Szabó Kornél- Holtpont

Könnyű galoppban haladt

a marcona lovag.

Tekintetével s nem köpetével

sercintett végig a fejen,

karóba húzott főn,

égbe tekintőn.

Szánta a lelket,

hogy ily ítéletet

rótt rá istene.

De nem fohászott érte,

nem ereszkedett térdre,

hogy útja végén nyugalom érje.

Csak haladt tovább,

itt meg nem áll,

fenyegtés neki nem árt,

imát se mondva továbbáll.

S bár alig bírja a pára,

szegény paripája,

azért a fény árnya

még lóhátom kapta hátba.

A helyet ahol megszáll

belepte a sötét.

Csak egy fény-parány

vonzotta a lovag szemét,

mi kikacsintott

az ólom ablakon,

amin át csűrzene szól,

amolyan tavasz avató mulató.

Belép a nagyterembe,

szeme bűnöst keres:

Se csapost, se szolgálót!

Csak a latort ki a királlyal dacol!

Hangja orkánként száll,

olyan mint az ágyú,

fékevesztett hangrobbanás.

Erre villanás játszik, fekete hajú,

Egy ifjú felpattan a sarokban,

s nyomában még jónéhány:

Mi vagyunk akik sározzuk,

agyagistened!

Ki földből vétetett,

parancsát nem fogadjuk!

S hangos-csahos kutyáját,

páncélozos kompániáját,

ha tudjuk, eltesszük láb alól,

legyen bármennyire alávaló.

Düh sercen,

felizzanak a fémpikkelyek,

dörgőn szól a király kegyeltje,

Ellenfeleletként a hűs a tenorra,

mi az ajtón csak kopogtat,

nem zúzza darabokra,

mint az iszonyat,

mely a vértes torkán felszakadt:

Karóba húzott fő fogadott,

ide tartó utamon,

látom, hogy az irgalom,

nem a sajátod!

Pusztulj hát te féreg,

kardomat szennyezze véred!

A nemes penge éle,

majd megtisztítja járvány hited.

Pengesikoly reccsen a zenetérbe,

tágra nyílt szemek rebegtek

imát az éghez.

Négyen vártak készen arra,

hogy a páncélra ugorjanak,

de míg ketten vívtak,

csak övék volt a pillanat.

Acél harapott acélba.

Tusáztak,

és nem egyszer vágtak fába,

a fogadó tartó oszlopába.

Lovagi kard,

félrevágva tört ketté asztalt,

hasas szablya,

vállon lecsúszva, csapott a pultra

azt menten kettéhasítva.

Erőszak szikrái csaptak világot,

ahogy a kétség kapaszkodott

felfelé a szívük erején.

Egyre őrültebb táncot jártak,

haláltáncot, az utolsó vér,

első láttára.

A kékacél dúdolta dalát,

mígnem eljött az utolsó csapás.

Kettétört fényár szelte szét

a dühöngők félelmét.

Kétséget csempészett,

lopva szúrt mérget,

a harag mellé,

ami uralta a kettő lelkét.

Új harc kezdődött,

a harag és remény között.

A valóság elzuhant a feledésbe,

csak az érzések léteztek,

a feneketlen űr mélyén,

őrület legszélén.

Kard ki kard! Szólt a harag,

s levegőbe vágott irdatlant,

csak úgy döngött a bosszú pallosa,

irgalom gyilkosa.

Sikító léket vágott,

levegő-égen a métely,

haragbosszú pallos,

volt az, ami félbetépte.

Nyomot hagyott,

ordító heget,

félelmetes hangot

hallatott a remény vérten.

Csattanva égetett valóságot,

álmodozó remény testén,

s a harcosok,

örömmel zúgatták a pengét,

folyatva egymás vérét

dühítették az ég Istenét.

Terjedt a méreg a testekben,

remény ható, igaz vallató.

Ájultként terült el,

a lélekhajó,

a feledés partján.

Hisz ha nincs kapitány,

ki vezesse a bárkát,

csak a tenger mossa csupaszra,

a szellemük roncsát.

Egyszerre buktak el aznap,

anélkül, hogy tudták volna,

a Nap nélkülük is lenyugodhat,

létük puszta parlag,

mit az Úr szabadon igazgat.

Bár testük megmaradt,

a dacos harcosoknak,
olyan sebet kaptak,

melyet se tűz, se tű nem forraszthat.

Szabó Kornél- Hülyék vagyunk?

Egyesek képesek a legnagyobb árat fizetni azért, hogy az önmagukkal szembeni lustaságuk miatt hülyék maradhassanak.

--

Úgy hiszem, hogy, mindenki felelős magáért, és mindenki személyesen felelős azért, amit a környezetével való kapcsolatába befektetett ill. amit a környezete fektetett belé.

Nincs kivétel. Nincsenek szintek, hogy a szomszéd Tibiért kevésbé vagyok felelős, a Mariért viszont sokkal jobban. Ha képesek vagyunk segítséget nyújtani, úgy tegyük meg. 

A két eset közötti különbség nem attól függ, hogy a felelős mit érez, hanem az adott személy belé fektetett bizalmától. Olyan emberekért, ügyekért, tárgyakért nem vagyok felelősséggel amikkel nem állok kapcsolatban. Egyéni, hogy ki-mivel áll összeköttetésben.

A lényeg, hogy tudjuk, ki mekkora bizalmat érez felénk, és ennek tudatában érezzük felelősségünket.

Ezt a gondolatmenetet továbbfejtve, értjük-e azt az állítást, hogy annyira vagyunk felelősek magunkért is, amennyire bízunk magunkban?

Mindenki ismer önbizalomhiányos embert. Általánosítok, mert mint minden ez is egyén függő, de a felelősségvállalás nem szokott erősségük lenni. De motivációjuk sincsen rá. Nehéz is, ha nem bízik abban, hogy amit tett, azt ő, az akkori legjobb tudása és akarata szerint tette.

Mindenki ismer olyan embert is akiben viszont túlteng az önbizalom. Hiszen még csak nem is ismeri magát, de amit el akar végezni abba úgy veti bele magát, mint akinek semmi egyébre, senki másra nincsen szüksége az életen való átverekedéshez.

A kettő közötti arany út az, amit egészséges kétségnek nevezünk. Hogy kételkedünk, az gondolkodásra sarkall bennünket, megoldási formulák keresésére, a végső megoldás helyességét illetően.

Nem ritka esemény, hogy valaki találkozik életében valamivel, amikor úgy kell felelősséget vállalnia érte, hogy nem szereti azt. Ezért aztán besavanyodik és azt mondja:

- Jólvan, ezt az egyet eltűröm, de innentől fogva többet nem vállalok.

Így aztán abban is ringatja magát, hogy ő megtesz minden tőle telhetőt. Nem tesz meg.

Nem értelmezi újra a helyzetét. Úgy érzi, hogy a teher amit vállalt, az a vége a tűrésének. Őt azon felül már ne zaklassák. 

Mégis mit értelmezzen újra? Azt, hogy miért vállal felelősséget. Hogy merre halad, az csak az ő döntése. Ha valaki túl gyakran használja, a kell, a muszáj, a kikerülhetetlen, a lehetetlen, nem vagyok képes rá frázisokat, akkor hajlamos elhinni is. 

Mára ez már szinte közhelyesnek számít, hiszen társadalmunk tele van buddhákkal és önjelölt szellemi vezetőkkel, akiknek szavában sem tapasztalat, sem a lényeg nem jelenik meg. Unalomig ismételgetett bölcsességekkel el lehet érni egy aha-t, bólogatást, de változást semmiképp.

Ha pedig túl sokszor halljuk ezeket, úgy hogy nincsen hatásuk, akkor erejevesztetté válnak és nevetségessé. Nehezítve ezzel azok dolgát akik amúgy segítő szándékkal hívják elő ezeket. 

Éppen ezért amikor azt írom, hogy az egyén döntése határozza meg a helyzetét, akkor arra gondolok, hogy csak az valósul meg amit ő akar. Felesleges buktatókról beszélni vagy csapdákról, amit gonosz emberek állítanak nekünk, szegény áldozatoknak. Ez kisarkítás és önsajnáltatás. Tökéletesen ismerjük önmagunkat és életünk minden percében képesek lennénk felfogni, hogy miért éljük úgy az életünket ahogy. 

A félelem az ami valójában kizsigerel minket. Kiszórja azt amit tudnunk kéne. Aminek tudatosan kéne hasznát vennünk és szembe állnunk vele. Az egyetlen „KELL” az ember életében, az önismeret. A bátorság amivel a hibáinkat a valóságban láthatjuk. Mert vannak. Ugyanakkor az ember eredendően jó. Így ha meglátjuk a valódi magunkat, és képesek vagyunk lebirkózni a múltunk és jelenünk démonjait, akkor visszatérhetünk a lelki tisztaság állapotába. Hangsúlyozom, hogy nem megölni, csak legyőzni kell a szégyent szülő imágókat, képmásokat. A terheinket vagy szörnyűségként éljük meg és belesavanyodunk, vagy túllépünk a rajtunk gyakorolt erejükön és a magunk építésére használjuk. Rajtunk áll.

Hamar ítélkezünk mások felett, mintha felkértek volna rá minket, mintha mi lennénk azok, akiknek ki kell (újabb kell) szabniuk a büntetést.

Ez például nem egy kényszer. Amikor az elején a hülyéket emlegettem, akkor azokra céloztam akik kényszert éreznek arra, hogy olyat tegyenek amire nincsen szükség. 

Mindig a szükség diktálja a kényszert. A kényszer pedig a saját személyünk belátására korlátozódik.

Minden ami ezután történik, már nem egy KELL, hanem belső vágy.

Egy, a társadalomtudományok által használt, ide illő fogalom a drive, avagy belső késztetés.

 Idézem a definíciót:

 „A motivációt egyes szükségleti állapotok irányítják, amelyek a homeosztázis (belső dinamikus álladóság) visszaállítására irányulnak. Ezeket nevezzük késztetésnek, azaz drive-nak. A drive egy olyan energetizáló tényező, amely a megbomlott egyensúlyt helyreállító viselkedés felé irányít.”

Habár elsődlegesen a fizikai ingerek szintjén jelentkezik, mint a fájdalom, az éhség, és a szexuális vágyak, másodlagosan érzelmi szinten is befolyásolja a döntéshozatalt. Attól függ milyen ingereknek engedünk és milyen érzelmekkel kapcsolódnak azok össze.

Pavlov kutyája jó példa erre. A kutyának addig csengették étkezés előtt a csengőt, hogy végül az étel kapása nélküli csengetés is kiváltotta a nyálelválasztást.

Hogy jön ez ide? Hiszen ez csak egy feltételes reflex vizsgálata és bizonyítása.

Annyiban is több az ember az állattól, hogy megválaszthatja azt, hogy mi irányítja. Úgy alakíthatja életét, hogy válogathat azok közül a hatások közül amelyeket szeretne érvényesíteni önmagán.

Egyszerűen mondva, képes tudatosan megváltozni. Ennek belátása és elismerése az első lépés a tudatossá válás felé. Az ebbe fektetett bizalom és hit képezi az alapját, a stabilitását és ugyanakkor rugalmasságát a mindenkori személyiségünknek.

Az egyetlen kényszerünk tehát, hogy olyan állapotba kerüljünk ahonnan észlelhetővé válik az aktuális helyzetünk megoldása, az egyensúlyunk, békénk helyreállítása. A belső hajtóerő elérése fontos, hiszen enélkül csak elvégezzük a feladatokat, és nem átéljük.

Képesek vagyunk változni mind, mindig. Az idő előrehaladtával persze ez egyre nehezebb, főleg ha megelégszünk egy adott korban a fejlettségi szintünkkel. 

Kis paradigmaváltásra van szükség. Nem önzőség az amikor magadra gondolsz először, ez a helyes.

Hiszen ha másra is gondolsz, úgyis te vagy az akitől a gondolat származik. Ne kerülgessük a lényeget, hiszen vagy elszámolunk magunkkal, vagy megkeseredünk. Tisztázzuk magunkban, hogy miért gondoljuk azt amit. Nincs kifogás, hogy nem tudom. Bizalommal támogatni önmagad annyi, mint megannyiszor új életre kelni.

Ne felejtsük el, hogy a magassághoz hozzátartozik a mélység is, mivel csak a mélyből látjuk a magasságokat.

Mikor lett ilyenné?
Mikor vált a mosoly kétséggé,
a derű félreérthetővé?
A tévedésbe mikor futottunk bele,
hogy elnyeljen a gyász-fekete?
Mikor lettünk mi a világ egyetlenévé,
s vált mindeggyé,
hogy vannak mások?
Hogyan felejtettük el,
hogy egy kapcsolat,
nem a velünk való összes
tény-igazsága?

Szabó Kornél

Horváth Martin- Ők is emberek

Vannak mantrák és unalmas sablonos folyton folyvást ismétlődő mondatok amit a tömegembertől viselünk el éltünk pirkadatától alkonyáig. Mindenki ismeri gyerekkorából a „nem nekem tanulsz” szöveget, később fiatalon találkozunk a „majd ha gyereked lesz te is megtudod…” kezdetű örök bölcselettel. Idősebb korosztályban és kétes hírnevű kocsmákban pedig a „ én voltam katona úgyhogy…” és az „ ez van ezt kell szeretni…” önmagunk tunyaságának nyugtatásai. Azonban a napokban tűnt fel, hogy magasabb szinten a politikában és a mindennapokban is alapvető morális kérdésekre is létezik egy roppant idegesítő formula. Ritka TV nézéseim egyikén kiszúrtam, ahogy a börtönből szabadult embereknek valamiféle beilleszkedési programja volt, hogy megmutassák: ők is emberek!

Aztán beöltött sok-sok évnyi emlékfoszlány, hogy mennyit is hallottam én ezt különböző

szituációkban. Javarészt baloldali és liberális emberek szájából. De mit is jelent ez, hogy „ők is emberek”? Legtöbbet olyan vitákban vagy ténymegállapításokban halljuk ahol ellenvéleményt kell megfogalmazniuk egy vélt vagy valós diszkrimináció kapcsán. Ez egy érv ekkor. Kérdezem viszont, ez egy érv? Az, hogy emberek? Szerintem ez egy profán ténymegállapítás és semmi több. Csak az egyszerű tömegember, aki önálló gondolatok híján van, szeret előre legyártott sablonokat  böfögni, nekik remek szófordulatuk.  Azonban ha értelmezni próbáljuk egy katasztrofális blődség, amiért pedig fel is háborít, hogy nem kevesebb fogalmat bagatellizál, mint az emberséget.

Gondoljunk bele, mi történik, amikor egy antiszemitát megtalálnak ezzel az érvel, hogy „a zsidók is emberek”? Kapát, kaszát eldob az alanyunk és magába roskad, hogy világnézete összeomlott? Nem valószínű, mert nem rúg ki semmit alóla. Az antiszemita nem azért érez ellenszenvet a zsidóság iránt, mert nem tekinti emberi fajhoz tartozónak. Akárhogy néztem a nemzetiszocializmus semelyik irányzata nem foglalja magában a zsidóság, cigányság és más rasszok emberi mivoltának tagadását. Alacsonyabb rendű népekről beszél ez igaz, sőt olyanokról is amelyek léte pusztító jellegű másokéra nézve. De emberi mivoltát nem tagadja, maximum az emberi fajon belül rangsorol. Ez az érv tehát teljesen ostoba nekik. De már akkor is divat lehetett, hiszen az SS adott választ erre a felvetésre, miszerint a „ a zsidó is ember, de a bolha is állat”. Ez tökéletesen kifejezi a felfogásukat és a profán tény közlését- miszerint emberek a zsidók is- teljes haszontalanságát. Véletlen sem védek semmilyen fajelméletet, de logikailag nézve, attól, hogy valakik emberek, még lehetnek rettenetesen károsak. Persze népek és rasszok kollektívan aligha, de ha ott használják a liberálisok, akkor ez egyén szinten is érv? Képzeljük el, amikor XY a soroksári maffia egyik tagja emberölési kísérlet miatt életfogytiglanit kap, majd azt mondjuk a bírónak:  ő is ember. Mi történik? Semmi, mert egy fajhoz való biológiai tartozás nem egy érv vagy ellenérv semmire.

Rájöttem még valamire. Ha a balosok/liberálisok azt is hiszik, hogy a rasszizmus, antiszemitizmus, homofóbia stb. alapideológiája az, hogy megkérdőjelezik valaki emberi mivoltát, akkor nagy ellentmondásba kerülnek magukkal. Tudni illik a lengyel parlament új abortusztervezete nagy vitát kavart az elmúlt időben. A bal-liberálisok pedig mindig is az abortusz pártján álltak és állnak. Az abortusz pedig nem szól másról, mint, hogy eldöntjük, az embrió ember-e vagy sem? Mikortól ember valaki? Emberek egy csoportja,- ha tudósok hanem-, de eldöntik, hogy ki ember? Ha egy héttel kevesebbet szabnak meg határidőnek, akkor sokkal kevesebb halott embrió van, hisz több minősül embernek. A liberálisok pedig ezt védik. A liberálisok szerint tehát emberek egy csoportja eldöntheti ki az ember és ki nem? Mi van ha azt mondják a keresztények, nacionalisták stb. ebben a kérdésben, hogy bizony „ők is emberek”. Talán ebben az egy kérdéskörben van súlya ennek a ténynek, de úgy tűnik, a liberálisokat legalább annyira nem érdekli ez, mint Himmlert sem érdekelte mikor neki mondták.

De ki az ember? Mit jelent embernek lenni? Mert ha azt, hogy humanoidok vagyunk, vagyis két lábon járó, szénalapú életformák, akkor tényleg mindenkire rámondhatjuk. Szerintem viszont van ennek egy sokkal lelkibb vonulata. Az ember érez, az ember szeret, az ember alkot, az ember teremt, az ember autonóm véleménnyel rendelkezik. Embernek lenni annyi, mint elhagyni az ösztönöket, meglépni a fizikális szükségleteket és megmagyarázhatatlan szellemi irányultságok mentén élni az életünk. Felülírni, amit az állati, amit az ösztönös diktál. Ez a lélek. Manapság pedig elvan nyomva a tömegben, elvan nyomva, mert nem látjuk jelét. Az emberiség nem érez, nem gondolkodik, nem alkot önálló véleményt, hanem anyagi szükségleteiért küzd, szabadidejében leköti magát, kikapcsol valami illúzió szórakozással, akár egy gép úgy kikapcsol. Vélemény helyett pedig olyan előre gyártott ostoba sablonokat mond, mint ami elindította ezt a cikket is. A kérdés most már nem csak az embrió esetében kell feltennünk, nem a zsidók, a négerek, a homoszexuálisok és megannyi aspektusában kell a társadalomban, hanem elsősorban magunknak? Teljesítjük-e amit e szó valójában, nem biológiai tekintetben jelent, valódi nemes többletét? Emberek vagyunk még? Ahogy Ady mondja „ ember az embertelenségben”. Nagy érdem ha valaki elmondhatja magáról ezt, s még nagyobb ha talál olyanokat akikre ebben a mély értelemben mondhatja biztosan, komor és sötét világunk, degradált mindennapjaiban, szinte hirtelen örömmel: Ők is emberek! 

Horváth Martin