mélyebb tanításainak rétegeiben is értelmezni tudjuk. 

A keresztény filoszemitizmusról

A kereszténység nem lehet antiszemita, mert az egyéni lelkületet, szellemet nézi kizárólag és élesen szembenáll minden származással, vérségi kapcsolattal és születésből adódó biológiai determinizmussal. A kereszténység nem lehet filoszemita, ugyanezen okból, mert felette áll az etnikumok, nemzetiségek és egyéb vérségi, társadalmi konstrukciókon. "Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban"- mondja Pál a Galátákhoz írt levél 3:28-ban. Viszont a valódi kereszténység megingathatatlanul antijudaista. Mindez Lukácsi Katalin ex-KDNP-s, majd ellenzéki aktivista zsidóságba való betéréséről jutott eszembe.

Lukácsi pár éve itt a Disszidens alatti kommentekben is vitába bocsájtkozott, ahol még magát katolikus keresztényként definiálva kritizálta a nemi önmegtartóztatásról alkotott véleményünket, az Ószövetségi zsidó szokásokra hivatkozva. Már akkor egy zsidóságot és Ószövetséget értelmező ellentét volt látható. Ezt tisztázzuk most.

A zsidóság kivételes és nagyon fontos szerepet töltött be (és feltehetőleg fog is betölteni) Isten üdvtörténeti tervében. Isten a zsidó népen keresztül üzent és hatott a világban évszázadokon át. Az Ószövetség a zsidó nép lenyűgöző, sokszor felemelő, sokszor magunkra ismerően elkeserítően kínskeserves kapcsolatát írja le az Istennel. A teológiában a reveláció progresszivitásának (vagyis a kinyilatkoztatás fokozatosságának) elejét öleli fel a zsidó nép kiválasztottsága. Abban a korban, mikor norma volt az, hogy ha ellopják a kecskédet, bosszúból a tolvaj családjára gyújtod a házát, hatalmas előrelépés volt az ószövetségi "szemet szemért, fogat fogért elv", mely arányossá tette legalább a számonkérést. Számos ilyen - az adott korban- forradalmi előremutatása volt az Ószövetségnek, sok történet és példabeszéd pedig még ennél is tovább megy.

De az Isten szellemiségének kinyilvánítása nem állt meg itt és Jézus Krisztus képében még tovább ment. A szemet szemért elvet is felváltja, az, hogy szeressük az ellenségeinket is. Az, hogy nem elég valami helytelent nem megtenni, vágyni is rá, már bűn. Mert nem a tetteket, hanem a szívet és a lelket vizsgálja már az Újszövetségben kinyilvánított Isteni Lélek. A judaizmus (és hangsúlyozottan nem a zsidóság) pedig erre mondott nemet! A zsidó főpapság, vezetőség nem értette, vagy akarta érteni a Lélek szavát és nem volt hajlandó tovább haladni Isten folyamatos önmegismertetési folyamatával. Ők a lélek és a szív helyett a tettek, szokások és rituális cselekvések rabjává tették a judaizmust. " A betűt választották a Lélek helyett. Pál apostol, aki Saulból, buzgó keresztényellenes zsidó farizeusból vált Krisztus hívévé pontosan átérezte ezt és így ír:

"Ő(Isten) tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít. Ha pedig a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata dicsőséges volt, úgyhogy nem tudtak Izráel fiai Mózes arcára nézni arcának múló dicsősége miatt, hogyne volna még dicsőségesebb a Lélek szolgálata?" (2Kor. 3: 6-7)

És így folytatja a zsidókra nézve:

"(...) teljes nyíltsággal szólunk,13és nem úgy, mint Mózes, aki leplet tett az arcára, hogy ne lássák Izráel fiai a mulandó dicsőség végét. De az ő gondolkozásuk eltompult, mert az Ószövetség felolvasásakor ugyanaz a lepel mind a mai napig felfedetlenül megmaradt, mivel az csak Krisztusban tűnik el." (2Kor. 3:12-14)

A judaizmus később csak mindinkább szembehelyezkedik a kereszténységgel, és a Tóra mellé megírt másik szent zsidó szent könyv a Talmud később dicsekszik Jézus megölésével:

"A pészach estéjén felakasztották Yeshu Ha-Nocrit. Előtte negyven napig hírnök ment ki: ’Yeshu Ha-Nocrit meg fogják kövezni varázslásért, félrevezetésért, és mert Izráelt bálványimádásra csábította." ( Talmud bSan 43a)

Továbbá a Talmud a Gittin 57a-ban elmesél egy állítólagos történetet, ahol egy rabbi megidézi a pokolból Jézust.

" Onkelosz elment és halottidézés segítségével feltámasztotta a názáreti Jézust a sírból. Onkelosz megkérdezte tőle: Ki a legfontosabb abban a világban , ahol most vagy? Jézus azt mondta neki: A zsidó nép. (...) Onkelosz megkérdezte tőle: Mi lesz annak a férfinak (Jézusnak) a büntetése a túlvilágon? Jézus azt mondta neki: Forró ürülékkel büntetik . Ahogy a Mester mondta: Aki a bölcsek szavait kigúnyolja, azt forrásban lévő ürülékkel ítélik el. És ez volt a bűne, mivel a bölcsek szavait kigúnyolta." (Gittin 57a)

Mindezek után szinte szürreális látni azt, hogy milyen mértékű filoszemitizmus uralkodik a jobboldali keresztény közösségek körében. Talán a neoprotestantizmus így próbálja ellensúlyozni a katolicizmus középkori antiszemitizmusba hajló embertelenségét, azonban mindkét véglet hibás és messziről sem a krisztusi hozzáállás. A kereszténység nem antiszemita, hiszen egy emberileg zsidó Messiás történetét állítja példának, akiket még több zsidó ember követett és tevékenységükkel csodát tettek a pogányok között is szerte a világon. A zsidóságnak egy varázslatos útja vezet az Ószövetség helyes értelmezésén át Krisztus megértéséig és átéléséig és a Bibliában szereplő megannyi zsidó ember ezt a varázslatot átélhette, megélhette és továbbadhatta. De mindazok, akik az Ószövetségnél megálljt parancsoltak, majd a Talmuddal ellenekző irányba indultak el és létrehozták a mai judaizmust, egész egyszerűen nem rokoníthatók össze a kereszténységgel. Mert esszenciálisan ellentétes nézeteket vallanak Istenről. Ehhez minden joguk megvan, de nekünk keresztényeknek látnunk kell azt, hogy noha a Szentírásban fontos szerepet foglal ez a nép és kultúra, ez ma távolról sem összeboronálható a keresztény hitünkkel. Teljesen őrültségnek gondolom a kettős üdvösség modernkori keresztény elméletét, amelyben a zsidóknak külön szövetsége van Istennel és jelen, Jézus Krisztus nélküli állapotukban is üdvözülnek, míg mások csak keresztényként. Ez egész egyszerűen szembe megy a Bibliával és Jézussal, aki azt mondta: senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam(Jn. 14:6).

Pál apostol a kompett Galátákhoz írt levelet egy komplett keresztény közösségnek írja, akik visszapróbálnak menni a zsidó szokásokba és a zsidó, ószövetségi törvények szerint élni. Többek között Pál kijelenti: "Mi, akik zsidónak születtünk, és nem pogányok közül való bűnösök vagyunk, tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által. (...) Nem vetem el Isten kegyelmét: mert ha a törvény által van a megigazulás, akkor Krisztus hiába halt meg." (Gal 2: 15-21)

Lukács Katalin és a többi, olyan keresztény, akik a zsidó-keresztény testvériség illúziójában élnek, vagy nem értették meg sohasem a judaizmus lényegét, vagy nem értették meg Jézus Krisztus lényegét. Lukács azt mondja ex-katolikus hitoktatóként: Számomra Jézus egy zsidó férfi, se több se kevesebb. Lukács vagy sohasem tért meg és ismerte Jézus Krisztust, vagy a lehető legrosszabb anti-pálfordulást végzi el. Mi mást lehetne mondani erre, mint amit az Újszövetségben a Zsidókhoz írt levél tartalmaz:

"Ti a Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez és az angyalok ezreihez,Jel 14,1;Jel 21,2023az elsőszülöttek ünnepi seregéhez és gyülekezetéhez, akik fel vannak jegyezve a mennyekben, mindenek bírájához, Istenhez és a tökéletességre jutott igazak lelkeihez,24az új szövetség közbenjárójához, Jézushoz és a meghintés véréhez, amely hatalmasabban beszél, mint Ábel vére.1Móz 4,1025Vigyázzatok, hogy el ne utasítsátok azt, aki szól! Mert ha azok nem menekültek meg, akik elutasították azt, aki a földön adott kijelentést, mennyivel kevésbé menekülünk meg mi, ha elfordulunk attól, aki a mennyből szól hozzánk." (Zsid 12: 22-25)

Keresztény anarchizmus I. - Ószövetség

A keresztény anarchizmus a mainstream kereszténység számára legtöbb esetben eretnekségnek  hat, azonban ez a Lev Tolsztojtól, a híres orosz írótól induló - inkább teológiai, mintsem politikai-, irányzat számos jeles, nagyszerű hívővel büszkélkedhet ( mint Jacque Ellul francia teológus-filozófus), akik a Szentírás és az Isten szerinti társadalmi ideát, de legalábbis a hívőkre vonatkozó magatartást és társadalomhoz való viszonyulást ebben látta és látja. A félreértések elkerülése végett a legelején tisztázni kell az anarchizmus jelentését, hiszen mára mindenki saját kénye és kedve szerint használja a kifejezést, többnyire negatív előjellel, amelyeknek nem sok köze van a valódi anarchista alapgondolathoz.

Az anarchizmus - a köznyelvi formájától eltérően-, nem a káosz szinonímája, hanem alapdefinícója szerint: decentralizált rend. Ahogy József Attila fogalmazta meg " nem a rend szüli a szabadságot, hanem a szabadság szüli a rendet". Az anarchizmus alapkoncepciója, hogy az emberek közössége saját magától, organikusan és spontán képes kiépíteni alulról szervezve a megfelelő társadalmi rendszert, nem szükséges ennek rendjéhez felülről jövő, központi hatalom, mesterséges hierarchia intézmény. Sőt, az csak meggátolja és romba dönti az lokális közösségektől induló és természetesen módon kialakuló társadalmi rendet, ahogyan a ketrec is megfojtja az állatkertben a vadon élő állatok természetes életrendjét. Ez olyan emberképet feltételez, melyet Lev Tolsztoj is megtalált a keresztény emberben, amely belső, megújult lelkéből fakadóan képes a jóra. Tolsztoj fektette le azt a keresztény anarchista alapot, amely a hitmegélést önkéntes kis közösségekben megélt hit formájában képzeli el az intézményesedett egyházakkal szemben és amely megveti az állam, mint romlott emberek hierarchiáját Isten hierarchiájával szemben, s minden azzal járó negatívumot, mint a katonaság, így a keresztény anarchizmus mélységesen pacifista. Mindent a belső lelki és szellemi megújulással kíván elérni. Ennek legtöbb alapja az Újszövetségből fakad, azonban megannyi példa utal már az Ószövetségben is arra, hogy ez az ember és ember közötti, közösségi viszonyulási forma, amelyet Isten is ideának beállít. 

Ahogyan a Magyar Fejedelemség is több törzs szövetsége volt, s mindig váltották, hogy mely törzs viszi a vezető szerepet, s annak feje irányítja az egész törzsszövetséget, úgy a korai zsidó társadalom is hasonlóan működött. Ahogyan a Magyar Fejedelemség is anarchisztikusabban működött a Magyar Királyság, az Istváni államalapítás előtt, úgy Izrael is eredendően hasonló modellben élte életét Isten akaratából a 12 törzssel, mielőtt királysággá vált és centralizált állammá szerveződött, Isten eredeti akarata ellenében.

Az Ószövetség jelentős része a Bírák kora, melyről a Bírák könyve részletesen beszámol. Ekkor Izraelnek, a zsidók 12 törzsének nem volt konkrétan egy vezetője és központi hatalom, hanem a bírák, több fajta funkcióval látták el lokálisan, olykor az egész zsidóságra kiterjedően azokat a feladatokat, amelyek igazságot tettek, társadalmi problémákat orvosoltak. A bíráknak több fajtája is volt, egy-egy területre specializálódva és nem volt a rátermettségen, Istenhez való kapcsolaton kívül semmiféle központi, felülről jövő emberi kitétel, így például nők is lehettek bírák, mint Debóra. Esetünkben a Bírák könyvének mégis az a része érdekes, mikor a bírák korát a zsidók, a néptömeg lekívánja zárni. 

"Adj nekünk királyt, hogy kormányozzon minket, amint ez minden népnél szokásban van.” Sámuelnek azonban nem tetszett, amivel előálltak: „Adj nekünk királyt, hogy kormányozzon minket.” Ezért az Úrhoz fordult. De az Úr azt mondta Sámuelnek: „Tégy meg mindent, amit csak kér tőled a nép, hisz nem téged vetettek el, hanem engem vetettek el, hogy ne uralkodjam többé fölöttük. Amint velem bántak attól az időtől fogva, hogy kivezettem őket Egyiptomból mind a mai napig: elhagytak és idegen isteneknek szolgáltak, most veled is úgy bánnak. Nos hát, teljesítsd kérésüket. De figyelmeztesd őket, és ünnepélyesen mutass rá a király jogára, aki majd uralkodik fölöttük.” (1Sám 8: 4-9)

Világosan kitűnik, hogy a tömeg nyomására kell fontolóra venni a centralizációt és a hierarchikus vezetést, s maga Isten sem hagy kétséget affelől, hogy ez ellenkezik azzal, amit Ő jónak lát. Egész pontosan a szervezett állammá válást szembe állítja önmagával, vagyis azt mondja, hogy, aki hierarchikus, emberi, törvényi vezetést kíván maga fölé, az ellentétben áll azzal, hogy maga az Isten uralkodjon kizárólag az emberek felett. A történet így folytatódik:

"Erre Sámuel kihirdette a népnek, amely királyt kívánt tőle, mind, amit az Úr mondott: „Ez lesz a királynak a joga, aki majd uralkodik fölöttetek: Elveszi fiaitokat, s szekerei és lovai mellé rendeli őket – a szekerei előtt kell majd futniuk; megteszi őket az ezres és ötvenes csoportok parancsnokainak; felszántatja velük a földet és betakaríttatja a termést, hadi fölszerelést csináltat velük és szerszámot a szekereire. Elveszi lányaitokat, illatszert készíteni, főzni és sütni. Elveszi szántóföldeitekről, szőleitekből, az olajligeteitekből a legjava termést, és odaadja a tisztjeinek. Tizedet vet ki szántóitokra, szőleitekre, és azt udvari embereinek meg a tisztségviselőinek adja fizetségül. Elszedi legjobb szolgáitokat és szolgálóitokat, ökreiteket és szamaraitokat, és a maga javára dolgoztatja őket. Tizedet szed nyájaitokból, s ti magatok is a szolgái lesztek. S ha majd egyszer királyotok miatt, akit választottatok magatoknak, könyörögni fogtok, az Úr nem hallgat meg benneteket azon a napon.” De a nép nem hallgatott Sámuel szavára, hanem kijelentette: „Nem, király uralkodjék fölöttünk. Legyünk mi is olyanok, mint a többi nép: a királyunk ítélkezzék fölöttünk, ő álljon az élünkön és vezesse harcainkat.” Sámuel meghallgatta a népet, aztán az Úrhoz fordult. Az Úr azonban ezt mondta Sámuelnek: „Teljesítsd kérésüket és adj nekik királyt!”  (1 Sám 8:10-22)

Nagyon hangsúlyos, hogy semmiféle pozitívum nem hangzik el az új államformával kapcsolatban Istentől, az ő prófétáján keresztül. Kizárólag negatívumként említi mind a hadsereg és értelmetlen hatalmi harcok megjelenését, mind az igazságtalan adóztatást és az emberek által szabott törvények általi szabadságtól való megfosztást és megbéklyózást. A néptől hangzik el, hogy " legyünk mi is olyanok, mint a többi nép". Az Isten népe itt szándékosan a pogányokhoz akar hasonlítani, és Istent nem ismerő rendszereket átvenni, holott Isten célja egyértelműen a kiválasztást, elválasztás a pogány világtól. Isten végül fájdalmasan beletörődve engedélyezi - utólagos tanító célzattal, előre látva a jövőt-, a királyság bevezetését. A történet egyértelmű, ha más uralkodik rajtunk, más törvényei és szabályai alá vagyunk vetve, mint kizárólag Isten, az szembemegy Isten ideájával és akaratával. Az Ószövetség további részében aztán egyértelművé is válik, hogy milyen negatívumokkal, háborúkkal, pártoskodással, szenvedéssel és bűnnel teli következményekkel járt ez a rendszer, még akkor is, ha ideig-óráig néha egy-egy jó uralkodó is került a trónra. Az Ószövetség által is egyértelmű: kizárólag az Isten joga uralkodni felettünk a gondviselése és a szívünkbe írt törvénye által. 

Később is megjelenik ez a motívum, mikor Jeremiásnak hirdeti meg az akkor még jövőben lévő, Jézus Krisztus által, a benne hívők számára elhozott új, lelki szövetséget. 

"Eljön az az idő – így szól az ÚR –, amikor új szövetséget kötök Izráel és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyet őseikkel kötöttem, amikor kézen fogva vezettem ki őket Egyiptom földjéről; mert ezt a szövetséget megszegték, pedig én voltam az Uruk – így szól az ÚR. 33Hanem ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával fogok kötni, ha eljön az ideje – így szól az ÚR –: Törvényemet beléjük helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek. Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az URat, mert mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok – így szól az ÚR –, mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre." (Jer 31-34)

Ebben a gyönyörűszép ígéretben, melynek végén a megváltás lényege is szerepel, Isten ismét egy anarchisztikus társadalmat fest le ideaként, amelyben közösségben van Ő maga és benne hívők. A törvénye nem paragrafusokban, hanem a szívekben van, s nincsen hiearchia és rangok emberek között, nincs, aki többet tud, nincs aki tanítja a másikat, mert Istenben mindenki decentralizáltan egyenlőként van jelen. Az Ószövetségben is egyértelművé teszi az Úr, hogy vagy kizárólag Ő uralkodik felettünk, spontán, lelki kapcsolat révén, vagy ellentétes vele az a rendszer, mely közbeiktat más feljebbvalókat és hierarchiákat. Az Újszövetség aztán később méginkább részletezi ezt, de már Jézus előtt is világossá vált, hogy hívő ember az államot, mesterséges emberi intézményeket nem helyeselhet. 

 
       Saul, Izrael első királyának halála, mikor is öngyilkos lett egy véres és kegyetlen csata után