Horváth Martin- Mi a hobbim?

Mi a hobbid?- hányszor hallottuk vagy láttuk leírva ezt? Sablonos és felszínes munkahelyi, vagy „muszáj szituációk” ismerkedős beszélgetéseinek elengedhetetlen eleme, az internetes társkeresők pöcegödrének rendszeresen felbüfögött kérdése ez, mintha elengedhetetlen jelentőséggel bírna azt illetően, hogy megismerjük egy ember lényegét, magvát. Fene tudja, lehet igazuk van és megismerhetjük egy ember lényegi magvát ebből, csak nem úgy ahogy képzelik.

De mi is az a hobbi? Mit jelent ez a hobbi? Engem, ha valaki ilyesmiről kérdezett meg akkor számtalan esetben kínos zavarba voltam, mert nem tudtam rá válaszolni. Majdnem rosszul is éreztem magam emiatt, de szerencsére rájöttem, hogy nem biztos, hogy ez nagy probléma. Ahhoz azonban, hogy megértsük mi is ez a „hobbi” sokkal mélyebbre kell ásnunk az emberi pszichében és a társadalom működésében. A „mi a hobbid?”  klisékérdés szinonimája a „ Mit csinálsz szabadidőben?”. Ott a kulcs. A szabadidő. A hobbi tehát az a tevékenység, amit szabad időmben csinálok. Csak, hogy ennél a szabadidős tevékenység megértése sokkal mélyebb.

Kezdjük ott, hogy jelen társadalmunkban a tőkéstermelés fogaskerekeként tartanak minket számon, avagy az állami intézmény úthengerének csavarjaiként. Személyiségünk alap és fő meghatározója az, hogy mi a munkánk, mit dolgozunk. Úgy él a köztudatban, hogy az árulja el, hogy ki vagy és milyen ember, hogy milyen módon működsz közre a társadalmi intézményrendszer hálózatának fenntartásához. Ha orvos vagy, mérnök vagy, sikeres vállalkozó vagy, akkor vagy valaki. Akkor egy „rendes ember” vagy a köznép szemében. Tehát nem a szellemi és erkölcsi nívód határozza meg a társadalomban a megbecsülésedet, hanem a mindenkori rendszer fenntartásában vállalt szereped. Ha diplomás vagy és befolyásos adott szakterületen az a hierarchia csúcsa, a megbecsülések koronája. Persze lehet, hogy egy gerinctelen, alávaló alak vagy, de hát a rendszer nem a morális prioritásokat preferálja. A második szinten vannak a munkájukat jól végző, teljesen jól teljesítő, vállalkozók, ápolónők, tanárok. Akik szintén működtetik a rendszert, de azért nem az éllovasai ennek az egésznek. A lenézettebb kategória a vendéglátós, az eladó, a pincér, a közmunkás, a takarító, a buszsofőr, a mozdonyvezető. Akiken érződik, hogy a "mi", a nép „alárendeltjei” is. Jól láthatóan engem szolgál ki, utánam takarít, engem juttat el valahova. De a leglenézettebbek a kívülállók, szubkultúrák tagjai. Mindenki látott már punkokat, Nagy-Magyarország pólós embereket, kiöregedett Motörhead felvarrós rockereket. Ők vannak a társadalom szemében a legalján. Függetlenül attól, hogy állást foglalnánk punkok, jobbosok és rockerek mellett vagy ellen, látnunk kell, hogy ők azok az emberek, akik magasról tesznek a rendszerre, a fennálló rend által diktált aktuális trendre. Ők nem a pillanatnyi fennálló rend által diktált érvényesülés mechanizmusában merülnek el, hanem saját nézeteik, stílusok, princípiumaik vannak. Kormányoktól, korszakoktól függetlenül. Ezért is érezhették, hogy „ ameddig a Föld kerek, mindig lesznek rockerek” és lett híres a „punks not dead” kifejezés, ahogyan a szélsőjobb szlogenje a „ Voltunk, vagyunk, leszünk”. Ellenben tömegembert  mindig az aktuális érvényesülése, fennmaradása érdekli. Nem kérdőjelezi meg a fennálló állapotok jogosságát, igazságosságát. Naivan elfogadja és érvényesülni akar a diktált szabályok szerint. A tömeg ember, a proli sose kérdőjelezte meg, hogy a nemzetiszocialista Németországban zajló folyamatok helyesek-e, sodródott. A proli nem kérdőjelezte meg, hogy a Kádár-rendszer helyes-e, hasznos-e, csak sodródott benn. A proli nem kérdőjelezi meg a kapitalizmust sem. A tömegember tanul, dolgozik és igyekszik elérni a legtöbbet abban a szakmai szerepben, amiben éppen van. Ha nácik, ha komcsik, ha vadkapitalisták is zúzzák porrá az emberi szellemet és morált, ő segédkezik ebben, mert a rendszer hű részese, hiszen ő egy érvényesülni kívánó „rendes ember”.

Hogy jön mindez a hobbihoz? Úgy hogy az embert ezen szerepei szerint definiáljuk, egymásra így tekintünk. Orvos, mérnök, szakmunkás stb. Nem pedig jó ember, rossz ember, keresztény, ateista, buddhista…Ezek legalább az ő személyes meggyőződését jelentenék, azt, hogy ki ő és, hogy látja a világot, és milyen ember az elvei szerint. De manapság fogaskerekek vagyunk egy gépezetben, magunkat is annak tekintjük és másokat is ezen szemüvegen keresztül vizsgálunk. És ha épp nem a társadalomban betöltött fogaskerék szerepünk ideje van, hanem szabadidőnk, akkor mit teszünk? Na, ez a hobbi. A hobbi az a tevékenység, amikor elpazarolt, hitvány, fogaskerék létünk szabadidejében le kell kötnünk magunkat. A hobbi egy menekülés. Menekülés a létünk értelmetlenségének felismerése elől. A rendszer tudja ezt, ezért remek tudatlekötő ócska szórakoztatóműsorokat kínál fel a médiában, mindenhol elérhető wi-fi-vel, fülhallgatóval, hogy utazás közben is valami a tudatodat lenyomva tartsa. Elnyomja a lelked valódi, érdeklődő magvát, amellyel olthatatlanul keresnéd önön létet és a világ értelmét és miértjét? De mindig le kell kötve lennünk, különben ráébrednénk fogaskerék létünk totális értelmetlenségére és a rendszer nem működne tovább. Nem működne, hisz többé nem biorobotok lennék, hanem emberek. A hobbi ennek az önreflexiója. Mikor a biorobot saját magától köti le a figyelmét, mert tudatalatti érzi, fájó felismeréssel járna, ha valódi problémák, valódi kérdések lennének terítéken a lelkében. Így hát el megy bulizni, meccset nézni, vagy sorozatokat, vagy pecázni, vagy motorozni, vagy a virtuális térben játszani. Teljesen mindegy csak ne kelljen magába mélyednie, felismerni valódi potenciálokkal teli, addig lefolytott önmagát. A világ okát és céljának bonyolult kérdésébe belebonyolódni, az élet értelmének kérdéskörét megkapargatni. Kényelmesebb a fogaskerék-lét, addig pedig míg nem kell forognia kihúzza az időt, valami hobbival, amivel nem kell figyelnie arra, hogy ő egy ember, érzésekkel, elvek és eszmék lehetőségével, Isteni küldetések teljesítésének esélyével.

Ha valaki megkérdezi, mi a hobbim, továbbra sem tudok válaszolni. Nincsen hobbim, mert nekem az emberként való létezésben nincsen szabadidőm. Nincsen a személyiségem felosztva, dolgozó, tanuló, szabadidős személyiségre. Mindig ugyanaz vagyok, aki. Nem a munkám, a tanulmányaim, a zenei ízlésem, a politikai hovatartozásom szabja meg ki vagyok. Nincs kényelmetlen időszak, amelyben hobbival kell lekötnöm magam, mert elviselhetetlen lenne a szabadság. Én a nap 24 órájában, keresztényként hiszek, érdeklődöm a körülöttem lévő világ ezernyi aspektusa iránt, örülök a napsütésnek és az esőnek, Isten minden egyes alkotásának, ami körülvesz, szeretem a barátaim, szeretem a szerelmem és igyekszem szeretni minden egyes esendő embertársamat a világban. Ebben nincs szabadidőm.

Horváth Martin

Szabó Kornél- Holtpont

Könnyű galoppban haladt

a marcona lovag.

Tekintetével s nem köpetével

sercintett végig a fejen,

karóba húzott főn,

égbe tekintőn.

Szánta a lelket,

hogy ily ítéletet

rótt rá istene.

De nem fohászott érte,

nem ereszkedett térdre,

hogy útja végén nyugalom érje.

Csak haladt tovább,

itt meg nem áll,

fenyegtés neki nem árt,

imát se mondva továbbáll.

S bár alig bírja a pára,

szegény paripája,

azért a fény árnya

még lóhátom kapta hátba.

A helyet ahol megszáll

belepte a sötét.

Csak egy fény-parány

vonzotta a lovag szemét,

mi kikacsintott

az ólom ablakon,

amin át csűrzene szól,

amolyan tavasz avató mulató.

Belép a nagyterembe,

szeme bűnöst keres:

Se csapost, se szolgálót!

Csak a latort ki a királlyal dacol!

Hangja orkánként száll,

olyan mint az ágyú,

fékevesztett hangrobbanás.

Erre villanás játszik, fekete hajú,

Egy ifjú felpattan a sarokban,

s nyomában még jónéhány:

Mi vagyunk akik sározzuk,

agyagistened!

Ki földből vétetett,

parancsát nem fogadjuk!

S hangos-csahos kutyáját,

páncélozos kompániáját,

ha tudjuk, eltesszük láb alól,

legyen bármennyire alávaló.

Düh sercen,

felizzanak a fémpikkelyek,

dörgőn szól a király kegyeltje,

Ellenfeleletként a hűs a tenorra,

mi az ajtón csak kopogtat,

nem zúzza darabokra,

mint az iszonyat,

mely a vértes torkán felszakadt:

Karóba húzott fő fogadott,

ide tartó utamon,

látom, hogy az irgalom,

nem a sajátod!

Pusztulj hát te féreg,

kardomat szennyezze véred!

A nemes penge éle,

majd megtisztítja járvány hited.

Pengesikoly reccsen a zenetérbe,

tágra nyílt szemek rebegtek

imát az éghez.

Négyen vártak készen arra,

hogy a páncélra ugorjanak,

de míg ketten vívtak,

csak övék volt a pillanat.

Acél harapott acélba.

Tusáztak,

és nem egyszer vágtak fába,

a fogadó tartó oszlopába.

Lovagi kard,

félrevágva tört ketté asztalt,

hasas szablya,

vállon lecsúszva, csapott a pultra

azt menten kettéhasítva.

Erőszak szikrái csaptak világot,

ahogy a kétség kapaszkodott

felfelé a szívük erején.

Egyre őrültebb táncot jártak,

haláltáncot, az utolsó vér,

első láttára.

A kékacél dúdolta dalát,

mígnem eljött az utolsó csapás.

Kettétört fényár szelte szét

a dühöngők félelmét.

Kétséget csempészett,

lopva szúrt mérget,

a harag mellé,

ami uralta a kettő lelkét.

Új harc kezdődött,

a harag és remény között.

A valóság elzuhant a feledésbe,

csak az érzések léteztek,

a feneketlen űr mélyén,

őrület legszélén.

Kard ki kard! Szólt a harag,

s levegőbe vágott irdatlant,

csak úgy döngött a bosszú pallosa,

irgalom gyilkosa.

Sikító léket vágott,

levegő-égen a métely,

haragbosszú pallos,

volt az, ami félbetépte.

Nyomot hagyott,

ordító heget,

félelmetes hangot

hallatott a remény vérten.

Csattanva égetett valóságot,

álmodozó remény testén,

s a harcosok,

örömmel zúgatták a pengét,

folyatva egymás vérét

dühítették az ég Istenét.

Terjedt a méreg a testekben,

remény ható, igaz vallató.

Ájultként terült el,

a lélekhajó,

a feledés partján.

Hisz ha nincs kapitány,

ki vezesse a bárkát,

csak a tenger mossa csupaszra,

a szellemük roncsát.

Egyszerre buktak el aznap,

anélkül, hogy tudták volna,

a Nap nélkülük is lenyugodhat,

létük puszta parlag,

mit az Úr szabadon igazgat.

Bár testük megmaradt,

a dacos harcosoknak,
olyan sebet kaptak,

melyet se tűz, se tű nem forraszthat.

Szabó Kornél- Hülyék vagyunk?

Egyesek képesek a legnagyobb árat fizetni azért, hogy az önmagukkal szembeni lustaságuk miatt hülyék maradhassanak.

--

Úgy hiszem, hogy, mindenki felelős magáért, és mindenki személyesen felelős azért, amit a környezetével való kapcsolatába befektetett ill. amit a környezete fektetett belé.

Nincs kivétel. Nincsenek szintek, hogy a szomszéd Tibiért kevésbé vagyok felelős, a Mariért viszont sokkal jobban. Ha képesek vagyunk segítséget nyújtani, úgy tegyük meg. 

A két eset közötti különbség nem attól függ, hogy a felelős mit érez, hanem az adott személy belé fektetett bizalmától. Olyan emberekért, ügyekért, tárgyakért nem vagyok felelősséggel amikkel nem állok kapcsolatban. Egyéni, hogy ki-mivel áll összeköttetésben.

A lényeg, hogy tudjuk, ki mekkora bizalmat érez felénk, és ennek tudatában érezzük felelősségünket.

Ezt a gondolatmenetet továbbfejtve, értjük-e azt az állítást, hogy annyira vagyunk felelősek magunkért is, amennyire bízunk magunkban?

Mindenki ismer önbizalomhiányos embert. Általánosítok, mert mint minden ez is egyén függő, de a felelősségvállalás nem szokott erősségük lenni. De motivációjuk sincsen rá. Nehéz is, ha nem bízik abban, hogy amit tett, azt ő, az akkori legjobb tudása és akarata szerint tette.

Mindenki ismer olyan embert is akiben viszont túlteng az önbizalom. Hiszen még csak nem is ismeri magát, de amit el akar végezni abba úgy veti bele magát, mint akinek semmi egyébre, senki másra nincsen szüksége az életen való átverekedéshez.

A kettő közötti arany út az, amit egészséges kétségnek nevezünk. Hogy kételkedünk, az gondolkodásra sarkall bennünket, megoldási formulák keresésére, a végső megoldás helyességét illetően.

Nem ritka esemény, hogy valaki találkozik életében valamivel, amikor úgy kell felelősséget vállalnia érte, hogy nem szereti azt. Ezért aztán besavanyodik és azt mondja:

- Jólvan, ezt az egyet eltűröm, de innentől fogva többet nem vállalok.

Így aztán abban is ringatja magát, hogy ő megtesz minden tőle telhetőt. Nem tesz meg.

Nem értelmezi újra a helyzetét. Úgy érzi, hogy a teher amit vállalt, az a vége a tűrésének. Őt azon felül már ne zaklassák. 

Mégis mit értelmezzen újra? Azt, hogy miért vállal felelősséget. Hogy merre halad, az csak az ő döntése. Ha valaki túl gyakran használja, a kell, a muszáj, a kikerülhetetlen, a lehetetlen, nem vagyok képes rá frázisokat, akkor hajlamos elhinni is. 

Mára ez már szinte közhelyesnek számít, hiszen társadalmunk tele van buddhákkal és önjelölt szellemi vezetőkkel, akiknek szavában sem tapasztalat, sem a lényeg nem jelenik meg. Unalomig ismételgetett bölcsességekkel el lehet érni egy aha-t, bólogatást, de változást semmiképp.

Ha pedig túl sokszor halljuk ezeket, úgy hogy nincsen hatásuk, akkor erejevesztetté válnak és nevetségessé. Nehezítve ezzel azok dolgát akik amúgy segítő szándékkal hívják elő ezeket. 

Éppen ezért amikor azt írom, hogy az egyén döntése határozza meg a helyzetét, akkor arra gondolok, hogy csak az valósul meg amit ő akar. Felesleges buktatókról beszélni vagy csapdákról, amit gonosz emberek állítanak nekünk, szegény áldozatoknak. Ez kisarkítás és önsajnáltatás. Tökéletesen ismerjük önmagunkat és életünk minden percében képesek lennénk felfogni, hogy miért éljük úgy az életünket ahogy. 

A félelem az ami valójában kizsigerel minket. Kiszórja azt amit tudnunk kéne. Aminek tudatosan kéne hasznát vennünk és szembe állnunk vele. Az egyetlen „KELL” az ember életében, az önismeret. A bátorság amivel a hibáinkat a valóságban láthatjuk. Mert vannak. Ugyanakkor az ember eredendően jó. Így ha meglátjuk a valódi magunkat, és képesek vagyunk lebirkózni a múltunk és jelenünk démonjait, akkor visszatérhetünk a lelki tisztaság állapotába. Hangsúlyozom, hogy nem megölni, csak legyőzni kell a szégyent szülő imágókat, képmásokat. A terheinket vagy szörnyűségként éljük meg és belesavanyodunk, vagy túllépünk a rajtunk gyakorolt erejükön és a magunk építésére használjuk. Rajtunk áll.

Hamar ítélkezünk mások felett, mintha felkértek volna rá minket, mintha mi lennénk azok, akiknek ki kell (újabb kell) szabniuk a büntetést.

Ez például nem egy kényszer. Amikor az elején a hülyéket emlegettem, akkor azokra céloztam akik kényszert éreznek arra, hogy olyat tegyenek amire nincsen szükség. 

Mindig a szükség diktálja a kényszert. A kényszer pedig a saját személyünk belátására korlátozódik.

Minden ami ezután történik, már nem egy KELL, hanem belső vágy.

Egy, a társadalomtudományok által használt, ide illő fogalom a drive, avagy belső késztetés.

 Idézem a definíciót:

 „A motivációt egyes szükségleti állapotok irányítják, amelyek a homeosztázis (belső dinamikus álladóság) visszaállítására irányulnak. Ezeket nevezzük késztetésnek, azaz drive-nak. A drive egy olyan energetizáló tényező, amely a megbomlott egyensúlyt helyreállító viselkedés felé irányít.”

Habár elsődlegesen a fizikai ingerek szintjén jelentkezik, mint a fájdalom, az éhség, és a szexuális vágyak, másodlagosan érzelmi szinten is befolyásolja a döntéshozatalt. Attól függ milyen ingereknek engedünk és milyen érzelmekkel kapcsolódnak azok össze.

Pavlov kutyája jó példa erre. A kutyának addig csengették étkezés előtt a csengőt, hogy végül az étel kapása nélküli csengetés is kiváltotta a nyálelválasztást.

Hogy jön ez ide? Hiszen ez csak egy feltételes reflex vizsgálata és bizonyítása.

Annyiban is több az ember az állattól, hogy megválaszthatja azt, hogy mi irányítja. Úgy alakíthatja életét, hogy válogathat azok közül a hatások közül amelyeket szeretne érvényesíteni önmagán.

Egyszerűen mondva, képes tudatosan megváltozni. Ennek belátása és elismerése az első lépés a tudatossá válás felé. Az ebbe fektetett bizalom és hit képezi az alapját, a stabilitását és ugyanakkor rugalmasságát a mindenkori személyiségünknek.

Az egyetlen kényszerünk tehát, hogy olyan állapotba kerüljünk ahonnan észlelhetővé válik az aktuális helyzetünk megoldása, az egyensúlyunk, békénk helyreállítása. A belső hajtóerő elérése fontos, hiszen enélkül csak elvégezzük a feladatokat, és nem átéljük.

Képesek vagyunk változni mind, mindig. Az idő előrehaladtával persze ez egyre nehezebb, főleg ha megelégszünk egy adott korban a fejlettségi szintünkkel. 

Kis paradigmaváltásra van szükség. Nem önzőség az amikor magadra gondolsz először, ez a helyes.

Hiszen ha másra is gondolsz, úgyis te vagy az akitől a gondolat származik. Ne kerülgessük a lényeget, hiszen vagy elszámolunk magunkkal, vagy megkeseredünk. Tisztázzuk magunkban, hogy miért gondoljuk azt amit. Nincs kifogás, hogy nem tudom. Bizalommal támogatni önmagad annyi, mint megannyiszor új életre kelni.

Ne felejtsük el, hogy a magassághoz hozzátartozik a mélység is, mivel csak a mélyből látjuk a magasságokat.

Mikor lett ilyenné?
Mikor vált a mosoly kétséggé,
a derű félreérthetővé?
A tévedésbe mikor futottunk bele,
hogy elnyeljen a gyász-fekete?
Mikor lettünk mi a világ egyetlenévé,
s vált mindeggyé,
hogy vannak mások?
Hogyan felejtettük el,
hogy egy kapcsolat,
nem a velünk való összes
tény-igazsága?

Szabó Kornél

Horváth Martin- Ők is emberek

Vannak mantrák és unalmas sablonos folyton folyvást ismétlődő mondatok amit a tömegembertől viselünk el éltünk pirkadatától alkonyáig. Mindenki ismeri gyerekkorából a „nem nekem tanulsz” szöveget, később fiatalon találkozunk a „majd ha gyereked lesz te is megtudod…” kezdetű örök bölcselettel. Idősebb korosztályban és kétes hírnevű kocsmákban pedig a „ én voltam katona úgyhogy…” és az „ ez van ezt kell szeretni…” önmagunk tunyaságának nyugtatásai. Azonban a napokban tűnt fel, hogy magasabb szinten a politikában és a mindennapokban is alapvető morális kérdésekre is létezik egy roppant idegesítő formula. Ritka TV nézéseim egyikén kiszúrtam, ahogy a börtönből szabadult embereknek valamiféle beilleszkedési programja volt, hogy megmutassák: ők is emberek!

Aztán beöltött sok-sok évnyi emlékfoszlány, hogy mennyit is hallottam én ezt különböző

szituációkban. Javarészt baloldali és liberális emberek szájából. De mit is jelent ez, hogy „ők is emberek”? Legtöbbet olyan vitákban vagy ténymegállapításokban halljuk ahol ellenvéleményt kell megfogalmazniuk egy vélt vagy valós diszkrimináció kapcsán. Ez egy érv ekkor. Kérdezem viszont, ez egy érv? Az, hogy emberek? Szerintem ez egy profán ténymegállapítás és semmi több. Csak az egyszerű tömegember, aki önálló gondolatok híján van, szeret előre legyártott sablonokat  böfögni, nekik remek szófordulatuk.  Azonban ha értelmezni próbáljuk egy katasztrofális blődség, amiért pedig fel is háborít, hogy nem kevesebb fogalmat bagatellizál, mint az emberséget.

Gondoljunk bele, mi történik, amikor egy antiszemitát megtalálnak ezzel az érvel, hogy „a zsidók is emberek”? Kapát, kaszát eldob az alanyunk és magába roskad, hogy világnézete összeomlott? Nem valószínű, mert nem rúg ki semmit alóla. Az antiszemita nem azért érez ellenszenvet a zsidóság iránt, mert nem tekinti emberi fajhoz tartozónak. Akárhogy néztem a nemzetiszocializmus semelyik irányzata nem foglalja magában a zsidóság, cigányság és más rasszok emberi mivoltának tagadását. Alacsonyabb rendű népekről beszél ez igaz, sőt olyanokról is amelyek léte pusztító jellegű másokéra nézve. De emberi mivoltát nem tagadja, maximum az emberi fajon belül rangsorol. Ez az érv tehát teljesen ostoba nekik. De már akkor is divat lehetett, hiszen az SS adott választ erre a felvetésre, miszerint a „ a zsidó is ember, de a bolha is állat”. Ez tökéletesen kifejezi a felfogásukat és a profán tény közlését- miszerint emberek a zsidók is- teljes haszontalanságát. Véletlen sem védek semmilyen fajelméletet, de logikailag nézve, attól, hogy valakik emberek, még lehetnek rettenetesen károsak. Persze népek és rasszok kollektívan aligha, de ha ott használják a liberálisok, akkor ez egyén szinten is érv? Képzeljük el, amikor XY a soroksári maffia egyik tagja emberölési kísérlet miatt életfogytiglanit kap, majd azt mondjuk a bírónak:  ő is ember. Mi történik? Semmi, mert egy fajhoz való biológiai tartozás nem egy érv vagy ellenérv semmire.

Rájöttem még valamire. Ha a balosok/liberálisok azt is hiszik, hogy a rasszizmus, antiszemitizmus, homofóbia stb. alapideológiája az, hogy megkérdőjelezik valaki emberi mivoltát, akkor nagy ellentmondásba kerülnek magukkal. Tudni illik a lengyel parlament új abortusztervezete nagy vitát kavart az elmúlt időben. A bal-liberálisok pedig mindig is az abortusz pártján álltak és állnak. Az abortusz pedig nem szól másról, mint, hogy eldöntjük, az embrió ember-e vagy sem? Mikortól ember valaki? Emberek egy csoportja,- ha tudósok hanem-, de eldöntik, hogy ki ember? Ha egy héttel kevesebbet szabnak meg határidőnek, akkor sokkal kevesebb halott embrió van, hisz több minősül embernek. A liberálisok pedig ezt védik. A liberálisok szerint tehát emberek egy csoportja eldöntheti ki az ember és ki nem? Mi van ha azt mondják a keresztények, nacionalisták stb. ebben a kérdésben, hogy bizony „ők is emberek”. Talán ebben az egy kérdéskörben van súlya ennek a ténynek, de úgy tűnik, a liberálisokat legalább annyira nem érdekli ez, mint Himmlert sem érdekelte mikor neki mondták.

De ki az ember? Mit jelent embernek lenni? Mert ha azt, hogy humanoidok vagyunk, vagyis két lábon járó, szénalapú életformák, akkor tényleg mindenkire rámondhatjuk. Szerintem viszont van ennek egy sokkal lelkibb vonulata. Az ember érez, az ember szeret, az ember alkot, az ember teremt, az ember autonóm véleménnyel rendelkezik. Embernek lenni annyi, mint elhagyni az ösztönöket, meglépni a fizikális szükségleteket és megmagyarázhatatlan szellemi irányultságok mentén élni az életünk. Felülírni, amit az állati, amit az ösztönös diktál. Ez a lélek. Manapság pedig elvan nyomva a tömegben, elvan nyomva, mert nem látjuk jelét. Az emberiség nem érez, nem gondolkodik, nem alkot önálló véleményt, hanem anyagi szükségleteiért küzd, szabadidejében leköti magát, kikapcsol valami illúzió szórakozással, akár egy gép úgy kikapcsol. Vélemény helyett pedig olyan előre gyártott ostoba sablonokat mond, mint ami elindította ezt a cikket is. A kérdés most már nem csak az embrió esetében kell feltennünk, nem a zsidók, a négerek, a homoszexuálisok és megannyi aspektusában kell a társadalomban, hanem elsősorban magunknak? Teljesítjük-e amit e szó valójában, nem biológiai tekintetben jelent, valódi nemes többletét? Emberek vagyunk még? Ahogy Ady mondja „ ember az embertelenségben”. Nagy érdem ha valaki elmondhatja magáról ezt, s még nagyobb ha talál olyanokat akikre ebben a mély értelemben mondhatja biztosan, komor és sötét világunk, degradált mindennapjaiban, szinte hirtelen örömmel: Ők is emberek! 

Horváth Martin

Szabó Kornél- Egy ember önzősége

Csak én lennék?
Hiszen csak magamat érzem, a saját érzelmeimet tudom csak uralni. A többi ember olyan kiszámíthatatlan. Olyan sokszor becsaptak, nem hagytak nekem lehetőséget a választásra, nem értem őket. Magamra hagynak amikor szükségem lenne rájuk, elfordulnak tőlem, kiszámíthatatlanok.
Egyedül maradok és apró jelentéktelen porszemként sodródok majd ezentúl. Hiszen senki se bántja a porszemet, mert nem tudják. Nem tudják, hogy létezik.

A porszem csak magában bízhat, hiszen nem tud róla senki semmit a világon.
Senki sem látja, viszont ő lát mindenkit. Látja a többi porszemet, és látja az embereket egymással. Látja, hogy meglepő módon megbíznak egymásban, majd kevésbé meglepően sokszor csalódnak. De boldogok. Képesek boldogok lenni azok akik csalódnak.
A porszem nem boldog. Viszont végtelenül csalódott mindenben. Úgy érzi nem képes újra megbízni másokban. Olyan mélyen találta magát ahonnan egyetlen, felé kezét nyújtó személy kezét se látja elég közelinek ahhoz, hogy megragadja. Így hát meg se próbálja.
Lassan eltávolodik magától is. Alapvető döntések is lényegtelenné válnak számára, mint például, hogy merre sodródjon, melyik szél áramlatába kapaszkodjon bele és melyikbe ne. Aztán már az is zavarni fogja, hogy van a szél. Nem akarja, hogy fújjon.

Ne fújjon a szél!
De a levegő nem hallgatja meg a kis porszem kívánságát, óhaját, majd később parancsát, így ugyanúgy fúj, mint mindig.
Inkább leszállok egy magányos sarokba ahol nem ér el. Akkor a világ szele nem ér majd el, s én nyugodtan fekhetek.

Egyre kevésbé gondolkozik magáról valósan. Különböző dolgokat talál ki.
Ennek a saroknak én vagyok az Ura! Ide nem léphet be senki az engedélyem nélkül.
Telik-múlik az idő és úgy néz ki a porszem törvénye igaz, hiszen senki sem akar belépni oda.
Egy nap valaki mégis megsérti a határt, talán egy másik porszem, vagy ember.
Ekkor a porszem hihetetlen haragra gerjed, kikelve magából utasítja el, hogy az ő területén más is tartózkodjon.
Menj el! Ez az én helyem! Itt te nem lehetsz senki, én voltam itt előbb!
A látogató elmegy, belekapaszkodik a szélbe, de még egyszer visszanéz.
A porszem dacosan bámul vissza rá, dühöt mutatva.
Csak nyomokat hagyott maga után.
És mennyire idegesítik azok a nyomok! Nem tudja eltüntetni őket sehogy. Éjjel-nappal a látogató forog a fejében, kitölti minden percét. Iszonyatosan dühös rá amiért csak így betört. Már el is felejtette, hogy régen bárki betehette lábát az ő területére, szívesen osztotta meg minden helyét másokkal.
Hiszen már elhatározta magát, hogy őt többet nem bánthatják holmi megbízhatatlan emberek.
S ahogy duzzog, csendesen felébred benne a vágy, hogy kimerészkedjen a többiek közé. Köztük legyen és bízzon. Csak akkor bízhatnak benne, ha ő is bízik másokban.
Gyerekként milyen egyszerű volt még ez.
Úgy dönt, hogy megpróbálja újra. Nem számít, hogy amikor elindul akkor mosolyt lát-e vagy gúnyt. Ő bízni akar abban, hogy valaki lesz aki szereti majd őt eléggé, hogy ne akarjon porszem lenni.
A sarokban ekkor pedig már egy ember kuporgott.

Merthogy a szeretet vágy eldobása csinált porszemet belőle,
és szeretetre való vágyakozás csinált belőle embert.

Semmiért egészen	Nem én
Hogy rettenetes, elhiszem, De így igaz. Ha szeretsz, életed legyen Öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek Vagy a törvény mit követelnek; Bent maga ura, aki rab Volt odakint, Én nem tudok örülni csak A magam törvénye szerint.	Hogy önző vagy, az igaz,                              Neki nem vigasz.                                           Ha szeret, élete tied,                          Többé tesz, ha megérted.                             Bánnám, ha bent lenne                                 Csupán úr a szerelem;                                  Rabság-cím feloszlik,                                    Ha az ész óva int,                                          Örülök, ha örülhetek,                                     Az Ő-törvény szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy: Még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak Szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku; nékem Más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja Minden egyéb; Én többet kérek: azt, hogy a  Sorsomnak alkatrésze légy.	Áldozatok vagytok oltáron:                            Egymást faló entitások.                                 Hogy lehetnél jó vendég,                               Ha soha nem osztod házad gyümölcsét?     Alku, ha szent, az alku; egyezség                 Tartó: kölcsönös tisztesség.                          Öngyilkos félelem,                                        Egyéb rettenet;                                              Mást kér az Én:                                             Életemnek formálója légy!
Félek mindenkitől, beteg S fáradt vagyok; Kívánlak így is, meglehet, De a hitem rég elhagyott. Hogy minden irtózó gyanakvást Elcsittithass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat És áldozat Örömét és hogy a világnak Kedvemért ellentéte vagy.	Túl sokat aludtál, hát megpihensz                 S magad egyre csak szégyelled.                  Szemed megcsal,                                         Dörgöld szorgosan.                                       Elhagyod hited, tudva                                    Ellentmond tömjénszagú szádnak.               Ő tart példát                                                   Neked, szárnyatörött madár.                        Magadnak mutogasd                                    Hogy milyen a világ-kopár!
Kit törvény véd, felebarátnak Még jó lehet; Törvényen kívűl, mint az állat, Olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom; Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan Börtönt ne lásd; És én majd elvégzem magamban, Hogy zsarnokságom megbocsásd.	Nincs Neki köze ahhoz,                                Ki gőgöt rejt; alattomos,                                 Nagy szavakba ágyaz                                   Rabszolga vágyat.                                         Csak félerős a szikla,                                    Ha ingatag a talpazat.                        Bús törmelékkel körbevett                            Kősírod terjeszted.                                         A hűs hantba,                                     Ő csak talán-téved.
Kit törvény véd, felebarátnak Még jó lehet; Törvényen kívűl, mint az állat, Olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom; Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan Börtönt ne lásd; És én majd elvégzem magamban, Hogy zsarnokságom megbocsásd.	Kire törvényed él,                                          Vajon szerencsés?                                        Ha azon kívül állat vagy,                               Ki lesz a gazdád, te vad?                              Tán nem süt majd rád a Nap,                       S nem takar be az éjszaka?                          Nem te döntöd el,                                          Hogy milyen lesz:                                          Önkényes uralmad,                                       Végső megítélése.
Szabó Lőrincz	Szabó Kornél                                     l

--

Vándor, az út porát szeméből könnyen kitörölheti, de nem könnyek nélkül.

Szabó Kornél