Horvátországi háború (1991-1995) I. - Előzmények: Usztasáktól Jugoszláviáig

Nagy szenvedélyem a Délszláv háború, amint azt a huzamosabb ideje meglévő olvasók tudhatják is. A horvátországi háború lezárásának 30. évfordulója alkalmából ezért úgy döntöttem - Magyarországon hiánypótló jelleggel-, hogy az egész konfliktust bemutatom több fejezetben, a kezdetektől az utóhatásokig. A horvátországi háború volt Európa második világháború utáni leghosszabb ideig fennálló konfliktusa és az 2022-es ukrajnai orosz invázióig az 1945 utáni leghosszabb hadszíntérrel is büszkélkedhetett. A népírtás, etnikai tisztogatás és civilek elleni kegyetlen mészárlások ismét az öreg kontinensre költöztek, melyet már mindenki úgy hitt, a II. világégés után maga mögött hagyott. A II. világháború harcmodora, kegyetlensége, habitusa visszaköszönt a VHS kazetták és az első internetes oldalak világában, ezzel pedig egy semmihez sem hasonlítható bizarr korszakot hozott el a 21. század nyitányára. 

I. Előzmények

Első Jugoszlávia és az Usztasák

A horvát nacionalizmus kezdeteit nem kell bemutatni a magyar közönségnek, mindenki emlékszik Jelasics tábornokra az 1848-as forradalom kezdetén. Jelasics azzal a reménnyel támadta meg a Magyar Királyságot, kisegítve a Bécsi udvart, mert az Magyar Királysághoz hasonló függetlenséget ígért, az addig Budapest alá besorolt Horvátországnak. S bár forradalmunk elbukott, a horvátok végül ezt a függetlenséget nem kapták meg a császári udvartól, így a horvát nacionalizmus tovább fortyoghatott magában. Az 1867-es kiegyezés utáni békeidőben szabadon alakulhattak a horvát pártok, amik a zágrábi Száborban (parlament) minnél nagyobb önállóságot követelhettek Horvátországnak. A 20. század elejére ennek legnagyobb szószólói a HSS (Horvát Parasztpárt) és a HSP (Horvát Jogok Pártja) lett. A csúfos végű I. világháború területi veszteségeit sem kell ecsetelni a közönségnek, így tudjuk, hogy a Magyar Királyság egykori része, Horvátország, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság néven egyesülő, délszláv államban kapott helyet. Ezt az országot szintén a 19. században a horvát nacionalizmussal - mostanból visszanézve paradox módon-, egyszerre fejlődő pánszlávizmus eszméje hozta létre. Ennek az eszmének a lényege az volt, hogy a szlávok azonosságai nagyobbak és fontosabbak, mint különbözőségeik, s egy közös államban van a helyük. Mind a horvát, mind a szlovén, mind a szerb nép között nagy támogatottságnak örvendezett ez a koncepció és bizarr módon egy új birodalmi vággyal töltötte meg saját nacionalizmusukat, ahol végre önálló szláv birodalom lehettek az osztrák, a magyar vagy épp a török elnyomás történelmi sérelmeit hátrahagyva. Mindazonáltal nagyonhamar kiderült, hogy a horvátok többsége mégsem ilyen lovat akart. 

Ante Pavelic Usztasa vezető

Belgrád központtal az irányítás jelentős részben a szerbek kezében öszpontosult. I. Sándor király elvileg minden nép uralkodója volt, de azért a valóságban mindenki úgy érezte, hogy ő a szerbek királya. A szerbek pedig a politikában, bürokráciában, hadseregben és gazdaságban is jelentős túlsúllyal rendelkeztek. A horvátok jelentős részében aztán megérett a gondolat, hogy ezek a délszláv hasonlóságok nem biztos, hogy felülírjáka  különbségeket és a HSS és a HSP is egyre nagyobb függetlenséget követelt a Horvát Királyság számára. De az 1920-as évek korszellemének megfelelően, voltak olyanok, akik töketlennek tartották ezen pártok kackiásbajszú, szmokingos képviselőit, akiket Belgrád amúgy is, hol betiltott, hol figyelmen kívül hagyott. 1929-ben aztán I. Sándor megelégelte a tarthatatlan társadalmi instabilitást és egész egyszerűen betiltott mindent, ami nem tetszett és bevezette a királyi diktatúrát. Egyben az országot átnevezve: Jugoszláviára. Ebben az évben Ante Pavelic, aki töketlennek tartotta a HSS-t és a HSP-t, megalakítja az illegális Usztasa mozgalmat. Maga az Ustase szó annyit jelent: felkelni. Ezen felkelők pedig nem maradhattak ki a '20-as és '30-as évek korszelleméből és nacionalizmusuk elsősorban az addigra virágzó olasz fasizmusból és szárnyait bontogató német nemzetiszocializmusból vett át elemeket. Ezzel ellentétben valójában az Usztasáknak sohasem volt olyan koherens világnézete vagy ideológiája, mint a nácizmus, vagy a magyar hungarizmus. Egy független Horvátországot akartak, amely etnikailag tiszta az általuk mérhetetlenül gyűlölt szerbektől. Pavelic aztán mindenfélét hallott az évek során hatalomra jutó német elvbarátaitól, és szépen belekeverte az Usztasa repertoárba a fajilag tiszta, árja (és nem szláv) horvát nép felsőbbrendűségét a szerbek felett, és természetesen a kommunistákat és a zsidókat is megvetette, de tulajdonképpen ez Horvátországban igazán nem érdekelt senkit, mindenki a szerbeket utálta és ezzel is voltak elfoglalva. Illegális tevékenységükben nem válogattak a módszerük között és a '30-as évek elején több terrortámadást is végrehajtottak jugoszláv intézmények ellen. Legnagyobb cselekedetük pedig 1934-ben, magának I. Sándornak, a jugoszláv királynak a meggyilkolása volt. Habár Pavelic maga Olaszországból irányította a mozgalmat, a '30-as évek végére Jugoszláviát sikerült meglehetősen instabillá tenni, amiben a nagyhatalmi körülmények is közrejátszottak. Ennek fináléja 1941-ben érkezett el, Jugoszlávia német, olasz és magyar megszállásával. És akkor jött el az Usztasák ideje.

NDH- vagyis a Független Horvát Állam

Hitler és a nácik megvetették Pavelicot és az usztasákat, azonban a németeknek 1941-ben a keleti front megindulásával kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, minthogy a Balkánon is erőket tartsanak fenn, ezért kapóra jött egy brigád, ami magát árjának hiszi, szeret karlendíteni és kiirtaná azokat a potenciális ellenségeket, akiket a nácik sem szeretnének Európa alsó fertáján tudni a totális háború közepette. Ezért megadták az Usztasának azt, amire vágyott, a Független Horvát Államot. Ez volt a Nezavisna Drzava Hrvatske, röviden NDH. Ez megfelelt Nagy-Horvátország vágyálmának területileg, ami magában foglalta egész Boszniát, a mai Vajdaság nyugati részét, de a legtöbb fontos partmenti vidéket az olaszoknak kellett adniuk. Ezt a területet az usztasák aztán egy percig sem tartották valójában ellenőrzésük alatt. Noha a nácik úgy gondolták a rendfenntartást majd Pavelicék (aki eddigra Povlavnik néven Fhürer lett) elvégzik. Azonban nagyon hamar kiderült, hogy ez a bagázs bármiféle komoly, fegyelmezett katonai cselekményre alkalmatlan. Elvégre terroristákról volt szó gyakorlatilag. A partizánok Bosznia, Szlavónia és Dalmácia jelentős részét tartották fennhatóságuk alatt a háború végéig. Az SS egységei nélkül valószínűleg még azokat a részsikereket sem érték volna el az Usztasák az izolálásukban, amiket néha elértek. Az Usztasák egyvalamiben voltak jók, a kegyetlenségben. Azonnal nekiláttak a csekély létszámú zsidóság kivégzésének, ami nagyon hamar teljesen sikerült, majd a szerbek szisztematikus kiirtásának. A szerbek több százezres lélekszáma már komolyabb feladatnak bizonyult, és szinte döbbenetesen ördögi, hogy képesek voltak közel a felüket kiirtani az Usztasák. Mindezt úgy, hogy a nácik démonikus precizitású haláltáborai nem álltak rendelkezésükre, hanem csupán a golyó, a kasza, a lánc és a kés és az élve égetések brutalitása. Itt volt Európa egyetlen koncentrációs tábora, amit nem a németek üzemeltettek. Erről bővebben már itt írtam: Jasenovac

Az Usztasák olyan gyomorforgató kegyetlenséggel ölték meg a civileket, nőket, csecsemőket, hogy maga a helyi SS küldött felháborító jelentést Himmlernek arról, hogy milyen méltatlanul emberalatti módon viselkednek a horvátok és hoznak szégyent a nemzetiszocializmusra. Az Usztasa mindent megtett, hogy professzinális hadsereggé fejlődjön a háború végére, ezért 1944-re megalakították az ország hivatalos hadseregét a HOS-t ( Hrvatske Oruzane Snage- Horvát Fegyveres Erők). Azonban addigra ez is kevésnek bizonyult. A főként szerbekből, de jelentősen horvátokból is álló partizánok aztán az évek során egyre nagyobb területekre tettek szert, míg végül Tito partizáncsapatai a szovjetek segítsége nélkül szabadították fel a Balkán-félsziget nagyrészét a nácik és az usztasák rémuralma alól. 

Második Jugoszlávia és a horvát tavasz

1945-ben Jugoszlávia ismét ujjáalakul a régi tagállamaiból új tagállami határorokkal és szocialista alkotmánnyal. Tekintettel arra, hogy a szovjet csapatok mindennemű segítsége nélkül vívták ki Titoék a függetlenségüket, Sztálinnak csak atyai jótanács szinten volt joga beleszólni a jugoszláv belügyekbe. Ezeket a jótanácsokat nem igazán fogadta meg Tito végül és hamar egy különutas szocialista irányt vitt, ami nem tartozott sem a Kelethez sem a Nyugathoz. Témánkat tekintve annyit azért átvette a szovjet modellből, hogy a Jugoszláv Népköztársaság igen rövid pórázon tartotta a tagállamait és a központi vezetésnek pedig szinte korlátlan befolyása volt mindenre. A kommunizmus egyenlőségének eszméjével és a véres világháborúval a hátuk mögött, a jugoszláv vezetés úgy döntött, még nagyobb hangsúlyt fektet az egység gondolatára és a nemzetiségek közötti különbségek elmismásolására. Ezért bevezették, hogy a népszámláláson jugoszlávnak is vallhatja magát az ember, erre azonban a lakosság mindössze 5-7%-a volt hajlandó mindig is. A jugoszláv történetírás inkább kulturális-vallási diverzitásként azonosította a sokszínűséget, sem mint önálló nemzetalkotásra alkalmas külön nációkkal. Így inkább szerették a katolikus, muszlim és ortodox megjlelöléseket alkalmazni. Azonban mindenki tudta, hogy a katolikus leginkább horvátot, a muszlim bosnyákot, az ortodox pedig szerbet fed. Az is nagyon hamar kiderült, hogy a második Jugoszlávia problémái éppen ugyanazok, mint az első Jugoszláviáé. Ez ismét a szerb dominancia. Mivel a zsíros párt és állami pozíciókat a partizánmozgalomban bizonyított hű elvtársak kapták, a partizánok többsége pedig szerb volt, nagyonhamar etnikai túlsúly alakult ki befolyásos területeken. És az is mindig kiderül, hogy nem annyira a kommunizmus volt a felhajtó erő a partizánok között sokszor, hanem a szerb identitás is bőven ott motoszkált. Például a Jugoszláv Néphadsereg tisztikarának 70%-a szerb volt. Ezért a '60-as évekre már nagyon jól látszott, hogy a többi népcsoport ismét elégedetlen. Leginkább pedig a horvátok. Franjo Tudman ( horvátország későbbi elnöke) szintén partizánként harcolt a II. világháború alatt, s horvát származása sem jelentett akadályt, hogy zsíros egyetemi és katonai pozíciókat zsebeljen be Jugoszláviában. Azonban ez sem jelentett akadályt, hogy Tudman egyre inkább úgy érezze a partizán múltjával kapcsolatban, hogy ő bizony, nem ezt a lovat akarta. Ezzel pedig a horvátok körében nem volt egyedül.

Franjo Tudman (1960)

Tudman történészként eljut odáig, hogy egy disszertációt ír arról, hogy a Jasenovaci haláltábor szerb áldozatainak száma túlzó és csupán a horvátok nemzeti büszkeségének szerb soviniszta sértegetése okán nagyítják fel az Usztasa bűnöket. Ez nem csak azért pikáns, mert Tudman partizánként az Usztasa ellen harcolt, hanem azért is alakulhatott ki ez az Usztasákkal való földalatti szimpátia és mentegetés a horvátok körében Jugoszláviában, mert a jugoszláv történetírás kényesen figyelt arra, hogy ne emeljen ki bűnösnek egy népcsoportot sem. A kommunista egyenlőség nevében a hivatalos jugoszláv álláspont igyekezett szőnyeg alá söpörni minden olyan véleményt, amely akár a szerb csetnikek, akár a horvátok bűnösségét nagyították volna fel. Ennek okán az Usztasa bűnök feldolgozatlanok maradtak a horvát társadalom számára és részben a mai napig azok is. Azt azonban nem tudta elkerülni a jugoszláv történetírás, hogy ne nevezzen meg bűnöst az első Jugoszlávia összeomlásáért. Önmaga kvázi jogelődjét nem tarthatta hibásnak, hiszen a jelenlegi koncepció is hibás volna, ezért az Usztasa mozgalom volt fő okként számontartva. S miközben kínosan figyeltek arra, hogy az Usztasa ne a horvátokkal legyen azonosítva a népek egységének jegyében, a horvátok jelentős részének hiába mondták, mindenki tudta, hogy az Usztasa az bizony horvát függetlenségi mozgalom volt. Azt is tudták, hogy nem mástól akartak függetlenedni, mint az első Jugoszlávia szerb dominanciájától. Ez pedig a második Jugoszláviában éppenúgy fennált. A horvát nacionalizmus az 1968-as diáklázadásokkal megtoldva ismét szárnyait bontogatta. Tito ezt még rábízta a zágrábi horvát elvtársakra, hogy kezeljék, azonban 1971-re bebizonyosodott, hogy erre képtelenek. Nemhogy képtelenek, maguk is részt vesznek benne. Az űgynevezett horvát tavaszt a Horvát Kommunista Párton belül is lekellett verni. S bár első körben a tagállami hatásköröket tovább szűkítették, Titonak a háta közepére sem hiányzott egy belső konfliktus, mikor olyan harmadik utas, Kelet-Nyugat híd pozíciót vívott ki országának, amiről Orbán csak álmodni tudna. Ezért 1974-ben Jugoszlávia alkotmányát módosítják és sokkal több tagállami hatáskörhöz jutnak mind a horvátok, mind a többi entitás. Ez a problémát ideig-óráig jegelte, de meg nem oldotta.

Tito halála és a sovinizmus fellángolása

Milosevic Koszovóban (1987)

Tito, mint a jugoszláv egység egyszemélyes szimbóluma 1980-ban meghal. Jugoszlávia az űrt, amit hagyott nem tudja bepótolni. Jugoszlávia elnöksége egy fél évente, mindig másik tagállam által delegált elnökből áll. Ez minden józanul gondolkodó ember számára kaotikus és tarthatatlannak tűnik, s az is volt. A jugoszláv központi vezetés súlya és tekintélye az 1980-as évek közepére teljesen leértékelődik, gyakorlatilag semmissé, szimbolikussá válik. Ezzel párhuzamosan a tagállami vezetők szerepe pedig felértékelődik, akiknek nincsen féléves kifutási ideje, ezért sokkal karakteresebben tudnak megjelenni. Azt pedig nem nehéz kitalálni, hogy egy tagállam vezetője, nem egész Jugoszlávia érdekét nézi. Ezért a szerbiai Slobodan Milosevic hatalmas népszerűségre és befolyásra tesz szert. Befolyását egyértelműen növeli, hogy a szerb politikai, katonai és gazdasági dominancia nyomán, a szerb vezetés a legfajsúlyosabb. Milosevic pedig az egész szocialista tömb recsegése és ropogása közepette a '80-as évek második felétől, meg sem próbál kommunistának tűnni és kertelés nélkül a szerb nacionalizmus érdekét nézi.Az albán többségű Koszovó ( ami Szerbia autonóm területe volt) autonómiáját megvonja 1987-ben. Beszédeiben egyre hangosabban és nyíltabban utal a szerbek sérelmeire és felsőbbrendűségére Jugoszlávián belül. Ami a többi nép gyanúja és félelme volt, most valósággá válik, a lepel lehull. 1989-re sorra alakulnak meg soviniszta szerb pártok, új-csetnik szervezetek, ahogyan Horvátországban is színre lép ismét a HSP, HSS és Franjo Tudman új HDZ-je. Miközben a tagállamok kommunista pártjai is a belgrádi irányvonaltól függetlenítik magukat. Tudmanék egyre hangosabban követelik a függetlenséget, mert Jugoszlávia immár kérlelhetetlenül Nagy-Szerbia víziójának megvalósulását szolgálja. Jugoszláviát ebben a formában egyben tartani már senkinek sem érdeke. 1990-re megtörténnek az első szabad választások minden tagállamban. Szerbiában Milosevic szociáldemokratákra átkeresztelt egykori kommunista pártja nyer, Horvátországban pedig Tudman nacionalista HDZ-je, Boszniában a muszlim függetlenséggel kacérkodó Izetbegovic. Mindenki menne, amerre látna, Milosevic pedig a Szerbiává váló Jugoszláviában tartana annyi területet, amennyit lehet. Horvátország és Szlovénia megkezdi a függetlenné válásról szóló tárgyalásokat, miközben a Nagy-Szerb álomból kiszakadni kívánó horvát tagállam területén több százezer szerb él. Az 1990-es év egész hangulata feszült. Mindenki érzi, a pokol hamarosan elszabadul.  ( Folytatása következik)

Horváth Martin